A legtöbb ember a jövőbeli rendeltetési helye érdekében vagy átmeneti örömökért hisz Istenben. Azok, akik nem részesültek semmiféle metszésben, azért hisznek Istenben, hogy a mennybe jussanak, hogy jutalmat nyerjenek. Nem azért hisznek Istenben, hogy tökéletessé tétessenek, vagy hogy végrehajtsák egy teremtett lény kötelességét. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember nem azért hisz Istenben, hogy elvégezze feladatait, vagy hogy teljesítse kötelességét. Ritkán hisznek az emberek Istenben azért, hogy értelmes életet éljenek, és azok is kevesen vannak, akik úgy vélik, hogy mivel az ember él, szeretnie kellene Istent, mert tökéletesen természetes és indokolt, hogy így tegyen, és ez az ember természetes hivatása. Ily módon, bár a különböző emberek mindegyike a maga céljait követi, a törekvésük célja és a mögötte álló motiváció mind egyforma, sőt mi több, legtöbbjük számára imádatuk tárgya is nagyjából ugyanaz. Az elmúlt több ezer év alatt sok hívő meghalt, és sokan meghaltak és újjászülettek. Nem csupán egy-két ember keresi Istent, de még csak nem is egy-két ezer, mégis a legtöbbjük a saját kilátásai vagy a jövőre vonatkozó dicsőséges reményei érdekében küzd. Azok, akik Krisztusnak szentelik magukat, ritkák, mint a fehér holló. Sok buzgó hívő még mindig a saját hálójába esve halt meg, és azon emberek száma, akik győzedelmeskedtek, ráadásul jelentéktelenül csekély. A mai napig nem ismerik az emberek kudarcának okait vagy győzelmük titkát. Azok, akik megszállottan keresik Krisztust, még mindig nem élték át a hirtelen felismerés pillanatát, nem jutottak el e titkok mélyére, mert egyszerűen nem tudnak. Bár fáradságos erőfeszítéseket tesznek törekvésükben, az út, amelyen járnak, a kudarc útja, amelyen egykor az elődeik jártak, nem pedig a siker útja. Ily módon, függetlenül attól, hogy hogyan keresnek, vajon nem a sötétségbe vezető ösvényen járnak-e? Nem keserű gyümölcsöt nyernek-e? Elég nehéz megjósolni, hogy az emberek, akik azokat utánozzák, akik az elmúlt időkben sikeresek voltak, végül szerencsére vagy szerencsétlenségre jutnak-e. Mennyivel rosszabbak tehát azoknak az esélyei, akik a sikertelenek nyomdokaiba lépve keresnek? Nincs-e még nagyobb esélyük a kudarcra? Milyen értéke van az útnak, amelyen járnak? Nem vesztegetik-e az idejüket? Függetlenül attól, hogy az emberek sikeresek vagy sikertelenek a törekvésükben, röviden szólva megvan az oka, amiért ez történik, és nem arról van szó, hogy sikerüket vagy kudarcukat az határozza meg, hogy a nekik tetsző módon keresnek.

Az ember Istenbe vetett hitének legalapvetőbb követelménye az, hogy becsületes szívvel rendelkezzen, hogy teljes mértékben odaadó legyen, illetve igazán alávesse magát. Az ember számára a legnehezebb az, hogy az egész életét adja cserébe az igaz hitért, amin keresztül elnyerheti a teljes igazságot, és teljesítheti kötelességét teremtett lényként. Ez az, ami elérhetetlen azok számára, akik elbuknak, és még inkább elérhetetlen azok számára, akik nem találják meg Krisztust. Mivel az ember nem ügyes abban, hogy teljesen Istennek szentelje magát, mert az ember nem hajlandó teljesíteni a Teremtő iránti kötelességét, mert az ember látta az igazságot, de kerüli azt, és a saját útját járja, mert törekvésében mindig azok útját követi, akik elbuktak, mert az ember mindig lázad a Menny ellen, ezért az ember mindig elbukik, mindig bedől a Sátán cselvetésének, és saját hálójába gabalyodik. Mivel az ember nem ismeri Krisztust, mert nem jártas az igazság megértésében és megtapasztalásában, mert túlságosan imádja Pált és túlságosan áhítozik a mennyországra, mert az ember mindig azt követeli, hogy Krisztus engedelmeskedjen neki, és parancsolgat Istennek, ezért azok a nagy személyiségek és azok, akik megtapasztalták a világ viszontagságait, még mindig halandók, és még mindig Isten fenyítése közepette halnak meg. Az ilyen emberekről csak annyit mondhatok, hogy tragikus halált halnak, és hogy a következmény számukra – a haláluk – nem indokolatlan. Vajon az ő kudarcuk nem még inkább elviselhetetlen a Menny törvénye számára? Az igazság az emberek világából származik, mégis az emberek közötti igazságot Krisztus adja tovább. Krisztustól, azaz Magától Istentől származik, és nem olyasvalami, amire az ember képes. Krisztus ugyanis csak az igazságot adja; nem azért jön, hogy eldöntse, hogy az ember sikeres lesz-e az igazság keresésében. Ebből következik, hogy az igazsággal kapcsolatos siker vagy kudarc csak az ember törekvésén múlik. Az ember igazságot illető sikerének vagy kudarcának soha semmi köze nem volt Krisztushoz, hanem azt mindig az ember törekvése határozza meg. Az ember rendeltetési helyét és sikerét vagy kudarcát nem lehet Isten fejére olvasni, hogy azt Maga Isten viselje, mert ez nem Magának Istennek a dolga, hanem közvetlenül ahhoz a kötelességhez kapcsolódik, amelyet a teremtett lényeknek kell teljesíteniük. A legtöbb ember valamennyire ismeri Pál és Péter törekvését és célját, az emberek mégsem tudnak többet Péter és Pál eredményeinél, és nem ismerik Péter sikerének titkát, sem azokat a hiányosságokat, amelyek Pál kudarcához vezettek. És így, ha teljességgel képtelenek vagytok átlátni a törekvésük lényegét, akkor a legtöbbetek törekvése továbbra is kudarcot fog vallani, és még ha néhányan közületek sikeresek is lesznek, még mindig nem válnak egyenlővé Péterrel. Ha a te törekvésed útja a helyes út, akkor van reményed a sikerre; ha az út, amelyen az igazság keresésében jársz, rossz, akkor örökre képtelen leszel a sikerre, és ugyanarra a végre jutsz, mint Pál.

