Házam gazdagsága megszámlálhatatlan és kifürkészhetetlen, de az ember sosem azért jött Hozzám, hogy élvezze azt. Az ember képtelen arra, hogy csupán jól érezze magát, és arra is, hogy saját erejéből megvédje magát; ehelyett mindig másokban bízott. Mindazok közül, akikre ránézek, soha senki nem keresett Engem szánt szándékkal és közvetlenül. Mindannyian mások ösztönzésére, a többséget követve jönnek Elém, és nem hajlandók megfizetni az árát, vagy időt áldozni arra, hogy gazdagítsák az életüket. Ezért az emberek közül soha senki nem élt még a valóságban, és minden ember értelmetlen életet él. Az emberiség régóta bevált módszerei és szokásai miatt minden ember testét áthatja a földi talaj szaga. Ennek eredményeként az ember eltompult, érzéketlenné vált a világ sivárságával szemben, és inkább azon van, hogy jól érezze magát ebben a fagyos világban. Az ember életéből hiányzik a legcsekélyebb melegség is, és az emberi mivoltnak vagy a fénynek nyoma sincs benne – mégis mindig elnéző volt önmagával szemben, értéktelen életet él, amelyen úgy rohan át, hogy semmit sem ér el. Egy szempillantás alatt közeledik a halál napja, és az ember keserves halált hal. Ebben a világban soha nem ért el semmit, és nem szerzett semmit – sietve érkezik ide, és sietve távozik. Az Én szememben egyikük sem hozott soha semmit, és nem vitt el semmit, így az ember úgy érzi, hogy a világ igazságtalan. Mégsem akar senki sem elsietni. Csupán arra a napra várnak, amikor mennyei ígéretem hirtelen megvalósul az emberek között, és lehetővé teszi számukra, hogy akkor, amikor már eltévedtek, újra megpillantsák az örök élet útját. Így az ember minden tettemet és cselekedetemet figyeli, hogy lássa, valóban betartottam-e a neki tett ígéretemet. Amikor a nyomorúság kellős közepén van, vagy rendkívüli fájdalmakkal küzd, vagy megpróbáltatások szorongatják, és majdnem elesik, akkor az ember megátkozza születése napját, hogy mielőbb megmenekülhessen a bajaitól, és egy másik ideális helyre költözhessen. De, amikor a megpróbáltatások véget érnek, az embert öröm tölti el. Megünnepli földi születésének napját, és kéri, hogy áldjam meg születése napját; ilyenkor már nem emlegeti régi fogadalmait, mert mélységesen fél attól, hogy másodszor is rátör a halál. Amikor kezem felemeli a világot, az emberek örömtáncot járnak, nem szomorkodnak többé, és mindannyian bíznak Bennem. Amikor kezemmel eltakarom az arcomat, és a föld alá nyomom az embereket, azonnal légszomjat éreznek, és alig képesek életben maradni. Mindannyian Hozzám kiáltanak, rettegve attól, hogy elpusztítom őket, mert mindannyian látni akarják azt a napot, amikor dicsőséget szerzek. Az ember az Én napomat tekinti létezése lényegének, és az emberiség csak azért maradt fenn a mai napig, mert az emberek vágynak arra a napra, amikor eljön az Én dicsőségem. A szám által elrendelt áldás az, hogy azok, akik az utolsó napokban születnek, eléggé szerencsések ahhoz, hogy meglássák teljes dicsőségemet.

Az idők során sokan csalódottan és vonakodva távoztak ebből a világból, sokan pedig reménykedve és hittel jöttek ide. Sokaknak elintéztem, hogy jöjjenek, és sokakat elküldtem. Számtalan ember ment át a kezemen. Sok lélek vettetett az alvilágba, sokan éltek testben, és sokan haltak meg, és születtek újjá a földön. Mégsem volt soha egyiküknek sem alkalma arra, hogy ma élvezze a királyság áldásait. Annyi mindent adtam az embernek, mégis keveset nyert, mert a Sátán erőinek támadása miatt képtelen volt élvezni minden gazdagságomat. Csak ahhoz volt szerencséje, hogy ránézzen, de soha nem tudta teljes mértékben élvezni azt. Az ember soha nem fedezte fel a testében lévő kincsesházat, hogy befogadja a mennyei gazdagságot, és így elvesztette azokat az áldásokat, amelyeket Én ajándékoztam neki. Vajon nem az ember lelke az a képesség, amely összeköti őt az Én Lelkemmel? Miért nem kapcsolódott az ember soha Hozzám a lelkével? Miért közeledik Hozzám testben, de lélekben nem képes erre? Lehetséges, hogy az Én igazi arcom a test arca? Miért nem ismeri az ember az Én lényegemet? Vajon tényleg soha semmi nyomom nem volt az emberi lélekben? Teljesen eltűntem az emberi lélekből? Ha az ember nem lép be a szellemi birodalomba, hogyan tudja felfogni szándékaimat? Az ember szemében van-e olyan, ami közvetlenül behatolhat a szellemi birodalomba? Lelkemmel már oly sokszor kiáltottam az emberhez, de az ember úgy tesz, mintha leszúrtam volna, távolról tekint rám, félve attól, hogy egy másik világba vezetem. Oly sokszor vizsgálódtam már az ember lelkében, ő azonban egyáltalán nem vesz tudomást róla, mélységesen fél attól, hogy belépek az otthonába, és megragadom az alkalmat, hogy megfosszam minden tulajdonától. Ekképpen kirekeszt Engem, és csak egy hideg, szorosan zárt ajtóval találom szemben Magam. Az ember oly sokszor elbukott, és Én megmentettem őt, de miután felébredt, azonnal elhagyott Engem, nem érintette meg az Én szeretetem, tartózkodó pillantást vet Rám; soha nem melegítettem fel az ember szívét. Az ember érzelemmentes, hidegvérű állat. Bár meleg az Én ölelésem, soha nem volt még mélyen meghatódva tőle. Olyan ő, mint egy hegyi vadember. Soha nem értékelte az emberiség iránti gondviselésemet. Nem hajlandó közeledni Hozzám, inkább a hegyekben él, ahol elviseli a vadállatok fenyegetését – de mégsem hajlandó Nálam menedéket keresni. Én nem kényszerítek senkit, csupán a munkámat végzem. Eljön majd a nap, amikor az ember a hatalmas óceán közepéről Mellém úszik, hogy élvezhesse a föld minden gazdagságát, és maga mögött hagyja a veszélyt, hogy elnyeli a tenger.

