Tizennegyedik tétel: Mindenféle gonosz ember és az antikrisztusok azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása (Ötödik rész)

Az a hozzáállás, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak a gyülekezetet megtisztító munkával szemben kell tanúsítaniuk

Ebben az évben folyamatosan a vezetők és a dolgozók felelősségeiről, valamint az érintett emberek mindenféle típusának megnyilvánulásairól beszélgettünk. A beszélgetések témái egyre részletesebbé és konkrétabbá váltak, beleértve mindenféle ember különféle problémáit, és szintén nagyon konkrétak és világosak voltak a beszélgetések ezeknek az embereknek a konkrét megnyilvánulásairól és a kategóriákról, amelyekbe be kell őket sorolni. Minél konkrétabban és világosabban beszélgetünk ezekről a részletes problémákról, annál több tényleges segítséget és útmutatást kellene ennek nyújtania Isten választott népének az életbe való belépéshez, és annál több útmutatást és segítséget kellene kínálnia a vezetőknek és a dolgozóknak a munkához és a kötelességeik elvégzéséhez. Azonban függetlenül a beszélgetés lebonyolításának mikéntjétől, függetlenül attól, hogy a beszélgetés mennyire konkrét, egyes vezetők és dolgozók még mindig nincsenek tisztában azzal, hogy miként kezeljék a különböző típusú embereket és problémákat a gyülekezetben, és hogyan szabaduljanak meg ezektől. Olyan világosan beszélgetünk mindenféle ember problémáiról, mégis egyes vezetők és dolgozók még mindig nem tudják felfogni, hogyan ismerjék fel és kezeljék a különféle embereket. Még mindig nem tudnak az igazságalapelvek szerint cselekedni, és nem tudják az igazságot használni a különféle típusú emberek és problémák kezelésére a gyülekezetben. Mi az oka ennek? Az ilyen emberek híján vannak az igazságvalóságnak. Az emberek mindenféle típusának megnyilvánulásairól szóló beszélgetés révén rendelkezni kellene alapszintű felismeréssel és észszerű intézkedéseket kellene tenni a gyülekezetben azokkal kapcsolatban, akik végzik a kötelességüket, és azokkal, akik nem, azokkal, akik törekednek az igazságra, és azokkal, akik nem, azokkal, akik engedelmesek és alázatosak, és azokkal, akik bomlasztásokat és megzavarásokat okoznak. Elnézve azonban a gyülekezetben található mindenféle ember helyzetét, csak a nyilvánvalóan gonosz embereket takarították ki; sok álhívőt nem takarítottak ki alaposan. A gyülekezet megtisztításának munkájában a vezetőknek és a dolgozóknak együtt kell működniük Isten munkájával, hogy a gonosz embereket és az álhívőket mihamarabb eltakarítsák, ahelyett, hogy passzívan közelítenének ehhez, kényszeres megfelelőként cselekedve, vagy azt gondolva, hogy csupán a nyilvánvalóan gonosz emberek eltakarítása azt jelenti, hogy minden el van intézve és rendben van. A vezetőknek és a dolgozóknak aktívan szemre kell vételezniük mindegyik csapat munkáját, ellenőrizniük kell minden egyes csapattag helyzetét, hogy vannak-e ott olyan álhívők, akik csak a létszámot növelik, vagy olyan álhívők, akik negativitást és elképzeléseket terjesztenek, hogy megzavarják a gyülekezet munkáját, és amint felfedezik ezeket az embereket, alaposan le kell leplezni és ki kell takarítani őket. Ez az a munka, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük; nem szabad passzívnak lenniük, nem szabad a Fennvaló utasítására és sürgetésére várniuk a cselekvéssel, és nem szabad, hogy csak valami látszatintézkedést tegyenek, amikor a testvérek mindannyian cselekvést követelnek. Munkájuk során a vezetőknek és a dolgozóknak tekintettel kell lenniük Isten szándékaira és hűségesnek kell lenniük Hozzá. A legjobban akkor viselkednek, ha proaktívan felismerik és megoldják a problémákat. Nem maradhatnak passzívak, különösen akkor nem, amikor ezen aktuális szavak és beszélgetés alapján cselekedhetnek. Kezdeményezniük kell, hogy az igazságról beszélgetve maradéktalanul megoldják az aktuális problémákat és nehézségeket, a munkájukat pedig végezzék pontosan úgy, ahogyan kell. Azonnal és proaktívan kell figyelemmel kísérniük a munka előrehaladását; nem várhatnak mindig a Fennvaló parancsaira és ösztönzésére, mielőtt kelletlenül intézkednének. Ha a vezetők és a dolgozók mindig negatívak és passzívak, és nem végeznek valódi munkát, akkor nem méltóak arra, hogy vezetőként és dolgozóként végezzenek szolgálatot, és el kell bocsátani vagy át kell helyezni őket. Sok vezető és dolgozó van most, aki nagyon passzív a munkájában. Mindig csak akkor végeznek egy kis munkát, miután a Fennvaló parancsokat küld és nyomást gyakorol rájuk; egyébként csak lazsálnak és halogatnak. Egyes gyülekezetekben a munka meglehetősen kaotikus, az ott kötelességeket végzők egy része hihetetlenül tunya és felületes, és nem érnek el semmi valós eredményt. Ezek a problémák a természetüknél fogva már most is nagyon súlyosak és rettenetesek, de ezeknek a gyülekezeteknek a vezetői és dolgozói még mindig úgy viselkednek, mint a hivatalnokok és a főurak. Nemcsak a valódi munkavégzésre képtelenek, de a problémákat sem képesek felismerni vagy megoldani. Ez megbénítja a gyülekezeti munkát, és annak stagnálását okozza. Ahol a gyülekezet munkája szörnyen zűrzavaros, és nyoma sincs a rendnek, ott egészen biztosan hamis vezető vagy antikrisztus van hatalmon. Minden olyan gyülekezetben, ahol hamis vezető van hatalmon, a gyülekezet munkája romokban hever, és teljes a zűrzavar – ehhez kétség sem férhet. Az amerikai gyülekezetekben fennálló problémák közül például sokat a saját fülemmel vagy szememmel fedeztem fel. Az Általam észrevett problémák többsége a helyszínen megoldható volt; néhányuk esetében pedig az amerikai gyülekezetek vezetőit kértem meg, hogy oldják meg azokat. A vezetők és a dolgozók munkájuk nagy részét azonban nagyon passzívan végzik, az utánkövetés túl lassú, a hatékonyság túl csekély, a napi feladatok nagy részét pedig csak a Fennvaló utasítására és sürgetésére végzik el. Miután a Fennvaló elrendeli a munkát, ők egy darabig foglalatoskodnak, de miután azt a kis munkát elvégezték, nem tudják, hogy utána mit kell tenniük, mert nem értik, milyen kötelességeket kell végezniük. Soha nincsenek tisztában azzal, hogy milyen munka tartozik a vezetők és a dolgozók felelősségeinek a körébe, amelyet el kellene végezniük; a szemükben nincs olyan munka, amelyet el kellene végezni. Mi történik akkor, amikor az emberek azt gondolják, hogy nincs elvégzendő munka? (Nem viselnek terhet.) Pontosan fogalmazva, nem viselnek terhet; nagyon lusták is, és kényelemre áhítoznak, annyi szünetet tartanak, amennyit csak lehet, amikor csak lehet, és megpróbálnak elkerülni bármilyen plusz feladatot. Ezek a lusta emberek gyakran azt gondolják: „Miért kellene annyit aggódnom? A túl sok aggódástól csak gyorsabban fogok öregedni. Milyen előnyöm fog származni az aggódásból és abból, ha annyit szaladgálok és annyira kifárasztom magam? Mi fog történni, ha kiégek és beteg leszek? Nincs pénzem arra, hogy kifizessem a kezelést. És ki fog rólam gondoskodni, amikor megöregszem?” Ezek a lusta emberek ennyire passzívak és visszamaradottak. Egy szemernyi igazsággal sem rendelkeznek, és semmit sem képesek világosan látni. Nyilvánvalóan egy csapat zavaros fejű ember, nem igaz? Mindannyian zavaros fejű emberek; ügyet sem vetnek az igazságra, és nem érdekli őket, hogyan lehet hát őket megmenteni? Miért fegyelmezetlenek és lusták mindig az emberek, mintha élőholtak lennének? Ez a természetük kérdését érinti. Az emberi természetben lakozik egyfajta lustaság. Nem számít, milyen feladatot végeznek az emberek, mindig szükségük van valakire, aki felügyeli és ösztönzi őket. Az emberek időnként a hús-vér testre figyelnek, testi kényelemre áhítoznak és mindig visszatartanak valamit maguknak – ezek az emberek tele vannak ördögi szándékokkal és csalárd cselszövésekkel; valóban nem jók egyáltalán. Mindig kevesebbet tesznek, mint amire képesek, nem számít, milyen fontos kötelességet végeznek. Ez felelőtlenség és hűtlenség. Azért mondtam el ma ezeket a dolgokat, hogy emlékeztesselek benneteket, hogy ne legyetek passzívak a munkában. Akármit is mondok, képesnek kell lennetek követni azt. Ha elmennék különböző gyülekezetekbe, és az derülne ki vagy azt látnám, hogy sok munkát végeztetek, hogy nagyon hatékonyan dolgoztatok, és hogy a munka nagyon gyorsan halad, hogy elért egy kielégítő szintet, és mindenki megtett minden tőle telhetőt, akkor igen elégedett lennék. Ha elmennék különböző gyülekezetekbe, és azt látnám, hogy a munka minden szempontból lassan halad, ami azt bizonyítja, hogy nem végeztétek jól a kötelességeiteket, és nem tartottátok az evangélium terjesztésének normális ütemét, mit gondoltok, milyen lenne akkor a hangulatom? Akkor is örülnék a veletek való találkozásnak? (Nem.) Nem örülnék. Ez a munka rátok lett bízva, Én pedig már elmondtam mindent, amit el kell mondani; a gyakorlás konkrét alapelvei és az út is el lett mondva nektek. Mégsem cselekedtek, nem dolgoztok, csak arra vártok, hogy személyesen Én felügyeljelek és sürgesselek benneteket, hogy megmetsszelek benneteket, vagy akár megparancsoljam nektek, hogy cselekedjetek. Mi itt a probléma? Nem kellene ezt boncolgatni? Amikor nem végzitek azt a munkát, amelyet nyilvánvalóan el kell végezni, és képtelenek vagytok azt felvállalni – lehet-e jó a hozzáállásom irányotokban? (Nem.) Miért nem lehet jó a hozzáállásom irányotokban? (Túlságosan felelőtlenül végezzük kötelességeinket.) Mert nem teljes szívvel és erővel végzitek a kötelességeiteket, hanem jobbára csak felületesen. Aki hűséges a kötelességeiben, annak legalábbis be kellene vetnie minden erejét, de ti még ezt sem tudjátok elérni, messze elmaradtok ettől! Nem arról van szó, hogy a képességeitek nem elégségesek, hanem arról, hogy a mentalitásotok helytelen, és felelőtlenek vagytok. Van néhány abszurd dolog a szívetekben, amelyek megakadályoznak benneteket abban, hogy elvégezzétek a kötelességeiteket. Ráadásul a megfelelési kényszer gondolkodásmódja megakadályoz benneteket abban, hogy elvégezzétek a gyülekezet megtisztításának munkáját. Tudjátok, mi a jelentősége a gyülekezet megtisztításának? Hogy miért akarja Isten megtisztítani a gyülekezetet? Hogy milyen következményei vannak annak, ha a gyülekezet nincs megtisztítva? Egyikőtök sincs tisztában ezekkel a dolgokkal, és nem keresitek az igazságot, ami azt bizonyítja, hogy nem vagytok tekintettel Isten szándékaira. Csak a pozíciótokból adódó szokásos, rendszeres munkából vagytok hajlandóak egy keveset elvégezni, és ódzkodtok a különleges feladatoktól, különösen azoktól, amelyekkel másokat megsérthetnétek. Mindannyian inkább átruházzátok ezeket a feladatokat valaki másra. Talán nem így gondolkodtok? Vajon nem olyan kérdés ez, amellyel foglalkozni kellene? Mindig azt mondjátok: „Gyenge a képességem, korlátozottan értem az igazságot, és nincs elég munkatapasztalatom. Soha nem voltam gyülekezetvezető, és nem végeztem gyülekezeti tisztogatómunkát sem.” Ez talán nem kifogáskeresés? Olyan világosan megbeszéltük a gyülekezet megtisztításának munkáját. Olyan egyszerű dolog az antikrisztusok, a gonosz emberek és az álhívők eltakarítása. Tényleg olyan nehéz megérteni ezt a néhány alapelvet? Ha ilyen egyszerű dolgokat ilyen világosan elmagyaráznak, és az emberek mégsem értik, akkor ez mire utal? Arra utal, hogy vagy túl gyenge képességűek ahhoz, hogy megértsék az emberi nyelvet, vagy egyszerűen csak gazemberek, akik nem a megfelelő feladatokra összpontosítanak. A vezetők és a dolgozók között biztosan vannak olyanok, akik gyenge képességűek, és bizonyára van közöttük néhány kényszeres megfelelő, aki nem végez valódi munkát; biztosan vannak olyan gazemberek is, akik elhanyagolják a megfelelő feladatokat, és meggondolatlanul elkövetnek rossz cselekedeteket – mindezek a helyzetek léteznek. Először is, ezeket a gazembereket, akik elhanyagolják a megfelelő feladatokat, el kell takarítani. Aki valódi munkát tud végezni, azt használni kell, a vezetői szerepet játszó kényszeres megfelelőket egyértelműen el kell bocsátani, és azokat a gyenge képességű embereket, akik képesek megérteni az emberi nyelvet, és tudnak valamilyen valódi munkát végezni, meg kell tartani. Ezeket a problémákat így kell megoldani. Ha Isten közlése után világosan látod a gyülekezet munkájában azokat a problémákat, amelyeket a vezetőknek és a dolgozóknak meg kell oldaniuk, akkor azokkal haladéktalanul, további késlekedés nélkül foglalkoznod kell. Képesnek kell lenned arra, hogy kezdeményezően cselekedj anélkül, hogy arra kellene várnod, hogy a Fennvaló személyesen osszon ki feladatokat vagy adjon ki parancsokat. Bármilyen probléma merül is fel, azt meg kell oldani, mielőtt a munkát befolyásolná. Még mielőtt a Fennvaló egyáltalán elkezdené a problémák kivizsgálását, már jelentened kellene a problémákra vonatkozó ismereteidet és megoldásaidat, a kezelésükre vonatkozó alapelveket és a kezelésük eredményeit. Ez milyen nagyszerű lenne! Vajon a Fennvaló ekkor is elégedetlen lehetne veled? Ha vezetőként vagy dolgozóként soha nem látod meg a saját felelősségi körödbe tartozó munkát, vagy ha van is némi tudomásod vagy ötleted azzal kapcsolatban, de folyamatosan halogatod és nem cselekszel, mindig arra várva, hogy a Fennvaló rendeljen neked feladatokat, ez vajon nem a felelősség elhanyagolása? (De igen.) Ez a felelősség súlyos elhanyagolása! Elvesztetted a vezetői vagy a dolgozói szereppel járó hozzáállást és felelősséget a tekintetben, hogy miként kell kezelni a kötelességet. Munkájuk során a vezetőknek és a dolgozóknak pontosan kell követniük a Fennvaló követelményeit; akármit közölt a Fennvaló, azt kell megvalósítanod, gyorsan cselekedve és végrehajtva, amint megértetted. A problémáknak az igazság révén történő megoldása a vezetők és a dolgozók legfontosabb felelőssége, és nem várhatod meg passzívan, hogy a Fennvaló rendelje el a munkát, mielőtt bármit is tennél. Ha mindig passzívan várakozol, akkor nem vagy alkalmas vezetőnek vagy dolgozónak, nem tudod felvállalni ezt a munkát, és a felelősség elismerése és a lemondás volna az egyetlen észszerű dolog.

