Senki sem tudja, hogy élete során milyen kudarcokkal szembesül, és milyen finomításnak lesz kitéve. Egyesek a munkájukban, mások a jövőbeli kilátásaikban, a családban, ahová születtek, vagy a házasságukban. De a különbség köztük és köztünk az, hogy ma mi, az emberek e csoportja, Isten igéje közepette szenvedünk. Vagyis Istent szolgáló emberekként kudarcokat szenvedtünk az Őbenne való hit útján, azon az úton, amelyen minden hívő jár, és amely út ott van mindannyiunk lába alatt. Innentől kezdve hivatalosan is elindulunk az Istenbe vetett hit útján, hivatalosan is felhúzzuk az emberi élet függönyét, és rálépünk az élet helyes útjára. Más szóval, ekkor lépünk rá az ember mellett élő Isten helyes útjára, arra az útra, amelyen a normális emberek járnak. Mint olyan ember, aki Isten előtt áll és Neki szolgál – aki papi ruhát visel a templomban, és Isten méltóságát, hatalmát és fenségét hordozza –, a következőt jelentem ki minden embernek: Isten dicsőséges arca az én dicsőségem, az Ő irányítási terve az én középpontom. Nem arra törekszem, hogy százszorosát nyerjem az eljövendő világban, hanem csak arra, hogy Isten akaratát kövessem ebben a világban, hogy testben kifejtett csekély erőfeszítésemnek köszönhetően Ő élvezhesse földi dicsőségének egy kis töredékét. Ez az egyetlen kívánságom. Véleményem szerint ez az egyetlen lelki támaszom. Úgy hiszem, hogy ezek kell, hogy legyenek a „végső szavai” olyasvalakinek, aki testben él, és érzésekkel teli. Ez az az út, amelyen ma járok. Úgy hiszem, hogy ez az Én szemléletmódom az Én utolsó szavaim a testben, és remélem, hogy az embereknek nincsenek elképzeléseik vagy más gondolataik Rólam. Bár mindent beleadtam, mégsem tudtam eleget tenni a mennyei Isten szándékainak. Mérhetetlenül szomorú vagyok. Vajon miért ez a test lényege? Így csak a múltbeli cselekedeteim és az Isten által Bennem végzett hódítás munkája eredményeként jutottam mélyebb megértéshez az emberiség lényegét illetően. Csak ezután állítottam fel Magamnak a legalapvetőbb mércét: arra törekedjek, hogy csak Isten akaratát kövessem, hogy mindent beleadjak, és semmi se terhelje a lelkiismeretemet. Nem törődöm azzal, hogy mások, akik Istent szolgálják, mit követelnek maguknak. Egyszóval arra vágyom, hogy az Ő akaratát kövessem. Ez az én vallomásom, mint az Ő teremtett lényeinek egyike, aki Előtte szolgál – valaki, akit Isten megmentett és szeretett, és aki elszenvedte az Ő csapásait. Ez annak a vallomása, akire Isten vigyázott, akit oltalmazott, szeretett és nagymértékben használt. Mostantól kezdve ezen az úton fogok haladni, amíg nem teljesítem az Isten által Rám bízott fontos feladatot. De véleményem szerint közeleg az út vége, mert az Ő munkája befejeződött, és mára az emberek mindent megtettek, amire képesek voltak.

