Ahhoz, hogy látni lehessen, hogy valaki igazán hisz-e Istenben, a legfontosabb megfigyelni az Istenhez való hozzáállását. Ha Istennek alávetett és Istent félő szívvel bánik Ővele, akkor igaz hite van Istenben. Ha azonban nincs benne Isten iránti félelem és alávetettség, akkor nincs igaz hite. Milyen hozzáállásuk legyen Istenhez az embereknek? Félniük kell Őt, és alá kell vetniük magukat Őneki. Akik képesek félni Istent, azok képesek keresni és elfogadni az igazságot. Akik alá tudják vetni magukat Istennek, azok képesek figyelembe venni Isten szándékait; azon igyekeznek, hogy eleget tegyenek Istennek mindenben, amit tesznek. Mindazok, akik törekszenek az igazságra, rendelkeznek ezzel a két tulajdonsággal. Akiknek nincs Istennek alávetett és Istent félő szívük, azok biztosan nem törekszenek az igazságra.

Hogyan kellene gyakorolni az igazságra való törekvést? Kötelességetek mindennapi végrehajtása során megtapasztaljátok-e Isten munkáját? Imádkoztatok-e Istenhez, amikor problémákkal szembesültetek, és meg tudjátok-e oldani azokat az igazság keresése által? Ez összefüggésben áll az életbe való belépés kérdésével. Amikor kötelességetek végzése során felfeditek romlottságotokat, akkor képesek vagytok-e önvizsgálatot tartani, és Isten szavai szerint megoldani romlott beállítottságotok problémáját? Ha nem tudjátok így gyakorolni és megtapasztalni azt, akkor annak semmi köze az Istenben való hithez. Nem számít, hogy milyen kötelességet végzel, vagy mit teszel, meg kell próbálnod kifürkészni, hogy az Isten szavainak mely aspektusait érinti, továbbá a saját gondolataidat, véleményedet vagy helytelen szándékaidat, amelyek mind az ember állapotához tartoznak. Mit foglal magában az ember állapota? Magában foglalja az emberek álláspontját, hozzáállását, szándékait és nézeteit, valamint néhány sátáni filozófiát, logikát és ismeretet – mindezek pedig, röviden szólva, az emberek szokásos cselekvési módjával és a másokkal való bánásmódjával és módszereivel kapcsolatosak. Amikor valaki szembesül egy helyzettel, először meg kell vizsgálnia, hogy mi a saját nézete – ez az első lépés. A második lépés az, hogy megvizsgálja, hogy ez a nézet helyes-e. Hogyan kellene tehát megállapítani, hogy a nézete helyes-e vagy sem? Egyrészt Isten szavai, másrészt pedig az adott helyzet alapelvei szerint lehet megállapítani. Például Isten házának munkára vonatkozó rendelkezései, érdekei és szabályai, valamint Isten világos szavai – ezeket használd arra, hogy megállapítsd, hogy egy nézet helyes-e. Ezek a mércék. Megvizsgáljátok-e a nézeteiteket, amikor egy helyzettel szembesültök? Akár ténylegesen be tudod azonosítani azokat, akár nem, az első lépés az, hogy így kell gyakorolnod. Bármit is tesznek az emberek, mindannyiuknak van egy bizonyos nézetük arról. Hogyan alakul ki ez a nézet? Ez az, hogy miként tekintesz a helyzetre, mire alapozod a nézőpontodat, hogyan szándékozol kezelni a helyzetet, és mire alapozod a kezelési módszeredet. Ezek mind-mind a nézeted részét képezik. Például mit gondolsz az emberiség romlottságáról? Min alapszik a nézeted? Hogyan közelíted meg ezt a kérdést? Ezek mind érintik az ember dolgokról alkotott nézeteit. Ugyanez érvényes egy dologról alkotott nézetre is; a helyzettől függetlenül mindenki rendelkezik egy nézettel a dolog kezeléséhez való hozzáállása és annak módja mögött. Ez a nézet fogja vezérelni és irányítani azt, ahogyan cselekszik. És ennek a nézetnek az eredete határozza meg, hogy az helyes vagy helytelen. Ha például a nézeted sátáni filozófián és logikán alapszik, és a beszéded mögötti szándék a hírnév és büszkeség elnyerése, hogy minél több ember megismerjen és megértsen téged, emlékezzen rád és elismerjen téged, akkor ez a te kiindulópontod a cselekvéshez. Ha ilyen helytelen szándékod van, akkor az abból fakadó nézetek és módszerek is biztosan helytelenek lesznek, és minden bizonnyal nem felelnek majd meg az igazságnak. Ha helytelen nézeteket, hozzáállást és módszereket generálsz, vajon be tudod-e azonosítani azokat? Ha fel tudod mérni, hogy helyesek vagy helytelenek, akkor teljesíted az egyik alapfeltételét annak, hogy eleget tegyél Isten szándékainak; ez azonban nem az abszolút feltétel. Vajon melyik az abszolút feltétel? Ha felmérted, hogy a nézeteid helytelenek, ha helytelen szándékaid, személyes terveid és vágyaid vannak, akkor mit tehetsz, hogy ne ezeknek a helytelen nézeteknek megfelelően cselekedj? Ehhez el kell engedned helytelen szándékaidat és nézeteidet, és egyúttal keresned kell az igazságot. Mivel tökéletesen jól tudod, hogy a nézeteid helytelenek, hogy nem felelnek meg sem az igazságnak, sem Isten szándékainak, hogy Isten megveti őket, ezért fel kellene lázadnod ellenük. Mi a célja a hús-vér test elleni lázadásnak? Az, hogy Isten szándékai szerint cselekedj, az igazságnak megfelelő dolgokat tegyél, és így képes legyél gyakorolni az igazságot. Ha azonban nem vagy képes fellázadni téves nézeteid ellen, akkor nem tudod gyakorlatba ültetni az igazságot, és megélni az igazságvalóságot; ez azt jelenti, hogy amit megértesz, az csupán doktrína. Amiről beszélsz, az nem képes fékezni a viselkedésedet, nem képes irányítani a cselekedeteidet, sem pedig korrigálni téves nézeteidet, ami még inkább bizonyítja, hogy az csupán doktrína. Ezért az első lépés az, hogy megvizsgáld a nézeteidet. A második lépés az, hogy felmérd ezen nézetek helyességét. A téves nézetek ellen lázadni kell, és el kell vetni azokat; a helyes nézetekhez ragaszkodni kell, és fenn kell tartani azokat. Számotokra mi jelent most nehézséget? Egyrészt nagyon ritkán tartotok önvizsgálatot, ez nem szokásotok. Másrészt, még ha önvizsgálatot is tartotok, nem tudjátok, hogy a szándékaitok és nézeteitek helyesek-e vagy sem. Egyszerre tűnnek helyesnek és helytelennek, így végül úgy érzitek, hogy kábultak és zavarodottak vagytok, és a saját fejetek után mentek – ez az egyik eset. Milyen más esetek vannak még? (Van, amikor felismerem saját szándékaimat és nézeteimet, és lázadni szeretnék ellenük, de nem tudom legyőzni romlott beállítottságomat. Így hát kompromisszumot kötök, kifogásokat és ürügyeket találok ki, hogy megbékéljek önmagammal. Ilyenkor nem gyakorolok, utána pedig sajnálkozom.) Ez azt mutatja, hogy nincs elegendő szíved ahhoz, hogy alávesd magad az igazságnak és szeresd azt. Ha valakinek nagy szeretet lakozik a szívében az igazság iránt, akkor gyakran képes lesz legyőzni rossz szándékai és nézetei egy részét, és képes lesz lázadni azok ellen. Természetesen vannak olyan különleges körülmények, amelyeket az embernek többségének nehezére esik legyőzni. Normális, ha te sem tudtad legyőzni. Ha azonban az átlagember képes legyőzni, de neked nagyon nehéz, akkor vajon mit igazol ez? Azt jelzi, hogy nem nagy az igazság iránti szereteted, és az igazság gyakorlása egyszerűen nem olyan fontos számodra. Mi a fontos számodra? Az, hogy kitarts a saját nézeteid mellett, megnyugtasd a saját elmédet, kielégítsd a saját vágyaidat – ezek fontosak számodra. Az, hogy teljesítsd Isten követelményeit, gyakorold az igazságot, eleget tegyél Isten szívének, és alávesd magad Istennek – szíved mélyén egyik sem fontos ezek közül. Ez felfedi belső szándékaidat és a nézeteket, amelyekre törekszel.

Melyek az ember állapotának fő összetevői? (Szándékai, álláspontjai és nézetei.) Elsődlegesen ezeket foglalja magában az állapota. Mi a legáltalánosabb az emberek állapotában? Mit mondanátok, hogy mi az, ami gyakran megjelenik a szívükben, amikor szembesülnek valamivel, és olyasvalami, amit képesek tudatosan felismerni a gondolataikban? (A szándékaik.) Így van. A szándékok az emberek állapotának egyértelmű és egyik legáltalánosabb részét képezik; a legtöbb kérdésben az embereknek megvannak a saját gondolataik és szándékaik. Amikor ezek a gondolatok és szándékok felmerülnek, helyénvalónak tartják őket, legtöbbször azonban saját magukért vannak, saját büszkeségükért és érdekeiért, vagy azért, hogy valamit elfedjenek, vagy hogy valamilyen módon kielégítsék magukat. Ilyenkor meg kell vizsgálnod, hogyan jött létre a szándékod, miért jött létre. Például Isten háza arra kér, hogy végezd el a gyülekezet megtisztításának munkáját, és van valaki, aki mindig felületesen teszi a kötelességét, mindig keresi a módot arra, hogy lazsáljon. Az alapelvek szerint el kellene őt takarítani, te azonban jó kapcsolatban vagy vele. Így vajon milyen gondolatok és szándékok fognak felmerülni benned? Hogyan fogsz gyakorolni? (A saját preferenciáim szerint cselekszem.) És mi váltja ki ezeket a preferenciákat? Mivel ez az ember jó volt hozzád, vagy megtett érted valamit, jó benyomásod van róla, így ilyenkor óvni akarod, és meg akarod védeni. Ez vajon nem az érzések következménye? Érzelmeket táplálsz iránta, és ezért a „míg a felsőbb hatóságoknak irányelveik vannak, addig a helyieknek ellenintézkedéseik” megközelítést választod. Kettős játékot űzöl. Egyrészt azt mondod neki: „Kissé jobban kell próbálkoznod, amikor teszel valamit. Ne legyél felületes, el kell szenvedned egy kis nehézséget, ez a mi kötelességünk.” Másrészt válaszolsz a Fennvalónak, és azt mondod: „Jó irányba változott, most már hatékonyabb, amikor végzi a kötelességét.” De valójában azt gondolod magadban: „Ez azért van, mert dolgoztam rajta. Ha nem tettem volna, még mindig olyan lenne, mint amilyen volt.” Mindig azt gondolod magadban: „Kedves volt hozzám, nem lehet őt eltakarítani!” Milyen állapot az, amikor ilyesmi áll a szándékodban? Ez a személyes érzelmi kapcsolatok védelmezése a gyülekezet munkájának rovására. Megfelel-e az igazságalapelveknek az, ha ily módon cselekszel? És van-e alávetettség abban, hogy ezt teszed? (Nincs.) Nincs alávetettség; ellenállás van a szívedben. A saját nézeteidnek szubjektív megítélése van a veled történő dolgokról és az általad elvégzendő munkáról, és ebbe érzelmi tényezők is keverednek. Érzelmek alapján cselekszel, és mégis azt hiszed, hogy pártatlan vagy, hogy esélyt adsz az embereknek a megbánásra, és hogy szeretetteljes támogatást nyújtasz nekik; így azt teszed, amit te szeretnél, nem pedig azt, amit Isten mond. Ha így dolgozol, az gyengíti a munka minőségét, csökkenti a hatékonyságot, és árt a gyülekezeti munkának – ami mind-mind az érzelmek szerinti cselekvés következménye. Ha nem tartasz önvizsgálatot, akkor vajon képes leszel-e felismerni itt a problémát? Soha nem leszel képes arra. Lehet, hogy tudod, hogy helytelen így cselekedni, hogy ez az alávetettség hiánya, de átgondolod, és azt mondod magadnak: „Szeretettel kell segítenem neki, miután pedig segítettem, és jobban van, nem lesz szükség arra, hogy eltakarítsam. Isten nem ad-e esélyt az embereknek a megbánásra? Isten szereti az embereket, ezért szeretettel kell segítenem őket, és azt kell tennem, amit Isten kér.” Miután ezeket végiggondoltad, a magad feje után mész. Utána a szíved megnyugszik; úgy érzed, hogy gyakorolod az igazságot. E folyamat során az igazságnak megfelelően gyakoroltál-e, vagy a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél? Teljes mértékben a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél. Az egész folyamat során az úgynevezett jóindulatodat és szeretetedet, érzelmeidet és világi ügyekre vonatkozó filozófiádat használtad arra, hogy elsimítsd a dolgokat, és megpróbáltad megtalálni a középutat. Úgy tűnt, hogy szeretettel segítesz neki, de szíved mélyén valójában az érzések korlátoztak – és attól félve, hogy a Fennvaló rájön, megpróbáltad kompromisszummal megnyerni magadnak őket, hogy senkit ne sérts meg, és a munka is meglegyen – ugyanígy próbálnak lavírozni a nem hívők is. Valójában hogyan ítéli meg Isten ezt a helyzetet? Úgy fog minősíteni téged, mint olyasvalakit, aki nem veti alá magát az igazságnak, aki gyakran vizsgálódó, elemző magatartást tanúsít az igazsággal és Isten követelményeivel szemben. Milyen szerepet játszik a szándékod, amikor ilyen módszerrel közelíted meg az igazságot és Isten követelményeit, és amikor ilyen hozzáállással végzed a kötelességedet? A saját érdekeid, a saját büszkeséged és a személyközi kapcsolataid védelmét szolgálja, de egyáltalán nincs tekintettel Isten követeléseire, és semmilyen pozitív hatást sem gyakorol a kötelességeidre és a gyülekezeti munkára. Az ilyen ember teljes mértékben a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint él. Mindaz, amit mond és tesz, az a saját büszkeségének, érzéseinek és személyközi kapcsolatainak a védelmét szolgálja, de nem tanúsít az igazság és Isten iránti valódi alávetettséget, és egyáltalán nem próbálja meg kimondani és beismerni ezeket a problémákat. Egy cseppnyi önvádat sem érez, és egyáltalán nincs tudatában a problémák természetének. Ha az embereknek nincs Istent félő szívük, és ha Istennek nincs helye a szívükben, akkor, bármilyen kötelességet is végeznek, vagy bármilyen problémával is foglalkoznak, soha nem tudnak az alapelvek szerint cselekedni. A szándékaikban és önző vágyaikban élő emberek képtelenek belépni az igazságvalóságba. Éppen ezért, ha problémával szembesülnek, és nem vizsgálják meg a szándékaikat, és nem képesek felismerni, hogy azok hol tévesek, hanem mindenféle indokokkal hazugságokat és kifogásokat gyártanak maguknak, akkor vajon mi történik végül? Egész jól védelmezik a saját érdekeiket, büszkeségüket és személyközi kapcsolataikat, de elveszítették az Istennel való normális kapcsolatukat. Vannak, akik már régóta hisznek Istenben, amikor azonban arra kérik őket, hogy beszéljenek néhány személyes tapasztalatukról, nincs mit mondaniuk, nem képesek semmilyen tapasztalati tanúságtételt tenni a beállítottságuk megváltozásáról. Vajon mi az oka ennek? Nagyon ritkán tartanak önvizsgálatot, és nagyon ritkán gyakorolnak az igazságalapelvek szerint. Ehelyett inkább a saját útjukat járják, romlott beállítottságban élnek, tetteiket saját szándékaik, nézeteik, vágyaik és terveik vezérlik, miközben nem tanúsítanak megbánást. Isten az, akiben hisznek, és az Ő szavaira hallgatnak; az igazság az, amit befogadnak, amiről beszélnek, és amit hirdetnek – de mi az, amit ténylegesen gyakorolnak? Csak a saját szándékaik és képzelődéseik szerint gyakorolnak, nem pedig Isten követelései szerint. Hogyan viszonyulnak tehát Isten szavaihoz? Hogyan kezelik Isten követelményeit? Isten munkája megtapasztalásának melyik aspektusában kellene leginkább lelkiismeretesnek lenniük? Hogyan kellene megtapasztalniuk Isten szavait és gyakorolniuk az igazságot – ez a leglényegesebb kérdés. Ha valaki, miután hallotta Isten szavait és hallgatta a prédikációkat, nem megy, és nem ülteti gyakorlatba azokat, akkor az valóban hisz-e Istenben? Valóban megtapasztalja-e az Ő munkáját? Miért nem lelkiismeretes ott, ahol annak kellene lennie? Miért kételkedik Istenben, és miért kételkedik az Ő szavaiban, amikor az igazságot kellene gyakorolnia? „Miért vannak Istennek ilyen követelései? Összhangban vannak-e azok az Ő szavaival? Vajon Isten még mindig szeretet-e, ha ilyen követeléseket támaszt? Ugye, nem úgy tűnik, mintha Ő támasztana ilyen követeléseket? Ezt nem tudom elfogadni. Isten követelései eléggé tapintatlanok, nagyon is ellenkeznek az emberi elképzelésekkel és képzelődésekkel.” Mondjátok csak, képes lehet-e elfogadni az igazságot az, aki így mérlegeli a dolgokat? (Nem.) Ez nem az igazságot elfogadó hozzáállás. Ha ilyen hozzáállással és szándékkal mérlegeli és közelíti meg Isten követeléseit, akkor vajon megnyitja vagy bezárja a szívét Isten előtt? (Bezárja.) Ez nem elfogadó, hanem ellenálló magatartás. Isten követeléseinek tekintetében az ilyen emberek először is vizsgálódnak, sőt némelyikük még gúnyolódik is: „Isten nem érintkezett túl sokat a gyülekezetbeli testvérekkel; nem ismeri a gyülekezet dolgait. Nem kezeli-e isten háza egy kissé túl dogmatikusan a dolgokat? Mi nem így cselekszünk. Mi a testvérek helyzetének megfelelően tesszük a dolgokat, lehetőséget biztosítva számukra. És különben is, a megtestesült istennek megértőnek kellene lennie az emberi gyengeséggel szemben! Ha ő nem lesz figyelmes, akkor majd mi azok leszünk. Van olyasmi, amire isten nem figyel, de mi majd figyelni fogunk.” Vajon milyen hozzáállást tanúsítanak? Ez egy olyan hozzáállás, amely ellenáll, megítél és elítél. Alaposan átvizsgálják a dolgokat, majd ítéletet hoznak. És vajon hogyan ítélkeznek? Azt mondják: „Mindenesetre isten igazságos, és én istenben hiszek, nem pedig egy emberben. Isten átvizsgálja az emberek szívének legmélyét.” Mit is jelent ez? (Tagadják a megtestesült Istent.) Így van. Szívük mélyén megtagadják Krisztust, azt sugallva, hogy Krisztus szavai nem feltétlenül képviselik Istent. Ahol Krisztus cselekedetei és szavai ellentétesek a saját érdekeikkel, szándékaikkal és nézeteikkel, vagy megsértik azokat, ott megtagadják Istent. „Különben is, én istenben hiszek, isten pedig igazságos. Ő átvizsgálja az emberek szívének legmélyét.” Mik is ezek a kijelentések? Ítéletek vajon? Milyen természetűek ezek a kijelentések? (Istenkáromló.) Az emberekről a hátuk mögött beszélni ítélkezés. Istenről a háta mögött beszélni nem pusztán ítélkezés, hanem istenkáromlás. Vajon lehetnek igaz hívők azok, akik képesek káromolni Istent? Lelkiismeretes és értelmes emberek-e? Ők-e azok, akiket Isten meg fog menteni? Ezek az emberek csupán a Sátán szolgái, gonoszak, el kell utasítani, és ki kell rekeszteni őket.

