Ma az elképzelések témájával folytatjuk a beszélgetést. Korábban kétszer beszéltünk már erről a témáról, és ma befejezésképpen még egyszer fogunk beszélni róla. Ami a korábban elhangzott dolgokat illeti, később beszélgetnetek kell majd egymással, azután pedig apránként át kell gondolnotok és meg kell tapasztalnotok azokat. Ezeket a témákat nem lehet mindössze egy-két nap alatt teljes egészében megérteni; fokozatosan értheti csak meg őket az ember, azáltal, hogy az életben megtapasztalja és kiismeri azokat. Az, amit most egyedül az emlékezetre hagyatkozva fel tudtok idézni, pusztán bemagolt ismeret. Isten szavainak az evéséhez és ivásához tapasztalásra van szükség; csak azután rendelkezhet valaki valódi megértéssel és helyes megítéléssel, ha egy ideig valós életben szerzett tapasztalatokban van része. Az emberek elképzelései főként az Istennel és Isten munkájával kapcsolatos elképzeléseikből állnak. Az elképzelések e két típusa befolyásolja leginkább az emberek törekvését, azt, ahogyan a dolgokat szemlélik, az Istennel kapcsolatos megértésüket és hozzáállásukat, és még inkább azt, hogy Istenben híve melyik úton járnak, valamint hogy milyen irányt és célokat választanak az életük számára. Az előző két beszélgetésünk alapján meg tudjátok-e már pontosan határozni, hogy mit is értünk „elképzelések” alatt? Az elképzelések egyik típusát az Istenbe vetett hittel kapcsolatos képzelődések jelentik. Ezek a képzelődések elsősorban valamiféle felszínes magatartásformákban nyilvánulnak meg az emberek beszéde és viselkedése, valamint a hétköznapi életük elemei, így például az étkezés, a ruházkodás, a lakhatás és a közlekedés terén. Ez a legelemibb szint. Ha egy lépéssel tovább megyünk, ott az ember Istenben való hitével és a közben bejárt úttal kapcsolatos képzelődéseket, továbbá az Isten munkáját illető emberi követeléseket, képzelgéseket és félreértéseket találunk. Mi tartozik e félreértések közé? Miért nevezzük őket félreértéseknek? Amikor félreértésről beszélünk, az egyértelműen nem helyes gondolat. Inkább olyasvalami, ami nem cseng össze a tényekkel, nem egyezik a valósággal, és nem összeegyeztethető, hanem ellentétes Isten munkájával és Isten természetével; esetleg valami olyan emberi akaratból származó dolgot, ami emberek elképzeléseiből, képzelődéseiből és tudásából született, és semmi köze sem Magához Istenhez, sem Isten munkájához. Amikor ilyesfajta elképzelések, képzelődések, félreértések és követelések merülnek fel, az azt jelenti, hogy az emberek Istennel és Isten munkájával kapcsolatos elképzelései elérték a csúcsukat. Mi történik ezen a ponton az emberek és Isten közti kapcsolattal? (Akadály ékelődik közéjük.) Akadály van Isten és az emberek között; ez komoly dolog? (Igen.) Amikor ilyen akadály jön létre, az azt jelenti, hogy nagyon súlyosak az emberek elképzelései és képzelődései. Amikor akadály ékelődik az emberek és Isten közé, az azt jelenti, hogy az emberek elégedetlenek Isten bizonyos cselekedeteivel, nem akarnak többé megbízni Istenben, nem akarják Istenként kezelni Őt, sem alávetni magukat Neki. Elkezdik megkérdőjelezni Isten igazságát és természetét. Milyen megnyilvánulások követik ezt azonnal? (Ellenállás.) Ha az emberek nem keresik az igazságot, ez a félreértés nem csupán akadályt képez a szívükben, hanem azonnal ellenállást is szül bennük – ellenállást az igazsággal, Isten szavaival és Isten szuverenitásával szemben. Elégedetlenné válnak azzal, amit Isten tett és tesz, és ezt mondják: „Helytelen, amit teszel; nem helyeslem, és egyet sem értek vele!” A burkolt üzenet: „Nem tudom alávetni magam; ez a döntésem. Eltérő nézetnek akarok hangot adni; olyan véleménynek akarok hangot adni, amely különbözik Isten szavaitól, az igazságtól és Isten követelményeitől.” Miféle viselkedés ez? (Zúgolódó.) Az ellenállást zúgolódás és szembeszülés követi; így súlyosbodik tovább a dolog. Amikor eluralkodik valaki felett a romlott beállítottsága, egyetlen elképzelés is akadályt emelhet és félreértéshez vezethet közte és Isten között. Ha nem sikerül haladéktalanul eloszlatni az igazság keresésével, egyre nagyobbra nő és vastag fallá lesz az akadály. Nem látod többé Istent, sem az Ő valódi létezését, isteni lényegéről nem is beszélve. Kezded megkérdőjelezni, hogy valóban Isten-e a megtestesült Isten, elveszíted az érdeklődésedet Isten szavának evése és ivása iránt, és nem akarsz már Istenhez imádkozni. Ily módon egyre távolibbá válik a kapcsolatod Istennel. Miért képesek az emberek ilyen magatartásformákat tanúsítani? Azért, mert úgy érzik, hogy megbántotta a szívüket, megsértette a méltóságukat és megalázta a személyiségüket az, amit Isten tett. Valóban így volna? (Nem.) Akkor miért viselkednek így? (Azért, mert nem teljesültek a vágyaik, és a saját érdekeiket érintő helyzettel találkoztak.) Azért, mert az emberek romlott beállítottságúak; ha nem teljesülnek azonnal az extravagáns vágyaik, ellenállóvá válnak Istennel szemben és rendkívül elégedetlenné amiatt, hogy Ő nem az emberi elképzeléseknek megfelelő módon munkálkodott. Nem ismerik el és nem fogadják el, hogy az, amit Isten tesz, az igazság, Isten szeretete, és az emberek megmentését szolgálja. Elképzelések és félreértések alakulnak ki bennük azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ami azt jelenti, hogy a romlott beállítottságuk irányítja őket. Miután megjelentek ezek az akadályok, miben nyilvánulnak meg az elképzelések szerint élő emberek különféle romlott beállítottságai? Nem keresnek, nem várakoznak, nem vetik alá magukat, és még kevésbé félik Istent vagy tartanak bűnbánatot. Először átvizsgálnak és megítélnek, azután elítélnek, végül pedig az ellenállás következik. Vajon nem tökéletes ellentétei ezek a magatartásformák az olyan pozitív megnyilatkozásoknak, amilyen a keresés, a várakozás, az alávetés, az elfogadás és a bűnbánat? (De igen.) Vagyis e magatartásformák mindegyike ellentétes dolog. A romlott beállítottság feltárulásai ezek; az ilyen emberek cselekedeteit és gondolatait a romlott beállítottságuk vezérli, csakúgy, mint az emberek, események és dolgok megítélésével kapcsolatos hozzáállásukat, szándékaikat és nézeteiket is. Mi az emberek következő lépése, miután elkezdenek átvizsgálni, elemezni, megítélni és elítélni, majd ellenállóvá válnak? (A szembeszegülés.) A szembeszegülés jön utána. Melyek a szembeszegülés megnyilvánulásai? (Negativitás, a kötelességek feladása.) A negativitás az egyik; negatív módon lazítani kezdenek a munkában, és feladják a kötelességeiket. És még mi? (Az elképzelések terjesztése.) (Ítélkezés.) Ítélkezés, az elképzelések terjesztése, ezek mind az Isten elleni zúgolódás és szembeszegülés megnyilvánulásai. Más egyéb? (Az is lehet, hogy elárulják Istent, és elárulják az igaz utat.) Ez a legsúlyosabb mind közül; amikor valaki eljut erre a pontra, egészen napvilágra kerül az ördögi természete, teljességgel megtagadja és elárulja Istent, és bármelyik pillanatban elfordulhat Istentől.

Melyek voltak az imént az Isten ellen zúgolódó és vele szembeszegülő viselkedésformák megnyilvánulásai? (Lazítás a munkában negatív módon, a kötelességek feladása.) (Ítélkezés Isten felett.) Ítélkezés Isten és az Ő munkája felett. (Azután jön az elképzelések terjesztése, végül pedig Isten elárulása.) Nézzük meg részletesebben! Rejlik-e panaszkodás az elképzelések terjesztésében? (Igen.) Az elképzelések terjesztése olykor panaszkodással vegyül, olyan mondatokkal, mint például: „nem igazságos, amit Isten tesz”, „Istenben hiszek, nem emberekben” és „hiszem, hogy Isten igazságos”. Ezekből a szavakból panasz cseng ki. A lazítás negatív módon, az elképzelések terjesztése és az Isten fölötti ítélkezés mindegyike igen súlyos viselkedés, de az árulás a legsúlyosabb. Meglehetősen nyilvánvaló, meglehetősen komoly, és Istennek közvetlenül ellenálló természetű magatartásforma mind a négy. Milyen konkrét megnyilvánulások jutnak eszetekbe, vagy milyeneket láttatok vagy tettetek meg ti magatok e magatartásformákon belül? (Ott van az uszítás is; egyesek úgy akarják levezetni az Istennel kapcsolatos elégedetlenségüket, hogy még több embert uszítanak arra, hogy szembeszegüljenek Vele.) Ez az egyik megnyilvánulása az elképzelések terjesztésének. Vajon vannak olyanok is, akik kívülről alávetettnek tűnnek, de imádkozás közben ezt mondják: „Hadd fedje fel Isten; amit teszek az helyes; idővel minden ki fog derülni; tudom, hogy Isten igaz”? Helytállóan hangozhatnak e szavak, sőt, magabiztosan indokoltnak is, de Istennel szembeni engedetlenséget és Istennel való elégedetlenséget lepleznek. Ez mentális szembeszegülés, negatív lazítás és negatív szembeszegülés. Vannak más aspektusok is? (A passzív lazítás esetében ott van az is, amikor az emberek átadják magukat a kétségbeesésnek és frusztráltan felteszik a kezüket abban a hitben, hogy ők egyszerűen ilyenek, ez a természetük; azt hiszik, senki sem tudja megmenteni őket, így hát, ha Isten el akarja pusztítani őket, akkor legyen így.) Ez a csendes szembeszegülés egyik formája; az ilyen emberek valójában negatív állapotban vannak, mivel úgy gondolkodnak, hogy Isten cselekedetei érthetetlenek, és hogy az emberek nem képesek igazán felfogni azokat, tehát bármit akar is tenni Isten, ám tegye. A felszínen úgy tűnik, mintha alávetették volna magukat Isten vezényléseinek és rendelkezéseinek, ám valójában, a szívük mélyén teljesen ellenállnak Isten rendelkezéseinek, és különösen elégedetlenek és engedetlenek. Vajon miért mondjuk, hogy ez egy ellenszegülő felfogás, ha már elfogadták, hogy ez Isten cselekedete, és nem támasztanak további követeléseket? Miért jellemezzük így? Valójában, a tudat szintjén, ők sem akarják elítélni ezt a dolgot, és nem akarnak olyan megállapítást tenni, ami így szól: „Helytelen, amit Isten tett; nem fogadom el. Más dolgoknak alá tudom vetni magam, amiket Isten tett, de ennek nem. Úgyhogy inkább negatív módon lazítani fogok a munkámban emiatt.” Tudat alatt nem ilyen az állapotuk, nem tudatosak erre; mindössze kissé dacosak, elégedetlenek vagy felháborodottak a szívükben. Egyesek akár rossznak is titulálhatják Isten cselekedeteit, de a szívük mélyén, a szubjektív vágyaik tekintetében valójában nem akarják tudatosan elítélni Istent, mivel végső soron Isten az, amiben hisznek. Miért mondjuk akkor, hogy szembeszegülő ez a magatartás, hogy negatív lazítás, és hogy a negativitás elemeit hordozza magában? Maga a negativitás az ellenállás és a szembeszegülés egyik formája, és különféle megnyilvánulásai vannak. Először is, amikor a kétségbeesett feladás és a negatív módon történő lazítás állapotába kerülnek az emberek, vajon képesek a szívükben tudatában lenni annak, hogy ezek az állapotok helytelenek? (Igen.) Mindenki képes a tudatában lenni ennek, kivéve azokat, akik mindössze két-három éve hisznek és ritkán