Péter olyan ember volt, aki tökéletessé tétetett. Csak azután vált teljesen tökéletessé, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet, és ezáltal elnyerte a tiszta istenszerető szívet; az út, amelyen járt, a tökéletessé válás útja volt: ami azt jelenti, hogy Péter kezdettől fogva a helyes úton járt, és az Istenbe vetett hitének ösztönzője helyes volt, és így olyasvalakivé lett, aki tökéletessé tétetett, és egy új útra tért, amelyen ember korábban soha nem járt. Azonban az út, amelyet Pál kezdettől fogva taposott, a Krisztussal szembeni ellenállás útja volt, és csak azért dolgozott több évtizeden keresztül Krisztusért, mert a Szentlélek fel akarta használni őt és tehetségét, valamint minden érdemét az Ő munkája céljára kívánta kiaknázni. Ő csupán az volt, akit a Szentlélek felhasznált, és nem azért használta, mert Jézus jóindulattal tekintett emberi mivoltára, hanem a tehetsége miatt. Azért tudott Jézusnak dolgozni, mert le volt sújtva, nem pedig azért, mert örömmel tette ezt. A Szentlélek megvilágosítása és vezetése miatt volt képes ilyen munkát végezni, és az általa végzett munka semmiképpen sem az ő törekvését, vagy az ő emberi mivoltát képviselte. Pál munkája egy szolga munkáját képviselte, ami azt jelenti, hogy egy apostol munkáját végezte. Péter azonban más volt: ő is végzett némi munkát; ez nem volt olyan nagy, mint Pál munkája, de dolgozott, miközben saját belépésére törekedett, és az ő munkája különbözött Pál munkájától. Péter munkája egy teremtett lény kötelességének teljesítése volt. Nem egy apostol szerepében dolgozott, hanem úgy munkálkodott, hogy közben az Isten iránti szeretetre törekedett. Pál munkájának folyamatában is benne volt személyes törekvése: Az ő törekvése nem mást célzott, mint a jövőre vonatkozó reményeit és a jó cél utáni vágyát. Munkája során nem fogadta el a finomítást, sem a metszést. Úgy vélte, hogy amíg a munka, amit végez, kielégíti Isten szándékait, és mindaz, amit tesz, Istennek tetsző, addig végső soron jutalom vár rá. Munkájában nem voltak személyes élmények – minden a maga kedvéért történt, és nem a változásra való törekvés közepette. A munkájában minden ügylet volt, nem volt benne semmi egy teremtett lény kötelességéből vagy engedelmességéből. Munkája során Pál régi beállítottságában nem történt változás. Munkája csupán mások szolgálatára irányult, és képtelen volt arra, hogy változást idézzen elő beállítottságában. Pál közvetlenül végezte a munkáját, anélkül, hogy tökéletesedett volna, vagy metszésben részesült volna, és a jutalom motiválta. Péter más volt: Ő olyasvalaki volt, aki keresztülment a metszésen és finomításon. Péter munkájának célja és ösztönzője alapvetően különbözött Pálétól. Bár Péter nem végzett nagy mennyiségű munkát, a beállítottsága sok változáson ment keresztül, és amit keresett, az az igazság volt, valamint valódi változás. Munkáját nem pusztán a munka kedvéért végezte. Bár Pál sok munkát végzett, ez mind a Szentlélek munkája volt, és bár Pál együttműködött ebben a munkában, nem tapasztalta meg azt. Az, hogy Péter sokkal kevesebb munkát végzett, csak azért volt, mert a Szentlélek nem végzett olyan sok munkát rajta keresztül. A munkájuk mennyisége nem határozta meg, hogy tökéletesek lettek-e. Az egyikük törekvése a jutalom elnyerése érdekében történt, a másiké pedig azért, hogy elérje az Isten iránti tökéletes szeretetet, és teljesítse kötelességét teremtett lényként, olyan mértékben, hogy szeretetre méltóként éljen, és ezzel megelégítse Isten szándékait. Külsőleg különbözőek voltak, és így a lényegük is különböző volt. Nem tudod megállapítani, hogy közülük kit tettek tökéletessé az alapján, hogy mennyi munkát végeztek. Péter igyekezett olyasvalakiként élni, aki szereti Istent, olyannak lenni, aki aláveti magát Istennek, aki elfogadta a metszést, és olyannak lenni, aki elvégezte kötelességét teremtett lényként. Képes volt arra, hogy Istennek szentelje magát, hogy a maga teljes egészét Isten kezébe helyezze, és haláláig alávesse magát Neki. Ez volt az, amire elhatározta magát, és ráadásul ez volt az, amit elért. Ez az alapvető oka annak, hogy végül is más végre jutott, mint Pál. A Szentlélek Péterben végzett munkája az volt, hogy tökéletessé tegye őt, a munka pedig, amelyet a Szentlélek Pálban végzett, az volt, hogy felhasználja őt. Ez azért van, mert a természetük és a törekvésről alkotott nézeteik nem voltak azonosak. Mindkettőjükben ott volt a Szentlélek munkája. Péter ezt a munkát magára alkalmazta, és másoknak is juttatott belőle; Pál eközben a Szentlélek munkájának egészét csak másoknak biztosította, és maga semmit sem nyert belőle. Ily módon, miután annyi éven át tapasztalta a Szentlélek munkáját, Pálban szinte nem is léteztek változások. Még mindig majdnem természetes állapotában maradt, és még mindig a korábbi Pál volt. Csupán arról volt szó, hogy a sokéves munka viszontagságainak elviselése után megtanulta, hogyan kell „dolgozni”, és kitartást tanult, ám a régi természete – az erősen versengő és zsoldos természete – továbbra is megmaradt. A sokéves munka után sem ismerte romlott beállítottságát, és nem is szabadult meg a régi beállítottságától, ami még mindig jól látható volt a munkájában. Csupán több munkatapasztalat volt benne, de ez a kevés tapasztalat önmagában nem volt képes megváltoztatni őt, és nem tudta megváltoztatni a létezésről alkotott nézeteit vagy törekvésének jelentőségét. Bár sok éven át dolgozott Krisztusért, és soha többé nem üldözte az Úr Jézust, szívében nem történt változás az Istenről való ismeretében. Ez azt jelenti, hogy nem azért dolgozott, hogy Istennek szentelje magát, hanem inkább a jövőbeli rendeltetése miatt volt kénytelen dolgozni. Mert kezdetben üldözte Krisztust, és nem vetette alá magát Krisztusnak; eredendően lázadó volt, aki szándékosan szembeszállt Krisztussal, olyasvalaki, aki nem ismerte a Szentlélek munkáját. Amikor a munkája már majdnem befejeződött, még mindig nem ismerte a Szentlélek munkáját, hanem pusztán a saját belátása szerint, a saját jellemének megfelelően cselekedett, anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelmet fordította volna a Szentlélek szándékaira. Így a természete ellenséges volt Krisztussal szemben, és nem vetette alá magát az igazságnak. Valaki, akit elhagyott a Szentlélek munkája, aki nem ismerte a Szentlélek munkáját, és aki ráadásul ellene szegült Krisztusnak – hogyan üdvözülhetne egy ilyen ember? Az, hogy az ember üdvözülhet-e vagy sem, nem attól függ, hogy mennyi munkát végez, vagy mennyit áldoz fel, hanem az határozza meg, hogy ismeri-e a Szentlélek munkáját, képes-e az igazságot a gyakorlatba átültetni, és hogy a kereséssel kapcsolatos nézetei összhangban állnak-e az igazsággal.

