Vannak, akik miután sok éven keresztül hittek Istenben, és számos prédikáción részt vettek, egy kevés hasznát is látták ennek. Legalábbis el tudnak mondani néhány szót és doktrínát, amelyek úgy hangzanak, mintha mind megfelelnének az igazságnak. És mégis, amikor valami történik velük, nem tudják gyakorolni az igazságot; semmi olyasmit nem tudnak tenni, ami összhangban van az igazsággal. Azt is mondhatnánk, hogy ennyi év alatt, amíg hittek Istenben, semmit sem tettek a gyülekezeti munka megóvása érdekében, és nem volt egyetlen igaz tettük sem. Hogyan magyarázható ez? Bár tudnak szajkózni néhány szót és doktrínát, minden bizonnyal nem értik meg az igazságot, így nem tudják gyakorlatba ültetni azt. Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, az első mondat, ami elhagyja a szájukat, az, hogy „Én ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki lázad Isten ellen. Engedetlenkedem Vele szemben, és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember, akit átok kellene, hogy sújtson.” Vajon igazi önismeret ez? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem hozzák napvilágra azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket tettek, hogy boncolgassák azokat? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: „Nahát, ez igazi önismeret! Hogy ördögnek ismerik, sőt, még meg is átkozzák magukat – micsoda magasságokat értek el!” Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezesse őket ez a beszéd. Azt gondolják, hogy a felszólaló tiszta, és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és alkalmas a vezetésre. Ha azonban egy kis ideig kapcsolatba kerülnek vele, rájönnek, hogy ez nem így van, hogy az illető nem az, akinek elképzelték, hanem rendkívül hamis és csalárd, ügyesen színlel és álcázza magát, ami nagy csalódást okoz nekik. Vajon mi alapján lehet megítélni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem vehetjük csupán azt figyelembe, amit mondanak – kulcsfontosságú, hogy megállapítsuk, képesek-e gyakorolni és elfogadni az igazságot. Akik valóban megértik az igazságot, azoknak nemcsak önmagukról van igaz ismeretük, hanem, ami a legfontosabb, képesek gyakorolni is az igazságot. Nemcsak beszélnek a valódi megértésükről, hanem arra is képesek, hogy valóban megtegyék, amit mondanak. Vagyis a szavaik teljesen összhangban vannak a tetteikkel. Ha következetesnek és elfogadhatónak hangzik, amit mondanak, de nem teszik meg, nem élik meg azt, akkor farizeusokká váltak abban, képmutatók, és semmiképpen sem olyanok, akik igazán ismerik önmagukat. Sokan vannak, akik nagyon következetesnek tűnnek, amikor az igazságról beszélnek, azonban nem veszik észre, amikor romlott beállítottság tárul fel belőlük. Vajon az ilyen emberek ismerik önmagukat? Ha valaki nem ismeri önmagát, akkor megérti-e az igazságot? Mindazok, akik nem ismerik önmagukat, olyan emberek, akik nem értik meg az igazságot, és mindazok, akik üres szavakat mondanak az önismeretről, hamis spiritualitással rendelkeznek, hazugok. Egyesek nagyon következetesnek tűnnek, amikor szavakat és doktrínákat mondanak, de a szellemük állapota zsibbadt és tompa, érzéketlenek, és nem reagálnak semmilyen problémára. Azt mondhatjuk, hogy zsibbadtak, de időnként, amikor beszélni halljuk őket, a szellemük egészen élesnek tűnik. Például egy eseményt követően azon nyomban képesek megismerni önmagukat: „Épp most vált nyilvánvalóvá bennem egy gondolat. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez csalárdság volt, hogy becsaptam Istent.” Néhány ítélőképesség nélküli ember irigykedik, amikor ezt hallja, és azt mondja: „Ez az ember azonnal észreveszi, ha romlottság tárul fel belőle, képes megnyílni és beszélni is arról. Olyan gyorsan reagál, éles a szelleme, sokkal jobb, mint mi. Tényleg olyasvalaki, aki törekszik az igazságra.” Ez vajon helyes módja az emberek értékelésének? (Nem.) Mi alapján kellene tehát értékelni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem csak az alapján, ami elhagyja a szájukat. Azt is meg kell nézni, hogy valójában mi nyilvánul meg bennük. A legegyszerűbb módszer az, hogy megnézzük, képesek-e gyakorolni az igazságot – ez a legmeghatározóbb. Az igazság gyakorlására való képességük azt bizonyítja, hogy valóban ismerik önmagukat, mert akik valóban ismerik önmagukat, azok bűnbánatot tanúsítanak, és csak akkor ismerik meg valóban önmagukat az emberek, ha bűnbánatot tanúsítanak. Például lehet, hogy valaki tudja, hogy csalárd, hogy tele van kicsinyes cselszövésekkel és ármánykodással, és képes lehet megmondani azt is, ha mások csalárdságot tárnak fel. Ezért arra kellene figyelned, hogy valóban megbánja-e és leveti-e csalárdságát, miután beismerte, hogy csalárd. És ha újból csalárdságot tár fel, figyeld meg, hogy érzi-e a szemrehányást és a szégyent, amiért ezt tette, hogy őszintén bűnbánó-e. Ha nincs szégyenérzete, még kevésbé bűnbánata, akkor az önismerete felületes, felszínes dolog. Csak színleli; az ismerete nem igazi ismeret. Nem érzi, hogy a csalárdság nagyon gonosz és démoni dolog, bizonyára nem érzi azt sem, hogy a csalárdság milyen szégyentelen, aljas viselkedés. Azt gondolja: „Az emberek mind csalárdak. Csak a bolondok nem azok. Egy kis csalárdság miatt nem válok rossz emberré. Nem tettem gonoszságot, nem én vagyok a legcsalárdabb ember a világon.” Vajon ismerheti-e az ilyen ember igazán önmagát? Egészen biztos, hogy nem. Ugyanis nincs tudatában csalárd beállítottságának, nem irtózik a csalárdságtól, és mindaz, amit az önismeretről mond, csak színlelés és üres beszéd. Ha valaki nem ismeri fel saját romlott beállítottságait, az nem igazi önismeret. A csalárd emberek azért nem képesek igazán megismerni önmagukat, mert számukra nem könnyű elfogadni az igazságot. Így bármennyi szót és doktrínát képesek is szajkózni, nem fognak igazán megváltozni.

Hogyan lehet felismerni, hogy valaki szereti-e az igazságot? Egyrészt meg kell nézni, hogy az illető képes-e megismerni önmagát Isten szava alapján, képes-e önvizsgálatot tartani, és igazi bűnbánatot érezni; másrészt meg kell nézni, hogy képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ha képes elfogadni és gyakorolni az igazságot, akkor olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és aki képes alávetni magát Isten munkájának. Ha csak felismeri az igazságot, de soha nem fogadja el, és nem is gyakorolja azt, ahogyan némelyek mondják: „Minden igazságot értek, de nem tudom gyakorolni”, ez annak a bizonyítéka, hogy nem olyasvalaki, aki szereti az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szava az igazság, és hogy romlott beállítottságaik vannak, és azt is mondják, hogy hajlandóak bűnbánatot gyakorolni és újjáalakítani önmagukat, de azután egyáltalán nem történik változás. Szavaik és tetteik még mindig ugyanolyanok, mint korábban. Úgy beszélnek önmaguk megismeréséről, mintha viccet mondanának, vagy szlogent kiabálnának. Egyáltalán nem elmélkednek, és nem ismerik meg önmagukat a szívük mélyén; a fő probléma az, hogy nincs bűnbánó magatartásuk. Még kevésbé nyílnak meg őszintén a romlottságukról, hogy valóban önvizsgálatot tartsanak. Inkább tessék-lássék végigmennek a folyamaton, majd úgy tesznek, mintha ismernék önmagukat. Nem olyasvalakik, akik valóban ismerik önmagukat, és akik elfogadják az igazságot. Amikor az ilyen emberek önmaguk megismeréséről beszélnek, akkor csak színlelik a megismerést; ez álcázás, csalás és hamis spiritualitás. Egyesek csalárdak, és amikor látják, hogy mások az önismeretükről beszélnek, azt gondolják: „Mindenki más megnyílik, és boncolgatja a saját csalárdságát. Ha nem mondok semmit, mindenki azt fogja hinni, hogy nem ismerem önmagam. Így hát a forma kedvéért meg kell tennem nekem is!” Ezután a saját csalárdságukat nagyon súlyosként mutatják be, drámai módon illusztrálva azt, így önismeretük különösen alaposnak tűnik. Mindenki, aki hallja, úgy érzi, hogy valóban ismerik önmagukat, és ezért irigykedve néz rájuk, amitől viszont olyan érzésük támad, mintha dicsőségesek lennének, mintha éppen glóriával ékesítették volna fel magukat. Ha ezt a tessék-lássék módon elért önismeretet álcázással és csalással párosítják, az félrevezet másokat. Vajon nyugodt lehet a lelkiismeretük, amikor ezt teszik? Hát nem égbekiáltó csalárdság ez? Ha az emberek csak üresen beszélnek önmaguk megismeréséről, függetlenül attól, hogy ez az ismeret mennyire magasztos vagy jó, utána pedig továbbra is romlott beállítottságot tárnak fel, ugyanúgy, mint azelőtt, bármiféle változás nélkül, akkor ez nem valódi önismeret. Ha képesek szándékosan ily módon színlelni és megtéveszteni, az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és épp olyanok, mint a nem hívők. Azzal, hogy így beszélnek az önismeretükről, csupán a trendet követik, és azt mondják, ami mindenki ízlésének megfelel. Vajon nem megtévesztő az önismeretük és önboncolgatásuk? Valódi önismeret ez? Egyáltalán nem. Azért, mert nem nyílnak meg, és nem szívből elemzik magukat, csupán hamis, megtévesztő módon beszélnek egy keveset önmaguk megismeréséről a forma kedvéért. Ennél is súlyosabb az, hogy azért, hogy mások csodálják és irigyeljék őket, amikor az önismeretükről beszélnek, akkor szándékosan túloznak, hogy problémáikat sokkal komolyabbnak tüntessék fel, belekeverve személyes szándékaikat és céljaikat. Nem érzik magukat lekötelezettnek, amikor ezt teszik, nincs lelkiismeret-furdalásuk, miután álcázzák magukat és csalnak, nem éreznek semmit, miután lázadtak Isten ellen, és becsapták Őt, és nem imádkoznak Istenhez, hogy bevallják tévedésüket. Hát nem makacsok az ilyen emberek? Ha