A Sátán az emberek megtévesztése révén építi saját hírnevét, és gyakran az igazságosság élharcosaként és szerepmodelljeként tünteti fel magát. Az igazságosság védelmének hamis ürügyén árt az embereknek, felfalja a lelküket, és mindenféle eszközzel eltompítja, megtéveszti és felingerli az embert. Célja az, hogy az ember jóváhagyja és elfogadja az ő gonosz magatartását, hogy az ember csatlakozzon hozzá az Isten hatalmával és szuverenitásával szembeni ellenállásban. Amikor azonban valaki átlát a cselszövésein és ármánykodásain, meglátja ezek mögött az ő hitvány tulajdonságait, és amikor valaki többé nem hajlandó hagyni, hogy a Sátán megtapossa, elbolondítsa, nem akar többé a rabszolgája lenni, nem akar vele együtt bűnhődni és elpusztulni, akkor a Sátán lecseréli korábbi szenteskedő vonásait, letépi hamis maszkját, hogy felfedje igazi arcát, amely gonosz, aljas, rút és könyörtelen. Semmit nem szeretne jobban, mint kiirtani mindazokat, akik nem hajlandók követni őt, és akik ellenszegülnek gonosz erőinek. Ezen a ponton a Sátán többé nem képes megbízható úriember ábrázatát ölteni; ehelyett a báránybőr alatt feltárulnak igazi, rút és ördögi vonásai. Mihelyt a Sátán cselszövései napvilágra kerülnek, és igazi vonásai lelepleződnek, dühbe gurul, és felfedi barbárságát. Ezek után csak fokozódik a vágya arra, hogy embereknek ártson és felfalja őket. Azért van ez így, mert feldühödik, amikor az ember ráébred az igazságra, és hatalmas bosszúvágy támad benne az ember ellen, amiért az vágyakozni merészel a szabadságra, a fényre és a börtönéből való szabadulásra. Dühének célja gonoszságának megvédelmezése és fenntartása, és ez egyúttal kegyetlen természetének hiteles kinyilatkoztatása is.

A Sátán magatartása mindenben leleplezi gonosz természetét. Minden gonosz tett közül, amelyet a Sátán az emberen véghezvitt – korai erőfeszítéseitől kezdve, hogy csellel rábírja az embert, hogy kövesse őt, az ember kizsákmányolásán keresztül, amellyel belerángatja az embert gonosz tetteibe, egészen bosszúvágyáig az ember iránt, miután igazi vonásai napvilágra kerültek, az ember pedig felismerte azokat és elhagyta őt –, ezen cselekedetek között nincs, amely ne leplezné le a Sátán gonosz lényegét, és amely ne bizonyítaná azt a tényt, hogy a Sátánnak semmiféle kapcsolata nincs pozitív dolgokkal, viszont minden gonosz dolognak ő a forrása. Minden egyes cselekedete a gonoszságát biztosítja, gonosz tetteinek folyamatosságát tartja fenn, szembemegy az igazságos és pozitív dolgokkal, és tönkreteszi az emberiség normális létezésének rendjét és törvényeit. A Sátán ezen cselekedetei ellenségesek Istennel szemben, és Isten haragja elpusztítja őket. Bár a Sátánnak is megvan a maga dühe, az ő dühe pusztán egy módja annak, hogy szabad utat adjon gonosz természetének. A Sátán azért olyan ádáz és dühös, mert kimondhatatlan cselszövései napvilágra kerültek; ármánykodásait nem ússza meg egykönnyen szárazon; letörték és meggátolták féktelen ambícióját és vágyát, hogy Isten helyébe lépjen és Istenként cselekedjen; célja, hogy az egész emberiséget irányítása alá vonja, most megsemmisült, és soha többé nem valósulhat meg. Ami megakadályozta, hogy a Sátán cselszövései gyümölcsöt hozzanak, és ami rövidre zárta a Sátán gonoszságának terjedését és ámokfutását, az az, hogy Isten időről időre ismételten megidézi az Ő haragját. Ezért van az, hogy a Sátán egyszerre gyűlöli és féli Isten haragját. Valahányszor Isten haragja lesújt, nemcsak felfedi a Sátán valódi, hitvány külsejét, hanem egyúttal napvilágra hozza a Sátán gonosz vágyait is, és ennek folyamán feltárulnak a Sátán emberiség elleni dühének okai. A Sátán dühének kitörése az ő gonosz természetének igaz kinyilatkoztatása és cselszövéseinek napvilágra kerülése. Természetesen a Sátán minden egyes feldühödése gonosz dolgok pusztulásának és pozitív dolgok védelmének és folyamatosságának hírnöke; azt az igazságot hirdeti, hogy Isten haragja nem szenvedhet sérelmet!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)