Bár természetes kinyilatkoztatások történtek, miután Péter elkezdte követni Jézust, természetében kezdettől fogva olyan ember volt, aki hajlandó volt alávetni magát a Szentléleknek és keresni Krisztust. A Szentléleknek való alávetettsége tiszta volt: nem kereste a hírnevet és a vagyont, hanem az igazság iránti alávetettség ösztönözte. Bár háromszor is megtörtént, hogy Péter letagadta, hogy ismeri Krisztust, és bár megkísértette az Úr Jézust, ez a csekély emberi gyengeség nem állt összefüggésben a természetével, nem befolyásolta a jövőbeli törekvését, és nem bizonyítja kellőképpen, hogy a megkísértése egy antikrisztus cselekedete volt. A normális emberi gyengeségben a világ összes embere osztozik – te azt várod, hogy Péter más legyen? Vajon az emberek azért nem vallanak bizonyos nézeteket Péterről, mert elkövetett néhány ostoba hibát? És az emberek nem azért imádják-e annyira Pált, mert annyi munkát végzett, és annyi levelet írt? Hogyan lenne az ember képes átlátni az ember lényegét? Vajon azok, akiknek valóban van eszük, meglátnak efféle jelentéktelenséget? Bár Péter sokéves fájdalmas tapasztalatait nem jegyzi fel a Biblia, ez nem bizonyítja, hogy Péternek ne lettek volna valódi tapasztalatai, vagy hogy Péter nem tétetett tökéletessé. Hogyan tudná az ember teljesen kifürkészni Isten munkáját? A Bibliában szereplő feljegyzéseket nem Jézus személyesen válogatta ki, hanem a későbbi generációk állították össze. Ha ez így van, vajon nem az ember elképzelései szerint választották-e ki mindazt, amit a Bibliában feljegyeztek? Ráadásul Péter és Pál végét a levelek nem fogalmazzák meg egyértelműen, így az ember a saját felfogása szerint és a saját preferenciái szerint ítéli meg Pétert és Pált. S mivel Pál annyi munkát végzett, mert olyan nagy volt a „hozzájárulása”, elnyerte a tömegek bizalmát. Hát nem csak a felszínességre koncentrál az ember? Hogyan is lenne képes az ember átlátni az ember lényegét? Arról nem is beszélve, hogy mivel Pál évezredek óta imádat tárgya, ki merné meggondolatlanul megtagadni a munkáját? Péter csak egy halász volt, hogyan lehetne tehát az ő hozzájárulása olyan nagyszerű, mint Pálé? Az általuk tett hozzájárulások tekintetében Pálnak előbb kellett volna jutalmat nyernie, mint Péternek, és neki kellett volna alkalmasabbnak lennie, hogy elnyerje Isten jóváhagyását. Ki tudta volna elképzelni, hogy Isten Pállal bánva Pált csupán munkára késztette az adottságai révén, míg Pétert tökéletessé tette. Semmiképpen sem arról van szó, hogy az Úr Jézusnak kezdettől fogva tervei voltak Péterrel és Pállal: inkább a bennük rejlő természetüknek megfelelően tette tökéletessé vagy fogta munkára őket. Amit tehát az emberek látnak, azok csupán az ember külsődleges hozzájárulásai, míg amit Isten lát, az az ember lényege, valamint az út, amelyet az ember kezdettől fogva követ, és az ember törekvése mögötti ösztönzőerő. Az emberek az elképzeléseik és a saját felfogásuk szerint mérik az embert, az ember végét azonban nem a külsőségei határozzák meg. Ezért azt mondom, hogy ha az út, amelyen kezdettől fogva jársz, a siker útja, és a törekvést illető nézőpontod kezdettől fogva helyes, akkor olyan vagy, mint Péter; ha az út, amelyen jársz, a kudarc útja, akkor bármilyen árat is fizetsz, a véged ugyanaz lesz, mint Pálé. Bárhogy is legyen, a rendeltetésedet, és azt, hogy sikerrel jársz-e vagy elbuksz, egyaránt az határozza meg, hogy az út, amelyet kutatsz, a helyes út-e vagy sem, nem pedig az odaadásod vagy az ár, amit fizetsz. Péter és Pál lényege és az általuk követett célok különbözőek voltak; az ember képtelen felfedezni ezeket a dolgokat, csak Isten ismerheti őket teljes egészében. Mert amit Isten lát, az az ember lényege, míg az ember semmit sem tud a saját lényegéről. Az ember képtelen meglátni az emberben rejlő lényeget vagy a tényleges formátumát, és így képtelen azonosítani Pál és Péter kudarcának, illetve sikerének okait. Azért imádják a legtöbben Pált és nem Pétert, mert Pált közösségi munkára használta Isten, és az ember ezt a munkát képes érzékelni, ezért az emberek elismerik Pál „teljesítményét”. Péter tapasztalatai eközben láthatatlanok az ember számára, és amit ő keresett, az ember számára elérhetetlen, ezért az ember nem érdeklődik Péter iránt.