nem érzik magukat lekötelezettnek, akkor vajon érezhetnek-e valaha is bűnbánatot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki fellázadni a test ellen és gyakorolni az igazságot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki valódi megbánást tanúsítani? Egész biztosan nem. Vajon nem abszurd dolog önismeretről beszélni, ha még csak bűnbánatot sem tanúsít? Nem csak álcázás és csalás ez? Egyesek, miután hazudtak és csaltak, képesek felismerni azt, és bűnbánatot éreznek. Mivel szégyenérzetük van, kínosnak érzik, hogy másoknak nyíltan bevallják romlottságukat, de képesek imádkozni, és megnyílni Isten előtt. Hajlandóak megbánást tanúsítani, azután pedig valóban megváltoznak. Ez egyben olyasvalaki, aki ismeri önmagát, és valóban megbánást tanúsít. Aki elég bátor ahhoz, hogy mások előtt beismerje, hogy hazudott és csalt, és képes arra is, hogy imádkozzon Istenhez, és megnyíljon Előtte, elismerve romlottságának feltárulásait, az képes megismerni önmagát és őszinte megbánást tanúsítani. Miután egy ideig imádkozott, és kereste az igazságot, megtalálja a gyakorlás módját, és némi változáson megy keresztül. Bár mindenkinek ugyanaz a természetlényege, és mindenkinek romlott beállítottsága van, azoknak, akik el tudják fogadni az igazságot, van reményük az üdvösségre. Egyesek, miután hisznek Istenben, örömmel olvassák Isten szavait, és az önvizsgálatra összpontosítanak. Amikor látják romlottságuk feltárulásait, úgy érzik, hogy tartoznak Istennek, és gyakran alkalmaznak korlátozó módszereket, hogy megoldják hazugságuk és csalásuk problémáját. Mivel azonban képtelenek uralkodni magukon, továbbra is gyakran hazudnak és csalnak. Ekkor döbbennek rá, hogy a sátáni beállítottság problémáját nem lehet önuralommal megoldani. Ezért imádkoznak Istenhez, elmagyarázzák Neki nehézségeiket, könyörögve Hozzá, hogy mentse meg őket a bűnös természet korlátozása alól és a Sátán befolyásától, hogy elnyerjék Isten üdvösségét. Egy idő után mutatkozik majd némi eredmény, azonban alapvetően nem oldódik meg hazugságuk és csalásuk problémája. Így végül ráébrednek, hogy a sátáni beállítottság már régóta gyökeret vert a szívükben, és a legmélyükig hatolt. Az emberi természet sátáni. Csak Isten szavainak ítéletét és fenyítését elfogadva, és a Szentlélek munkáját elnyerve lehet kiszabadulni a sátáni beállítottság béklyóba verő köteléke és korlátozása alól. Csak amikor Isten szavai megvilágosítják és vezetik őket, akkor veszik észre romlottságuk mélységét, és ismerik fel, hogy a romlott emberiség valóban a Sátán leszármazottja, és hogy ha nem lenne Isten üdvözítő munkája, akkor mindenki elkárhozna és elpusztulna. Csak ekkor veszik észre, hogy milyen gyakorlati az, hogy Isten ítélet és fenyítés által menti meg az embereket. Miután ezt megtapasztalták, képesek szívükből elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, és kezd őszinte bűnbánat kialakulni bennük. Most már valóban tudatosak, és kezdik megismerni önmagukat. Ami azokat illeti, akiknek nincs tudatosság a szívükben, ők is megtanulhatnak néhány lelki szót, néhány értelmes szót kimondani. Különösen ügyesen szavalják az úgynevezett „istenfélő emberek” által oly gyakran ismételgetett jelmondatokat, egészen hitelesnek is tűnnek, annyira megtévesztik hallgatóikat, hogy azok könnyekig meghatódnak. Ennek következtében mindenki kedveli és becsüli őket. Vajon sok ilyen ember van? Miféle ember az ilyen? Hát nem farizeus? Az ilyen emberek a legmegtévesztőbbek. Azok, akik nem értik meg az igazságot, amikor először kerülnek kapcsolatba egy ilyen emberrel, azt gondolhatják, hogy nagyon lelki ember, ezért vezetővé választják. Ennek eredményeként kevesebb mint egy év leforgása alatt maga mellé állítja mindezeket az ítélőképesség nélküli embereket. Körülötte sereglenek, jóváhagyják és elismerik őt, útmutatást kérnek tőle, ha valami történik, sőt még a hanglejtését is utánozzák. Azok, akik követik őt, megtanulják, hogyan kell szavakat és doktrínákat szajkózni, megtanulják megtéveszteni az embereket és Istent, ennek következtében azonban, ha megpróbáltatások jönnek, akkor mindannyian negatívak és gyengék. Szívük mélyén vádolják Istent, és panaszkodnak Rá, a legcsekélyebb hitet sem tanúsítják. Ez annak az eredménye, hogy egy embert imádnak és követnek. Annak ellenére, hogy hosszú évek óta hisznek Istenben, és képesek sok szellemi doktrínáról beszélni, mégsem rendelkeznek semmi igazságvalósággal. Mindannyiukat félrevezette és megbabonázta egy képmutató farizeus. Vajon nem könnyű-e megtéveszteni és rossz útra téríteni azokat, akik nem tudnak különbséget tenni? Azok, akik nem tudnak különbséget tenni, zavaros fejűek, és túlságosan könnyen félrevezethetők!

Az ítélőképesség elsajátításához az embereknek először is meg kell tanulniuk, hogy hogyan gondolkodjanak el saját problémáikon, és hogyan tegyenek különbséget azok között. Mindenkiben van arrogancia és önelégültség, és ha csak egy kevés hatalommal is rendelkezik, az önkényeskedéshez vezethet. Ez olyasmi, amit elég gyakran látnak az emberek megtörténni, és egy pillanat alatt észrevehető, de vajon melyek azok a romlott beállítottságok, amelyeket nem olyan könnyű észrevenni, vagy amelyekre az emberek kevésbé érzékenyek, és amelyeket nehéz felfedezni önmagukban vagy másokban? (Én nem vagyok érzékeny a csalárdságra.) Érzéketlenség a csalárdságra, másvalami? (Önzés és aljasság.) Önzés és aljasság. Vannak például olyanok, akik tesznek valamit, és azt állítják, hogy mások érdekében teszik, és ezt ürügyként használják arra, hogy elnyerjék mindenki jóváhagyását. Valójában azonban azért teszik, hogy megkönnyítsék a saját dolgukat, ez egy olyan indíték, amelyről mások nem tudnak, és amelyet nehéz felfedezni. Milyen más romlott beállítottságot a legnehezebb felfedezni? (A képmutatást.) Vagyis, hogy kívülről jó embernek tűnik, tesz néhány olyan dolgot, amelyek megfelelnek az emberi elképzeléseknek, azért, hogy megdicsérjék, belül azonban sátáni filozófiát és hátsó szándékokat rejteget. Ez csalárd beállítottság. Vajon könnyű ezt felismerni? A gyenge képességű emberek és azok, akik nem értik meg az igazságot, nem képesek átlátni a dolgokat; különösen az ilyen típusú embereket nem tudják felismerni. Vannak olyan vezetők és dolgozók, akik egy probléma megoldása során világosan és logikusan beszélnek, mintha átlátnák a problémát, de miután befejezik a beszédet, a probléma megoldatlan marad. Sőt, tévesen elhitetik veled, hogy a probléma megoldódott; ez vajon nem az emberek félrevezetése és megtévesztése? Azok, akik kötelességük végzése során nem tesznek valódi lépéseket, és akik üres szavak és szóvirágok özönét mondják, mind képmutatók. Túlságosan ravaszak és fondorlatosak. Miután hosszú ideig voltatok kapcsolatban ilyen típusú emberekkel, vajon fel tudjátok ismerni őket? Miért nem változnak, miután sok éven keresztül hittek Istenben? Vajon mi az alapvető oka ennek? Pontosabban mondva, ők mind olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól, ezért nem hajlandók elfogadni azt. Inkább a Sátán filozófiája szerint élnek, azt gondolva, hogy ez nemcsak, hogy nem hozza hátrányos helyzetbe őket, hanem még segít is nekik abban, hogy káprázatosnak és elbűvölőnek tűnjenek, és mások felnézzenek rájuk. Hát nem alattomosak és csalárdak az ilyen emberek? Inkább meghalnának, minthogy elfogadják az igazságot; vajon meg lehet menteni az ilyen embert? Némelyek, amikor azzal szembesülnek, hogy megmetszik őket, képesek szóban beismerni, hogy rosszat tettek, szívükben azonban ellenállnak: „Még ha igaz is, amit mondasz, nem fogadom el azt. A végsőkig harcolni fogok veled!” Egész jól álcázzák magukat, azt mondják, hogy elfogadják, a szívük mélyén azonban nem azt teszik. Ez is egy olyan beállítottság, amely idegenkedik az igazságtól. Vajon milyen más romlott beállítottságot nehéz felfedezni és észrevenni? Vajon a makacsságot nem nehéz észrevenni? A makacsság egy olyan beállítottság, amely szintén eléggé rejtve van. Sokszor úgy nyilvánul meg, hogy valaki makacsul ragaszkodik a saját nézeteihez, és nehezen fogadja el az igazságot. Bármennyire is összhangban van az igazsággal az, ahogyan mások beszélnek, a makacs ember mégis ragaszkodik a saját módszereihez. A makacs beállítottságú ember a legkevésbé hajlamos arra, hogy elfogadja az igazságot. Azok, akik nem fogadják el az igazságot, gyakran rejtegetik magukban ezt a fajta makacs beállítottságot. Amikor az emberek makacsul ragaszkodnak valamihez, ami bennük van, vagy kitartanak szubjektív kívánságaik mellett, azt nehéz felfedezni. Mi van még? Nehéz felismerni azt, ha valaki nem szereti az igazságot, és ha idegenkedik az igazságtól. Nehéz felismerni a rosszindulatot. Az arroganciát és a csalárdságot a legkönnyebb felismerni, a többi azonban – a makacsság, az igazságtól való idegenkedés, a rosszindulat, a gonoszság – mind nehezen felismerhető. A gonoszságot a legnehezebb felismerni, mivel már az ember természetévé vált, az ember pedig kezdi dicsőíteni azt, és még több gonoszság sem fog gonosznak tűnni a szemében. A gonosz beállítottságot tehát még a makacs beállítottságnál is nehezebb felismerni. Egyesek azt mondják: „Hogyhogy nem lehet könnyen felismerni? Mindenkinek vannak gonosz vágyai. Hát nem ez a gonoszság?” Ez felszínes. Vajon mi is az igazi gonoszság? Milyen állapotok gonoszak, amikor megnyilvánulnak? Gonosz beállítottság-e az, ha az emberek hangzatos kijelentésekkel leplezik a szívük mélyén rejlő gonosz és szégyenletes szándékokat, majd elhitetik másokkal, hogy ezek a kijelentések nagyon is jók, tisztességesek és