A legtöbb ember a jövőbeli rendeltetési helye érdekében vagy átmeneti örömökért hisz Istenben. Azok, akik nem részesültek semmiféle metszésben, azért hisznek Istenben, hogy a mennybe jussanak, hogy jutalmat nyerjenek. Nem azért hisznek Istenben, hogy tökéletessé tétessenek, vagy hogy végrehajtsák egy teremtett lény kötelességét. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember nem azért hisz Istenben, hogy elvégezze feladatait, vagy hogy teljesítse kötelességét. Ritkán hisznek az emberek Istenben azért, hogy értelmes életet éljenek meg, és olyanok sincsenek, akik úgy vélik, hogy mivel az ember él, szeretnie kellene Istent, mert tökéletesen természetes és indokolt, hogy így tegyen, és ez az ember természetes hivatása. Így, bár a különböző emberek mindegyike a maga céljait követi, a törekvésük célja és a mögötte álló motiváció mind egyforma, sőt mi több, legtöbbjük számára imádatuk tárgya is nagyjából ugyanaz. Az elmúlt több ezer év alatt sok hívő meghalt, és sokan meghaltak és újjászülettek. Nem csupán egy-két ember törekszik Isten felé, de még csak nem is egy-két ezer, mégis a legtöbbjük a saját kilátásai vagy a jövőre vonatkozó csodálatos reményei érdekében törekszik. Azok, akik Krisztusnak szentelik magukat, ritkák, mint a fehér holló. Sok buzgó hívő még mindig a saját hálójába esve halt meg, és azon emberek száma, akik győzedelmeskedtek, ráadásul jelentéktelenül csekély. A mai napig nem ismerik az emberek kudarcának okait vagy győzelmük titkát. Azok, akik megszállottan törekszenek Krisztus felé, még mindig nem ébredtek fel, és nem jártak e misztériumok végére, mert egyszerűen nem tudnak. Bár fáradságos erőfeszítéseket tesznek törekvésükben, az út, amelyen járnak, a kudarc útja, amelyen egykor az elődeik jártak, nem pedig a siker útja, amelyen mások haladtak előttük. Ily módon, függetlenül attól, hogy miként törekszenek, vajon nem a sötétségbe vezető ösvényen járnak-e? Nem keserű gyümölcsöt nyernek-e? Elég nehéz megjósolni, hogy az embereknek, akik azokat utánozzák, akik az elmúlt időkben sikeresek voltak, végül áldások vagy baj lesz-e az osztályrészük. Mennyivel rosszabbak tehát azoknak az esélyei, akik a sikertelenek lépteit követve törekszenek? Nem fognak még bizonyosabban kudarcot vallani? Milyen értéke van az útnak, amelyen járnak? Nem vesztegetik az erőfeszítéseiket? Függetlenül attól, hogy az emberek sikeresek vagy sikertelenek a törekvésükben, röviden szólva megvan az oka, amiért ez történik, és nem arról van szó, hogy nyereségüket vagy veszteségüket az határozza meg, hogy úgy törekszenek, ahogy kedvük tartja.

Az ember Istenbe vetett hitének legalapvetőbb követelménye az, hogy becsületes szívvel rendelkezzen, hogy teljes mértékben oda tudja szentelni magát, illetve igazán alá tudja vetni magát. Az ember számára a legnehezebb az, hogy az egész életét adja cserébe az igaz hitért, amin keresztül elnyerheti a teljes igazságot, és jól végezheti kötelességét teremtett lényként. Ez az, ami elérhetetlen azok számára, akik elbuknak, és még inkább elérhetetlen azok számára, akik nem találják meg Krisztust. Éppen azért, mert az ember nem jó abban, hogy teljesen Istennek szentelje magát, mert az ember nem hajlandó végezni a Teremtő iránti kötelességét, mert az ember látta az igazságot, de kerüli azt, és a saját útját járja, mert az ember a törekvésében mindig azok útját követi, akik elbuktak, mert az ember mindig lázad a Menny ellen – ezért van az, hogy az ember mindig elbukik, mindig tőrbe ejti a Sátán mesterkedése és a saját hálója. Mivel az ember nem ismeri Krisztust, mivel az ember nem jártas az igazság megértésében és megtapasztalásában, mivel az ember túlságosan imádja Pált és túlságosan erős a vágya arra, hogy a mennybe menjen, mivel az ember mindig azt követeli, hogy Krisztus engedelmeskedjen neki, és parancsolgat Istennek, mindazok a magasztos, nagy személyiségek és azok, akik megtapasztalták a világ viszontagságait, ennek ellenére képtelenek megmenekülni a haláltól, és Isten fenyítése közepette halnak meg. Az ilyen emberekről csak annyit mondhatok, hogy természetellenes halált halnak. A következmény, amely eléri őket – a haláluk –, nem indokolatlan, és ezen túlmenően az ő kudarcuk nem még inkább elviselhetetlen a Menny törvénye számára? Az igazság az emberek világából származik, az emberek közötti igazságot mégis Krisztus adja tovább. Krisztustól, azaz Magától Istentől származik, és nem olyasvalami, amire az ember képes. Krisztus ugyanis csak az igazság ellátását adja; nem azért jött, hogy eldöntse, hogy az ember sikeres lesz-e az igazságra való törekvésében. Ezért az, hogy az igazsággal kapcsolatban az ember sikeres-e vagy sem, teljes mértékben a saját törekvésén múlik. Ez olyan dolog, amelynek soha semmi köze nem volt Krisztushoz, hanem az ember törekvése határozza meg. Az ember rendeltetési helyét és sikerét vagy kudarcát nem lehet mind Isten fejére olvasni, hogy azt Maga Isten viselje, mert ez nem Magának Istennek a dolga, hanem közvetlenül ahhoz a kötelességhez kapcsolódik, amelyet a teremtett lényeknek végre kell hajtaniuk. A legtöbb ember valamennyire ismeri Pál és Péter törekvését és rendeltetési helyét, az emberek mégsem tudnak többet Péter és Pál sorsánál, és nem ismerik Péter sikerének titkát, sem azokat a hiányosságokat, amelyek Pál kudarcához vezettek. És így, ha teljességgel képtelenek vagytok átlátni a törekvésük lényegét, akkor a legtöbbetek törekvése továbbra is kudarcot fog vallani, és még ha néhányan közületek sikeresek is lesznek, akkor sem válnak egyenlővé Péterrel. Ha a te törekvésed útja a helyes út, akkor van reményed a sikerre; ha az út, amelyen az igazságra való törekvésben jársz, helytelen, akkor örökre képtelen leszel a sikerre, és ugyanarra a sorsra jutsz, mint Pál.