Péter a metszés és a finomítás megtapasztalása által tétetett tökéletessé. Azt mondta: „Mindig eleget kell tennem Isten szándékainak. Mindenben, amit teszek, csak arra törekszem, hogy eleget tegyek Isten szándékainak, és akár fenyítésben, akár ítéletben részesülök, mégis örömmel teszem.” Péter mindenét Istennek adta, és munkája, szavai, egész élete mind Isten iránti szeretetéért volt. Olyan ember volt, aki a szentséget kereste, és minél többet tapasztalt, annál nagyobb volt a szíve mélyén az Isten iránti szeretete. Pál eközben csak külső munkát végzett, és bár ő is szorgalmasan dolgozott, fáradozásainak az volt a célja, hogy megfelelően végezze a munkáját, s így jutalmat kapjon. Ha tudta volna, hogy nem kap jutalmat, akkor felhagyott volna a munkájával. Ami Pétert érdekelte, az a szívében lévő igaz szeretet volt, és az, ami gyakorlatias és megvalósítható. Nem azzal törődött, hogy kap-e jutalmat, hanem azzal, hogy lehet-e változtatni a beállítottságán. Pál azzal törődött, hogy egyre keményebben dolgozzon, őt a külső munka és az odaadás érdekelte, és a hitelvek, amelyeket az átlagemberek nem tapasztalnak. Semmit sem törődött a változásokkal a lelke mélyén, sem az Isten iránti igaz szeretettel. Péter tapasztalatai az igaz szeretet és Isten igaz ismeretének elérésére irányultak. Tapasztalatai azt célozták, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön Istennel, és hogy gyakorlatias életet éljen. Pál munkája azért történt, amit Jézus rábízott, és azért, hogy megszerezze azokat a dolgokat, amelyekre vágyott, ám ezek nem kapcsolódtak az önmagáról és Istenről való ismeretéhez. Munkája kizárólag azért volt, hogy megmeneküljön a fenyítéstől és az ítélettől. Amit Péter keresett, az a tiszta szeretet volt, amit pedig Pál keresett, az az igazság koronája volt. Péter sok éven át tapasztalta a Szentlélek munkáját, és gyakorlati ismeretekkel rendelkezett Krisztusról, valamint mélyreható ismeretekkel önmagáról. Ezért Isten iránti szeretete tiszta volt. A sokéves finomítás emelte a Jézusról és az életről való tudását, és a szeretete feltétel nélküli szeretet volt, spontán szeretet, és nem kért cserébe semmit, sem előnyöket nem remélt. Pál sok éven át dolgozott, mégsem rendelkezett nagy tudással Krisztusról, és az önmagáról való tudása is szánalmasan csekély volt. Egyszerűen nem volt benne szeretet Krisztus iránt, és a munkája, valamint a pálya, amelyet futott, annak érdekét szolgálta, hogy megszerezze a végső babért. Amit keresett, az a legszebb korona volt, nem pedig a legtisztább szeretet. Nem aktívan keresett, hanem passzívan; nem a kötelességét teljesítette, hanem kényszerből törekedett, miután a Szentlélek munkája megragadta. Így a törekvése nem azt bizonyítja, hogy alkalmas teremtett lény volt; Péter volt az, aki alkalmas teremtett lény volt, aki kötelességét teljesítette. Az ember azt gondolja, hogy mindazoknak, akik közreműködnek Istennel, jutalmat kell kapniuk, és minél nagyobb a hozzájárulás, annál inkább természetesnek tartják, hogy Isten kegyében részesülnek. Az ember nézőpontja lényegében ügylet alapú, és az ember nem törekszik aktívan arra, hogy teremtett lényként teljesítse a kötelességét. Isten szempontjából, minél inkább törekszik az ember az Isten iránti igaz szeretetre és az Istennek való teljes alávetettségre – ami azt is jelenti, hogy igyekszik teljesíteni a kötelességét teremtett lényként –, annál inkább képes elnyerni Isten jóváhagyását. Isten álláspontja szerint az embernek vissza kell nyernie eredeti kötelességét és státuszát. Az ember teremtett lény, ezért az ember nem lépheti túl saját hatáskörét azzal, hogy követeléseket támaszt Istennel szemben; és semmi mást nem kellene tennie, mint teremtett lényként teljesíteni a kötelességét. Pál és Péter rendeltetése aszerint került mérlegre, hogy teremtett lényekként végre i tudták-e hajtani kötelességüket, nem pedig a hozzájárulásuk nagysága szerint; a rendeltetésüket aszerint határozták meg, amire kezdettől fogva törekedtek, nem pedig aszerint, hogy mennyi munkát végeztek, vagy hogy mások hogyan értékelték őket. Így tehát a teremtett lényként való aktív kötelességteljesítésre való törekvés a sikerhez vezető út; az Isten iránti igaz szeretet útjának keresése a leghelyesebb út; a régi beállítottságukat illető változásra törekvés és az Isten iránti tiszta szeretet keresése a sikerhez vezető út. A sikerhez vezető ilyen út az eredeti kötelesség, valamint a teremtett lényhez illő eredeti küllem visszaszerzéséhez vezető út. Ez a helyreállás útja, és ez egyben Isten egész munkájának célja is, elejétől a végéig. Ha az ember törekvését szertelen személyes igények és irracionális vágyak szennyezik be, akkor az elért hatás nem az ember beállítottságában bekövetkező változások sora lesz. Ez ellentétes a helyreállítás munkájával. Ez kétségtelenül nem a Szentlélek által végzett munka, és így ez azt bizonyítja, hogy az ilyen jellegű törekvést Isten nem hagyja jóvá. Milyen jelentősége van egy olyan törekvésnek, amelyet Isten nem hagy jóvá?