hallanak prédikációkat; ők nem értik ezeket a dolgokat. Ám ha már legalább három éve hisz valaki Istenben, ha gyakran hall prédikációkat és érti az igazságot, akkor rendelkezhet ezzel a tudatossággal. Amikor az emberek felismerik, hogy az ilyen állapotok helytelenek, mit kell tenniük, hogy elkerüljék a szembeszegülést? Először is keresniük kell. Mit kell keresniük? Azt, hogy miért vezényelte Isten így a dolgokat, hogy miért kerültek ilyen helyzetekbe, hogy mik Isten szándékai, és hogy mit kell tenniük. Ezek pozitívak, ezek az emberektől elvárt megnyilvánulások. És még mi? (Az elfogadás, az alávetés és a saját elgondolások elengedése.) Könnyű elengedni a saját elgondolásaidat? (Nem.) Ha azt gondolod, hogy igazad van, nem leszel képes elengedni azokat. Több lépésen keresztül vezet az út az elengedésig. Melyek e tekintetben a legmegfelelőbb és legalkalmasabb gyakorlatok? (Az imádkozás.) Ha mindössze néhány üres mondatból áll az imád, és csak színlelsz, a probléma nem lesz megoldva. Így kell imádkoznod: „Ó, Istenem! Szeretném alávetni magam. Kérlek, rendezd és vezényeld úgy a körülményeimet, hogy alá tudjam vetni magam. Ha még így sem tudom alávetni magam, akkor igazíts helyre engem!” Néhány ilyen üres mondat kimondása vajon megváltoztatja a helytelen állapotodat? Egyáltalán nem változtatja meg. Egy gyakorlási módra van szükséged ahhoz, hogy bekövetkezzen a fordulat. Hogyan gyakorolhatsz tehát úgy, hogy azzal fordíts a dolgokon? (Az embereknek aktívan keresniük kell Isten szándékait, belül el kell ismerniük, hogy Istennek igaza van, ők pedig tévednek, és meg kell tudniuk tagadni önmagukat.) Ez két gyakorlási mód: Isten szándékainak az aktív keresése, valamint annak a belső elismerése, hogy Istennek igaza van, az ember pedig téved. Mindkét módszer elég jó, mindkettő a helyes dolgokat mondja, de az egyik nagyon gyakorlati. Melyik a gyakorlati? És melyik üres beszéd? (Isten szándékainak az aktív keresése a gyakorlati.) Isten gyakran nem fogja közvetlenül elárulni neked a szándékait. Továbbá, a megértés fényét sem fogja hirtelen felragyogtatni rajtad. Arra sem fog elvezetni, hogy pontosan azokat a szavait edd és idd, amelyeket meg kell értened. Ezek a módszerek mind túlságosan valószerűtlenek az emberek számára. Akkor hatékony lehet vajon számotokra ez az Isten szándékai aktív keresésével kapcsolatos megközelítés? Egy hatékony módszer a legjobb módszer, a legvalószerűbb és a leggyakorlatibb módszer. Egy hatástalan módszer – hangozzék bármilyen jól – elméleti, megreked csupán a szavak szintjén, és nem hoz eredményt. Akkor hát melyik a gyakorlati? (A második: annak az elismerése, hogy Isten az igazság, az ember pedig téved.) Így van: elismerni a hibáidat – ez azt jelenti, hogy értelmes vagy. Egyesek azt mondják, nem veszik észre, hogy tévednek. Ebben az esetben értelmesnek kell lenned és képesnek önmagad feladására és megtagadására. Egyesek ezt mondják: „Régebben azt gondoltam, igazam van, és még mindig így gondolom. Ráadásul sokan elfogadnak és egyetértenek velem, és nem érzek a szívemben semmi szégyent. Azonkívül helyes a szándékom, hogyan tévedhetnék akkor?” Több ok akadályoz téged abban, hogy feladd és megtagadd magadat. Mit kell tenned ebben a helyzetben? Bármely okból gondolod is, hogy igazad van, ha ez az „igazad” ellentétben áll Istennel és ellenkezik az igazsággal, akkor egyszerűen tévedsz. Bármennyire engedelmes a hozzáállásod, akárhogy imádkozol Istenhez a szívedben, vagy ha szóban el is ismered a tévedésedet: ha ott mélyen, legbelül még mindig viaskodsz Istennel és a negativitás állapotában élsz, akkor lényegében még mindig szembeszegülsz Istennel. Ez azt bizonyítja, hogy még mindig nem ismerted fel a tévedésedet; még mindig nem fogadod el azt a tényt, hogy tévedsz. Amikor elképzelések és képzelgések alakulnak ki az emberekben Istennel kapcsolatban, először el kell ismerniük, hogy Isten az igazság, és hogy az emberek nem rendelkeznek az igazsággal, és biztosan ők azok, akik tévedésben vannak. Egyfajta formalitás volna ez? (Nem.) Ha csak formaságként, felületesen teszed magadévá ezt a gyakorlatot, akkor vajon képes lehetsz felismerni a tévedéseidet? Soha. Több lépés szükséges önmagad megismeréséhez. Először is, el kell döntened, hogy összhangban vannak-e a cselekedeteid az igazsággal és az alapelvekkel. Ne a szándékaidat nézd először; van olyan, amikor a szándékaid helyesek, de helytelen alapelveket gyakorolsz. Gyakran előfordul ilyen helyzet? (Igen.) Miért mondom, hogy helytelenek a gyakorlásod alapelvei? Lehet, hogy kerestél, de talán egyáltalán nem érted, hogy mik is az alapelvek; talán egyáltalán nem kerestél, és egyedül a jó szándékaidra és a lelkesedésedre, a képzelődéseidre és a tapasztalatodra alapoztad a cselekedeteidet, minek eredményeképpen hibát követtél el. Képes vagy ezt elképzelni? Nem tudod előre látni, és hibát követtél el. Nem fedtek-e fel azután? Ha a felfedésedet követően még tovább vitatkozol Istennel, miben hibázol? (Abban, hogy nem ismerem el, hogy Istennek van igaza, és ragaszkodom hozzá, hogy nekem van igazam.) Így hibáztál. Nem az volt a legnagyobb hibád, hogy valami rosszat tettél és megsértetted az alapelveket, s ezáltal veszteséget vagy egyéb következményeket okoztál, hanem az, hogy miután valami rosszat tettél, továbbra is kitartasz a magad érvelése mellett, és képtelen vagy elismerni a hibádat; még mindig szembeszegülsz Istennel az elképzeléseid és képzelgéseid alapján, tagadod a munkáját és az Általa kimondott igazságokat – ez volt a legnagyobb és legsúlyosabb hibád. Miért lehet azt mondani, hogy akinek ilyen az állapota, az szembeszegül Istennel? (Azért, mert nem ismeri el, hogy helytelen, amit tesz.) Függetlenül attól, hogy felismerik-e az emberek, hogy minden, amit Isten tesz, valamint az Ő szuverenitása helyes, és hogy mi ezeknek a jelentősége, ha nem tudják elsőre felismerni, hogy amit ők maguk tesznek, az helytelen, akkor az állapotuk Istennel szembeszegülő. Mit kell tennük, hogy helyrehozzák ezt az állapotot? Először is, az embernek meg kell tagadnia önmagát. Amit az imént arról mondtunk, hogy Isten szándékait kell először keresni, nem igazán gyakorlati az emberek számára. Némelyek ezt mondják: „Ha nem igazán gyakorlati, akkor az azt jelenti, hogy nem is szükséges a keresés? Néhány dolgot, amit meg lehet keresni és meg lehet érteni, azt nem szükséges keresni – egyszerűen átugrom azt a lépést.” Jól van ez így? (Nincs.) Nem menthetetlen vajon, aki így cselekszik? Az ilyen embereknek torzulások vannak a felfogásában. Isten szándékait keresni kissé távoli dolog és nem érhető el azonnal; a gyorsabb haladáshoz reálisabb, ha az ember először feladja önmagát, tudva, hogy a cselekedetei helytelenek és nincsenek összhangban az igazsággal, majd azután az igazságalapelveket keresi. Ezek a lépések. Egyszerűnek tűnhetnek, de számos nehézséggel jár a gyakorlatba ültetésük, mivel az emberek romlott beállítottságúak, és különféle képzelgéseik, különböző követeléseik, valamint vágyaik is vannak, melyek mind akadályozzák őket önmaguk megtagadásában és feladásában. Nem könnyű megtenni ezeket a dolgokat. Nem merülünk el mélyebben ebben a témában; folytassuk az elképzelések témájának megbeszélését, amellyel a két legutóbbi közösségünk alkalmával foglalkoztunk.

Az imént főként az állt a beszélgetésünk fókuszában, hogy miként vezethetnek az elképzelések Istennel kapcsolatos félreértésekhez, amelyek azután akadályt képeznek az emberek és Isten között, és ezen akadály miatt ellenállás alakul ki bennük Istennel szemben. Milyen a természete ennek az ellenállásnak? (Szembeszegülés.) Szembeszegülés, lázadó mivolt. Ezért aztán, amikor szembeszegülés alakul ki az emberekben Isten iránt, és zúgolódás Vele szemben, az nem olyasvalami, ami egyik napról a másikra történik, hanem gyökerei vannak. Olyan ez, mint amikor valaki hirtelen észreveszi, hogy megbetegedett, és nagyon súlyos a betegsége, és azon tűnődik, hogyan haladhatott előre ilyen gyorsan az állapota. Valójában régóta jelen volt a testében a betegség, és már megvoltak a gyökerei – nem akkor kapta el a betegséget, amikor az láthatóvá vált, hanem csak azon a napon fedezte fel. Hogy mit akarok mondani ezzel? Vajon az Isten elleni lázadásra, az Istennek való szembeszegülésre és az Isten elleni zúgolódásra való képesség olyasvalami, amit mindenki előre lát, amikor először kezd hinni Istenben? Egyáltalán nem. Vajon ezzel a szándékkal kezd hinni Istenben minden ember, aki végül zúgolódni kezd Ellene és szembeszegül Vele? Mondta-e valaha ezt bárki is: „Nem az áldásokért hiszek Istenben; csak zúgolódni akarok Isten ellen és szembe akarok szegülni Vele, miután láttam Őt, hogy azután híres legyek és nagy nevet szerezzek magamnak, és akkor majd érdemes volt élnem”? Voltak-e bárkinek is efféle tervei? (Nem.) Soha senki sem így tervezte – még a legostobább, legbutább vagy leggonoszabb ember sem. Az emberek mind őszintén akarnak hinni Istenben, jók akarnak lenni, hallgatni akarnak Isten szavaira és meg akarják tenni, amire csak kéri őket Isten. Noha nem tudják elérni az Istennek való teljes alávetettséget, arra legalább képesek, hogy teljesítsék Isten minimumkövetelményeit, és a legjobb képességük szerint eleget tegyenek Istennek. Micsoda remek vágy! Hogyan jutnak el akkor az Istennel szembeni zúgolódásig és az Istennek való szembeszegülésig? Az emberek maguk is ódzkodnak tőle, és nem tudják, hogyan fordulhatott elő. Ha az Isten elleni zúgolódásról és szembeszegülésről van szó, rosszul érzik magukat miatta, zaklatottak belül és ezt gondolják: „Hogy tehették ezt az emberek? Még ha mások így is viselkednek, nekem nem kellett volna így viselkednem!” Éppúgy, ahogy Péter is mondta: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom” (Máté 26:33). Péter a szívéből szólta e szavakat, de nem tudott a vágyainak és törekvéseinek megfelelően viselkedni. Az emberi gyengeség olyasvalami, amit maguk az emberek sem képesek előre látni. Amikor valamilyen helyzet ténylegesen megtörténik velük, lelepleződik a romlottságuk. Az ember természetlényege és romlott beállítottsága képes irányítani és diktálni a gondolatait és a viselkedését. Romlott beállítottság esetén különféle elképzelések merülhetnek fel különböző vágyakkal és követelésekkel egyetemben, ami mindenféle lázadó viselkedésformához vezet. Ez közvetlenül kihat az ember Istennel való kapcsolatára, valamint közvetlenül befolyásolja az illető életbe való belépését és beállítottságának átalakulását is. Nem ilyen szándékkal kezdenek Istenben hinni az emberek, és nem erre van hajlandóság vagy remény a szívükben. Az ilyen következmények az emberek Istennel kapcsolatos elképzeléseinek tudhatók be. Ha nem kerülnek eloszlatásra ezek az elképzelések, az emberek kilátása, sorsa és rendeltetési helye is mind problémássá válhat.