A gyülekezetekben vannak-e olyan megnyilvánulások, amelyekben megjegyzéseket tesznek Istenre és megítélik az Ő munkáját? Nem túl gyakoriak, de biztosan előfordulnak, mert minden gyülekezetben vannak álhívők és gonosz emberek is. Nos, bizonyos körülmények között létrejöhet-e ilyen állapot azok szívében, akik valóban hisznek Istenben? Ha olyasmik merülnek fel bennetek, mint az ítélet, ellenállás és istenkáromlás, akkor mi a belső reakciótok? Képesek vagytok-e felfogni a probléma súlyosságát? Tegyük fel például, hogy soha nem voltál házas, de megfelelő környezetben vagy, és találkozol egy kedves potenciális partnerrel, akivel szívesen randiznál. Bár korábban megígérted Istennek, hogy egész életedet Neki szenteled, és nem keresel társat, szíved mélyén mégis jó előérzeted van ezzel az emberrel kapcsolatban, ezért úgy döntesz, hogy randizol vele. A randizás után azonban rájössz, hogy rengeteg az akadály, és ráébredsz, hogy a randizás nem helyénvaló, hogy Isten nem engedi meg. Le akarsz mondani róla, de nem vagy képes elengedni, ezért imádkozol Istenhez, átkozódsz és lázadozol önmagad ellen, majd végül mégis szakítotok. A szakítás után óriási lelki gyötrelmeid vannak. Ez normális. Ez az emberi mivolt normális gyengesége. De nem szabad panaszkodnod Istenre. Vajon a legtöbb ember át tudna esni ezen a tapasztalaton úgy, hogy képes legyen ne panaszkodni Istenre? A legtöbben nem tudnának, és ez tükrözi az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásukat. Milyen téves gondolatai kell, hogy legyenek valakinek ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben panaszkodjon Istenre? (Ha nem hinnék Istenben, akkor képes lennék arra, hogy társat találjak.) Vajon nagy problémának számít-e egy ilyen gondolat? Valahogyan nem akarnak hinni Istenben, fel akarják adni. Azt gondolják: „Miért kellett az Istenben való hit útját választanom? Ha nem hinnék Istenben, az nagyszerű lenne, azt tehetnék, amit csak akarok. Nem könnyű ilyen megfelelő társat találni; ha most lemondok róla, nemsokára túl öreg leszek ahhoz, hogy bárkinek is kelljek. Vajon soha többé nem kellene megpróbálnom keresni valakit? Így fogom leélni a hátralévő életemet?” Negatív, sajnálkozó gondolatok bukkannak fel, akár olyannyira is, hogy az illető már nem is akar hinni többé. Ezek az Isten elleni lázadás és az Ő elárulásának megnyilvánulásai. De nem ez a legsúlyosabb. Vajon mely gondolatok súlyosabbak ennél? Tapasztaltatok már ilyesmit? (Nem.) Ha nem tapasztaltátok meg, az tényleg nagyon veszélyes. Akik már megtapasztaltak ilyesmit, azok képesek tisztán látni annak bizonyos aspektusait; viszonylag nagyobb biztonságban vannak, bár ez nem jelent abszolút garanciát. A kísértés, amellyel az ilyen tapasztalatokkal nem rendelkezőknek kell szembenézniük, egyáltalán nem jelentéktelen. Ébernek kell lenniük, mert ha valamennyire is lankad az éberségük, akkor engedni fognak a kísértésnek! Vannak, akik így mérlegelnek: „Jó, hogy az utolsó napokban születtem, és Isten választottja vagyok. Ráadásul fiatal vagyok, nincsenek családi bonyodalmaim, így szabadon végezhetem a kötelességeimet – ez Isten kegyelme. Milyen kár, hogy van egy hátránya is, mégpedig az, hogy ha találkoznék is egy megfelelő partnerrel, akkor sem követhetném őt, és nem házasodhatnék meg. De miért ne kereshetnék egyet? Hát bűn-e a házasság? Nincs-e sok olyan testvér, akinek házastársa és gyerekei vannak? És nem hisznek-e ők is Istenben? Nekem miért nem szabad társat keresnem? Isten nem igazságos!” Felszínre tör belőlük Isten megítélése és a Vele való elégedetlenség. Eldöntik magukban, hogy ez mind Isten műve, hogy ez mind Istentől származik, ezért neheztelnek Rá, és panaszkodnak: „Isten olyan igazságtalan velem! Annyira tapintatlan! Mások megházasodhatnak, én miért nem? Másoknak lehetnek gyerekeik, nekem miért nem? Isten másoknak megadja ezt a lehetőséget, nekem miért nem adja meg?” Panaszok és ítéletek bukkannak fel. Vajon milyen állapot ez? (Ellenállás, szembeszegülő állapot.) Ellenálló, elégedetlen, vonakodó. Egyáltalán nem áll szándékukban, hogy elfogadják, amit Isten tesz, és alávessék magukat annak; azt szeretnék, bárcsak másként cselekedne. Ennek ellenére még mindig vonakodnak attól, hogy a házasságot válasszák, attól tartva, hogy ha megházasodnának és bonyodalmak jönnének, akkor már nem lennének annyira szabadok, és nem lennének képesek többé jól végezni a kötelességüket, ami megakadályozná őket abban, hogy a későbbiekben üdvözüljenek és belépjenek a mennyek országába. Mihez kezdenének akkor ezzel a sajnálattal? Valójában ezt az utat te választod magadnak. Isten szabad akaratot ad az embereknek. Választhatsz, hogy társat akarsz-e találni és megházasodni, vagy az igazságra és az üdvösségre törekszel. Ez teljes mértékben személyes döntés; az, hogy helyesen döntesz-e vagy sem, nincs összefüggésben Istennel, akkor miért panaszkodsz Rá? Miért panaszkodsz, hogy Ő nem igazságos? Miért van ennyi panaszod? (Mert a saját érdekeim nem elégültek ki.) Ha ez a saját érdekeidet érinti, akkor bensődben elégedetlenné válsz. Úgy érzed, hogy veszteséget szenvedtél, ezért vádolod Istent, és még okot is keresel arra, hogy kidühöngd magad. Miféle beállítottság ez? (Rosszindulatú.) Ez rosszindulat. Vádolni Istent, panaszkodni, hogy nem igazságos, hogy az Ő intézkedései nem megfelelőek, valahányszor a saját érdekeidet nem tudod kielégíteni – ez rosszindulatú, hajthatatlan és az igazságot nem szerető beállítottság. Hogyan keletkeznek az emberekben ezek az állapotok és gondolatok? Ha nem lennének ezek a helyzetek, vajon akkor is felmerülnének és feltárulnának ezek a dolgok? (Nem.) Amikor nem szembesülsz ilyen helyzettel, a vonatkozó érdekeid nem ütköznek Isten követeléseivel, és az érdekeid semmilyen módon nem sérülnek, így azt hiszed, hogy Isten iránti szereteted és a Felé való törekvésed jobb és erősebb, mint bárki másé. Amikor azonban szembesülsz ezzel a helyzettel, és az érdekeid is érintetté válnak, akkor nem tudod elengedni azokat, ezért panaszkodsz Istenre. Mi derül ki ebből? Mi az, ami miatt az emberek gyakran panaszkodnak Istenre, és megítélik Őt? (Amikor a saját érdekeik nem elégülnek ki.) Amikor a saját érdekeiket érinti, amikor a saját szándékaik, vágyaik és terveik nem teljesülhetnek, akkor az emberek ellenállnak, ítélkeznek, panaszkodnak Istenre, sőt még káromolják is Őt. Valójában maga az ítélet is egyfajta ellenállás; az istenkáromlás pedig még súlyosabb. Ha az érdekeik sérülnek, akkor minél többet gondolnak rá, annál dühösebbek lesznek, annál elégedetlenebbek lesznek, és annál inkább úgy érzik, hogy sérelem érte őket. Elkezdenek ellenállni, és ezekkel a gondolatokkal az elméjükben panaszok ömlenek a szájukból, és ítélkezni kezdenek. Ez az Istennel való szembeszegülés jele.

Milyen konkrét megnyilvánulásai vannak az ember Istennel szembeni ellenállásának? (Nem végzi szorgalmasan a kötelességét; felületesen végzi a kötelességét.) Ez az egyik aspektus. Régebben képes volt energiája hetven-nyolcvan százalékát kötelessége végrehajtására fordítani, és bármit is csinált, annak szentelte magát, most azonban Istennel kapcsolatos gondolatokat táplál, és úgy érzi, dacára annak, hogy végezte a kötelességét, nem részesült Isten áldásaiban és kegyelmében. Amellett, hogy Istent igazságtalannak ítéli, még ellenállás is van a szívében, így csupán tíz-húsz százalékos erőfeszítést tesz kötelessége végrehajtására, és teljességgel felületesen cselekszik. Ez egyfajta, lázadó állapot okozta, ellenálló viselkedés. Mi van még? (Nemtörődömség.) Hogyan nyilvánul meg ez? Például mondjuk, hogy valaki, amikor csoportvezetőként tevékenykedik, reggel ötkor szokott felkelni a nyolcórai összejövetelre, hogy imádkozzon, elvégezze a lelki áhítatot és felkészüljön, majd jegyzetet készítsen arról, amiről az összejövetelen beszél. Komolyan vette a kötelesség végrehajtását, teljes mértékben annak szentelte magát. Miután azonban egyszer megmetszették, mérlegelni kezdett: „Mi értelme korán kelni? Isten nem látja, és senki sem dicsér meg érte. Nincs egyetlen ember sem, aki azt mondaná, hogy hűségesen végzem a kötelességemet. Sőt, kemény munkám ellenére, még állandóan meg is metszenek. És Istentől sem kaptam elismerést; úgy tűnik, hogy most még a jövőbeli jutalmak is veszélyben forognak.” Így a következő összejövetelre nem készül fel előre, nem beszél lelkesen, és nem készít többé feljegyzéseket. Milyen hozzáállás ez? (Felelőtlen.) Felelőtlen és felületes, többé már nem akarja teljes szívét és erejét odaszentelni. Vajon miért ilyen? Van benne valami, ami bajt okoz. Ellenáll Istennek és vitatkozik Vele, azt gondolván: „Az, hogy megmetszettél, nyugtalanná tett engem, ezért így bánok Veled. Régebben teljes szívemet és elmémet odaszenteltem, Isten azonban nem ismert el engem. Isten igazságtalanul bánik az emberekkel, így hát többé nem teszek meg mindent, hogy végrehajtsam a kötelességemet!” Vajon milyen beállítottság ez? Megmutatkozik állati mivolta; szíve mélyén tagadja Isten igazságosságát, tagadja azt, hogy Isten átvizsgálja az ember szívének legmélyét, tagadja, hogy Isten igazán szereti az embert, tagadja Isten lényegét, és kizárólag a saját elképzelései szerint bánik Istennel. Milyen viselkedésformák származnak abból, hogy így bánik Istennel? Figyelmetlenség, nemtörődömség és felelőtlenség, valamint panaszkodás és félreértések. Sőt, még terjeszti is az elképzeléseit, másokat is felbujtva: „Az Istenben való hit nem biztosítja azt, hogy áldásokban részesülj. És egyáltalán, milyen áldásokban? Látta már valaki is azokat? Mindannyian Pál útját járjuk; vajon hányan tudunk olyanok lenni, mint Péter? Sok szerencsét az Isten általi tökéletességre jutáshoz!” Vajon mi az, amit terjeszt? Az Istenről alkotott ítélete és elképzelései, valamint a Vele való elégedetlensége. Milyen természetű ez a viselkedés? Konfrontatív? (Igen.) Miért tud ennyire konfrontatív lenni? Mert az általa képviselt nézetek helytelenek. Félreérti Istennek az emberekhez való hozzáállását, a velük szemben támasztott követelményeit és a hozzájuk való viszonyulását – nem érti meg ezeket. Amikor Isten munkálkodik benne, nem képes elfogadni és alávetni magát, és nem képes keresni az igazságot. Végtére is mi fakad ebből? Ellenállás, ítélet, elutasítás és istenkáromlás. Természetszerűleg felfedi ezeket mindenki, akinek romlott beállítottsága van; a különbség csak az, hogy milyen mértékben. Egyáltalán nem arról van szó, hogy csak a gonosz emberek viselkednek így. Egyetértetek ezzel? (Igen. Így viselkedik mindenki, aki nem törekszik az igazságra.) Így van. Akik nem törekszenek az igazságra, és akiknek mérgező az emberi mivoltuk, mind ilyen tulajdonságokat mutatnak és tárnak fel különböző mértékben. Akik szorgalmasabbak az igazságra való törekvésben, azokban is abnormális állapotok lépnek fel, ha valami nemkívánatos történik velük, ők azonban meg tudnak változni, ha imádkoznak, Isten szavai alapján önvizsgálatot tartanak, és keresik az igazságot. Miután megváltoztak, bűnbánatot tartanak, ami lehetővé teszi számukra, hogy többé ne értsék félre Istent, és némi alávetettség alakuljon ki bennük. Bár ez az alávetettség néha tisztátalan, kissé erőltetett, és nem éppen üti a mércét, ha hajlandóak alávetni magukat, és képesek az igazságnak akár csak egy kis részét is gyakorlatba ültetni, akkor fokozatosan világossá válik számukra az igazság minden aspektusa. Ha azonban egyáltalán nem akarod alávetni magad, és még, miután önvizsgálatot tartottál, és felismerted a problémát, akkor sem keresed az igazságot, és fogadod el azt – és még kevésbé fogadod el azt, ahogyan Isten bánik veled –, akkor baj lesz. Vajon milyen következményei lesznek ennek? Panaszkodni fogsz, meggondolatlanul ítélkezel, és gátlástalanul beszélsz, az Istent félő szív legkisebb nyomát is nélkülözve. Jobb esetben otthon panaszkodsz majd, és összetöröd az edényeket, hogy levezesd a dühödet. Elidegenedsz Istentől, és nem akarsz majd Elébe járulni és imádkozni. Rosszabb esetben a testvérekkel való találkozáskor terjeszted a negativitásodat és elképzeléseidet, félbeszakítást és zavart okozva. Ha még mindig nem tartasz bűnbánatot, akkor valószínűleg kiváltod a felháborodásukat, és kitakarítanak vagy kizárnak a gyülekezetből.