A Pál által végzett munkát látta az ember, de hogy mennyire tiszta volt Isten iránti szeretete, és hogy mennyire szerette Istent a szíve mélyén – ezeket a dolgokat az ember nem láthatja. Az ember csak azt a munkát láthatja, amit végzett, amiből az ember tudja, hogy a Szentlélek biztosan használta őt, és ezért az ember azt gondolja, hogy Pál jobb volt, mint Péter, hogy az ő munkája nagyobb volt, hiszen képes volt táplálni a gyülekezeteket. Péter csak a személyes tapasztalataira tekintett, és csak néhány embert szerzett alkalmi munkája során. Tőle csak néhány kevéssé ismert levél maradt fenn, de ki tudja, milyen nagy volt a szíve mélyén az Isten iránti szeretete? Pál nap mint nap Istenért dolgozott: Amíg volt munka, amit el kellett végezni, ő megtette. Úgy érezte, hogy így elnyerheti a koronát, és elégedetté teheti Istent, ugyanakkor nem kereste a módját, hogy munkájával változtasson magán. Bármi, ami Péter életében nem tett eleget Isten szándékainak, nyugtalanná tette őt. Ha nem tett eleget Isten szándékainak, lelkiismeret-furdalást érzett, és olyan megfelelő módot keresett, amellyel igyekezhetett eleget tenni Isten szívének. Életének még a legapróbb és legjelentéktelenebb vonatkozásaiban is megkövetelte magától, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Nem volt kevésbé igényes, amikor a régi beállítottságáról volt szó, mindig szigorú volt magával szemben támasztott követelményeit illetően, hogy egyre mélyebbre jusson az igazságban. Pál csak a felszínes hírnévre és státuszra törekedett. Azon volt, hogy dicsekedjen az emberek előtt, és nem törekedett mélyebb fejlődésre az életbe való belépésben. Ami őt érdekelte, az a tan volt, nem a valóság. Néhányan azt mondják: „Pál oly sok munkát végzett Istenért, miért nem emlékezett meg róla Isten? Péter csak kevés munkát végzett Istenért, és nem járult hozzá nagymértékben a gyülekezetekhez, miért tette hát Isten tökéletessé?” Péter addig a bizonyos pontig szerette Istent, amit Isten akart; csak az ilyen embereknek van bizonyságtételük. És mi a helyzet Pállal? Milyen mértékben szerette Pál Istent? Tudod? Miért dolgozott Pál? És miért dolgozott Péter? Péter nem végzett sok munkát, de tudod, hogy mi volt a szíve mélyén? Pál munkája a gyülekezetek ellátására és a gyülekezetek támogatására vonatkozott. Amit Péter megtapasztalt, azok az élettermészetében bekövetkezett változások voltak; megtapasztalta az Isten iránti szeretetet. Most, hogy ismered lényegeik különbségeit, láthatod, hogy végül is ki hitt igazán Istenben, és ki nem. Egyikük igazán szerette Istent, a másik pedig nem szerette igazán Istent; egyikük beállítottsága változott, a másiké nem; egyikük alázatosan szolgált, és az emberek nem vették könnyen észre, míg a másikat imádták az emberek, és remek imázsa volt; egyikük a szentséget kereste, a másik pedig nem, és bár nem volt tisztátalan, nem volt birtokában a tiszta szeretetnek; egyikük birtokában volt az igazi emberségnek, a másik pedig nem; egyikük értette mit jelent teremtett lénynek lenni, a másik pedig nem. Ilyen különbségek vannak Pál és Péter lényegében. Az út, amelyen Péter járt, a siker útja volt, amely egyben normális emberi mivoltának visszanyeréséhez és a teremtett lényre ruházott kötelesség visszaszerzéséhez vezető út is volt. Péter képviseli mindazokat, akik sikeresek. A Pál által bejárt út a kudarc útja volt, és ő képviseli mindazokat, akik csak felületesen vetik alá magukat és látszólag odaadóak, és nincs őszinte istenszerető szívük. Pál képviseli mindazokat, akik nem rendelkeznek az igazsággal. Az Istenbe vetett hitében Péter igyekezett mindenben megfelelni Istennek, és igyekezett alávetni magát mindannak, ami Istentől származott. A legcsekélyebb panasz nélkül képes volt elfogadni a fenyítést és az ítéletet, ahogyan a finomítást, a nyomorúságot és a nélkülözést az életében, amelyek közül egyik sem tudta megváltoztatni istenszerető szívét. Hát nem ez volt az Isten iránti leghőbb szeretet? Nem ez volt a teremtett lényre ruházott kötelesség végrehajtása? Akár fenyítésben, megítélésben, akár nyomorúságban, mindig képes vagy arra, hogy elérd a halálig tartó alávetettséget, és ez az, amit egy teremtett lénynek el kellene érnie, ez az Isten iránti szeretet tisztasága. Ha az ember képes ennyit elérni, akkor alkalmas teremtett lény, és nincs semmi, ami jobban eleget tenne a Teremtő szándékainak. Képzeld el, hogy képes vagy Istenért dolgozni, mégsem veted alá magad Istennek, és nem vagy képes Istent igazán szeretni. Ily módon nemcsak, hogy nem teljesítetted egy teremtett lény kötelességét, hanem Isten el is ítél téged, mert olyasvalaki vagy, aki nem rendelkezik az igazsággal, aki képtelen Istennek alávetni magát, és aki lázadozik Isten ellen. Te csak azzal törődsz, hogy Istennek dolgozz, és nem foglalkozol azzal, hogy az igazságot a gyakorlatba ültesd vagy megismerd önmagad. Nem érted, sem nem ismered a Teremtőt, és nem veted alá magad a Teremtőnek, sem nem szereted Őt. Olyasvalaki vagy, aki eredendően lázadó Istennel szemben, és ezért az ilyen embereket nem szereti a Teremtő.

