Isten munkájának köszönhetően jutottunk el a mai napig, és így mi vagyunk a túlélők Isten irányítási tervében. Az, hogy ma megmaradtunk, nagy felemeltetés Isten részéről, mert Isten terve szerint a nagy vörös sárkány országának el kellett volna pusztulnia. Azonban úgy gondolom, hogy talán Ő egy másik tervet hozott létre, vagy munkájának egy másik részét kívánja végrehajtani, úgyhogy még ma sem tudom ezt világosan megmagyarázni – ez olyan, mint egy megfejthetetlen rejtvény. Összességében viszont a mi csoportunkat Isten eleve elrendelte, és továbbra is hiszem, hogy Istennek más munkája is van bennünk. Hadd könyörögjünk mindannyian így a Mennyhez: „Teljesüljön be a Te akaratod, jelenj meg nekünk ismét, és ne rejtsd el Magad, hogy tisztábban lássuk dicsőségedet és arcodat.” Az az állandó érzésem, hogy az út, amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket. Mégsem tud egyikünk sem ilyen utat nyitni. Tapasztalatom szerint sok rögös, veszélyes ösvényen jártam, és nagy szenvedéseket kellett elviselnem; néha még olyan mélységes bánatom is volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ezt az utat a mai napig járom. Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten vezet, ezért elviselem a sok szenvedés gyötrelmét, és megyek tovább. Hiszen ez az, amit Isten elrendelt, úgyhogy ki menekülhetne előle? Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell. Nem arra törekszem, hogy másokat utánozzak, és azt az utat járjam, amit ők járnak; csak arra törekszem, hogy teljesíthessem az elkötelezettségemet, hogy mindvégig a kijelölt utamat járhassam. Nem kérem mások segítségét; hogy őszinte legyek, én sem tudok segíteni senki másnak. Úgy tűnik, hogy rettenetesen érzékeny vagyok ebben a kérdésben. Nem tudom, hogy mások mit gondolnak. Ez azért van, mert mindig is úgy hittem, hogy azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie, és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten rendelte el, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak. Néhány buzgó testvérünk azt mondhatja, hogy nincs bennem szeretet, de én csak ebben hiszek. Az emberek Isten vezetésére hagyatkozva járják az útjukat, és bízom abban, hogy a testvéreim többsége megérti a véleményemet. Azt is remélem, hogy Isten sokkal nagyobb megvilágosodást ad nekünk ebben a tekintetben, hogy szeretetünk tisztábbá, barátságunk pedig értékesebbé váljon. Ne zavarodjunk össze ebben a témában, hanem csak nagyobb tisztánlátásra tegyünk szert, hogy a személyközi kapcsolatok Isten vezetésének alapjára épülhessenek.

Isten több éven át munkálkodott a szárazföldi Kínában, és nagy árat fizetett minden emberért, hogy végül oda jussunk, ahol ma vagyunk. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy mindenkit a helyes útra vezessen, ezt a munkát ott kell kezdeni, ahol mindenki a leggyengébb; csak azután lehet áttörni az első akadályt és továbbhaladni. Nem jobb ez így? Az évezredek óta romlott kínai nemzet a mai napig fennmaradt, mindenféle „vírus” szüntelenül terjed, mindenfelé terjed, mint a pestis; elég csak az emberek kapcsolataira nézni, hogy lássuk, mennyi „baktérium” lappang az emberekben. Istennek rendkívül nehéz egy ilyen szorosan zárt és vírusfertőzött területen kifejteni a munkáját. Az emberek személyisége, szokásai, az a mód, ahogyan cselekszenek, mindaz, amit az életükben és a személyközi kapcsolataikban kifejeznek – mind-mind olyannyira romokban hever, hogy az emberi tudás és kultúra egészen halálra van ítélve Isten által. Nem is beszélve a különböző tapasztalatokról, amelyeket a családjuktól és a társadalomtól tanultak – Isten szemében ezek mind el vannak ítélve. Ez azért van, mert azok, akik ezen a földön élnek, túl sok vírust fogyasztottak. Ez számukra amolyan szokványos ügy, nem is gondolkodnak rajta. Ezért minél romlottabbak az emberek egy helyen, annál abnormálisabbak a személyközi kapcsolataik. Az emberek kapcsolatai tele vannak intrikákkal, összeesküvést szőnek egymás ellen és lemészárolják egymást, mintha valami démonok kannibalista fellegvárában lennének. Egy ilyen rettegéssel teli helyen, ahol szellemek garázdálkodnak, rendkívül nehéz Isten munkáját végezni. Szüntelen