Péter olyan ember volt, aki tökéletessé tétetett. Csak azután jutott teljesen tökéletességre, hogy megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet, és ezáltal elnyerte a tiszta, Istent szerető szívet; az út, amelyen járt, a tökéletessé tétel útja volt. Ez azt jelenti, hogy Péter kezdettől fogva a helyes úton járt, az Istenbe vetett hitének motivációja helyes volt, és így olyasvalakivé lett, aki tökéletessé tétetett; új útra tért, amelyen ember korábban soha nem járt. Az az út azonban, amelyet Pál kezdettől fogva taposott, a Krisztussal szembeni ellenállás útja volt, és csak azért munkálkodott több évtizeden keresztül Krisztusért, mert a Szentlélek fel akarta használni őt, és adottságait, valamint minden érdemét az Ő munkája céljára kívánta kiaknázni. Ő csupán olyasvalaki volt, akit a Szentlélek felhasznált, és nem azért használta, mert Jézus kegyesen tekintett emberi mivoltára, hanem az adottságai miatt. Azért tudott Jézusért munkálkodott, mert lesújtatott, nem pedig azért, mert örömmel tette ezt. A Szentlélek megvilágosítása és útmutatása miatt volt képes ilyen munkát végezni, és az általa végzett munka semmiképpen sem az ő törekvését vagy az ő emberi mivoltát képviselte. Pál munkája egy szolga munkáját képviselte, ami azt jelenti, hogy egy apostol munkáját végezte. Péter azonban más volt: ő is végzett némi munkát; ez nem volt olyan nagy, mint Pál munkája, de munkálkodott, miközben saját belépésére törekedett, és az ő munkája különbözött Pál munkájától. Péter munkája egy teremtett lény kötelességének végrehajtása volt. Nem egy apostol szerepében dolgozott, hanem úgy munkálkodott, hogy közben az Isten iránti szeretetre törekedett. Pál munkájának folyamatában is benne volt személyes törekvése: az ő törekvése nem mást célzott, mint a jövőre vonatkozó reményeit és a jó rendeltetési hely utáni vágyát. Munkája során nem fogadta el a finomítást, sem a metszést. Úgy vélte, hogy amíg a munka, amit végez, eleget tesz Isten szándékainak, és mindaz, amit tesz, Istennek tetsző, addig végső soron jutalom vár rá. Munkájában nem voltak személyes tapasztalatok – minden a maga kedvéért történt, és nem a változásra való törekvés közepette. A munkájában minden ügylet volt, nem volt benne semmi egy teremtett lény kötelességéből vagy alávetettségéből. Munkája során Pál régi lelkületében nem történt változás. Munkája csupán mások szolgálatára irányult, és képtelen volt arra, hogy változást idézzen elő lelkületében. Pál közvetlenül végezte a munkáját, anélkül hogy tökéletességre jutott vagy metszésben részesült volna, és a jutalom motiválta. Péter más volt. Ő olyasvalaki volt, aki keresztülment a metszésen és finomításon. Péter munkájának célja és motivációja alapvetően különbözött Pálétól. Bár Péter nem végzett nagy mennyiségű munkát, a lelkülete sok változáson ment keresztül, és amire törekedett, az az igazság volt, valamint a valódi változás. Munkáját nem pusztán a munka kedvéért végezte. Bár Pál sok munkát végzett, ez mind a Szentlélek munkája volt, és bár Pál együttműködött ebben a munkában, az nem az ő tapasztalatának eredményeként valósult meg. Az, hogy Péter kevesebb munkát végzett, csak azért volt, mert a Szentlélek nem végzett olyan sok munkát rajta. Nem a munkájuk mennyisége határozta meg, hogy tökéletességre jutottak-e; az egyikük törekvése a jutalom elnyerése érdekében történt, a másiké pedig azért, hogy elérje az Isten iránti tökéletes szeretetet, és jól végezze kötelességét teremtett lényként, hogy szeretetre méltó hasonlatosságot éljen meg, és ezzel eleget tegyen Isten szándékainak. Külsőleg különbözőek voltak, és ugyanígy a lényegük is különböző volt. Az alapján, hogy mennyi munkát végeztek, nem tudod megállapítani, hogy melyikük jutott tökéletességre. Péter igyekezett olyasvalaki képmását megélni, aki szereti Istent, olyannak lenni, aki aláveti magát Istennek, olyannak lenni, aki elfogadta a metszést, és olyannak lenni, aki végrehajtotta kötelességét teremtett lényként. Képes volt arra, hogy Istennek szentelje magát, hogy a maga teljes egészét Isten kezébe helyezze, és haláláig alávesse magát Neki. Ez az elhatározás volt benne, és teljesítette is. Ez a gyökere annak, hogy végső soron más lett a sorsa, mint Pálnak. A Szentlélek Péteren végzett munkája az volt, hogy tökéletessé tegye őt, a Szentlélek Pálon végzett munkája pedig az volt, hogy felhasználja őt. Ez azért van, mert a természetük és a törekvésük mögött álló nézőpontjaik nem voltak azonosak. Mindkettőjükben ott volt a Szentlélek munkája. Péter ezt a munkát magára alkalmazta, és másokat is ellátott vele; Pál eközben a Szentlélek munkájának egészével csak másokat látott el, és maga semmit sem nyert belőle. Ily módon, miután annyi éven át tapasztalta a Szentlélek munkáját, a Pálban történt változások szinte nem is léteztek. Továbbra is megmaradt majdnem természetes állapotában, és még mindig a korábbi Pál volt. Csupán arról volt szó, hogy a sokéves munka viszontagságainak elviselése után megtanulta, hogyan kell „munkálkodni”, és kitartást tanult, ám a régi természete – az erősen versengő és haszonleső természete – továbbra is megmaradt. A sokéves munka után sem ismerte romlott lelkületét, és nem is vetette le a régi lelkületét, ami még mindig jól látható volt a munkájában. Csupán több munkatapasztalata volt, de ez a kevés tapasztalat önmagában nem volt képes megváltoztatni őt, és nem tudta megváltoztatni a létezésről alkotott látásmódját és törekvésének jelentőségét sem. Bár sok éven át munkálkodott Krisztusért, és soha többé nem üldözte az Úr Jézust, szívében nem történt változás az Istenről való ismeretében. Ez azt jelenti, hogy nem azért munkálkodott, hogy Istennek szentelje magát, hanem inkább a jövőbeli rendeltetési helye érdekében volt kénytelen munkálkodni. Hiszen kezdetben üldözte Krisztust, és nem vetette alá magát Krisztusnak; eredendően lázadó volt, aki szándékosan szembeszállt Krisztussal, olyasvalaki, aki nem ismerte a Szentlélek munkáját. Amikor a munkája már majdnem befejeződött, még mindig nem ismerte a Szentlélek munkáját, hanem pusztán a saját belátása szerint, a saját jellemének megfelelően cselekedett, anélkül hogy a legcsekélyebb figyelmet fordította volna a Szentlélek szándékaira. Így a természete ellenséges volt Krisztussal szemben, és nem vetette alá magát az igazságnak. Egy ilyen ember, akit elhagyott a Szentlélek munkája, aki nem ismerte a Szentlélek munkáját, és aki ráadásul ellenszegült Krisztusnak – hogyan üdvözülhetne egy ilyen ember? Az, hogy az ember üdvözülhet-e vagy sem, nem attól függ, hogy mennyi munkát végez, és nem is attól, hogy mennyit szán oda, hanem az határozza meg, hogy ismeri-e a Szentlélek munkáját, képes-e az igazságot a gyakorlatba átültetni, és hogy a törekvése mögött álló szempont összhangban van-e az igazsággal.