Néhányan azt mondják: „Pál hatalmas mennyiségű munkát végzett, nagy terheket vállalt a gyülekezetekért, és nagyon sokat tett értük. Pál tizenhárom levele 2000 évig tartotta fenn a Kegyelem Korát, és írásai a négy evangélium után a második helyen állnak. Ki lenne hozzá hasonló? János Jelenéseit senki sem tudja megfejteni, míg Pál levelei életet adnak, és az általa végzett munka a gyülekezetek hasznára vált. Ki más tudott volna efféle dolgokat elérni? S milyen munkát végzett Péter?” Amikor az ember méri a többieket, akkor azt a hozzájárulásuk alapján teszi. Amikor Isten méri az embert, akkor azt az ember természete szerint teszi. Az életet keresők között Pál olyasvalaki volt, aki nem ismerte a saját lényegét. Semmiképpen sem volt alázatos vagy engedelmes, sem a lényegét nem ismerte, ami ellentétben állt Istennel. S így olyasvalaki volt, aki nem élt át alapos tapasztalatokat, és olyasvalaki volt, aki nem ültette át az igazságot a gyakorlatba. Péter más volt. Ő teremtett lényként ismerte tökéletlenségeit, gyengeségeit és romlott beállítottságát, s így rendelkezett a gyakorlat útjával, amelyen keresztül változtathatott a beállítottságán; nem tartozott azok közé, akiknek csak a tanítás volt a birtokában, de nem bírtak a valósággal. Akik változnak, azok új emberek, akik üdvözültek, ők azok, akik képzettek az igazság követésében. Az emberek, akik nem változnak, azok közé tartoznak, akik természetüknél fogva elavultak; ők azok, akik nem üdvözültek, vagyis akiket Isten visszautasít. Isten nem fog emlékezni rájuk, bármilyen nagyszerű legyen is a munkájuk. Ha ezt összehasonlítod a saját törekvéseddel, magától értetődőnek kell lennie, hogy te végső soron afféle ember vagy-e, mint Péter vagy Pál. Ha még mindig nincs igazság abban, amit keresel, és ha még ma is olyan arrogáns és szemtelen vagy, mint Pál, és még mindig hozzá hasonlóan felületes és hencegő, akkor te kétségtelenül elfajzott vagy, aki elbukik. Ha ugyanarra törekszel, mint Péter, ha gyakorlatokra és valódi változásokra törekszel, és nem vagy gőgös vagy akaratos, hanem igyekszel teljesíteni a kötelességedet, akkor olyan teremtett lény leszel, aki elérheti a győzelmet. Pál nem ismerte a saját lényegét vagy romlottságát, még kevésbé ismerte a saját lázadó mivoltát. Soha nem említette megvetendő Krisztussal szembeni dacát, és nem is volt túlzottan megbánó. Csak rövid magyarázatot adott, és szíve mélyén nem adta át magát teljesen Istennek. Bár elesett a damaszkuszi úton, nem nézett mélyen magába. Megelégedett pusztán azzal, hogy tovább dolgozott, és nem tartotta a legfontosabb kérdésnek, hogy megismerje önmagát és változtasson régi beállítottságán. Megelégedett azzal, hogy pusztán az igazságot mondja, hogy másokat táplálva balzsamozza saját lelkiismeretét, és nem üldözvén tovább Jézus tanítványait, megvigasztalja magát és megbocsássa magának a múltbéli bűneit. A cél, amelyet követett, nem volt más, mint egy jövőbeli korona és mulandó munka, a cél, amelyet követett, a bőséges kegyelem volt. Nem kereste az elégséges igazságot, és nem is igyekezett mélyebbre jutni abban az igazságban, amelyet korábban nem értett meg. Önmagáról való tudása ezért hamisnak mondható, és nem fogadta el sem a fenyítést, sem az ítéletet. Az, hogy képes volt dolgozni, nem jelenti azt, hogy rendelkezett a saját természetének vagy lényegének ismeretével; csak a külső gyakorlatokra összpontosított. Amire ráadásul törekedett, az nem a változás, hanem a tudás volt. Munkája teljes mértékben Jézus damaszkuszi útján történt megjelenésének eredménye volt. Nem olyasmi, amit eredetileg elhatározott, hogy megtesz, és nem is olyan munka volt, amely azután következett, hogy elfogadta régi beállítottságának megmetszését. Bárhogyan is dolgozott, a régi beállítottsága nem változott, és így a munkája nem a múltbéli bűneit tette jóvá, hanem csupán egy bizonyos szerepet játszott az akkori gyülekezetek között. Egy ilyen ember számára, akinek régi beállítottsága nem változott meg – vagyis aki nem nyerte el az üdvösséget, és még inkább nélkülözte az igazságot –, teljesen alkalmatlan volt arra, hogy az Úr Jézus által elfogadottak közé kerüljön. Nem olyan ember volt, aki telve lett volna Jézus Krisztus iránti szeretettel és félelemmel, sem olyan, aki ügyesen kereste az igazságot, még kevésbé volt olyan, aki a megtestesülés titkát kutatta. Ő csupán olyasvalaki volt, aki jártas a szofisztikában, és aki nem engedett senkinek, aki nála magasabb rendű volt, vagy aki az igazságot birtokolta. Irigyelte azokat az embereket vagy igazságokat, amelyek ellentétben álltak vele, vagy ellenségei voltak, és azokat a tehetséges embereket részesítette előnyben, akik nagyszerű képet mutattak és mélyreható tudással rendelkeztek. Nem szívesen keveredett olyan szegény emberekkel, akik az igaz utat keresték és csak az igazsággal törődtek, ehelyett inkább a vallási szervezetek vezető személyiségeivel foglalkozott, akik csak tanokról beszéltek, és akik bőséges tudás birtokában voltak. Nem szerette a Szentlélek új munkáját, és nem törődött a Szentlélek új munkájának mozgásával. Ehelyett azokat a szabályokat és tanokat részesítette előnyben, amelyek az általános igazságok felett álltak. A maga eredendő lényegében és annak teljességében, amit keresett, nem érdemli meg, hogy kereszténynek nevezzék, aki az igazságot követte, még kevésbé hűséges szolgának Isten házában, mert képmutatása túlságosan sok volt, lázadó mivolta pedig túlságosan nagy. Bár az Úr Jézus szolgájaként ismerik, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy belépjen a mennyek országának kapuján, mert cselekedetei elejétől a végéig nem nevezhetők igaznak. Csupán úgy tekinthetünk rá, mint aki képmutató volt, és igazságtalanságot cselekedett, ugyanakkor Krisztusért dolgozott. Bár nem nevezhető gonosznak, mégis méltán nevezhető olyan embernek, aki igaztalanságot cselekedett. Sok munkát végzett, de nem a munka mennyisége alapján kell megítélni, hanem csak annak minősége és lényege alapján. Csak így lehet a dolog végére