Istennel kapcsolatos félreértéseik eloszlatásához az Istennel, Isten munkájával, Isten lényegével és Isten természetével kapcsolatos elképzeléseiket kell eloszlatniuk az embereknek. Ezen elképzelések eloszlatásához pedig először is azok megértése, ismerete és felismerése szükséges. Mik tehát pontosan ezek az elképzelések? Ez visszavisz bennünket a fő témánkhoz. Néhány gyakorlati példával kell kezdenünk az emberek ezen elképzeléseivel és megnyilvánulásaival való foglalkozást, hogy láthatóvá váljanak ezekből az esetekből Isten szándékai, és az emberek meglássák, hogy mélyen Isten szívében mi az Ő természete és lényege, és hogy miként kezeli az embereket, valamint azt is, hogy az emberek elképzelése szerint miként kellene Istennek kezelnie őket, lehetővé téve számukra, hogy megkülönböztethessék egymástól, tisztán láthassák és összevethessék egymással e két utóbbi perspektívát, ezáltal pedig megérthessék és elfogadhassák azt, ahogyan Isten az embereket kezeli, és ahogy uralkodik felettük, valamint Isten lényegét és természet is. Ha az emberek tisztán látják és értik, hogyan igazgatja Isten az embereket és az Ő munkáját, nem támadnak többé elképzeléseik Istennel kapcsolatban. Az Isten között és köztük lévő akadály is eltűnik, és többé már nem támadnak a szívükben Istennel szembeszegülő és Isten ellen zúgolódó állapotok. A lázadó mivolt és az Istennel szembeni ellenállás problémája Isten szavainak az olvasásával és az igazságról való beszélgetéssel oldható meg közvetlenül. Az elképzelések bármely aspektusával foglalkozzék is valaki, Isten szavai olvasásával és az igazságról történő beszélgetéssel kell kezdenie. Mindent az igazsággal kell összekapcsolni, mindenben ott az igazság. Mik tehát ezek az elképzelései az embereknek? Kezdjük Isten munkájának a megbeszélésével, konkrét példákkal élve annak érdekében, hogy világossá tegyük, milyen alapelvek húzódnak Isten munkája mögött, és mely alapelvek és módszerek szerint kezeli és igazgatja Isten az embereket. Talán Isten munkamódszerét érinti valamelyik példa; de érintheti azt a módszert is, ahogy Isten egy-egy személyt besorol, és ahogyan a sorsáról határoz; vagy éppen Isten természetét és lényegét is érintheti. Hogy tisztázzuk ezeket a pontokat: ha üres módon beszélnék arról, hogy milyen Isten, hogy mit tett Isten, és hogy miként kezelte az embereket hatezeréves munkája során – az szerintetek megfelelő volna? Könnyen be tudnátok fogadni? Vagy ha arról beszélnénk például, hogy Isten miként munkálkodott hatezer éven át, és hogy munkájának második szakaszában Júdeában működött; és megbeszélnénk, hogyan bánt Isten akkor a zsidó néppel, és hogyan figyelhetjük meg ebből Isten természetét – az megkönnyítené a megértést? (Nem.) Például ha arról beszélnénk, hogy miként igazgatja Isten ezt a világot: hogyan kezeli a különböző etnikumú embereket, mit gondol, hogyan határolja el a területeiket és miért osztja szét őket különböző helyeken – és különösen, hogy egyes jó emberek miért kerülnek kevésbé ideális helyekre, miközben egyes gonoszok miért vannak sokkal jobb helyeken, és milyen alapelveket alkalmaz Isten, amikor így rendezi el a dolgokat, majd meglátnánk ebből a témából, hogy milyen módszerekkel igazgatja Isten az emberiséget – az megkönnyítené a megértést? (Nem.) Nem esnek ezek a témák meglehetősen távol az emberek beállítottságának átalakulásától és életbe való belépésétől a mindennapok során? Elég elvontak, nem igaz? (De igen.) Miért mondjuk róluk, hogy távoliak és elvontak? Azért, mert a való életben, ha csak látomásokkal kapcsolatos igazságokat ért valaki, például annak részleteit, hogy Isten miként igazgatja és vezérli az emberiséget, az mintha kissé távol esne azoktól a problémáktól, amelyekkel a hétköznapi életben szembesülünk, és nem tűnik igazán relevánsnak. Ha a való világ problémáival akarunk foglalkozni, olyan példákból kell kiindulnunk, amelyeket az életetek során hallhattok, láthattok és érezhettek, majd ennek alapján lehet tágítani a látókörötöket. Függetlenül attól, hogy milyen történeteket mondok el, vagy attól, hogy milyen emberek és események szerepelnek azokban – még akkor is, ha talán olyan dolgokhoz kapcsolódnak, amelyeket a múltban tettetek – végeredményben a ma megbeszélt témával kapcsolatos igazságok megértésében hivatottak segíteni nektek. Minden egyes elmondott történetnek célja van és azzal az értékkel kapcsolatos, amelyet közvetíteni szándékozik, valamint azzal az igazsággal, amelyet kifejez.

Kezdjük hát a történetünket! Ez az Első eset. Hosszú idővel ezelőtt egy gyülekezet küldött egy üveg köhögéscsillapító szirupot a következő magyarázattal: „Isten mindig beszél hozzánk és prédikál, és néha köhög, amikor túl sokat beszél. Küldünk egy kis köhögéscsillapító szirupot, hogy Isten zavartalanabbul tudjon prédikálni és kevesebbet köhögjön.” Amikor megérkezett az üveg, egy férfi meglátta és ezt mondta: „Ez állítólag köhögéscsillapító szirup, de ki tudja, mire való valójában. Nem adhatjuk csak úgy oda Istennek, hogy igya meg – meg is árthat neki. Ez gyógyszer; minden gyógyszerben van méreg. Mellékhatása is lehet, ha megissza valaki!” Akik hallották a szavait, ezt gondolták róla: „Milyen megfontolt! Nos, akkor valóban nem adhatjuk oda Istennek.” Akkor éppen nem volt szükségem a szirupra, ezért azt gondoltam, elteszem későbbre, és annyiban maradt a dolog. De vajon itt ér véget a történet? Nem, a gyógyszer története valójában csak aznap kezdődött. Egy napon észrevette valaki, hogy ugyanez a férfi maga ivott a szirupból, és mire észrevették, már csak a fele maradt meg. Könnyen ki lehet találni, hogy mi történt ezután: elfogyasztotta az egészet. Ez maga a történet. Gondolkodjatok el rajta, hogy mi köze van ennek azokhoz az elképzelésekhez, amelyekről ma beszélünk. Először is, mondjátok meg Nekem: Megdöbbent és felzaklat-e benneteket a történet? (Igen.) Milyen gondolataitok támadtak a hallatán? Mi zaklatott fel benneteket? Akiket felzaklat, általában ezt gondolják: „Jaj nekem, hiszen ezt Istennek ajánlották fel; hogyan ihatta meg valaki?” Ez az első dolog, ami felzaklatja őket. A második dolog ez: „Egyre csak ivott belőle. Nem hiszem el, hogy mindet megitta!” A zaklatottság mellett mi más jut még eszetekbe azzal kapcsolatban, amit ez az ember tett – minden viselkésmódjával, vagyis az egész történet minden egyes eseményével kapcsolatban? Belegondoltok-e, hogy vajon miként reagálhat rá Isten? Vajon mit tenne Isten? Mit kellene tennie Istennek? Hogyan kellene kezelnie egy ilyen embert? Nem ez az a pont, ahol elkezdenek kialakulni az emberi elképzelések? Tegyük most félre, hogy mi zaklatott fel, és beszéljünk inkább arról, hogy származhat-e bármi előny a zaklatottságodból. Amikor felzaklatja valami az embereket, pusztán csak némi kényelmetlenséget éreznek a lelkiismeretükben, de nem tudnak világosan beszélni a történetben szereplő eseményről. Ezután ítélet és szemrehányás támadhat bennük a történetben részt vevő személlyel szemben, ami az etikában, erkölcsben, teológiai elméletekben vagy szavakban és doktrínákban gyökerezik, de ezek a dolgok nem tekinthetők igazságnak. Ha az igazsághoz akarunk eljutni, magával az eseménnyel kapcsolatban kialakuló emberi elképzelések, vagy az azzal kapcsolatos követelések, hogy mit kellene tennie Istennek – ezek azok a problémák, amelyeket meg kell oldani. Ebben a történetben kulcsfontosságúak az emberek azzal kapcsolatos elképzelései és gondolatai, hogy mit kellene tennie Istennek egy ilyen helyzetben. Ne csupán az érzelmi reakciódra összpontosíts; az, hogy felzaklat valami, nem tudja megoldani a lázadó mivoltodat. Ha egy napon találnál valamit az Istennek szánt felajánlások között, ami különösen tetszik neked, vagy amire különösen szükséged van, és nagy kísértést éreznél, te is képes lennél elvenni magadnak; ebben az esetben egyáltalán nem éreznél zaklatottságot. Az, hogy most zaklatottá váltál, csupán a lelkiismereted működése, az emberiség erkölcsi normáinak eredménye; nem pedig az igazság működése. Ha el tudod oszlatni azokat az elképzeléseket, amelyek ebből a helyzetből adódnak, meg fogod érteni az igazságot, amely ebben a helyzetben rejlik. Akkor eloszlatsz majd minden elképzelést és félreértést, amely ezekben a kérdésekben van benned Isten iránt, s megérted az igazságot és nyersz valamit az efféle helyzetekben. Most tehát gondolkodjatok el azon, hogy ebben a helyzetben miféle elképzelések alakulhatnak ki az emberekben. Ezen elképzelések melyike vezethet oda, hogy félreértsd Istent, akadályt emelj közéd és Isten közé, vagy akár szembe is szegülj Vele? Ez az, amiről beszélgetnünk kell. Mondd meg Nekem, érzett-e vajon bármi lelkiismeretfurdalást ez a férfi, amikor bekövetkezett ez az esemény? (Nem.) Honnan tudod, hogy nem érzett lelkiismeretfurdalást? (Az összes köhögéscsillapító szirupot megitta.) Ezt elég könnyű kielemezni, nem igaz? Az első kortytól az utolsóig semmi önuralmat nem tanúsított, és nem hagyta abba. Ha csak megkóstolta volna, de nem ment volna ennél tovább, az lelkiismeretfurdalásnak számított volna, mivel megállt, önuralmat gyakorolt és nem folytatta volna. Ám ez a férfi nem így tett; kiitta az egész üveget az első csepptől az utolsóig. Ha több is lett volna belőle, még tovább ivott volna. Ez azt mutatja, hogy semmiféle lelkiismeretfurdalást nem érzett; ilyen, ha emberi szemszögből nézzük a dolgot. És vajon hogyan látja Isten? Ezt kell megértenetek. Abból, hogy Isten miként kezeli, hogyan értékeli és határozza meg ezt a helyzetet, megláthatod Isten természetét és Isten lényegét, valamint azokat az alapelveket és módszereket is felismerheted, amelyek alapján Isten működik. Ugyanakkor ez néhány emberi elképzelést is felfedhet, amelyek miatt ezt mondják az emberek: „Szóval így áll Isten az emberekhez; így kezeli őket. Korábban nem így gondoltam.” Az, hogy korábban nem így gondoltad, felfedi az Isten és közötted lévő akadályt: azt, hogy félreértéseid adódhatnak Istennel kapcsolatban, és hogy elképzeléseid vannak arról, hogy miként működik és munkálkodik Isten ebben a tekintetben. Hogyan kezelte tehát Isten ezt a helyzetet, amikor szembesült vele? A férfi ezt mondta: „Ez orvosság, és valamennyire minden orvosság mérgező. Nem hagyhatjuk, hogy