Bár Péternek voltak természetesfeltárulásai, mialatt követte Jézust, természetében kezdettől fogva olyan ember volt, aki hajlandó volt alávetni magát a Szentléleknek és Krisztus felé törekedni. A Szentléleknek való alávetettsége tiszta volt: nem törekedett a hírnévre és a nyereségre, hanem céltudatosan alávetette magát az igazságnak. Bár háromszor is megtörtént, hogy Péter letagadta, hogy ismeri Krisztust, és bár próbára tette az Úr Jézust, ez a csekély emberi gyengeség nem állt összefüggésben a természetével, nem befolyásolta a jövőbeli törekvését, és nem bizonyítja kellőképpen, hogy a próbára tétel egy antikrisztus cselekedete volt. A normális emberi gyengeségben a világ összes embere osztozik – te azt várod, hogy Péter más legyen? Vajon az emberek azért nem vallanak bizonyos nézeteket Péterről, mert csinált néhány ostobaságot? És vajon az emberek nem azért imádják annyira Pált, mert annyi munkát végzett, és olyan sok levelet írt? Hogyan lenne az ember képes átlátni az ember lényegét? Ugye azok, akiknek valóban van józan eszük, képesek átlátni az efféle jelentéktelenségen? Bár Péter sokéves fájdalmas tapasztalatait nem jegyzi fel a Biblia, ez nem bizonyítja, hogy Péternek ne lettek volna valódi tapasztalatai, vagy hogy Péter nem tétetett tökéletessé. Hogyan tudná az ember teljesen kifürkészni Isten munkáját? A Bibliában szereplő feljegyzéseket nem Jézus személyesen válogatta ki, hanem a későbbi generációk állították össze. Ha ez így van, vajon nem az ember elképzelései szerint választották-e ki mindazt, amit a Bibliában feljegyeztek? Ráadásul Péter és Pál sorsát a levelek nem fogalmazzák meg egyértelműen, így az ember a saját felfogása szerint és a saját preferenciái szerint ítéli meg Pétert és Pált. S mivel Pál annyi munkát végzett, mert olyan nagy volt a „hozzájárulása”, elnyerte a tömegek bizalmát. Hát nem csak a külsőségekre koncentrál az ember? Hogyan is lenne képes az ember átlátni az ember lényegét? Arról nem is beszélve, hogy mivel Pál évezredek óta imádat tárgya, ki merné csak úgy lazán megtagadni a munkáját? Péter csak egy halász volt, hogyan lehetne tehát az ő hozzájárulása olyan nagyszerű, mint Pálé? Az általuk tett hozzájárulások tekintetében Pálnak előbb kellett volna jutalmat nyernie, mint Péternek, és neki kellett volna annak lennie, aki jobban elnyerheti Isten jóváhagyását. Ki tudta volna elképzelni, hogy azzal, ahogyan Pállal bánt, Isten csupán kihasználta az adottságait, hogy munkát végeztessen vele, míg Pétert tökéletessé tette. Semmiképpen sem arról van szó, hogy az Úr Jézusnak kezdettől fogva tervei voltak Péterrel és Pállal: inkább a bennük rejlő természetüknek megfelelően tette tökéletessé vagy fogta munkára őket. Amit tehát az emberek látnak, azok csupán az ember külsődleges hozzájárulásai, míg amit Isten lát, az az ember lényege, valamint az út, amelyet az ember kezdettől fogva követ, és az ember törekvése mögötti ösztönzőerő. Az emberek a saját elképzeléseik és a saját felfogásuk szerint mérik az embert, az ember végső sorsát azonban nem az illető külsőségei határozzák meg. Ezért azt mondom, hogy ha az út, amelyen kezdettől fogva jársz, a siker útja, és a törekvésed mögötti nézőpont kezdettől fogva helyes, akkor olyan vagy, mint Péter; ha az út, amelyen jársz, a kudarc útja, akkor bármilyen árat is fizetsz, a sorsod ugyanaz lesz, mint Pálé. Bárhogy is legyen, a rendeltetésedet, és azt, hogy sikerrel jársz-e vagy elbuksz, egyaránt az határozza meg, hogy az út, amelyre törekszel, a helyes út-e vagy sem, nem pedig az odaadásod, vagy az ár, amit fizetsz. Péter és Pál lényege és az általuk követett célok különbözőek voltak; az ember képtelen felfedezni ezeket a dolgokat, csak Isten ismerheti őket teljes egészében. Mert amit Isten lát, az az ember lényege, míg az ember semmit sem tud a saját lényegéről. Az ember képtelen meglátni az emberben rejlő lényeget vagy a tényleges formátumát, és így képtelen azonosítani Pál és Péter kudarcának, illetve sikerének okait. Azért imádják a legtöbben Pált és nem Pétert, mert Pált közösségi munkára használta Isten, és az ember ezt a munkát képes érzékelni, ezért az emberek elismerik Pál „teljesítményét”. Péter tapasztalatai eközben láthatatlanok az ember számára, és amire ő törekedett, az az ember számára elérhetetlen, ezért az ember nem érdeklődik Péter iránt.