Az Istenben hívő háromféle ember megnyilvánulásai és sorsa

I. Munkások

A vezetőknek és dolgozóknak összesen tizenöt felelőssége van, és már a tizennegyedikig megbeszéltük őket. A vezetők és a dolgozók által megoldandó, gyülekezeten belüli problémák, valamint az ezekben a problémákban érintett mindenféle emberekkel kapcsolatos kérdések körülbelül nyolcvan-kilencven százalékát már megbeszéltük. Ezek mind olyan feladatok, amelyeket a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük, és olyan problémák, amelyeket meg kell oldaniuk. Ez számos kérdést érint. Egyrészt érinti azokat a felelősségeket, amelyeket a vezetőknek és a dolgozóknak teljesíteniük kell, másrészt pedig a gyülekezetben jelenlévő mindenféle embert illető különböző kérdéseket is magában foglalja. Bár a beszélgetésünk témája ebben az időszakban a vezetők és a dolgozók felelőssége és a hamis vezetők leleplezése volt, sokat beszélgettünk a téma által érintett különféle emberekkel kapcsolatos kérdésekről is – és a különféle emberek állapotáról és lényegéről. Természetesen ez a sajátos tartalom más-más hatással van arra a sokféle emberre, aki Istent követi a gyülekezetben. Közöttük van egy olyan embertípus, aki még ennyi beszélgetés meghallgatása után is fenntartja azt a hozzáállását, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, hajlandó vagyok lemondani dolgokról az Istenbe vetett hitem révén, és hajlandó vagyok megfizetni az árat és elviselni a nehézségeket, hogy elvégezzem a kötelességemet”. Nem törődnek a különféle emberek különböző állapotaival, a különféle állapotokban rejlő igazsággal, vagy azokkal az igazságalapelvekkel, amelyeket az embereknek meg kell érteniük, és amelyekről ebben az időszakban beszélgettünk. Ez vajon nem egy embertípus? Vajon nem nagyon jellemző ez a fajta ember? (De igen.) Ez a fajta ember mindig egy bizonyos álláspontot képvisel. Miből tevődik össze elsősorban ez az álláspont? Az imént említett három pontból: Először is, azt hiszik, hogy az emberi mivoltuk nem rossz, sőt, még jónak is tartják. Másodszor, úgy gondolják, hogy igazán hisznek Istenben, ami azt jelenti, hogy valóban hisznek Isten létezésében és Isten szuverenitásában minden felett, hisznek abban, hogy az emberi sorsot Isten irányítja, hogy az Isten szuverenitása alá tartozik, ami bővebb értelmezése annak, hogy „igazán hisznek Istenben”. Harmadszor, hisznek abban, hogy Istenbe vetett hitük révén képesek lemondani dolgokról, és képesek elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat, hogy elvégezzék a kötelességeiket. Ez a három pont mondható a leginkább alapvető, elsődleges és központi elemnek, amelyhez ezek az emberek ragaszkodnak az Istenbe vetett hitükben. Természetesen ezek a dolgok tekinthetők az Istenben való hitük tőkéjének is, valamint a céloknak, amelyekre törekszenek, és a cselekvésük motivációjának és irányának is. Úgy hiszik, hogy e három pont birtoklása feljogosítja őket az üdvözülés három alapfeltételére, ami olyan emberekké teszi őket, akiket Isten szeret és elfogad. Ez súlyos tévedés; e három pont megléte csupán egy kevés emberi mivoltot jelez. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását, aki csak egy kevés emberi mivolttal rendelkezik? Egyáltalán nem; Isten azokat helyesli, akik félik Őt és kerülik a rosszat. Ez a három pont nem tesz eleget az igazságvalóság mércéjének; ez csupán a munkás mivolt három mércéje. A következőkben ennek a három pontnak a részleteiről fogok beszélni, hogy világosan megértsétek. Az első pont: jó emberi mivolttal rendelkezni. Úgy gondolják, hogy elég, ha nem tesznek gonosz dolgokat, nem okoznak akadályozásokat és megzavarásokat, és nem ártanak Isten háza érdekeinek, és hogy ez azt jelenti, hogy eleget tesznek Isten szándékának, és az alapelveknek megfelelően cselekednek. A második pont: „igazán hinni Istenben”. Számukra az, amit ők úgy hívnak, hogy „igazán hinni Istenben”, azt jelenti, hogy soha nem kételkednek Isten létezésében vagy annak tényében, hogy Ő szuverén mindenek felett, és hisznek abban, hogy az emberi sors Isten kezében van, ami szerintük lehetővé teszi számukra, hogy a végsőkig kövessék Istent. Azt hiszik, hogy amíg igazán hisznek Istenben, mindaddig kiérdemlik a jóváhagyását. Ennélfogva, függetlenül attól, hogy Isten hogyan vezet vagy cselekszik, vagy attól, hogy milyen problémákkal találkoznak, azt mondják: „Csak szeresd Istent, kövesd Istent, vesd alá magad Istennek.” A problémamegoldási módszerük túlságosan leegyszerűsítő; vajon az ilyen általánosító szavak meg tudnak oldani bármilyen problémát? A harmadik pont: Istenbe vetett hitük révén képesnek lenni lemondani dolgokról, és képesnek lenni elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat, hogy elvégezzék a kötelességeiket. Hogyan ültetik ezt át a gyakorlatba? Mivel igazán hisznek Istenben, amikor szükség van rá a gyülekezet munkájában, vagy amikor érzik Isten sürgős szándékait, képesek proaktívan lemondani családjukról, házasságukról és karrierjükről, félretenni világi kilátásaikat és követni Istent, rendíthetetlen elszántsággal végezni kötelességeiket, bármiféle megbánás nélkül. Akármilyen kötelességet is rendel el számukra Isten háza, azért képesek elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat, még ha ez azt is jelenti, hogy kevesebbet esznek és kevesebbet alszanak. Nem számít, mennyire nehezek az életkörülmények, vagy akár még bizonyos kedvezőtlen körülmények között is, ők képesek kitartóan végezni a kötelességeiket. Úgy tűnik, e három ponton kívül az igazsággal kapcsolatos semelyik más vonatkozás gyakorlása nem köthető hozzájuk. Azt teszik, ami jónak vagy helyesnek tűnik számukra. Ami a gyakorlás Isten által az embereknek elmondott különböző alapelveit, valamint az emberek Isten által leleplezett különböző romlott beállítottságainak állapotait, megnyilvánulásait és lényegét illeti, úgy gondolják, hogy rendben van az, ha ők keveset vagy egyáltalán nem tudnak ezekről; nem érzik szükségét annak, hogy kifejezetten és aprólékosan keressék a különböző alapelveket, hogy megvizsgálják saját romlottságukat és pótolják hiányosságaikat, sem annak szükségét, hogy gyakran vegyenek részt összejöveteleken, hogy meghallgassanak másokat beszélni a különböző tapasztalati tanúságtételeikről, és azután elérjék önmaguk átalakítását, és így tovább. Úgy érzik, így hinni Istenben túlságosan fáradságos, ez felesleges. Az Isten munkájáról alkotott különféle elképzelések és képzelődések mellett az Istenbe vetett hit és a beállítottságbeli változás felszínes megértésével követik Istent és végzik a kötelességeiket. Elég jellemző ez az embertípus, nem igaz? (De igen.) A legelemibb követelményt támasztják magukkal szemben, és a legelemibb módon állnak hozzá az Istenbe vetett hithez. Ezen túlmenően elhanyagolják az igazságot, az Isten általi ítéletet és leleplezést, a megmetszést, valamint az emberek különféle romlott beállítottságait és különféle állapotait, megnyilvánulásait és így tovább. Soha nem gondolkodnak el vagy töprengenek ezeken a kérdéseken. Vagyis ezek az emberek jó emberi mivoltúnak tartják magukat, jó embernek, és igazán istenhívőnek; és miközben elismerik, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak, figyelmen kívül hagyják az emberek különféle romlott beállítottságainak Isten által feltárt konkrét állapotait és megnyilvánulásait, és semmi erőfeszítést nem tesznek e dolgok kivizsgálására. Ez talán nem egy embertípus? Meglehetősen jellemzőek ennek az embertípusnak a nézetei és konkrét megnyilvánulásai az Istenbe vetett hitében, nem igaz? (De igen.) Figyelembe véve ezeknek az embereknek az istenhitre vonatkozó álláspontját, a megmeneküléssel kapcsolatos megértését és Istennek az emberek különféle romlott beállítottságait leleplező szavaihoz való hozzáállását, milyen kategóriába sorolandók ezek az emberek? (A zavarodott hitűekhez, akik nem törekednek az igazságra.) Ez csak a felszíni megjelenés; hogyan kell ezeket az embereket valójában besorolni? Sok ilyen ember van a gyülekezetben? (Igen.) Valahányszor konkrét kérdésekről van szó, és a kapcsolódó igazságokról folyik a beszélgetés, ők elálmosodnak, elszunyókálnak vagy összezavarodnak, és nem mutatnak érdeklődést. Ha bármilyen munkát vagy feladatot kapnak, feltűrik az ingujjukat és nekilátnak, nem riadnak vissza a nehézségektől vagy a fáradságtól sem. Azt gondolják, hogy nagyszerű lenne, ha az Istenben való hit olyan lenne, mintha ilyen munkát végeznének – akkor motiváltak lennének. Amikor eljön a nehézségek elviselésének, az ár megfizetésének és a munkában tanúsított erőfeszítéseknek az ideje, akkor őszinte komolyságot mutatnak. De vajon ez az őszinte komolyság és lelkesedés ugyanaz, mint a hűség? Ez vajon az igazság alapelveinek megértése után várható megnyilvánulás? (Nem.) Látjátok-e az Általam közöltek alapján, hogy melyik kategóriába kell besorolni ezeket az embereket? (A munkásokhoz.) Így van. Ezek az emberek munkások, és a munkások így hisznek Istenben.

Az elején az antikrisztusok természetlényegéről és különféle megnyilvánulásairól beszélgettünk, valamint azoknak a különféle megnyilvánulásairól, akik az antikrisztusok beállítottságával rendelkeznek, de valójában nem antikrisztusok. Most a vezetők és a dolgozók felelősségei által érintett különféle emberek megnyilvánulásairól beszélgetünk. Bár a megbeszélt témák az antikrisztusokról és a hamis vezetőkről szóltak, az egyes tételek által érintett konkrét kérdések és megnyilvánulások a romlott emberiség romlott beállítottságaihoz, valamint a romlott beállítottságok uralma alatt létrejövő különböző állapotokhoz és megnyilvánulásokhoz kapcsolódnak. Bár a hamis vezetők és antikrisztusok csupán egy kisebbség, a hamis vezetők és antikrisztusok beállítottságai, valamint különböző állapotaik és megnyilvánulásaik minden emberben megvannak eltérő mértékben. Most, hogy ilyen részletesen beszélgettünk ezekről a kérdésekről, azoknak, akik törekednek az igazságra, legközelebb még inkább lesz útjuk és irányuk, és világosabb céljaik az igazságra való törekvésben, az igazság gyakorlásában, az igazságalapelvek megértésében és az igazságvalóságba való belépésben. Ez jó dolog számukra, és örömre ad okot. Más szóval, új mérföldkőhöz érkeznek az Istenbe vetett hitükben. Már nem előírások, vallási rituálék, illetve szavak és doktrínák, valamint szlogenek szerint élnek. Ehelyett konkrétabb irányvonalaik és céljaik vannak a gyakorláshoz, és természetesen konkrétabbak a követendő alapelveik. Hogyan kell gyakorolni bizonyos körülmények között, és melyek a vonatkozó igazságalapelvek, illetve milyen állapotai és romlottságai vannak az embereknek, és hogyan kell velük bánni, valamint hogyan kell keresni az igazságot ezek megoldásához – többnyire ezeket a tartalmakat érinti a két fő megbeszélt téma, az antikrisztusoké és a hamis vezetőké. Az igazságra törekvőknek annál inkább van útjuk a gyakorláshoz, minél konkrétabb az igazságról szóló beszélgetés. Minél konkrétabb az igazságról szóló beszélgetés, annál ragyogóbbá és tisztábbá válik az emberek szíve, annál jobban meg tudják ismerni és érteni önmagukat, és annál inkább tudatában vannak annak, hogy legközelebb mibe kellene bemenniük, és legközelebb milyen problémákat kell megoldaniuk. Ami az imént munkásnak nevezett embertípust illeti, miután hosszasan beszélgettünk az emberiség romlott beállítottságai által létrehozott különböző állapotokról és a romlottság különféle megoldandó problémáiról, őket ez még mindig nem indítja meg. Mit jelent az, hogy nem indítja meg őket? Azt jelenti, hogy még mindig nincsenek tisztában az igazságra való törekvéssel és az üdvösség útjával, amelyről Isten beszélt, és képtelenek felfogni ezeket. Még súlyosabb gond, hogy oly sok lényeges megnyilvánulás és probléma megbeszélése után még mindig azt gondolják: „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, hajlandó vagyok lemondani dolgokról az Istenbe vetett hitem révén, és hajlandó vagyok megfizetni az árat és elviselni a nehézségeket, hogy elvégezzem a kötelességemet; ez elegendő.” Amikor bizonyos helyzetekkel szembesülnek, nem vizsgálják meg magukat, és nem hasonlítják össze magukat Isten szavaival, hanem kizárólag a saját emberi jóságuk vagy a meglévő kevés lelkiismeretük és józan eszük alapján próbálják megoldani a problémákat. Természetesen egyesek önuralomra és türelemre hagyatkoznak, újra és újra kitartva, míg mások világi ügyekre vonatkozó filozófiákra hagyatkoznak, a lényegi dolgokat aprónak, az aprókat pedig problémamentesnek tüntetve fel. Ez az általuk kitűzött cél: „Ha addig a napig, amikor Isten munkája befejeződik, még mindig a gyülekezetben vagyok, végzem a kötelességemet, és nem takarítottak ki, az elegendő. Hogy valóban megértem-e önmagamat, hogy megoldódtak-e a romlott beállítottságaim, hogy igazán alávetem-e magam Istennek, hogy olyan ember vagyok-e, aki féli Istent és kerüli a rosszat – ezek jelentéktelen kérdések, említésre sem érdemesek. Mindenből nagy ügyet csinálsz, ilyen részletesen beszélsz az igazságról, a legapróbb kérdéseket is felhozod vég nélküli megbeszélésre, mindig tisztánlátásra késztetsz minket; egyszerűen nem vagyok hajlandó meghallgatni ezeket az igazságról szóló beszélgetéseket, egyáltalán nem érdekelnek. Amikor eljön Isten napja, milyen csodálatos lenne, ha csak úgy közvetlenül beléphetnénk a királyságba!” Igaz ugyan, hogy mindenki türelmének vannak határai, de az ilyen emberek türelme határtalan. Miért? Azért, mert hisznek abban, hogy jó az emberi mivoltuk, igazán hisznek Istenben, istenhívőként képesek lemondani dolgokról, hajlandóak megfizetni az árat és elviselni a nehézségeket, hogy elvégezzék a kötelességüket; amikor bármivel szembesülnek, megvannak a saját megoldásaik, végeredményben így is képesek állhatatosan végezni a kötelességüket és szilárdan megállni. Mindegy azonban, mennyire kitartóan végzik a kötelességeiket, vagy mi módon tartanak ki a végsőkig, függetlenül a motivációjuktól, egy dolog biztos: nincs bennük igazi alávetettség Isten iránt, és soha nem értik meg saját romlott beállítottságukat. Pontosabban, ezek az emberek nem ismerik be a romlottságukat, és nem ismerik el azokat a különféle állapotokat és problémákat sem, amelyek az emberek Isten által leleplezett romlott beállítottságaiból fakadnak. Még ha időnként össze is vetik magukat ezekkel az állapotokkal és problémákkal, akkor is hűvösen állnak hozzá, mondván: „Mindenki egyformán romlott. Mindenki természetlényege az ördögök és a Sátán természetlényege; mindannyian Isten ellenségei vagyunk. Ez olyan tény, amelyen senki nem tud változtatni. Viszont amíg valaki kitartóan végzi a kötelességeit, addig Isten biztosan elismeri őt, és azok lesznek a győztesek, akik a végsőkig kitartanak.” A nézőpontjukból ítélve elég erőteljesen hisznek Istenben, de amikor tapasztalati tanúságtételek megosztására kerül a sor, elhallgatnak, képtelenek egy szót is szólni. Amikor az összejöveteleken az igazságról szóló beszélgetésnek van itt az ideje, álmosnak érzik magukat, és nem tudják befogadni azt. Ha megkérdezed tőlük: „hogyan tapasztalod meg Isten szavait a kötelességedben mindennap?”, azt mondják: „Ami tennivalót a gyülekezet elrendel nekem, azt teszem. Szükség van ehhez tapasztalásra?” Úgy tűnik, hogy nem értik. Ha ezután megkérdezed tőlük: „Van-e valami feltáruló romlottságod? Hogyan érted meg magad?” – azt mondják: „Én csak alávetem magam Istennek és szeretem Istent; milyen problémák lehetnének ezzel?” Ilyen egyszerű a gondolkodásuk. Ez az ő szemléletük: „Az Istenben való hitnek ilyennek kell lennie. Miért kellene ennyi triviális kérdéssel foglalkozni? Túlbonyolítjátok a dolgokat!” Így hát soha nem az igazság alapelveit keresve, hanem inkább jó szándékkal és lelkesedésből cselekedve végzik a kötelességüket és hajtanak végre feladatokat. Pontosabban, a lelkiismeret és a józan ész uralma alatt cselekednek, ezt gondolva: „Én már sokat szenvedtem és nagymértékben megfizettem az árat; én már gyakoroltam az igazságot és nagymértékben eleget tettem Istennek; ne kérjetek tőlem többet. Jól vagyok úgy, ahogy vagyok, jó ember vagyok, és igazán hiszek Istenben.” Van olyan persze, amikor ezek az emberek nem tudják megállni, hogy ne adjanak hangot az érzelmeiknek, és ilyenkor lelepleződik az igazi arcuk. Sok szót és doktrínát tudnak hangoztatni, de hiányzik belőlük minden valódi érettség; más szóval, nincs életük. Konkrétan mire vonatkozik az, hogy nincs életük? (Nincs igazságuk.) Hogyan jön létre az igazság hiánya? (Nem szeretik az igazságot, és nem is törekednek rá.) Nem is arról van szó, hogy szeretik-e az igazságot vagy sem; pontosabb úgy, hogy nem fogadják el az igazságot. Némelyek esetleg azt mondják: „Hogyan mondhatod, hogy nem fogadják el az igazságot? Olyan sok nehézséget elviselnek, és olyan nagy árat fizetnek azért, hogy végezzék a kötelességüket, keményen dolgoznak mindennap reggeltől estig; hogyan mondhatod, hogy nincs igazságuk?” Ezt mondani méltatlanság velük szemben? De ha megnézed ezeket az embereket, a szenvedésük és az ár megfizetése mögött vajon mindent az igazságalapelvek keretein belül tesznek? Vajon keresik az alapelveket mindenben, amit tesznek? Vajon istenfélő szívvel jönnek Isten elé és Isten szavai, valamint az Isten háza által megkövetelt alapelvek szerint teszik a dolgokat? Nem; az mind emberi cselekedet, emberi önuralom. Mi a fő megnyilvánulása annak, hogy nem fogadják el az igazságot? Az, hogy mielőtt megtennének valamit, soha nem keresik aktívan az igazságot, és soha nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy mik az igazságalapelvek, hogy azután szigorúan Isten szavai szerint gyakoroljanak. Dédelgetnek-e ilyen gondolatokat és hozzáállásokat? Mi a hozzáállásuk az emberiség Isten által leleplezett romlott beállítottságának különféle megnyilvánulásaihoz? Elfogadják-e ezeket a szavakat? Beismerik-e, hogy ezek a szavak tényszerűek? Elismerik-e, hogy ezek a konkrét megnyilvánulások a romlottság megnyilatkozásai? Külsőleg talán egyetértőn bólogatnak vagy beismerik, de a szívükben nem fogadják el, figyelmen kívül hagyják. Mit jelent a figyelmen kívül hagyás? Konkrétan azt jelenti, hogy nem fogadják el, nincs világos hozzáállásuk, és bár nem mutatnak nyilvánvaló ellenállást vagy ellenkezést, azonban elutasító magatartást vesznek fel ezekkel az Isten által mondott szavakkal szemben. Azt mondani, hogy „elutasító magatartás”, egy kicsit elvont; konkrétan arról van szó, hogy azt gondolják: „Te azt mondod, hogy az emberek arrogánsak és csalárdak, de hát ki nem csalárd? Kiben nincs egy kis ravaszság? Ki nem tanúsít némi arroganciát vagy gőgöt? Mi ebben a nagy ügy? Amíg valaki képes elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat, az elegendő.” Ez talán nem az el nem fogadás hozzáállása és konkrét megnyilvánulása? (De igen.) Ez az igazság el nem fogadása. Isten ítélő és leleplező szavaihoz való hozzáállásuk a figyelmen kívül hagyás és az el nem fogadás. Tehát, amikor a testvérek által adott értékelésekről és emlékeztetőkről van szó, sőt, akár a testvérek által a romlott beállítottságukhoz nyújtott útmutatásokról és segítségekről, vajon el tudják fogadni ezeket a dolgokat? (Nem.) Mondd meg hát Nekem, vajon mik a konkrét megnyilvánulásaik? Miért nem tudják elfogadni ezeket a dolgokat? Hol a bizonyítékod, amely alapján ezt mondod? Amikor például azt mondod nekik: „Nem végezheted ilyen hanyagul a kötelességedet; ez felületes” – milyen megnyilvánulásaik bizonyítják, hogy nem fogadják el az igazságot? (Azt mondanák: „Én már beletettem a szívemet. Már szenvedtem, és megfizettem az árat. Hogyan mondhatod, hogy felületes vagyok?”) Így igazolják önmagukat. Előfordul néha, hogy kifogásokat keresnek? Még ha a szívük mélyén be is ismerik, akkor is azt gondolják: „Felületes voltam, és akkor mi van? Kinek nincsenek rossz napjai? Ki ne élne át normális érzelmeket? De nem ismerhetem be, hogy felületes voltam; kifogást kell találnom, hogy elleplezzem. Nem veszíthetem el a tekintélyemet.” Így sok okot és kifogást találnak ahhoz, hogy rafináltan megvédjék magukat, nem ismerve be annak tényét, hogy felületesek voltak, nem ismerve el a saját vonatkozó problémáikat, és nem fogadva el másoktól útmutatásokat. Ez az igazság el nem fogadásának egy konkrét megnyilvánulása. Amikor nem szembesülnek tényleges helyzetekkel, akkor „jó embernek” tartják magukat, „aki igazán hisz Istenben”. Amikor helyzetekkel szembesülnek, ezt ugyan nem tudják már pajzsként használni, de még mindig találnak elegendő indokot arra, hogy igazolják és megvédjék magukat, szépítsék a problémát, pontot tegyenek a végére, majd továbbra is úgy tekintsenek magukra, mint aki „jó ember, jó emberi mivolttal, aki igazán hisz Istenben, és képes lemondani, és képes elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat, hogy teljesítse a kötelességét”. Konkrétan fogalmazva, az ilyen emberek a munkások megnyilvánulásaival és lényegével rendelkeznek. Ez a csoport jelentős arányban jelen van a gyülekezetben. Az aránytól függetlenül, végső soron, ha ezek az emberek valóban képesek szenvedni és megfizetni az árat, és a végsőkig elviselni és kitartani anélkül, hogy lényegi vétkeket követnének el, anélkül, hogy megsértenék Isten adminisztratív rendeleteit vagy megsértenék az Ő természetét, akkor ők hűséges munkások, olyan munkások, akik megmaradhatnak. Ez egy jelentős áldás! Nem törekednek az igazságra, nem tudják követni Isten akaratát, nem tudnak tanúságot tenni Isten mellett, illetve nem tudnak tanúskodni Isten szavai és munkája mellett – elég jó már az is, hogy megkapják ezt az áldást. Minek az elnyerésére számíthat valaki anélkül, hogy törekedne az igazságra? Hűséges munkásnak lenni már nem rossz. Némelyek azt kérdezik: „Lehetséges vajon, hogy ezek az emberek Isten népévé váljanak?” Lehetséges. Az egyetlen lehetőség az, ha ezek az egyének annak alapján, hogy képesek lemondani és szenvedni, el tudják fogadni az igazságot, képesek elismerni saját romlottságukat és helyesen szembenézni azzal, majd keresni az igazságot annak megoldására úgy, hogy nem az emberi jóság vagy az emberi önmérséklet, kitartás és állhatatosság alapján cselekednek, hanem az igazság alapelvei szerint gyakorolnak, hogy végül a beállítottságuk némi változáson mehessen keresztül, akkor van némi esélyük arra, hogy Isten népévé váljanak. Ha viszont a cselekedeteik és a viselkedésük nem függ a beállítottságbeli változástól, nem függ az igazság elfogadásától és a megmeneküléstől, akkor semmi esélyük arra, hogy Isten népévé váljanak; ez tény. Mi a hűséges munkásokkal való bánásmód alapelve? Az, hogy a legnagyobb erőfeszítést kell tenni ezeknek az embereknek a megsegítésére a tiszta fejűvé válásban. Mi a célja a tiszta fejűvé tételüknek? Annak megakadályozása, hogy vágyálmokat dédelgessenek. Egyesek talán megkérdezik: „Mire utal a »vágyálmok dédelgetése« kifejezés?” Arra, amikor az emberek úgy vélik, hogy ők „jó emberi mivoltúak, igazán hisznek Istenben, és képesek lemondani, és hajlandók megfizetni az árat,” és azután elvárják, hogy Isten megmentse őket, ami lehetetlen. Világossá kell tenni számukra, hogy téves és ostoba az a nézőpont, miszerint „Isten üdvösségének elnyeréséhez vezethet az, ha valaki jó emberi mivoltú, igazán hisz Istenben, és képes lemondani, és hajlandó megfizetni az árat”. Világossá kell tenni számukra, hogy ezeknek a tulajdonságoknak a megléte nem jelenti azt, hogy valaki levetette a romlott beállítottságát, ahogy egy kis jó viselkedés sem jelenti azt, hogy valaki üdvözülhet, és még kevésbé azt, hogy elnyerte az igazságot; és hogy az álláspontjuk abszurd, nevetséges és ellentmondásos, és teljesen összeegyeztethetetlen az Isten által kifejezésre juttatott igazsággal. Segíteni kell ezeknek az embereknek, akik vallási elképzelésekhez ragaszkodnak makacsul; olvasd fel nekik Isten szavait, és beszélgess velük az igazságról. Ha továbbra sem tudják elfogadni az igazságot, és akárhogyan beszélsz az igazságról, ők továbbra is megvilágosulatlanok maradnak, és nem mutatnak szándékot a keresésre, akkor nem kell erőltetni. Ők mindvégig csak munkásként szolgálhatnak.