Amikor különféle dolgok történnek az emberekkel, akkor sokféle megnyilvánulásuk van, ez megmutatja a jó és a rossz emberi mivolt közötti különbséget. Melyek tehát az emberi mivolt felmérésének kritériumai? Hogyan kellene felmérni, hogy milyen ember valaki, és hogy megmenthető-e vagy sem? Ez attól függ, hogy szereti-e az igazságot, valamint képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Mindenki hordoz magában elképzeléseket és lázadó mivoltot, mindenkinek vannak romlott beállítottságai, és így lesznek olyan időszakok, amikor az, amit Isten kér, ellentétben áll a saját érdekeivel, és választania kell – ezt gyakran megtapasztalja mindenki, senki sem kerülheti el. Mindenkinek lesznek olyan időszakai is, amikor félreérti Istent, és elképzelései vannak Istenről, panaszkodik Rá, és ellenáll Neki vagy lázad Ellene – de mivel az emberek különbözőképpen viszonyulnak az igazsághoz, ezért különbözőképpen is közelítik meg azt. Vannak, akik soha nem beszélnek az elképzeléseikről, hanem keresik az igazságot, és saját maguk oldják meg azokat. Miért nem beszélnek azokról? (Istent félő szívük van.) Így van. Istent félő szívük van. Félnek, hogy ha kimondják azokat, az negatív hatással lesz rájuk, így csak a szívükben próbálják megoldani, anélkül, hogy ez bárki mást is érintene. Ha hasonló állapotban lévő emberekkel találkoznak, akkor saját tapasztalataikat felhasználva segítenek nekik. Ez a jószívűség. A jószívű emberek szeretettel fordulnak mások felé, hajlandóak segíteni másoknak a nehézségeik megoldásában. Amikor megtesznek dolgokat és segítenek másoknak, azt alapelvek szerint teszik, segítenek másoknak megoldani a problémákat, hogy hasznukra legyenek, és nem mondanak semmi olyat, ami nem a javukat szolgálja. Ez a szeretet. Az ilyen embereknek Istent félő szívük van, cselekedeteik pedig az alapelvek szerintiek és bölcsek. Ezek azok a kritériumok, amelyek alapján mérni lehet, hogy az emberek emberi mivolta jó vagy rossz. Tudják, hogy a negatív dolgok senkinek sem használnak, és hogy hatással lesznek másokra, ha hangosan kimondják azokat, ezért úgy döntenek, hogy szívük mélyén Istenhez imádkoznak, és keresik az igazságot a megoldás érdekében. Bármilyen elképzeléseik is vannak, képesek Istennek alávetett szívvel megközelíteni és intézni azokat, így elérik az igazság megértését, és képesek lesznek teljesen alávetni magukat Istennek; így egyre kevesebb elképzelésük lesz. Vannak azonban olyanok, akikben nincs értelem. Ha elképzeléseik vannak, szeretnek mindenkivel beszélni azokról. De ez nem oldja meg a problémát, és másoknak is elképzeléseik támadnak – ez pedig nem árt-e nekik? Vannak, akik nem mondják el a testvéreknek, ha elképzeléseik vannak; attól félnek, hogy mások képesek lesznek elmondani, hogy elképzeléseik vannak, és ezt felhasználják ellenük – otthon azonban lelkiismeret-furdalás nélkül beszélnek, azt mondanak, amit csak akarnak, és úgy bánnak a családjukban élő nem hívőkkel, akár a gyülekezetbeli testvérekkel. Egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ennek milyen következményei lesznek. Vajon ez az alapelvek szerinti cselekvés-e? Például lehet, hogy a rokonaik között vannak olyanok, akik hisznek Istenben, és olyanok, akik nem, vagy olyanok, akik félig hisznek, félig szkeptikusak; ha elképzeléseik vannak, akkor azokat terjesztik a családtagok között, aminek eredményeképpen magukkal rántják őket, és nekik is kezdenek elképzeléseik és félreértéseik lenni Istenről. Az elképzelések és félreértések természetüknél fogva pestisszerűek, és ha egyszer elterjednek, akkor bajuk eshet azoknak, akik nem tudják megmondani, hogy mik is azok valójában. Különösen a zavarodott emberek hajlamosak még zavarodottabbá válni, miután hallották őket. Csak azok képesek elutasítani ezeket az ártalmas dolgokat – elképzeléseket, negativitást és félreértéseket –, és élvezni Isten védelmét, akik megértik az igazságot, és képesek felismerni azokat. A legtöbb ember nem rendelkezik ilyen érettséggel. Vannak, akik megérzik, hogy ezek a dolgok helytelenek – ami már eléggé lenyűgöző –, de egyáltalán nem tudják megmondani, hogy mik is azok. Ezért, amikor vannak olyanok, akik gyakran terjesztenek elképzeléseket és negativitást, az emberek többségét megzavarják ezek az ártalmas dolgok, gyengévé és negatívvá válnak. Ez egészen biztos. Ezeknek a negatív, ártalmas dolgoknak óriási hatalmuk van arra, hogy félrevezessék az új hívőket, és kárt okozzanak nekik. Akiknek már van alapjuk, azokra kevés hatással vannak; egy idő után, amikor az ilyen emberek megértik az igazságot, akkor megváltoznak. De amint az új hívők, akiknek nincs meg az alapjuk, meghallják ezeket az ártalmas dolgokat, könnyen negatívvá és gyengévé válnak; azok, akik nem szeretik az igazságot, még vissza is vonulnak, és nem hisznek többé Istenben; ezek a gonosz emberek még elképzeléseket is terjeszthetnek, és megzavarhatják a gyülekezet munkáját. Vajon miféle emberek azok, akik lelkiismeret-furdalás nélkül terjesztik a negativitást és az elképzeléseket? Mind gonosz emberek, mind démonok, és mindegyiküket felfedik és kirekesztik. Vannak, akik azt mondják: „Én nem terjesztem ezeket idegeneknek, csak otthon beszélek róluk.” Akár odakint, akár otthon beszélsz róluk, a dolog természete ugyanaz. Az, hogy otthon képes vagy beszélni róluk, azt jelenti, hogy elképzeléseid és félreértéseid vannak Istenről. Az, hogy képes vagy hangosan kimondani ezeket a dolgokat, azt bizonyítja, hogy nem keresed, és nem szereted az igazságot. Nem kerested az igazságot, hogy segítsen eloszlatni ezeket az elképzeléseket, és nem is szándékozol feladni azokat, így attól függetlenül, hogy kihez beszélsz, a beszéded természete ugyanaz marad. Vannak olyanok is, akik mindenhol, ahová csak mennek, és bárkinek, akivel csak találkoznak, terjesztik az elképzeléseiket. Tegyük fel, hogy valakit hazaküldenek, mert kötelessége végzése közben félbeszakítást és zavart okozott. Amikor megkérdezik, hogy miért küldték haza, azt válaszolja: „Én természetes módon egyenes vagyok. Ami a szívemen, az a számon. Kicsúszott a számon, és beszéltem néhány rossz dologról, amit korábban tettem; amikor a vezetők és a dolgozók ezt meghallották, gonosz embernek bélyegeztek, és hazaküldtek. Mindannyiótoknak tanulnotok kellene a tapasztalatomból; isten házában nem beszélhettek meggondolatlanul. Isten azt mondja, hogy legyünk őszinték, de figyelembe kell vennetek a hallgatóságotokat. Nem baj, ha a családotokkal őszinték vagytok, ha azonban megpróbáltok őszinték lenni a kívülállókkal, akkor veszteséget fogtok szenvedni. Hát nem épp most szenvedtem-e veszteséget emiatt? Tekintsétek ezt leckének.” Vannak, akik, miután ezt hallották, elgondolkodnak: „Ilyesmi történik Isten házában? Azt hiszem, mostantól jobb, ha mindannyian óvatosan bánunk a szavainkkal!” Hát nem zavaros fejűek ezek az emberek? Isten annyi mindent mondott, mégis, miután több mint egy évtizeden át hallgatták, nem emlékeznek egyetlen mondatra sem – de egy gonosz ember mond egyvalamit, és ők határozottan emlékeznek rá, elültetik azt a szívükbe, és attól kezdve óvatosan beszélnek és cselekszenek. Félrevezették és megmérgezték őket. Miért van az, hogy meg lehet mérgezni őket? Egyrészt gyenge képességűek, és túlságosan zavarodottak, képtelenek megítélni, hogy mit mondanak és tesznek mások, és nincs saját álláspontjuk. Nem értik meg az igazságot, és képtelenek ragaszkodni ahhoz. Másrészt nem hisznek Istenben, és alapjában véve nem értik, hogyan bánik Ő az emberekkel. Mindezek miatt mások képesek félrevezetni őket. Biztos, hogy nem is jó emberek, képesek elfogadni az ördög szavait. Vajon milyen szándékai és céljai vannak az ördögnek, amikor elképzeléseket terjeszt? Azt akarja, hogy mindenki szimpatizáljon vele. Örülne annak, ha mindenki panaszkodna Istenre. Hát nem olyasvalaki ez, aki félbeszakítást és zavart okoz? Nem vakon szítja-e a bajt? Hogyan kellene bánni az ilyen emberekkel? Kell-e ezt egyáltalán mondani? Azonnal takarítsátok ki őket a gyülekezetből; ne hagyjátok, hogy akár még egyetlen napig is maradjanak. Ha az ilyen gonosz emberek Isten házában maradnak, az csak katasztrófához fog vezetni; rejtett veszélyt jelentenek, egy ketyegő időzített bombát. A legjobb megoldás az, ha kitakarítjátok őket. A gyülekezeten kívül hadd higgyenek bármit, amit csak akarnak – annak semmi köze Isten házához. Az ilyen emberek a legalattomosabbak, és számukra nem lehetséges a megváltás. Mondjátok csak, kit küldtek el Isten házából valaha is egy pillanatnyi elszólás miatt? Kit küldtek el valaha is azért, mert becsületes ember volt, és nyíltan felvállalta önmagát? Isten háza folyamatosan végzi a gyülekezet megtisztításának munkáját, és vajon kik azok, akiket kitakarítanak? Mindazok a gonosz emberek, antikrisztusok és álhívők, akik következetesen nem végzik jól a kötelességüket, sőt még gonoszságot is tesznek, és zavart is okoznak. Soha egyetlen embertől sem szabadultak meg egy pillanatnyi vétség vagy a romlottság pillanatnyi feltárulása miatt, még kevésbé távolítottak el valakit azért, mert gyakorolta az igazságot, azt, hogy becsületes ember legyen. Ez elismert tény. Vannak, akik azt mondják: „Azok, akik törekednek az igazságra, kisebbségben vannak az egyházban. Azok vannak többségben, akik nem törekednek az igazságra. Ha a többséget kitakarítanák, akkor vajon ki végezne munkát? Ha a többséget kitakarítanák, akkor vajon hány embert lehetne még megmenteni?” Ez nem a helyes gondolkodásmód. Ahogyan régen mondták: „Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” Azért vannak olyan kevesen, akik szeretik az igazságot, mert az emberiség annyira mélyen romlott. Isten nem sok embert akar, hanem kiváló embereket. Azok maradnak Isten házában, akik képesek figyelni és alávetni magukat, akik védelmezni tudják Isten házának munkáját; többségük olyan, aki el tudja fogadni az igazságot. Vannak, akik gyenge képességűek, és talán nem értik meg az igazságot, de képesek figyelni, alávetni magukat és tartózkodni a helytelen cselekedetektől, így az ilyen emberek maradhatnak, hogy munkát végezzenek. Akiknek sikerül a munkások között maradniuk, azok mind hűségesek. Bármilyen keményen is végeznek munkát, nem panaszkodnak; ők olyan emberek, akik figyelnek és alávetik magukat. Vajon azok, akik nem figyelnek, és nem vetik alá magukat, nem csak zavart okoznának-e, ha maradnának? Még ha végeznek is egy kis munkát, mindig felügyeletre van szükségük; abban a pillanatban, amikor nem figyelnek rájuk, rosszat tehetnek, és problémákat okozhatnak. Az ilyen emberek munkavégzése többet árt, mint használ. Az ilyen munkásokat el kell távolítani, különben Isten választott népét és a gyülekezeti életet is megzavarják. Ha a gonosz embereket nem takarítják ki a gyülekezetből, akkor Isten választott népe valóban kárt fog szenvedni, és elpusztul. Így az egyetlen mód arra, hogy Isten választott népe zavartalanul élhesse a gyülekezeti életet, az a gonosz emberek kitakarítása; ez az egyetlen mód arra, hogy Isten választott népe az Istenben való hit helyes útjára lépjen, és elnyerje az üdvösséget. A gonosz emberek kitakarítása teljes mértékben összhangban van Isten szándékaival.