Péter a metszés és a finomítás megtapasztalása által tétetett tökéletessé. Azt mondta: „Mindig eleget kell tennem Isten szándékainak. Mindenben, amit teszek, csak arra törekszem, hogy eleget tegyek Isten szándékainak, és még ha fenyítésben vagy ítéletben részesülök, akkor is örömmel teszem.” Péter mindenét Istennek adta, és munkája, szavai, egész élete mind Isten iránti szeretetéért volt. Olyan ember volt, aki a megszentelődésre törekedett, és minél többet tapasztalt, annál nagyobb volt a szíve mélyén az Isten iránti szeretete. Pál eközben csak külső munkát végzett, és bár ő is szorgalmasan dolgozott, fáradozásainak az volt a célja, hogy megfelelően végezze a munkáját, s így jutalmat kapjon. Ha tudta volna, hogy nem kap jutalmat, akkor felhagyott volna a munkájával. Ami Pétert érdekelte, az a szívében lévő igaz szeretet volt, és az, ami gyakorlatias és megvalósítható. Nem azzal törődött, hogy kap-e jutalmat, hanem azzal, hogy lehet-e változtatni a beállítottságán. Pál azzal törődött, hogy több erőfeszítést fektessen a munkájába, őt a külsődleges munka és az odaadása érdekelte, és azok a doktrínák, amelyek kívül esnek azon, amit a normális emberek megtapasztalnak. Semmit sem törődött a változásokkal a lelke mélyén, sem az Isten iránti igaz szeretettel. Péter tapasztalatai az igaz szeretet és Isten igaz ismeretének elérésére irányultak. Tapasztalatai azt célozták, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön Istennel, és hogy gyakorlatias életet éljen. Pál munkája azért történt, mert Jézus rábízta azt; azért végezte, hogy megszerezze azokat a dolgokat, amelyekre vágyott, ám ezek nem kapcsolódtak az önmagáról és Istenről való ismeretéhez. Munkája kizárólag azért volt, hogy megmeneküljön a fenyítéstől és az ítélettől. Amire Péter törekedett, az a tiszta szeretet volt, amire pedig Pál törekedett, az az igazság koronája volt. Péter sok éven át tapasztalta a Szentlélek munkáját, és gyakorlati ismeretekkel rendelkezett Krisztusról, valamint mélyreható ismeretekkel önmagáról. Ezért Isten iránti szeretete tiszta volt. A sokéves finomítás emelte a Jézusról és az életről való tudását, és a szeretete feltétel nélküli szeretet volt, kezdeményező szeretet, és nem kért cserébe semmit, sem előnyöket nem remélt. Pál sok éven át dolgozott, mégsem rendelkezett nagy tudással Krisztusról, és az önmagáról való tudása is szánalmasan csekély volt. Egyszerűen nem volt benne szeretet Krisztus iránt, és a munkája, valamint a pálya, amelyet futott, annak érdekét szolgálta, hogy megszerezze a végső babért. Amire törekedett, az a legpompásabb korona volt, nem pedig a legtisztább szeretet. Nem aktívan törekedett, hanem passzívan; nem a kötelességét végezte, hanem kényszerből törekedett, miután a Szentlélek munkája megragadta. Így a törekvése nem azt bizonyítja, hogy megfelelő színvonalú teremtett lény volt; Péter volt az a teremtett lény, aki megfelelő színvonalú volt, és végrehajtotta a kötelességét. Az ember azt gondolja, hogy mindazoknak, akik hozzájárulást tesznek Isten számára, jutalmat kell kapniuk, és minél nagyobb a hozzájárulás, annál természetesebb és helyesebb, hogy ők Istennek tetszőek. Az ember nézőpontja lényegét tekintve ügylet alapú, és az ember nem igyekszik aktívan azon, hogy teremtett lényként jól végezze a kötelességét. Isten szempontjából, minél inkább törekszenek az emberek az Isten iránti igaz szeretetre és az Istennek való teljes alávetettségre – ami azt jelenti, hogy igyekeznek teremtett lényként végezni a kötelességüket –, annál inkább képesek elnyerni Isten jóváhagyását. Isten álláspontja szerint az embernek vissza kell nyernie eredeti kötelességét és státuszát. Az ember teremtett lény, ezért az ember nem lépheti túl saját hatáskörét azzal, hogy követeléseket támaszt Istennel szemben; és semmi mást nem kellene tennie, mint teremtett lényként teljesíteni a kötelességét. Pál és Péter rendeltetési helye aszerint került mérlegre, hogy teremtett lényekként jól tudták-e végezni kötelességüket, nem pedig a hozzájárulásuk nagysága szerint; a rendeltetési helyüket aszerint határozták meg, amire kezdettől fogva törekedtek, nem pedig aszerint, hogy mennyi munkát végeztek, vagy hogy mások hogyan értékelték őket. Így tehát a teremtett lényként való kötelesség aktív végzésére való törekvés a siker útja; az Isten iránti igaz szeretetre való törekvés útja a leghelyesebb út; az ember régi beállítottságának megváltoztatására és az Isten iránti tiszta szeretetre való törekvés a siker útja. A siker ezen útja a teremtett lény eredeti kötelessége és eredeti megjelenése helyreállításának útja. Ez a helyreállás útja, és ez egyben Isten egész munkájának célja is, elejétől a végéig. Ha az ember törekvését szertelen személyes igények és észszerűtlen vágyak szennyezik be, és az elért eredmény nem az ember beállítottságának megváltozása, akkor ez akadályozza a helyreállítás munkáját. Ez kétségtelenül nem a Szentlélek által végzett munka, és így ez azt bizonyítja, hogy az ilyen jellegű törekvést Isten nem hagyja jóvá. Milyen jelentősége van egy olyan törekvésnek, amelyet Isten nem hagy jóvá?