II. Isten népe

Miután beszélgettünk a hűséges munkások megnyilvánulásairól, beszéljünk egy másik embertípus megnyilvánulásairól. Miután meghallgatták Isten különféle leleplezéseit és ítéleteit mindenféle ember romlott beállítottságáról, ezek az egyének azokhoz képest többet gondolkodnak saját romlott beállítottságuk különféle múltbeli megnyilatkozásain és az Istenhez és az igazsághoz való különféle hozzáállásaikon, amelyek romlott beállítottságuk uralma alatt jelentkeznek – elkezdenek gondolkodni a különféle megnyilvánulásaikon és megismerik azokat, összevetik magukat Isten szavaival, megvizsgálják a kötelességükhöz való hozzáállásukat, és megvizsgálják a különféle romlottságokat, amelyeket a kötelességük teljesítése közben és az Isten által rendezett különféle emberek, események és dolgok között fednek fel. Minden egyes részletből megvizsgálják és megismerik magukat, miközben megpróbálják elfogadni Isten ítéletét, leleplezését és fegyelmezését. Miben jobbak ezek az emberek a munkásoknál? Képesek proaktívan és pozitívan elfogadni az igazságot, Isten szavait és az Isten által leleplezett összes romlott beállítottságot. Bár előfordulhat, hogy olykor negatívak, elkerülőek, vagy akár azt fontolgathatják, hogy feladják, akárhogy is legyen, akkor is megvan bennük a késztetés, hogy rávegyék magukat az igazság elfogadására. Mi ez a késztetés? Ez: „Isten szavai képesek megváltoztatni az embereket. Amennyiben az ember elfogadja az igazságot, mindezek a problémák és romlott beállítottságok megoldhatók, és akkor az ember megmenekülhet. Ha meg akarok menekülni, együtt kell működnöm Isten munkájával, és el kell fogadnom az igazságot.” Egyesek például, meghallva az igazságot a becsületes emberi létről, elkezdenek elgondolkodni önmagukon, és tisztábban kezdik látni a csalárdságot és a trükközést, amit elkövetnek, valamint az alattomos és elvetemült vonatkozásaikat. Felidézik a múltbeli hazugságaikat és csaló módszereiket, amelyek megmaradnak a szívükben vagy a benyomásaikban, és amelyek újra és újra lejátszódnak az elméjükben, mint egy film jelenetei, amitől egyre nagyobb szégyent, fájdalmat és szomorúságot éreznek. A folyamatos önvizsgálat és önreflexió után bűnözőnek érzik magukat, azonnal teljesen elernyednek, és képtelenek felállni. Úgy érzik, hogy nem jó emberek, hanem gonoszak, és szerencsésnek tartják azt, hogy nem álltak közvetlenül ellen Istennek, amit valóban éppenhogy csak megúsztak! Aztán elkezdenek felébredni, nem hajlandók emberként így elbukni, és fogadalmat tesznek: „Újra kell kezdenem, és becsületes embernek kell lennem, különben Isten nem menthet meg. Ahhoz, hogy megmeneküljek, becsületes embernek kell lennem. Most semmiképpen sem adhatom fel!” Mindegy, hogy ezek az emberek korábban vagy később fogadják el az igazságot, és függetlenül attól, hogy mély vagy sekélyes a megértésük Isten szavai tekintetében, Isten szavaihoz való hozzáállásuk nem lenézés, még kevésbé idegenkedés vagy ellenállás. Ehelyett aktívan elismerik és elfogadják Isten szavait, és aztán mindig készen állnak arra, hogy átültessék azokat a gyakorlatba. Amikor cselekednek vagy a kötelességüket végzik, mindent megtesznek azért, hogy megkeressék az alapelveket Isten szavaiban, majd tudatosan ezen alapelvek szerint cselekednek. Még ha időnként nem is találnak konkrét alapelveket, vagy nem fogják fel az irányt, a szándékuk az, hogy jól végezzék a kötelességüket, hogy Isten szándékaival összhangban és az igazság alapelveihez igazodva végezzék azt. Ezeknek az embereknek és a munkásoknak az emberi mivolta többnyire azonos; nincs különbség a magas és az alacsony, vagy a nemes és az alantas között. Természetesen az ilyen típusú emberek közül sokan úgy tekintenek magukra, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, és képes vagyok lemondani dolgokról az Istenbe vetett hitem révén, és hajlandó vagyok megfizetni az árat és elviselni a nehézségeket, hogy elvégezzem a kötelességemet”. De mi különbözteti meg ezeket az embereket a munkásoktól? Miután meghallgatták Isten embereket megítélő és leleplező szavait, az ő hozzáállásuk nem a figyelmen kívül hagyás, nem a kitérés, hanem az aktív és őszinte elfogadás. Még ha elkeseredettnek és csüggedtnek is érzik magukat e szavak meghallgatása után, sőt, még haragot is kifejeznek saját feltárt romlottságukkal szemben, végül mégis képesek helyesen szembenézni ezekkel, aktívan elfogadni, proaktívan gyakorolni és bemenni ezekbe. Vajon nem egy embertípus ez is? (De igen.) Nem jellemzőek-e ezek az emberek bizonyos mértékig? (De igen.) Sok ilyen ember van? (Nincs sok.) Bár most még nincs sok, van remény arra, hogy számuk növekedni fog. Szóval milyen kategóriába sorolandók ezek az emberek? Jelezhetik-e ezek a konkrét megnyilvánulások, hogy ezek az emberek szeretik az igazságot és képesek elfogadni az igazságot? (Igen.) Jelezhetik. Bár néhány gyenge felfogóképességű ember lassabban fogadja el az igazságot, a szívük mélyén elfogadják az igazságot, és olyan a gondolkodásmódjuk, hogy aktívan be is mennek abba. Valahányszor valaki új fényt vagy utakat közöl az igazság alapelveivel összhangban történő gyakorláshoz, a szemük felragyog, a szívük megvilágosodik, és örömöt éreznek, azt gondolva: „Végre valaki közölte ezt a fényt. Ez hiányzik nekem.” Mindig képesek felfogni, hogy mi hiányzik nekik, elnyerni a fényt és a megvilágosodást, amire sürgősen szükségük van és hiányzik nekik, valamint megtalálni a számukra szükséges igazságalapelveket a testvéreik által közölt valódi tapasztalati megértésből. E konkrét megnyilvánulások alapján vajon nem áhítozik-e a szívük az igazság után? (De igen.) Ha azt mondjuk, hogy ezek az emberek szeretik az igazságot, akkor ez a kijelentés nem túl objektív vagy pontos. Konkrét megnyilvánulásaik alapján azonban ezek az emberek igenis áhítoznak az igazságra. Honnan ered ez az áhítozás? Abból a reményükből fakad, hogy feloldják a romlott beállítottságaikat, abból a reményükből, hogy megoldják azokat a különféle problémákat és nehézségeket, amelyekkel az életbe való belépésük során találkoznak, és abból a reményükből, hogy haladást érnek el az igazságban, hogy mélyebbre ássák magukat, valamint abból a reményükből, hogy képesek lesznek valóban az alapelvek szerint cselekedni, úgy gyakorolni, hogy annak van útja, a romlott beállítottságaik megnyilatkozásaiból pontosabban felismerni, hogy mi a romlott beállítottságaik lényege, és hogyan oldják fel és vessék le azokat. Bár ezek az emberek gyakran élnek romlott beállítottságokban, amilyen például a státuszért való versengés, a saját útjukhoz való makacs ragaszkodás, az önelégültség, az arrogancia, a csalárdság vagy akár a hajthatatlanság, ezek a nyilvánvaló problémák fokozatosan megvizsgálásra és azonosításra kerülnek Isten szavainak folyamatos evése és ivása, valamint Isten munkájának megtapasztalása révén. Akkor képesek felismerni ezeket problémaként, a romlott beállítottságok megnyilatkozásaiként, amelyek nincsenek összhangban az igazsággal, és amelyeket Isten gyűlöl. Miután tudatára ébrednek a romlott beállítottságaiknak, még jobban áhítoznak arra, hogy feloldják és levessék azokat. Az igazságra való áhítozásuknak ez az egyik forrása. Más szóval szükségük van arra, hogy feloldják a romlott beállítottságaikat, rendelkeznek azzal a sürgető mentalitással, hogy levessék a romlott beállítottságaikat. Ugyanakkor, miután felfedezték a romlott beállítottságaik által felfedett különféle állapotokat, problémákat és nehézségeket, még inkább szeretnék megérteni, hogy mik Isten pontos szavai és követelményei ezekre a gondokra vonatkozóan, és hogy Isten mely igazságai vagy szavai képesek megoldani ezeket. Az igazságra való áhítozásuknak ezek a konkrét megnyilvánulásai és forrásai. Ez objektív állítás? (Igen.) Ezekre az emberekre nem lehet azt mondani, hogy szeretik az igazságot. Ha szeretnék az igazságot, akkor nagyon proaktívak lennének, és a különféle megnyilvánulásaik pozitívabbak lennének. A különféle megnyilvánulásaik és az aktuális érettségük alapján azonban ezek az emberek még nem jutottak el arra a pontra, hogy szeressék az igazságot, hanem csupán áhítoznak rá. Ez az állítás már meglehetősen objektív. Megnézve tehát ezeknek az embereknek a különféle megnyilvánulásait, ők vajon melyik kategóriába sorolandók? Pontosan szólva ezek az emberek Isten népének kategóriájába tartoznak. Ez egy megalapozott állítás. Mi az alapja? Ezeknek az embereknek a romlott beállítottságai megegyeznek a többiekéivel. Emberi mivoltukat tekintve nem mondható, hogy jó az emberi mivoltuk, és az sem mondható, hogy Isten szemében tökéletesek lennének; a legtöbbjük emberi mivolta átlagos. Mit jelent itt az, hogy „átlagos”? Azt jelenti, hogy rendelkeznek a lelkiismeret és a józan ész egy bizonyos szintjével. De nem ez a legfontosabb vonatkozás. Mi a legfontosabb? Az, hogy miután hallották Isten szavait és Isten követelményeit, miután hallottak az Isten szavai által leleplezett mindenféle ember romlott beállítottságairól, nem közömbösek, hanem felkavarta őket, és cselekedni fognak. Mit jelent az, hogy cselekedni? Azt jelenti, hogy miután hallották Isten e szavait és ezeket az igazságokat, nem hajlandóak többé a romlott beállítottságokban élni és folytatni a korábbi életvitelüket. Ehelyett arra törekednek, hogy megváltoztassák azokat a különféle gondolatokat, álláspontokat, létezési módokat és életmódot, amelyekre korábban hagyatkoztak. Ugyanakkor aktívan keresik az igazságot a kötelességük teljesítése során és az Isten által rendezett különféle körülmények között, Isten szavait használva a gyakorlás alapjaként és alapelveiként ahelyett, hogy meggondolatlanok és önfejűek lennének. Emberi mivoltuk, képességük, Isten szavaihoz, Isten munkájához és Isten követelményeihez való hozzáállásuk és nézeteik stb. alapján ezek az emberek pontosan azok, akiket Isten meg szándékozik menteni. Nekik több reményük van a romlott beállítottságaik levetésére és a megmenekülésre, mint a munkásoknak. Csak azok számítanak Isten népének, akik elfogadják az igazságot, és képesek levetni a romlott beállítottságaikat, hogy megmeneküljenek. Elég találó ez a meghatározás, nem igaz? (De igen.) A legtalálóbb. A megmenekülés nem arról szól, hogy éppen csak egy kis erőfeszítést tesz valaki, és fizet egy kis árat azért, hogy maradhasson, és akkor minden el van intézve. Mi a státusza azoknak, akik megmenekülhetnek? Egy olyan státusz, amely által Isten szavainak és munkájának elfogadásával és megtapasztalásával feloldódnak a romlott beállítottságaik. Ebben a folyamatban megismerik Istent, megértik a saját romlott beállítottságaikat, valamint valós és konkrét tapasztalatokat szereznek Isten szavairól, ezáltal képesek tanúságot tenni Isten mellett – képesek bizonyságot tenni Istenről. Isten mely vonatkozásairól tesznek bizonyságot? Bizonyságot tesznek Isten szándékairól, Isten természetéről, arról, hogy Istennek mije van és mi Isten, Isten identitásáról és arról, hogy Isten a Teremtő. Ez az, ami az üdvösség elérése után megnyilvánulhat az emberben. Miért érhetik el az emberek ezeket az eredményeket, miután megmenekültek? Nem azért érik ezt el, mert azt tartják magukról, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, és képes vagyok lemondani dolgokról az Istenbe vetett hitem révén, és hajlandó vagyok megfizetni az árat, hogy elvégezzem a kötelességemet”. Az egyetlen ok – és a legfontosabb pont – az, hogy képesek elfogadni Isten szavait az életükként, képesek gyakorolni az igazságot, hogy levessék a romlott beállítottságaikat, félretegyék az eredeti, régi életmódjukat és az életre vonatkozó álláspontjaikat, és Isten szavait vegyék új életükként. Isten szavait használják alapként a viselkedésükhöz, a cselekedeteikhez, Isten követéséhez, az Istennek való alávetettséghez és az Istennek való megfeleléshez. Ez az az eredmény, amelyet az ilyen emberekben el lehet érni. Mi a legfontosabb vonatkozás az üdvösség eléréséhez? (Képesnek lenni az igazság elfogadására.) Így van. A lényeg az igazság elfogadásának képessége.

Vannak, akik azt kérdezik: „Ha a végsőkig feláldozom magam Istenért, akkor Isten nagyon meg fog áldani engem?” Ha nem fogadod el az igazságot, ám mégis képes vagy kitartani Isten követésében a végsőkig, az utolsókig fáradozva, amely során nincsenek nagyobb vétkeid, és nem sérted meg Isten természetét, akkor ilyen körülmények között Isten hűséges munkásnak fog tekinteni téged, aki maradhat. Némelyek azt kérdezik: „Miféle áldás az, hogy maradhat valaki?” Nem kis áldás! Ha van rá esély és lehetőség, akkor talán láthatod Isten valódi személyét, és ez attól függ, hogy Isten mit tesz a következő korszakban. Ha lehetőség van megmaradni és még több évtizedig élni, akkor ez az áldás igen jelentős. Hogyan jön létre ez az áldás? Azáltal éri el valaki, hogy hűségesen dolgozik, miközben kitart amellett az álláspont mellett, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, le tudok mondani dolgokról, és hajlandó vagyok megfizetni az árat és képes vagyok elviselni a nehézségeket, hogy elvégezzem a kötelességemet”. Nem kellene a munkásoknak tudniuk elégedettnek lenni? (De igen.) Elégedettnek kell lenniük, hogy elérjék ezt az áldást. Még csak Isten szavait sem fogadod el, mégis, mivel Isten látja a hűségedet és a képességedet arra, hogy a végsőkig dolgozz anélkül, hogy elpártolnál ebben az időszakban, anélkül, hogy megsértenéd Isten természetét vagy megszegnéd az Ő adminisztratív rendeleteit, anélkül, hogy súlyos vétkeket követnél el, Ő megadja neked ezt az áldást és kegyelmet – az emberiség teremtése óta ez a legnagyobb ajándék, amelyet Isten ad azoknak a romlott embereknek, akik hűségesen dolgoztak csupán, de nem érték el az üdvösséget. Csak egy kis erőfeszítést tettél, és még csak el sem fogadod Isten szavait – már az is elég jó, hogy ilyen nagy áldásban részesülhetsz; ez Isten mérhetetlen kegyelme. Egy másik kategória Isten népe, akikről az imént beszéltünk. Az Isten népe által kapott áldások kétségtelenül nagyobbak a munkások által kapottaknál. Mi tehát Isten népének az áldása? Persze nem olyan egyszerű, mint csupán képesnek lenni a megmaradásra, vagy lehetőséget kapni Isten valódi személyének a megpillantására. Sokkal több áldás van, de ezeket itt nem tárgyaljuk. Nem életszerű erről beszélni, és különben is, még ha el is mondom nektek, most azonnal nem fogjátok megérteni vagy elérni ezeket. Isten népe az, akiket Isten meg szándékozik menteni, és az egész emberiség közül ők kapják a legnagyobb áldásokat; ez semmiképpen sem túlzás. Miért van ez? Mert Isten munkájában, az emberiség megmentésére irányuló hatezer éves irányítási tervének a munkájában Isten népe azáltal, hogy képes volt elfogadni Isten szavait, képes volt Isten szavait igazságként és a létének alapelveiként kezelni, és Isten szavait tette életévé, levetette a Sátán romlott beállítottságát, és megélte Isten szavait, erős és harsogó bizonyságot téve Isten mellett. Azt, amit megélnek, az életüket, képesek felhasználni arra, hogy visszavágjanak a Sátánnak és megszégyenítsék, képesek tanúságot tenni Istenről az emberiség körében, ezáltal dicsőséget szerezve Istennek. Ezért Isten népe az, akiket Isten meg szándékozik menteni, és akik elnyerik az üdvösséget. Némelyek azt mondják: „Mivel ezek az emberek képesek Isten szavait az életükké tenni, Isten szavait megélni és tanúságot tenni Istenről, ettől vajon ők Isten szeretett fiaivá válnak-e, azokká, akikben Isten gyönyörködik?” Túl sokat gondolkodsz; elég az, ha valaki Isten népéhez tartozik. Ha Isten az Ő fiának, gyermekének vagy szeretett fiának nevez téged, az Isten dolga, de akárhogy is, te magad soha nem állíthatod, hogy Isten szeretett fia, Isten fia vagy Isten kedvence vagy. Ne tegyél ilyen kijelentéseket magadról, és ne tekintsd magadat ilyennek; te egy teremtett lény vagy – ez így megfelelő. Még ha egy napon Isten népe közé is hívnak, vagy már el is indultál a megmenekülés útján, akkor is csak egy teremtett lény vagy. Ha így gondolkodsz, az azt bizonyítja, hogy az út, amelyen jársz, a helyes út. Ha mindig arra törekszel, hogy Isten szeretett fia legyél, hogy Isten szeressen, hogy Isten gyönyörködjön benned, akkor rossz úton jársz; ez az út nem vezet sehová, és nem kellene ilyen vágyálmokba bocsátkoznod. Függetlenül attól, hogy Isten mondott-e valaha is ilyen szavakat, vagy tett-e ilyen ígéretet embereknek, neked nem szabad így tekintened magadra; nem ezt kellene megpróbálnod elérni. Isten népéhez tartozni már elég jó dolog; Isten népe teremtett lényként már megfelelő színvonalú – csak kár, hogy te még nem vagy az. Úgyhogy ne törekedj ezekre a homályos, csalóka, üres dolgokra. Ha valaki képes az üdvösségre törekedni, akkor bizonyos mértékig már elindult az üdvösség útján. Isten népének elsődleges jellemzője az, hogy képesek elfogadni az igazságot, és szeretetet tanúsítanak az igazság iránt. Isten munkájának megtapasztalása és az üdvösségre való törekvés során különböző mértékben feloldhatók, levethetők és megváltoztathatók a romlott beállítottságaik, a régi gondolataik és a romlott beállítottságaikhoz kapcsolódó különféle negatív állapotaik és megnyilvánulásaik. Akkor meg tudják élni Isten azon követelményeit, hogy becsületes emberek legyenek, olyan emberek, akik megértik az igazság alapelveit, olyan emberek, akikben van hűség és alávetettség, és olyan emberek, akik képesek félni Istent és kerülni a rosszat. Ami azt illeti, hogy hogyan lehet valaki Isten népének tagja, aki megfelelő színvonalú és megfelel a mércének, ezt itt nem fogjuk részletezni; ez nem témája a mai beszélgetésünknek.