Van egy olyan típusú ember, aki mindenkivel szemben szeretetteljes és toleráns, és bárkinek hajlandó segíteni. Az egyetlen dolog, ami nem érdekli, az az igazság. Mindig szembeszegül Istennel, és összeegyeztethetetlen Vele. Isten megátalkodott ellensége. Miféle ember az ilyen? Álhívő és ördög. Az ördögök azok, akik a legjobban idegenkednek az igazságtól, és a legjobban gyűlölik az igazságot. Ha valami az igazsággal kapcsolatos, és azzal, amit Isten mond vagy követel, akkor nemcsak hogy nem fogadják el, hanem kételkednek is benne, ellenállnak annak, és terjesztik az arról alkotott elképzeléseiket. Sok olyasmit is tesznek, ami árt a gyülekezeti munkának, sőt, nyilvánosan lázonganak Isten ellen, ha személyes érdekeik sérülnek. Az ilyen emberek ördögök; olyanok, akik gyűlölik az igazságot, és gyűlölik Istent. Mindenkinek a természetében van egy olyan beállítottság, amely gyűlöli az igazságot; ezért mindenkinek van egy olyan lényege, amely gyűlöli Istent. Az egyetlen különbség ennek a gyűlöletnek a mértéke, hogy az enyhe vagy erős. Vannak, akik képesek gonoszságot elkövetni, hogy szembeszegüljenek Istennel, míg mások csak romlott beállítottságot és negatív érzelmeket tárnak fel. Miért képesek tehát egyesek gyűlölni Istent? Milyen szerepet játszanak? Azért képesek gyűlölni Istent, mert olyan beállítottságuk van, amely gyűlöli az igazságot. Az, hogy ilyen beállítottságuk van, azt jelenti, hogy ördögök és Isten ellenségei. Mi az ördög? Ördögök mindazok, akik gyűlölik az igazságot, és gyűlölik Istent. Vajon meg lehet-e menteni az ördögöket? Semmiképpen sem. Miközben Isten megmenti az emberiséget, sokan fellázadnak és Ellene fordulnak, és megzavarják Isten házának munkáját. Az ilyen emberek ördögök. Nevezhetjük őket élő démonoknak is. A gyülekezetekben mindenütt, aki megzavarja a gyülekezet munkáját, az ördög és élő démon. És aki zsarnokoskodik a gyülekezet felett, és egyáltalán nem fogadja el az igazságot, az élő démon. Ezért, ha helyesen azonosítjátok azokat, akik élő démonok, gyorsan kell cselekednetek, hogy kitakarítsátok őket. Ha vannak olyanok, akik általában nagyon jól viselkednek, de időnként rossz az állapotuk, vagy túlságosan csekély az érettségük, és nem értik az igazságot, és olyasvalamit tesznek, ami félbeszakítást és zavart okoz, de ez nem szokásuk, és természetüknél fogva nem ilyen emberek, akkor maradhatnak. Vannak olyanok, akiknek az emberi mivoltuk nem túl jó; ha valaki megsérti őket, azt soha nem engedik el. A végtelenségig vitatkoznak vele, és nem irgalmaznak neki, ha úgy érzik, hogy igazuk van. Ezeknek az embereknek mégis van egy érdemük, mégpedig az, hogy hajlandóak munkát végezni és elviselni a nehézségeket. Az ilyen emberek egyelőre maradhatnak. Ha gyakran tesznek gonoszságot, és megzavarják a gyülekezeti munkát, akkor az ördögöktől és a Sátántól valók, és semmiképpen sem lehet megmenteni őket. Ez száz százalékig biztos. Az ilyen embereket ki kell takarítani a gyülekezetből; semmiképpen sem szabad megengedni, hogy maradjanak. Miért kell őket kitakarítani? Milyen alapon takarítják ki őket? Vannak, akiket azért takarítanak ki, hogy esélyt kapjanak a bűnbánatra, hogy megtanulják a leckét; másokat azért takarítanak ki, mert a természetük megmutatta, hogy milyenek, és nem lehet megmenteni őket. Látod, az emberek különböznek egymástól. Néhányan, akiket kitakarítottak, szélsőséges negativitásuk és elsötétült szívük ellenére sem adták fel a kötelességüket, és továbbra is végzik azt – ők nem olyan állapotban vannak, mint azok, akik egyáltalán nem végzik a kötelességüket, miután kitakarították őket, különböző utakon járnak. Vajon milyen a belső állapota azoknak, akik a kitakarításuk után is végzik a kötelességüket? Mire törekszenek? Ez különbözik azoktól, akik nem végzik a kötelességüket. Ha nem tudjátok felismerni ezt, az azt jelenti, hogy gyenge a képességetek, nincs lelki megértésetek, és nem tudjátok végezni a gyülekezeti munkát. Ha látjátok a különbséget, akkor másképp fogtok bánni velük. Vajon mi a különbség e kétféle ember között? Mi a különbség az általuk bejárt utak között? Mi a különbség a kötelesség végrehajtásához való hozzáállásukban? Meg tudjátok-e állapítani a különbséget? (Vannak, akik a kitakarításuk után is képesek végrehajtani bizonyos kötelességeket, ami azt jelzi, hogy még mindig van némi lelkiismeretük. Talán ők is úgy érzik, hogy már nem lehet megmenteni őket, de azt gondolják: „Hiszek Istenben. Biztos vagyok abban, hogy ez az Isten a Teremtő. Még ha a gyülekezet ki is takarított engem, akkor is hinnem kell Istenben. Továbbra is teremtett lény vagyok, és elismerem a Teremtőmet.” Még mindig munkálkodik bennük ez a kis lelkiismeret. Ha még a kötelességüket sem végzik, miután kitakarították őket, és már nem hisznek Istenben sem, akkor megmutatják magukat, mint álhívőket.) Ki szeretne hozzászólni? (Lehet, hogy vannak, akik a kitakarításuk után is képesek továbbra is végrehajtani a kötelességüket, mert szívük mélyén felismerik, hogy tartoznak Istennek korábbi tetteikért, és jóvá akarják tenni. De ha valaki abbahagyja a kötelessége végzését, miután kitakarították, az azt mutatja, hogy nem azért végezte a kötelességét, hogy eleget tegyen Istennek, hanem megpróbált alkut kötni Vele azt remélve, hogy áldásokban részesül. És miután megállapította, hogy nem fog semmilyen áldásban részesülni, nem látta szükségét annak, hogy továbbra is kötelességet hajtson végre, így abbahagyta a munkavégzést.) E kétféle ember közül vajon melyiknek van egy kis lelkiismerete? (Annak, aki továbbra is végzi a kötelességét, miután kitakarították.) Az, aki folytatja a kötelességét, még mindig rendelkezik egy kis lelkiismerettel, és van alapja, hogy ember legyen. Emberként, függetlenül attól, hogy Isten hogyan bánik vele, és hogy Isten akarja-e őt, még mindig Isten teremtett lénye. Nem menekülhet Isten keze elől; bárhová is megy, továbbra is teremtett lény marad, így végeznie kell a kötelességét. Ez azt mutatja, hogy van lelkiismerete és megvannak az alapértékei ahhoz, hogy emberként létezzen. Sőt, bárhová is megy, legalább azt bevallhatja, hogy hisz Istenben, és elismeri Isten létezését. Ez a szívében lévő hit teszi lehetővé számára, hogy végrehajtsa a kötelességeit. Az ilyen embereknek valóban van némi hitük, és talán képesek bűnbánatot tartani. Azok pedig, akik nem végzik a kötelességüket, miután kitakarították őket, azt gondolják: „Ha isten nem akar engem, akkor nem hiszek többé istenben. A hitem amúgy is haszontalan.” Nem hisznek többé, és tagadják Isten létezését, sőt, még emberi létük alapértékeit is feladják, tagadva mindent, amit korábban tettek. Az ilyen emberekből hiányzik a lelkiismeret és az értelem, és ez a különbség a két típus között. Mondjátok csak, vajon Isten tudja-e ezt? Ő nagyon is jól tudja. Ő teremtett mindent, Ő képes mindent átvizsgálni, és szuverén módon uralkodik mindenek felett. Azok az álhívők, akiknek nincs lelkiismeretük, azt gondolják: „Hol van isten? Hogyhogy nem láttam őt? Kit érdekel, hogy a gyülekezet kitakarított? Ugyanúgy tudok élni, bárhová is megyek. Azt hiszed, hogy képtelen vagyok tovább élni, csak azért, mert elhagytalak téged? Sőt, sokkal szabadabb vagyok, ha nem hajtom végre a kötelességeimet!” Ilyen a hozzáállásuk, ez feltárja, hogy álhívők, és igazolja, hogy helyes volt a kitakarításuk. Az ilyen álhívőket ki kellene takarítani – jobb megszabadulni tőlük. Azok, akik hisznek Istenben, másképp reagálnak, ha kitakarítják őket. Vannak például olyanok, akik, miután kitakarították őket, azt mondhatják: „Nem tudok úgy élni, hogy nem végzem a kötelességemet. Nem tudok úgy élni, hogy nem hiszek Istenben. Isten nélkül képtelen vagyok továbblépni. Bárhová is megyek, Isten kezében vagyok.” Így továbbra is végzik a kötelességüket. Nem a vak hit vagy az ostobaság készteti őket erre a döntésre; azért képesek így végezni a kötelességüket, mert ezek a gondolatok irányítják őket. Nekik is vannak sérelmeik és elképzeléseik, és néhány panaszuk is, de miért van az, hogy mégis képesek végezni a kötelességüket? Mert emberi mivoltukban még mindig munkálkodik némi lelkiismeret. Akiknek nem működik a lelkiismeretük, azok képesek tartózkodni a kötelességük végzésétől és az Istenben való hittől is. Ez a különbség. Az emberek különböznek egymástól; mindenki különböző. Sorsdöntő pillanatokban sok mindent meghatározhat és befolyásolhat az, hogy valaki rendelkezik-e lelkiismerettel és értelemmel.

Az imént beszéltem az ember állapotában lévő szándékokról. A következőkben az álláspontról és a hozzáállásról fogok beszélni. Mind terminológiai, mind az igazság aspektusából, sok részletről van szó; nem olyan egyszerű ez, mint a felszínen elhangzó szavak vagy mondatok. Ha a megértésedet egy szóra, egy fogalomra vagy néhány mondatnak a szó szerinti jelentésére korlátozod, akkor az mindig csak egyfajta doktrína lesz. Ha azonban integrálod és összehasonlítod ezeket a szó szerinti frázisokat vagy mondatokat a tényleges állapotokkal és az emberek valós életében feltáruló eszmékkel, nézetekkel és módszerekkel, akkor képes leszel sok saját problémádat is felfedezni. Vannak olyan problémák, amelyek ellentétesek az igazsággal. Mások látszólag összhangban vannak a doktrínával, látszólag megfelelnek az előírásoknak és az emberi elgondolásoknak és módszereknek, de valójában nem felelnek meg az igazságnak és Isten szándékainak. Például az emberek nézetei és álláspontjai közül néhány csak az emberi elképzeléseknek és képzelődéseknek felel meg, az igazságalapelveknek azonban nem. Ha nem Isten szavai szerint mérik és ítélik meg azokat, akkor képesek lesznek kiállni a próbát az emberek körében. De amint Isten szavaival vetik össze, az emberi gondolatok és nézetek téves, negatív dolgokká válnak. Milyen más problémákat fedeztetek fel? (Istenem, a hagyományos kultúrából származó eszmékre és nézetekre gondolok, mint például a „szülőkkel szembeni gyermeki jámborság” és „jó feleségnek és szerető anyának lenni”, amelyeket az emberek helyesnek és helyénvalónak tartanak, de amelyek az igazság szemszögéből nézve nem felelnek meg az igazságnak.) Nem felelnek meg az igazságnak. Ez azt jelenti, hogy ellentétesek Isten vágyaival. Például vannak, akik gyermeki jámborságot tudnak tanúsítani a szüleik iránt, vagy jó feleségek és szerető anyák tudnak lenni – a viselkedésüket és működésüket tekintve úgy tűnik, nincs is semmi baj; de vajon alá tudják-e vetni magukat Istennek? El tudják-e fogadni az igazságot? Hogy csak külsőleg mutatják ezt a két viselkedési formát, az nem probléma; de a természetlényegük értékelése szempontjából, van-e bármilyen alávetettség abban, ahogyan Istennel bánnak? Képesek-e elfogadni az igazságot? Ha e két aspektussal problémák vannak, akkor képesek lesznek-e elnyerni az üdvösséget? Egész biztosan nem. Így, bár ez a két viselkedésmód érdemként jelenik meg, mégsem képviselheti egy ember lényegét. Nem számít, hogy valaki látszólag mennyire hálás gyermek, vagy mennyire jó feleség és szerető anya, ez nem jelenti azt, hogy alá is veti magát Istennek, és még kevésbé azt, hogy megszabadult a Sátán befolyásától. Nincs semmiféle összefüggés e két érdemük és az igazság között. Ezért valaki, aki rendelkezik ezzel a két érdemmel, biztosan nem olyan ember, akit Isten elismer, és messze elmarad az igaz ember mércéjétől. A romlott emberek szíve tele van a Sátán filozófiáival. Mindannyian szeretik, ha mások dicsérik és elismerik őket. Mindannyian szeretik fenntartani a személyközi kapcsolataikat, hogy megvédjék magukat. Mindannyian szeretnek kitűnni és hivalkodni, hogy mások felnézzenek rájuk. Az ezeken a sátáni filozófiákon alapuló életvitelnek van egy bizonyos kiindulópontja. Vajon milyen célt kíván elérni ez a kiindulópont? (Hogy mások dicsérjék őket, mint jó embereket, és azt mondják róluk, hogy szeretetteljesek és figyelmesek, ezért majd támogassák és elismerjék őket.) A Sátán filozófiái szerint élve az emberek egyfajta elképzelést és képzelődést dédelgetnek: „A jó elnyeri jutalmát” és „a jóknak békés az életük”. Mégis, senki sem tudja világosan megmondani, mit is jelent az, hogy „a jó elnyeri jutalmát” és „a jóknak békés az életük”. Ellenkezőleg, látva, hogy a jó emberek nem élnek sokáig, míg a rosszak igen, senki sem tudja igazán megérteni ennek a helyzetnek az alapvető okát. Van azonban egy általánosan elfogadott szabály az emberek között, ami változatlan marad: „A jót jóval fizetik vissza, a gonoszt pedig gonosszal.” Isten minden egyes embernek a saját tettei szerint fizet. Ezt Isten eleve elrendelte, és senki sem változtathatja meg, de nem sokan ismerik ezt fel. Könnyű-e tehát az embereknek megváltozniuk, ha sátáni filozófiák szerint élnek? (Nem.) Miért nem? (Ezek a filozófiák az életben maradásuk törvényévé váltak. Ha nem keresik az igazságot, és nem képesek felismerni ezeket az elképzeléseket, akkor nehéz megváltozni.) Ez nem olyan egyszerű. Valójában, ha ilyen szándékokkal és cselekedetekkel szembesülsz a helyzetekkel, akkor, ha azt mondod, hogy nem érzel semmit, az nem helyes. Ha a nem hívők nem éreznek semmit, az normális, mivel teljes mértékben a sátáni filozófiák és törvények szerint élnek. Értékesnek tartják ezeket a dolgokat, és nem gondolják úgy, hogy helytelenek. Most, hogy mindannyian már olyan régóta hisztek Istenben, és annyi prédikációt hallgattatok, mélyen legbelül fel kellene mérnetek ezeket a dolgokat. Helyesek vagy helytelenek? Képesnek kellene lennetek felismerni, hogy helytelenek; a velük szembeni hozzáállásotoknak elutasítónak kellene lennie, nem pedig támogatónak. Akkor miért nem vagytok képesek elengedni őket, annak ellenére, hogy pontosan tudjátok, hogy helytelenek? Mi a probléma? (Túlságosan önzőek és aljasok vagyunk, és nem vagyunk hajlandóak lázadni a hús-vér test ellen. Amikor szembesülünk valamivel, nem gondolunk arra, hogy eleget tegyünk Istennek, és kevés figyelmet szentelünk Isten házának érdekeire, ehelyett csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Képtelenek vagyunk lázadni a saját belső szándékaink ellen.) Nem vagy hajlandó lázadni a hús-vér test ellen – ez az egyik aspektus. Amikor fontosabb érdekekről van szó, szorongsz és gyötrődsz, és nem vagy képes elengedni. Nos, a mindennapi életetek személyközi kapcsolataiban, amelyek nem érintenek fontosabb érdekeket, megvizsgáltátok-e valaha is ezeket a sátáni filozófiákat és törvényeket? Kerestétek-e az igazságot, hogy megoldjátok azokat? Megváltoztatok-e egyáltalán? (Van, amit megvizsgálok, és amit felismerek, azon megpróbálok változtatni. Sokszor azonban nem kezelem komoly dologként azt, és nem vizsgálom meg.) Akkor nem könnyű változtatni. Minden mozdulatod, minden szavad és cselekedeted, még a pillantásod is mind-mind a romlott beállítottság feltárulása, a romlott beállítottság irányítja azt. Ha még mindig nem keresed az igazságot, hogy megoldd ezeket a problémákat, akkor nagyon nehéz lesz elnyerned az üdvösséget. Ha úgy gondolod, hogy óriási erőfeszítésbe és energiába kerül a hús-vér test elleni lázadás, olyan, mintha ketté kellene szakítanod a személyiségedet, akkor bajban vagy; nem lesz könnyű a változás. Ha képes vagy önvizsgálatot tartani és keresni az igazságot – kezdve a mindennapi életeddel, minden szavaddal és tetteddel, különösen azokban a kérdésekben, amelyek a hírnévvel, a nyereséggel és a státusszal kapcsolatosak –, és ha képes vagy lázadni a saját hús-vér tested ellen, akkor képes leszel változtatni. Nos, mindannyian nehéznek találjátok, hogy lemondjatok ezekről a sátáni filozófiákról és törvényekről; a mindennapi életetekben történt-e valamilyen valódi változás ezekben, az igazsággal összhangban nem lévő nézetekben, viselkedésmódokban és cselekedetekben? (Néha, amikor beszélek vagy cselekszem, felismerem, hogy helytelen szándékaim vannak, és ki akarom javítani azokat. Miután imádkoztam, megértem Isten szándékait, és gyakorlatba tudom ültetni azokat, de miután ezt megtettem, rájövök, hogy valójában nem oszlottak el a cselekedeteim mögött álló szándékok, csupán a külső módszereim változtak. Például, ha hazudok, hogy védelmezzem a saját érdekeimet, akkor ennek felismerése után, azonnal fellázadok a hús-vér test ellen, megnyílok, és felfedem magam mások előtt, mondván: „Amikor az imént beszéltem, akkor nem volt helyes a szándékom. Csalárd voltam.” De, amikor legközelebb hasonló helyzetbe kerülök, még mindig ez a szándék fog uralkodni rajtam, védelmezni akarom majd a saját érdekeimet, és hazudni fogok. Úgy tűnik, hogy ez a szándék nagyon mélyen gyökerezik; újra meg újra felbukkan a szívemben.) Honnan ered tehát ez a szándék, hogy kielégítsd a saját érdekeidet? Ez a romlott beállítottságod eredménye. A különféle romlott beállítottságok által kiváltott szándékok mind különböző természetűek; némelyek elvetemült természetűek, némelyek rosszindulatúak, némelyek abszurdok, némelyek nevetségesek, némelyek pedig hajthatatlanok. Mindegyiknek megvan a maga természete. Ezért nagyon is normális, hogy ugyanaz a szándék különböző helyzetekben is megjelenik, mivel a benned lévő romlott beállítottság nem változik. Ha ez az egy beállítottság különböző helyzetekben különböző szándékokat tudna kiváltani, az rengeteg bajt okozna az embereknek, és káoszba sodorná az elméjüket! Nehezen lehet eloszlatni még egyfajta szándékot is, hosszú átalakulási időszakot igényel; ha egy beállítottság sokféle szándékot váltott ki, akkor azt még nehezebb lesz megváltoztatni. Egyetlen fajta szándékon kell dolgoznod folyamatosan, különböző helyzetekben és körülmények között, valamint különböző emberek, események és dolgok között foglalkozva azzal, és eloszlatva azt. Ez a romlott beállítottság egyik aspektusa elleni küzdelem. Vannak, akik néhány vesztes csata után nyugtalanná válnak, és arra a következtetésre jutnak, hogy képtelenek megváltozni. Semmi értelme nyugtalankodni; egy romlott beállítottságot nem lehet egy pillanat alatt megváltoztatni. Talán azt gondolod, hogy ha egyszer-kétszer fellázadsz a hús-vér test ellen, az némi változást hozhat, később azonban észreveszed, hogy még mindig folyton romlott beállítottságot társz fel, és nem érted, hogy miért. Ez azt jelzi, hogy nem érted meg a beállítottságbeli változás folyamatát. Nem egyszerű megváltoztatni a beállítottságot. Az igazság felszínes megértése nem elegendő. Ha valóban felismered romlott beállítottságod lényegét, akkor tudsz majd teljes mértékben fellázadni ellene. Ha úgy gyakorolsz, ahogyan most teszed, annak ellenére, hogy még mindig feltárod romlott beállítottságodat, amikor helyzetekkel szembesülsz, tagadhatatlan, hogy már megváltoztál. Legalábbis romlott beállítottságod kevésbé tárul fel, és sokkal kevesebb szándékod és hamisításod van. Most már nem beszélsz olyan képmutatóan és álságosan; hanem gyakorta a szívedből szólsz, és az igazat mondod. Ez azt jelzi, hogy már megváltoztál. De lehet, hogy te azt gondolod: „Csak a gyakorlásomban és a módszereimben történt változás. A szándékaim változatlanok, tehát valójában semmit sem változtam, ugye? Ez vajon azt jelenti, hogy menthetetlen vagyok?” Helyesek-e ezek a gondolatok? (Nem.) Ezek torz gondolatok. A beállítottságod megváltoztatásához számos folyamat megtapasztalása szükséges; az a helyes, ha először a gyakorlásod és a módszereid változnak. Ami az emberek belső szándékait illeti, azokat csak úgy lehet megváltoztatni, ha keresik az igazságot, hogy eloszlassák azokat. Ha valaki képes változtatni a gyakorlásán és a módszerein, az azt bizonyítja, hogy elkezdett megváltozni. Ha kitartóan keresed az igazságot, hogy eloszlasd emberi szándékaidat és hamisításaidat, akkor egyre kevésbé fog feltárulni romlott beállítottságod. Ha megismerted Istent, Istent félő szíved van, és alá tudod vetni magad Istennek, az azt bizonyítja, hogy máris történt változás az életfelfogásodban. Ez a helyes módja a dolgok szemléletének. Ha a gyakorlási módod helyes, és képes vagy gyakorolni az igazságot, valamint némi alapelv szerint cselekedni, az azt jelenti, hogy már megváltoztál. Tévedés azt hinni, hogy egyáltalán nem változtál, csak azért, mert néha még mindig felfeded romlottságodat. Lehet, hogy azt mondod: „Akkor miért fedek fel még mindig romlottságot, ahogyan régen? Ez azt bizonyítja, hogy nem változtam.” Helytelen így tekinteni a dolgokra. A romlottság feltárulásának problémáját nem lehet csupán néhány évnyi tapasztalat után teljesen megoldani. Hosszú időn keresztül kell kitartani az igazság gyakorlásában ahhoz, hogy teljesen megoldódjon. Romlottságod feltárulásának mérséklődése elegendő bizonyíték arra, hogy már történt változás benned; azt állítani, hogy egyáltalán nem történt változás, nincs összhangban a valós helyzettel. Szívetek mélyén tisztában kell lennetek ezzel, nem lehet torz megértésetek. Az üdvösség elnyerése Isten munkájának megtapasztalása által hosszú távú törekvés, amelyet semmiképpen sem lehet elérni néhány rövid év alatt. Tudatában kell lenned ennek.