A Pál által végzett munkát látta az ember, de hogy mennyire tiszta volt Isten iránti szeretete, és hogy mennyire szerette Istent a szíve mélyén – ezeket a dolgokat az ember nem láthatja. Az ember csak azt a munkát láthatja, amit végzett, amiből az ember tudja, hogy a Szentlélek biztosan használta őt, és ezért az ember azt gondolja, hogy Pál jobb volt, mint Péter, hogy az ő munkája nagyobb volt, hiszen képes volt táplálni a gyülekezeteket. Péter csak a személyes tapasztalataira tekintett, és csak néhány embert szerzett alkalmi munkája során, és tőle csak néhány kevéssé ismert levél maradt fenn. De ki tudja, milyen nagy volt a szíve mélyén az Isten iránti szeretete? Pál nap mint nap Istenért dolgozott: Amíg volt munka, amit el kellett végezni, ő megtette. Úgy érezte, hogy így elnyerheti a koronát, és eleget tehet Istennek, ugyanakkor miközben a munkáját végezte, nem törekedett annak módjaira, hogy változtasson magán. Bármi, ami Péter életében nem tett eleget Isten szándékainak, nyugtalanná tette őt. Ő, ha nem tett eleget Isten szándékainak, lelkiismeret-furdalást érzett, és olyan megfelelő módot keresett, amellyel igyekezhetett eleget tenni Isten szívének. Még a mindennapi élet apró és jelentéktelen dolgaiban is megkövetelte magától, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Nem volt kevésbé igényes, amikor a régi beállítottságáról volt szó, mindig szigorú volt magával szemben támasztott követelményeit illetően, hogy egyre mélyebbre jusson az igazságban. Pál csak a felszínes hírnévre és státuszra törekedett. Azon volt, hogy dicsekedjen az emberek előtt, és nem törekedett mélyebb fejlődésre az életbe való belépésben. Ami őt érdekelte, az a tan volt, nem a valóság. Néhányan azt mondják: „Pál oly sok munkát végzett Istenért, miért nem emlékezett meg róla Isten? Péter csak kevés munkát végzett Istenért, és nem járult hozzá nagymértékben a gyülekezetekhez, miért tette hát Isten tökéletessé?” Péter addig a bizonyos pontig szerette Istent, amit Isten akart; csak az ilyen embereknek van bizonyságtételük. És mi a helyzet Pállal? Milyen mértékben szerette Pál Istent? Tudod? Miért dolgozott Pál? És miért dolgozott Péter? Péter nem végzett sok munkát, de tudod, hogy mi volt a szíve mélyén? Pál munkája a gyülekezetek ellátására és a gyülekezetek támogatására vonatkozott. Amit Péter megtapasztalt, azok az élettermészetében bekövetkezett változások voltak; megtapasztalta az Isten iránti szeretetet. Most, hogy ismered lényegeik különbségeit, láthatod, hogy végül is ki hitt igazán Istenben, és ki nem. Egyikük igazán szerette Istent, a másik pedig nem szerette igazán Istent; egyikük beállítottsága változott, a másiké nem; egyikük alázatosan szolgált, és az emberek nem vették könnyen észre, míg a másikat imádták az emberek, és remek imázsa volt; egyikük a megszentelődésre törekedett, a másik pedig nem, és bár nem volt mocskos, nem volt birtokában a tiszta szeretetnek; egyikük birtokában volt az igazi emberségnek, a másik pedig nem; egyikük rendelkezett egy teremtett lény józan eszével, a másik pedig nem. Ilyen különbségek vannak Pál és Péter lényegében. Az út, amelyen Péter járt, a siker útja volt, amely a normális emberi mivolt visszanyeréséhez és a teremtett lényre ruházott kötelesség visszaszerzéséhez vezető út is volt. Péter képviseli mindazokat, akik sikeresek. A Pál által bejárt út a kudarc útja volt, és ő képviseli mindazokat, akik csak felületesen vetik alá magukat és látszólag odaadóak, és nincs őszinte istenszerető szívük. Pál képviseli mindazokat, akik nem rendelkeznek az igazsággal. Az Istenbe vetett hitében Péter igyekezett mindenben megfelelni Istennek, és igyekezett alávetni magát mindannak, ami Istentől származott. Képes volt elfogadni a fenyítést és az ítéletet, ahogyan a finomítást, a nyomorúságot és a nélkülözést is az életében, egy árva zokszó nélkül. Ezek közül semmi nem tudta megváltoztatni Istent szerető szívét. Hát nem ez volt az Isten iránti leghőbb szeretet? Nem ez volt a teremtett lényre ruházott kötelesség végrehajtása? Akár fenyítésben, akár ítéletben, akár nyomorúságban képes vagy arra, hogy elérd a halálig tartó alávetettséget, és ez az, amit egy teremtett lénynek el kellene érnie, ez az Isten iránti szeretet tisztasága. Ha az ember képes ennyit elérni, akkor megfelelő színvonalú teremtett lény, és nincs semmi, ami jobban eleget tenne a Teremtő szándékainak. Képzeld el, hogy képes vagy Istenért munkálkodni, mégsem veted alá magad Istennek, és nem vagy képes Istent igazán szeretni. Ily módon nemcsak, hogy nem teljesítetted egy teremtett lény kötelességét, hanem Isten el is ítél téged, mert olyasvalaki vagy, aki nem rendelkezik az igazsággal, aki képtelen Istennek alávetni magát, és aki lázadozik Isten ellen. Te csak azzal törődsz, hogy Istenért munkálkodj, és nem azzal, hogy az igazságot a gyakorlatba ültesd vagy megismerd önmagad; nem érted és nem ismered a Teremtőt, nem veted alá magad a Teremtőnek és nem szereted Őt, és olyasvalaki vagy, aki eredendően lázadó Istennel szemben. Ezért nem kedveli az ilyen embereket a Teremtő.