Isten megigya; mellékhatásai lehetnek.” Mi volt a szándék és a cél a szavai mögött? Igaz vagy hamis szavak voltak ezek? Nem voltak igazak; megtévesztő, hamis és álságos szavak voltak. A férfi későbbi cselekedeteiből és abból, ahogyan megnyilvánult, világossá vált, hogy mi zajlik a szívében. Tett vajon Isten bármit is a férfi hamis szavait és cselekedeteit illetően? (Nem.) Honnan tudjuk, hogy semmit sem tett Isten? Amikor az a férfi kimondta e szavakat, nem volt őszinte; hamis volt. Isten csak figyelte őt a partvonalról, és sem az útmutatás pozitív munkáját, sem a szemrehányás negatív munkáját nem végezte. Az emberek olykor lelkiismeretfurdalást éreznek – ilyenkor Isten munkálkodik. Ott és akkor érzett vajon lelkiismeretfurdalást ez a férfi? (Nem.) Nem csak hogy nem érzett lelkiismeretfurdalást, de még fennhéjázva is beszélt. Isten nem tett neki szemrehányást; egyszerűen csak figyelte. Miért figyelte őt Isten? Vajon azért figyelte, hogy lássa, miként bontakoznak ki az események? (Nem.) Nem feltétlenül. Közvetlenül akkor, amikor valaki szembesül egy helyzettel, mielőtt döntene, hogy mit tegyen, vagy bármilyen tényt kialakítana, Isten vajon megérti az illetőt? (Igen.) Isten nem csak a felszínt ismeri, hanem a szívet is legbelül – hogy jó-e vagy gonosz, őszinte-e vagy hamis az emberek szíve, hogy mi a valódi hozzáállásuk Istenhez, hogy ott van-e Isten a szívükben, hogy van-e valódi hitük – Isten eleve tudta mindezeket; Ő perdöntő bizonyítékoknak van birtokában, és folyamatosan figyeli az embereket. Mit tett Isten azután, hogy ezt mondta ez a férfi? Először is, Isten nem tett neki szemrehányást; másodszor, nem világosította meg, és nem tudatta vele, hogy ez felajánlás volt, amihez nem nyúlhatnak hozzá meggondolatlanul az emberek. Vajon szükséges, hogy Isten határozottan megmondja az embereknek, hogy legyenek tudatában ennek? (Nem.) A normális emberi mivolton belül ott kell lennie ennek a tudásnak. Némelyek talán ezt mondják: „Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják. Nem mondanád el nekik? Nem tudnák meg vajon, ha egyszerűen közölnéd velük? A tudás hiánya felmenti az embert a bűn alól – jelenleg nem tudják; ha tudnák, nem követték volna el ezt a hibát, igaz? Vajon ez nem oltalmazná meg őket?” Így cselekedett Isten? (Nem.) Miért nem cselekedett így Isten? Egyfelől, annak a férfinak ismernie kellett volna azt az elvet, miszerint „ez Istennek szánt felajánlás, emberek nem nyúlhatnak hozzá.” Másfelől, ha nem ismerte, Isten vajon miért nem közölte vele? Miért nem világosította fel őt Isten, hogy megelőzze, hogy ilyesmit tegyen, és ne kelljen ilyen következményekkel szembe néznie? Vajon nem tárná fel jobban Isten őszinteségét az emberek megmentésében, ha elmondaná neki? Nem fedte volna fel jobban Isten szeretetét? Akkor hát miért nem tett így Isten? (Isten fel akarta fedni azt a férfit.) Igen, Isten fel akarta fedni. Amikor ilyen helyzetekkel szembesülsz, nem véletlenül szembesülsz velük. Egy bizonyos helyzet az üdvösségedet vagy éppen a pusztulásodat is jelentheti. Ezekben az időkben Isten figyel, csendben marad, nem vezényel semmilyen körülményt azért, hogy bármire is sarkalljon téged, és nem is világosít meg olyasféle szavakkal, hogy „nem szabad ezt tenned; elképzelhetetlen következményekkel járna” vagy „ha így cselekszel, az híján van az értelemnek és az emberi mivoltnak”. Az embereknek nincs ilyen tudásuk. Egyfelől azért vannak híján, mert Isten ott és akkor nem késztette őket semmire – Isten nem cselekedett. Másfelől, ha van valakinek lelkiismerete, és rendelkezik némi emberi mivolttal, akkor vajon cselekedne Isten ennek alapján? (Igen.) Így van. Isten megadná neki ezt a kegyelmet. De vajon miért hagyta Isten figyelmen kívül ezt a konkrét helyzetet? Az egyik oka az volt, hogy ebből az emberből hiányzott a lelkiismeret és az értelem, nem volt semmi méltósága, integritása, sem normális emberi mivolta. Nem törekedett ezekre a dolgokra; nem volt ott Isten a szívében, és nem volt igazi istenhívő. Ezért aztán Isten fel akarta fedni őt ezen a helyzeten keresztül. Amikor Isten felfed valakit, az néha a megmentés egyik formája, néha pedig nem – Isten szándékosan cselekszik így. Ha van lelkiismereted és értelmed, akkor, ha felfed téged Isten, az próbatételként és a megmentés egyik formájaként szolgál. Ám ha híján vagy a lelkiismeretnek és az értelemnek, akkor az, ha Isten felfed, kirekesztést és pusztulást fog jelenteni. Ha most így tekintünk rá, vajon mit jelentett az, hogy Isten felfedte ezt a férfit? Kirekesztést jelentett; nem áldás volt, hanem átok. Némelyek ezt mondják: „Nagy hibát követett el, ami igen szégyenletes. Attól fogva, amikor elkezdett titkon iszogatni a köhögéscsillapító szirupból, vajon Isten nem tudta volna a körülmények alakításával megállítani ezt a férfit, hogy ne kövesse el ezt a hibát, és így ne kelljen kirekeszteni őt?” Ezt tette Isten? (Nem.) Hogyan cselekedett Isten? (Hagyta, hadd alakuljon a helyzet magától.) Isten hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján – ez az Ő egyik alapelve. Miután a férfi felbontotta a köhögéscsillapító szirupot, természetét tekintve volt-e bármi különbség az első és az utolsó kortyolás között? (Nem.) Miért nem volt különbség? (Ez a férfi a lényegét tekintve egyszerűen ilyen embertípus.) Ez a helyzet alaposan feltárta az emberi mivoltát, a törekvését és a hitét.

Az Ószövetség korában Ézsau eladta elsőszülötti jogát egy tál lencséért. Nem volt tisztában azzal, hogy mi a fontos és értékes: „Mi olyan nagy szám az elsőszülöttségi jogban? Semmi nem változik, ha eladom; attól még életben maradok, nem igaz?” Ezt gondolta a szívében. Meglehetősen realistának tűnhet a problémához való hozzáállása, azonban Isten áldását veszítette el, ez pedig elképzelhetetlen következményekkel jár. Nos, a gyülekezetben sokan vannak, akik nem törekednek az igazságra. Nem veszik komolyan Isten ígéreteit és Isten áldásait. Nem ugyanolyan természetű dolog ez, mint az elsőszülöttségről való lemondás? Vajon nem súlyosabb még annál is? Az emberek Isten általi megmentése ugyanis egyszeri lehetőség; ha elszalasztja valaki ezt a lehetőséget, akkor vége mindennek. Hogy valaki egy üveg köhögéscsillapító szirup miatt legyen végül kirekesztve, amiért cserébe a pusztulás sorsát kapta! Ez egyszerűen kifürkészhetetlen! Valójában azonban nincs benne semmi kifürkészhetetlen. Miért mondom ezt? Ez az eset apróságnak tűnhet. Ha ilyesmi történne az emberek között, nem tulajdonítanának neki nagy jelentőséget. Ha bűncselekményt követnél el, például lopnál vagy megsebesítenél másokat, legfeljebb büntetést kapnál a halál után, majd néhány reinkarnációs cikluson át újra megszületnél emberként. Nem sokat számítana a dolog. De vajon ilyen egyszerű ez a helyzet, amiről beszélek? (Nem.) Miért mondjuk, hogy nem egyszerű? Miért érdemes beszélni erről a helyzetről? Kezdjük ezzel az üveg köhögéscsillapító sziruppal. Valójában nem volt nagy értékű dolog ez az üveg köhögéscsillapító szirup, de amint Istennek adományozták, megváltozott a lényege; felajánlás lett belőle. Némelyek ezt mondják: „A felajánlások meg vannak szentelve; a felajánlások nem emberek tulajdonát képezik; az embereknek nem szabad hozzányúlniuk a felajánlásokhoz.” Ez is helyes kijelentés. Mi a felajánlás? A felajánlás olyasvalami, amit Istennek szán oda az ember; bármi legyen is, minden ilyen dolgot felajánlásnak nevezünk. Mivel Isten tulajdonát képezik, többé nem tartoznak az emberhez. Bármit szánjon is oda valaki Istennek – legyen az pénz vagy anyagi dolog, és bármennyit is ér – az teljességgel Istené, nem az ember rendelkezik vele, és nem is emberi használatra van fenntartva. Hogyan lehet leírni az Istennek szánt felajánlásokat? Istenhez tartoznak, egyedül Ő rendelkezhet velük, és az Ő beleegyezése nélkül senki sem érhet hozzájuk vagy szándékozhat bármit is tenni velük. Vannak, akik ezt mondják: „Ha Isten nem használ valamit, akkor miért nem használhatjuk mi? Nem lenne szégyen, ha egy idő után megromlana?” Nem, még akkor sem; ez egy alapelv. A felajánlások olyan dolgok, amelyek Istenhez tartoznak, nem az emberhez; függetlenül attól, hogy nagyok vagy kicsik, és hogy értékesek-e, amint az ember Istennek szánta őket, megváltozott a lényegük, akár igényt tart rájuk Isten, akár nem. Ha egyszer felajánlássá vált valami, akkor a Teremtő tulajdonai közé tartozik, és Ő rendelkezhet vele. Mit rejt magában az, ahogyan a felajánlásokat kezeli valaki? Az Istenhez való hozzáállását. Ha pimaszság, megvetés és nemtörődömség jellemző egy ember Istenhez való hozzáállására, akkor az az illető egész biztosan ugyanígy fog hozzáállni az Isten tulajdonát képező dolgokhoz is. Némelyek ezt mondják: „Egyes felajánlásokra senki sem felügyel. Nem azt jelenti ez, hogy azé az ilyen dolog, akinek éppen a birtokába kerül? Függetlenül attól, hogy tud-e róla bárki, az lesz a tulajdonosa, aki megtalálja, akinél van, akinek a kezébe kerül.” Mit gondoltok erről a nézetről? Igen világos, hogy helytelen. Hogyan viszonyul Isten a felajánlásokhoz? Bármit ajánljanak is fel Istennek, akár elfogadja, akár nem, ha egyszer valamit felajánlásnak szántak, „taposóaknára léphet”, aki bármilyen további tervet sző az adott dologgal kapcsolatban. Mit jelent ez? (Isten természetének a megsértését jelenti.) Így van. Mindannyian ismeritek ezt az elvet, de miért nem ismeritek fel e dolog lényegét? Mit mond tehát ez a dolog az embereknek? Azt mondja nekik, hogy Isten természete nem tűri el az emberek sértéseit, és hogy nem babrálhatnak Isten dolgaival, így például az Istennek szánt felajánlásokkal: ha a magáénak tekinti vagy elpazarolja és elherdálja őket valaki, akkor könnyen megsértheti Isten természetét és büntetésben részesülhet. Isten haragjának megvannak az alapelvei; nem olyan, amilyennek az emberek képzelik: Isten nem rohan ki mindenki ellen, aki hibát vét. Ehelyett az váltja ki Isten haragját, amikor valaki kulcsfontosságú, lényeges dolgokban sérti meg Őt. Különösen fontos, hogy az emberek óvatosak legyenek és istenfélő szívről tegyenek tanúságot Isten megtestesülésének és az Istennek szánt felajánlások kezelése terén; csakis így lehetnek biztosak afelől, hogy nem sértik meg Isten természetét.