imádkozom Istenhez, amikor emberekkel kell találkoznom, mert rettegek a találkozástól, és nagyon félek attól, hogy a természetemmel megsértem a „méltóságukat”. Szívem mélyén mindig attól félek, hogy ezek a tisztátalan szellemek meggondolatlanul fognak cselekedni, ezért mindig Istenhez imádkozom, hogy védjen meg Engem. Mindenféle abnormális kapcsolat nyilvánvaló közöttünk, és mindezt látva gyűlölet van a szívemben, mert az emberek egymás között mindig az emberek „ügyeivel” vannak elfoglalva, és soha nem törődnek Istennel. Teljes szívemből megvetem a viselkedésüket. Ami a szárazföldi Kínában élő emberekben látható, az nem más, mint romlott sátáni beállítottságok, így Isten munkájában ezekben az emberekben szinte lehetetlen bármi érdemlegeset találni; az összes munkát a Szentlélek végzi, és csak a Szentlélek mozgatja meg jobban az embereket és munkálkodik bennük. Szinte lehetetlen hasznosítani ezeket az embereket; vagyis a Szentlélek embereket mozgató munkáját az emberek együttműködésével párosítva nem lehet elvégezni. A Szentlélek csak vesződik, hogy megmozgassa az embereket, de az emberek még így is tompák és érzéketlenek maradnak, és fogalmuk sincs, hogy mit is tesz Isten. Tehát Isten munkája a szárazföldi Kínában az ég és a föld teremtésének munkájához hasonlítható. Ő minden embert újjászületésre indít, és mindent megváltoztat rajtuk, mert semmi érdemleges nincs bennük. Ez annyira szívszorító. Gyakran imádkozom bánatomban ezekért az emberekért: „Istenem, nyilatkoztasd ki a Te nagy hatalmadat ezekben az emberekben, hogy a Te Lelked nagyon megindítsa őket, és hogy ezek az érzéketlen és tompa szenvedők felébredjenek, ne legyenek többé letargikus álomban, és meglássák a Te dicsőséged napját.” Imádkozzunk mindannyian Isten előtt, és mondjuk: Istenem! Könyörülj rajtunk még egyszer és gondoskodj rólunk, hogy szívünk teljesen Hozzád fordulhasson, és hogy képesek legyünk megszabadulni erről a mocskos földről, felállni, és elvégezni azt, amit ránk bíztál. Remélem, hogy Isten ismét megmozgat minket, hogy elnyerjük az Ő megvilágosítását, és remélem, hogy megkönyörül rajtunk, hogy a szívünk fokozatosan képes legyen Hozzá fordulni, és Ő megnyerjen minket. Ez mindannyiunk közös vágya.

Az utat, amelyen járunk, teljes egészében Isten rendelte el. Röviden, hiszem, hogy biztosan végig fogok menni ezen az úton, mert Isten mindig rám mosolyog, és ez olyan, mintha mindig az Ő keze vezetne. Így szívemet semmi más nem szennyezi be, és így mindig Isten munkájára figyelek. Teljes erőmmel és odaadással végzem mindazt, amit Isten rám bíz, és soha nem avatkozom bele olyan feladatokba, amelyeket nem Nekem osztottak ki, és soha nem szólok bele abba, hogy ki végzi – mert hiszem, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia, és nem avatkozhat bele mások ügyeibe. Én így látom ezt. Talán ez az Én személyiségem terméke, de remélem, hogy testvéreim megértik és megbocsátanak Nekem, mert soha nem merek Atyám rendelkezéseivel szembe menni. Nem merek szembeszállni a Menny akaratával. Talán elfelejtetted, hogy „a Menny akaratával nem lehet szembeszállni”? Egyesek talán önzőnek tartanak, de én úgy gondolom, hogy főként azért jöttem, hogy Isten irányítási munkájának egy részét végrehajtsam. Nem azért jöttem, hogy személyközi kapcsolatokba bonyolódjak; soha nem fogom megtanulni, hogyan lehet jól kijönni másokkal. Isten megbízásából azonban Isten vezetésével rendelkezem, és megvan bennem a hit és a kitartás, hogy végigvigyem ezt a munkát. Lehet, hogy túlságosan „énközpontú” vagyok, de remélem, hogy mindenki magára veszi, hogy megpróbálja megérezni Isten igazságos és önzetlen szeretetét, és megpróbál együttműködni Istennel. Ne várjatok Isten fenségének második eljövetelére; az senkinek sem jó. Mindig úgy gondolom, hogy amit figyelembe kell vennünk, az a következő: „Mindent meg kell tennünk azért, hogy azt tegyük, amit kell, és megelégítsük Istent. Isten megbízatása mindannyiunk számára más és más; hogyan kellene ezt teljesítenünk?” Észre kell venned, hogy pontosan melyik az az út, amelyen jársz – ezt feltétlenül tisztáznod kell. Mivel mindannyian Isten kedvére akartok tenni, miért nem adjátok