helyénvalók, végül pedig megvalósítják hátsó szándékaikat? Vajon miért hívják ezt gonoszságnak, és nem csalárdságnak? A beállítottság és a lényeg szempontjából a csalárdság nem olyan rossz. A gonoszság sokkal súlyosabb, mint a csalárdság, ez egy olyan magatartás, amely alattomosabb és aljasabb, mint a csalárdság, és az átlagember nehezen látja át azt. Például milyen szavakkal csábította el a kígyó Évát? Tetszetős szavakkal, amelyek kifogástalanul hangzanak, és úgy tűnik, mintha a te javadat szolgálnák. Nincs tudomásod arról, hogy ezekkel a szavakkal bármi gond is lenne, vagy bármilyen rosszindulatú szándék is állna mögöttük, ugyanakkor képtelen vagy elengedni ezeket a sátáni sugallatokat. Ez a kísértés. Ha kísértés ér, és hallgatsz az ilyen szavakra, akkor önkéntelenül is elcsábulsz, és valószínű, hogy csapdába fogsz esni, megvalósítva ezáltal a Sátán célját. Ezt hívják gonoszságnak. A kígyó ezzel a módszerrel csábította el Évát. Ez vajon egyfajta beállítottság? (Igen.) Honnan származik ez a fajta beállítottság? A kígyótól, a Sátántól származik. Az ember természetében benne van ez a fajta gonosz beállítottság. Vajon különbözik-e ez a gonoszság az emberek gonosz vágyaitól? Hogyan születnek a gonosz vágyak? Ez a testtel van összefüggésben. Az igazi gonoszság egy olyan, mélyen elrejtett beállítottság, amely teljesen észrevehetetlen azok számára, akiknek nincs tapasztalata, és akik nem értik meg az igazságot. Éppen ezért az ember beállítottságai közül ezt a legnehezebb felismerni. Vajon milyen típusú emberekben a legsúlyosabb a gonosz beállítottság? Azokban, akik szeretnek kihasználni másokat. Olyannyira jeleskednek a manipulációban, hogy az általuk manipulált emberek még csak nem is tudják, mi történt azután. Az ilyen típusú ember gonosz beállítottságú. A gonosz emberek a csalárdságra alapozva más módszerekhez folyamodnak, hogy elfedjék csalárdságukat, elrejtsék bűneiket, és palástolják titkos szándékaikat, céljaikat és önző vágyaikat. Ez gonoszság. Sőt, különböző módszerekkel csábítanak, kísértenek és bájolnak el, hogy rávegyenek arra, hogy az ő kívánságaikat kövesd és kielégítsd önző vágyaikat, hogy céljaikat elérjék. Ez mind gonosz. Ez igazi sátáni beállítottság. Megmutatkozott-e nálatok e viselkedésformák valamelyike? A gonosz beállítottság melyik aspektusa mutatkozott meg jobban: a kísértés, a csábítás vagy a hazugságok elfedése más hazugságokkal? (Úgy érzem, hogy egy kicsit mindegyik.) Úgy érzed, hogy egy kicsit mindegyik. Vagyis érzelmi szinten úgy érzed, hogy ezek a viselkedésformák meg is mutatkoztak, meg nem is. Nem tudsz semmilyen bizonyítékot felhozni. A mindennapi életedben tehát felismered-e, ha valamivel szembesülve gonosz beállítottságot társz fel? Valójában ezek a dolgok mindenkinek a beállítottságában ott vannak. Például van valami, amit nem értesz, de nem akarod, hogy mások megtudják, hogy nem érted, ezért különféle eszközökkel félrevezeted őket, hogy azt higgyék, érted. Ez csalás. Ez a fajta csalás a gonoszság megnyilvánulása. Aztán van még a kísértés és a csábítás, amelyek mind a gonoszság megnyilvánulásai. Gyakran kísértetek meg másokat? Ha szabályszerűen próbáltok megérteni valakit, beszélgetni szeretnétek vele, és ez szükséges a munkátokhoz, valamint megfelelő a kommunikáció, akkor nem tekinthető kísértésnek. Ha azonban személyes szándékotok és célotok van, és nem igazán akarjátok megérteni ennek az embernek a beállítottságát, törekvéseit és tudását, hanem inkább ki akarjátok csikarni a legbensőbb gondolatait és valódi érzéseit, akkor ezt gonoszságnak, kísértésnek és csábításnak hívják. Ha ezt teszed, akkor gonosz beállítottságod van; vajon ez nem olyasmi, ami rejtve van? Könnyű-e megváltoztatni ezt a fajta beállítottságot? Ha képes vagy felismerni, hogy beállítottságod egyes aspektusainak milyen megnyilvánulásai vannak, hogy az egyes aspektusok gyakorta milyen állapotokat okoznak, majd összeveted ezeket önmagaddal, és érzed, hogy milyen szörnyű és veszélyes ez a fajta beállítottság, akkor kényszert érzel majd arra, hogy változtass ezen a téren, és képes leszel szomjazni Isten szavaira, valamint elfogadni az igazságot. Ez az a pillanat, amikor megváltozhatsz és elnyerheted az üdvösséget. Ha azonban az összevetést követően még mindig nem szomjazol az igazságra, nem érzed magad lekötelezettnek és vádoltnak – egyáltalán nem érzel bűnbánatot –, és nem szereted az igazságot, akkor nehéz lesz számodra megváltozni. A megértés pedig nem fog segíteni, mert mindaz, amit megértenél, csupán doktrína. Az igazság bármilyen aspektusáról is legyen szó, ha a megértésed megáll a doktrína szintjén, és nem kapcsolódik a gyakorlásodhoz és belépésedhez, akkor semmi haszna sem lesz az általad megértett doktrínának. Ha nem érted meg az igazságot, akkor nem fogod felismerni romlott beállítottságodat, nem fogod megbánni és megvallani bűneidet Isten előtt, és nem fogod lekötelezettnek érezni magad Istennel szemben, és meggyűlölni magad, így semmi esélyed sem lesz az üdvösségre. Ha felismered, hogy milyen súlyosak a problémáid, de nem törődsz vele, és nem gyűlölöd meg magad, ha belül még mindig eléggé eltompultnak és passzívnak érzed magad, nem fogadod el Isten ítéletét és fenyítését, nem imádkozol Hozzá, és nem bízol Benne, hogy feloldja romlott beállítottságodat, akkor nagy veszélyben vagy, és nem fogod elnyerni az üdvösséget.

Vajon melyek az üdvösség feltételei? Először is, meg kell érteni az igazságot, és hajlandónak kell lenni Isten ítéletének és fenyítésének elfogadására. Majd együttműködési szándékkal kell rendelkezni, képesnek kell lenni fellázadni önmagunk ellen, és hajlandónak kell lenni arra, hogy elengedjük saját önző vágyainkat. Vajon mi tartozik az önző vágyak közé? Az imázs, a státusz, a hiúság, a saját érdekek különböző aspektusai, valamint a saját tervek, vágyak, kilátások, rendeltetési hely – legyen az a jelenlegi vagy a jövőbeli – mind ide tartoznak. Ha képes vagy keresni az igazságot, hogy feloldd ezeket a romlott beállítottságokat, egyenként áttörést érve el bennük, apránként elhagyva őket, akkor egyre könnyebbé válik számodra az igazság gyakorlása, és el fogod érni az Istennek való alávetettség állapotát. Fokozatosan növekedni fog az érettséged. Amint megérted az igazságot, és képes vagy átlátni és apránként feladni ezeket az önző vágyakat, meg fog változni a beállítottságod. A változás milyen szintjét értétek el mostanra? Ami a beállítottságbeli változások ezen igazságvalóságait illeti, megfigyeléseim szerint alapjában véve még nem léptetek be azokba. Szóval, milyen a jelenlegi érettségetek, és milyen állapotban éltek? Többségetek megrekedt a kötelességvégzés szintjén, és ezen a szinten vesztegel: „Kellene-e végeznem a kötelességemet vagy sem? Hogyan tudom jól végezni a kötelességemet? Ha így végzem a kötelességemet, az vajon felületes?” Néha, amikor a kötelességetek végézése különösen felületes, szemrehányást éreztek majd a szívetekben. Úgy érzitek majd, mintha tartoznátok Istennek, mintha cserbenhagytátok volna Istent, sőt, még jajgattok is, és kifejezitek Istennek azt a vágyatokat, hogy megfelelően szeretnétek végezni a kötelességeiteket, hogy megháláljátok az Ő szeretetét. Két nap múlva azonban újból negatívvá váltok, és nem akarjátok többé végezni a kötelességeiteket. Soha nem tudtok túllépni ezen a szakaszon. Ez vajon az érettség jele? (Nem.) Ha már nem kell többé beszélnetek arról, hogy hogyan végezzétek hűségesen a kötelességeiteket, annak szükségességéről, hogy teljes szívetekből és elmétekből végezzétek a kötelességeiteket, és hogy alá kell vetnetek magatokat Isten irányításának és intézkedéseinek, valamint ha képesek vagytok arra, hogy kötelességeiteket saját küldetésetekként vállaljátok, követelések, panaszkodás és saját választások nélkül jól végezve azokat, akkor elértetek egy bizonyos érettséget. Állandóan beszélnünk kell arról, hogy hogyan végezzük jól a kötelességeinket. Vajon miért kell továbbra is beszélnünk erről? Azért, mert az emberek nem tudják, hogyan kell végrehajtani a kötelességeiket, és nem képesek felfogni az alapelveket; nem értették meg alaposan a kötelességek végrehajtásával kapcsolatos különböző igazságokat, nem értették meg az igazságot sem, és nem mentek be a valóságba. Vannak, akik csupán megértenek néhány doktrínát, de nem hajlandóak gyakorolni azokat, és bemenni azokba, nem hajlandóak elviselni a szenvedést és a kimerültséget, mindig a testi kényelem után sóvárognak, még mindig túl sok saját választásuk van, képtelenek elengedni, és nem bízzák magukat teljesen Isten kezére. Még mindig megvannak a saját terveik és követeléseik; személyes vágyaik, gondolataik és kilátásaik még mindig uralkodnak rajtuk, és irányítani tudják őket: „Ha végrehajtom ezt a kötelességet, akkor vajon jó kilátás lesz előttem? Vannak-e olyan készségek, amelyeket ebből megtanulhatok? Vajon a jövőben el fogok érni valamit Isten házában?” Állandóan ezeken a dolgokon töprengeni, kellemetlennek találva azt, amikor a kötelességek végrehajtása kissé nehéz, fárasztó, vagy nem nyújt élvezetet, időnként kényelmetlenül érezni magunkat, negatívvá válni, és még mindig szükségét érezni az igazsággal és az ideológiai munkával kapcsolatos beszélgetésnek – ez az érettség hiánya. Vajon együtt jár ez a beállítottság megváltozásával? Az még túl korai. Amint felfogjátok az igazságalapelveket, amelyeket kötelességetek végrehajtásához meg kellene értenetek, és leküzditek ezt az akadályt, képesek lesztek elérni a kötelesség megfelelő végrehajtását. A továbblépés ezután együtt jár majd a beállítottság megváltozásával.