Épp az imént beszéltünk az álláspontokról, szándékokról és hozzáállásokról. Az álláspontok határozzák meg a hozzáállásokat, nem igaz? Valóban, az álláspontok és nézetek határozzák meg az emberek hozzáállását. Hasonlóképpen, hogy mi a nézeted, amikor egy bizonyos körülménnyel vagy helyzettel szembesülsz, az attól függ, hogy hol állsz. Ha nem Isten mellett, hanem az ember oldalán állsz, és igyekszel fenntartani a személyközi kapcsolataidat, akkor a nézeteid és módszereid minden bizonnyal mind-mind a saját érdekeid és büszkeséged védelmét és biztosítását szolgálják, és azt, hogy kiutat hagyj magadnak. Ha azonban az álláspontod az, hogy védelmezd Isten házának érdekeit, jól végezd a kötelességedet, és gyakorold a hűséget, akkor a hozzáállásod az lesz, hogy minden helyzetben az igazság szerint gyakorolj, jól végezd a kötelességed, gyakorold a hűséget, és teljesítsd Isten megbízatását – mindezek a tényezők összhangban vannak. Ha, amikor közösségben vagytok, akkor nem a hallott és megjegyzett doktrínákról, vagy az általatok felfogott szellemi elméletekről beszéltek, hanem képesek vagytok a saját jelenlegi állapototokról beszélni, arról, hogy miként változott meg a nézetetek és az álláspontotok valamilyen eseményről, hogy milyen új felfedezéseket tettetek, és milyen új megértésre tettetek szert azokról a dolgaitokról, amelyek ellentétesek Isten követelményeivel és az igazsággal, akkor, amikor már képesek vagytok ilyesmikről beszélni, akkor lesz érettségetek. Ha soha nem vizsgáltátok meg a nézeteitek, álláspontjaitok, szándékaitok és gondolataitok egyetlen aspektusát sem, vagy ha azután, hogy megvizsgáltátok azokat, nem tudjátok megmondani, hogy helyesek vagy helytelenek, és a róluk szóló számadásotok zavaros, akkor, ha a gyülekezet vezetőjeként tevékenykednétek, mivel öntözgetnétek másokat? (Szavakkal és doktrínákkal.) Nekem úgy tűnik, hogy nemcsak szavakkal és doktrínákkal, szellemi elméletekkel és teológiai ismeretekkel öntözgetnétek másokat, hanem talán a torz nézeteitekkel és Istenről alkotott személyes elképzeléseitekkel és ítéleteitekkel is, sőt mi több, az Istenről alkotott egyoldalú nézeteitekkel és megértésetekkel is, amelyek teljesen ellentétben vannak Isten szavaival és követeléseivel. És vajon mi történik mindazokkal, akik ilyen vezetés alatt nevelkedtek? Csak szavakban és doktrínákban képesek beszélni. Ha Isten valamilyen próbára tevő és megtisztító munkát akarna végezni bennük, akkor az, hogy nem állnának ellen annak, kielégítő eredmény lenne; teljességgel képtelenek lennének arra, hogy helyesen kezeljék azt, nemhogy alávessék magukat neki. Vajon mit mutat ez? Azt mutatja, hogy amit másokba beoltottatok, az csupán elképzelés és képzelődés. Ha az öntözgetésetek és vezetésetek következtében nem növekedett a megértésük, és nem csökkentek az Istennel kapcsolatos félreértéseik, akkor vajon hogyan végeztétek a kötelességeteket? Megfelelően vagy nem megfelelően végeztétek azt? (Nem megfelelően.) Képesek vagytok-e most megállapítani, hogy munkátok mely részei és az általatok közölt igazságok közül melyek azok, amelyek valóban segítenek, és hasznukra válnak az embereknek, nem csupán a negativitásukat és az Istennel kapcsolatos elképzeléseiket és félreértéseiket oldják meg, hanem azt is lehetővé teszik számukra, hogy valódi megértést szerezzenek Istenről, és normális kapcsolatot alakítsanak ki Vele? Ha a munkátokban ilyen eredményeket tudtok elérni, akkor képesek vagytok gyakorlati munkát végezni és megfelelően végrehajtani a kötelességeteket. Ha nem vagytok képesek elvégezni ezt a munkát, akkor pontosan mit is tettetek a gyülekezetben? Képesek vagytok-e felmérni, hogy az általatok végzett munka mely részei és az általatok kimondott szavak közül melyek voltak valóban hasznosak és építőek Isten választott népe számára? Vajon az általatok végrehajtott munka, és az általatok kimondott szavak olyanok-e, mint Pálé – pusztán szellemi elméletről szólnak, önmagatokról téve tanúságot és hivalkodva –, vagy talán még nyilvánvalóbbak és visszataszítóbbak, mint amit Pál mondott? Fel tudjátok-e ezt mérni? Ha valóban fel tudjátok mérni, akkor tényleg fejlődtetek. Például valakinek, aki csak egy-két éve hisz Istenben, olyan elképzelései és félreértései vannak Istenről, amelyek befolyásolják a kötelessége végrehajtását, ezért folyamatosan azt mondod neki: „Szeretned kell Istent. Nem élhetsz Istent szerető szív nélkül. Meg kell tanulnod, hogyan kell alávetni magadat Istennek, nem lehetnek személyes követeléseid és vágyaid.” De nem ez az ő problémája, hanem valójában az, hogy valakit, aki sok éven át hitt Istenben, kizártak, és az új hívő nem fogta fel ennek az embernek a lényegét, ezért kételyek alakultak ki benne azzal kapcsolatban, hogy Isten háza hogyan kezelte ezt az ügyet. Kételyei vannak, ezért el kell oszlatnod ezeket a kételyeket. Nem arról van szó, hogy nem akarja végrehajtani a kötelességét, vagy hogy lazsálni akar, vagy nem tudja elviselni a nehézségeket, és mégis mindig azt mondod neki: „A fiataloknak képesnek kellene lenniük elviselni a nehézségeket, szorgalmasnak és kitartónak kellene lenniük.” Ezek a szavak helyesek, de nem illenek ennek az embernek az állapotához, ezért miután meghallgatta, azután is közönyös marad. Az Istennel kapcsolatos félreértéseket nem lehet eloszlatni pusztán néhány doktrína kimondásával; meg kell érteni a tényeket, és tisztázni kell a kiváltó okot. Ez az, amit úgy hívnak, hogy a dolgok mélyére ásni. Csak akkor oldható meg igazán a probléma, ha kideríted, hogy mi is történik valójában, és keresed az igazságot, hogy megoldd azt. Lehet, hogy puhatolózol: „Hogyan érted félre? Milyen félreértéseid vannak? Isten olyan jó hozzád, annyira törődik veled, és te mégis félreérted Őt; nincs is lelkiismereted!” Ez azonban nem oldja meg a problémát; ez buzdítás és kioktatás, nem pedig az igazság közlése. Mit kellene tehát mondani ahhoz, hogy valóban az igazságot közöld? (Segíts neki hinni abban, hogy Isten igazságos. Mondd azt, hogy „Még ha nem is látsz át azon, akit kizártak, akkor is alávetett szívvel kellene rendelkezned. Amikor megérted az igazságot, akkor természetes módon átlátsz majd rajta.”) Ez egy egészen jó módszer, ez a legegyszerűbb módszer; megoldja a problémák egy részét, még ha nem is magyaráz meg mindent. Mondd csak, mit gondolnak általában az emberek, amikor félreértések merülnek fel bennük? Vajon miért érezték magukat rosszul attól? Azért, mert a saját érdekeiket érintette; a másik helyébe képzelték magukat, és elgondolkodtak azon, hogy ez hogyan érintheti őket: „Még így is kiutasították őket, hogy annyi éven át hittek Istenben. Én nem hiszek Istenben olyan régóta, mint ők; vajon Isten nem akar-e engem is kiutasítani?” Felmerül bennük ez a félreértés. Ez Isten igazságos természetének és az Ő emberekkel szembeni bánásmódjának a félreértése. Hogyan kellene eloszlatni ezt a két, Istennel kapcsolatos félreértést? Ha valaki félreérti Istent, akkor vajon milyen természetű ez a félreértés? Ez az igenlése vagy a megkérdőjelezése Isten munkájának? (A megkérdőjelezése.) Helyes vagy helytelen ez a megkérdőjelezés? Először is, helytelen. Tehát, a racionalitásod lehetővé teszi-e számodra, hogy felismerd, hogy félreértetted Istent, és hogy ez a fajta viselkedésed, hozzáállásod vagy állapotod helytelen? Ha rendelkezel ezzel a racionalitással, akkor képes leszel világosan felismerni, hogy tévedsz, és hogy Istennek egész biztosan igaza van. Ez alapján könnyedén el tudod majd fogadni, bármilyen igazságot is közöljenek a továbbiakban. Ha azonban tudat alatt azt gondolod: „Nem feltétlenül helyes az, amit Isten tesz. Istennek is vannak olyan területei, ahol az emberek hibát találhatnak. Isten is követ el hibákat, és Ő is bánik igazságtalanul az emberekkel; igazságtalan az Ő emberekkel szembeni tapintatlansága” – ha ezek a gondolatok fel tudnak merülni benned, akkor ez vajon azt jelenti-e, hogy tudat alatt igenled vagy azt, hogy tagadod, amit Isten tesz? (Tagadom.) Tagadod, amit Isten tesz. Akkor tudat alatt azt hiszed-e, hogy helyes vagy azt, hogy helytelen az, hogy félreérted Istent? Ha tudat alatt azt hiszed, hogy helyes, akkor ez egy olyan probléma, amelyet semmi, az igazság bármely aspektusával kapcsolatos közlés sem tud megoldani. E kétféle nézet, e kétféle tudatalatti gondolkodásmód közül vajon melyik helyez teremtett lényi helyzetbe, melyik ismeri el, hogy a Teremtő az Teremtő, az ember az ember, Isten pedig Isten? (Az első.) És mi a helyzet a másodikkal? Elfogadhatja-e valaki, akinek ilyen nézete van, azt a tényt, hogy Isten a Teremtő? (Nem.) Hogyan mutatkozik ez meg? Mi árulja el? Nem az a hozzáállása, hogy hisz, aláveti magát és elfogadja Istent, hanem olyan hozzáállást tanúsít, amely mindig figyel, átvizsgál, elemez és boncolgat. Istennel egyenrangú helyzetből szemlél mindent, amit Ő tesz. Ezért, amikor hirtelen felfedezi, hogy Isten olyasmit tett, ami nincs összhangban a saját elképzeléseivel és képzelődéseivel, akkor meg merészeli próbálni azt, hogy szerezzen valamit, amit felhasználhat Isten ellen, és azt, hogy megítélje és elítélje Istent. Ugye, hogy nem Istenként, hanem emberként bánik Istennel? Meg merészeli próbálni azt, hogy szerezzen valamit, amit felhasználhat Isten ellen, hogy hibát találjon Benne és megítélje Őt – vajon így teremtett lényi helyzetből beszél-e? (Nem.) Amikor valakinek félreértései vannak Istenről, meg kellene értenie azt, hogy Isten tettei kifürkészhetetlenek. Az embernek, mint teremtett lénynek nincs joga és felhatalmazása arra, hogy Istent bírálja és megítélje. Ha ez megtörténik, akkor hogyan kellene beszélnetek az ilyen emberrel? Azt kell mondanod: „Félreértéseid vannak Istenről, ami önmagában véve is helytelen. Attól függetlenül, hogy Isten mit tett, ami nincs összhangban az elképzeléseiddel, Istent félő szívvel kellene rendelkezned. Ha valamit nem értesz, nem szabad vakon ítélkezned és elítélőnek lenned; imádkoznod kellene Istenhez, és keresned kellene az igazságot. Mivel emberek vagyunk, romlott emberek, és soha nem válhatunk Istenné. Még ha el is nyernénk és meg is értenénk az összes igazságot, amit Isten kimondott, akkor is csak romlott emberek lennénk, Isten pedig mindig Isten marad. Még ha el is nyerjük az igazságot, és Isten tökéletessé is tesz bennünket, ha Ő nem szeret, és el akar pusztítani minket, akkor sem szabad panaszkodnunk – egy teremtett lénynek alá kell vetnie magát ennek. Ha egy ilyen apróság miatt még mindig elképzeléseink vannak Istenről, és megítéljük Őt, az pontosan azt bizonyítja, hogy mennyire romlottak, arrogánsak, gonoszak és értelem nélküliek vagyunk mi, emberek. Először is, soha nem helyeztük magunkat a teremtett lény helyzetébe, hogy akként bánjunk a Teremtővel; ez volt az első hiba. A második hiba az, hogy állandóan figyeljük Istent, azon gondolkodunk, hogyan szerezzünk valamit, amit felhasználhatunk Ellene, majd megfigyeljük, átvizsgáljuk és elemezzük Őt – ami még nagyobb hiba. Nemcsak, hogy nem hiszünk Istenben, nem fogadjuk el az igazságot, és nem vetjük alá magunkat annak; a Sátán oldalán állunk, és annak cinkosaként cselekszünk, összefogunk vele, hogy Isten ellen lázongjunk, hogy versengjünk Istennel, és szembeszálljunk Vele – egy teremtett lénynek nem ezt kellene tennie. Amit Isten most tesz, annak semmi köze hozzánk, függetlenül attól, hogy azt az emberek helyesnek vagy helytelennek tartják-e, függetlenül attól, hogy az igazság mely aspektusának felel meg, és függetlenül attól, hogy hogyan illeszkedik Isten igazságos természetéhez. Teremtett lények vagyunk; vajon mi kellene, hogy legyen a felelősségünk, kötelezettségünk és kötelességünk? A feltétel nélküli alávetettség és elfogadás. Ha hisszük, hogy teremtett lények vagyunk, hogy bármit is tesz Isten, az helyes, és el kell fogadnunk azt, függetlenül attól, hogy úgy érezzük-e, hogy hasznunkra válik, kifoszt, árt nekünk vagy fájdalmat okoz, akkor ezt alávetettségnek hívják, erre mondják, hogy Istent félő szívünk van. Ilyennek kellene lennie egy igazi teremtett lénynek. Milyenek vagyunk Ábrahámhoz, Jóbhoz, Péterhez viszonyítva? Messze elmaradunk tőlük. Ha felhatalmazásról beszélünk, nincs felhatalmazásunk arra, hogy beszéljünk Istennel, nincs felhatalmazásunk arra, hogy félreértéseink legyenek Istenről, és nincs felhatalmazásunk arra, hogy értékeljünk vagy megítéljünk egyetlen dolgot is, amit Isten tesz.” Az emberek persze nem szeretik azt hallani, hogy ezek közül egyikre sincsenek felhatalmazva, de ezt kell mondanod a romlott embereknek, mert ők nem hallgatnak az okos szóra. Felhatalmazásról és jogosságról merészelni beszélni a Teremtővel – hát nem arrogancia, önelégültség és az észérvekkel szembeni érzéketlenség-e ez? Ezért csak akkor képesek megérteni, ha ilyen egyenesen beszélünk; ha így beszélünk, az megoldhat néhány problémát.