Néhányan azt mondják: „Pál hatalmas mennyiségű munkát végzett, nagy terheket vállalt a gyülekezetekért, és nagymértékben a hasznukra volt. Pál tizenhárom levele táplálta a Kegyelem Korának 2000 évét, és írásai a négy evangélium után a második helyen állnak. Ki lenne hozzá hasonló? János Jelenéseit senki sem tudja megfejteni, míg Pál levelei életet adnak, és az általa végzett munka a gyülekezetek hasznára vált. Ki más tudott volna efféle dolgokat elérni? S milyen munkát végzett Péter?” Amikor az ember méri a többieket, akkor azt a hozzájárulásuk alapján teszi. Amikor Isten méri az embert, akkor azt az ember természete szerint teszi. Az életre törekvők között Pál olyasvalaki volt, aki nem ismerte a saját lényegét. Semmiképpen sem volt alázatos, alávetett, és egyáltalán nem ismerte a saját lényegét, ami ellentétben állt Istennel. S így olyasvalaki volt, aki nem élt át alapos tapasztalatokat, és olyasvalaki volt, aki nem ültette át az igazságot a gyakorlatba. Péter más volt. Ő teremtett lényként ismerte hiányosságait, gyengeségeit és romlott beállítottságát, s így rendelkezett a gyakorlat útjával, amelyen keresztül változtathatott a beállítottságán; nem tartozott azok közé, akiknek csak a doktrína volt a birtokában, de nem bírtak a valósággal. Akik változnak, azok új emberek, akik megmenekültek, ők azok, akik megfelelő színvonalúak, és az igazságra törekednek. Azok az emberek, akik nem változnak, a természetes állapotukban maradnak és ugyanazok a régi emberek maradnak; ők azok, akik nem menekültek meg, vagyis akiket Isten visszautasít. Isten nem fog emlékezni rájuk, bármilyen nagyszerű legyen is a munkájuk. Ha ezt összehasonlítod a saját törekvéseddel, magától értetődőnek kell lennie, hogy te végső soron afféle ember vagy-e, mint Péter vagy Pál. Ha még mindig nincs igazság a törekvésedben, és ha még ma is olyan arrogáns és szemtelen vagy, mint Pál, és még mindig hozzá hasonlóan fellengzős vagy, akkor te kétségtelenül elfajzott vagy, aki elbukik. Ha ugyanúgy törekszel, ahogyan Péter tette, gyakorlatokra és valódi változásokra törekedve, nem arrogánsan és akaratosan, hanem inkább igyekezve végrehajtani a kötelességedet, akkor olyan teremtett lény leszel, aki elérheti a győzelmet. Pál nem ismerte a saját lényegét vagy romlottságát, még kevésbé ismerte a saját lázadó mivoltát. Soha nem említette Krisztussal szembeni megvetendő ellenállását, és nem is volt túlzottan bűnbánó. Csak rövid magyarázatot adott, és szíve mélyén nem engedett teljesen Istennek. Bár a damaszkuszi úton a földre esett, nem vizsgálta meg önmagát szíve mélységeiből. Megelégedett pusztán azzal, hogy tovább dolgozott, és nem tartotta a legfontosabb kérdésnek, hogy megismerje önmagát és változtasson régi beállítottságán. Megelégedett azzal, hogy pusztán igazságokat mondott, hogy ellátott másokat, gyógyírként saját lelkiismeretére, és hogy nem üldözte tovább Jézus tanítványait, hogy megvigasztalja magát és megbocsássa magának a múltbéli bűneit. A cél, amelyre törekedett, nem volt más, mint egy jövőbeli korona és mulandó munka, a cél, amelyre törekedett, a bőséges kegyelem volt. Nem törekedett az elégséges igazságra, és nem is törekedett mélyebbre jutni abban az igazságban, amelyet korábban nem értett meg. Önmagáról való tudása ezért hamisnak mondható, és nem fogadta el sem a fenyítést, sem az ítéletet. Az, hogy képes volt munkálkodni, nem jelenti azt, hogy rendelkezett a saját természetének vagy lényegének ismeretével; csak a külső gyakorlatokra összpontosított. Amire ráadásul törekedett, az nem a változás, hanem a tudás volt. Munkája teljes mértékben Jézus damaszkuszi úton történt megjelenésének eredménye volt. Nem olyasmi volt, amit eredetileg elhatározott, hogy megtesz, és nem is olyan munka volt, amelyet azután hajtott végre, hogy elfogadta régi beállítottságának megmetszését. Bárhogyan is munkálkodott, a régi lelkülete nem változott, és így a munkája nem a múltbéli bűneit tette jóvá, hanem csupán egy bizonyos szerepet játszott az akkori gyülekezetek között. Ilyen ember lévén, akinek régi beállítottsága nem változott meg – vagyis aki nem részesült megmentő kegyelemben, és még inkább nélkülözte az igazságot –, teljesen alkalmatlan volt arra, hogy az Úr Jézus által elfogadottak közé kerüljön. Nem olyan ember volt, aki telve lett volna Jézus Krisztus iránti szeretettel és félelemmel, sem olyan, aki ügyesen kereste az igazságot, még kevésbé volt olyan, aki a megtestesülés misztériumát kutatta. Ő csupán olyasvalaki volt, aki jártas a szofisztikában, és aki nem engedett senkinek, aki nála magasabb rendű volt, vagy aki az igazságot birtokolta. Irigyelte azokat az embereket vagy igazságokat, amelyek ellentétben álltak vele, vagy ellenségei voltak, és azokat a művelt embereket részesítette előnyben, akik nagyszerű képet mutattak, és mélyreható tudással rendelkeztek. Nem szívesen lépett kapcsolatba olyan szegény emberekkel, akik az igaz utat keresték és csak az igazságot szerették, ehelyett inkább a vallási szervezetek vezető személyiségeit részesítette előnyben, akik csak doktrínákról beszéltek, és akik bőséges tudás birtokában voltak. Nem szerette a Szentlélek új munkáját, és nem törődött a Szentlélek új munkájának mozgásával. Ehelyett azokat az előírásokat és doktrínákat részesítette előnyben, amelyek az általános igazságok felett álltak. A maga eredendő lényegében és annak teljességében, amire törekedett, nem érdemli meg, hogy kereszténynek nevezzék, aki az igazságra törekszik, még kevésbé hűséges szolgának Isten házában, mert képmutatása túlságosan sok volt, lázadó mivolta pedig túlságosan nagy. Bár az Úr Jézus szolgájaként ismerik, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy belépjen a mennyek országának kapuján, mert cselekedetei elejétől a végéig nem nevezhetők igaznak. Csupán úgy tekinthetünk rá, mint aki képmutató volt, és igazságtalanságot cselekedett, ugyanakkor Krisztusért munkálkodott. Bár nem nevezhető gonosznak, mégis méltán nevezhető olyan embernek, aki igaztalanságot cselekedett. Sok munkát végzett, de nem a munka mennyisége alapján kell megítélni, hanem csak annak minősége és lényege alapján. Csak így lehet a dolog végére