Azzal, hogy a szárazföldi Kína bekapcsolódott a felépülésnek ebbe az áramlatába, fokozatosan olyan helyi gyülekezetek jöttek létre, amelyek középpontjában a Szentlélek munkája áll. Isten szüntelenül munkálkodott ezekben a helyi gyülekezetekben, mert az ebben az időben született gyülekezetek Isten alapjává váltak a hanyatló uralkodói családban. Magától értetődik, hogy Isten nagyon örült, hogy a helyi gyülekezeteket egy ilyen családban alapíthatta – leírhatatlan volt az Ő boldogsága. Miután helyi gyülekezeteket alapított a szárazföldi Kínában, és ezt a jó hírt terjesztette a világ más helyi gyülekezeteiben élő testvéreknek, Isten nagyon izgatott volt – ez volt az első lépése annak a munkának, amelyet a szárazföldi Kínában szándékozott elvégezni. Úgy is mondhatnánk, hogy ez volt az első felvonás. És vajon nem Isten hatalmas ereje az, hogy képes megtenni munkájának első lépését egy ilyen démoni fellegvárban? Egy olyan fellegvárban, amelyet senki és semmi nem támadhat meg. Nyilvánvaló, hogy e munka helyreállításáért számtalan testvér vált vértanúvá az ördögök által lemészárolva. Fáj és dühít, hogy ezt most felidézem, de a szenvedés napjai nagyrészt elmúltak. Az, hogy ma képes vagyok Istenért munkálkodni, és hogy eljutottam oda, ahol ma vagyok, teljes mértékben Isten hatalmas erejének köszönhető. Mély csodálatot érzek azok iránt, akiket Isten kiválasztott a vértanúságra; ők képesek voltak Isten akaratát követni és feláldozni magukat Istenért. Hogy őszinte legyek, ha nem lett volna Isten kegyelme és irgalma, már régen leroskadtam volna a sárba. Istennek legyen hála! Szeretnék minden dicsőséget Istennek adni, hogy Ő megpihenhessen. Vannak, akik azt kérdezik Tőlem: „A pozíciódnak köszönhetően nem kellene meghalnod. Miért örülsz, amikor Isten a halált emlegeti?” Ahelyett, hogy azonnal válaszolnék, csak finoman elmosolyodok, és azt mondom: „Ez az az út, amelyet követnem kell, amelyet feltétlenül követnem kell.” Az emberek értetlenül állnak a válaszom előtt. Csak megdöbbenve néznek Rám, és kissé kételkednek Bennem. Én azonban úgy gondolom, hogy mivel ez az az út, amelyet választottam, és ez az elhatározásom is Isten előtt, bármilyen nagyok is a nehézségek, tovább kell törekednem előre. Azt hiszem, ez az az ígéret, amelyet be kell tartaniuk azoknak, akik Istent szolgálják – és semmiképpen sem szeghetik meg a szavukat. Ez is egy olyan szabály, egy olyan előírás, amelyet régen, a Törvény Korában fogalmaztak meg, és amelyet meg kell értenie annak, aki hisz Istenben. Tapasztalatom szerint, bár nem sokat tudok Istenről, és amit ténylegesen megtapasztaltam, az csekély, még csak említésre sem méltó – így nincsenek olyan okos felismeréseim, amelyekről beszélhetnék –, Isten igéjét el kell fogadni, és annak nem lehet ellenszegülni. Őszintén szólva, a saját gyakorlati tapasztalataim csekélyek, de mivel Isten tanúságot tesz Mellettem, és az emberek mindig vakon hisznek az Én személyemben, mit tehetnék? Mégis remélem, hogy az emberek helyesbítik az Isten szeretetéről alkotott nézeteiket. Az Én személyem semmit sem számít, mert én is az Istenbe vetett hit útját járom, és az út, amelyen járok, sem más, mint az Istenbe vetett hit útja. Lehet egy ember jó, de nem szabad, hogy imádat tárgya legyen – csak követendő példaként szolgálhat. Nem érdekel, mit tesznek mások, de kijelentem az embereknek, hogy Én is Istennek adom a dicsőséget; nem adom a testnek a Lélek dicsőségét. Remélem, hogy mindenki megérti ezzel kapcsolatos érzéseimet. Ez nem azt jelenti, hogy Én kibújok a felelősség alól, ez csak az igazság. Ennek kristálytisztának kell lennie, úgyhogy nem is beszélünk róla többet.