Azoknak, akik valóban alávetik magukat Istennek, és valóban elfogadják az igazságot, nem szabadna félreérteniük Istent, és nem szabadna értékelniük vagy megítélniük semmit, amit Isten tesz. A Törvény Korában Isten azt mondta, hogy Ábrahámnak fiút fog adni. Vajon mit mondott erre Ábrahám? Nem mondott semmit – hitt abban, amit Isten mondott. Ilyen volt Ábrahám hozzáállása. Ítélkezett-e? Gúnyolódott-e? Tett-e bármit is titokban? Nem tett, és nem is bocsátkozott semmiféle kicsinyes manőverekbe. Ezt hívják alávetettségnek; ezt hívják helytállásnak és a kötelességhez való ragaszkodásnak. Ami a feleségét, Sárát illeti – vajon különbözött-e ő Ábrahámtól? Milyen volt az Istenhez való hozzáállása? Megkérdőjelezte, gúnyolódott, hitetlenkedett – ítélkezett, és kicsinyes manőverekbe bocsátkozott, ágyasul adta Ábrahámnak a szolgálóleányát, ilyen képtelenséget tett. Ez az emberi akaratból fakadt. Sára nem állta meg a helyét; kételkedett Isten szavaiban, és nem hitt az Ő mindenhatóságában. Mi volt az oka a hitetlenségének? Két oka és háttere volt. Az egyik az, hogy Ábrahám ekkor már nagyon öreg volt. A másik pedig, hogy ő maga is nagyon idős volt, és képtelen volt gyermeket szülni, ezért azt gondolta: „Ez lehetetlen. Hogyan fogja Isten ezt megvalósítani? Hát nem képtelenség ez? Nem olyan ez, mintha tréfát űznél egy gyerekkel?” Nem fogadta el, és nem hitte el igazságként azt, amit Isten mondott, hanem tréfának vette, azt gondolván, hogy Isten tréfálkozik az emberekkel. Vajon ez a helyes hozzáállás? (Nem.) Ilyen hozzáállással kell-e viszonyulni a Teremtőhöz? (Nem.) Szóval, megállta-e a helyét Sára? (Nem.) Nem állta meg. Mivel Isten szavait tréfának vette, nem pedig igazságnak, nem hitt abban, amit Isten mondott, és abban sem, amit tenni fog, abszurd módon cselekedett, ami következmények sorozatát vonta maga után, amelyek mind-mind az emberi akaratból fakadtak. Lényegében azt mondta: „Vajon Isten megteheti-e ezt? Ha Ő nem tudja megtenni, akkor nekem kell cselekednem, hogy segítsek beteljesíteni Istennek ezen szavait.” Félreértések, ítéletek, spekulációk és kérdések voltak benne, amelyek mind-mind egy romlott beállítottságú ember Isten elleni lázadását jelentették. Tett-e ilyen dolgokat Ábrahám? Nem tett, így ez az áldás megadatott neki. Isten látta Ábrahám Őhozzá való viszonyulását, Istent félő szívét, hűségét és őszinte alávetettségét, és fiút akart adni neki, aki sok nemzet atyja lesz. Ez volt az Ábrahámnak tett ígéret, és Sára váratlanul részesült ebben. Az alávetettség tehát nagyon fontos. Vajon van-e megkérdőjelezés az alávetettségben? (Nincs.) Ha van, akkor az igazi alávetettségnek számít-e? (Nem.) Ha elemzés és ítélkezés van benne, akkor számít-e? (Nem.) És ha valaki megpróbál hibát találni? Akkor még kevésbé számít. Mi az tehát, ami megnyilvánul és feltárul – mi az a viselkedés – az alávetettségben, ami teljes mértékben bizonyítja, hogy az igazi? (A hit.) Az igaz hit, ez az egyik. Meg kell érteni helyesen, amit Isten mond és tesz, és megbizonyosodni arról, hogy mindaz, amit tesz, helyes és az igazság; nem kell megkérdőjelezni, sem másokat megkérdezni róla, és nem kell a saját szívünkben mérlegelni és elemezni azt. Ez az alávetettség tartalmának egyik aspektusa, hinni abban, hogy mindaz, amit Isten tesz, helyes. Amikor egy ember tesz valamit, meg lehet vizsgálni, hogy ki tette, milyen a háttere, követett-e el valamilyen rossz cselekedetet, és milyen a jelleme. Ezek a dolgok elemzést igényelnek. Ha viszont valami Istentől származik, és Ő tette azt, akkor azonnal be kell fognotok a szátokat, és nem szabad meggondolnotok magatokat – ne kérdőjelezzétek meg, és ne tegyetek fel kérdéseket, hanem teljes egészében fogadjátok el azt. És vajon mi a teendő ezután? Vannak itt olyan igazságok, amelyeket az emberek nem értenek meg, és nem ismerik Istent. Bár hisznek abban, hogy ez Isten műve, és képesek alávetni magukat, mégsem értik meg igazán az igazságot. Amit megértenek, az még mindig kissé doktrinális természetű, és a szívük nyugtalan. Ilyenkor keresniük kell, azt kérdezve: „Milyen igazság van ebben? Hol van a hiba a gondolkodásomban? Hogyan távolodtam el Istentől? Melyik nézetem áll ellentétben azzal, amit Isten mond?” Ezután keresniük kell ezeket a dolgokat. Ez az alávetettség hozzáállása és gyakorlása. Vannak, akik azt mondják, hogy alávetik magukat, amikor azonban később valami történik velük, így mérlegelnek: „Ki tudja, mit tesz Isten? Mi, teremtett lények nem avatkozhatunk bele. Hadd tegyen Isten azt, amit csak akar!” Alávetettség-e ez? (Nem.) Miféle hozzáállás ez? A felelősségvállalástól való idegenkedés; érdektelenség és hideg közömbösség az iránt, amit Isten tesz. Ábrahám azért volt képes alávetni magát, mert betartotta az alapelveket, és szilárdan hitt abban, hogy amit Isten mondott, annak meg kell valósulnia és be kell teljesülnie – száz százalékig biztos volt ebben a két „kell”-ben. Ezért nem kérdőjelezte meg, nem ítélkezett, és nem bocsátkozott semmilyen kicsinyes manőverbe. Így viselkedett alávetettségében Ábrahám.

Amiben Ábrahám részesült Istentől, az áldás volt. Egyáltalán nem kételkedett, és nem kevert emberi akaratot semmibe, amit tett. Az a helyzet azonban, amellyel Jób szembesült, jelentősen különbözött Ábrahámétól. Vajon miben különbözött? Amivel Ábrahám szembesült, az áldás volt, jó volt; majdnem száz éves korában gyermektelen volt, és gyermeket szeretett volna, amikor Isten megígérte, hogy fiút ad neki. Hogy ne lett volna boldog? Természetesen hajlandó volt alávetni magát. Amivel azonban Jób szembesült, az balszerencse volt; miért volt képes mégis alávetni magát? (Szíve mélyén hitte, hogy minden Isten műve.) Ez az egyik aspektus. Van egy másik is, sokszor az emberek képesek alávetni magukat akkor, amikor nincsenek túl sok szenvedésnek kitéve, és képesek alávetni magukat, amikor Isten áldásokban részesíti őket; amikor azonban Isten elvesz, akkor már nem könnyű számukra alávetni magukat. Ami Jóbot illeti, vajon milyen szemlélete, milyen racionalitása volt, milyen igazságokat értett meg, és Isten megértésének milyen aspektusával rendelkezett, hogy képes volt elfogadni ezt a balszerencsét, és alávetni magát annak? (Hitt abban, hogy minden, amit Isten tesz, az jó. Szíve mélyén hitte, hogy Istentől kapott mindent, amije van, nem a saját munkájával szerezte azt – ha Isten elveszi, az szintén az Ő hatalma. Ilyen racionalitással rendelkezett, így képes volt elfogadni és alávetni magát.) Ha az emberek hisznek abban, hogy minden, amit Isten tesz, az jó, akkor könnyű számukra alávetni magukat. De vajon akkor is könnyű számukra alávetni magukat, amikor úgy tűnik, hogy minden, amit Isten tesz, balszerencsét hoz az emberekre? Vajon melyik jelzi jobban az igazi alávetettséget? (Az, ha akkor is képes vagyok alávetni magamat, amikor úgy tűnik, hogy minden, amit Isten tesz, balszerencsét hoz az emberekre.) Milyen racionalitással és igazsággal rendelkezett tehát Jób, hogy képes volt elfogadni ezt a balszerencsét? (Jób valóban Istenként kezelte Istent. Megértette, hogy Isten nem csak az, aki áldásban és kegyelemben részesít – Ő akkor is Isten marad, ha elvesz; azt is megértette, hogy még ha valaki csapással is szembesül, az azért van, mert Isten megengedi. Bármit is tesz Isten, Ő Isten marad, és az embereknek mindig imádniuk kell Őt.) A lényeg az, hogy Jóbnak volt némi megértése Istenről, és jól elfogadta a helyzetét. Felismerte, hogy Isten lényege nem változik a külső emberek, események és dolgok változása miatt; Isten lényege örökkön-örökké Isten lényege, az változatlan. Nem úgy van, hogy ha Isten áldásokban részesíti az embereket, akkor Ő Isten, ha pedig csak szerencsétlenséget hoz rájuk, szenvedést és büntetést mér rájuk, vagy elpusztítja őket, akkor megváltozik a lényege, és megszűnik Istennek lenni. Isten lényege soha nem változik. Az ember lényege sem változik; vagyis az ember teremtett lényi státusza és lényege soha nem fog változni. Még ha képes is vagy félni Istent és megismerni Őt, akkor is teremtett lény vagy; a lényeged nem változik. Isten hatalmas megpróbáltatásoknak tette ki Jóbot, Jób azonban mégis képes volt alávetni magát, és nem panaszkodott. Azon kívül, hogy volt némi ismerete Istenről, vajon mi volt a legnagyobb erőssége, ami lehetővé tette számára, hogy alávesse magát és ne panaszkodjon? Az, hogy tudta, hogy az emberek mindig is emberek maradnak; bárhogyan is bánik velük Isten, az teljesen helyes. Egyszerűen fogalmazva, bárhogyan is bánik veled Isten, úgy kell veled bánni. Hát nem magyarázat-e ez a dolgokra? Ne követeld meg, hogy Isten hogyan bánjon veled, milyen áldásokban részesítsen, vagy milyen megpróbáltatásoknak tegyen ki, illetve milyen jelentőséggel bírjon az Ő munkája számodra. Nem követelheted meg ezeket, észszerűtlen ilyen követeléseket támasztani. Vannak, akik, amikor békében és biztonságban vannak, azt mondják, hogy bármit is tesz Isten, az jó, amikor azonban olyasmi történik, ami nem felel meg az elképzeléseiknek, azt nem tudják elfogadni. Ezt az igazsággal kell megoldani. Mi ez az igazság? Az, hogy szilárdan megállsz a saját helyzetedben; bárhogyan is bánik veled Isten, az megérdemelt és hiba nélküli. Attól függetlenül, hogy Isten hogyan bánik veled, Ő akkor is Isten; az embereknek nem kellene követeléseket támasztaniuk Vele szemben. Ne értékeld Isten helyességét, és ne értékeld az Ő cselekedeteinek okait, céljait vagy jelentőségét. Ezeket nem kell értékelned. A te felelősséged és kötelességed az, hogy teremtett lényként szilárdan megállj a helyeden, és hagyd, hogy Isten úgy vezényeljen, ahogyan kívánja. Ez a helyes út. Könnyű ezt mondani, de nehéz gyakorolni; az embereknek mégis meg kell érteniük ezt az igazságot. Csak az igazságot megértve tudod igazán alávetni magad, amikor valami történik veled.