Amint szavaim beteljesednek, a földön fokozatosan kialakul a királyság, és az ember fokozatosan visszatér a normalitásba, és így megvalósul a földön a királyság, amely a szívemben van. A királyságban Isten minden népe visszanyeri a normális emberi életet. Elmúlt a fagyos tél, helyébe a tavaszi városok világa lépett, ahol a tavasz egész évben tart. A népnek többé nem kell szembenéznie az ember komor, nyomorúságos világával, és többé nem kell elszenvednie az emberi világ rideg hidegét. Az emberek nem harcolnak egymással, az országok nem háborúznak egymás ellen, nincs többé mészárlás és mészárlással kiontott vér; az egész földet boldogság tölti be, és mindenütt melegség árad szét az emberek között. Bejárom az egész világot, trónusomból gyönyörködöm benne, és a csillagok között élek. Az angyalok új énekeket és új táncokat kínálnak Nekem. Többé már nem csordul le könny az arcukon saját törékenységük miatt. Többé már nem hallom Magam előtt az angyalok sírását, és többé már senki sem panaszkodik Nekem nehézségekről. Ma mindannyian az Én jelenlétemben éltek; holnap mindannyian az én királyságomban fogtok létezni. Nem ez-e a legnagyobb áldás, amelyben az embert részesítem? A ma fizetett árnak köszönhetően örökölni fogjátok a jövő áldásait, és az Én dicsőségemben fogtok élni. Még mindig nem akartok kapcsolatba kerülni az Én Lelkem lényegével? Még mindig meg akarjátok ölni magatokat? Az emberek hajlandóak követni azokat az ígéreteket, amelyeket látnak, még ha azok mulandóak is, de senki sem hajlandó elfogadni a holnap ígéreteit, még ha azok az örökkévalóságig tartanak is. Az ember számára látható dolgokat meg fogom semmisíteni, míg az ember számára megfoghatatlan dolgokat meg fogom valósítani. Ez a különbség Isten és ember között.

Az ember kiszámította, hogy mikor jön el az Én napom, de soha senki nem tudta a pontos dátumot, és így az ember csak kábulat közepette élhet. Mivel az ember vágyai a határtalan égbolton túl visszhangzanak, majd eltűnnek, az ember újra meg újra elveszítette a reményt, így a jelenlegi körülményei közé süllyedt. Kijelentéseimnek célja nem az, hogy dátumok hajszolására vegyem rá az embert, és nem is az, hogy kétségbeesése miatt a saját pusztulásába kergessem. Azt szeretném, hogy elfogadja ígéretemet, és azt kívánom, hogy a világ összes népe részesüljön ígéretemből. Én olyan élő teremtményeket akarok, amelyek tele vannak élettel, nem pedig halállal átitatott holttesteket. Amint helyet foglalok a királyság asztalánál, a föld minden népének megparancsolom, hogy fogadja el ellenőrzésemet. Nem engedem, hogy bármilyen tisztátalan dolog színem elé kerüljön. Nem tűröm, hogy bárki is beleavatkozzon a munkámba; mindazokat, akik beleavatkoznak a munkámba, tömlöcbe vetem, és szabadulásuk után is katasztrófa sújtja őket, a föld perzselő lángja lesz osztályrészük. Amikor megtestesült testemben vagyok, utálni fogok bárkit, aki vitatja a testemmel végzett munkámat. Oly sokszor emlékeztettem már minden embert arra, hogy nincsenek rokonaim a földön, és aki egyenrangúnak tekint Engem, és magához húz, hogy felidézhesse a Velem töltött időket, az pusztulásnak lesz kitéve. Ezt parancsolom. Ilyen dolgokban egyáltalán nem vagyok elnéző az emberrel szemben. Mindazokat, akik beleavatkoznak a munkámba, és tanácsot adnak Nekem, megfenyítem, és soha nem bocsátok meg nekik. Ha nem beszélek világosan, az ember soha nem fog észhez térni, és akaratlanul is az Én fenyítésem alá kerül – mert az ember nem ismer Engem a testemben.

1992. március 20.