Mivel az Én házam népe közé tartozol, és mivel hűséges vagy az Én királyságomban, mindenben, amit teszel, követned kell az Én követelményeim normáit. Nem azt kérem, hogy ne légy több egy sodródó felhőnél, hanem azt, hogy csillogó hó legyél, és rendelkezz annak lényegével, sőt, még inkább az értékével. Mivel a szent földről származom, nem olyan vagyok, mint a lótusz, amelynek csak neve van, de lényege nincs, ugyanis a mocsárból származik, nem pedig a szent földről. Az idő, amikor egy új ég leszáll a földre, és egy új föld terjed szét az égbolton, pontosan az az idő is, amikor hivatalosan munkálkodom az emberek között. Ki ismer Engem az emberiség körében? Ki látta az érkezésem pillanatát? Ki látta, hogy nem csupán nevem van, hanem lényeggel is rendelkezem? Kezemmel lesöpröm a fehér felhőket, és fürkészőn figyelem az égboltot; az űrben nincs semmi, amit ne az Én kezem rendezne el, alatta pedig senki sem járul hozzá a maga apró erőfeszítésével az Én hatalmas vállalkozásom megvalósításához. Nem támasztok megterhelő követelményeket a földi emberekkel szemben, mert mindig is a gyakorlatias Isten voltam, és mert Én vagyok a Mindenható, aki az embereket teremtette, és aki jól ismeri őket. Minden ember a Mindenható szeme előtt van. Hogyan kerülhetnék el akár a föld legtávolabbi szegleteiben élők is a Lelkem vizsgálódását? Bár az emberek „ismerik” a Lelkemet, mégis megsértik azt. Szavaim minden ember csúnya arcát leleplezik, legbensőbb gondolataikkal együtt, és mindenkit arra késztetnek a földön, hogy nyilvánvalóvá váljon az Én fényemtől, és összeroskadjon a vizsgálódásom közepette. Azonban annak ellenére, hogy összeroskadnak, szívük nem mer messzire kóborolni Tőlem. A teremtés tárgyai között ki nem szeret meg Engem tetteim eredményeképp? Ki nem sóvárog Utánam szavaim folyományaképp? Kiben nem ébred fel a ragaszkodás érzése szeretetem eredményeképp? Csak a Sátán rontása miatt nem tudták az emberek elérni azt az állapotot, amit Én megkövetelek. Még az Általam megkívánt legalacsonyabb normák is aggályokat keltenek az emberekben, nem is beszélve a máról – erről a korszakról, amelyben a Sátán tombol és vadul önkényeskedik – vagy arról az időről, amikor a Sátán olyannyira eltiporja az embereket, hogy testüket teljes egészében mocsok borítja. Mikor nem okozott Nekem bánatot az, hogy az emberek romlottságuk következtében nem törődtek a szívemmel? Lehetséges-e az, hogy sajnáljam a Sátánt? Lehetséges-e, hogy tévedek a szeretetemben? Amikor az emberek nem engedelmeskednek Nekem, a szívem titkon sír; amikor ellenállnak Nekem, megfenyítem őket; amikor megmentem őket és feltámasztom halottaikból, a legnagyobb gondoskodással táplálom őket; amikor alávetik magukat Nekem, a szívem megnyugszik, és azonnal nagy változásokat érzek az égben, a földön és minden dologban. Hogyne élvezném, amikor az emberek dicsérnek Engem? Hogyne szereznék dicsőséget, amikor tanúságot tesznek Mellettem és megnyerem őket? Lehetséges-e az, hogy bárhogyan is cselekednek és viselkednek az emberek, azt nem Én irányítom és táplálom? Amikor nem mutatok irányt, az emberek tétlenek és némák; ráadásul a hátam mögött folytatják azokat a „dicséretes” piszkos ügyleteket. Azt hiszed, hogy a test, amelybe Magamat öltöztetem, semmit sem tud a cselekedeteidről, a viselkedésedről és a szavaidról? Sok éven át viseltem a szelet és az esőt, és hasonlóképp megtapasztaltam az emberi világ keserűségét is; ugyanakkor alaposabban megfontolva, nincs annyi szenvedés, ami miatt a hús-vér emberiség elveszítené a Belém vetett reményt, még kevésbé képes bármely édesség arra késztetni a testben élő embereket, hogy hideggé, csüggedtté vagy elutasítóvá váljanak Velem szemben. Vajon a szeretetük Irántam valóban a szenvedés vagy az édesség hiányára korlátozódik?