Némelyek, akik mindeddig hittek Istenben, és hallgatták a prédikációkat, azt gondolják: „Jób alá tudta vetni magát az Isten által rámért megpróbáltatásoknak, mert Jób tudta, hogy minden Isten kezéből származik. Bármennyi marhája és juha, vagy bármennyi vagyona, gazdagsága és utódja is legyen valakinek, mindez Isten ajándéka – nem az embereken múlik. Az emberek olyanok Isten előtt, mint a rabszolgák, el kell viselniük, bárhogyan is bánik Ő velük.” Ilyen negatív hozzáállással ismerik meg Istent; vajon helyes-e így ismerni meg Istent? Egész biztosan nem helyes. Akkor vajon mi lenne a helyes módja Isten megismerésének? (Az emberek teremtett lények, Isten pedig mindörökké Isten. Bárhogyan is cselekszik Ő, az embereknek hagyniuk kell, hogy úgy vezényelje őket, ahogyan kívánja.) Így van. Ne követeld, hogy Isten egy bizonyos módon cselekedjen. Ne követeld, hogy közlésében Isten mindent elmagyarázzon neked. Ha Ő nem teszi világossá, akkor nem kellene vitatkoznod Vele, azt gondolva, hogy van rá okod. Ez tévedés. Rendkívül arrogáns és önelégült, és nagymértékben hiányzik belőle a lelkiismeret és az értelem; egy teremtett lénynek nem ezt kellene mondania. Még a Sátán sem merészel ilyen hisztérikusan beszélni Istennel – te romlott emberi lény vagy, hogyan lehetnél még a Sátánnál is arrogánsabb? Milyen pozíciót kellene felvenniük az embereknek, amikor Istennel beszélnek? Hogyan kellene megérteniük ezt a dolgot? Valójában Jób kijelentése, „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”, már tisztázza, hogy miért volt ő képes alávetni magát Istennek, és van ebben igazság, amit keresni kell. Fejezett-e ki ő valamilyen panaszt vagy sérelmet, amikor ezt a kijelentést tette? (Nem.) Volt-e abban bármilyen kétértelműség vagy negatív célzás? (Nem.) Egyáltalán nem. Jób végül tapasztalatai révén felismerte, hogy nem az emberek döntik el, hogy hogyan bánjon velük a Teremtő. Talán kissé kellemetlenül hangzik ez, de tény. Isten mindenkinek egész életére elrendezte a sorsát; akár elfogadod, akár nem, ez tény. Nem változtathatod meg a sorsodat. Isten a Teremtő, és alá kellene vetned magad az Ő vezénylésének és intézkedéseinek. Bárhogyan is cselekszik Isten, az helyes, mert Ő az igazság, és Ő a Legfőbb Úr mindenek felett, az embereknek pedig alá kellene vetniük magukat Neki. Ez a „mindenek” magába foglal téged, és magába foglal minden teremtett lényt. Akkor kinek a hibája az, hogy mindig ellen akarsz állni? (A saját hibánk.) A te hibád. Mindig indokokat akarsz felhozni és hibát találni; helyes-e ez? Mindig áldásokban és előnyökben akarsz részesülni Istentől; helyes-e ez? Egyik sem helyes. Ezek a nézetek Isten helytelen ismeretét és megértését jelentik. Pontosan azért, mert a nézeted az Istenben való hitről helytelen, elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülsz, vitába szállsz és szembeszegülsz Istennel, valahányszor valamilyen helyzettel szembesülsz, és mindig azt gondolod: „Helytelen, hogy Isten ezt teszi; ezt nem tudom megérteni. Mindenki tiltakozna az ellen, hogy Ő így cselekedjen. Nem jellemző Istenre, hogy ezt teszi!” Itt azonban nem arról van szó, hogy milyen Isten; bármit is tesz Isten, Ő akkor is Isten. Ha nincs meg benned ez az értelem és ez a megértés, és ha mindig vizsgálódsz és következtetéseket vonsz le a nap mint nap veled történtekről, az eredmény az lesz, hogy mindig csak vitatkozni fogsz Istennel, szembeszegülsz Vele, és nem leszel képes kitörni ebből az állapotból. Ha azonban rendelkezel ezzel a megértéssel, és bele tudsz helyezkedni a teremtett lény helyzetébe, amikor pedig valamivel szembesülsz, akkor az igazságnak ehhez az aspektusához méred magad, gyakorolod, és bemész abba, akkor idővel növekedni fog benned az istenfélelem. Öntudatlanul is azt fogod érezni, hogy: „Kiderül, hogy amit Isten tesz, az helyes; amit Isten tesz, az mind jó. Az embereknek nem kell átvizsgálniuk és elemezniük azt; csak bízd magad Isten vezénylésére!” Amikor pedig úgy találod, hogy képtelen vagy alávetni magad Istennek, és elfogadni az Ő vezénylését, akkor a szíved úgy érzi majd, hogy megdorgálják: „Nem voltam jó teremtett lény. Miért nem tudom egyszerűen alávetni magam? Nem szomorítja-e ez el a Teremtőt?” Minél inkább vágysz arra, hogy jó teremtett lény legyél, annál inkább növekszik az igazság ezen aspektusával kapcsolatos megértésed és tisztánlátásod. De minél inkább azt gondolod magadról, hogy fontos ember vagy, és azt hiszed, hogy Istennek nem kellene így bánnia veled, hogy nem kellene így megdorgálnia téged, hogy nem kellene így megmetszenie és vezényelnie téged, akkor bajban vagy. Ha a szívedben sok követelés van Istennel szemben, ha úgy érzed, hogy Isten sok olyasmit tett, amit nem kellett volna megtennie, akkor rossz úton jársz; elképzelések, ítéletek és káromlások fognak felbukkanni, és nem állsz messze attól, hogy gonoszságot kövess el. Ha azok, akik nem szeretik az igazságot, meghallják Isten szavait, akkor elkezdik elemezni és kivizsgálni, fokozatosan kételyeket és gúnyt szülve. Majd elkezdenek megítélni, tagadni és elítélni – ez az eredmény. Túl sokan vannak, akik így kezelik Istent, és mindezt a romlott beállítottságuk okozza.

Vannak, akik mindig azt gondolják: „Én ember vagyok. Igaz, hogy Isten a Teremtő, de tisztelnie kell, és meg kell értenie engem, szeretnie kell, és meg kell óvnia engem.” Vajon helyes-e ez a nézet? Istené a döntő szó abban, hogy hogyan szereti az embereket. Isten a Teremtő; hogy hogyan bánik a teremtett lényekkel, az az Ő dolga. Istennek megvannak az alapelvei és a természete; hiábavaló az, hogy az embereknek követeléseik legyenek. Ehelyett meg kellene tanulniuk megérteni Istent, és alávetni magukat Neki, ez az a gondolkodásmód, amellyel az embereknek rendelkezniük kellene. Vannak, akik azt mondják: „Isten túlságosan durva az emberekkel. Ha ilyesmiket tesz, az azt jelenti, hogy nem szereti őket. Nem tiszteli őket, és nem bánik emberként velük!” Vannak olyan emberek, akik nem emberek, hanem ördögök. Bármilyen bánásmód elfogadható velük szemben; megérdemlik, hogy megátkozzák őket, és méltatlanok a tiszteletre. Vannak, akik azt mondják: „Elég jó ember vagyok, nem tettem semmit, amivel ellenálltam volna Istennek, és rengeteget szenvedtem Őérte. Akkor miért metsz meg mégis ennyire engem? Miért hanyagol el mindig engem? Miért nem ismer el engem soha, és miért nem emel fel engem?” Mások azt mondják: „Egyszerű és jámbor ember vagyok; már az anyaméhben hittem Istenben, és most is hiszek Őbenne. Annyira tiszta vagyok! Elhagytam a családomat, és otthagytam a munkahelyemet, hogy feláldozzam magam Istenért, és azt gondoltam, hogy Isten annyira szeret engem. Most úgy tűnik, hogy Isten nem szereti annyira az embereket, és úgy érzem, hogy cserbenhagyott, csalódtam és kiábrándultam Belőle.” Hát nem problémás ez? Vajon milyen hibát követnek el ezek az emberek? Nem maradtak meg a saját helyükön; nem tudják, hogy kik ők, állandóan azt gondolják, hogy fontos emberek, akiket Istennek tisztelnie kellene, és fel kellene emelnie, becsben tartania és dédelgetnie. Ha az embereknek folyton ilyen téves elképzeléseik, ilyen torz és észszerűtlen követeléseik vannak, az nagyon veszélyes. Legalábbis Isten utálni és gyűlölni fogja őket, és ha nem tanúsítanak megbánást, akkor fennáll a veszélye annak, hogy kirekesztik őket. Mit kellene tehát tenniük, hogyan kellene megismerniük önmagukat, és hogyan kellene bánniuk önmagukkal, hogy megfeleljenek Isten követelményeinek, megoldják ezeket a nehézségeket, és elengedjék az Istennel szembeni követeléseiket? Vannak, akiket Isten háza vezetőnek rendelt, és ők különösen lelkesek. Miután egy ideig dolgoznak, kiderül, hogy egy pár külső feladatot elég jól el tudnak végezni, a problémamegoldással azonban nem képesek megbirkózni – nem tudnak beszélni az igazságról, hogy megoldják a problémákat, ezért a gyülekezetben betöltött vezetői szerepükből leváltják őket. Hát nem nagyon is helyénvaló-e ez? Ők azonban elkezdenek érvelni és panaszkodni, mondván: „Azok a hamis vezetők és antikrisztusok nem végezték jól a rájuk bízott munkát; csak félbeszakítást és zavarást okoztak. Valóban le kellene váltani, és ki kellene rekeszteni őket. Én azonban nem tettem semmi rosszat, miért váltanak le engem is?” Kissé zaklatottnak érzik magukat. Vajon miért van ez így? Úgy érzik, hogy mivel nem tettek semmi rosszat, még mindig vezetőnek kellene lenniük, és nem kellene leváltani őket. Úgy érzik, hogy Isten háza nagyon igazságtalan volt velük szemben. A szívük tele van panasszal és ellenállással, és Istenről alkotott elképzelések merülnek fel bennük, ami belső egyensúlyhiányhoz vezet: „Nem azt mondták, hogy megvannak a vezetők megválasztásának és kiiktatásának az alapelvei? Nekem úgy tűnik, hogy abban, ami történt, nincs semmiféle alapelv, Isten hibázott!” Egyszóval, amint Isten olyasmit tesz, ami sérti az érdekeiket, és sérti az érzéseiket, elkezdenek hibát keresni. Probléma-e ez? Hogyan lehet ezt a problémát megoldani? Fel kell ismerned a saját identitásodat, tudnod kell, hogy ki vagy. Nem számít, hogy milyen adottságaid vagy erősségeid vannak, sem az, hogy mennyi képességed vagy készséged van, sőt, az sem, hogy mennyi érdemet szereztél Isten házában, sem az, hogy mennyit rohangáltál, sem az, hogy mennyi tőkét halmoztál fel, ezek semmit sem jelentenek Istennek, ha pedig fontosnak tűnnek onnan, ahol vagy, akkor vajon nem merültek fel félreértések és ellentmondások közted és Isten között? Hogyan kellene megoldani ezt a problémát? Ha szeretnéd csökkenteni a távolságot közted és Isten között, és szeretnéd feloldani ezeket az ellentmondásokat, akkor vajon hogyan kellene ezt megtenned? Meg kell tagadnod azokat a dolgokat, amelyeket helyesnek tartasz, és amelyekhez ragaszkodsz. Ha így teszel, nem lesz többé távolság közted és Isten között, és megfelelően fogsz állni a helyeden, képes leszel alávetni magad, felismerni, hogy minden, amit Isten tesz, helyes, képes leszel megtagadni, és elengedni önmagadat. Nem fogod többé egyfajta tőkeként kezelni a megszerzett érdemeidet, és nem fogsz többé megpróbálni feltételeket szabni Istennek, követeléseket támasztani Vele szemben, vagy jutalmat kérni Tőle. Ekkor már nem lesznek nehézségeid. Vajon miért merülnek fel minden emberben téves elképzelések Istenről? Azért, mert nem tudják felmérni saját képességeiket; pontosabban nem tudják, hogy milyenek Isten szemében. Túl nagyra értékelik magukat, és túl nagyra becsülik a saját helyzetüket Isten szemében, és igazságnak tekintik azt, amit egy ember értékének és tőkéjének tartanak, olyan mércének tekintik, amellyel Isten azt méri, hogy üdvözül-e az illető. Ez tévedés. Tudnod kell, hogy milyen helyet foglalsz el Isten szívében, hogy miként tekint rád Isten, és hogy mi a helyes pozíció, amelyet el kell foglalnod, amikor Istenhez közelítesz. Meg kell ismerned ezt az alapelvet, és így a nézeteid pedig összhangban lesznek az igazsággal és összeegyeztethetőek lesznek Isten nézeteivel. Ilyen gondolkodásmóddal kell rendelkezned, és képesnek kell lenned arra, hogy alávesd magad Istennek; függetlenül attól, hogy Ő hogyan bánik veled, neked alá kell vetned magad. Akkor többé nem lesz ellentmondás közted és Isten között. És amikor Isten újból a maga módján bánik veled, nem leszel vajon képes alávetni magad? Továbbra is vitába szállsz Istennel, és szembeszegülsz Vele? Nem. Még ha szíved mélyén némi nyugtalanság is van, vagy azt érzed, hogy Isten nem úgy bánik veled, ahogyan szeretnéd, és nem érted, miért bánik így veled, mégis, mivel már megértettél néhány igazságot, és birtokában vagy néhány valóságnak, valamint képes vagy szilárdan megállni a helyeden, nem fogsz többé harcolni Isten ellen, vagyis azok a tetteid és viselkedésformáid, amelyek miatt elvesznél, megszűnnek. És nem leszel-e akkor biztonságban? Amint biztonságban vagy, szilárd talajt érzel majd a lábad alatt, vagyis elkezded Péter útját járni. Látod, Péter annyi éven át hitt Istenben, annyi éven át tapogatózott az úton, és annyit szenvedett. Csak, miután sok megpróbáltatáson keresztülment, akkor értett meg végül néhány igazságot, és jutott birtokába néhány igazságvalóságnak. Ami pedig most mindannyiótokat illet, annyit beszéltem, mindent világosan elmagyaráztam – nem olyan-e ez, mintha tálcán felkínálnák a dolgokat? Annyi mindent elértetek anélkül, hogy bármilyen kerülőt is tettetek volna; mindannyian jó üzletet kötöttetek. Akkor miért nem vagytok még mindig elégedettek? Nem szabad, hogy további követeléseitek legyenek.

Miről is beszéltünk ma elsősorban? Az egyik aspektus az, hogy rendszeresen fordíts figyelmet arra, hogy megvizsgáld az állapotod különböző aspektusait, majd elemezd azokat, hogy tudd, hogy helyesek-e. A másik aspektus az, hogy eloszlasd a benned felmerülő, Istennel kapcsolatos különböző félreértéseket. Ha félreértéseid vannak Istenről, akkor olyan hajthatatlan, elfogult elemek vannak benned, amelyek megakadályozzák, hogy keresd az igazságot. Ha az Istennel kapcsolatos félreértéseid megszűnnek, akkor képes leszel keresni az igazságot; ha nem szűnnek meg, akkor a szívedben elidegenedés lesz, és felületesen fogsz imádkozni; ez Isten becsapása, és Ő egyáltalán nem fog meghallgatni. Ha félreértéseid vannak Istenről, ami távolságot és elidegenedést teremt közted és Őközte, a szíved pedig elzárkózik Előle, akkor nem leszel hajlandó hallgatni az Ő szavaira, és nem fogod keresni az igazságot. Bármit is teszel, az csak megjátszás, álcázás és megtévesztés. Ha az ember Istennel kapcsolatos félreértései eloszlanak, és átlépi ezt az akadályt, akkor őszintén fog tekinteni Isten minden egyes szavára és követelményére, komolyan és őszinte szívvel fog Elébe járulni. Ha ellentmondás, távolság és félreértés van az ember és Isten között, akkor vajon milyen szerepet játszik az ember? Ez a Sátán szerepe, és szemben áll Istennel. Vajon milyen következményekkel jár az, ha valaki szembeszegül Istennel? Az ilyen ember alá tudja-e vetni magát Istennek? El tudja-e fogadni az igazságot? Nem. Ha ezek közül egyiket sem tudja megtenni, akkor végül semmit sem ér el, és a beállítottságaiban bekövetkező változások leállnak. Ezért amikor valaki megvizsgálja a különböző állapotait, egyrészt azért teszi, hogy megismerje önmagát, másrészt pedig arra kell összpontosítania, hogy megvizsgálja, milyen félreértései vannak Istenről. Mit vonnak maguk után ezek a félreértések? Elképzeléseket, képzelődéseket, kereteket, kételyeket, vizsgálódásokat és spekulációkat – elsősorban ezeket. Ha valakiben ilyesmik vannak, akkor félreérti Istent. Ha ilyen állapotokba kerülsz, akkor probléma merül fel az Istennel való kapcsolatodban. Azonnal fel kell kutatnod az igazságot, hogy megoldd – és meg is kell oldanod. Vannak, akik azt gondolják: „Félreértés alakult ki bennem Istennel kapcsolatban, ezért nem tudom végrehajtani a kötelességemet, amíg meg nem oldom ezt a problémát.” Elfogadható-e ez? Nem, nem elfogadható. Ne halogasd a kötelességed végrehajtását, hanem egyúttal hajtsd végre a kötelességedet és oldd meg a problémádat. Miközben végrehajtod a kötelességedet, elkezd jó irányba változni az Istennel kapcsolatos félreértésed, anélkül, hogy észrevennéd, és rájössz, hogy honnan ered a problémád, és hogy mennyire súlyos az. Egy napon talán képes leszel felismerni, hogy „Az ember teremtett lény, és a Teremtő örökké az én Uram; ennek a lényege nem változik. Az ember státusza nem változik, és Isten státusza sem. Bármit is tesz Isten, még ha az egész emberiség helytelennek is látja azt, nem tagadhatom meg, amit tett, és azt sem tagadhatom meg, hogy Ő az igazság. Isten a legfőbb igazság, örökké tévedhetetlen. Az embernek ragaszkodnia kellene a saját pozíciójához; nem kellene átvizsgálnia Istent, hanem el kellene fogadnia Isten vezénylését, és el kellene fogadnia minden szavát. Minden, amit Isten mond és tesz, az helyes. Az embernek nem kellene mindenféle követeléseket támasztania Istennel szemben – a teremtett lények nem alkalmasak erre. Még ha Isten játékszerként is bánna velem, akkor is alá kellene vetnem magam, és ha nem teszem, az az én problémám, nem pedig Istené.” Ha van tapasztalatod és tudásod az igazság ezen aspektusáról, akkor valóban bemész az Istennek való alávetettségbe, és nem lesznek többé nagyobb nehézségeid, és akár a kötelességedet hajtod végre, akár az igazság különböző aspektusait gyakorolod, sok nehézség meg fog oldódni. Az Istennek való alávetettség a legnagyobb igazság, ez a legmélyebb igazság. Gyakorta, amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek, amikor különböző akadályokba ütköznek, vagy amikor olyasmivel találkoznak, amivel nem tudnak megbirkózni, vajon mi az ok? (Nem a megfelelő pozícióban állnak.) Rossz pozícióban állnak. Félreértéseik vannak Istenről; át akarják vizsgálni Istent, és nem akarnak Istenként bánni Vele; meg akarják tagadni Isten helyes voltát; és meg akarják tagadni, hogy Isten az igazság. Ez azt jelenti, hogy az ember nem akar teremtett lény lenni, hanem egyenrangúvá szeretne válni Istennel, és hibát akar keresni Benne. Ez bajt fog okozni. Ha képes vagy megfelelően végezni a kötelességedet, és ragaszkodni tudsz teremtett lényi helyzetedhez, akkor lényegében nem fog felmerülni ellenállás benned azzal szemben, amit Isten tesz. Lehet, hogy van néhány félreértésed, és lehet, hogy van néhány elképzelésed, de legalább a hozzáállásod olyan lesz, hogy hajlandó elfogadni Isten vezénylését, és a kiindulópontod az lesz, hogy hajlandó vagy alávetni magad Istennek, így nem fog ellenállás felmerülni benned Istennel szemben.