Egyesek bíznak az Istenbe vetett hitükben, képesek feláldozni magukat és megfizetni az árat, és minden tekintetben jól teljesítenek – egyet kivéve. Amikor az ilyen ember látja a tömérdek forrást Isten házában, és tudja, hogy Isten választott népe nem csupán pénzt ajánl fel, hanem – egyebek mellett – élelmet, ruhát és különféle gyógyszereket is, ezt gondolja: „Isten választott népe annyi mindent felajánl Istennek, és Isten nem tudja ezt mindet egyedül elhasználni. Habár némelyikre szükség van az evangélium terjesztéséhez, így sem lesz mind felhasználva. Hogyan kell kezelni ezeket a dolgokat? Nem lehet, hogy a vezetőknek és a dolgozóknak is részesülniük kellene belőlük?” Ideges és zaklatott lesz emiatt, „megterhelve” érzi magát belül, és a következőn kezd gondolkodni: „Most, hogy rám vannak bízva ezek a dolgok, használnom kéne ezt-azt közülük. Máskülönben nem megy kárba ez a sok felajánlás, amikor elpusztul a világ? Úgy igazságos, ha szétosztjuk ezeket a vezetők és a dolgozók között. Isten házában mindenki egyenlő; mivel odaszántuk magunkat Istennek, Isten dolgai a mieink is, a mi dolgaink pedig Istenéi. Nem nagy dolog, ha élvezek valamennyit az Istennek adott felajánlásokból; ez amúgy is része Isten áldásának. Akkor akár nyugodtan használhatok is belőlük.” Ahogy ilyen gondolatai támadnak, megkísértetik. Apránként dagadni kezdenek benne a vágyak, sóvárogni kezd a felajánlások után, elkezd elvenni dolgokat anélkül, hogy bármiféle lelkiismeretfurdalást érezne a szívében. Azt gondolja, hogy senki sem fogja megtudni, és ezzel nyugtatgatja magát: „Feláldoztam magam Istenért; nem olyan nagy dolog, ha elfogyasztok néhány felajánlást. Még ha tud is róla Isten, meg fog bocsátani nekem. Most egyszerűen csak elveszek egy keveset.” Ennek eredményeként lopni kezd a felajánlásokból, megsértve ezzel Isten természetét. A felszínen sok ürügyet talál magának, például a következőt: „Ezek a dolgok megromlanak egy idő után, ha nem fogyasztják el őket! Isten egyedül nem tudja mindet elhasználni, ha pedig egyenlően osztanánk szét, túl sok ember lenne rá, és nem jutna mindenkinek. Akkor miért ne vegyem kézbe a dolgokat? Azonkívül, mi van, ha nem lehet elkölteni ezt az összes pénzt a világ végéig? Mindannyiunknak ki kell vennünk belőle a részünket – ez Isten szeretetét és kegyelmét is tükrözi! Igaz, hogy Isten nem mondta ki ezt, és nincs ilyen alapelv, de miért ne lennénk proaktívak? Ez az alapelvek szerinti cselekvés!” Sok jól csengő érvet kiagyal, majd a tettek mezejére lép. De amint belefog, kicsúsznak a kezéből a dolgok, és egyre kevésbé furdalja a lelkiismeret. Még igazolva is érezheti magát, és ezt gondolhatja: „Ha Istennek nincs szüksége rá, akkor nekem kell felhasználnom. Ez nem valódi probléma.” Itt romlanak el a dolgok. Mit gondoltok, nagy dolog ez vagy sem? Súlyos dolog? (Igen.) Miért mondjuk súlyosnak? Érdemes beszélgetni erről a kérdésről? (Igen.) Mi miatt érdemes beszélgetni róla? (Isten természete van benne, és az ember sorsát és rendeltetési helyét is érinti.) Jelentős és súlyos természetű kérdés. Mire kell hát figyelmeztesselek benneteket? Soha eszetekbe ne jusson, hogy elvegyetek a felajánlásokból! Egyesek ezt mondják: „Ez nem helyes; a testvérek Isten házának, az egyháznak szánják a felajánlásaikat, és ettől azok közösségi tulajdonná lesznek.” Helyes ez a kijelentés? Honnan ered ez a kijelentés? Az ember kapzsiságából született ez az elmélet. Mi tartozik még hozzá ehhez a kérdéshez? Van valami, amit eddig nem érintettünk – mi az? Némelyek így gondolkodnak: „Isten háza egy nagy család. Ahhoz, hogy jó családnak tűnjön, szeretetnek és toleranciának kellene jellemeznie; mindenkinek részesülnie kellene az ételből, italból és forrásokból, és egyenlően kellene elosztani ezeket a dolgokat. Például mindenkinek kellene, hogy legyen ruhája, és egyenlően kellene elosztani és élvezni azokat. Isten nem kivételez senkivel; ha egyesek még zoknit sem tudnak venni, Istennek pedig van néhány felesleges pár zoknija, segítenie kellene rajtuk. Azonkívül, ezek az Istennek szánt felajánlások a testvérektől származnak; Istennek már most is annyi mindene van, nem kellene belőle szétosztani valamennyit a szegények között? Vajon nem Isten szeretetét tükrözné ez?” Így gondolkodnak az emberek? Nem emberi elképzelések vajon ezek? Az emberek erőszakosan követelik Isten tulajdonát, miközben megszépítve a dolgot, Isten kegyelmének, Isten áldásának és Isten nagy szeretetének címkézik. Mindig egyenlően akarnak osztozkodni a dolgokon Istennel, mindent egyenlően akarnak felosztani, és folyton az egyenlőségre törekszenek. Azt hiszik, hogy ez az univerzális egység, az emberi harmónia és a kiteljesedett lét jelképe, és szerintük ezt az állapotot kellene megvalósítani. Nem emberi elképzelések vajon ezek? Isten házát illetően különösen úgy gondolják, hogy ott senkinek sem szabadna megéheznie. Ha valaki éhes, Istennek az Ő felajánlásaiból kellene enyhítenie azon; nem szabadna figyelmen kívül hagynia a dolgot. Nem egyfajta elképzelés az embereknél ez a „kellene”? Nem Istennel szemben támasztott emberi követelés vajon? Egyesek, miután hittek Istenben, ezt mondják: „Oly sok éve hiszek már Istenben, és nem nyertem semmit; még mindig szegénységben él a családom. Nem kellene ennek így történnie; Kedvesnek kellene lennie hozzám Istennek, meg kellene áldania engem, hogy jobban tudjam dicsőíteni Őt.” Mivel szegény a családod, nem törekszel az igazságra; azt reméled, az istenhited által változtatni tudsz a szegénységeden, és ürügyként használod Isten dicsőítését arra, hogy alkudozz Vele. Ezek emberi elképzelések és képzelgések; az ember extravagáns vágyai. Ha ilyen indítékból hisz valaki Istenen, az vajon nem az Istennel való alkudozás egyik formája? Van-e lelkiismeretük és értelmük az Istennel alkudozóknak? Olyan emberek vajon, akik alávetik magukat Istennek? Egyáltalán nem. Ezek az emberek híján vannak a lelkiismeretnek és az értelemnek, és nem fogadják el az igazságot; Isten által visszautasított, értelem nélkül való emberek, akik nem juthatnak el Isten üdvösségére.