III. Bérmunkások

A munkások és Isten népe mellett van az embereknek egy másik kategóriája is, akik a legszánalmasabbak Isten kiválasztottjai között. Miután meghallgatták az Isten által kifejezésre juttatott különféle igazságokat és az emberiséghez intézett különféle leleplező szavait, semmi változást nem mutat sem a viselkedésük, sem az, amit megélnek, sem a törekvéseik. Akárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, ők közömbösek maradnak: „Nem akarok megváltozni. Úgy fogok élni, ahogyan akarok, és senki sem irányíthat engem. Azt teszel, amit akarsz, engem nem érdekel! Éppen nem vagyok jó hangulatban, úgyhogy egyikőtök se provokáljon. Ha megteszitek, akkor nem leszek udvarias!” Nem azzal a határozott hozzáállással vagy álláspontból tekintenek önmagukra, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, le tudok mondani dolgokról, és hajlandó vagyok elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat”, hanem ennél határozottabb hozzáállást tanúsítanak a testvérek között. Mi ez a hozzáállás? Ez: „Úgy cselekszem, ahogy akarok, azt teszek, amit csak szeretnék. Senki ne unszoljon, hogy fogadjam el az igazságot, senki ne próbáljon megváltoztatni. Aki megpróbál arra ösztökélni, hogy fogadjam el az igazságot, az csak a bajt keresi, és ha bárki megpróbál megmetszeni, az életem árán is felveszem vele a harcot!” A legkevésbé sem érdekli őket Isten egyetlen mondata sem, sem az a munka, amelyet Isten végez. Természetesen, ami az emberek romlott beállítottságait és a cselekedeteik alapelveit illeti, valamint azt a hozzáállást, amelyet az embereknek Istennel szemben tanúsítaniuk kellene, és azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek az egymással való érintkezéseik során be kellene tartaniuk – amelyeket a testvérek az összejövetelek során vagy a kötelességük végzése közben említenek –, ezeket lenéző hozzáállással kezelik. Néhányan végeznek kötelességet, de teljesen figyelmen kívül hagyják az Isten háza által elvárt alapelveket, és úgy teszik a dolgokat, ahogyan azt ők eltervezték. Rögtön azután, hogy befejezted velük az alapelvekről való beszélgetést, szemtől szemben beleegyeznek, de aztán megfordulnak, és elkezdenek meggondolatlanul és önkényesen cselekedni, megmutatva démoni vonatkozásukat. Vannak olyanok is, akik kívülről tisztességes embereknek tűnnek, de amikor beszélgetsz vagy csevegsz velük, a nézeteik helytelenek, a hangnemük helytelen, és ami még súlyosabb probléma, hogy a beállítottságuk helytelen, ami lehetetlenné teszi, hogy beszélgetést folytassunk velük. Amikor megkérdezed tőlük: „Létezik-e Isten a világban?” – azt mondják: „Nem tudom.” Azt mondod: „Ezt így kell csinálni, ez Isten szándéka.” Azt válaszolják: „Ellenszenvesnek találsz engem? Bajba akarsz sodorni? Ki akarsz közösíteni engem?” Azt mondod: „Az ilyen viselkedéssel elképzeléseket terjesztesz és negativitást árasztasz, ami néhány új hívő botlását okozhatja. Be kell tartanunk Isten házának szabályait, és tisztában kell lennünk azokkal az alapelvekkel, amelyeket az emberek közötti érintkezések és kapcsolatok esetében követnünk kell. Ha az, amit mondunk és teszünk, nem képes építeni vagy segíteni másokat, akkor legalább ne legyen negatív hatással másokra. Ezzel az észszerűséggel rendelkeznie kellene annak, akinek normális az emberi mivolta.” Azt mondják: „Normális emberi mivoltról beszélsz nekem, előadást tartasz nekem a szabályokról, hát mit képzelsz, ki vagy te? Mi a baj azzal, hogy negativitást árasztok? Minden egyes új hívő, aki megbotlik, eggyel kevesebb új hívő – megkímél engem attól a bosszúságtól, hogy látnom kell őket!” Hiábavaló velük szabályokról beszélni, ahogy az emberi mivoltot megvitatni is az. Mi a helyzet az igazságról való beszélgetéssel, az Isten szavairól való beszélgetéssel? Nem hallgatnak Isten szavainak közlésére sem. Senki nem meri kritizálni őket, senki nem meri háborgatni vagy provokálni őket. Vannak ilyen emberek a gyülekezetben? (Igen, vannak.) Azok között, akik ki lettek takarítva, bizony vannak ilyen egyének. Ezek az emberek munkások, Isten népe, vagy kik? (Ők olyan emberek, akiket kivetettek.) Miért vetették ki őket? (Az igazság el nem fogadása miatt; az igazságtól való idegenkedés miatt.) Ez a probléma lényege. Akkor miért nem fogadják el az igazságot? Miért idegenkednek az igazságtól? Mi az alapvető ok? (Ezeknek az embereknek a lényege az álhívőké.) Így van, a lényegük az álhívőké. Elég sok álhívő van a gyülekezetben, de vajon minden álhívő ilyen? (Nem.) Ezek az egyének, akikből még a legalapvetőbb emberi erkölcs és neveltetés is hiányzik – őket vajon csak azért vetik ki, mert álhívők? Miért vetik ki őket? Ez alapvetően emberi mivoltbeli probléma; ezeknek az embereknek rossz, rosszindulatú az emberi mivoltuk. Pontosabban szólva, hiányzik az emberi mivoltuk. Mivel hiányzik az emberi mivoltuk, mik ők? Ördögi természetű emberek. Hogyan vethetők össze az ördögi természetű emberek a fenevadakkal? Szerintem még a fenevadaknál is rosszabbak; egyes fenevadak tudnak engedelmesek lenni, és el tudják kerülni a rossz cselekedeteket. A kutyák például egészen jók tudnak lenni; néhány kutyából igazán nagyszerű házi kedvenc válik, és különösen jól kijönnek az emberekkel. Különösen engedelmesek és értelmesek, mindent megértenek, amit az emberek mondanak, és alkalmasak arra, hogy lakásban tartsák őket. Az ilyen kutyák sokkal jobbak, mint az engedetlen emberek. Sok olyan ember van, aki rosszabb a jó kutyáknál. Akkor ők még mindig emberek? Nem, nem emberek; ők nem emberi lények. Sokan nem értik az emberi nyelvet; lehetetlen velük kommunikálni. Nem fogadják el az igazságot, bárhogyan is beszéljenek nekik róla, panaszkodnak, amikor megmetszik őket, és trágár dühbe gurulnak, amikor kivetik őket, egyáltalán nem mutatva változást, függetlenül attól, hogy hány éve hisznek. Vajon így is megengedhető-e az ilyen embereknek, hogy Isten házában maradjanak? (Nem.) Nem lehet megengedni, hogy maradjanak. Milyen kategóriába sorolandók az ilyen emberek? Először is, Isten választott népe közé kell-e sorolni ezeket az embereket? (Nem.) Ha nem tartoznak Isten kiválasztottjai közé, akkor milyen kategóriába sorolandók? Nem tartozni Isten kiválasztottjai közé – hogyan kell ezt értelmezni? Ez azt jelenti, hogy az általuk mutatott és megélt ember mivolt szempontjából nem egyszerűen arról van szó, hogy álhívők; a lényegük nem emberi. Sokan vannak az álhívők – vajon mind olyan rosszak és rosszindulatúak, mint ezek az egyének? Nem. Még a nem hívők között sem mindenki ennyire rossz; egyesek rendelkeznek a legalapvetőbb erkölcsi normákkal. Mi a helyzet akkor ezekkel az egyénekkel? Még az a legalapvetőbb erkölcs és neveltetés is hiányzik belőlük, amivel az álhívők rendelkeznek; az, amit feltárnak és megélnek – hogy pontosan fogalmazzak –, nem felel meg az emberi erkölcs normáinak. Ezeknek az embereknek a lényege az ördögiség. A lényegük szempontjából nézve akkor vajon megmenti őket Isten? (Nem.) Isten nem menti meg őket. És miért van ez? Mert az emberi mivoltuk rossz és rosszindulatú, démoni természetű, és emiatt idegenkednek az igazságtól és ellenállnak neki. Ez a megfogalmazás valójában magasztalja őket, pontosan fogalmazva ezek az egyének a pozitív dolgoktól idegenkednek és azokat gyűlölik, nem emelkednek fel arra a szintre, hogy az igazságtól idegenkedjenek és azt ne fogadják el. Még a legalapvetőbb pozitív dolgoktól is idegenkednek, gyűlölik azokat, és ellenállnak nekik; azok a szabályok, amelyeket egy normális emberi mivoltú személynek be kellene tartania, és az a neveltetés, amellyel rendelkeznie kellene, mind olyan dolgok, amelyektől undorodnak. Képesek vajon elfogadni az igazságot? (Attól elmaradnak.) Így van, attól elmaradnak; még csak nem is munkások ők. Egyesek azt mondják: „Mivel ők még csak nem is munkások, minek számítanak Isten házában? Hogy kerültek be Isten házába?” Ha meg akarnánk magyarázni őket, valamilyen kategóriába akarnánk őket sorolni, akkor pontosan fogalmazva olyanok ezek az egyének, mint a nem hívők közül behozott bérmunkások vagy ideiglenes munkások. Világos ennek a jelentése? Ez az ő kategóriájuk, valamint az Isten házában betöltött szerepük is. Még csak nem is munkások; nem tekintem őket munkásoknak, nem méltóak rá! A munkások rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, mint a jó emberi mivolt, igazán hinni Istenben, és a hajlandóság, hogy megfizessék az árat, valamint a képesség, hogy elviseljék a nehézségeket, és ezeket a dolgokat meg is élik. Ezekből az egyénekből még ezek a tulajdonságok is hiányoznak, tehát bérmunkásnak minősíteni őket már a legnagyobb kedvesség velük szemben, és nagyon udvarias dolog. Mit jelent az, hogy valaki bérmunkás vagy ideiglenes munkás? Azt jelenti, hogy különleges igények okán Isten háza egyes sajátos időszakokban, bizonyos feladatok elvégzésére felvesz néhány olyan személyt, akiknek nincs jelentősége a megmenekülés szempontjából. E feladatok elvégzése után feltárul ezeknek a személyeknek a valódi énje. Isten választott népe már eleget szenvedett a velük való érintkezéstől, elviselhetetlen mértékben elege lett belőlük, és kellő tisztánlátásra is szert tett velük kapcsolatban. Ilyen körülmények között ezeket az egyéneket ki kell takarítani; ez a legmegfelelőbb időzítés az ilyen műveletekhez. Világos volt az iménti magyarázat arról, hogy miként kerülnek ide ezek az egyének? (Igen.) Ők bérmunkások, akiknek nincs közük a megmeneküléshez, akiket a gyülekezeti munka különleges időszakaiban hoznak be. Miután egy ideig alkalmi munkákat végeztek és szolgálatot teljesítettek, ezek az egyének meggondolatlan gaztetteket követnek el Isten házában, számos akadályozást és megzavarást okozva. A negatív karakterek szerepét játsszák. Teljes mértékben tükrözik a Sátán és az ördögök igazi arcát, megzavarják a gyülekezet munkáját, és lerombolják az gyülekezeti élet rendjét. Konkrétabban azt lehet mondani, hogy ezek az egyének jelentősen károsítják Isten házának érdekeit, többek között például megrongálják Isten háza berendezéseinek, gépeinek, értékes tárgyainak nagy részét. Elmondható, hogy ezeknek az egyéneknek a cselekedetei és viselkedése széles körű haragot váltott ki. Természetesen azt is lehetővé tették, hogy több ember vonjon le tanulságokat és nyerjen tisztánlátást, hogy megtanulják, mi is az ördög és mit jelent az emberi mivolt hiánya, és azt, hogy tisztán lássák az álhívők valódi arcát; lehetővé tették az emberek számára, hogy tisztán és konkrétabban lássák, hogy mik az álhívők gondolatai és álláspontjai, mire törekednek, mire vágynak a szívük mélyén, milyen hozzáállást táplálnak Isten és az igazság iránt, és milyen hozzáállást táplálnak a kötelességeik és a pozitív dolgok iránt, és még azt is, hogy ezek az emberek milyen hozzáállást táplálnak bizonyos, Isten háza által hozott előírások iránt, és így tovább. Amikor ennyire konkréttá válik, hogy miképpen élik meg ezek az egyének az emberi mivoltukat, az emberi mivoltuk lényegét, és hogy mire törekednek, mindegyikük teljesen lelepleződik. Feleslegesnek tűnik ezeknek az egyéneknek a megtartása a gyülekezetben; nagy kárt fog okozni Isten választott népének, és egyáltalán nem válik a hasznukra. Elérkezett az ideje, hogy távozzanak. Tehát ha azt mondjuk, hogy Isten háza elég időt és lehetőséget adott nekik, hogy elfogadják az igazságot és imádják Istent, akkor helytálló ez az állítás? (Nem.) Hogyan kellene akkor ezt mondani? Isten háza bőséges lehetőséget és elég időt adott nekik, hogy megforduljanak, de a végeredmény felfed egy tényt: egy ördög mindig és mindenkor ördög marad, és soha nem tud megváltozni. Ez a tény. Vajon rá lehet-e venni a nagy vörös sárkányt, hogy elismerje Isten státuszát és identitását? Rávenni ezeket a démoni természetű embereket, hogy megváltozzanak, és kövessenek néhány szabályt – el lehet ezt érni? (Nem.) Nem képesek ezt elérni. Az, hogy lehetőségeket adnak nekik, nem azt szolgálja, hogy elfogadják az igazságot, elismerjék az Isten által végzett munkát, vagy az igazság alapelvei szerint cselekedjenek, hanem azt, hogy esélyt kapjanak a megfordulásra. Ha csak halvány jele is volna annak, hogy megfordultak, a végső sorsuk talán megváltozna. Ezek az emberek azonban nem tudják, mi a jó nekik; a démoni természetük mindig megmarad. Bármennyi időt vagy lehetőséget kapnak is, sem az, amit megélnek, sem a lényegük nem fog megváltozni; ez tény. Ezért az a végső módja az ilyen emberek kezelésének, hogy felmentjük őket a kötelességeik alól, a gyülekezetből való távozásra kényszerítjük őket, és gondoskodunk arról, hogy többé ne legyen semmi kötelékük vagy kapcsolatuk Isten házával. Vajon vannak, akik nem szívesen látják majd őket elmenni, és sajnálják őket, azt mondva: „Ezek az emberek még elég fiatalok; ha időt kapnának, kiválóvá válnának. Olyan jó képességűek, annyira rátermettek és tehetségesek – milyen nagyszerű lenne, ha el tudnák fogadni az igazságot! Ha Isten háza szeretetteljesebb és toleránsabb tud lenni, és több esélyt tud adni nekik a megtérésre, ha idősebbek lesznek, talán másképp végződnek a dolgok”? Miféle emberek gondolkodnak így? (Zavaros fejű emberek, összezavarodott emberek.) Így van. Ők mind zavaros fejű, összezavarodott emberek – egyszerűen gazemberek! Isten nem menti meg az ilyen embereket, és Isten háza nem engedi meg nekik, hogy maradjanak – mit kell rajtuk sajnálni? Isten azt mondja, hogy Ő nem fogja megmenteni az ilyen embereket, te mégis azt javaslod, hogy kapjanak esélyt a megtérésre. Te meg tudod menteni az embereket? Vajon ez nem szembeszegülés Istennel? Talán megpróbálod elhitetni másokkal, hogy te szeretetteljesebb vagy Istennél? Birtokodban van az igazságvalóság? Képes vagy átlátni egy ember lényegén? Ki az, aki meg tudja menteni az embereket, Isten vagy te? Ha szembe mersz szegülni Istennel – ez végletesen arrogáns, önelégült és észszerűtlen, nemde? Ez nem egy nagy lázadás? Ez vajon nem a Sátán és a gonosz szellemek újjászületése, akik mindig örömüket lelik az Istennel való szembeszegülésben? Az imént említett álhívők kevesebbek a fenevadaknál. Akárhogy is beszél nekik valaki az igazságról, semmi haszna; még a metszésük is hiábavaló. Elmondható, hogy a Sátán természetével rendelkeznek, és soha nem fognak megváltozni. Ha valaki esélyt akar adni ezeknek a sátánfajzatoknak a megtérésre, akkor hagyjátok őt gondoskodni az ilyen emberekről; majd meglátjuk, hogy valóban megvan-e benne a szeretet. Azok az álhívők a legrosszabbak a gyülekezetben, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot; ők mind olyanok, mint a fenevadak, józan ésszel felfoghatatlanok és képtelenek a megmenekülésre. Akár a múltban, akár a jelenben, a gyülekezet bánásmódja a legmegfelelőbb volt irányukban; a gyülekezet óriási türelmet és toleranciát tanúsított irántuk, és elegendő lehetőséget adott nekik. De mostanáig nem változtak egyáltalán semmit, sőt, még fel is erősödtek a jellemzőik. Kezdetben, amikor ezek az emberek az elképzeléseikkel, a képzelődéseikkel és az áldás utáni vágyukkal eljutnak az Istenben való hitre, némileg képesek visszafogottnak lenni és némi lelkesedéssel és buzgalommal végezni a kötelességeiket. Végül azonban, amikor látják, hogy „Istenben hinni annyit jelent, hogy az igazságra törekedni, megismerni Isten munkáját és alávetve lenni Istennek, és ez minden”, akkor alaposan lelepleződik Istenhez és az igazsághoz való hozzáállásuk éppúgy, mint a valódi énjük. Mi az, ami lelepleződik? Nemcsak hogy hiányzik belőlük az emberi mivolt, a lelkiismeret és a józan ész, de rendkívül ádázak, elvetemültek és állatiasak is. Lenézik Istent és az igazságot, és még Isten házának követelményeit és szabályait – és Isten adminisztratív rendeleteit – is ellenségesen és dacosan kezelik. Ezek a megnyilvánulásaik felerősítették az undort és az ellenszenvet, amelyet Isten választott népe érez irántuk, és felgyorsították azt a tempót is, amellyel Isten háza eltakarítja őket, végső soron gyorsan eldöntve, hogy maradnak-e vagy távoznak, eldöntve a kimenetelüket és a sorsukat. A kimenetelüket és a sorsukat ők maguk érdemelték ki, nem valaki felbujtása vagy uszítása miatt következtek be, vagy azért, mert valaki kényszerítette vagy megkísértette ezeket az embereket, és semmiképpen sem objektív körülmények miatt következtek be; a kimenetelüket és a sorsukat saját maguk okozták, a saját választásaik miatt következtek be, és természetlényegük, valamint az általuk választott utak határozták meg azokat. Ezeknek az embereknek a kimenetele és a sorsa megpecsételődött; amint kitakarítják őket a kötelességüket teljesítők soraiból, akkor már csak nem is munkások. Könnyű elképzelni, hogy miféle sors vár rájuk – nem érdemes itt említést tenni róla, mert méltatlanok rá.