járni. Ő mindig így hitte: „Képes vagyok a munkára, jobb vagyok, mint a legtöbb ember; az Úr terhére úgy tekintettel vagyok, mint senki más, és senki sem tart olyan mély bűnbánatot, mint én, mert rám ragyogott a nagy világosság, és én láttam a nagy világosságot, s ezért az én bűnbánatom mélyebb, mint bárki másé.” Akkoriban ezt gondolta a szívében. Munkája végén Pál azt mondta: „A harcot megharcoltam, futásomat bevégeztem, és eltétetett nekem az igazság koronája.” Harca, munkája és pályája teljes egészében az igazság koronájáért folyt, és nem tört tevékenyen előre. Bár nem volt felületes a munkájában, mégis azt lehet mondani, hogy munkáját pusztán azért végezte, hogy jóvá tegye hibáit, hogy kárpótolja lelkiismerete vádjait. Csak azt remélte, hogy minél hamarabb bevégzi munkáját, befejezi a pályáját és megharcolja a harcát, hogy aztán annál hamarabb elnyerhesse az igazság vágyott koronáját. Nem arra vágyott, hogy tapasztalataival és igaz tudásával találkozzon az Úr Jézussal, hanem arra, hogy minél hamarabb befejezze a munkáját, hogy az Úr Jézussal való találkozáskor megkaphassa a munkájával kiérdemelt jutalmakat. A munkáját arra használta, hogy vigasztalja magát, és hogy alkut kössön egy jövőbeli koronáért cserébe. Nem az igazságot vagy Istent kereste, hanem csak a koronát. Hogyan felelhet meg egy ilyen törekvés a normának? Ösztönzője, munkája, az ár, amit fizetett, és minden erőfeszítése – mindezt áthatotta csodálatos fantáziája, és teljes egészében a saját vágyai szerint dolgozott. Munkája egészét tekintve a legcsekélyebb hajlandóság sem volt az általa fizetett árban; ő csupán egy egyezség megkötésével foglalkozott. Erőfeszítéseit nem az a szándék vezérelte, hogy teljesítse kötelességét, hanem az a szándék, hogy elérje az ügylet célját. Érdemesek-e az ilyen erőfeszítések? Ki dicsérné az ő tisztátalan erőfeszítéseit? Kit érdekelnek az ilyen erőfeszítések? Munkája tele volt a jövőről szóló álmokkal, tele csodálatos tervekkel, és nem volt része olyan út, amelyen keresztül az emberi beállítottság változhatna. Jótékonyságának oly nagy része csak színlelés volt; munkája nem életet adott, hanem az udvariasság látszatát keltette; egyezségkötés volt. Hogyan vezetheti az ilyen munka az embert arra az útra, hogy visszanyerje eredeti kötelességét?

Mindaz, amire Péter törekedett, összhangban volt Isten szándékaival. Isten szándékainak kívánt eleget tenni, és a szenvedéstől és a megpróbáltatásoktól függetlenül még mindig hajlandó volt eleget tenni Isten szándékainak. Nincs ennél nagyobb törekvés egy Istenben hívő embertől. Amit Pál keresett, azt a saját teste, a saját elképzelései, a saját tervei és mintái szennyezték. Semmiképpen sem volt alkalmas teremtett lény, nem olyasvalaki volt, aki arra törekedett, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Péter igyekezett rábízni magát Isten vezénylésére, és bár a munka, amit végzett, nem volt nagyszerű, a törekvése mögötti ösztönző és az út, amelyen járt, helyes volt; bár nem tudott sok embert megnyerni, képes volt az igazság útját követni. Emiatt mondhatjuk, hogy alkalmas teremtett lény volt. Ma, még ha te nem is vagy dolgozó, képesnek kellene lenned arra, hogy egy teremtett lény kötelességét teljesítsd, és igyekezz rábízni magad Isten minden vezénylésére. Képesnek kellene lenned arra, hogy engedelmeskedj, bármit is mond Isten, és megtapasztalj mindenféle megpróbáltatást és finomítást, és bár gyenge vagy, a szívedben mégis képesnek kellene lenned arra, hogy szeresd Istent. Azok, akik felelősséget vállalnak a saját életükért, hajlandóak egy teremtett lény kötelességét teljesíteni, és az ilyen emberek törekvésről alkotott álláspontja helyes. Istennek ezekre az emberekre van szüksége. Ha sok munkát végeztél, és mások elnyerték a tanításaidat, de te magad nem változtál, és nem tettél bizonyságot, vagy nem volt igaz tapasztalatod, úgy, hogy életed végén a tetteid még mindig nem tesznek bizonyságot, akkor te olyasvalaki vagy, aki megváltozott? Olyan ember vagy, aki az igazságot keresi? Annak idején a Szentlélek használt téged, de ilyenkor azt a részedet használta, amelyik munkára használható volt, és nem használta azt a részedet, amelyik nem volt használható. Ha törekedtél a változásra, akkor a használat folyamata során fokozatosan tökéletesedtél. A Szentlélek azonban nem vállal felelősséget azért, hogy végül megnyernek-e vagy sem, és ez a te törekvésed módjától függ. Ha nem történik változás a személyes beállítottságodban, akkor az azért van, mert a törekvést illető szemléleted rossz. Ha nem kapsz jutalmat, akkor az a saját problémád, és azért van, mert magad nem ültetted át az igazságot a gyakorlatba, és képtelen vagy eleget tenni Isten szándékainak. És így semmi sem fontosabb, mint a személyes tapasztalataid, és semmi sem alapvetőbb, mint a személyes belépésed! Néhányan a végén azt mondják majd: „Annyi munkát végeztem Érted, és bár talán nem értem el ünnepelt eredményeket, mégis szorgalmas voltam az erőfeszítéseimben. Nem engednél be a mennybe, hogy ehessem az élet gyümölcsét?” Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik tisztátalanok, nem léphetnek be a királyságba, azok, akik tisztátalanok, nem szennyezhetik be a szent földet. Hiába végeztél sok munkát, és hiába dolgoztál sok éven át, végül, ha még mindig sajnálatosan mocskos vagy, akkor a Mennyország törvénye nem tűri majd, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ megalapításától kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik kegyeimet keresik. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg! Neked az életre kell törekedned. Ma azok, akik tökéletessé tétetnek majd, Péterhez hasonlatosak: ők változásra törekszenek a saját beállítottságukban, hajlandóak tanúságot tenni Istenről, és végrehajtani kötelességüket teremtett lényként. Csak az ilyen emberek válnak tökéletessé. Ha csak a jutalmakra figyelsz, és nem törekszel rá, hogy megváltoztasd az életfelfogásod, akkor minden erőfeszítésed hiábavaló lesz – ez egy megmásíthatatlan igazság!