Némelyek ezt gondolják: „Amikor az embereknek helytelen gondolataik vagy cselekedeteik vannak, amelyek sértik Isten adminisztratív rendeleteit és természetét, Istennek be kellene avatkoznia, hogy megállítsa őket. Ez Isten üdvössége, ez Isten szeretete.” Vajon nem emberi elképzelések és képzelődések ezek? Így munkálkodik Isten az emberek megmentése érdekében? Isten az igazság kimondásával menti meg az embereket. Az, hogy meg lehet-e menteni valakit, attól függ, hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Emellett van még egy dolog, amit ennél is fontosabbnak tart Isten, ez pedig az emberek lelkiismerete és emberi mivolta. Ha nincs lelkiismeret, nincs tisztesség, és nincs értelem az emberi mivoltodon belül – vagyis ha nem tud normálisan működni a lelkiismereted és a racionalitásod, ha nem tudod visszafogni és szabályozni a tetteidet, és ha nem tudod helyreigazítani a szándékaidat és a nézeteidet, amikor ér téged valami, akkor Isten biztosan nem fog tenni semmit. Isten a megváltoztatásod érdekében először is lehetővé teszi a lelkiismereted és a racionalitásod működését. Ha lelkiismeretfurdalást érzel, elgondolkodsz: „Amit teszek, az rossz; hogyan tekintene rám Isten?” Ez pedig további keresésre és proaktív, pozitív belépésre fog ösztönözni. Ha azonban már ez az első lépés is hiányzik valakinél, ha nincs lelkiismerete, és ha alapvetően semmi rosszallást nem érez a szívében, akkor vajon mit fog tenni Isten, amikor szembesül valamivel az illető? Semmit sem fog tenni. Min alapulnak tehát mindezek a szavak, amelyeket Isten kimond, és mindazon követelések és igazságok, amelyekre az embereket tanítja? Azon az előfeltevésen alapulnak, hogy van lelkiismeretük és racionalitásuk az embereknek. Ami a korábban említett férfit illeti: ha lett volna lelkiismerete, és birtokában lett volna valamilyen szintű racionalitásnak, miként cselekedett volna azután, hogy meglátta azt az üveg köhögéscsillapító szirupot? Milyen viselkedésformákat tanúsított volna? Amikor ez a gondolata támadt: „Ezt Istennek adták, úgyhogy bizonyára elég jó; miért ne igyam meg én ahelyett, hogy hagynám, hogy Isten igya meg?”, mit tett volna, ha lett volna lelkiismerete? Vajon felnyitotta volna az üveget, és megitta volna azt az első kortyot? (Nem.) Minek köszönhetően mondott volna rá nemet? (Annak, hogy lett volna lelkiismerete.) Ha a lelkiismerete irányította volna őt, akkor az működésbe lépett volna, és nem jutott volna el a következő lépésig ebben a dologban; nem itta volna meg azt az első kortyot. Pont a fordítottja lett volna az ügy eredménye, és egészen más lett volna a végkimenetel. Neki azonban – a fentiekkel ellentétben – nem volt lelkiismerete és racionalitása (mindkettő teljes mértékben hiányzott belőle), minek köszönhetően mi történt? Miután ilyen gondolatai támadtak, és egyáltalán nem fogta vissza őt a lelkiismerete, gátlástalanul kinyitotta az üveget és belekortyolt. Nem csupán lelkiismeretfurdalást és önvádat nem érzett utána, hanem valójában még élvezte is, és azt hitte, megúszhatja a dolgot: „Nézzétek, milyen okos vagyok, hogy’ megragadtam az alkalmat! Mind ostobák vagytok; nem értitek ezeket a dolgokat. A tapasztalat mindig diadalmaskodik az ifjúsággal szemben. Egyikőtöknek sem támadt ilyen ötlete, egyikőtöknek se volt mersze ezt megcsinálni, de nekem igen. Mi a legrosszabb, ami történhet? Már belekortyoltam egyszer; ki tudhatja meg?” Úgy érezte, előrébb tart a többieknél, ami elégedettség töltötte el; sőt mi több: azt gondolta, Isten jóindulatát élvezi, és hogy ez Isten kegyelme volt. Miután elkövette ezt a hibát, újra meg újra megismételte, mígnem kicsúszott a kezéből az irányítás, és addig folytatta, amíg ki nem ürült az egész üveg. Ez idő alatt soha nem érzett önvádat vagy lelkiismeretfurdalást. Soha nem mondta neki a lelkiismerete és a racionalitása: „Ez nem a tiéd; még ha nem is issza meg, még ha ki is dobja Isten, vagy ha egy kutyának vagy macskának adja is oda, amíg azt nem mondja, hogy a tiéd, nem használhatod; nem azért van, hogy te fogyassz belőle.” De nem mondta neki ezt a lelkiismerete, mivel nem volt lelkiismerete. Mik a lelkiismeret nélkül való emberek? Fenevadaknak számítanak. Így viselkednek a lelkiismeret nélküli emberek; ilyen gondolataik támadnak az elején, és így folytatják mindvégig, anélkül, hogy egy szemernyi lelkiismeretfurdalásuk lenne. Lehet, hogy ez az illető mostanra régen el is felejtette ezt az incidenst; vagy, ha jó a memóriája, talán emlékszik még rá, és azt gondolja, hogy ott és akkor jól tette, amit tett. Meg sem fordul a fejében, hogy helytelenül cselekedett, és nem ismeri fel tettének természetét és súlyosságát. Képtelen felismerni. Helyesen osztályozza Isten az ilyen embereket? (Igen.) Amikor Isten osztályozza, felfedi és kiveti, vagyis ilyen sorsban részesíti ezeket az embereket, milyen elvek szerint és milyen alapon osztályozza őket? (A természetlényegük alapján.) Aki híján van a lelkiismeretnek és a racionalitásnak, annál megvannak vajon az igazság elfogadásának és gyakorlásának feltételei? Ilyen lényege van? (Nem.) Miért mondjuk, hogy nincs ilyen lényege? Amikor elkezdi kifejezésre juttatni, hogy miként vélekedik erről a dologról, ott mélyen a szívében, hol van az Istene? Ki az Isten a szívében? Hol található? Ott van Isten a szívében? Bizonyossággal mondhatjuk, hogy az ilyen embernek nincs ott Isten a szívében. Mi következik abból, hogy nincs ott Isten a szívében? (Az ilyen ember álhívő.) Így van. Nem igazi istenhívő; nem testvér; egyszerűen csak álhívő. Mely viselkedésjegyeikből látszik meg, hogy álhívő? Mivel nincs ott Isten a szívében, teljességgel a maga szeszélyei szerint cselekszik és beszél, a saját elképzelései, képzelődései és preferenciái alapján, a lelkiismeret befolyása nélkül. Ha nem érti az igazságot, nem mozdul meg a lelkiismerete; tisztán csak a saját preferenciái alapján cselekszik, kizárólag a személyes előnye és java érdekében. Van-e bármi hely a szívében Isten számára? Egyáltalán nincs. Miért mondom ezt? Azért, mert a tettei és szavai indítéka, eredete és iránya, de még azok megnyilvánulásai is mind a saját érdekeinek szolgálatára irányul; annak alapján beszél és cselekszik, amit a maga számára hasznosnak hisz. Bármin gondolkodjon is, az a saját érdekei és céljai felé irányul, és mindennemű lelkiismeretfurdalás és önmérséklet nélkül cselekszik. Ebből a magatartásból ítélve minek nézi Istent? (Levegőnek.) Pontosan, ezzel fején találtátok a szöget. Vajon akkor is önmérséklet nélkül cselekedne, ha érezné Isten jelenlétét, azt, hogy Isten átvizsgálja az emberek szívét, hogy ott áll az emberek mellett és folyamatosan átvizsgálja őket? Akkor is ilyen arcátlanul vakmerőn viselkedne? Egyáltalán nem. Felmerül itt egy kérdés: Valóban létezik az az Isten, akiben hisz? (Nem.) Ez a dolog lényege. Az az Isten, akiben hisz, nem létezik; az ő Istene légből kapott. Éppen ezért, akárhogy bizonygassa is, hogy milyen Isten, akárhogy imádkozzon is Hozzá, akármennyi éve hisz, és bármit tesz vagy bármennyi áldozatot hoz is: a beszéde és a viselkedése, az Istenhez való viszonyulása és az Istennel kapcsolatos dolgokhoz való hozzáállása teljes mértékben leleplezi a természetét. Levegőnek nézi Istent; nem istenkáromlás ez vajon? (De igen.) Miért nevezhető istenkáromlásnak? Ezt gondolja: „Azt mondják, Isten átvizsgálja az ember szívét – de hol van Isten? Miért nem éreztem még ezt soha? Azt is mondják, hogy aki lop a felajánlásokból, azt Isten megbünteti, de én még soha senkit nem láttam, akit megtorlás ért volna amiatt, hogy lopott a felajánlásokból.” Tagadja Isten létezését; ez Isten káromlása. Ezt mondja: „Isten még csak nem is létezik – hogy tudna akkor bárhogyan is munkálkodni? Hogy tudna megmenteni embereket? Hogyan feddett meg embereket? Kit büntetett meg eddig? Én soha nem láttam ilyet, így aztán bátran lehet használni mindent, amit Istennek felajánlanak. Ha ma véletlenül elém kerül valami, akkor az az enyém lesz – Isten jóindulatának a jeleként fogok tekinteni rá. Azé, aki meglátja, vagy aki rábukkan; ő az, akinek Isten kedvezett.” Miféle logika ez? Ez a Sátán logikája, a rablóké; ilyen az, amikor valakinek napvilágra kerül az ördögi természete. Valódi hita van az ilyen embernek? (Nem.) Oly sok prédikáció meghallgatása után ördögi szavak áradata ömlik belőle; van egyáltalán bármi alapja az igazságban? (Nincs.) Mi haszna származott akkor abból, hogy annyi prédikációt meghallgatott? Nem fogadta el Isten szavait, nem tekinti igazságnak Isten szavait, és nem kezeli Istenként Istent. Ennyi az egész.

Vannak, akik valóban hiszik a szívükben, hogy van Isten, és a legcsekélyebb mértékig sem kételkednek Isten megtestesülésében. De jóllehet több éve követik már Őt, elszenvedtek nehézségeket és fizettek némi árat, mélyen a szívükben a legcsekélyebb megértésük sincs Istenről. Valójában még mindig egy homályos, elképzelt Istenben hisznek; légből kapott módon definiálják Istent. Hogyan kezeli Isten ezeket az embereket? Egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket. Némelyek ezt kérdezik: „Ha Isten figyelmen kívül hagyja őket, akkor miért maradnak ott Isten házában?” Munkát végeznek. Hogyan lehet megfogalmazni, hogy mi is a munkavégzés? Akik munkát végeznek, nem mutatnak érdeklődést az igazság iránt, vagy inkább olyan szegényes képességűek, hogy nem képesek eljutni az igazságra. Valamiféle üres és homályos dologként kezelik Istent és az igazságot, de mindössze az erőfeszítéseikre tudnak hagyatkozni az áldások elnyerése érdekében. Kívülről nézve ugyan közvetlenül nem állnak ellene Istennek, nem átkozzák Istent és nem szegülnek szembe Vele, a lényegük mégis a Sátán fajtájából való – az pedig tagadja Istent és ellene áll Istennek. Aki nem szereti az igazságot, nem jó semmire; Isten elhatározta a szívében, hogy nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Komolyan veszi vajon Isten azokat is, akiket nem szándékozik megmenteni? Mond nekik ilyet: „Nem érted az igazságnak ezt az aspektusát – figyelj hát jól; nem érted az igazságnak azt az aspektusát – fektess bele több energiát és gondolkodj rajta!”