Amikor olyan típusú emberekről van szó, akiket felfednek és kivetnek, egyértelműen láthatóak a különféle gonosz tetteik megnyilvánulásai, valamint a rosszindulatú szavak és kijelentések, amelyeket a mindennapi életükben felfednek. És mégis, egyes vezetők és dolgozók képtelenek felismerni ezeket a gonosz embereket akként, amik valójában, illetve átlátni a természetlényegüket. Úgy tűnik, ezek a vezetők és dolgozók nincsenek tudatában annak, hogy ezek gonosz emberek és álhívők, és ezért nincsenek a gyülekezetből történő kitisztításukra vagy a megfelelő kezelésükre vonatkozó terveik. Ez vezetőkként és dolgozókként részükről a felelősség súlyos elhanyagolása. Nyitott szemmel végignézik, amint ezek a démoni természetű emberek nem tartják be Isten házának egyetlen szabályát sem, miközben tombolnak és gátlástalanul megzavarják, valamint szabotálják a gyülekezet munkáját és a gyülekezeti élet rendjét; sőt, még el is nézik ezeknek az embereknek, amikor azok arcátlanul és meggondolatlanul cselekednek, törvénytelenül viselkednek, és a kötelességvégzésük zászlaja alatt kárt okoznak Isten háza érdekeinek. Az Isten háza érdekeinek való károkozás sok mindent magában foglal: Isten háza gépeinek és különböző berendezéseinek megrongálása, különböző irodai eszközök és kellékek tönkretétele, sőt, Isten felajánlásainak elherdálása stb. Ennél is súlyosabb, hogy gátlástalanul különféle eretnekségeket és téveszméket terjesztenek, olyan zavarást okozva, hogy Isten választott népe nem tudja békességben végezni a kötelességeit, olyan zavarást, hogy azok az emberek, akik gyengék és negatívak, felhagynak a kötelességeikkel, és elveszítik a hitüket Isten követésében. Ezek a gonosz emberek mindezeket a rossz dolgokat művelik, elkövetik mindezeket a gonosz tetteket, amelyek megzavarják és akadályozzák a gyülekezet munkáját, és ártanak a testvéreknek, a vezetők és a dolgozók mégis szemet hunynak, fülüket befogják; néhányuk még azt is mondja: „Nem tudtam róla, soha senki sem szólt nekem!” Az a fenevadakból és ördögökből álló banda óriási felfordulást okozott, káoszt szabadított el a gyülekezetben, a vezetők és a dolgozók mégis teljesen tájékozatlanok, és nem tudnak róla! Hát nem söpredékek ezek? Hol van a szívük? Mit csinálnak? Vajon nem csak üres fecsegéssel töltik az időt? Nem hanyagolják el a tényleges feladataikat? Minden olyan nap, amikor ilyen hamis vezetők vannak szolgálatban, egy újabb nap, amikor mindenféle gonosz ember meggondolatlanul megzavarhatja a gyülekezetet, és árthat Isten választott népének. Mivel a hamis vezetők nem tesznek eleget a felelősségeiknek, az a fenevadakból álló banda tétlenül henyél egész nap, semmilyen kötelességet nem végezve, semmilyen szabályt be nem tartva, Isten házán élősködnek, szabadon élvezik Isten házának mindenféle anyagi előnyét és jólétét – sőt, szándékosan zavarják a gyülekezet munkáját, megrongálják Isten házának gépeit és berendezéseit. Így viselkednek, és mégis arra számítanak, hogy kényelmes életet élhetnek, és azt tehetnek, amit akarnak Isten házában, anélkül, hogy bárki háborgathatná vagy provokálhatná őket. Ez nagyon is súlyos probléma, a vezetők és a dolgozók mégis félresöprik, és még akkor sem oldják meg, amikor mások jelentik nekik – hát nem olyan szemetek ezek, akik nem végeznek valódi munkát? Ez vajon nem a felelősség súlyos elhanyagolása? (De az.) Van, aki azt mondja: „Azért nem oldottam meg a problémát, mert más munkával voltam elfoglalva. Egyszerűen nem jutottam oda!” Megállják a helyüket ezek a szavak? Mégis mivel vagy annyira elfoglalva, ha nem oldasz meg egy ilyen komoly problémát? Van értéke azoknak a dolgoknak, amelyekkel elfoglalod magad? Képes vagy prioritásokat felállítani a munkádban? Nem kellene a problémák megoldásának elsőbbséget élveznie, akármennyire is el vagy éppen foglalva a munkával? A gyülekezet munkáját akadályozó és megzavaró különböző fajta emberek haladéktalan megértése és kezelése a vezetők és a dolgozók felelőssége. Ha félreteszed a valódi problémákat és más dolgokkal foglalod el magad, akkor vajon valódi munkát végzel? Ha problémát észlelsz, vagy valaki jelent neked egy problémát, akkor félre kell tenned az éppen végzett feladatot, és azonnal a helyszínre kell menned, hogy megnézd, mi a probléma forrása. Ha az valami gonosz személy, aki megzavarja és akadályozza a gyülekezet munkáját, akkor először ezt a gonosz személyt kell kitisztítanod. Ezt követően a többi probléma megoldása könnyű lesz. Ha felfedezel egy problémát, és azzal az indokkal, hogy túl elfoglalt vagy, nem oldod meg, akkor valójában nem csak úgy rohangálsz, mint mókus a kerékben? Egyébként meg mi az, amivel ennyire el vagy foglalva? Valódi munka az? Képes vagy világosan elmagyarázni? Megállják a helyüket az indokaid és a kifogásaid? Miért kezeled lényegtelenként a problémák megoldását? Miért nem oldod meg időben a problémákat? Miért keresel kifogásokat és húzod ki magad a dolgok alól, mondván, hogy túl elfoglalt vagy, hogy elintézd azokat? Hát nem felelőtlenség ez? Amikor valaki a gyülekezet egyik vezetőjeként nem tekinti prioritásnak a problémamegoldást, különböző apró ügyekkel foglalja el magát, nem ismeri fel a kritikus problémák létezését, a munkában nem képes különbséget tenni fontosság és sürgősség szerint, és nem képes felfogni a lényeges dolgokat – ezek a rendkívül gyenge képesség megnyilvánulásai, és az ilyen ember egy pancser. Akárhány éve is vagy vezető, nem vagy képes jól végezni a gyülekezet munkáját. El kell ismerned a felelősségedet, és le kell mondanod. Ha egy vezető rendkívül gyenge képességű, akkor bármilyen képzés haszontalan; biztosan képtelen lesz bármilyen munkát elvégezni – ő egy hamis vezető, akit el kell bocsátani és át kell helyezni. Milyen következményekkel jár az, ha hamis vezetők vannak szolgálatban? Objektíven szólva minden, amit a hamis vezetők tesznek, sokrétű veszteségeket okoz a gyülekezetnek. Egyrészt a gyülekezet alapvető munkája nincs jól elvégezve, ami közvetlenül gátolja a hatékonyságot a gyülekezet munkájának különböző területein. Ugyanakkor ez árt és kihatással van Isten választott népének életbe való belépésére is. A legfontosabb pedig, hogy ez hatással van a királyság evangéliumának terjesztésére. Ezek a következmények mind közvetlenül összefüggenek azzal, hogy a hamis vezetők nem végeznek valódi munkát. Világosabban fogalmazva a valódi munkát nem végző hamis vezetők okozzák mindezt. Ha más vezetők és dolgozók képesek aktívan részt venni valamennyi valós munkában, felgyorsítva a problémamegoldás ütemét és lerövidítve az átfutási idejét, akkor nem mérséklődnének-e valamelyest a hamis vezetők által Isten házának okozott különféle veszteségek? Legalább csökkenhetnének. Még ha nem is követeli meg Isten háza, hogy azonnal kezeld a problémákat, amint felmerülnek azok, az a legkevesebb, hogy miután problémákat jelentettek, azonnal kezdj el foglalkozni velük: érdeklődj a testvéreknél a helyzetről, és vitasd meg, illetve beszélj arról más vezetőkkel és dolgozókkal, hogy miként lehetne megoldani a problémákat. Ha komoly a probléma és nem tudod, hogyan lehet megoldani, akkor haladéktalanul jelentsd felfelé, és keress megoldásokat. Ennyit minden vezetőnek és dolgozónak el kellene érnie. De a jelenlegi probléma az, hogy ezek a vezetők és dolgozók, még ha nem is tudnak problémákat megoldani, nem jelentenek felfelé. Nagyon félnek felfelé jelenteni, mert attól tartanak, hogy elárulják a saját alkalmatlanságukat, rendkívül gyenge képességeiket, valamint azt, hogy képtelenek valódi munkát végezni; attól tartanak, hogy elbocsátják őket. Mégsem fognak neki a munkának; nehéz felfogásúak, eltompultak és lassan cselekednek. A problémamegoldáshoz vezető út hiányában csak ügyetlenkednek, ami túl sok megoldatlan probléma felhalmozódásához vezet, és ezzel lehetőséget teremtenek a gonosz embereknek. Ekkor, látva azt, hogy a hamis vezetők semmirekellők, azok a gonosz emberek és azok, akiknek ambícióik vannak, megragadják az alkalmat, hogy gátlástalanul gonosztetteket kövessenek el, káoszba és zűrzavarba taszítva a gyülekezetet, megbénítva a munka minden vonatkozását. Bár az elsődleges felelősséget a hamis vezetőknek kell viselniük, más vezetők és dolgozók sem tettek eleget a kötelességeiknek. Vajon ez nem a felelősség súlyos elhanyagolása a vezetők és a dolgozók részéről? Valójában a gyülekezetben felmerülő problémák többsége közvetlenül összefügg a gonosz emberek és az álhívők által okozott zavarásokkal. Ha a vezetők és a dolgozók nem tudják azonnal azonosítani a problémák gyökerét, nem tudják megtalálni a problémákat okozó főkolomposokat, és mindig máshol keresik az okokat, akkor nem lesznek képesek alapjában megoldani a problémákat, és továbbra is fel fognak merülni problémák a jövőben. Ha elkapják és azonnal felelősségre vonják a bajkeverőket, illetve azokat, akik a színfalak mögött problémákat okoznak, ez a problémák kezelésének leghatékonyabb módja. Azt legalábbis biztosítja, hogy azok az álhívők és gonosz emberek ne merjenek tovább ámokfutást folytatni, valamint bomlasztásokat és megzavarásokat okozni. Vajon nem ez az, amit a vezetőknek és a dolgozóknak el kellene érniük? (De igen.) Határozottan elmondható, hogy annak fő oka, hogy a gyülekezet problémáinak száma növekszik, és azok nincsenek időben megoldva, a vezetők és a dolgozók felelőtlensége, vagy az, hogy a hamis vezetők híján vannak az igazságvalóságnak, és nem képesek valódi munkát végezni. Ha a vezetők és a dolgozók nem tudják megoldani a gyülekezetben felmerülő különféle problémákat, akkor biztosan nem tudják elvégezni a pozíciójukkal járó munkát. Számos helyzetet és okot kell itt egyértelműen megérteni: Ha a vezetők és a dolgozók tapasztalatlan újoncok, akkor türelmesen kell segíteni őket, rá kell vezetni őket a problémák megoldására és arra, hogy a problémák megoldása során megtanuljanak néhány dolgot és felfogják az igazság alapelveit. Így fokozatosan meg fogják tanulni a problémák megoldását. Ha a vezetők és a dolgozók nem a megfelelő emberek, teljes mértékben elutasítják az igazság elfogadását, és inkább a nem hívők álláspontját és módszereit használják a problémák megoldásához, ez nem felel meg az igazság alapelveinek. Az ilyen emberek nem alkalmasak vezetőnek és dolgozónak, ezért időben el kell bocsátani és ki kell iktatni őket; azután megismételt választást kell tartani, hogy megfelelő vezetőket és dolgozókat válasszanak. Csak ez a megközelítés képes a problémát maradéktalanul megoldani. Gyülekezetvezetőnek lenni nem könnyű feladat, és elkerülhetetlen, hogy legyenek olyan problémák, amelyeket nem lehet kezelni. Ha azonban valaki rendelkezik józan ésszel, akkor a számára megoldhatatlan problémákkal szembesülve nem szabad azokat elrejtenie, illetve eltussolnia és figyelmen kívül hagynia. Ehelyett több, az igazságot értő emberrel kell konzultálnia, hogy közösen találjanak megoldást, ami a problémák hetven-nyolcvan százalékát megoldhatja, legalább ideiglenesen megakadályozva a komolyabb problémák felmerülését. Ez egy járható út. Ha a problémákat valóban nem lehet megoldani, akkor bölcs döntés az, ha a Fennvalónál keres az ember megoldást. Ha eltitkolod és nem jelented a problémákat, mert félsz a tekintélyed elvesztésétől vagy attól, hogy a Fennvaló meg fog metszeni az alkalmatlanságod miatt, az teljesen passzív magatartás. Ha úgy viselkedsz, mint egy eltompult, nehéz felfogású bolond, aki nem tudja, mit tegyen, az késlelteti a dolgokat. Az ilyen helyzetek könnyen lehetőséget teremtenek a gonosz embereknek és az antikrisztusoknak, lehetővé téve számukra, hogy kihasználják a káoszt a cselekvésre. Miért mondható, hogy kihasználják a káoszt a cselekvésre? Mert pontosan erre a lehetőségre várnak. Amikor a vezetők és a dolgozók képtelenek kezelni bármi problémát, Isten választott népe pedig szorong és nyugtalan, valamint már elvesztette bennük a bizalmát, a gonosz emberek és az antikrisztusok igyekeznek kihasználni ezt a rést. Úgy gondolják, hogy a gyülekezet vezetés és irányítás nélküli állapotban van. Meg akarják ragadni ezt az alkalmat, hogy megmutassák a képességeiket és elérjék, hogy Isten választott népe felnézzen rájuk, támogassa őket, és elhiggye, hogy a vezetőknél és a dolgozóknál jobb képességekkel rendelkeznek, alkalmasabbak a problémák megoldására és kivezetni őket a bajból, és jobban tudják megfordítani a helyzetet a káoszban. Hát nem ezt akarják leginkább megtenni a gonosz emberek és az antikrisztusok? Ilyenkor, amikor a vezetők és a dolgozók erőtlenek, és gonosz emberek és antikrisztusok állnak fel megoldani a problémákat, sőt, a kiúthoz is elvezetnek, kinek fog hinni Isten választott népe? Természetes, hogy a gonosz emberekben és az antikrisztusok erőiben fognak hinni. Mit mutat ez meg? Azt mutatja, hogy a vezetők és a dolgozók semmirekellők, és semmit sem visznek véghez, a döntő pillanatokban kudarcot vallanak. Vajon az ilyen emberek továbbra is méltók arra, hogy vezetők és dolgozók legyenek? Bár az antikrisztusok nem rendelkeznek az igazságvalósággal, és nem képesek valódi munkát végezni, mindannyiuk rendelkezik különböző mértékben bizonyos adottságokkal, és viszonylag élesebb elméjűek a külsődleges dolgokban, éppen ebben áll az előnyük, és így tudják félrevezetni az embereket. De ha vezetőkké és dolgozókká válnának, vajon tényleg képesek lennének az igazság segítségével megoldani Isten választott népének problémáit? Valóban képesek lennének Isten választott népét rávezetni, hogy Isten szavait egyék és igyák, megértsék az igazságot, és bemenjenek az igazságvalóságba? Egyáltalán nem. Bár rendelkeznek bizonyos adottságokkal és ékesszólóak, teljesen hiányzik belőlük az igazságvalóság. Alkalmasak arra, hogy a gyülekezet vezetői és dolgozói legyenek? Egyáltalán nem! Ez olyan dolog, amit Isten választott népének át kell látnia; soha nem szabad, hogy gonosz emberek és antikrisztusok félrevezessék vagy becsapják őket. Az álhívők, a gonosz emberek és az antikrisztusok egyáltalán nem törekednek az igazságra, és szemernyi igazságvalósággal sem rendelkeznek. Szóval mondd meg Nekem, tudnak-e valami lelkiismereteset és észszerűt mondani, például: „Bár jelenleg senki nem felelős a gyülekezetért, kötelességünk saját magunk kezdeményezésére cselekedni. Isten házának előírásai nem szeghetők meg, az Isten háza által megkövetelt alapelvek nem változtathatók meg. Meg kell tennünk, amit kötelességünk megtenni; mindenkinek tartania kell magát az elvégzendő kötelességeihez, végre kell hajtania felelősségeit, és nem bomlaszthatja a rendet.” Vajon tudnának valami hasonlót mondani? (Nem.) Egyáltalán nem! Milyen lépéseket fognak tenni ezek az álhívők és gonosz emberek? Felügyelet és ellenőrzés nélkül még a kötelességeiket sem végzik, elmerülnek az evésben, az ivásban, a játékban és a szórakozásban, üres fecsegéssel, viccelődéssel töltik az időt, sőt, még flörtölnek is. Egyesek az egész éjszakát a nem hívő világ videóinak nézegetésével töltik, majd azzal az ürüggyel, hogy késő estig fennmaradtak a kötelességeiket végezve, lustálkodnak és túl sokat alszanak. Ezek a gonosz emberek, az ördögöktől való emberek cselekedetei. Amikor ezeket a rossz cselekedeteket elkövetik, éreznek-e bármi bűntudatot? Hirtelen feltámad a lelkiismeretük, fogják magukat, és eleget tesznek valami emberi felelősségüknek és tesznek valami hasznosat Isten házáért, a gyülekezetért és a testvérekért? Egyáltalán nem. Amikor valaki figyel, akkor kelletlenül végeznek némi munkát, ami jó színben tünteti fel őket, épp csak annyit és csupán azért, hogy élelemhez jussanak. Ez az egyetlen, amit képesek megtenni; ezen kívül nincs egyetlen jó tulajdonságuk sem ezeknek az embereknek. Vagyis van értelme annak, hogy ezek az emberek Isten házában maradjanak? Egyáltalán semmi értelme nincs. Az ilyen emberek feleslegesek, és ki kell őket tisztítani.

Hogyan lehet mérni azt, hogy valaki szereti-e az igazságot? Hadd mondjak egy példát, hogy megértsétek. Egyesek belemerülnek egy szakmába, és minél többet tanulnak, minél tovább haladnak a tanulmányaikban, annál több mindent megértenek, annál inkább hajlandóak foglalkozni vele, és annál kevésbé hajlandóak elhagyni a szakmát. Miféle megnyilvánulás ez? Vajon azt jelenti, hogy valóban szeretik ezt a szakmát? (Igen.) Bármennyi nehézséget viselnek is el, akármi is az ára, akármennyi erőfeszítést is tesznek bele, nem bánkódnak, nem tágítanak, továbbra is kitartanak a szakmájuk mellett. Ez igazi szeretet, mély, őszinte vonzalom. Tegyük fel, valaki azt állítja, hogy szeret egy bizonyos foglalkozást, de nem hajlandó nehézséget elviselni vagy megfizetni az árat a szakmai készségek elsajátítása folyamán, és amikor sok probléma merül fel a munkában, nem keres megoldásokat, fél a vesződéstől, sőt gyakran úgy érzi, hogy ebben a szakmában dolgozni csak bosszankodást, illetve terhet jelent. A szakmaváltás azonban nem könnyű, és figyelembe véve az ezzel a szakmával esetlegesen járó anyagi előnyöket, ez a személy kelletlenül elvégzi, de soha nem fog kiemelkedő teljesítményt nyújtani ebben a szakmában. Szóval vajon valóban szereti ezt a szakmát? (Nem.) Nyilvánvalóan nem. Van egy másik típusú ember, aki szavakban ugyan kifejezi szeretetét egy bizonyos szakma iránt, és abban is dolgozik, de soha nem visel el nehézséget vagy fizet árat azért, hogy jól elsajátítsa a szakmai készségeket. A tanulási folyamat során akár ellenszenv vagy utálat is kialakulhat benne a szakma iránt, és egyre kevésbé lesz hajlandó tanulni. Amikor az ellenszenve elér egy bizonyos szintet, pályát vált, és utána említeni sem hajlandó egyetlen folyamatot, történetet vagy bármi mást abból az időből, amikor azt a szakmát űzte. Az ilyen emberek valóban szeretik a szakmát? (Nem.) Nem szeretik. Könnyen képesek feladni a szakmát és undorodhatnak tőle, sőt akár pályát is válthatnak, ami azt bizonyítja, hogy valójában nem szeretik a szakmát. Azért tudják elhagyni a szakmát, mert miután sok időt, energiát és pénzt fektettek bele, a szakma nem tette lehetővé számukra, hogy a vágyott gazdag életet éljék, vagy jó anyagi körülményeket élvezzenek. Idegenkednek a szakmától és a szívükben átkozzák azt, még másoknak is megtiltják, hogy említést tegyenek róla, maguk sem beszélnek róla többé, sőt szégyellik, hogy korábban ezzel a szakmával foglalkoztak, és azt tartották célkitűzésüknek és az életük legfőbb követendő céljának. Tekintettel arra, hogy mennyire képesek idegenkedni a szakmától, vajon őszinte volt-e a szakma iránt tanúsított kezdeti szeretetük? (Nem.) Csak egyféle ember van, aki igazán szereti a szakmát – függetlenül attól, hogy jó anyagi létet vagy jelentős előnyöket biztosít-e neki a szakma, és függetlenül attól, hogy hány nehézségbe ütközik vagy mennyi szenvedést visel el ebben a szakmában, ő képes rendíthetetlenül kitartani a végsőkig. Ez az igazi szeretet. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy valaki szereti-e az igazságot. Ha valóban szereted a pozitív dolgokat, a pozitív dolgok szeretetéből az igazság szeretetébe fejlődve, akkor bármilyen helyzetbe kerülsz is, kitartóan fogod keresni az igazságot és törekedni rá, anélkül, hogy megváltoztatnád életcélodat. Ha képes vagy könnyedén feladni az Istenbe vetett hitedet és elhagyni az üdvösség útját, az nem az igazság valós szeretete. Ahogyan azok esetében, akik nem törekednek az igazságra, de nem is adják fel, egy oka van csupán a kitartásuknak: Úgy gondolják, hogy amíg van egy szikrányi remény egy jó sorsra és rendeltetési helyre, egy jó jövőre, addig érdemes kockáztatni, és ki kell tartaniuk a végsőkig. Úgy vélik, hogy ez az állhatatosság szükséges; egyszerűen úgy alakult, hogy a katasztrófák egyre súlyosabbak, és nincs hová menniük, ezért akár itt is maradhatnak, és szerencsét próbálhatnak. Van-e az ilyen embereknek egy szemernyi szeretet is a szívükben az igazság iránt? (Nincs.) Nincs nekik. Amikor épp csak elkezdenek hinni Istenben, ezek az emberek arról is beszélnek, hogy gyűlölik a világot, gyűlölik a Sátánt, gyűlölik a negatív dolgokat, szeretik a pozitív dolgokat, és vágyakoznak a fényre. De milyen a viselkedésük, amikor belépnek Isten házába, a gyülekezetbe? Mi a hozzáállásuk, amikor felfedezik, hogy ők munkások, amikor rájönnek, hogy a cselekedeteik, a viselkedésük és a természetük nem tetszik Istennek? Miféle viselkedést tanúsítanak? Elmondható, hogy amikor úgy érzékelik, érzik vagy gondolják, hogy már nem kedvelik őket Isten házában, hogy ki fogják őket rekeszteni, akkor néhányuk a távozás mellett dönt. Mások ugyan vonakodva ottmaradnak a gyülekezetben, de átadják magukat a kétségbeesésnek, és végül távozásra kényszerülnek. Az ilyen emberek egyáltalán nem szeretik az igazságot; amikor az áldások iránti vágyuk meghiúsul, képesek elárulni Istent és elfordulni Tőle. Ezek a különféle megnyilvánulások mutatják a különböző emberek igazsághoz való hozzáállását.

