Kijelentéseim mennydörgésként csengenek, fényt sugározva minden irányba és az egész földre, és a mennydörgés és villámlás közepette az embert leterítik. Soha egyetlen ember sem állt szilárdan a mennydörgés és villámlás közepette; a legtöbb ember halálra rémül az Én fényem érkezésekor, és nem tudja, mit tegyen. Amikor egy halvány fénysugár kezd megjelenni keleten, sok ember, akit ez a halvány ragyogás megindít, nyomban felébred illúzióiból. Ám még senki sem ismerte fel, hogy a nap akkor jön el, amikor fényem leszáll a földre. Az emberek többsége elnémul a hirtelen megjelenő fénytől, és néhányan kíváncsi, elbűvölt tekintettel szemlélik a fény mozgásait és közeledtének irányát, míg mások készen állnak amint szembenéznek a fénnyel, hogy világosabban megérthessék annak forrását. Bárhogy is legyen, felfedezte-e már valaha bárki, mennyire értékes a mai világosság? Ébredt-e már rá valaki a mai világosság egyedülállóságára? Az emberek többsége egyszerűen csak zavarba jön; a fény megsebezte a szemüket, és a sárba taszította őket. E ködös fény alatt, mondhatni, a rendetlenség borítja a földet, egy elviselhetetlenül szomorú látvány, amely közelről vizsgálva nyomasztó melankóliával árasztja el az embert. Ebből arra lehet következtetni, hogy amikor a fény a legerősebb, a föld állapota kevésbé lesz képes megengedni az emberiségnek, hogy Elém álljon. Az ember a fény ragyogásában leledzik; megint csak, az összes ember a fény üdvösségében, de egyben sebzettségében is él: Van-e valaki, aki nincs a fény gyilkos csapásai közepette? Van-e valaki, aki megmenekülhet a fény hevétől? Végigjártam az egész világegyetemet, kezeimmel szórtam szét Lelkem magvait, hogy az valamennyi embert a földön ez okból Én mozdítsam meg. A menny legnagyobb magasságáról tekintek le az egész földre, és figyelem a földi teremtmények groteszk és bizarr tüneményeit. Az óceán felszíne mintha földrengést szenvedne: A tengeri madarak ide-oda röpködnek, elnyelhető halakat keresve. Eközben a tenger feneke tudatlanságban marad, és a felszíni viszonyok teljességgel képtelenek öntudatra ébreszteni, mert az óceán feneke olyan derűs, mint a harmadik ég: Itt az élőlények, nagyok és kicsik, harmóniában élnek egymással, egyszer sem keverednek „a száj és a nyelv konfliktusaiba”. A miriádnyi bizarr és szeszélyes tünemény között az ember számára a legnehezebb, hogy a kedvemben járjon. Az a pozíció, amelyet az embernek adtam, túl magasan van, ezért túl nagy a becsvágya, és a szemében mindig van egy adag engedetlenség. Az ember fegyelmezésében, az ember feletti ítéletemben sok minden volt, ami fáradságos, sok minden, ami jó szándékú, de ezekről a dolgokról az emberiségnek a leghalványabb fogalma sincs. Soha egyetlen emberrel sem bántam durván; csak akkor alkalmaztam megfelelő korrekciókat, amikor az emberiség lázadozott, és csak akkor nyújtottam megfelelő segítséget, amikor gyönge. De amikor az ember távol tartja magát Tőlem, és ráadásul felhasználja a Sátán álnok fondorlatait, hogy eláruljon Engem, akkor azonnal kiirtom az emberiséget, nem hagyva nekik többé esélyt arra, hogy képességeiket nagyban fitogtassák Előttem, így többé nem lesznek képesek nagyképűen, másokat zaklatva hencegni a föld színén.

Hatalmamat gyakorlom a földön, és munkámat teljes egészében kibontakoztatom. Minden, ami az Én munkámban van, a föld színén tükröződik; az emberiség a földön soha nem volt képes felfogni mennyei mozdulataimat, sem pedig alaposan elgondolkodni Lelkem keringési pályáin és röppályáin. Az emberi lények többsége csak a lelken kívül eső apróságokat ragadja meg, és képtelen felfogni a lélek tényleges állapotát. Az emberrel szemben támasztott követeléseim nem a mennyben lévő homályos Énemből, vagy a földön lévő kiszámíthatatlan Énemből fakadnak; a földi ember érettségéhez mérten támasztok megfelelő követelményeket. Soha senkit nem hoztam nehéz helyzetbe, és azt sem kértem soha senkitől, hogy az Én kedvemért „vérét hullajtsa” – korlátozódhatnának-e követeléseim csak ilyen feltételekre? A földön élő miriádnyi teremtmény közül melyik az, amelyik nem engedelmeskedik a számban lévő szavaim természetének? Eme elém járuló teremtmények közül, melyiket nem hamvasztják el teljesen szavaim és égő tüzem? E teremtmények melyike merészel büszke ujjongással „parádézni” Előttem? E teremtmények melyike nem borul le Előttem? Az az Isten vagyok, aki csupán csöndre kényszeríti a teremtést? A teremtés miriádnyi dolga közül azokat választom ki, amelyek összhangban vannak a szándékaimmal; az emberiség miriádnyi emberi lénye közül azokat választom ki, akik törődnek a szívemmel. Az összes csillag legjobbjait választom ki, ezzel halvány fénysugárral gazdagítva királyságomat. Járom a földet, mindenütt szétszórom illatomat, és mindenhol hátrahagyom alakomat. Minden hely hangom zengésétől visszhangzik. Az emberek mindenütt elidőznek a tegnap gyönyörű jelenetein, mert valamennyi ember a múltra emlékezik...