? Azonkívül, Isten tudja, hogy ezek az emberek nem értik az igazságot, és nem kezelik Istenként Istent. Vajon csodákat és jeleket mutat nekik, hogy felismerjék létezését, vagy jobban megvilágosítja és megvilágítja őket, hogy megtudják: van Isten? Így cselekszik-e Isten? (Nem.) Isten alapelvek szerint teszi ezeket a dolgokat; nem cselekszik így bárki irányában. Azokban, akik el tudják fogadni az igazságot, mindig munkálkodik Isten. Hogyan viszonyul Isten azokhoz, akik nem tudják elfogadni az igazságot vagy nem képesek eljutni az igazságra? (Figyelmen kívül hagyja őket.) Az emberek elképzelése szerint, ha Isten figyelmen kívül hagy valakit, akkor az az illető koldusként fog bolyongani. Nem lehet látni, hogy törekedne az igazságra, vagy hogy bármit is végezne benne Isten; mindössze munkát végez, és nem érti az igazságot. Ez lenne minden? Valójában ezek az emberek is élvezhetnek valamennyit Isten kegyelméből és áldásaiból. Amikor veszélyes helyzetekben találják magukat, biztonságban megőrzi őket Isten. Amikor súlyosan megbetegednek, meggyógyítja őket Isten. Akár még különleges tehetséget is adhat nekik valamihez, vagy – sajátos körülmények esetén – csodát vagy különleges dolgokat is tehet velük. Ez azt jelenti, hogy ha ezek az emberek igazán feláldozzák magukat Istenért, és anélkül végeznek munkát, hogy zavarásokat okoznának, Isten nem fogja őket hátrányosan megkülönböztetni. Milyen elképzeléseik vannak az embereknek ezzel a dologgal kapcsolatban? „Isten nem fogja megmenteni ezeket az embereket, így hát egyszerűen csak felhasználja őket, ahogy Neki tetszik, majd azután elveti őket.” Vajon így cselekszik Isten? Nem. Ne felejtsétek el, hogy kicsoda Isten; Ő a Teremtő. Az emberiség tagjai, legyenek bár hívők vagy nem hívők, és bármely felekezetből vagy etnikumból valók, Isten szemében mind az Ő teremtményei. Ezért mondta az Úr Jézus: „Mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra.” Ez a kijelentés az egyik alapelv, amely szerint Isten – a Teremtő – cselekszik. Függetlenül attól, hogy Isten végül milyen kimenetelt sorsot ad valakinek a lényege alapján, vagy hogy megmenti-e az illetőt vagy sem, mielőtt nekiadná azt a kimenetelt sorsot adná neki – bármilyen legyen is az illető lényege –, amíg képes elvégezni bizonyos feladatokat és egy kis munkát Isten házában és Isten munkájáért, addig változatlan marad Isten kegyelme; Ő továbbra is az alapelvei szerint fogja kezelni azt a személyt, részrehajlás nélkül. Ez Isten szeretete, cselekedeteinek alapelve és az Ő természete. Az ilyen emberek azonban – a lényegüknek megfelelően – mindig úgy látják Istent és úgy viszonyulnak Hozzá, hogy homályosnak és ködösnek gondolják Őt, mintha létezne is, meg nem is. Sem felismerni, sem megtapasztalni nem tudják Isten valódi létezését, végső soron pedig még Isten igazi létezése felől sem bizonyosak. Így amikor rájuk tekint, Isten csak annyit tehet, amennyit kell, kegyelmet biztosít nekik, áldásokban és oltalomban részesíti őket ebben az életben, és lehetővé teszi számukra, hogy érezzék Isten házának melegségét, s élvezzék Isten kegyelmét, irgalmát és szeretetteljességét. És ennyi – ez minden áldás, amelyet ebben az életben elnyerhetnek. Némelyek ezt mondják: „Ha Isten ilyen toleráns, és ők is élvezhetik Isten kegyelmét és áldásait, nem lenne jobb egy lépéssel továbbmenve azt is lehetővé tenni, hogy Isten üdvösségét is elnyerhessék?” Ez emberi elképzelés, Isten nem így cselekszik. Miért nem? Bele tudod rakni Istent valakinek a szívébe, akinek a szívében nincs hely Isten számára? Nem tudod. Nem számít, mennyi igazságról beszélgetsz velük, vagy hogy hány szót mondasz nekik: nem fog változtatni az Istennel kapcsolatos elképzeléseiken és képzelődéseiken. Éppen ezért Isten nem tehet mást az ilyen emberekért, mint hogy némi kegyelmet, áldást, törődést és oltalmat biztosít nekik. Vannak, akik ezt mondják: „Ha egyszer élvezhetik Isten kegyelmét, vajon nem ismerik majd fel Isten valódi létezését, ha még inkább megvilágosítja és megvilágítja őket Isten?” Megérthetik az ilyen emberek az igazságot? Képesek gyakorolni az igazságot? (Nem.) Ha nem képesek gyakorolni az igazságot, akkor biztosan elmondható róluk, hogy nem menthetők meg. Éppen ezért Isten nem fog céltalan vagy hasztalan munkába kezdeni. Némelyek ezt mondják: „Ez így van. Néha ők is találkoznak fegyelmezéssel, vagy valamelyest megvilágosítja őket Isten és nyernek Tőle némi igazságot.” Ez megint csak Isten munkájával függ össze. Minek kell a birtokában lenniük azoknak, akiket meg akar menteni Isten, ahhoz, hogy üdvözítse őket? Az embereknek érteniük kellene ezt. Isten is tudja ezt; Ő nem ment meg csak úgy bárkit. Még ha Isten csodákat és jeleket tesz is, és még ha meg is mutatja a hatalmát azért, hogy elismerjék Őt az emberek, vajon megmenekülhetnek vajon ezek az emberek? Nem így működik a dolog. Istennek normái vannak az emberek megmentésére vonatkozóan; valódi hittel kell hozzá rendelkeznie az embernek, és az igazságot is szeretnie kell. Ezért aztán Isten emberekben végzett munkájának – amelybe az ítélet, a fenyítés, a próbatétel és a finomítás is beletartozik – is megvannak a maga normái. Némelyek ezt mondják: „Gyakran találkozunk ítélettel és fenyítéssel. Amikor ítélettel és fenyítéssel, próbatételekkel és finomítással nézünk szembe, az vajon annak a jele, hogy meg fog menteni bennünket Isten?” Így van-e? (Nincs így.) Honnan tudhatod biztosan, hogy nincs így? Miután egyesek nem teljesítik a feltételeit annak, hogy megmentse őket Isten, vajon mégis kiszabhat rájuk Isten ítéletet, fenyítést, próbatételeket és finomítást? Ez kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy kire szab ki Isten ítéletet, fenyítést, próbatételeket és finomítást; itt is vannak emberi félreértések. Mondjátok meg Nekem, része lehet-e vajon Isten ítéletében és fenyítésében egy olyan embernek, aki még csak azt sem tudja, hogy kicsoda Isten, hogy hol van Isten, vagy hogy létezik-e Isten egyáltalán? Része lehet-e Isten ítéletében és fenyítésében annak, aki puszta levegőnek nézi Istent? Vajon részesülhet Isten próbatételeiben és finomításában az, akinek teljességgel hiányzik a szívéből Isten? Egész biztosan nem. Akkor mivel találkoznak időnként az ilyen emberek? (Fegyelmezéssel.) Így van, fegyelmezéssel. Azoknak, akik puszta levegőnek nézik Istent, akik alapvetően nem ismerik fel Isten létezését vagy nem hisznek benne, egész biztosan nem lehet részük Isten ítéletében és fenyítésében, sem az Ő megpróbáltatásaiban és finomításában. Elmondható, hogy az ilyen lényegű és viselkedésű embereket nem üdvözíti Isten. Nem nyerhetik el Isten üdvösségét, de nem amiatt, hogy Isten nem menti meg őket – a természetlényegük dönti el ezt, amely idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot. Híján vannak az igazságot szerető és elfogadó, helyes hozzáállásnak, így aztán nem teljesítik a megmentésük feltételeit. Akkor vajon hogyan kezeli őket Isten, amikor áldásokat remélve beszivárognak Isten házanépe közé? Milyen módszereket használ Isten teremtői szerepének betöltése céljából amellett, hogy áldásokban, kegyelemben, gondoskodásban és oltalomban részesíti ezeket az embereket? Emlékezteti, figyelmezteti és buzdítja őket a szavain keresztül. Ezt követően megmetszi, megfeddi és fegyelmezi őket; itt azonban véget is ér a bennük végzett munkája, ez minden, ami beletartozik. Milyen hatással vannak Istennek ezek a cselekedetei az emberekre? Lehetővé teszi számukra, hogy kötelességtudóan betartsák a korlátozásokat, hogy megfelelően viselkedjenek, miközben munkát végeznek Isten házában, s közben ne okozzanak zavarást és ne cselekedjenek gonoszul. Rábírhatja-e az ilyen embereket a kötelességük hűséges végzésére az, amit Isten tesz? (Nem.) Miért nem? Előidézhet-e változást a beállítottságukban – Isten emlékeztető szavai, a megmetszés, a fenyítés és a fegyelmezés, stb. mellett – mindaz a kegyelem, áldás, törődés és oltalom, amelyben részesülnek? (Nem.) Ezek nem képesek megváltoztatni a beállítottságukat, akkor hát milyen hatást ér el náluk Isten munkája? Valamelyest korlátozza a viselkedésüket, segít nekik a szabályok követésében, és külsőleg némi emberi hasonlatossággal ruházza fel őket. Azonkívül, viszonylag engedelmessé teszi őket; vonakodva bár, de Isten kegyelme és áldásai érdekében mégiscsak elfogadják, hogy Isten megmetszi őket, és képessé válnak arra, hogy Isten házának előírásai és adminisztratív rendeletei szerint tegyék a dolgokat, de ez minden. Ha mindezt elérik, az vajon azt jelenti, hogy gyakorolják az igazságot? Továbbra is elmaradnak ettől, mivel alapvetően nem tesznek egyebet, mint hogy az Isten házának adminisztratív rendeleteiben foglalt alapelvek, valamint néhány merev irányelv szerint cselekednek. Ez csupán viselkedésbeli változás, semmi több. Lehet azt mondani akkor, hogy mivel ezek az emberek változtattak a viselkedésükön, még jobb lenne lehetővé tenni a számukra, hogy a beállítottságukon is változtassanak? (Erre nem képesek.) Erre nem képesek, ezt nem tudják elérni – ez az egyik ok. És mi a legfőbb ok? Az, hogy alapjaiban véve nincs ott Isten a szívükben; nem hisznek Isten létezésében. Megérthetik vajon az ilyen emberek Isten szavait? Néhányan közülük igen, és ezt mondják: „Isten szavai jók, de én sajnos nem tudom azokat a gyakorlatba ültetni. Gyötrelmesebbnek érzem a gyakorlásukat, mint hogy nyitott szívműtétnek vessem alá magam.” Ha sérülnének az érdekeik, vagy ha szembe kellene menniük a saját akaratukkal, egészen összezavarodnak és nem tudják végigvinni a dolgot. Ha a kimerülésig küzdenek, akkor sem képesek a gyakorlatba ültetni Isten szavait. Azonkívül, soha nem ismerik és fogadják el azt a tényt, hogy Isten szavai jelentik az igazságot. Nem tudják ezt a magukévá tenni; nem értik, miért igazság Isten minden szava. Amikor például azt mondja Isten az embereknek, hogy legyenek becsületesek, ők ezt mondják: „Rendben, becsületes leszek, ha ezt mondod, de miért számít igazságnak, ha becsületes valaki?” Nem tudják és képtelenek elfogadni. Amikor azt mondja Isten, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat Neki, így kérdeznek vissza: „Lehet azzal pénzt keresni, ha az ember aláveti magát Istennek? Megáldja Isten az embert az alávetettségéért cserébe? Meg tudja ez változtatni az ember rendeltetési helyét?” Nem gondolják, hogy igazság lenne Isten bármely szava vagy cselekedete. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen jelentőséggel bírnak Istennek az emberre vonatkozó szavai és követelményei, és nem tudják felismerni, hogy melyek a helyes és az igazságalapelvekkel egyező cselekedetek. Abból, ami Istentől való – Isten identitása, Isten lényege, Isten szavai, Isten elvárásai –, az ő megítélésük szerint semmi sem tekinthető Isten tulajdonának és lényének. Nem tudják, hogy Isten a Teremtő; nem értik, hogy mi a Teremtő, vagy hogy mi Isten. Hát nem problémás ez? Pedig némelyek pontosan így viselkednek. Mások ezt mondják: „Ez így biztosan nem igaz. Ha ilyen gondolataik és nézeteik vannak, akkor hogy’ képesek még mindig készségesen teljesíteni a kötelességeiket Isten házában?” A „készségesen” szót itt idézőjelbe kellene tenni. Mi lehet erre a magyarázat? Egyfelől azért teljesítik a kötelességeiket, mert rákényszerítik őket a körülmények, vagy mert áldásokra van szükségük; másfelől úgy érzik, hogy egyelőre nincs más választásuk, mint vonakodva együttműködni, teljesíteni néhány kötelességet, és tenni némi erőfeszítést. A szívükben hiszik, hogy ezt kell tenniük, de mivel nem érdekli őket az igazság, csak erőfeszítéseket tudnak tenni és kötelességeket teljesíteni Isten áldásaiért cserébe. Ezzel a beállítottsággal el tudják vajon fogadni az igazságot? (Nem.) Még csak nem is értik, hogy mi az igazság, hogyan tudnák akkor elfogadni azt?