Péter és Pál lényegének különbségéből meg kell értened, hogy mindazok, akik nem törekszenek az életre, hiába fáradoznak! Te hiszel Istenben és követed Istent, ezért Istent szerető szívvel kell rendelkezned. Félre kell vetned romlott hajlamodat, törekedned kell arra, hogy eleget tegyél Isten szándékainak, és teljesítened kell egy teremtett lény kötelességét. Mivel te hiszel Istenben és követed Istent, mindent Neki kell felajánlanod, és nem szabad személyes döntéseket hoznod vagy követelned, és el kell érned, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Mivel megteremtettek, alá kell vetned magad az Úrnak, aki teremtett téged, mert te eredendően nem rendelkezel önmagad felett, és nem vagy képes irányítani a saját sorsodat. Mivel te olyan ember vagy, aki hiszel Istenben, a szentségre és a változásra kell törekedned. Mivel teremtett lény vagy, ragaszkodnod kell a kötelességedhez, és meg kell tartanod a helyedet, s nem szabad túllépned a kötelességeden. Ez nem azért van, hogy téged korlátozzalak, vagy hogy tanítással elnyomjalak, hanem ez az az út, amelyen keresztül teljesítheted a kötelességedet, és ezt mindazok elérhetik – és el is kell érniük –, akik az igazságot cselekszik. Ha összehasonlítod Péter és Pál lényegét, akkor tudni fogod, hogyan kell keresned. A Péter és Pál által járt utak közül az egyik a tökéletessé válás útja, a másik pedig a kiiktatás útja; Péter és Pál két különböző utat képvisel. Bár mindketten megkapták a Szentlélek munkáját, és mindketten elnyerték a Szentlélek megvilágosítását és megvilágítását, és mindketten elfogadták azt, amit az Úr Jézus rájuk bízott, a gyümölcs, amely bennük termett, nem volt ugyanaz: az egyik valóban gyümölcsöt hozott, a másik pedig nem. A lényegükből, a munkájukból, amit végeztek, abból, amit kifelé kifejeztek, és a sorsukból meg kell értened, hogy melyik utat kell választanod, melyik úton kell járnod. Ők két egyértelműen különböző úton jártak. Pál és Péter volt az egyes utak kvintesszenciája, ezért kezdettől fogva e két út jelképének tartották őket. Melyek Pál tapasztalatainak legfontosabb elemei, és miért nem járt sikerrel? Melyek Péter tapasztalatainak legfontosabb elemei, és hogyan élte meg a tökéletesítést? Ha összehasonlítod, hogy mi foglalkoztatta őket, akkor tudni fogod, hogy pontosan milyen embert akar Isten, mik Isten szándékai, mi Isten természete, milyen ember lesz végül tökéletessé, és milyen ember nem lesz tökéletessé; tudni fogod, hogy milyen azok beállítottsága, akik tökéletessé tétetnek, és milyen azok beállítottsága, akiket nem tesznek tökéletessé – ezek a lényegi kérdések Péter és Pál tapasztalataiban láthatók. Isten teremtett mindent, és ezért az egész teremtést az Ő uralma alá helyezi, és aláveti az Ő uralmának; Ő fog parancsolni mindennek, hogy minden az Ő kezében legyen. Isten egész teremtése, beleértve az állatokat, a növényeket, az emberiséget, a hegyeket, a folyókat és a tavakat – mindennek az Ő uralma alá kell kerülnie. Minden dolognak az egekben és a földön az Ő uralma alá kell kerülnie. Nem lehet választásuk, és mindannyiuknak alá kell vetnie magát az Ő vezénylésének. Ezt Isten rendelte el, és ez Isten hatalma. Isten parancsol mindennek, és elrendel és rangsorol minden dolgot, minden dolgot fajtája szerint osztályozva, és kijelölve a maga helyét, Isten kívánsága szerint. Bármilyen nagy is legyen, egyetlen dolog sem képes felülmúlni Istent, minden dolog az Isten által teremtett emberiséget szolgálja, és egyetlen dolog sem mer fellázadni Isten ellen, vagy Istentől bármit követelni. Ezért az embernek, mint teremtett lénynek, az ember kötelességét is teljesítenie kell. Függetlenül attól, hogy ő az ura vagy gondviselője minden dolognak, függetlenül attól, hogy az ember milyen magas rangot foglal el minden dolog között, akkor is csak egy kis emberi lény, aki Isten uralma alatt áll; nem több, mint egy jelentéktelen emberi lény, egy teremtett lény, és soha nem kerül Isten fölé. Teremtett lényként az embernek törekednie kell arra, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét, és törekednie kell arra, hogy szeresse Istent, másféle választások nélkül, mert Isten méltó az ember szeretetére. Azoknak, akik arra igyekeznek, hogy Istent szeressék, nem szabad személyes előnyökre törekedniük, vagy azt keresniük, amire személyesen vágynak; ez a törekvés leghelyesebb eszköze. Ha az, amit keresel, az igazság, ha az, amit a gyakorlatba ültetsz, az igazság, és ha az, amit elérsz, a beállítottságodban bekövetkező változás, akkor az út, amelyen jársz, a helyes út. Ha a test áldásait keresed, és amit a gyakorlatba ültetsz, az a saját elképzeléseid igazsága, és ha nem történik változás a beállítottságodban, és egyáltalán nem vagy engedelmes Istennek a testben, és továbbra is homályban élsz, akkor amit keresel, az biztosan a pokolba visz, mert az út, amelyen jársz, a kudarc útja. Az, hogy tökéletessé tesznek vagy kiiktatnak, a te saját törekvésedtől függ, ami azt is jelenti, hogy a siker vagy a kudarc attól az úttól függ, amelyen az ember jár.