Bár Jóbnak volt hite, vajon tudta-e, hogy mi történik, amikor rátörtek Isten megpróbáltatásai? (Nem.) Az embereknek nincs meg az a képességük, hogy közvetlenül behatoljanak a szellemi birodalomba; Jób semmit sem tudott arról, hogy mi történik ott – egyáltalán nem volt tudatában semminek. Amikor tehát rátörtek Isten megpróbáltatásai, minden bizonnyal összezavarodott, és azt gondolta: „Ó, mi folyik itt? Minden olyan békés volt, miért történt ez hirtelen? Miért vesztettem el hirtelen minden jószágomat és vagyonomat?” Eleinte össze volt zavarodva, de a zavarodottság nem azt jelentette, hogy félreértései lettek volna Istenről, a zavarodottság nem azt jelentette, hogy ne lett volna képes megérteni, hogy mit tett Isten. Csak azt, hogy minden olyan hirtelen történt; Jóbnak még csak sejtése sem volt róla, és senki sem értesítette őt előre – egyáltalán nem volt felkészülve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy helytelen döntéseket hozna, vagy helytelen útra térne, vagy hogy ne lenne képes alávetni magát. Mit tett tehát Jób ezután? Bizonyára megnyugtatta a szívét, komolyan elgondolkodott a tettein, és imádkozott Istenhez. Néhány napos keresgélés után arra a következtetésre jutott, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jóbnak ez a kijelentése kifejezi az ő szemléletét és az általa bejárt utat. Bár kezdetben Jób össze volt zavarodva, amikor a megpróbáltatások rátörtek, tudta, hogy ez Isten műve, nem pedig emberi akarat. Isten engedélye nélkül senki sem nyúlhat ahhoz, amit Isten adott az embereknek, még a Sátán sem. Látszólag úgy tűnt, hogy Jóbnak vannak némi félreértései azzal kapcsolatban, amit Isten tesz; nem tudta, miért történik ez vele, és hogy Isten mit akar ezzel mondani. Nem értette meg teljesen, a félreértése azonban nem Isten cselekedeteinek tagadása vagy megkérdőjelezése volt; Jób félreértései olyanok voltak, amiket Isten megengedhetőnek tart. Ezt követően gyorsan rájött, hogy Jahve Isten el akarja venni mindenét, ami van, és hogy amit Isten tesz, az helyes; azonnal letérdelt, hogy elfogadja azt. Vajon a hétköznapi emberek el tudják érni ezt a szintet? Nem. Függetlenül attól, hogy Jób mennyire volt összezavarodva akkoriban, vagy hogy mennyi időbe telt, amíg letérdelt és elfogadta mindazt, ami rátört, a hozzáállása mindig is az volt, hogy a teremtett lény helyzetében álljon. Ezekkel az eseményekkel szembesülve nem azt mondta, hogy „Gazdag vagyok, és annyi szolgám van, hogy lehet, hogy csak úgy elveszik tőlem ezeket? Szólnom kell a szolgáimnak, hogy azonnal szerezzék vissza.” Vajon ezt tette? Nem. Szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy ez Isten műve, és hogy ember nem tehet ellene semmit. Ha belekeveredne, az azt jelentené, hogy szembeszegülne azzal, amit Isten tett, és szembeszegülne mindazzal, ami rátört. Akkor egyetlen zokszót sem ejtett, nem is ítélte meg a történteket, és nem is avatkozott be, hogy megpróbáljon visszafordítani mindent. Egyszerűen csak várt, és csendben figyelte, hogyan alakulnak a dolgok, hogy lássa, mit tesz Isten. Jób egész végig azt tette, hogy ragaszkodott a saját helyéhez, vagyis a teremtett lényi helyhez. Ez volt az ő teljesítménye. Bár Jób kissé össze volt zavarodva, amikor ezek az események rátörtek, képes volt keresni és elismerni, hogy mindaz, amit a Teremtő tett, helyes volt, majd ezután alávetette magát. Nem folyamodott emberi módszerekhez, hogy megoldja a problémát. Amikor jöttek a rablók, hagyta, hogy megkaparintsanak, amit csak tudnak; nem cselekedett indulatosan, hogy harcba szálljon velük. Szíve mélyén azt gondolta: „Isten engedélye nélkül nem kaparinthattak volna meg semmit. Most, hogy mindent elvettek, nyilvánvaló, hogy Isten megengedte. Haszontalan lenne bármiféle emberi beavatkozás. Az emberek nem cselekedhetnek indulatosan, nem avatkozhatnak be.” Az, hogy nem avatkozott be, nem azt jelenti, hogy eltűrte a rablókat; ez nem a gyengeség vagy a rablóktól való félelem jele volt. Inkább arról volt szó, hogy rettegett Isten kezétől, és Istent félő szíve volt. Azt mondta: „Hadd, vegyék el. Végül is ezeket Isten adta.” Nem ezt kellene-e mondania egy teremtett lénynek? (De igen.) Egyetlen panasza sem volt. Nem küldött senkit, hogy harcoljon, vagy szerezze vissza a dolgait, és védje meg azokat. Hát nem ez az Istennek való alávetettség igazi megnyilvánulása? (De igen.) Ezt csak azért tudta megtenni, mert valódi megértése volt Isten szuverenitásáról. E megértés nélkül emberi módszerekhez folyamodott volna, hogy harcoljon és visszaszerezze a dolgait, és vajon mit szólt volna ehhez Isten? Ez Isten vezénylésének való alá nem vetettség. Nincs meg benne az Isten keze által tett dolgok megértése, és hiába hitt volna Benne annyi éven át. Boldognak lenni, amikor Isten ad, de neheztelni akkor, amikor elvesz valamit, vonakodni és erőszakkal visszaszerezni azt; elégedetlenkedni azzal, amit Isten tesz, nem akarni elveszíteni ezeket a dolgokat; csak Isten jutalmait elfogadni, de nem fogadni el, hogy megfoszt azoktól; nem akarni alávetni magunkat Isten keze vezénylésének – vajon ez teremtett lényi helyzetből való cselekvés-e? (Nem.) Ez lázadó mivolt, ez szembeszegülés. Vajon gyakran mutatnak ilyen viselkedésformákat az emberek? (Igen.) Ez teljesen az ellenkezője annak, amit Jób tett. Hogyan fejezte ki Jób azt, hogy teremtett lényi helyzetben képes volt félni Jahvét, képes volt alávetni magát Isten megpróbáltatásainak, képes volt elfogadni azokat, és el tudta fogadni, amit Isten rámért? Feljajdult? Panaszkodott? Mindenféle emberi eszközt és módszert bevetett, hogy visszaszerezzen mindent? Nem – hagyta, hogy Isten szabadon elvegye. Ez vajon nem a hit? Igaz hite, igaz megértése és igaz alávetettsége volt. Ezek közül egyik sem egyszerű; mindegyik megtapasztalásához, megkereséséhez és elfogadásához bizonyos időre van szükség. Jób csak akkor tudta kimutatni ezeket a megnyilvánulásokat, amikor már bizonyos fokú megértéssel rendelkezett a Teremtőről. Végül mit mondott Jób? („Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21).) És mit mondott Jób felesége? „Átkozd meg istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezzel azt akarta mondani, hogy „Ne higgy többé. Ha valóban isten volt az, akiben hittél, akkor miért kell szerencsétlenséggel szembesülnöd? Hát nem büntetés ez? Nem tettél semmi rosszat, miért történik ez veled? Lehet, hogy a hited téves?” Vajon mit válaszolt Jób a feleségének? Azt mondta: „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni!” (Jób 2:10). Jób azt mondta, hogy a felesége bolond; hogy nincs igaz hite és megértése Istenről, ezért képes Isten ellen dacos szavakat mondani. Jób felesége nem ismerte Istent. Amikor egy ilyen jelentős dolog történt, ami nyilvánvalóan Isten műve volt, ő megdöbbentő módon nem volt képes felismerni azt, és még tanácsot is adott Jóbnak, mondván: „Rossz útra tértél. Ne higgy többé, és hagyd el a te istenedet.” Milyen dühítő ezt hallani! Vajon miért buzdította Jóbot arra, hogy hagyja el Istent? Mert elvesztette a vagyonát, és nem élvezhette tovább annak hasznát. Gazdag asszonyból nincstelenné vált, akinek semmije sem maradt. Zúgolódott amiatt, hogy Isten megfosztotta őt, ezért azt mondta Jóbnak, hogy ne higgyen többé, vagyis: „Én már nem hiszek többé, és neked sem kellene hinned. Megfosztottak egy tökéletes háztartástól, nem maradt semmink. Mindent elvesztettünk egy szempillantás alatt, gazdagságunk szegénységgé vált. Mi értelme hinni egy ilyen istenben? Ne higgy!” Hát nem ostoba szavak ezek? Így viselkedett ő. Vajon Jób hallgatott rá? Nem hallgatott; nem vezette félre, nem zavarta meg a felesége, és nem is fogadta el az ő nézeteit. Vajon miért? Mert Jób ragaszkodott egy kijelentéshez: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:10). Azt gondolta: „Mindez nagyon is normális. Bárhogyan is cselekszik Isten, az helyes; az embereknek ezt egyszerűen el kellene fogadniuk. Nem csupán azért kellene hinniük Istenben, hogy áldásokat hajhásszanak. Annyi éven át élveztem Isten áldásait anélkül, hogy bármit is tettem volna Istenért – most itt az ideje, hogy tanúságot tegyek Mellette. Amit Isten elvesz, az az Övé, bármikor elveheti, amikor csak akarja. Az embereknek nem kellene követeléseket támasztaniuk, csak el kellene fogadniuk, és alávetniük magukat.” Áldásokban kellene tehát részesülnöd azért, hogy hiszel Istenben? Így kellene lennie ennek? Ha valaki teljes mértékben képes felfogni ezt, akkor lesz hite.

Bármit is tesz a Teremtő, az helyes, és az az igazság. Bármit is tesz, az Ő identitása és státusza változatlan marad. Minden embernek imádnia kellene Őt. Ő az emberiség örökkévaló Ura és örökkévaló Istene. Ezt a tényt soha nem lehet megváltoztatni. Az nem lehet, hogy az emberek csak akkor ismerik el Őt Istenként, amikor ajándékokkal látja el őket, és elutasítják Őt Istenként, amikor megfosztja őket valamitől. Ez az ember téves nézete, nem pedig hiba Isten cselekedeteiben. Ha az emberek megértik az igazságot, akkor képesek lesznek tisztán látni ezt, és ha mélyen legbelül képesek elfogadni, hogy ez az igazság, akkor egyre normálisabbá válik az Istennel való kapcsolatuk. Ha azt mondod, hogy elismered, hogy Isten szavai az igazság, amikor azonban valami történik, nem érted meg Őt, sőt, még vádolod is, és nem veted alá magadat igazán Őneki, akkor nincs értelme annak, hogy azt mondd, hogy Isten szavait igazságként ismered el. A legfontosabb az, hogy a szíved képes legyen elfogadni az igazságot, és hogy bármi történjék is, képes legyél meglátni, hogy Isten cselekedetei helyesek, és hogy Ő igazságos. Ilyen az az ember, aki megérti Istent. Sok olyan hívő van, aki csak a doktrína megértésére összpontosít. Elismeri a szellemi elméletet, amikor azonban valami éri, nem fogadja el az igazságot, és nem veti alá magát. Képmutató ember az ilyen. Általában mind helyes az, amit mondasz, ha azonban valami olyasmi történik, ami nincs összhangban a saját elképzeléseiddel, akkor képtelen vagy elfogadni azt. Vitába szállsz Istennel, azt gondolva, hogy Istennek nem kellett volna ezt vagy azt tennie. Nem vagy képes alávetni magad Isten munkájának, nem keresed az igazságot, és nem gondolkodsz el lázadó mivoltodon. Ez azt jelenti, hogy nem vagy engedelmes Isten iránt. Mindig szeretsz vitába szállni Istennel; mindig azt gondolod, hogy a te érveid magasabb rendűek az igazságnál, hogy ha színre vihetnéd és megoszthatnád őket, akkor sokan támogatnának. De még ha sokan támogatnának is, ők mind romlott emberek. Vajon nem mind romlott emberek a támogatók és a támogatottak is? Nem hiányzik-e mindannyiukból az igazság? Még ha az egész emberiség téged támogatna is, és szembeszegülne Istennel, Istennek akkor is igaza lenne. Még mindig az emberi mivolt lenne az, amely tévedett, amely fellázadt Isten ellen, és ellenállt Őneki. Vajon ez csak egy szólás? Nem. Ez tény, ez az igazság. Az embereknek gyakran kell mérlegelniük és megtapasztalniuk az igazságnak ezt az aspektusát. Isten három szakaszban végezte a munkáját, és minden egyes szakasznál sokan voltak, akik ellenezték azt. Mint ahogyan, amikor az Úr Jézus eljött, hogy a megváltás munkáját elvégezze, egész Izráel fellázadt Ellene. Most azonban az emberiségnek több milliárd tagja van, aki Szabadítóként ismeri el az Úr Jézust. Hívei az egész világon szétterjedtek. Az Úr Jézus már megváltotta az egész emberiséget. Ez tény. Hiába akarja tagadnia ezt bármelyik ország népe is. Nem számít, hogy a romlott emberek hogyan értékelik Isten munkáját, Isten munkája és az igazságok, amelyeket Isten kimond, mindig helyesek és igazak. Nem számít, hogy az egész emberi fajból hányan lázadnak fel Isten ellen, ennek nincs jelentősége. Minden, amit Isten tesz, az helyes; Ő még a legkisebb hibát sem követi el. Mivel a romlott emberek nem rendelkeznek igazsággal, és teljességgel képtelenek tisztán látni Isten munkájának értelmét és lényegét, amit mondanak, abból semmi sincs összhangban az igazsággal. Még ha az emberiség minden elméletét össze is foglalnád, az akkor sem lenne igazság. Nem tudná felülmúlni Isten egyetlen szavát sem, és az igazság egyetlen szavát sem. Ez tény. Ha az emberek nem értik meg ezt, akkor lassan meg kell tapasztalniuk. Vajon mi az előfeltétele ennek a megtapasztalásnak? Először is el kell ismerned és el kell fogadnod, hogy Isten szavai az igazság. Majd tovább kell menned, hogy gyakorold és megtapasztald azokat. Mielőtt észbe kapnál, rá fogsz jönni, hogy Isten szavai az igazság – ez teljes mértékben helyes. Ekkor elkezded majd becsülni Isten szavait, fontosnak tartod majd az igazságra való törekvést, képes leszel szívedbe fogadni az igazságot, és életeddé tenni azt.

2018. szeptember 10.