Ma megvilágosodtam Isten jelenlétében. Isten földi munkája az üdvösség munkája. Semmi más nem szennyezi be. Lehet, hogy egyesek másként gondolják, de én mindig is úgy éreztem, hogy a Szentlélek a munkának csak egyik szakaszát végzi – az üdvösség munkáját – és semmi mást. Ennek nyilvánvalónak kell lennie. Csak most vált nyilvánvalóvá a Szentlélek munkája a szárazföldi Kínában. És vajon miért akarna Isten minden utat megnyitni és munkálkodni egy olyan helyen, mint ez, ahol démonok tombolnak? Ez azt mutatja, hogy Isten mindenekelőtt az üdvösség munkáját végzi. Hogy pontosabban fogalmazzunk, ez elsősorban a hódítás munkája. Jézus nevét kezdettől fogva harsogták. (Lehet, hogy néhányan még nem tapasztalták, de én azt mondom, hogy ez a Szentlélek munkájának egy lépése volt.) Ez azért történt, hogy a Kegyelem Korának Jézusától induljanak, így az emberek egy része előre ki volt választva, majd később ez a kiválasztás leszűkült. Ezt követően Witness Lee nevét hangoztatták a szárazföldi Kínában, ami a Szentlélek helyreállítási munkájának második része volt a szárazföldi Kínában. Ez volt a munka első lépése, amelyben a Szentlélek elkezdte kiválasztani az embereket, ami azt jelenti, hogy először össze kellett gyűjteni az embereket, és megvárni, hogy a pásztor gondoskodjon róluk; a „Witness Lee” nevet használta e szolgálat teljesítésére. Isten személyesen végezte munkáját a „Hatalmas” név tanúságtételénél, ezt megelőzően pedig egy előkészítő szakaszban volt. Ezért nem számít, hogy ez helyes volt-e vagy helytelen, Isten tervében nem ez a fő kérdés. A „Hatalmas” név tanúságtétele után Isten hivatalosan is elkezdte személyesen végezni a saját munkáját, majd ezután hivatalosan is elkezdődtek a testet öltött Istenként végzett cselekedetei. A „Hatalmas Úr” néven vette át az irányítást mindazok felett, akik lázadók és engedetlenek voltak. Kezdtek az emberi lényekhez hasonlatossá válni, ahogyan az emberek is kezdenek felnőttnek látszani, amint betöltik a huszonharmadik vagy huszonnegyedik életévüket; vagyis az emberek épp csak elkezdték élni a normális emberi lények életét. A szolgálattevők próbatétele révén Isten munkája természetszerűen átváltott az isteni munka teljesítésének szakaszába. Azt mondhatnánk, hogy a munkának csak ez a lépése képezi munkája magját, és hogy ez az elsődleges lépés az Ő munkájában. Az emberek ismerik önmagukat, és gyűlölik önmagukat. Eljutottak arra a pontra, hogy képesek megátkozni önmagukat, örömmel lemondanak saját életükről, és halványan érzékelik Isten szeretetreméltóságát, amely alapján megismerik az emberi lét igazi értelmét – így felelnek meg Isten szándékainak. Isten munkája a szárazföldi Kínában a végéhez közeledik. Isten már több éve végzi előkészületeit ezen a szennyes földön, de még soha nem jutottak el az emberek arra a pontra, ahová most eljutottak, ami azt jelenti, hogy Isten csak ma kezdi meg hivatalosan a munkáját. Nincs szükség arra, hogy ezt részletesebben vagy világosabban kifejtsük. Teljességgel helyes, ha azt mondjuk, hogy ez a munka közvetlenül Isten isteni mivoltán keresztül történik, de az emberen keresztül valósul meg. Ezt senki sem tagadhatja. Bizonyára Isten hatalmas földi erejének köszönhető, hogy munkája elérhette azt a mértéket, amit a kicsapongás földjén élő emberekben jelenleg elért. Ennek a munkának a gyümölcse bárhová elvihető, hogy meggyőzze az embereket. Senki sem merne erről könnyelműen ítéletet mondani és tagadni azt.