járni. Ő mindig így hitte: „Képes vagyok a munkára, jobb vagyok, mint a legtöbb ember; az úr terhére úgy tekintettel vagyok, mint senki más, és senki sem tart olyan mély bűnbánatot, mint én, mert rám ragyogott a nagy világosság, és én láttam a nagy világosságot, s ezért az én bűnbánatom mélyebb, mint bárki másé.” Akkoriban ezt gondolta a szívében. Munkája végén Pál azt mondta: „A harcot megharcoltam, futásomat bevégeztem, és eltétetett nekem az igazság koronája.” Harca, munkája és pályája teljes egészében az igazság koronájáért folyt, és nem tört tevékenyen előre. Bár nem volt felületes a munkájában, mégis azt lehet mondani, hogy munkáját pusztán azért végezte, hogy jóvá tegye hibáit, hogy kárpótolja lelkiismerete vádjait. Csak azt remélte, hogy minél hamarabb bevégzi munkáját, befejezi a pályáját és befejezi a harcát, hogy aztán annál hamarabb elnyerhesse az igazság vágyott koronáját. Nem arra vágyott, hogy tapasztalataival és igaz tudásával találkozzon az Úr Jézussal, hanem arra, hogy minél hamarabb befejezze a munkáját, hogy az Úr Jézussal való találkozáskor megkaphassa a munkájával kiérdemelt jutalmakat. A munkáját arra használta, hogy vigasztalja magát, és egyfajta ügyletként abban a reményben, hogy a jövőben beválthatja egy koronára. Nem az igazságra és nem Istenre törekedett, hanem csak a koronára. Hogyan lehetne egy ilyen törekvés megfelelő színvonalú? Ösztönzője, munkája, az ár, amit fizetett, és mindaz, amit feláldozott – mindezt áthatották csodálatos ábrándjai, és teljes egészében a saját vágyai szerint munkálkodott. Munkája egészét tekintve a legcsekélyebb hajlandóság sem volt benne, hogy árat fizessen; ő csupán üzleti alapon cselekedett. Áldozatait nem a kötelességéért hozta oly készségesen, hanem azért, hogy elérje célját, az ügylet megkötését. Érnek bármit az ilyen áldozatok? Ki hagyná jóvá az ő tisztátalan áldozatait? Kit érdekelnek az ilyen áldozatok? Munkája tele volt a jövőről szóló álmokkal, tele csodálatos tervekkel, és nem volt része olyan út, amelyen keresztül az emberi lelkület változhatna. Csordultig volt hamis jóindulattal; munkája nem látta el az életet, hanem megjátszott finomkodás volt; üzleti jellegű volt. Hogyan vezetheti az ilyen munka az embert arra az útra, hogy visszanyerje eredeti kötelességét?

Mindaz, amire Péter törekedett, összhangban volt Isten szándékaival. Arra törekedett, hogy eleget tegyen Isten szándékainak, és még ha nehézségeket és hányattatásokat kellett is elszenvednie, akkor is hajlandó volt eleget tenni Isten szándékainak. Nincs ennél jobb törekvés egy Istenben hívő ember részéről. Amire Pál törekedett, azt a saját hús-vér teste, a saját elképzelései, a saját tervei és cselszövései szennyezték. Semmiképpen sem volt megfelelő színvonalú teremtett lény, nem olyasvalaki volt, aki azt kereste, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Péter arra törekedett, hogy kiszolgáltassa magát Isten vezényléseinek, és bár a munka, amit végzett, nem volt nagy, a törekvése mögötti motiváció és az út, amelyen járt, helyes volt; azaz, bár nem tudott sok embert megnyerni, képes volt az igazság útjára törekedni. Emiatt elmondható, hogy megfelelő színvonalú teremtett lény volt. Ma, még ha te nem is vagy dolgozó, képesnek kellene lenned arra, hogy jól végezd egy teremtett lény kötelességét, és arra törekedj, hogy mindent kiszolgáltass Isten vezényléseinek. Képesnek kellene lenned arra, hogy engedelmeskedj, bármit is mond Isten, és megtapasztalj mindenféle megpróbáltatást és finomítást, és bár gyenge vagy, a szívedben mégis képesnek kellene lenned arra, hogy szeresd Istent. Akik felelősséget vállalnak a saját életükért, azok hajlandóak jól végezni egy teremtett lény kötelességét, és az ilyen emberek nézőpontja a törekvésük mögött helyes. Istennek ezekre az emberekre van szüksége. Ha sok munkát végeztél, és mások útmutatást kaptak tőled, de te magad nem változtál, és nem tettél bizonyságot, vagy nem volt igaz tapasztalatod, úgy, hogy életed végén a tetteid még mindig nem tesznek bizonyságot, akkor te olyasvalaki vagy-e, aki változáson ment át? Olyan ember vagy-e, aki az igazságot keresi? Annak idején a Szentlélek használt téged, de ilyenkor azt a részedet használta, amelyik munkára használható volt, és nem használta azt a részedet, amelyik nem volt használható. Ha törekedtél a változásokra, akkor a használat folyamata során fokozatosan tökéletesedtél. A Szentlélek azonban nem felelős teljes mértékben azért, hogy végül meg leszel-e nyerve vagy sem – ez azon múlik, pontosan hogyan is törekszel. Ha nem történik változás a személyes beállítottságodban, akkor az azért van, mert a törekvésed mögötti nézőpontod helytelen. Ha nem kapsz jutalmat, akkor az a saját problémád, mert te magad nem ültetted át az igazságot a gyakorlatba, és képtelen vagy eleget tenni Isten szándékainak. És így semmi sem fontosabb, mint a személyes tapasztalataid, és semmi sem alapvetőbb, mint a személyes belépésed! Néhányan a végén azt mondják majd: „Annyi munkát végeztem Érted, és még ha nem is értem el semmit, mégis nehézségeket viseltem el. Nem engednél be a mennybe, hogy ehessem az élet gyümölcsét?” Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik mocskosak, nem léphetnek be a királyságba, azoknak, akik mocskosak, nem szabad bemocskolniuk a szent földet. Még ha sok munkát végeztél is, és dolgoztál sok éven át, végül még mindig sajnálatosan mocskos vagy, és a Menny törvénye számára tűrhetetlen, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ teremtésétől kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam ilyen könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik a kedvemben járnak. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg! Neked az életre kell törekedned. Ma azok, akik tökéletessé tétetnek majd, Péterhez hasonlatosak: ők változásra törekszenek a saját lelkületükben, hajlandóak tanúságot tenni Istenről és jól végezni kötelességüket teremtett lényként. Csak az ilyen emberek jutnak tökéletességre. Ha csak a jutalmakra figyelsz, és nem törekszel rá, hogy megváltoztasd az életlelkületedet, akkor minden erőfeszítésed hiábavaló lesz – ez egy megmásíthatatlan igazság!