Nos, akár kötelességvégzésről, akár Isten szolgálatáról van szó, mindkettő gyakori önvizsgálatot követel. Függetlenül attól, hogy milyen téves nézeteket vagy romlott beállítottságokat tár fel valaki, keresnie kell az igazságot, hogy feloldja azokat. Csak így végezheti megfelelő színvonalon a kötelességét, és így kaphatja meg Isten jóváhagyását. Képesnek kell lennie arra, hogy tisztán lássa romlott beállítottságait, máskülönben nem tudja feloldani azokat. Egyesek nem képesek átlátni, hogy mi tartozik a romlott beállítottsághoz, és mi nem. Például az, hogy az emberek mit szeretnek enni, vagy mibe szeretnek öltözni, milyen életmódbeli szokásaik vannak, valamint az ősök öröksége és a hagyományos felfogások – ezeknek egy részét a hagyományos kultúra és szokások hatása, másik részét pedig a neveltetés és a családi örökség idézi elő, és van olyan is, ami a tudás és az rálátás hiánya miatt van. Ezek nem jelentős problémák, és semmi közük ahhoz, hogy valakinek jó vagy rossz az emberi mivolta, egy részük pedig megoldható tanulással és további rálátás megszerzésével. Az Istennel kapcsolatos elképzeléseket vagy téves nézeteket, illetve a romlott beállítottság problémáját azonban az igazság keresésével kell megoldani, és emberi neveléssel nem lehet megváltoztatni. Mindenesetre, nem számít, honnan származnak az elképzeléseid és elgondolásaid, ha nincsenek összhangban az igazsággal, akkor le kell mondanod róluk, és keresned kell az igazságot, hogy feloldd azokat. Az igazságra való törekvés minden emberi problémát képes megoldani. Sok olyan kérdés, amely úgy tűnik, hogy nem függ össze az igazsággal, közvetve megoldható az igazság megértésével. Nemcsak a romlott beállítottsággal kapcsolatos problémákat lehet az igazság segítségével megoldani, hanem azokat is, amelyek nem kapcsolódnak a romlott beállítottsághoz, mint például bizonyos emberi viselkedésformák, módszerek, elképzelések és szokások – ezeket is csak az igazság segítségével lehet teljesen megoldani. Az igazság nemcsak az emberek romlott beállítottságát oldhatja fel; életcélként, az élet alapjaként és alapelveként is szolgálhat, és az ember minden nehézségét és problémáját megoldhatja. Ez abszolútum. Vajon mi most a legfontosabb? Az, hogy meglássuk, hogy sok probléma eredete közvetlenül az igazság meg nem értésével függ össze. Sokan nem tudják, hogyan kell gyakorolni, amikor valami történik velük, és ez azért van, mert nem értik meg az igazságot. Az emberek nagyon sok minden lényegén és gyökerén nem látnak át, szintén azért, mert nem értik meg az igazságot. De vajon hogyan tudnak mégis ilyen kifejezően beszélni az igazság megértése nélkül? (Mindezek csak szavak és doktrínák.) Akkor hát meg kell oldani a doktrínák hangoztatásának ezt a problémáját. Kevesebb üres szót mondjanak, kevesebb doktrínát szavaljanak és szlogent kiabáljanak; többet beszéljenek gyakorlatiasan, gyakorolják az igazságot, beszéljenek az önismeretről és az önelemzésről, és hagyják, hogy mások meghallgassák azokat a szavakat, amelyeket építőnek és hasznosnak találnak. Csak az rendelkezik az igazságvalósággal, aki ezt teszi. Ne szajkózz doktrínákat, és ne mondj üres szavakat, ne mondj képmutató és megtévesztő szavakat, és ne mondj olyan szavakat, amelyek nem épülésre szolgálnak. Vajon hogyan kerülheted el az ilyen beszédet? Először is fel kell ismerned, és át kell látnod ezeknek a dolgoknak a rútságát, ostobaságát és abszurditását; akkor képes leszel fellázadni a hús-vér test ellen. Ezenkívül értelemmel is rendelkezned kell. Minél értelmesebb valaki, annál pontosabban és megfelelőbben fog beszélni, annál érettebb lesz az emberi mivolta, annál gyakorlatiasabbá válnak a szavai, és annál kevesebb ostobaságot beszél majd. A szívében pedig meg fogja vetni ezeket az üres szavakat, túlzásokat és hazugságokat. Vannak, akikben túl sok a hiúság, és mindig szép dolgokat akarnak mondani, hogy álcázzák magukat, státuszt akarnak szerezni mások szívében, és el akarják nyerni a megbecsülésüket, elhitetve velük, hogy ők nagyon hisznek Istenben, jó emberek, és különösen csodálatraméltóak. Mindig ez a szándékuk, hogy álcázzák magukat; romlott beállítottság irányítja őket. Az emberek romlott beállítottságúak, ez a gyökere annak, hogy gonoszt cselekszenek, azért, hogy szembeszegüljenek Istennel; ez a legnehezebben megoldható probléma. Hacsak a Szentlélek nem munkálkodik, és Isten Maga nem tesz valakit tökéletessé, romlott beállítottsága nem tisztulhat meg, és nem érhető el változás a beállítottságban. Másképpen nincs módja az embernek arra, hogy feloldja azt. Ha olyasvalaki vagy, aki törekszik az igazságra, akkor el kell gondolkodnod, és meg kell értened romlott beállítottságodat Isten szavai szerint, Isten leleplező és fenyítő szavainak minden mondatához hozzá kell mérned magad, és fel kell tárnod apránként minden romlott beállítottságodat és állapotodat. Kezdd azzal, hogy beleásod magad szavaid és tetteid szándékaiba és céljába, boncolgatod és megfigyeled minden szavadat, illetve nem hagysz figyelmen kívül semmit, ami a gondolataidban és az elmédben létezik. Így, fokozatos boncolgatással és tisztánlátással felfedezed majd, hogy nem kevés, hanem bőséges romlott beállítottságod van, és hogy a Sátán mérge nem korlátozott számú, hanem számtalan. Így fokozatosan tisztán látod majd romlott beállítottságaidat és természetlényegedet, és rádöbbensz arra, hogy a Sátán milyen mélyen megrontott téged. Ekkor fogod megérezni, hogy milyen rendkívül értékes az Isten által kifejezett igazság. Képes feloldani az emberiség romlott beállítottságának és természetének problémáit. Ez a gyógyszer, amelyet Isten az emberiség megmentése érdekében a romlott embereknek készített, hihetetlenül hatékony, sőt, bármilyen elixírnél értékesebb. Így, azért, hogy elnyerd Isten üdvösségét, készségesen követed az igazságot, egyre jobban becsülve az igazság minden aspektusát, egyre nagyobb lendülettel követve azt. Ha valakinek ilyen érzés van a szívében, az azt jelenti, hogy már megértett néhány igazságot, és már gyökeret eresztett az igaz úton. Ha ezt mélyebben megtapasztalja, és valóban szívből szereti Istent, akkor elkezd átalakulni az életfelfogása.

Könnyű néhány viselkedésbeli változtatást véghezvinni, de nem könnyű megváltoztatni az életfelfogást. A romlott beállítottság problémájának feloldását önmagad megismerésével kell kezdened. Figyelmességet igényel, arra összpontosítva, hogy apránként megvizsgáld a szándékaidat és állapotaidat, folyamatosan megvizsgálva a szándékokat és a szokásos beszédmódokat. Majd aztán egy napon hirtelen rádöbbensz: „Mindig szépeket mondok, hogy álcázzam magam, azt remélve, hogy státuszt szerzek mások szívében. Ez gonosz beállítottság. Ez nem egy normális emberi mivolt megnyilatkozása, és nem felel meg az igazságnak. Ez a gonosz beszédmód és szándék helytelen, meg kell változtatni, és meg kell szabadulni tőle.” Miután erre a felismerésre jutottál, egyre tisztábban fogod érezni, hogy gonosz beállítottságod nagyon súlyos. Azt hitted, hogy a gonoszság csak férfi és nő közötti kis gonosz vágyat jelenti, és úgy érezted, hogy bár ilyen szempontból volt gonosz megnyilvánulásod, mégsem vagy gonosz beállítottságú ember. Ez azt mutatja, hogy nem értetted meg a gonosz beállítottságot; úgy tűnt, hogy ismered a „gonosz” szó felszínes jelentését, de nem tudtad igazán felismerni vagy megkülönböztetni a gonosz beállítottságot; és valójában még mindig nem érted a „gonosz” szó jelentését. Amikor rájössz, hogy ilyen típusú beállítottságot tártál fel, elkezdesz önvizsgálatot tartani és felismerni azt, leásol mélyre az eredetéig, és látni fogod, hogy valóban ilyen beállítottságod van. Vajon mit kellene tenned ezután? Folyamatosan vizsgálnod kell szándékaidat a saját hasonló beszédmódban. Ezzel a folyamatos kutatással egyre hitelesebben és pontosabban azonosítod majd, hogy valóban ilyen beállítottságod és lényeged van. Azon a napon, amikor őszintén beismered, hogy valóban gonosz beállítottságod van, csak akkor kezd el gyűlölet és megvetés kialakulni benned iránta. Onnan, hogy valaki azt gondolja, hogy jó, egyenes magatartású, igazságérzettel felvértezett, erkölcsileg feddhetetlen, jámbor ember, eljut arra a felismerésre, hogy olyan természetlényegekkel rendelkezik, mint az arrogancia, makacsság, csalárdság, gonoszság és az igazságtól való idegenkedés. Ekkora már pontosan felmérte önmagát, és tudja, hogy mi is ő valójában. Ha csupán szóban, vagy felszínesen ismered fel, hogy vannak ilyen megnyilvánulásaid és állapotaid, az nem fog valódi gyűlöletet kiváltani. Csak akkor képes valaki igazán gyűlölni önmagát, ha felismeri, hogy ezeknek a romlott beállítottságoknak a lényege a Sátán visszataszító magatartása. Vajon milyen emberi mivolt kell ahhoz, hogy valaki valóban az öngyűlöletig megismerje önmagát? Szeretnie kell a pozitív dolgokat, szeretnie kell az igazságot, a méltányosságot és az igazságosságot, lelkiismeretesnek, tudatosnak és jószívűnek kell lennie, valamint képesnek kell lennie elfogadni és gyakorolni az igazságot – az ilyen emberek mind képesek igazán megismerni és gyűlölni önmagukat. Azok, akik nem szeretik az igazságot, és akiknek nehezükre esik elfogadni az igazságot, soha nem fogják megismerni önmagukat. Még ha mondanak is pár szót önmaguk megismeréséről, nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és nem fognak valódi változáson keresztülmenni. Önmagunk megismerése a legnehezebb feladat. Például lehet, hogy valaki, aki gyenge képességű, azt gondolja: „Gyenge a képességem. Természetemnél fogva bátortalan vagyok, és félek bekapcsolódni valamibe. Lehet, hogy én vagyok a világ legjámborabb, leggyávább embere. Így ez Isten üdvösségének a legméltóbb várományosává tesz engem.” Vajon igazi önismeret ez? Ezek olyasvalakinek a szavai, aki nem érti meg az igazságot. Vajon az, hogy valaki gyenge képességű automatikusan azt jelenti, hogy nincs romlott beállítottsága? Vajon a gyáváknak sincsenek romlott beállítottságaik? Nem rontotta-e meg őket is a Sátán? Valójában az ilyen emberekben ugyanannyi gonosz