IV. E háromféle ember különféle sorsa

Az imént beszélgettünk háromféle ember jellemzőiről: a munkásokról, a bérmunkásokról és Isten népéről. A jellemzőikből egyértelműen kitűnik, hogy végső sorsukat nem objektív körülmények vagy feltételek határozzák meg, hanem a saját törekvéseik és természetlényegük. Természetesen objektív szempontból Isten határozza meg az emberek sorsát, de Isten annak alapján teszi ezeket a meghatározásokat, hogy az emberek szeretik-e az igazságot és képesek-e elfogadni az igazságot. A munkások is azt állítják, hogy szeretik az igazságot és a pozitív dolgokat, de végül, amikor Isten munkája befejeződik, az Istenről alkotott elképzeléseik és képzelődéseik, az Istennel szembeni túlzó követeléseik és az Isten ellen elkövetett árulásuk változatlanok maradnak. Azért van így, mert Isten munkájának időszakában Isten követése és a kötelességeik végzése során soha nem fogják feloldani a romlott beállítottságaikat. Annak, hogy nem foglalkoznak a romlott beállítottságaikkal, az az elsődleges oka, hogy alapvetően nem fogadják el az igazságot. Bár megvan bennük a vágy, hogy alávessék magukat Istennek, a megnyilvánulásaik valójában csak a feladás képessége és az ár megfizetésére való hajlandóság, anélkül, hogy valaha is keresnék az igazság alapelveit vagy az Istennek való alávetettség útját. A végeredmény az, hogy bár rengeteg erőfeszítést tesznek, a legcsekélyebb ismeretük sincs Istenről. Még mindig képesek elárulni Istent és hangoztatni a Róla alkotott elképzeléseiket és képzelődéseiket, valamint a Vele szemben támasztott észszerűtlen követeléseiket más emberek és a Sátán előtt. Amikor Isten munkája befejeződik, még mindig azt tartják magukról, hogy „nekem jó az emberi mivoltom, igazán hiszek Istenben, képes vagyok lemondani dolgokról és nehézséget elviselni, és biztosan képes leszek megmenekülni,” és ezért nyugodtak. Valójában mindig is a munkás útját járták, anélkül, hogy egyáltalán törekedtek volna az igazságra; ezáltal mindig megőrzik munkás identitásukat. Az emberek egy másik kategóriáját, a bérmunkásokat nem fogjuk megtárgyalni. Megint másik kategória Isten népe, akiket épp az imént említettünk. Isten követése során úgy, mint a munkások, feláldozzák magukat Érte, odaszánják az idejüket és az energiájukat, sőt a fiatalságukat is, valamint sok szenvedésen mennek keresztül és rengeteg árat fizetnek. Ez ugyanaz, mint a munkások esetében. Akkor mi a különbség? Az, hogy amikor Isten munkája befejeződik, addigra már foglalkoztak a számtalan elképzelésükkel, képzelődésükkel és az Istenhez intézett túlzó követeléseikkel. Addigra levetették a romlottság azon megnyilvánulásait, állapotait és megnyilatkozásait, amelyek nyilvánvalóan ellenállnak Istennek a romlott beállítottságaikon belül. Amelyeket még nem oldottak meg, azok feloldódnak, ahogy a tapasztalataik révén fokozatosan megértik az igazságot. Bár a romlott beállítottságaikat nem fogják addigra teljesen levetni, az életfelfogásukban némi változás fog bekövetkezni. A legtöbb esetben képesek lesznek az általuk megértett igazságalapelvek szerint gyakorolni, és a romlott beállítottságaik megnyilatkozásai jelentősen csökkenni fognak. Bár nem arról van szó, hogy semmilyen körülmények között ne fednék fel azokat, ezek az emberek egy alapvető követelménynek addigra meg fognak felelni: teljesíteni fogják Isten azon követelményét, hogy becsületesek legyenek; alapvetően becsületes emberek lesznek. Továbbá amikor ezek az emberek romlott beállítottságokat fednek fel vagy vétkeket követnek el, illetve Istennel kapcsolatos elképzeléseket és Vele szembeni lázadásokat táplálnak, függetlenül attól, hogy milyen környezetben teszik ezt, bűnbánó lesz a hozzáállásuk. És van még egy pont, ami a legfontosabb: bármilyen konkrét lépéseket is tesz Isten, és bárhogyan is cselekszik az utolsó napok ítéletének munkájában, bármit is szándékozik tenni a jövőben, bárhogyan is rendezi el az emberiség sorsát, és bárhogyan is élnek majd maguk az emberek az Őáltala elrendezett környezetben, mindannyian alávetett szívvel és az alávetettség hozzáállásával fognak rendelkezni, személyes választásoktól, valamint személyes tervektől és elgondolásoktól mentesen. Ezeknek a különféle proaktív és pozitív megnyilvánulásoknak köszönhetően addigra már olyan emberré válnak, amilyet Isten megkövetel, olyanná, aki Isten útját követi, azaz féli Őt és kerüli a rosszat. Bár még mindig messze lesznek a valódi mércétől – „féld Istent, kerüld a rosszat, és légy tökéletes ember” –, ahogyan Isten megfogalmazta, amikor Isten próbatételei elérik őket, képesek lesznek keresni és alávetni magukat, ami elegendő. Nem lesznek panaszaik, csak várnak majd és alávetik magukat. Bár a jelenlegi helyzetetek esetleg még messze áll ettől az eredménytől, és egyesek számára ez esetleg nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnik, ha képesek vagytok elfogadni az igazságot és Isten szavait az alapelvetekként és a létezésetek alapjaként kezelni, akkor higgyetek abban, hogy egy napon te, vagy ti mindannyian, már nem lesztek messze attól, hogy Isten igaz népévé váljatok, akiket Ő szeret – higgyetek abban, hogy ez a nap már kilátásban van. Akár jövendölik jelenleg, akár már kilátásban van, a végső eredmény egyik esetben sem egy fantázia, hanem egy tény, amely hamarosan megvalósul és beteljesül. Hogy pontosan kiben fog ez a tény beteljesülni, mely emberekben fog beteljesülni, az attól függ, hogy ti ténylegesen hogyan törekedtek az igazságra. Más szavakkal, a választ arra, hogy valóban annyira szereted-e az igazságot, hogy képes vagy törekedni rá és gyakorolni azt, vagy csak egy kicsit szereted az igazságot, de nem tudod teljes mértékben elfogadni és gyakorolni azt, a végeredmény fogja megadni neked. Rendben, ezzel itt befejezzük a beszélgetésünket erről a témáról.

A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

II. Az ember emberi mivolta alapján

Ezután folytatjuk a beszélgetést a vezetők és a dolgozók tizennegyedik felelősségéről: „Mindenféle gonosz ember és az antikrisztusok azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása.” A mindenféle gonosz ember felismerésére szolgáló mércék három fő kategóriába vannak felosztva. Korábban már beszélgettünk arról, hogy milyen céllal hisz valaki Istenben, majd áttértünk az emberi mivoltukra. Az emberi mivolt tekintetében is sokféle megnyilvánulást kategorizáltunk. Melyek azok a különböző megnyilvánulások, amelyekről már beszélgettünk? Olvassátok el. (A mindenféle gonosz ember felismerésére szolgáló második tétel az emberi mivoltra vonatkozik. Első: a tények és a valótlanságok hamis színben feltüntetésének kedvelése; második: mások kihasználásának kedvelése; harmadik: züllöttség és féktelenség; negyedik: bosszúvágy; ötödik: arra való képtelenség, hogy az ember vigyázzon a szájára.) Az ötödik pontig jutottunk el a beszélgetésben, amely az arra való képtelenségről szól, hogy az ember vigyázzon a szájára. Függetlenül attól, hogy az emberi mivolt konkrét megnyilvánulásairól vagy más dolgokról beszélgetünk, mint már mondtam, ez más-más hatással lesz a különböző típusú emberekre. Az igazságra törekvők önmaguk vizsgálatára fognak összpontosítani, miután meghallgatták; az Én közlésemhez fogják mérni magukat, és proaktív, valamint pozitív lesz a belépésük. Azonban azok, akik nem törekednek az igazságra, például a munkások, ők csak meghallgatják és kész. Nem veszik a szívükre, illetve nem teljes szívükkel figyelnek. Néha képesek még el is aludni a prédikációk hallgatása közben. Nem tudják befogadni, sőt azt gondolják: „Mi értelme ezeket a triviális dolgokat hallgatni? Időpocsékolás – még az aktuális munkámat sem fejeztem be!” Ők mindig a fáradozással járó munkákkal vannak elfoglalva. Különösen lelkesek és odaadók a fáradozás iránt, hűséget tanúsítanak, de egyszerűen nem tudnak energiát gyűjteni az igazságot érintő ügyekre. Ez világosan feltárja, hogy az ilyen embereket nem érdekli az igazság; ők megelégednek a puszta fáradozással. Van egy másik csoport is, akik ugyanezt a hozzáállást képviselik, függetlenül attól, hogy Isten háza miként közli az igazságot: „Én egyszerűen ellenálló és ellenséges vagyok. Még ha rá is mutatsz a problémáimra, és leleplezed a megnyilvánulásaimat, a feltárulásaimat és a beállítottságaimat, akkor sem fogok odafigyelni, és nem fogom komolyan venni. Na és akkor mi van, ha mások tudják, hogy lelepleződök?” Továbbra is csak szégyentelenül dacolnak és ellenkeznek, ami jóvátehetetlen. Mindazonáltal az emberek különböző típusainak megnyilvánulásai megkülönböztethetők. Az igazság – akár azok számára, akik törekednek rá, akár azok számára, akik hajlandóak fáradozni, de az igazságot nem szeretik, akár azok számára, akiket taszít és idegenkednek tőle – kétélű kardként, próbakőként működik. Mérni tudja az emberek igazsághoz való hozzáállását, és az utat is, amelyen járnak.

F. Észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés, miközben senki sem meri provokálni őket

Korábban beszélgettünk arról, hogyan lehet felismerni a különféle gonosz emberek öt megnyilvánulását. Ma a hatodikkal folytatjuk a beszélgetést. A hatodik szintén egy gonosz embertípus megnyilvánulása, illetve, még ha nem is tartják az emberek ezt a típust gonosznak, mégis mindenkinek ellenszenves. Miért van ez? Azért, mert ezeknek az embereknek nincs lelkiismeretük és józan eszük, hiányzik belőlük a normális emberi mivolt, és a velük való érintkezés különösen kellemetlen és nehézkes, taszítást váltanak ki. Milyen konkrét megnyilvánulásaik vannak ezeknek az embereknek? Az észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés, miközben senki sem meri provokálni őket. Vannak ilyen emberek a gyülekezetben? Bár nem sokan, de biztosan vannak. És mik a konkrét megnyilvánulásaik? Szokásos körülmények között ezek az emberek képesek normálisan végezni a kötelességeiket és egészen normálisan érintkezni másokkal; nem látsz rajtuk ádáz beállítottságot. Amikor azonban a cselekedeteik ellenkeznek az igazság alapelveivel és megmetszik őket, dühbe gurulnak, teljesen elutasítják az igazságot, miközben kifinomult kifogásokat gyártanak maguknak. Hirtelen rájössz, hogy olyanok, mint egy tüskékkel borított sündisznó, egy érinthetetlen tigris. Azt gondolod: „Olyan régóta érintkezek ezzel az emberrel, azt gondolva róla, hogy jó az emberi mivolta, megértő, és könnyű beszélgetni vele; azt hittem, hogy képes elfogadni az igazságot. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen észszerűtlen és szándékosan problémás. A jövőben óvatosabbnak kell lennem, amikor érintkezek vele, kerülni fogom a vele való kapcsolatot, hacsak nem feltétlenül szükséges, és távolságot tartok tőle, hogy ne provokáljam.” Láttatok már ilyen embereket, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak? Akik megértik őket, általában tudják, milyen félelmetesek, és különös udvariassággal és óvatossággal beszélnek velük. Különösen amikor beszélsz velük, semmiképpen sem szabad megbántanod őket, mert az végtelen bonyodalmakhoz vezet velük kapcsolatban. Néhányan azt kérdik: „Mégis kik ezek a faragatlan emberek? Még nem találkoztunk velük.” Ebben az esetben tényleg beszélnünk kell erről. Például, miközben a testvérek beszélgetnek egymással a tapasztalataikról, amikor valaki megemlíti a romlott állapotát vagy a személyes nehézségeit, elkerülhetetlen, hogy a többiek együttérezzenek vele, hiszen hasonló tapasztalatokat vagy érzéseket éltek át. Ez teljesen normális. Miután meghallgatta az ember, azt gondolhatja: „Nekem is voltak ilyen tapasztalataim, úgyhogy beszélgessünk együtt erről a témáról. Hallani szeretném, te hogyan mentél keresztül rajta. Ha a közlésedben van világosság, és olyan problémára vonatkozik, amellyel én is küzdök, akkor elfogadom, és a tapasztalataid és az utad alapján fogok gyakorolni, hogy lássam, milyen eredményeket hoz.” Csak egy olyan embertípus van, amely, hallva másokat önmaguk megismeréséről beszélni és saját romlottságukat és csúfságukat nyíltan felmutatni, azt hiszi, hogy ez közvetve őt is leleplezi és elítéli, és nem tud uralkodni magán, hanem az asztalra csap és dühbe gurul: „Kiben nincs romlottság? Ki él légüres térben? Én úgy látom, a ti romlottságotok még az enyémnél is rosszabb! Miféle alkalmassággal rendelkeztek ti ahhoz, hogy rám célozgassatok, hogy leleplezzetek? Úgy látom, csak meg akarjátok nehezíteni nekem a dolgokat, ki akartok rekeszteni engem! Nem csak azért van ez, mert én vidéki vagyok, és nem tudok kedveskedő szavakat mondani, hogy hízelegjek nektek? Nem azért van, mert nincs olyan magas végzettségem, mint nektek? Még isten se néz le engem, akkor nektek mi jogotok van lenézni?” A többiek azt mondják: „Ez egy normális beszélgetés, nem ellened irányul. Hát nem ugyanolyan mindenki romlott beállítottsága? Amikor valami témáról beszél valaki, és megemlíti saját romlott állapotát, akkor elkerülhetetlen, hogy mások is hasonló állapotban találják magukat. Ha úgy érzed, hogy ugyanezen az állapoton osztozol, akkor te is beszélhetsz a tapasztalataidról.” Ő így válaszol erre: „Így volna? Egyetlen embertől még el tudnám viselni az ilyen közlést, de miért álltok össze ketten-hárman engem megfélemlíteni? Gondoljátok, hogy velem könnyen erőszakoskodhattok?” Minél többet beszél, annál felháborítóbbak a szavai, ugye? (Igen.) Van-e józan eszük az ilyen embereknek, hogy ilyeneket mondanak? (Nincs.) Ha valóban úgy gondolod, hogy mások beszélgetésének témája téged vesz célba, akkor ezt megvitathatod, vagy beszélgethetsz erről a témáról; kérdezd meg egyenesen, hogy rád céloznak-e, ahelyett, hogy előrángatod a paraszti származásodat, az alacsonyabb iskolai végzettségedet vagy azt, hogy mások lenéznek téged. Mi értelme ezeket a dolgokat mondani? Ez nem csak üres fecsegés a helyesről és a helytelenről? Ez vajon nem észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés? (De igen.) Nem gondoljátok, hogy az ilyen emberek szörnyűek? (De igen.) Miután ilyen jelenetet rendezett, mindenki tudja, milyen ember ő, és a későbbi összejöveteleken folyó beszélgetések során mindig óvatosan kell beszélniük, és figyelemmel kell kísérniük az arckifejezését. Ha elkomorodik az arca, a többiek már haboznak beszélni, és mindenki feszeng beszélgetés közben az összejöveteleken. Hát nem az észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedése idézte elő ezt a korlátozást és zavarást? (De igen.) Akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, azokkal nem lehet érvelni; az ilyen emberek nem fogadják el az igazságot, és lehetetlen megmenteni őket.