Valamennyi ember arra vágyik, hogy lássa arcomat, de amikor személyesen leereszkedem a földre, mindannyian idegenkednek érkezésemtől, és elüldözik a fény érkezését, mintha az ember ellensége lennék a mennyben. Az ember védekező fénnyel a szemében fogad Engem, és folyamatosan éber marad, mélyen félve attól, hogy esetleg más terveim vannak számára. Mivel az emberek ismeretlen barátnak tekintenek Engem, úgy érzik, mintha azt a szándékot dédelgetném magamban, hogy válogatás nélkül megöljem őket. Az ember szemében halálos ellenfél vagyok. Miután megízlelte melegségemet a csapások közepette, az ember mindezek ellenére továbbra sincs tudatában szeretetemnek, és még mindig arra hajlik, hogy kitérjen Előlem és dacoljon Velem. Távol állok attól, hogy kihasználva állapotát, fellépjek ellene, ehelyett az ölelés melegébe burkolom az embert, megtöltöm a száját édességgel, és a gyomrába teszem a szükséges táplálékot. De amikor dühödt haragom rázza a hegyeket és a folyókat, az ember gyávasága miatt nem fogom többé a segítség e különböző formáit nyújtani neki. Ebben a pillanatban dühbe gurulok, megtagadva minden élőlénytől a bűnbánat lehetőségét, és az emberhez fűzött minden reményemet feladva, kiosztom a megtorlást, amelyet bőven megérdemel. Ebben az időben mennydörgés és villámlás cikázik és morajlik, mint ahogy az óceán hullámai tombolnak dühödten, mint ahogy hegyek tízezrei omlanak le. Lázadásáért az embert a mennydörgés és a villámlás sújtja, és a többi teremtményt is lesöprik a mennydörgés és a villámlás rohamai, és az egész világegyetem hirtelen káoszba süllyed, és a teremtés képtelen visszanyerni az élet ősi leheletét. Az emberek miriádnyi serege nem menekülhet a mennydörgés moraja elől; a villámok cikázása közepette az emberi lények, hordáról hordára, a gyors áramlatba borulnak, hogy a hegyekből lezúduló áradatok elsodorják őket. Az „emberek” világa egy csapásra az ember „rendeltetési helyén” fut össze. Hullák sodródnak az óceán felszínén. Valamennyi ember messze távolodik Tőlem haragom miatt, mert az ember vétkezett Lelkem lényege ellen és lázadó mivolta megsértett Engem. De a víztől érintetlen helyeken más emberek még mindig nevetés és ének közepette élvezik azokat az ígéreteket, amelyekkel Én kegyeskedtem nekik.

Amikor minden ember elcsendesül, Én egy fénysugarat bocsátok ki a szemük előtt. Erre az embereknek tiszta lesz az elméjük és ragyogó a szemük, nem akarnak többé hallgatni; így a szívükben azonnal felébred a spirituális érzés. Amint ez megtörténik, valamennyi ember feltámad. Félredobva ki nem mondott sérelmeiket, minden ember Elém járul, miután az Általam hirdetett szavak révén újabb esélyt nyert a túlélésre. Ez azért van, mert az emberek mindannyian a föld színén akarnak élni. Mégis, ki az közülük, akinek valaha is az volt a szándéka, hogy az Én kedvemért éljen? Ki fedezett fel közülük valaha is olyan pompás dolgokat önmagában, amelyeket az Én örömömre ajánl fel? Ki érzékelte közülük valaha is csábító illatomat? Minden emberi lény durva és finomítatlan dolog: Kívülről úgy tűnik, hogy elkápráztatják a szemet, de a lényegük nem az, hogy őszintén szeressenek Engem, mert az emberi szív mélységes bugyraiban soha nem volt semmilyen darabka Belőlem. Az ember túlságosan is hiányos: Ha összehasonlítjuk őt Velem, olyan nagy szakadék látszik feltárulni, mint a menny és a föld közötti. Mégsem csapok le az ember gyenge és sebezhető pontjaira, és nem is gúnyolom ki őt hiányosságai miatt. Kezeim évezredek óta dolgoznak a földön, és mindeközben szemeim valamennyi embert vigyázták. Mégsem ragadtam meg véletlenül egyetlen emberi életet sem, hogy úgy játsszak vele, mintha játék lenne. Megfigyelem az ember által viselt fájdalmakat, és megértem az árat, amit fizetett. Amikor előttem áll, nem akarom az embert váratlanul elfogni, hogy megfenyítsem, és nem akarok neki nemkívánatos dolgokat adományozni. Ehelyett mindvégig csak gondoskodtam az emberről és adtam neki. Tehát minden, amit az ember élvez, az az Én kegyelmem, ez az összes adomány, ami kezemből származik. Mivel Én a földön vagyok, az embernek soha nem kellett az éhség kínjait elszenvednie. Ehelyett inkább megengedem az embernek, hogy megkapja a kezemben lévő dolgokat, amelyeket élvezhet, és megengedem az emberiségnek, hogy áldásaimban éljen. Vajon nem az Én fenyítésem alatt él az egész emberiség? Ahogyan a hegyek mélyén bőség van, és a vizek bővelkednek az élvezetes dolgokban, úgy a ma az Én szavaimban élő embereknek nincs-e annál inkább táplálékuk, amelyet becsülhetnek és ízlelhetnek? Én a földön vagyok, és az emberiség élvezi áldásaimat a földön. Amikor magam mögött hagyom a földet, amikor munkám is beteljesedik, az emberiség többé nem részesül majd engedékenységemben a gyengesége miatt.

1992. március 16.