és arrogáns beállítottság van, ráadásul elég mélyen el van rejtve, és jobban be van rögződve, mint az átlagemberben. Vajon miért mondom azt, hogy mélyen el van rejtve? (Azért, mert mindig azt hiszik, hogy ők jók.) Így van. Őket magukat is félrevezeti és összezavarja ez az illúzió, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy elfogadják az igazságot. Azt gondolják, hogy már elég jók, és nincs szükségük Isten ítéletére és megtisztítására. Azok a szavak, amelyeket Isten az emberek megítéléséről és romlottságuk leleplezéséről mond, mind másoknak szólnak: az arrogáns beállítottságú, hozzáértő embereknek, a gonosz embereknek és azoknak, akik félrevezetnek másokat – a hamis vezetőknek és az antikrisztusoknak; nem szólnak azonban a hozzájuk hasonló embereknek. Ők már elég jók; tiszta a kezük, és ők maguk is patyolattiszták, minden szennyeződéstől mentesek. Ha így határozzák meg önmagukat, akkor vajon lehetséges, hogy igazán megismerjék önmagukat? (Nem.) Nem ismerhetik meg önmagukat, és bizonyára nem értik meg az igazságot. Nem érthetnek meg olyan igazságokat, mint például azt, hogy Isten miért ítéli és fenyíti meg az embereket, hogyan menti meg az embereket, vagy hogyan tisztul meg a romlott beállítottság. Aki egy cseppet sem ismeri önmagát, az bizonyosan nem ért meg semmilyen igazságot. Az általa feltárt téves nézetek elegendőek annak kimutatásához, hogy ostoba, abszurd ember. A megértése abszurd, és a saját hiedelmeit vetíti ki Istenre; ez is gonosz beállítottság. A gonoszság egy olyan beállítottság, amely nem csak a férfi és nő közötti magatartás kérdésében nyilvánul meg; egy kis gonosz vágyat nem szabad beállítottságbeli gonoszságnak bélyegezni. Ha azonban valakinek a gonosz vágyai túl erősek, és gyakran paráználkodik, vagy folyamatosan homoszexualitásban él, akkor az gonoszság. Egyesek nem tudnak különbséget tenni a kettő között, és a gonosz vágyakat mindig gonoszságnak bélyegzik, a gonoszságot pedig a gonosz vágyakkal magyarázzák; nekik nincs ítélőképességük. A gonosz beállítottságot a legnehezebb felismerni. Aki túlságosan csalárd és sötét, annak a cselekedetei mind gonoszak. Például egyesek, miután hazudtak, azt gondolják magukban: „Ha nem osztom meg a megértésemet, ki tudja, mit gondolnak majd rólam mások? Meg kell nyílnom egy kicsit, és beszélnem kell; ha egyszer megosztottam a megértésemet, akkor azzal kész is. Nem hagyhatom, hogy mások megtudják a valódi szándékaimat, és azt higgyék, hogy csalárd vagyok.” Vajon milyen beállítottság ez? Megtévesztő módon megnyílni – ezt nevezik gonoszságnak. Miután pedig hazudtak, figyelni fogják, hogy: „Rájött-e valaki, hogy hazudtam? Meglátta-e valaki az igazi arcomat?” Elkezdenek információkat kicsalni másokból, és kémkednek utánuk; ez is gonoszság. Nem könnyű felismerni a gonosz beállítottságot. Aki különösen sötét és csalárd módon tesz dolgokat, megnehezítve mások számára, hogy átlássanak rajta, az gonosz. Aki cselszövéseket és ármánykodásokat folytat céljai elérése érdekében, az gonosz. Aki megtéveszti az embereket azzal, hogy a jótett álcája alatt rossz dolgokat tesz, rábírva őket arra, hogy szolgálatot tegyenek nekik, az a leggonoszabb mind közül. A nagy vörös sárkány a leggonoszabb; a Sátán a leggonoszabb; azok a démonkirályok a leggonoszabbak; minden ördög gonosz.

Ahhoz, hogy valaki beállítottságbeli változásra törekedjen, először is képesnek kell lennie arra, hogy felismerje saját romlott beállítottságát. Önmagunk valódi megismeréséhez hozzátartozik, hogy átlássuk és alaposan boncolgassuk romlottságunk lényegét, valamint felismerjük a romlott beállítottságból származó különböző állapotokat. Csak ha valaki világosan megérti saját romlott állapotát és romlott beállítottságát, akkor képes gyűlölni a testét és gyűlölni a Sátánt, ami csak ekkor eredményez beállítottságbeli változást. Ha nem tudja felismerni ezeket az állapotokat, és nem jön rá az összefüggésekre, illetve nem tudja összevetni azokat önmagával, akkor vajon változhat-e a beállítottsága? Nem változhat. A beállítottságbeli változás megköveteli, hogy az ember felismerje a különböző állapotokat, amelyeket romlott beállítottsága okoz; el kell jutnia arra a pontra, amikor már nem korlátozza a romlott beállítottsága, és gyakorlatba ülteti az igazságot – csak ekkor kezdhet el változni a beállítottsága. Ha nem képes felismerni romlott beállítottsága eredetét, és csak az általa megértett szavak és doktrínák szerint fékezi magát, akkor, még ha valamennyire jól is viselkedik, és külsőleg változik is egy keveset, ez nem tekinthető beállítottságbeli átalakulásnak. Mivel ez nem tekinthető beállítottságbeli átalakulásnak, akkor vajon az emberek többsége milyen szerepet játszik kötelességének végrehajtása során? A munkás szerepét; csupán erőlködik és feladatokkal foglalja le magát. Habár végrehajtja a kötelességét is, legtöbbször csak a dolgok elvégzésére összpontosít, nem keresi az igazságot, csak erőfeszítéseket tesz. Néha, amikor jó hangulatban van, több erőfeszítést tesz, néha pedig, amikor rossz a hangulata, kicsit visszafogja magát. Utána azonban megvizsgálja önmagát, és bűntudatot érez, ezért újból több erőfeszítést tesz, és azt hiszi, hogy ez megbánás. Valójában ez nem igazi változás, és nem is igazi bűnbánat. Az igazi bűnbánat önmagunk megismerésével kezdődik; a viselkedés megváltoztatásával kezdődik. Ha valakinek megváltozott a viselkedése, és képes fellázadni a teste ellen, gyakorlatba ültetni az igazságot, a viselkedését tekintve pedig úgy tűnik, hogy összhangban van az alapelvekkel, az azt jelenti, hogy az valódi bűnbánat volt. Aztán apránként eljut oda, hogy képes legyen az alapelvek szerint, az igazságnak teljesen megfelelően beszélni és cselekedni. Ekkor kezdődik a változás az életfelfogásban. Megtapasztalásotok melyik szakaszába jutottatok el mostanra? (A felszínen van néhány jó magatartásformám.) Ez még mindig az erőfeszítés korszakához tartozik. Egyesek tesznek egy kis erőfeszítést, és aztán azt gondolják, hogy hozzájárultak, és megérdemlik Isten áldásait. Mindig mérlegelnek magukban: „Vajon mit gondol erről Isten? Annyi erőfeszítést tettem, és annyi nehézséget elszenvedtem, vajon beléphetek a mennyek országába?” Megpróbálni mindig a dolgok mélyére hatolni – vajon milyen beállítottság ez? Csalárd, gonosz és arrogáns. Továbbá, ha valaki áldást remél attól, hogy tesz némi erőfeszítést, miközben anélkül hisz Istenben, hogy az igazságnak akár egy kis részét is elfogadná; vajon ez nem makacs beállítottság? Vajon nem makacsság az is, ha valaki nem mond le soha a státuszból származó előnyökről? Mindig azon aggódik: „Vajon Isten emlékezni fog arra, hogy e kötelesség végrehajtása közben nehézségeket szenvedtem el? Vajon áldásokban fog részesíteni?” Mindig ilyen számításokat végez a fejében. Kívülről úgy tűnik, mintha alkudozna, de valójában többféle romlott beállítottság működik itt. Mindig alkut akar kötni Istennel, mindig áldásokban akar részesülni az Istenben való hit által, mindig előnyre akar szert tenni, és nem akar veszteségeket szenvedni, mindig tisztességtelen és alattomos eszközökkel él – ilyen az, amikor valakit gonosz beállítottság ural. Minden egyes alkalommal, amikor az ilyen ember némi erőfeszítést tesz kötelességei végrehajtására, tudni akarja: „Fogok-e áldásokban részesülni mindazért az erőfeszítésért, amit teszek? Képes leszek-e belépni a mennyek országába, miután annyit szenvedtem, hogy higgyek Istenben? Vajon Isten meg fog dicsérni engem, amiért mindent elhagyok, hogy végrehajtsam a kötelességemet? Elismer-e engem Isten, vagy sem?” Egész nap ezeken a kérdéseken töpreng. Ha egy napig nem tudja megfejteni azokat, akkor aznap nyugtalanná válik, nem hajlandó végezni a kötelességét és megfizetni az árat, és még kevésbé hajlandó törekedni az igazságra. Mindig ezek a dolgok korlátozzák, és kötözik meg, így a legcsekélyebb igaz hittel sem rendelkezik. Nem hisz abban, hogy Isten ígéretei valóságosak. Nem hiszi azt, hogy az igazságra törekvés biztosan elhozza majd Isten áldásait. A szíve mélyén idegenkedik az igazságtól. Még ha akarna is törekedni az igazságra, nincs hozzá energiája, így nem rendelkezik a Szentlélek megvilágosodásával és megvilágításával, és nem tudja megérteni az igazságot. Kötelessége végrehajtása során gyakran ütközik problémákba, és sokszor negatív és gyenge. Zsörtölődve panaszkodik, amikor nehézségekbe ütközik, amikor pedig katasztrófa éri, vagy letartóztatják, megállapítja, hogy Isten nem óvja meg, nem akarja őt, és megadja magát a kétségbeesésnek. Vajon milyen beállítottság ez? Ez nem rosszindulat? Vajon mit fog tenni ez az ember, amint neheztelést érez? Minden bizonnyal negatív és lusta lesz; reménytelenségében feladja. És gyakran vádolja majd a vezetőket és a dolgozókat azzal, hogy hamis vezetők és antikrisztusok. Sőt, még az is lehet, hogy egyenesen panaszkodik Istenre, és megítéli Őt. Vajon mi váltja ki ezeket? Egy bűnös beállítottság irányítása alatt áll. A világi nézetek és a sátáni logika szerint azt hiszi, hogy minden befektetésnek meg kell térülnie. Ilyen viszonzás nélkül nem fog többé befektetni. Megtorló gondolkodásmódja van, és igyekszik feladni a kötelezettségeit, megtagadja a kötelességét, és viszonzást követel. Hát nem rosszindulat ez? Miben hasonlít ez Pál apostolhoz? (Pál hitt abban, hogy miután futását elvégezte, és a nemes harcot megharcolta, az igazság koronája félre lesz téve számára.) Pontosan így hasonlít ő Pálhoz. Vajon ti magatok is kimutatjátok Pál eme megnyilvánulásainak valamelyikét? Szoktátok-e így összehasonlítani magatokat? Ha nem viszonyítjátok magatokat Isten szavaihoz, akkor nem lesztek képesek megismerni önmagatokat. Csak akkor ismerhetitek meg igazán önmagatokat, ha felismeritek romlott beállítottságotok lényegét. Ha csak a felszínesen helyes és helytelen dolgokat ismeritek fel, vagy egyszerűen csak elismeritek, hogy ördög és Sátán vagytok, akkor ez túl általános és semmitmondó. Ez színlelt mélység, ez álcázás, ez csalás. Ha így beszéltek önmagatok megismeréséről, az hamis lelkiség, az félrevezetés.