Péter és Pál lényegének különbségéből meg kell értened, hogy mindazok, akik nem törekszenek az életre, hiába fáradoznak! Az Istenbe vetett hitben és Isten követése során Istent szerető szívvel kell rendelkezned, le kell vetned romlott beállítottságodat, törekedned kell arra, hogy eleget tegyél Isten szándékainak, és jól kell végezned egy teremtett lény kötelességét. Mivel te hiszel Istenben és követed Istent, mindent Neki kell felajánlanod, nem szabad személyes döntéseket hoznod, sem követeléseket támasztanod, és el kell érned, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Mivel teremtett emberi lény vagy, alá kell vetned magad az Úrnak, aki teremtett téged, mert te eredendően képtelen vagy irányítani önmagad, és nem rendelkezel eredendő képességgel a saját sorsod irányítására. Mivel te olyan ember vagy, aki hisz Istenben, megszentelődésre és változásra kell törekedned. Mivel teremtett lény vagy, ragaszkodnod kell a kötelességedhez, és meg kell tartanod a helyedet, s nem szabad túllépned a kötelességeden. Ez nem azért van, hogy megkötözzön, vagy hogy doktrínával elnyomjon téged, hanem ez az az út, amelyen keresztül végezheted a kötelességedet, és ezt mindazok elérhetik – és el is kell érniük –, akik az igazságosságot gyakorolják. Ha összehasonlítod Péter és Pál lényegét, akkor tudni fogod, hogyan kell törekedned. A Péter és Pál által járt utak közül az egyik a tökéletessé válás útja, a másik pedig a kiiktatás útja; Péter és Pál két különböző utat képvisel. Bár mindketten megkapták a Szentlélek munkáját, és mindketten elnyerték a Szentlélek megvilágosítását és megvilágítását, és mindketten elfogadták azt, amit az Úr Jézus rájuk bízott, a gyümölcs, amely bennük termett, nem volt ugyanaz: az egyik valóban gyümölcsöt hozott, a másik pedig nem. A lényegükből, a munkájukból, amit végeztek, abból, amit kifelé kifejeztek, és a végső kimenetelükből meg kell értened, hogy melyik utat kell választanod, melyik úton kell járnod. Ők két egyértelműen különböző úton jártak. Pál és Péter volt az egyes utak kvintesszenciája, ezért kezdettől fogva példaként állították őket. Melyek Pál tapasztalatainak legfontosabb elemei, és miért nem járt sikerrel? Melyek Péter tapasztalatainak legfontosabb elemei, és hogyan élte meg a tökéletesítést? Ha összehasonlítod, hogy mi foglalkoztatta őket, akkor tudni fogod, hogy pontosan milyen embert akar Isten, mik Isten szándékai, mi Isten természete, milyen ember lesz végül tökéletessé, és milyen ember nem lesz tökéletessé; tudni fogod, hogy milyen azok beállítottsága, akik tökéletessé tétetnek, és milyen azok beállítottsága, akiket nem tesznek tökéletessé – ezek a lényegi kérdések Péter és Pál tapasztalataiban láthatók. Isten teremtett mindent, és ezért az egész teremtést az Ő uralma alá helyezi, és aláveti az Ő uralmának; Ő fog uralkodni minden felett, hogy minden az Ő kezében legyen. Isten egész teremtésének, beleértve az állatokat, a növényeket, az emberiséget, a hegyeket, a folyókat és a tavakat – mindennek az Ő uralma alá kell kerülnie. Minden dolognak az égen és a földön az Ő uralma alá kell kerülnie. Egyáltalán nem lehet választásuk, és mindannyiuknak alá kell vetniük magukat az Ő vezényléseinek. Ezt Isten rendelte el, és ez Isten hatalma. Isten uralkodik minden felett, és úgy intézi, hogy minden dolog rendezett legyen, mindegyiket fajtája szerint osztályozva, mindegyiket oda, ahová tartozik, Isten vágya szerint. Bármilyen nagy is legyen, egyetlen dolog sem képes felülmúlni Istent, minden dolog az Isten által teremtett emberiséget szolgálja, és egyetlen dolog sem mer fellázadni Isten ellen, vagy Istentől bármit követelni. Ezért az embernek mint teremtett lénynek az ember kötelességét is jól kell végeznie. Függetlenül attól, hogy ő az ura vagy sáfára minden dolognak, bármilyen magas az ember státusza minden dolog között, ettől ő még egy aprócska emberi lény, aki Isten uralma alatt áll; nem több, mint egy aprócska emberi lény, egy teremtett lény, és soha nem kerül Isten fölé. Teremtett lényként az embernek törekednie kell arra, hogy megismerje a Teremtőt és jól végezze egy teremtett lény kötelességét, és, ami a legfontosabb, törekednie kell arra, hogy szeresse Istent, anélkül, hogy bármilyen más döntést hozna, mert Isten méltó az ember szeretetére. Azoknak, akik az Isten iránti szeretetre törekszenek, nem szabad személyes előnyökre vagy személyes reményekre törekedniük; ez a törekvés leghelyesebb módja. Ha az, amire törekszel, az igazság, ha az, amit a gyakorlatba ültetsz, az igazság, és ha az, amit elérsz, a lelkületedben bekövetkező változás, akkor az út, amelyen jársz, a helyes út. Ha a test áldásaira törekszel, és amit a gyakorlatba ültetsz, az a saját elképzeléseid igazsága, és ha egyáltalán nem történik változás a lelkületedben, és egyáltalán nem vagy alávetett a hús-vér testben lévő Istennek, és továbbra is homályban élsz, akkor amire törekszel, az biztosan a pokolba visz, mert az út, amelyen jársz, a kudarc útja. Az, hogy tökéletessé tesznek vagy kiiktatnak, a te saját törekvésedtől függ, ami azt is jelenti, hogy a siker vagy a kudarc attól az úttól függ, amelyen az ember jár.