Az ilyen típusú embernek, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, más megnyilvánulása is van. Némelyek mindig azt mondják az összejöveteleken: „Többé nem viselkedhetek felületesen. Az igazság gyakorlására kell összpontosítanom; a tökéletességre kell törekednem. Természetesen törekszem a kiválóságra. Bármit teszek, azt jól kell csinálnom.” Beszélni beszélnek róla, de a valóságban továbbra is felületesen viselkednek a kötelességük végzése során, és a kötelességvégzésükkel sok probléma van, messze nem éri el az Isten melletti tanúságtétel hatását. Amikor a vezetők rámutatnak a kötelességvégzésükben felmerülő problémákra és megmetszik őket, azonnal dühbe gurulnak, azt mondva: „Tudtam! Mindannyian megítéltek a hátam mögött, azt mondjátok, hogy nem elég jók a szakmai képességeim. Hát nem egyszerűen arról van szó, hogy mindannyian lenéztek engem? Csak egy apró hiba volt, semmi több. Szükséges így megmetszeni engem? Különben is, ki nem hibázik? Azt mondod, hogy felületesen viselkedek – te talán soha nem voltál felületes a munkádban? Alkalmas vagy te arra, hogy kritizálj engem? Az én együttműködésem nélkül ki tudná vállalni ezt a munkát közületek?” Mit gondoltok az ilyen emberekről? Bármit is tesznek, nem hagyják, hogy abban bárki rámutasson a hiányosságaikra vagy javaslatokat tegyen; még a jogos metszést sem fogadják el. Bárki is szóljon nekik, ők ellene fordulnak és ellenkeznek vele, észszerűtlen szavakat mondanak, még azt is állítják, hogy lenézik őket, vagy hogy terrorizálják őket, mert egyedül vannak és tehetetlenek, vagy más hasonlókat. Ez talán nem kezelhetetlen, észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés? Még olyanok is vannak, akik a megmetszésük után elhagyják a kötelességüket: „Nem csinálom tovább ezt a munkát. Ha ti meg tudjátok csinálni, csak rajta! Akkor majd meglátom, hogy nélkülem is tudjátok-e folytatni a munkát!” A testvérek megpróbálják meggyőzni őket, de ők nem hallgatnak rájuk. Amikor a vezetők és a dolgozók közlik velük az igazságot, ők akkor sem hajlandók elfogadni, hanem elkezdenek fölényeskedni és elhagyják kötelességüket. Az összejöveteleken duzzognak, nem olvassák Isten szavait, nem is vesznek részt a beszélgetésben, mindig utolsóként érkeznek és elsőként távoznak. Amikor távoznak, trappolnak a lábukkal és becsapják az ajtót, a legtöbb ember pedig nem tudja, hogyan bánjon velük. Amikor ilyen emberekkel történik valami, ostoba érvekkel és értelmetlen dolgokkal állnak elő, kezelhetetlenné válnak, sőt hajigálnak is dolgokat, teljesen érzéketlenné válnak az észérvekre. Néhányuknak még súlyosabb megnyilvánulásai vannak – ha a testvérek nem üdvözlik őket, akkor elégedetlenek lesznek, és az összejöveteleken megragadják az alkalmat a siránkozásra: „Tudom, hogy mindannyian lenéztek engem. Az összejövetelek során mindannyian csak isten szavainak megbeszélésére és saját tapasztalati megértéseitek megvitatására összpontosítotok. Velem senki sem törődik, senki nem mosolyog rám, és senki nem búcsúzik el tőlem, amikor távozom. Hát milyen hívők vagytok ti? Nektek aztán tényleg nincsen emberi mivoltotok!” Ilyen hisztit rendeznek a gyülekezetben. Akár a legapróbb dolgok miatt is dühbe gurulnak, minden felgyülemlett sérelmüket kiadva magukból. Nyilvánvalóan felfedik a saját romlott beállítottságukat, de nem gondolkodnak el magukon, nem is ismerik önmagukat, és nem vágynak törekedni a változásra vagy az igazságra. Inkább másokban keresik a hibát, különféle kifogásokat találnak, hogy egyensúlyba hozzák a saját pszichéjüket – és mindeközben keresik a lehetőségeket, hogy kiadják magukból a sérelmeiket. Ennél is fontosabb az a céljuk, hogy minél több ember figyeljen fel rájuk és féljen tőlük, hogy így némi tekintélyre és figyelemre tegyenek szert az emberek körében. Az ilyen emberek annyira problémásak! Bármit is mondanak, senki nem mer nemet mondani nekik; senki nem meri őket félvállról venni; és senki nem mer megnyílni és beszélgetni velük. Még ha hibákat és romlott beállítottságokat is észlelnek bennük, senki nem mer azokra rámutatni. Az összejövetelek során, amikor mindenki beszél a személyes tapasztalatairól és arról, hogy miképpen érti Isten szavait, gondosan elkerülik ezt a személyt, mint egy „darázsfészket”, mert félnek, hogy provokálják és baj lesz belőle. Vannak, akik az összejöveteleken adnak hangot annak, hogy otthon vagy a munkában az érzéseik szerint rosszul bántak velük vagy bosszúsággal szembesültek. Egyértelműen lelki szemetesládaként és bokszzsákként használják a testvéreket. Amikor feldúltak, ontják magukból az ostoba érveket, sírnak és hisztit csapnak. Ki merne akkor az igazságról beszélgetni velük? Ha beszélgetnek velük, és egy szó véletlenül érzékeny pontjukra tapint, öngyilkossággal fenyegetőznek. Az még nagyobb baj lesz. Ilyen emberekkel nem lehet normálisan társalogni; nem lehet normális beszélgetést folytatni; nem lehet túl kedvesnek, sem túl hűvösnek lenni; nem lehet őket kerülni; nem lehet túl közel kerülni hozzájuk; és ha a testvérek nem osztoznak megfelelően az ő örömükben, az sem jó; és amikor ezek az emberek nehézségekbe ütköznek, ha a testvérek nem tudnak kellően osztozni a gyötrelmükben, akkor az sem jó. Semmi sem működik velük kapcsolatban. Bármit is tesz az ember, az bosszanthatja és feldühítheti őket. Bárhogy is bánnak velük, soha nem elégedettek. Még az Én bizonyos emberek állapotairól szóló prédikációim és beszélgetéseim is provokálhatják őket. Hogyan provokálja ez őket? Azt gondolják: „Ez nem engem leplez le? Nem is érintkeztél velem, én pedig nem mondtam neked semmit arról, amit akkor csináltam, amikor egyedül voltam. Honnan tudhattad? Valaki biztos beárult. Meg kell tudnom, ki lépett kapcsolatba veled, ki árult be, ki jelentett fel; nem fogom annyiban hagyni!” Az ilyen típusú embernek, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, bármivel kapcsolatban lehetnek torz gondolatai, és képtelen bármit is helyesen kezelni. Vele nem lehet érvelni. A racionalitás teljesen idegen tőle, az igazságot pedig még kevésbé tudja elfogadni. A gyülekezetben maradása semmilyen hasznot nem hoz, csak kárt okoz. Ő csak kerékkötő, olyan teher, amelyet minél gyorsabban le kell rázni; azonnal ki kell tisztítani!

Kínában az Istenbe vetett hit a nagy vörös sárkány általi elnyomást és üldöztetést eredményez, és nagyon sokan vannak, akiket üldöznek és nem mehetnek haza. Egyesek azonban, amikor üldöztetésnek vannak kitéve és nem tudnak hazatérni, úgy vélik, hogy érdemeket vagy alkalmasságot szereztek. Vendéglátó családoknál laknak, és nemcsak azt várják el, hogy kiszolgálják őket – ha bármi kicsit is nem úgy történik, ahogy ők szeretnék, vagy ha honvágyuk támad, akkor jelenetet rendeznek, és a többieknek hízelegniük kell nekik, és el kell viselniük őket. Hát nem észszerűtlenek és szándékosan problémásak az ilyen emberek? Olyan sok az üldözött ember, és vendéglátó családokból nincsen sok. A testvérek szeretetből látják vendégül azokat, akik nem tudnak hazatérni. Nem hagyják, hogy az utcára kerüljenek, és megengedik nekik, hogy az ő otthonukban éljenek. Hát nem Isten kegyelme ez? Mégis, egyesek nemcsak hogy nem értékelik Isten kegyelmét, de még a testvérek szeretetét is képtelenek észrevenni. Inkább sértve érzik magukat, sőt panaszkodnak és kezelhetetlenek. A testvérek otthonában az életkörülmények valójában valamivel jobbak, mint az ember saját otthonában. Különösen az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése tekintetében még jobb is a testvérek otthonában lakni, mint az ember saját otthonában, és a testvérekkel való harmonikus együttműködés mindig sokkal jobb, mint teljesen egyedül lenni. Még ha egyes régiókban az életkörülmények kissé hiányosak is, az átlagos életszínvonallal még így is felérnek. A legfontosabb, hogy együtt élhetnek a testvérekkel, gyakran összegyűlhetnek Isten szavait enni és inni, megérthetnek több igazságot, és tudhatják, milyen célokra törekedjenek. Így hát azok, akik törekednek az igazságra, képesek megfizetni ezt az árat és elviselni ezt a szenvedést. A legtöbb embernek helytálló a hozzáállása ehhez; képesek elfogadni ezt Istentől, tudva, hogy megéri a szenvedés, és keresztül kell menniük ezen. Képesek ezt helytállóan megközelíteni. Viszont néhány kezelhetetlen, észszerűtlen és szándékosan problémás ember egyszerűen nem képes így felfogni a dolgokat. Egy hétig még talán elviseli, hogy nem mehet haza, de két hét után rosszkedvűvé válik, egy-két hónap múlva pedig kezelhetetlenné, és azt kérdezi: „Miért van az, hogy a ti családotok boldogan együtt lehet, én pedig nem mehetek haza a sajátomhoz? Nekem miért nincs szabadságom, miközben ti mindannyian jöhettek-mehettek, ahogy tetszik?” A többek így válaszolnak: „Nem a nagy vörös sárkány általi üldözés okozza? Hát nem teljesen helyes az, hogy Isten követőiként ilyen szenvedéseket viselünk el? Mi olyan nagy dolog ebben a kis szenvedésben? A körülményeket tekintve mi ok lehet válogatósnak lenni? Ha mások képesek elviselni ezt a szenvedést, te miért nem?” Aki észszerűtlen és szándékosan problémás, az egyáltalán nem akar szenvedni. Ha elfognák és börtönbe zárnák, biztosan Júdássá válna. Mégis mennyi szenvedés jár azzal, hogy egy vendéglátó családnál él az ember? Először is, az étel ugyanúgy emberi táplálék; másodszor, senki se nehezíti meg a dolgod; és harmadszor, senki se félemlít meg. Csupán arról van szó, hogy nem mehetsz haza, hogy újra együtt legyél a családoddal – és ez a kis szenvedés egyszerűen elfogadhatatlan az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek számára. Amikor mások az igazságot közlik vele, nem hajlandó befogadni azt, inkább ilyeneket mond: „Ne oktass ki engem ezekről a nagyszabású doktrínákról! Nem értek kevesebbet, mint te; mindezt tudom! Csak azt mondd meg, mikor mehetek haza? Mikor fogja a nagy vörös sárkány abbahagyni az otthonom megfigyelését? Mikor mehetek haza anélkül, hogy a nagy vörös sárkány letartóztatna? Ha nem tudom, mikor mehetek haza, akkor akár meg is halhatok!” Ismét jelenetet rendez, és eközben leül a földre, a lábával rugdalózva – és minél jobban rugdalózik, annál dühösebb lesz, és ez sírás-rívás kíséretében kezelhetetlen kitörésbe torkollik. A többiek azt mondják: „Halkabban! Ha így folytatod, és a szomszédok meghallják, akkor rájönnek, hogy idegenek laknak itt, ez pedig leleplez minket, nem igaz?” Azt válaszolja: „Nem érdekel, akkor is jelenetet akarok rendezni! Ti mind hazamehettek, de én nem. Ez nem igazság! Olyan jelenetet fogok rendezni, hogy ti se mehettek majd haza, pont úgy, mint én!” A kezelhetetlen kitörése nem csillapodik, és felszínre tör a rosszindulata; senki se tudja őt józan észre téríteni, senki se tudja meggyőzni. Amikor kissé javul a hangulata, lenyugszik, és abbahagyja a jelenetet. De ki tudja – bármelyik nap újra kezelhetetlenné válhat és jelenetet rendezhet. Akkor csak ki kell majd mennie sétálni és szabadon lennie, hangosan kell majd beszélnie a lakásban; folyamatosan a hazamenetele tervét fogja szövögetni. A testvérek figyelmeztetik: „Túl kockázatos hazamenni; a rendőrség kiszemelte a helyet és megfigyelés alatt tartja.” Így válaszol: „Nem érdekel, vissza akarok menni! Ha elfognak, hát elfognak! Mi ebben a nagy ügy? Legrosszabb esetben egyszerűen Júdássá válok!” Hát nem őrültség ez? (De igen.) Nyíltan megmondja, hogy hajlandó Júdás lenni. Ki merné vendégül látni? Szeretne bárki vendégül látni egy Júdást? (Nem.) Istenhívő vajon az ilyen ember? A testvérek úgy látják vendégül, mint Istenben hívőt. Ha az emberi mivolta némileg hiányos, az még elnézhető volna; az, hogy nem törekszik az igazságra, szintén elnézhető volna. Ő viszont képes ártani a testvéreknek azzal, hogy elárulja a gyülekezetet és Júdássá válik, és ezzel sok embert megfoszt a lehetőségtől, hogy hazatérjen vagy normálisan végezze kötelességeit – ki vállalhatná magára a felelősséget ezekért a következményekért? Te vendégül mernél látni egy ilyen ellenséget? Csak bajt hozol magadra azzal, hogy vendégül látod, nem igaz?

Azok az emberek, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, csak a saját érdekeikre gondolnak, amikor cselekszenek, és azt teszik, ami nekik tetszik. Szavaik csak ostoba viták és eretnekségek, és érzéketlenek az észérvekre. Ádáz beállítottságuk túláradó. Senki sem mer érintkezni velük, és senki sem hajlandó az igazságról beszélgetni velük, mert félnek attól, hogy bajt hoznak magukra. Mások feszült állapotban vannak, valahányszor elmondják nekik a véleményüket, attól félve, hogy ha egyetlen olyan szót is kiejtenek, ami nem tetszik nekik, vagy nincs összhangban a kívánságaikkal, akkor belekapaszkodnak abba, és gyalázatos vádakkal illetik őket. Hát nem gonoszak ezek az emberek? Nem élő démonok ők? Akiknek ádáz a beállítottsága, és a józan esze nem ép, azok mind élő démonok. És amikor valaki kapcsolatba kerül egy élő démonnal, egy pillanatnyi figyelmetlenséggel bajba sodorhatja magát. Hát nem jelentene-e nagy bajt, ha ilyen élő démonok lennének a gyülekezetben? (De igen.) Miután ezek az élő démonok kitombolták magukat, és kiadták dühüket, egy ideig talán ember módjára beszélnek, és bocsánatot kérhetnek, de azután sem fognak megváltozni. Ki tudja, mikor fog elromlani a hangulatuk, és mikor kapnak újabb dührohamot, előadva ostoba érveiket. A dühkitörésük és a kirohanásuk célpontja minden alkalommal más és más, mint ahogyan a kirohanásuk kiváltó oka és háttere is. Vagyis bármi kiboríthatja őket, bármi elégedetlenséget kelthet bennük, és bármi dührohamot és kezelhetetlen viselkedést válthat ki belőlük. Milyen szörnyű! Milyen bosszantó! Ezek a zavarodott, gonosz emberek bármikor elveszíthetik az eszüket; senki sem tudja, hogy mire képesek. Az ilyen embereket gyűlölöm a legjobban. Mindannyiukat ki kell tisztítani – mindannyiukat el kell takarítani. Nem kívánok foglalkozni velük. Zavaros a gondolkodásuk és állatias a beállítottságuk, tele vannak ostoba érvekkel és ördögi szavakkal, ha pedig valami történik velük, akkor indulatosan kiadják magukból. Néhányuk sír, amikor hangot ad az érzelmeinek, mások kiabálnak, megint mások toporzékolnak, és vannak olyanok is, akik a fejüket rázzák és a végtagjaikkal hadonásznak. Egyszerűen vadállatok, nem emberek. Néhány szakács edényeket és tálakat dobál, ha elveszíti az önuralmát; mások, akik sertéseket vagy kutyákat nevelnek, ezeket az állatokat rugdossák és verik, ha elveszítik az önuralmukat, és minden dühüket rajtuk töltik ki. Ezek az emberek, bármi is történjék, mindig haraggal reagálnak; nem higgadnak le, hogy átgondolják a dolgot, és Istentől sem fogadják el. Nem imádkoznak, illetve nem keresik az igazságot, és nem keresik a másokkal való beszélgetést sem. Ha nincs más választásuk, akkor tűrnek; ha nem hajlandók tűrni, akkor megőrülnek, ontják magukból az ostoba érveket, vádolva és elítélve másokat. Gyakran mondanak ilyeneket: „Tudom, ti mind iskolázottak vagytok, és lenéztek engem”; „Tudom, hogy a családotok vagyonos, és megvettek engem, mert szegény vagyok”; vagy „Tudom, hogy megvettek engem, mert hiányzik a hitem alapja, és megvettek engem, mert nem törekszem az igazságra”. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudatában vannak saját számtalan problémájuknak, soha nem keresik az igazságot, hogy megoldják azokat, és önmaguk megismeréséről sem beszélnek, amikor másokkal beszélgetnek. Ha a saját problémáik kerülnek szóba, elterelik a szót és hamis ellenvádakkal állnak elő, minden problémát és felelősséget másokra kennek, sőt, még panaszkodnak is, hogy viselkedésük oka az, hogy mások rosszul bánnak velük. Mintha mások okoznák a dühkitöréseiket és értelmetlen bajkeveréseiket, mintha mindenki más lenne a hibás, nekik pedig egyszerűen nem lenne más választásuk, mint hogy így viselkedjenek, és ez jogos önvédelem volna. Valahányszor elégedetlenek, elkezdik levezetni a haragjukat, és ostobaságokat beszélnek, ragaszkodnak képtelen érveikhez, mintha mindenki más tévedne, mintha egyedül ők lennének a jó emberek, és mindenki más gazember volna. Bármennyit is hisztiznek, és bármennyi képtelen érvet is hoznak fel, megkövetelik, hogy szépen beszéljenek róluk. Még ha rosszat is tesznek, megtiltják másoknak, hogy leleplezzék vagy kritizálják őket. Ha akár csak egy apró hibájukra is rámutatsz, végtelen vitákba bonyolódnak, és akkor búcsút inthetsz a békés életnek. Miféle ember az ilyen? Olyasvalaki, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, aki pedig így tesz, az gonosz ember.

Az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek általában nem követnek el jelentős alattomos vagy gonosz tetteket, de abban a pillanatban, amikor ez már érinti az érdekeiket, a jó hírnevüket vagy a méltóságukat, azonnal haragra lobbannak, dührohamot kapnak, kezelhetetlen módon viselkednek, és akár öngyilkossággal is fenyegetőznek. Mondd csak, ha egy ilyen abszurd és észszerűtlenül durva ember megjelenik egy családban, nem szenved vajon az egész család? A háztartást ilyenkor zűrzavar öntené el, tele sírással és üvöltéssel, ami elviselhetetlenné tenné az életet. Néhány gyülekezetben vannak ilyen emberek; bár lehet, hogy nem látszik, amikor minden normális, de sosem tudhatod, mikor robbannak ki és fedik fel magukat. Az ilyen emberek elsődleges megnyilvánulásai közé tartoznak többek között a dühkitörések, a képtelen érvek hangoztatása és a nyilvános káromkodás. Még ha ez a viselkedés csak havonta vagy félévente egyszer fordul is elő, akkor is nagy gondot és nehézséget okoz, különböző mértékű zavart hozva a legtöbb ember gyülekezeti életébe. Ha ténylegesen bebizonyosodik, hogy valaki ebbe a kategóriába tartozik, akkor azonnal kezelni kell, és ki kell takarítani a gyülekezetből. Egyesek talán azt mondják: „Ezek az emberek nem tesznek semmi gonoszat. Nem tekinthetjük gonosz embereknek őket; toleránsnak és türelmesnek kell lennünk velük.” Mondd csak, rendben lenne, ha nem foglalkoznánk az ilyen emberekkel? (Nem, nem lenne rendben.) Miért nem? (Mert cselekedeteik a legtöbb embernek jelentős gondot és bosszúságot okoznak, és a gyülekezeti életben is zavart okoznak.) E kimenetel alapján világos, hogy azok, akik megzavarják a gyülekezeti életet, még ha nem is gonosz emberek vagy antikrisztusok, nem maradhatnak a gyülekezetben. Ez azért van, mert az ilyen emberek nem szeretik az igazságot, hanem idegenkednek tőle, és nem számít, hány éve hisznek Istenben, vagy hány prédikációt hallgatnak, nem fogják elfogadni az igazságot. Amint valami rosszat tesznek és megmetszik őket, dührohamot kapnak és butaságokat hordanak össze. Még akkor sem fogadják el az igazságot, ha valaki közli velük. Senki sem tud velük szót érteni. Még akkor is, ha Én közlöm velük az igazságot, lehet, hogy látszólag hallgatnak, belül azonban nem fogadják el. Amikor tényleges helyzetekkel szembesülnek, továbbra is úgy viselkednek, mint mindig. Az Én szavaimra sem hallgatnak, szóval a ti tanácsaitokat még kevésbé fogadnák el. Bár ezek az emberek talán nem követnek el súlyos gonosztetteket, egy kicsit sem fogadják el az igazságot. Ha a természetlényegüket nézzük, nemcsak a lelkiismeret és a józan ész hiányzik belőlük, de észszerűtlenek és szándékosan problémásak is, és érzéketlenek az észérvekre. Elérhetik-e az ilyen emberek Isten üdvösségét? Semmiképpen sem! Az olyan emberek, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, álhívők, a Sátán szolgái. Amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan ők akarják, dührohamot kapnak, kitartóan ontják magukból az ostoba érveket, és nem hallgatnak az igazságra, bárhogyan is közlik azt. Az ilyen emberek észszerűtlenek és szándékosan problémásak, színtiszta ördögök és gonosz szellemek; rosszabbak, mint a vadállatok! Elmebetegek, akiknek nem ép a józan eszük, és soha nem képesek az igazi bűnbánatra. Minél tovább maradnak a gyülekezetben, annál több elképzelésük lesz Istenről, annál több észszerűtlen igényt támasztanak Isten házával szemben, és annál nagyobb zavart és kárt okoznak a gyülekezeti életben. Ez kihat Isten választott népének életbe való belépésére és a gyülekezeti munka normális előrehaladására. A gyülekezet munkájára gyakorolt káros hatásuk nem kisebb, mint a gonosz embereké; idejekorán ki kell takarítani őket a gyülekezetből. Egyesek azt mondják: „Nem csak arról van szó, hogy kicsit kezelhetetlen a viselkedésük? Nem érik el a gonoszság határát, szóval nem lenne jobb, ha szeretettel bánnánk velük? Ha itt tartjuk őket, talán meg tudnak változni és meg lesznek mentve.” Én mondom neked, ez lehetetlen! Nincs olyan, hogy „talán” – ezeket az embereket egyáltalán nem lehet megmenteni. Ugyanis nem képesek megérteni az igazságot, még kevésbé elfogadni azt; hiányzik belőlük a lelkiismeret és az észszerűség, a gondolkodási folyamataik abnormálisak, és még a megfelelő viselkedéshez szükséges legalapvetőbb józan észnek is híján vannak. Ezek olyan emberek, akiknek nem ép a józan eszük. Isten semmiképpen nem menti meg az ilyen embereket. Akik gondolkodása valamivel normálisabb és akik jobb képességűek, ha egyáltalán nem fogadják el az igazságot, még ők sem menekülhetnek meg, nem is beszélve azokról, akiknek nem ép a józan eszük. Nem túl ostoba és tudatlan dolog az ilyen embereket továbbra is szeretettel kezelni és reményt táplálni velük kapcsolatban? Most megmondom ezt nektek: teljességgel helytálló azok kitisztítása a gyülekezetből, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, és érzéketlenek az észérvekre. Ez alapvetően leállítja a gyülekezet és Isten választott népe ellen irányuló zaklatásukat. Ez a vezetők és a dolgozók felelőssége. Ha bármelyik gyülekezetben előfordulnak ilyen észszerűtlen emberek, Isten választott népének jelentenie kell őket, és amint a vezetők és a dolgozók ilyen jelentéseket kapnak, haladéktalanul kezelniük kell őket. Ez az emberek hatodik típusa, az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek kezelésének az alapelve.