Láttátok-e már valaha, hogy egy csalárd ember hogyan próbálkozik az önismerettel? Megpróbál bolhából elefántot csinálni, arról beszél, hogy ő ördög és a Sátán, és még meg is átkozza önmagát, mégsem mondja el, hogy milyen pokoli és gonosz tetteket vitt véghez, és a szívében lévő szennyet és romlottságot sem boncolgatja. Csak azt mondja, hogy ő ördög és a Sátán, hogy fellázadt Isten ellen, és ellenállt Neki, sok üres szót és általánosító kijelentést használ, hogy elítélje önmagát, hogy mások úgy érezzék: „Na, ez olyasvalaki, aki igazán ismeri önmagát; milyen mély megértéssel rendelkezik.” Azt a benyomást kelti másokban, hogy ő annyira lelki ember, így azok mind irigylik őt, mint az igazságra törekvőt. Azonban több évnyi ilyen önismeret után még mindig nem gyakorolt igazán bűnbánatot, és nem látunk olyan helyzetet, amelyben ténylegesen gyakorlatba ültetné az igazságot, vagy az alapelvek szerint cselekedne. Életfelfogásában nincs semmiféle változás, ami feltárja a problémát: ez nem igazi önismeret. Ez álcázás és csalás, ez az ember pedig képmutató. Attól függetlenül, hogy valaki hogyan beszél az önismeretről, ne arra összpontosítsatok, hogy milyen szépen hangzanak a szavai, vagy milyen alapos a tudása. Vajon mi a legfontosabb, amit meg kell figyelni? Figyeljétek meg, hogy mennyit tud gyakorlatba ültetni az igazságból, és azt, hogy képes-e ragaszkodni az igazságalapelvekhez, hogy támogassa a gyülekezeti munkát. Ez a két mutató elegendő ahhoz, hogy megmondjuk, hogy valaki valódi átalakuláson ment-e keresztül. Ez az emberek értékelésének és megkülönböztetésének alapelve. Ne hallgassatok a szájukból elhangzó szép dolgokra; figyeljétek meg, mit tesznek valójában. Egyesek, amikor az önismeretről beszélnek, kívülről úgy tűnnek, mintha komolyan vennék azt. Bármilyen téves elképzelésükről vagy helytelen gondolatukról beszélnek másoknak, megnyílnak és felfedik magukat, amikor azonban befejezik a beszédet, még mindig nem tanúsítottak igazán megbánást. Ha valami történik velük, még akkor sem gyakorolják az igazságot, nem tartják be az alapelveket sem, nem támogatják a gyülekezeti munkát, és nem látszik rajtuk semmilyen változás. Az ilyen fajta önismeretnek, megnyílásnak és beszélgetésnek semmi értelme sincs. Lehet, hogy az ilyen ember azt gondolja, hogy önmagának az ily módon való megismerése azt jelenti, hogy valóban megbánást tanúsított, és gyakorolja az igazságot, de végső soron több évnyi ilyen megértés után sem történik semmi változás. Vajon az önismeretnek ez a módja nem csak megjátszás, a procedúra követése? Nincs tényleges eredmény; vajon nem csak játszadoznak önmagukkal? Egyszer elmentem valahová, és amikor megérkeztem, valaki éppen a füvet nyírta egy fűkaszával. A gép hangosan bömbölt, és lármát csapott. Ugyanezzel a helyzettel szembesültem mind a két vagy három alkalommal, amikor ott jártam, ezért megkérdeztem az illetőt: „Nincs valamilyen megszabott időtök a fűnyírásra?” Így válaszolt: „Á, csak akkor nyírom a füvet, amikor látom, hogy Isten megérkezett. Ez nekem is kellemetlen.” Azok, akik nem tudnak különbséget tenni, talán ezt hallván azt gondolják, hogy becsületes, és azt mondja, ami éppen a fejében jár. Lehet, hogy azt gondolják, hogy beismeri a hibáit, és önismeretre tesz szert, és így félrevezeti őket. De vajon aki megérti az igazságot, így látná ezt? Vajon mi a pontos nézőpont ezzel kapcsolatban? Akik képesek átlátni ezen a helyzeten, azt gondolják majd: „Kötelességed végzése során nem vállalsz felelősséget; vajon nem csak a látszat kedvéért csinálod ezt?” A füvet nyíró ember azonban attól tart, hogy mások így gondolkodnak, ezért megelőzésképpen beszél így, hogy elhallgattassa őket. Ez elég ügyes szónoklat, nem igaz? (De igen.) Valójában már rég kitalálta, hogyan kezelje ezt a helyzetet, hogy megelőzésképpen félrevezessen, és elhitesse veled, hogy ő eléggé egyenes, hogy képes nyíltan beszélni és beismerni a hibáit. Ezt gondolja: „Én megértem az igazságot; nincs szükségem arra, hogy megmondd nekem. Először is be fogom ismerni. Lássuk, mit tudsz felhozni az okos fejtegetésem ellen. Pontosan ezt fogom tenni; mit tudsz tenni velem?” Vajon milyen beállítottságok munkálkodnak itt? Először is, ő mindent megért. Ha hibát követ el, tudja, hogy meg kell bánnia. Ezt a benyomást kelti másokban, álcázást és hazugságokat használ, hogy hamis benyomást keltsen, és hogy mások felnézzenek rá. Rendkívül számító, tudja, hogy szavai mennyire zavarják össze a többieket, és hogy milyen reakciókat váltanak ki belőlük. Mindezt jó előre felmérte. Vajon milyen beállítottság ez? Gonosz beállítottság. Sőt, az, hogy képes ilyeneket mondani, azt bizonyítja, hogy nem csak most jött rá, hanem már régóta tudja, hogy ez felületes viselkedés, hogy nem kellene most ezt tennie, hogy nem kellene ilyen álarcot öltenie, és nem a saját büszkesége kedvéért kellene cselekednie. Akkor miért teszi még mindig ezt? Hát nem makacsság ez? Van itt pózolás, makacsság és gonoszság is. Meg tudjátok-e ezeket ítélni? Némelyek csak másokat képesek megítélni, önmagukat pedig nem. Vajon miért van ez így? Ha valaki valóban képes megítélni önmagát, akkor hasonlóképpen képes megítélni másokat is. Ha csak másokat képes megítélni, de saját magát nem, az azt jelenti, hogy gond van a beállítottságával és a jellemével. Ha másokat hozzá tud mérni az igazsághoz, de önmagát nem, akkor minden bizonnyal nem olyan ember, aki szereti az igazságot, még kevésbé olyan, aki elfogadja az igazságot.

Vajon jó vagy rossz dolog, ha valaki képes felfedezni, hogy a romlottsága milyen súlyos probléma? Jó dolog. Minél jobban fel tudod fedezni a romlottságodat, minél pontosabban megérted azt, és minél inkább felismered a saját lényegedet, annál inkább meg lehet téged menteni, és annál közelebb kerülsz az üdvösség elnyeréséhez. Minél inkább képtelen vagy felfedezni a problémáidat, mindig azt gondolva, hogy jó vagy, és rendben vagy, annál távolabb vagy az üdvösség útjától – még mindig nagy veszélyben vagy. Ha olyasvalakit látsz, aki mindig azzal dicsekszik, hogy milyen jól végzi a kötelességét, és hogy képes közösséget vállalni az igazsággal és gyakorolni az igazságot, az azt bizonyítja, hogy az illető érettsége csekély. Gyerekes, az élete pedig éretlen. Vajon milyen embernek van nagyobb reménye az üdvösség elnyerésére, és tud elindulni az üdvösségre vezető úton? Annak, aki valóban felismeri saját romlott beállítottságát. Minél mélyebben megérti azt, annál közelebb kerül az üdvösséghez. Ha megérti, hogy saját romlott beállítottságai mind a sátáni természetből fakadnak, ha látja, hogy nincs lelkiismerete és értelme, hogy nem képes gyakorlatba ültetni semmilyen igazságot, hogy kizárólag romlott beállítottságai szerint él, és hiányzik belőle mindenféle emberi mivolt, hogy élő ördög és élő Sátán – akkor valóban felismeri saját romlottságának lényegét. Így megértve, a probléma elég súlyosnak tűnik, de vajon ez jó vagy rossz? (Ez jó.) Habár ez jó, vannak, akik negatívvá válnak, amikor meglátják saját ördögi és sátáni oldalukat, és azt gondolják: „Most már végem van. Nem kellek Istennek. Biztosan a pokolra jutok. Kizárt dolog, hogy Isten megmentsen.” Vajon előfordul ilyen? Mondd csak, vannak-e olyanok, akik annál negatívabbá válnak, minél jobban értik önmagukat? Azt gondolják: „Teljesen tönkrementem. Utolért Isten ítélete és fenyítése. Ez büntetés, megtorlás. Nem kellek Istennek. Nincs reményem az üdvösségre.” Vajon vannak az embereknek ilyen téveszméik? (Vannak.) Valójában minél jobban felismeri valaki a reménytelenségét, annál több remény van számára. Ne legyél negatív, ne add fel! Önmagad megismerése jó dolog, ez az üdvösség elnyeréséhez vezető alapvető út. Ha valaki egyáltalán nincs tudatában saját romlott beállítottságának és az Istennel szembeni ellenállása lényegének különböző szempontokból, és még csak nem is áll szándékában változni, akkor ez probléma. Az ilyen ember érzéketlen, halott. Vajon könnyű egy halottat visszahozni az életbe? Ha már meghalt, nem könnyű visszahozni őt az életbe.