Ma a testben lakom, és hivatalosan megkezdtem a munkát, amelyet el kell végeznem. Bár az emberek félnek a Lelkem hangjától, mégis szembeszegülnek Lelkem lényegével. Nem kell részleteznem, milyen nehéz az emberiségnek megismernie az Én szavaimban a testet öltött Énemet. Amint korábban mondtam, nem vagyok szigorú a követelményeimet illetően, és nem kell teljességgel megismernetek Engem (ugyanis az emberek tökéletlenek; ez egy eredendő állapot, és semmilyen szerzett állapot nem tudja pótolni). Csak azok összességét kell tudnod, amit testet öltött formában teszek és mondok. Mivel a követelményeim nem szigorúak, reményem szerint mindannyian megismerhetitek ezeket a tetteket és szavakat, és megvalósulást érhettek el. Meg kell szabadulnotok a tisztátalanságaitoktól ebben a szennyes világban, törekednetek kell a fejlődésre ebben az elmaradott „császári családban”, és soha nem szabad elnézőnek lennetek magatokkal szemben. A legkevésbé sem szabad engedékenynek lennetek magatokkal szemben. Rengeteg időt és erőfeszítést kellene áldoznotok arra, hogy megismerjétek azt, amit egyetlen napon kimondok, és egy egész életre lenne szükség ahhoz, hogy akár egyetlen Általam kimondott mondatból tapasztalatot és tudást nyerjetek. A szavak, amelyeket mondok, nem homályosak és nem elvontak; ez nem üres beszéd. Sokan remélik, hogy elnyerik a szavaimat, de Én nem törődöm velük; sokan szomjazzák gazdagságomat, de én nem adok nekik egy cseppet sem; sokan szeretnék látni arcomat, de Én mindig elrejtettem azt; sokan fürkészően hallgatják hangomat, de Én becsukom a szemem és hátra billentem a fejem, nem hat meg a „sóvárgásuk”; sokan félnek a hangom hallatán, de a szavaim mindig támadásba lendülnek; sokan rettegnek meglátni arcomat, de Én szándékosan úgy jelenek meg, hogy lesújtsak rájuk. Az emberek sosem látták igazán az arcomat, és sosem hallották igazán a hangomat; ez azért van, mert nem ismernek igazán Engem. Habár lesújtok rájuk, habár elhagynak Engem, és bár megfenyítem őket a kezemmel, még mindig nem tudják, hogy mindaz, amit tesznek, igazán az Én szívem szerint való-e, és még mindig nem tudják, hogy pontosan kinek is tárom fel a szívemet. A világ teremtése óta senki sem ismert Engem igazán és nem látott Engem igazán, és bár ma testté lettem, ti még mindig nem ismertek Engem. Nem igaz? Láttál-e valaha akár egy kicsit is a cselekedeteimből és a természetemből a testben?

A menny az, ahol letelepszem, és a menny alatt találok nyugalmat. Van hol laknom, és megvan az időm, amikor megmutatom hatalmamat. Ha nem lennék a földön, ha nem rejteném Magam a testbe, és ha nem lennék szerény és rejtett, nem változott volna már rég meg a menny és a föld? Nem használtalak volna már titeket, Én népem? Mindazonáltal bölcsesség van a cselekedeteimben, és bár teljesen tudatában vagyok az emberek csalárdságának, nem követem a példájukat, hanem ehelyett adok nekik valamit cserébe. A bölcsességem a szellemi birodalomban kimeríthetetlen, és a bölcsességem a testben örökkévaló. Nem ez-e az a pillanat, amikor a tetteim világossá válnak? Sokszor megbocsátottam és megkegyelmeztem az embereknek, egészen a mai napig, a Királyság Korában. Valóban késleltethetem-e még tovább az időmet? Bár valamelyest irgalmasabb voltam a törékeny emberekkel szemben, ha egyszer befejeződik a munkám, vajon bajt hozhatok-e még mindig Magamra azzal, hogy a régi munkát végzem? Engedném-e készakarva a Sátánnak, hogy vádoljon Engem? Nincs szükségem arra, hogy az emberek bármit is tegyenek, csupán fogadják el szavaim valóságát és eredeti jelentésüket. Bár a szavaim egyszerűek, lényegüket tekintve bonyolultak, ugyanis ti túl kicsik vagytok és túlságosan elfásultatok. Amikor közvetlenül feltárom titkaimat, és világossá teszem akaratomat a testben, ti nem veszitek észre; halljátok a hangokat, de nem értitek a jelentésüket. Szomorúság tölt el. Bár a testben vagyok, képtelen vagyok a test szolgálatának munkáját végezni.

Ki ismerte meg a szavaimból és cselekedeteimből a testben végzett tetteimet? Amikor írásban fedem fel a titkaimat vagy hangosan beszélek róluk, az emberek mind megdöbbennek; csendben lehunyják a szemüket. Miért érthetetlen az emberek számára, amit mondok? Miért oly kifürkészhetetlenek a számukra a szavaim? Miért olyan vakok a tetteimet illetően? Ki képes látni Engem, és soha nem feledni? Ki képes közülük meghallani a hangomat, és nem engedni el a füle mellett? Ki képes érzékelni az akaratomat és kedveskedni a szívemnek? Az emberek között élek és mozgok; eljöttem, hogy megtapasztaljam az életüket – és bár úgy éreztem, hogy minden jó volt, miután megteremtettem őket az emberiség számára, nem lelem örömömet az életben az emberek között, és nem örvendeztet semmiféle boldogság közöttük. Nem utálom és nem utasítom el őket, de nem is érzékenyülök el irántuk – az emberek ugyanis nem ismernek Engem, nehezen látják meg arcomat a sötétségben; a nagy lárma közepette nehezen hallják meg a hangomat, és képtelenek tisztán hallani, amit mondok. Így aztán a felszínen minden, amit tesztek, az Nekem való alávetés, a szívetekben azonban továbbra sem engedelmeskedtek Nekem. Azt mondhatni, hogy ilyen az egész emberiség régi természete. Ki képez kivételt? Ki nem tárgya az Én fenyítésemnek? Mégis, ki nem az Én türelmem alatt él? Ha az egész emberiséget elpusztítaná a haragom, mi lenne a jelentősége annak, hogy megteremtettem a mennyet és a földet? Egykor sok embert figyelmeztettem, sok embert intettem és sok embert nyíltan elítéltem – hát nem sokkal jobb ez, mintha egyenesen elpusztítanám az emberiséget? Az Én célom nem az, hogy halálba küldjem az embereket, hanem az, hogy megismertessem velük minden tettemet az ítéletem közepette. Amikor ti felemelkedtek a feneketlen mélységből – vagyis amikor megszabadultok az ítéletemtől –, a személyes megfontolásaitok és terveitek mind eltűnnek, és mindenki arra törekszik majd, hogy eleget tegyen Nekem. Ezzel nem fogom-e elérni a célomat?

1992. március 1.