G. Következetes kicsapongó viselkedés

A hetedik típus egy gyakran emlegetett csoport, azok, akik kicsapongó viselkedést folytatnak. Bár az emberi mivoltuk megnyilvánulásai nem túl gonoszak – nem szítanak viszályt, nem követnek el gonosz tetteket és nem okoznak zavarásokat –, van egy közös vonásuk, mégpedig az, hogy mindig problémák és incidensek merülnek fel a másik nemmel való kapcsolataikban. Ilyen problémák a lehetőségek rendelkezésre állásától függetlenül mindig felmerülnek számukra, és ha nincsenek lehetőségek, akkor ők megteremtik azokat, hogy ilyen „történetek” mindenképpen bekövetkezzenek. Függetlenül a körülményektől, attól, hogy ki a másik személy, illetve milyen távol van tőlük az illető, ilyen incidensek időről időre előfordulnak velük. Miféle incidensek? Randevúznak valakivel, vagy folyton közel akarnak kerülni valakihez, vagy vonzódni kezdenek valakihez, vagy szemet vetnek valakire, más hasonló dolgok mellett. Nekik sosem sikerül normálisan élni és a kötelességeiket normálisan végezni, mert állandóan buja vágyak hatása alatt állnak. Vagyis hétköznapi helyzetekben, amikor normális emberek nem keverednének ilyen ügyekbe, ők gyakran igen. Nincs szükségük semmilyen különleges körülményre vagy valakire, hogy lehetőségeket teremtsen számukra; ezek az incidensek csak úgy természetes módon megtörténnek. Az ilyen incidensek előfordulása után, függetlenül a következményektől, egy csoport vagy egy adott személy mindig kénytelen megfizetni érte. Vajon miféle árat fizetnek? Hatással van a kötelességük végzésére; a gyülekezeti munka késedelmet és akadályoztatást szenved; egyes fiatalok izgatottá válnak és kísértésbe esnek, valamint elveszítik érdeklődésüket az Istenbe vetett hit és a kötelességeik végezése iránt; egyesek pedig még el is veszítik vagy feladják a kötelességeiket. A kicsapongó viselkedést folytatók túl sok gondot okoznak. Lépten-nyomon ott nyüzsögnek körülöttük a másik nem tagjai, közel húzódnak hozzájuk, flörtölnek velük, sőt, még játékos évődésbe is bocsátkoznak. Bár lényegi természetű súlyos problémák talán nem merülnek fel, mégis súlyosan megzavarják Isten választott népének azt a normális állapotát, ahogyan a kötelességeiket végzik. Amerre járnak, bajt és zavart okoznak másoknak, a munkának és a gyülekezetnek, sőt, minden alkalmat megragadnak, hogy elcsábítsák az ellenkező nem számukra vonzó tagjait, és kapcsolatot létesítsenek velük. Ez túl nagy nyűg. Ha egyszer beleszeretnek valakibe, az a személy szerencsétlenségre van ítélve, onnantól képtelen lesz normálisan hinni Istenben vagy a kötelességeit végezni. A következmények beláthatatlanok. Az a személy nem tud úgy élni, hogy ne lépjen kapcsolatba vagy ne találkozzon a csábítóval, és amíg a kötelességei teljesítésével van elfoglalva, addig nem tud megházasodni vagy megállapodni, és a kapcsolat megbonthatatlan marad. Vajon mi történik végül? Elkezd rettenetesen szenvedni, nagy fájdalmak gyötrik! Ha kitart, amíg katasztrófák formájában meg nem bűnhődik, akkor teljesen vége, az üdvösségre vonatkozó reménye elszáll. Vannak, akik vétkeznek egyszer, és nem bánják meg, amikor megmetszik őket, hanem másodszor, sőt harmadszor is vétkeznek, és két-három év alatt három-négy kapcsolatba bonyolódnak, ami megzavarja Isten választott népét és a gyülekezeti életet, és emiatt Isten választott népe megveti őket. Ez olyan foltot hagy rajtuk, amelyet egész hátralevő életükben bánni fognak.

Egyesekre – azért, mert valamennyire jó megjelenésűek, rendelkeznek bizonyos eleganciával, némi tehetséggel és adottságokkal, vagy valami fontos munkát vállaltak – mindig tapadni fognak az ellenkező nem tagjai, mint a legyek, körülvéve őket. Némelyek étellel kínálják őket, mások az ágyukat vetik be, megint mások mosnak rájuk, táplálékkiegészítőket és kozmetikumokat vásárolnak nekik, apró ajándékokat adnak nekik, és így tovább. Minden érkezőt szívesen fogadnak, bár a szívük mélyén tudják, hogy a többiek effajta viselkedése helytelen, de soha nem utasítják vissza őket, egyszerre több ellenkező nemű személyt is elcsábítanak. Azok versengenek egymással az alkalomért, hogy szolgálhassák őket, rivalizálnak és féltékenyek lesznek egymásra, míg a kicsapongó ember élvezi ezt az érzést, igencsak elragadónak tartva magát. A valóságban a felnőttek jól értik a férfiak és nők közötti dolgokat, még egyes kiskorúak is megértik azokat; csak a bolondok, az értelmi fogyatékosok vagy a mentálisan betegek nem értik meg őket. Miért versenyeznek ezek az emberek olyan hevesen a lehetőségért, hogy kiszolgálják az ellenkező nem egy tagját és a kedvében járjanak? Az egész arról szól, hogy csábítani akarnak, nem igaz? Nem kell ezt részletezni, mindenki tudja, mi folyik. Ez olyasmi, amit mindenki jól ismer, valami, ami nyilvánvalóan helytelen, az adott személy mégsem utasítja vissza, hanem csendben elfogadja – hogy is hívják ezt? Flörtölésnek. Tudja, hogy ez a férfiak és nők közötti csábításról szól, de a buja testi vágyak kielégítésének izgalma miatt nem akarja visszautasítani. Érzi, hogy egyfajta élvezet ez az érzet, amely még a világ legfinomabb ételeinél is jobb, ezért nem utasítja vissza. Ha az illető nem utasítja vissza, a csábítói még boldogabbak, mert azt hiszik, hogy az illető őket kedveli, magukban élvezve a helyzetet. Az illető pedig azt gondolja, hogy amíg nem alakul ki komoly kapcsolat, addig ez nem számít komoly dolognak, hogy sokkal rosszabb a nem hívők közötti kicsapongás, és hogy ez legfeljebb csábításnak tekinthető, ami hasonló a normális randevúzáshoz. De a randevúzásnak vajon ilyennek kell lennie? Ma az egyikkel, holnap a másikkal, meggondolatlanul vágva bele újabb és újabb randevúkba és csábításokba bárkivel? Bárhol is járjanak, az ilyen kicsapongó emberek elsődleges céljuknak tartják, hogy buja vágyaiknak engedve hivalkodjanak és csábításba fogjanak. Minél több embert csábítanak el, annál boldogabbnak érzik magukat. Mi történik végül? Ismétlődő hivalkodásaik után néhány testvér felismeri viselkedésüket, és közösen levelet írnak a felsőbb szintű vezetőknek. Egy vizsgálat igazolja az állításaikat, és a kicsapongó személyt kitisztítják a gyülekezetből. Látjátok, mi történik? Vajon nem itt végződik az Istenbe vetett hitük útja? A sorsuk feltárul. Az emberek által elviselhetetlennek tartott cselekedeteik és viselkedésük Isten számára még megvetendőbb. Az ezen emberek által tanúsított viselkedés nem tükröz megfelelő emberi kapcsolatokat, sem normális emberi szükségleteket. Cselekedeteik egyetlen szóval írhatók le: „kicsapongás”. Mire utal a „kicsapongás” kifejezés? Arra, amikor valaki meggondolatlanul létesít kapcsolatokat az ellenkező nemmel, felelőtlenül, kedvére csábítva el másokat, valamint kecsegteti és zaklatja az ellenkező nem tagjait. Ez játék a testi vággyal, nem fontolva meg közben sem az árat, sem a következményeket. Ha végül valaki tényleg rákap a csalira és romantikus flörtölésbe kezd vele, akkor ő ezt nem hajlandó elismerni, mondván: „Csak vicceltem. Hát komolyan vetted? Nem úgy értettem, túl sokat képzelsz bele a dologba.” Hát nem egy ördög ez, aki megkísérti az embereket? Miután megkísértett valakit, új célpontot keres, másokat csábít el. Milyen borzalmas és elvetemült! Miután elcsábít valakit, nem hajlandó elismerni. Ha valakit félrevezet egy ilyen ember, és az belegabalyodik, vajon az nem undorító? (De igen.) Gyűlöletesek-e azok az emberek, akik meggondolatlanul csábítanak el másokat? (Igen.) Isten háza egészen a kezdetektől kimondta, hogy ha valaki eléri a házasulandó kort és felnőtt, akkor Isten háza nem ellenzi a normális randevúzást, illetve azt, hogy megházasodjanak és normális módon együtt éljék le a napjaikat, és hogy ezt engedélyezi és megadja nekik a szabadságot. Ennek azonban több feltétele is van: a kicsapongó viselkedés nem megengedett; meggondolatlanul csábítani és flörtölni, valamint az ellenkező nemet mintegy mellékesen zaklatni nem engedélyezett. Isten háza nem korlátozza a randevúzást, de nem engedélyezi a meggondolatlan csábítást. Mit jelent a meggondolatlan csábítás? Azt jelenti, hogy valaki zaklatja az ellenkező nem valamelyik tagját, utána pedig nem ismeri be, hogy ezt tette. Akiket zaklatnak, azok nem az igaz szerelmeik; nem szándékoznak hosszú távú kapcsolatra lépni vagy megházasodni, csupán csábítani akarnak, játszadozni a másik emberrel, élvezetet meríteni belőle, izgalmat keresni, több partnerrel kapcsolatba kerülni, kéjenckedni – ezt nevezik kicsapongásnak. A gyülekezetben a kicsapongás nem megengedett, és ha mégis előfordul, az érintetteket az emberek kitakarításának alapelvei szerint kell kezelni. Természetesen az evangelizációs csapatokon belül nem megengedett, hogy ilyen körülmények forduljanak elő az evangéliumot hirdető emberekkel, akár teljes munkaidőben kötelességet végző gyülekezetből, akár hétköznapi gyülekezetből származnak. Ha valaki az evangélium hirdetésének ürügyével csábít el meggondolatlanul másokat, kizárólag ellenkező neműeket választva együttműködőként, vagy csak az ellenkező neműeknek hirdetve az evangéliumot, ezzel használva ki az alkalmat arra, hogy helytelen kapcsolatokba bocsátkozzon, az megzavarja és akadályozza Isten evangelizációs munkáját. A vezetőknek és a dolgozóknak haladéktalanul ki kell tisztítaniuk az ilyen embereket.

Azért, hogy ellenkező neműeket találjanak és kicsapongó viselkedést folytassanak, egyesek nem törődnek a korral, és nem korlátozzák magukat kor tekintetében. Egyszerűen megpróbálnak minél több embert elcsábítani, a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. Egyesek nemcsak a buja testi vágyaikat elégítik ki azzal, hogy az ellenkező nem tagjait elcsábítják – még azt is megkövetelik a másik féltől, hogy az fizesse a megélhetésüket, vásároljon nekik dolgokat stb. Ha ilyen személyeket fedeztek fel, vagy valaki ilyen esetet jelent, azokat haladéktalanul kezelni kell. Az egyetlen megoldás ezeknek az embereknek a kitakarítása, a végleges kitakarításuk. Ez azért van, mert az ilyen problémákkal küzdő emberek számára ez egyáltalán nem átmeneti probléma. Ez különösen igaz a házasokra – ők, annak ellenére, hogy otthon van a házastársuk, az evangélium hirdetésének ürügyével mégis kifejezetten az ellenkező nemet célozzák meg. Mindenféle ember érdekli őket, legyen gazdag vagy szegény, és ha találnak valakit, aki tetszik nekik, akár meg is szöknek vele, még az evangéliumot sem hirdetik többé – egyszerűen már nem hisznek Istenben. Ha sikerül korán felfedezni az ilyen embereket, akkor őket gyorsan és véglegesen ki kell takarítani az evangéliumot hirdetők soraiból, anélkül, hogy újabb esélyt kapnának, ahogyan további megfigyelésükre sincsen szükség. Értitek? Némelyek azt mondják: „Egyesek számára nehéz az élet. Ha elcsábítanak valakit az ellenkező neműek közül, hogy családot alapítsanak, és a másik személy képes hinni Istenben és támogatni őt, akkor ez nem egy mindenki számára előnyös helyzet?” Mondom neked, az ilyen embereket mielőbb ki kell takarítani; ők egyáltalán nem a családi életre törekednek, hanem arra, hogy kicsapongó viselkedést folytassanak. Miért vagyok ennyire biztos ebben? Ha nem a kicsapongó viselkedést folytatók típusához tartoznának, akkor miután elkezdtek hinni Istenben, biztosan nem folytatnák az ilyen viselkedést, és visszataszítónak találnák azt, különösen, ha házasok. Jelenleg világszerte kicsapongó és elvetemült irányzatok uralkodnak; az emberek elmerülnek a bujaságukban, és versengenek, hogy ki tud több ellenkező neműt elcsábítani, az önuralom mindenféle igénye nélkül, mert ez a társadalom és ez az emberiség nem ítéli el és nem teszi nevetség tárgyává ezeket a cselekedeteket. Ezért azt gondolják az emberek, hogy ha képesek kicsapongó viselkedéssel és a hús-vér testük eladásával pénzt keresni, az a készségük vagy a képességük jele. Úgy tekintenek rá, mint amire büszkék lehetnek. Azonban miután az emberek elkezdenek hinni Istenben, teljesen megváltozik a nézetük ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Megtalálják a helyes módszert a hús-vér test buja vágyainak kezelésére, ami elsősorban önuralmat takar. Hogyan lehet önuralmat gyakorolni? Az embereknek ismerniük kell a szégyent és kell, hogy legyen szégyenérzetük. Ezt hívják normális emberi mivoltnak. Mindenkinek vannak buja vágyai, de kell, hogy tudjanak az emberek önuralmat gyakorolni és szégyenérzettel rendelkezni. Még ha vannak is ilyesfajta gondolataik, uralkodniuk kell magukon, mert hisznek Istenben, és van lelkiismeretük és józan eszük. Semmilyen körülmények között nem szabad követniük az elméjük helytelen gondolatait, nemhogy elmerülniük ezekben. Keresniük kell az igazságot, hogy megoldják ezeket a problémákat. Még ha új hívők is, akik nem értik az igazságot, akkor is az emberi erkölcs legalapvetőbb mércéihez kell mérniük magukat. Ha még ez a szintű önuralom is hiányzik belőled, akkor hiányzik belőled a normális emberi mivolt és a normális emberi mivoltból fakadó lelkiismeret és józan ész. Mindenféle állat engedelmeskedik egy bizonyos rendnek és szabályokat követ e tekintetben, nem cselekszik meggondolatlanul; emberként pedig még kevésbé szabadna meggondolatlanul cselekedni, és még nagyobb önuralommal kellene rendelkezni. Ha még ez a szintű önuralom és önmérséklet is hiányzik belőled, akkor hogyan remélheted az igazság keresését és gyakorlását? Ha még a saját elvetemült bujaságodat sem tudod feloldani, hogyan tudnád feloldani a romlott beállítottságaidat? Az Istennek ellenálló és Őt eláruló természetedet még kevésbé volna lehetséges feloldani, nem igaz? (De igen.) Ha még a hús-vér test buja vágyait sem tudod kezelni, hogyan remélheted, hogy feloldod a romlott beállítottságaidat? Eszedbe se jusson! Nem leszel képes ezt megvalósítani.

Vannak, akik az evangélium hirdetése közben folyton a randevúzás lehetőségeit keresik, és ilyen incidensek gyakran előfordulnak. Azok, akik szokásszerűen romantikus kapcsolatokba bonyolódnak, miközben elhanyagolják a rendes feladataikat, el lettek takarítva és kezelve lettek, míg azok, akik csak alkalmanként vétkeznek, figyelmeztetésben részesültek. Amint ezek az elvetemült beállítottságú emberek megtalálják a megfelelő körülményeket és találkoznak valakivel, akit szeretőnek vélnek, kísértésbe esnek. Így az elvetemült bujaságuk közepette eltűnik az a szándékuk, hogy az Istenben való hitük által áldásokat nyerjenek. Amint romantikus kapcsolatra lépnek, minden mást elhanyagolnak, még azon szándékukat is feladják, hogy áldottak legyenek, és csak a hús-vér test boldogságára törekednek. Egy-két vétek után még talán éreznek némi önvádat és elkeseredettséget, de három-négy alkalom után ez már kicsapongássá válik. Miután elkezdődött a kicsapongás, már nem éreznek önvádat vagy elkeseredettséget, mert a szégyennek az egyén emberi mivoltának alapját képező rétege már átszakadt. Már nem tartják szégyenletesnek a kicsapongást, így hát továbbra is belebocsátkoznak. Akik képesek továbbra is kicsapongásba bocsátkozni, azok különösen elnézőek a buja vágyaik vonatkozásában, nem tanúsítva semmi önuralmat. Ilyen személyek nem lehetnek a gyülekezetben, és ki kell őket tisztítani; ne légy velük elnéző, és ne keress kifogásokat, hogy megtarthasd őket. Isten házában nincs hiány az evangéliumot hirdető emberekből; nincs szükség ilyen kéjencekre, hogy megtöltsék a helyeket, mert ez súlyosan meggyalázza Isten nevét. Ezért, ha valaki bejelent – vagy magad személyesen fedezel fel – ilyen személyeket az evangéliumot hirdető csapatban, akkor tudnod kell, mi a teendő. Ha új hívőknél merül fel ez a probléma, akkor először is közölnötök kell az ezzel kapcsolatos igazságot, hogy mindenki tisztában legyen a gyülekezet alapelveivel és hozzáállásával azok iránt, akik kicsapongó cselekedeteket követnek el. Legalább egy kezdeti figyelmeztetést kell adni nekik, megelőzve, hogy elbukjanak ebben a dologban és az evangélium hirdetését használják fel lehetőségként arra, hogy ilyen magatartásba bocsátkozzanak, majd a végén a döntéshozókat, illetve a vezetőket és a dolgozókat hibáztassák azért, hogy előzetesen nem közölték velük a vonatkozó igazságalapelveket. Ezért mielőtt ilyen incidensek bekövetkeznének, mielőtt egyesek tudatában lennének, hogy Isten házának mi a hozzáállása az ilyen személyekhez és ügyekhez, amikor az emberek nincsenek tisztában ezekkel a kérdésekkel, a vezetőknek és a dolgozóknak egyértelműen és világosan közölniük kell velük ezeket az alapelveket, hogy tudják, milyenfajta magatartás és természet alá tartoznak ezek az ügyek, és hogy Isten házának milyen a hozzáállása az ilyen ügyekhez és személyekhez. Miután ezeket az alapelveket részletesen közölték velük, ha még mindig ragaszkodnak a saját útjukhoz, és, bár ismerik ezeket az alapelveket, továbbra is a saját módszereiket követik, akkor őket kezelni kell, el kell távolítani, ki kell takarítani. Ha ilyen személyek jelennek meg a gyülekezetben, gyakran okozva incidenseket azáltal, hogy elcsábítanak másokat vagy gyakran zaklatják az ellenkező neműeket, akkor nekik biztosan vannak problémáik. Még ha nem is történtek komoly ügyek, a vezetőknek és a dolgozóknak figyelmeztetniük és kezelniük kell ezeket az egyéneket, vagy el kell távolítani őket azokról a helyekről, ahol a kötelességeiket végzik az emberek; súlyos esetben haladéktalanul ki kell takarítani őket. Ezzel zárul a beszélgetésünk az emberi mivolt megnyilvánulásainak hetedik vonatkozásáról.

2021. december 18.