Vajon milyen embereknek ad Isten még mindig esélyt a bűnbánatra? Milyen embereknek van még reményük az üdvösségre? Milyen megnyilvánulásaik kellene, hogy legyenek az ilyen embereknek? Először is, lelkiismerettel kell rendelkezniük. Bármi is éri őket, el tudják fogadni azt Istentől, szívükben megértve, hogy Isten az, aki az üdvösségükön munkálkodik. Azt mondják majd: „Nem értem Isten szándékait, és nem értem azt sem, hogy miért történik velem ilyesmi, de bízom benne, hogy Isten azért teszi ezt, hogy megmentsen. Nem lázadhatok Ellene, és nem sebezhetem meg a szívét. Alá kell vetnem magamat, és lázadnom kell magam ellen.” Ilyen lelkiismerettel rendelkeznek. Sőt, észszerűen azt gondolják: „Isten a Teremtő. Én pedig egy teremtett lény vagyok. Bármit is tesz Isten, az helyes. Isten megítél és megfenyít, hogy megtisztítsa romlott beállítottságomat. Bárhogyan is bánik a Teremtő a teremtett lényeivel, az teljesen észszerű és helyes.” Vajon nem ilyen értelemmel kellene rendelkezniük az embereknek? Nem kellene követeléseket támasztaniuk Istennel szemben, mondván: „Ember vagyok. Van személyiségem és méltóságom. Nem fogom megengedni, hogy így bánj velem.” Vajon észszerű ez? Ez sátáni beállítottság, hiányzik belőle a normális emberi értelem, Isten pedig nem fogja megmenteni az ilyen embereket; nem ismeri el őket teremtett lényként. Tegyük fel, hogy azt mondtad: „Engem Isten teremtett; bárhogyan is akar velem bánni, az rendben van. Bánhat velem úgy, mint egy szamárral, egy lóval vagy bármi mással. Nekem nincsenek saját választásaim vagy követelményeim.” Ha ezt mondanád, vajon még mindig válogatni akarnál akkor, amikor kötelességed végrehajtása kissé nehéz és fárasztó lenne? (Nem.) Így van. Alá kell vetned magadat. Hogyan veted alá magadat? Eleinte nehéz és nehezen elviselhető az alávetettség. Folyton menekülni akarsz és elutasítani. Mit kellene tehát tenned? Isten elé kell járulnod, és imádkoznod kell, keresned kell az igazságot, tisztán kell látnod a probléma lényegét, majd meg kell találnod a gyakorlás módját. A szívedet és erőfeszítésedet egyszerűen az igazság gyakorlására kellene fordítanod, apránként alávetve magad. Ez jelenti azt, hogy értelemmel rendelkezel. Először is ilyen értelemmel kell rendelkezned. Ha valaki rendelkezik lelkiismerettel és értelemmel, mi másra van még szüksége? Szégyenérzetre. Milyen helyzetekben van szüksége szégyenérzetre? Amikor valami rosszat tesz, amikor felfedi lázadó mivoltát, elvetemültségét és csalárdságát, amikor hazudik és csal – ekkor van szüksége tudatosságra és szégyenérzetre. Tudnia kell, hogy ha így cselekszik, az nem felel meg az igazságnak és méltatlan, tudnia kell bűnbánatot érezni. Akinek nincs szégyenérzete, az szemtelen és arcátlan ember, aki nem méltó arra, hogy embernek nevezzék. Teljesen vége van annak, aki nem fogadja el az igazságot. Bárhogyan is beszélnek neki az igazságról, nem fogadja be azt; bármit is mondanak neki, mégsem tudatosul benne. Ezt a szégyenérzet hiányának hívják. Vajon érezhetnek bűntudatot a szégyenérzet nélküli emberek? Szégyenérzet nélkül az embernek nincs méltósága, és az ilyen ember nem ismer bűntudatot. Megfordulhatnak-e azok, akik nem ismernek bűntudatot? (Nem.) Azok, akik nem tudnak megfordulni, nem fognak felhagyni gonosz tetteikkel. „Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel!” (Jónás 3:8). Vajon mivel kell rendelkeznie ahhoz valakinek, hogy képes legyen erre? Szégyenérzettel, lelkiismerettel kell rendelkeznie. Ha hibát követ el, szemrehányást tesz magának, bűntudatot érez, és elhagyja helytelen útjait. Az ilyen ember képes megfordulni. Ez az abszolút minimum, amivel valaki emberi mivoltának rendelkeznie kell. A lelkiismereten, az értelmen és a szégyenérzeten kívül mire van még szükség? (A pozitív dolgok szeretetére.) Így van. A pozitív dolgok szeretete az igazság szeretetét jelenti. Csak azok jószívű emberek, akik szeretik az igazságot. A gonosz emberek szeretik-e a pozitív dolgokat? A gonosz emberek a gonosz, bűnös és mérgező dolgokat szeretik; szeretnek mindent, ami a negatív dolgokkal kapcsolatos. Amikor pozitív dolgokról beszélsz nekik, vagy arról, hogy valami, ami Istentől származik, hogyan válik hasznára az embereknek, nem örülnek, és nem érdekli őket – nincs reményük az üdvösségre. Bárhogyan is beszél nekik valaki az igazságról, vagy bármilyen gyakorlatiasan is szól hozzájuk, egyszerűen nem érdekli őket, sőt, akár rosszindulatúak és ellenségesek is lehetnek. De felcsillan a szemük, amikor meghallják, hogy valaki a testi örömökről beszél, és tele lesznek energiával. Ez bűnös és gonosz beállítottság, és ők nem jószívűek. Így nem szerethetik a pozitív dolgokat. Vajon a szívükben hogyan tekintenek a pozitív dolgokra? Megvetik és lenézik őket, kigúnyolják ezeket a dolgokat. Amikor arról van szó, hogy becsületes emberek legyenek, azt gondolják: „A becsületesség csak hátrányos helyzetbe hoz. Ezt kihagyom! Bolond vagy, ha becsületes vagy. Nézz csak magadra, elviseled a nehézségeket, és keményen dolgozol, hogy végrehajtsd a kötelességedet, anélkül, hogy valaha is a saját jövődre vagy a saját egészségedre gondolnál. Kit érdekel majd, ha összeesel a kimerültségtől? Nem fáraszthatom ki magam.” Másvalaki talán ezt mondja: „Hagyjunk magunknak egy kis szabadidőt. Nem dolgozhatjuk halálra magunkat, mint az idióták. El kell készítenünk a tartaléktervünket, és aztán csak egy kissé több erőfeszítést kell tennünk.” Azok a gonoszok örülni fognak, ha ezt meghallják; ez pontosan kapóra jön nekik. Amikor azonban az Istennek való abszolút alávetettségről és a kötelességükért való hűséges áldozathozatalról van szó, akkor iszonyodnak, utálatot éreznek, és nem fogadják el azt. Hát nem bűnös az ilyen ember? Minden ilyen ember bűnös beállítottságú. Amint az igazságról és a gyakorlás alapelveiről beszélsz nekik, visszautasítóvá válnak, és nem hajlandóak meghallgatni. Azt gondolják majd, hogy ez sérti a büszkeségüket, megsebzi a méltóságukat, és semmilyen hasznuk nem származik belőle. Magukban azt mondják majd: „Folyton az igazságot, a gyakorlás alapelveit hajtogatod. Mindig arról beszélsz, hogyan legyünk becsületes emberek – vajon a becsületességgel jól lehet lakni? Hozhat-e pénzt neked az őszinte beszéd? Csalással fogok hasznot húzni!” Vajon milyen logika ez? Ez egy rabló logikája. Hát nem bűnös beállítottság ez? Vajon jószívű ez az ember? (Nem.) Az ilyen ember nem képes elnyerni az igazságot. Az a kevés, amit megtesz, feláldoz és elhagy, mind egy célt szolgál, amelyet jó előre kiszámított. Azt gondolja, hogy csak akkor jó üzlet valamit felajánlani, ha cserébe többet kap vissza. Vajon milyen beállítottság ez? Gonosz, bűnös beállítottság.

Az Istenben hívők többsége nem keresi az igazságot. Mindig a saját terveiket és intézkedéseiket szeretik megvalósítani. Ennek eredményeként több év elteltével sem fognak sokat nyerni – nem fognak megérteni semmilyen igazságot, és nem tudnak majd semmilyen tapasztalati tanúságtételt megosztani. Ilyenkor megbánást éreznek majd, és úgy gondolják, hogy a legjobb lenne engedelmeskedni Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és az Ő követelményei szerint hinni Istenben. Akkoriban elég okosnak érezték magukat, és a saját akaratuk szerint terveztek, de mivel nem nyerték el az igazságot, végül ők voltak azok, akik veszítettek. Az emberek csak ezeken a kudarcokon keresztül jutnak el az igazság megértéséhez, és ébrednek fel. Csak azután térnek rá a helyes útra, és kezdik a rövidebb utat választani, miután az életük valamilyen mértékű veszteséget szenvedett. Ha Isten követelményei szerint hinnének Őbenne, akkor nagyon sok kitérőt elkerülnének az út során. Egyesek, miután sok mindent megtapasztaltak, több sikertelenséggel és kudarccal is szembesültek, megértenek néhány igazságot. Átlátnak ezeken a dolgokon, és képesek mindent Istenre bízni, hajlandóak alávetni magukat az Ő irányításának és intézkedéseinek. Ekkor már jó úton járnak. A gonosz, bűnös beállítottságú emberek azonban nem adják át magukat Istennek. Mindig a saját erőfeszítésükre akarnak támaszkodni, és állandóan azt kérdezik: „Vajon valóban Isten irányítja a sorsot? Isten valóban mindenek felett szuverén?” Vannak, akik ugyanazokat a prédikációkat és közléseket hallgatják Isten házában, és minél többet hallgatják, annál inkább felvillanyozottnak érzik magukat. Minél többet hallgatják, annál inkább javul az állapotuk, és annál inkább átalakulnak. Mások viszont azt gondolják, hogy ez csak egyre bonyolultabbnak, egyre elérhetetlenebbnek hangzik. Ezek olyan emberek, akiknek nincs lelki megértésük. Olyanok is vannak, akik hallgatják a prédikációkat és közléseket, és idegenkednek, és teljesen érdektelenek. Ez feltárja az emberek természetének különbségeit, elválasztva a juhokat a kecskéktől, azokat, akik szeretik az igazságot, azoktól, akik nem szeretik az igazságot. Az egyik csoport elfogadja Isten szavait, elfogadja az igazságot, és elfogadja Isten ítéletét és fenyítését. A másik csoport nem fogadja el az igazságot, bármennyire is hallgatja a prédikációkat. Azt gondolja, hogy ez az egész csak szakzsargon, és még ha meg is érti, nem hajlandó gyakorolni azt, mivel nem tud lemondani saját terveiről, önző vágyairól és érdekeiről. Így nem változik még több évnyi hit után sem. Vajon nem eléggé nyilvánvalóak a különbségek e két csoport között a gyülekezetben? Akik valóban akarják Istent, azokat nem befolyásolja, hogy mások mit mondanak; kitartanak amellett, hogy feláldozzák magukat Istenért, hisznek abban, hogy Isten szavai helyesek, és hogy Isten szavai szerint gyakorolni a legfőbb alapelv. Akik gonoszak, és nem szeretik az igazságot, azoknak mindig aktív gondolataik vannak. Ha látnak ma egy szikrányi reményt arra, hogy áldásokban részesüljenek, akkor mindent beleadnak, és jócselekedeteket visznek véghez, hogy mindenki lássa, remélve, hogy megnyerik őket. Egy idő után azonban, amikor Isten nem áldotta meg őket, sajnálkoznak és panaszkodnak, majd arra a következtetésre jutnak: „Isten mindenek felett szuverén, Ő nem részrehajló – nem vagyok annyira biztos abban, hogy ezek a szavak igazak.” Nem képesek túllátni a saját közvetlen érdekeiken; ha valami nem válik hasznukra, a kisujjukat sem mozdítják. Hát nem rosszindulat ez? Bárkivel is kerüljenek kapcsolatba, megpróbálnak alkudozni azzal, sőt még Istennel is meg merik próbálni az alkudozást. Azt gondolják: „Nekem nyereségre van szükségem, méghozzá most azonnal. Azonnal profitálnom kell!” Micsoda határozottság – vajon túlzás lenne azt mondani, hogy ádáz beállítottságúak? (Nem.) Akkor hogyan bizonyítható az ádázságuk? Amikor egy kis megpróbáltatással vagy katasztrófával szembesülnek, képtelenek lesznek elviselni azt, és nem fogják végrehajtani a kötelességüket. Úgy érzik majd, hogy veszteséget szenvedtek: „Annyi mindent befektettem, és Isten még mindig nem áldott meg. Vajon van egyáltalán Isten? Ez a helyes út, vagy sem?” Szívükben kételyek kavarognak. Nyereséget akarnak, és ez azt bizonyítja, hogy nem szívesen és komolyan hoznak áldozatot; ily módon felfedődnek. Mit mondott Jób felesége, amikor Jób a megpróbáltatásait élte át? („Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg istent, és halj meg!” (Jób 2:9).) Az asszony álhívő volt, megtagadta Istent és elhagyta Őt, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Amikor Isten áldásokban részesítette, azt mondta: „Jahve isten, te vagy a nagy szabadító! Olyan sok vagyont adtál nekem, és megáldottál engem. Követni foglak téged. Te vagy az én istenem!” Amikor pedig Isten elvette a vagyonát, azt mondta: „Te nem vagy az én istenem.” Sőt, azt mondta Jóbnak: „Ne higgy. Nincs isten! Ha lenne, hogyan engedhette volna meg, hogy rablók vegyék el a vagyonunkat? Miért nem óvott meg bennünket?” Vajon milyen beállítottság ez? Gonosz beállítottság. Amint érdekei veszélybe kerülnek, saját céljai és vágyai pedig nem teljesülnek, dühbe gurul, lázad, és Júdássá válik, elárulja és elhagyja Istent. Vajon sok ilyen ember van? Ilyen nyilvánvalóan gonosz emberek és nem hívők bizonyos mértékig még mindig létezhetnek a gyülekezetben. De néhány embernek csak az állapota ilyen, vagyis ilyen beállítottságuk van, ők maguk azonban nem feltétlenül ilyen típusúak. Ha azonban neked ilyen beállítottságod van, kell-e változtatni rajta? (Igen.) Ha ilyen beállítottságod van, az azt jelenti, hogy a természeted is ádáz. Ilyen ádáz beállítottsággal bármelyik pillanatban képes vagy szembeszegülni Istennel, elárulni Istent, és ellenségesen viselkedni Vele szemben. Minden egyes nap, amikor nem változtatod meg ezeket a romlott beállítottságokat, egy olyan nap, amikor nem vagy összeegyeztethető Istennel. Ha nem vagy összeegyeztethető Istennel, akkor nem tudsz Elé járulni és megtapasztalni az Ő munkáját, és nincs módod az üdvösség elnyerésére.