át magatokat Neki? Amikor először imádkoztam Istenhez, egész szívemet átadtam Neki. A körülöttem lévő embereket – szülőket, leány- és fiútestvéreket, kollégákat – az elhatározásom mind egészen háttérbe szorította az elmémben, olyan volt, mintha egyáltalán nem is léteztek volna Számomra. Mert a gondolataim mindig Istenen jártak, vagy Isten szavain, vagy az Ő bölcsességén; ezek a dolgok mindig a szívemben voltak, és ezek foglalták el a legértékesebb helyet a szívemben. Így azok számára, akik tele vannak világi ügyekre vonatkozó filozófiákkal, Én olyasvalaki vagyok, aki hidegvérű és érzelemmentes. Az ő szívüket fájdalmasan érinti az, ahogyan viselkedem, ahogyan teszem a dolgokat, és minden mozdulatom. Furcsa pillantásokat vetnek Rám, mintha az a személy, aki vagyok, valami megfejthetetlen rejtély lenne. A gondolataikban titokban méricskélnek, hogy milyen ember vagyok, nem tudván, hogy mit fogok tenni legközelebb. Hogyan állhatna bármi, amit tesznek, az Én utamba? Talán irigykednek, vagy megdöbbennek, vagy gúnyolódnak; ettől függetlenül Én mintegy nagy éhséggel és szomjúsággal imádkozom Isten előtt mindvégig, mintha csak Én és Ő lennénk egy világban, és senki más nem lenne. Mindig szorosan Körülöttem tolonganak a külvilág erői – de ugyanígy hullámzik Bennem az az érzés is, hogy Isten mozgat. Ebbe a dilemmába ragadva leborultam Isten előtt: „Ó, Istenem! Hogy lehetnék közömbös a Te akaratod iránt? A Te szemeid Engem becsületesnek, megmunkált aranynak tekintenek, mégis képtelen vagyok megmenekülni a sötétség erőitől. Egész életemben szenvednék érted, munkádat életem hivatásává tenném, kérlek, adj nekem egy megfelelő pihenőhelyet, hogy Neked szentelhessem Magam. Ó, Istenem! Szeretném felajánlani Magamat Neked. Te jól ismered az ember gyengeségét, miért rejtőzöl hát el Előlem?” Pontosan ezután olyan volt, mintha egy hegyi liliom lennék, amelynek illatát a szellő kavarja, de senki nem tud róla. Az Ég azonban sírt, és a szívem tovább sírt; úgy éreztem, mintha még nagyobb fájdalom lenne a szívemben. Minden erő és az emberek ostroma – olyan volt, mint egy mennydörgés tiszta időben. Ki tudná megérteni a szívem gondolatait? Így hát még egyszer Isten elé álltam, és azt mondtam: „Ó, Istenem! Hát nincs mód arra, hogy a Te munkádat véghezvigyem ezen a mocsok földön? Miért van az, hogy mások nem tudnak a Te lényedre figyelni olyan helyen, ahol kényelmes, támogató, üldöztetéstől mentes környezet van? Szeretném kitárni a szárnyaimat, mégis miért olyan nehéz elrepülni? Te nem helyesled ezt?” Napokig sírtam emiatt, mégis mindig bíztam abban, hogy Isten vigaszt hoz bánatos szívemre. Soha senki nem értette meg szorongásomat. Talán ez Istentől való közvetlen érzékelés – mindig is tűz lobogott Bennem az Ő munkájáért, és alig volt időm levegőt venni. A mai napig imádkozom és azt mondom: „Ó, Istenem! Ha ez a Te akaratod, vezess Engem, hogy még többet végezzek a Te munkádból, hogy az elterjedhessen az egész világegyetemben, hogy az minden nemzet és felekezet felé megnyílhasson, hogy egy kis béke költözzön a szívembe, és így a nyugalom helyén élhessek Érted, és zavartalanul dolgozhassak Neked, és szolgálhassalak Téged, békés szívvel, egész életemben.” Ez az Én szívem vágya. Lehet, hogy a testvérek azt fogják mondani, hogy arrogáns és beképzelt vagyok; ezt Én is elismerem, mert ez tény – a fiatalok mi egyebek, mint arrogánsak? Én tehát úgy mondom el, ahogyan valójában van, anélkül, hogy a tényekkel ellenkeznék. Bennem megláthatod egy fiatal összes személyiségjegyét, de azt is láthatod, hogy miben különbözöm a többi fiataltól: a nyugalmamban és a csendességemben. Nem csinálok ebből témát; hiszem, hogy Isten jobban ismer Engem, mint Én Magamat. Ezek szívemből jövő szavak, és remélem, hogy a testvérek nem veszik zokon. Hadd beszéljünk a szívünkben lévő szavakról, nézzük meg, hogy mi az, amit mindegyikünk követ, hasonlítsuk össze istenszerető szívünket, hallgassuk meg a szavakat, amelyeket Istennek suttogunk, fejezzük ki szívünk legszebb dalait, és adjunk hangot a szívünkben lévő büszkeségnek, hogy életünk szebbé váljon. Felejtsük el a múltat, és tekintsünk a jövő felé. Isten utat fog nyitni számunkra!