Jób az igaz hit embere volt. Amikor Isten megáldotta őt, hálát adott Istennek. Amikor Isten fegyelmezte és kifosztotta, akkor is hálát adott Istennek. Hogyan reagált Jób a tapasztalata végén, amikor öreg volt, és Isten mindenét elvette? Nemcsak hogy nem panaszkodott, hanem dicsőítette Istent, és tanúságot tett Mellette. Vajon van itt valami gonosz beállítottság? Bűnös beállítottság? (Nincs.) Lázadt-e Jób, miután annyi vagyont elveszített? Panaszkodott-e? (Nem.) Nem panaszkodott, hanem dicsőítette Istent. Vajon milyen beállítottság ez? Több olyan dolgot is magában foglal, amivel egy normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell: lelkiismeret, értelem és a pozitív dolgok iránti szeretet. Először is, Jóbnak volt lelkiismerete. A szívében tudta, hogy mindenét Istentől kapta, és hálát adott érte Istennek. Továbbá értelemmel is rendelkezett. Melyik kijelentése bizonyítja, hogy rendelkezett értelemmel? (Azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21).) Ez a kijelentés Jób valódi tapasztalatáról és Isten próbatételeinek megértéséről tesz tanúságot; Jób igazi érettségét és emberi mivoltát közvetíti. Mi mással rendelkezett még Jób? (Az igazság szeretetével.) Hogyan mérhető ez? Hogyan láthatjuk meg az igazság iránti szeretetét abban, hogy Isten kifosztotta őt? (Amikor valami érte, képes volt keresni az igazságot.) Az igazság keresése az igazság szeretetének megnyilvánulása. Amikor ezek a dolgok történtek körülötte, Jób nem panaszkodott, bármennyire is kényelmetlen és fájdalmas volt számára – vajon nem az igazság szeretetének megnyilvánulása ez? És mi az igazság szeretetének másik fontos megnyilvánulása? (Az alávetetésre való képesség.) Honnan tudjuk, hogy ez az igazság szeretetének gyakorlati, hiteles megnyilvánulása? Az emberek gyakran mondják: „Minden, amit Isten tesz az emberekért, az hasznos, és az Ő jóakaratából fakad.” Vajon ez az igazság? (Igen.) De el tudod-e fogadni ezt? El tudod fogadni, amikor Isten megáld téged, de el tudod-e fogadni azt, amikor elvesz tőled? Nem tudod elfogadni, azonban Jób el tudta. Ezt a kijelentést ő igazságnak tekintette – hát nem szerette-e az igazságot? Amikor Isten mindenét elvette fájdalmas veszteséget okozva neki, és amikor Jób nagyon súlyos betegségben szenvedett, akkor e miatt az egyetlen kijelentés miatt – „Mindaz, amit Isten tesz, helyes, és az Ő jóakaratából fakad” –, és mert a szívében megértette, hogy ez az igazság, bármennyire is szenvedett, úgyis képes volt ragaszkodni ahhoz, hogy ez a kijelentés helyes. Ezért mondjuk, hogy Jób szerette az igazságot. Továbbá, bármilyen eszközt használt is Isten, hogy próbára tegye Jóbot, ő elfogadta azt. Akár úgy, hogy elvették a dolgait, akár úgy, hogy rablók fosztották ki, sőt, úgy is, hogy Jóbot fekélyekkel sújtották, mindezek ellentétesek az emberi elképzelésekkel – de vajon hogyan birkózott meg ezekkel Jób? Panaszkodott Istenre? Egyetlen szemrehányó szót sem mondott Isten ellen. Ez az igazság szeretete, a méltányosság szeretete és az igazságosság szeretete. Szívében azt mondta: „Isten olyan méltányos velünk, emberekkel, és olyan igazságos! Bármit is tesz Isten, az helyes!” Ezért tudta dicsőíteni Istent, mondván: „Bármit is tesz Isten, nem fogok panaszkodni. Isten szemében a teremtett lények csak férgek. Bárhogyan is bánik velük Isten, az rendben van és indokolt.” Hitt abban, hogy minden, amit Isten tesz, az helyes és valami pozitív. Súlyos fájdalmai és rossz közérzete ellenére sem panaszkodott. Ez az igazság őszinte szeretete, amelyet mindenkinek csodálnia kell; és mindez hivatalosan is bebizonyosodott. Függetlenül attól, hogy mennyit veszített, vagy milyen nehéz körülmények között élt, Jób nem panaszkodott Istenre, hanem alávetette magát. Ez az igazság szeretetének a megnyilvánulása. Képes volt legyőzni a saját nehézségeit; nem panaszkodott Istenre miattuk, és nem követelt semmit Istentől. Ez az igazság szeretete, ez az igazi alávetettség. Csak azok szeretik az igazságot, akik igazán alávetik magukat. Vannak, akik a hétköznapokban kitűnően szajkózzák a doktrínákat és kiabálják a szlogeneket, amikor azonban valami komoly dolog történik velük, akkor mindig követeléseik vannak Istennel szemben, és kitartóan könyörögnek Hozzá: „Ó, Istenem, kérlek, vedd el a betegségemet! Kérlek, add vissza a vagyonomat!” Vajon alávetettség ez? Ők nem olyan emberek, akik szeretik az igazságot. Szeretnek hazudni és félrevezetni másokat, szívükben pedig a vagyont és a nyereséget szeretik. Jób könnyedén tekintett az anyagi javakra és minden vagyonára, mivel világos megértése volt mindazokról, így képes volt alávetni magát. Jób a szívében képes volt átlátni ezeken a dolgokon. Azt mondta: „Bármennyit is keres valaki ebben az életben, az mind Istentől származik. Ha Isten nem engedi meg, hogy keress, akkor egy fillért sem fogsz keresni. Ha Ő megengedi, akkor annyi jut neked, amennyit Ő ad.” Világosan látta Isten mindenek feletti szuverenitásának tényét, ez az igazság gyökeret vert a szívében. „Isten mindenek felett szuverén” – Jób számára e mondat végén nem kérdőjel, hanem felkiáltójel állt. Ez a mondat az életévé vált, és a szívébe költözött. Mi rejlett még Jób emberi mivoltában? Miért átkozta meg a saját születése napját? Inkább meghalt volna, minthogy Isten lássa, amint szenved, és bánkódjon miatta. Vajon milyen tulajdonság ez, milyen lényeg? (Jóság.) Melyek Jób jóságának elsődleges megnyilvánulásai? Figyelmes és megértő volt Istennel szemben, képes volt szeretni Istent és eleget tenni Neki. Ha valaki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, akkor van jelleme. Hogyan alakul ki a jellem? Csak annak van jelleme, aki megérti az igazságot, aki Isten próbatételei és a Sátán kísértései során is képes bizonyságtételében szilárdan megállni, aki képes emberként élni, megfelelve az emberi lét normáinak, és aki rendelkezik bizonyos mértékű igazsággal. Az emberi mivolt lényegét tekintve Jób csak azért volt képes megátkozni a saját születése napját, mert jószívű volt, és inkább meghalt volna, minthogy Isten fájdalmak közt lássa őt, bánatot és aggodalmat okozva Istennek. Ilyen volt Jób emberi mivolta. Az ember csak akkor fogja szeretni Istent, és csak akkor fog törődni Vele, ha kedves emberi mivolttal és lényeggel rendelkezik. Ha egyikkel sem rendelkezik, akkor érzéketlen és szívtelen lesz. Hasonlítsuk ezt össze Pállal, aki Jób szöges ellentéte volt. Pál mindig csak magával törődött, sőt, még alkudozni is akart Istennel. Koronát akart nyerni, Krisztus akart lenni, és Krisztus helyébe akart lépni. Amikor pedig nem tudta elnyerni a koronáját, megpróbált vitatkozni és perelni Istennel. Az értelem ekkora hiánya! Ez azt jelzi, hogy Pálnak nem volt szégyenérzete. A Sátán romlott beállítottságával rendelkező embereknek meg kell változniuk. Ha valaki megérti az igazságot, el tudja fogadni és gyakorolni tudja azt, akkor képes lesz alávetni magát Istennek. Nem fog többé szembeszegülni Istennel, és összeegyeztethetővé válik Vele. Az ilyen ember az, aki elnyeri az igazságot és az életet. Ez az olyan teremtett lény, akire Isten vágyik.

2018. július 13.