Istennek az utolsó napokbeli ítélő munkája véget fog vetni ennek a korszaknak. Az, hogy meg lehet-e menteni valakit, nagyban függ attól, hogy el tudja-e fogadni az illető Isten ítéletét és fenyítését, és hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szavai jelentik az igazságot, de nem fogadják el az igazságot. Számukra olyan az igazság elfogadása, mintha szívátültetésen kellene átesniük; ennyire gyötrelmesnek találnák. Tekintettel arra, ahogyan az ilyen emberek az igazságot kezelik, vagyis hogy semmi esetre sem hajlandók azt elfogadni, nem Isten hibáztatható azért, hogy nem menti meg őket – csakis őket lehet hibáztatni azért, hogy nem fogadják el az igazságot; nem részesülnek ebben az áldásban. Az, hogy Isten megmentse az embereket a Sátán befolyásától, nem olyan egyszerű, amint azt az emberek képzelik. Egyrészt az Istenben hívőknek el kell fogadniuk, hogy Isten a szavain keresztül megfenyíti és megmetszi őket; ez az egyik szakasz. Másrészt Isten ítéletét és fenyítését, próbatételeit és finomítását is el kell fogadniuk. Az ítélet és a fenyítés az egyik szakasz; a próbatételek és a finomítás pedig egy másik. Egyesek vonakodva el tudják ugyan fogadni a metszést, azt gondolván, hogy ezzel eljutottak az engedelmességre, de nem lépnek előrébb ennél, és nem törekednek tovább az igazság felé. Mások különösképp szeretik az igazságot, és bármi fájdalmat el tudnak viselni azért, hogy elnyerjék. Nem csupán Isten szavainak a fenyítését és helyreigazítását képesek elviselni, hanem abba a szakaszba is be tudnak lépni, ahol Isten ítéletét és fenyítését is elfogadják. Isten magasztalásának, Isten szeretetének és dicsőséges dolognak érzik Isten ítéletének és fenyítésének az elfogadását; nem félnek a szenvedéstől. Az ítélet és a fenyítés megtapasztalása után a próbatételeket és a finomítást is el tudják fogadni ezek az emberek, és továbbra is képesek az igazságra törekedni. A megpróbáltatások és a finomítás mértékétől függetlenül még mindig képesek látni Isten szeretetét és felajánlani magukat arra, hogy eleget tegyenek Istennek. Nem számít, mennyire metszik meg őket: nem tekintik nehézségnek, hanem csak még nagyobb szeretetnek érzik Isten részéről. Miután számos további megpróbáltatáson és finomításon keresztülmentek, végül alapos megtisztulnak és tökéletességre jutnak. Ilyen az, amikor valaki egészen a legmagasabb szakaszig megtapasztalja Isten munkáját. Mondjátok hát meg Nekem: van-e különbség azok között, akik hisznek Istenben és csak az Isten szavain keresztül történő fenyítés és helyreigazítás egyetlen szakaszát tapasztalják meg, valamint azok között, akik két szakaszt tapasztalnak meg: Isten ítéletét és fenyítését, valamint a próbatételeket és a finomítást is? Természetesen van köztük különbség. Némelyeknél már a fenyítés és a helyreigazítás után megáll Isten, a többit pedig a saját döntésükre és felismerésükre bízza. Ha nem fogadják el az igazságot, és nem a helyes utat választják, az vajon mit jelez? Elmondható, hogy Isten semmiképpen nem fogja megmenteni az ilyen embereket. Némelyek gyakran beszélnek a munka miatti szenvedésről, a kilátások miatti szenvedésről, egy ház miatti szenvedésről, egy társ miatti szenvedésről, a ragaszkodás miatti szenvedésről – számukra minden szenvedés, és mi a végeredmény? (Nincs köze az igazsághoz.) Így van, nincs köze az igazsághoz, és nincs köze Isten munkájához. Céltalan szenvedés csupán, amit ebben az esetben teszel; mindössze kínlódsz és múlatod az idődet anélkül, hogy imádkoznál Istenhez vagy keresnéd az igazságot. Ez nem az a fajta „szenvedés”, ami a finomítással jár, mivel ez nem Isten munkája, és nincs semmi köze Hozzá. Csak magadban szenvedsz, nem pedig Isten finomításában van részed. Mégis azt gondolod, hogy éppen Isten finomít téged; túlságosan optimista vagy. Ez vágyálom csupán! Még csak nem is vagy alkalmas arra, hogy finomítson téged Isten. A fenyítés és az ítélet szakaszán sem mentél még keresztül, és azt várod, hogy próbatételeknek és finomításnak vessen alá Isten? Lehetséges ez egyáltalán? Nem hiú ábránd ez csupán? Az átlagemberek is képesek vajon elviselni a próbatételeket és a finomításokat? Olyasvalami ez, amit el tud fogadni egy átlagember? Olyasvalami, amit el tud fogadni egy átlagember? Egyáltalán nem. Miután Isten a helyreigazítását követően megítél, megfegyelmez vagy kifejezetten megfenyít valakit egy vagy több dologban az arrogáns beállítottsága, a hajthatatlansága, a csalárdsága, a gonoszsága vagy bármely egyéb beállítottság miatt, és megmutatja neki, hogy miért fegyelmezi őt, majd az illető ennek következtében valódi megértésre jut Istent és önmagát illetően, valóban megváltozik a beállítottsága, és azután fokozatosan eljut az igazságnak való igaz alávetettségre – csakis ez a folyamata annak, ahogyan megítéli és megfenyíti Isten az embereket. Milyen alapon végzi el Isten ezt a munkát? Van egy feltétele: Annak, aki ilyen munkában részesül, képesnek kell lennie arra, hogy megfelelően teljesítse a kötelességét Isten házában. Ehhez a megfelelőséghez két dolog szükséges: alávetettség és hűség. Először is, kell, hogy legyen az illetőnek lelkiismerete és értelme; a lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek teljesítik az igazság elfogadásának feltételeit. Amikor az ilyen lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek Isten fenyítésében és helyreigazításában részesülnek, képesek keresni az igazságot és alávetni magukat. Isten csak ezek után lép tovább az ítélet és a fenyítés munkájára. Ez Isten munkájának a sorrendje. Ha azonban valaki sosem képes hűségesen teljesíteni a kötelességét Isten házában, a legkevésbé sem tanúsít alávetettséget Isten szuverenitása iránt, és nem teljesíti megfelelően a kötelességeit, akkor legfeljebb Isten helyreigazítását és fegyelmezését tapasztalhatja meg, amikor viszontagságokkal szembesül, ha felfedik vagy megmetszik. Az ilyen emberek nem részesülnek Isten ítéletében és fenyítésében, próbatételekről és finomításról nem is beszélve. Más szóval: alapvetően nem vesznek részt abban a munkában, amelynek során Isten tökéletesíti az embereket.

Az imént Istennek az embereket megmentő és tökéletesítő munkájával, Isten munkájának módszereivel és tárgyaival, valamint azzal kapcsolatos dolgokról beszélgettünk, hogy kiken végzi Isten az ítélet és a fenyítés, a próbatételek és a finomítások munkáját. Az emberek életbe való belépésének mértékét is érintettük, amikor átélik Isten ezen munkáját, és hogy milyen lényeggel kell rendelkezniük és milyen feltételeknek kell eleget tenniük legalább ahhoz, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatban az embereknek? Az emberek ezt gondolják: „Amennyiben Istent követi valaki, amennyiben elfogadta Isten munkájának ezt a lépését, akkor bizonyosan része lesz Isten ítéletében és fenyítésében. Majd ezután hamarosan a próbatételek és a finomítások is megérkeznek Istentől. Éppen ezért gyakran szembesülünk próbatételekkel, finomításokkal és megmetszéssel, és gyakran fosztanak meg bennünket a családtól, a ragaszkodásoktól, a státusztól és a kilátásoktól. Ezt követően folyamatosan szenvedünk a ragaszkodások, a státusz és a kilátások tekintetében.” Pontosak ezek a kijelentések? (Nem.) Az emberek képesek kiemelni egyetlen szót Isten szavaiból és munkájából és olyasvalamit csinálni belőle, ami szerintük szellemi kifejezés – miért van ez? Valójában, ahogyan ők szenvednek, mindössze csupán vívódás; csak múlatják vele az időt, nincs semmi jelentősége, ám ők próbatételeknek és finomításnak tekintik, s azt mondják, hogy ez Isten finomítása. Ez súlyos tévedés; olyasvalami, amit erőszakkal kényszerítenek Istenre az emberek, és ami egyáltalán nem tükrözi Isten szándékait. Nem félreértés ez vajon Istennel kapcsolatban? Ez valójában félreértés. És hogyan alakul ki egy efféle félreértés? Mivel az emberek nem értik az igazságot, a saját képzelgéseik alapján alakítanak ki ilyen félreértéseket. Ezt követően arcátlanul hirdetni és terjeszteni kezdik ezeket mindenütt, ami végül a „szenvedéssel” kapcsolatos különféle kijelentésekhez vezet. Így aztán gyakran hallom, amint ezt mondják egyesek: „Valakit leváltottak és aztán negatívvá vált; »szenved a státusz miatt«!” A státusz miatt szenvedni nem próbatételek és finomítások megtapasztalása; mindössze annyi, hogy valaki elveszíti a státuszát, érzelmi frusztrációban szenved, és belső fájdalommal küzd a kudarca közben. Mivel az, amit az emberek „szenvedésnek” hívnak, és amit Isten finomításnak nevez, két különböző dolog, mire utal ténylegesen a valódi finomítás? Először is, meg kell értenetek, hogy Isten sok előkészítő munkát végez, mielőtt próbatételeknek és finomításoknak vetné alá az embereket. Egyrészt megválogatja az embereket; a megfelelő személyeket választja ki. Korábban beszéltünk már arról, hogy miféle emberek számítanak megfelelőnek Isten szemében, és mely feltételeknek kell eleget tenniük: először is, az a minimum, hogy legyen lelkiismeretük és értelmük az emberi mivoltukban. Másodszor, képesnek kell lenniük arra, hogy megfelelően teljesítsék a kötelességeiket, hűségesen és alávetetten teljesítve azokat. Azután éveken át részük kell, hogy legyen metszésben, fegyelmezésben és fenyítésben. Lehet, hogy nem túl világos számotokra, hogy mit is jelent a fegyelmezés és a fenyítés, mivel talán nem túl erősek számotokra ezek a fogalmak. Viszonylag megfoghatatlannak és elvontnak találhatják őket az emberek. Amikor azonban a metszésre kerül sor, azok olyasvalamik, amit az emberek hallhatnak és érezhetnek; egy sajátos nyelvezet és egy bizonyos fajta hangvétel tartozik hozzájuk, így az emberek tudják, mi történik. Ha valami rosszat tesz valaki, ellenkezik az alapelvekkel, meggondolatlanul cselekszik vagy egyoldalúan olyan döntéseket hoz, amelyek ártanak Isten háza érdekeinek vagy a gyülekezet munkájának, és azután megmetszik az illetőt, nos, ezt jelenti a metszés. Mi a helyzet akkor a helyreigazítással és a fegyelmezéssel? Ha például valaki nem alkalmas arra, hogy csoportvezető legyen, és hiányzik belőle a hűség, valamint olyan dolgokat tesz, amelyek megszegik az igazságalapelveket és az egyházi előírásokat, majd azután leváltják, az vajon helyreigazítás? Bizony, a helyreigazítás egyik formája. Függetlenül attól, hogy kívülről látszik-e, hogy kezeli az illetőt az egyház, vagy leváltja egy vezető, Isten szemében ez az Ő cselekvése és az Ő munkájának a része; a helyreigazítás egyik formája. Vagy például amikor jó állapotban vannak az emberek, általában telve vannak világossággal, és friss meglátásaik lehetnek; ám amikor valamilyen állapot vagy konkrét ok miatt darabokra hullik a munkájuk, őket pedig felfedik, az vajon nem a helyreigazítás egyik formája? Ez is a helyreigazítás egyik formája. Ítéletnek és fenyítésnek számítanak ezek? Ezen a ponton még nem számítanak ítéletnek és fenyítésnek, ezért nyilvánvalóan nem tekinthetők finomításoknak és próbatételeknek. Mindössze helyreigazítások, amelyekben a kötelességei végzése során részesül valaki. Olykor az is a helyreigazítás megnyilvánulásai közé tartozik, amikor betegséggel találkozik az ember, vagy amikor újra meg újra elront egy feladatot, esetleg elbizonytalanodik olyan dolgokban, amelyekhez azelőtt kiválóan értett, és nem tudja, mi tévő legyen. Ez mind helyreigazítás. Természetesen olykor a közelálló emberektől kapott jelzéseken keresztül történik a helyreigazítás, vagy azon keresztül, ami egy kellemetlen és zavarba ejtő eseményből feltárul, minek hatására mély önvizsgálatba és elmélkedésbe kezdenek az emberek. Ez is helyreigazítás. Jó dolog vagy rossz dolog Isten helyreigazításában részesülni? (Jó dolog.) Elméleti értelemben véve jó dolog. Akár el tudják fogadni az emberek, akár nem, jó dolog, mivel legalább azt bizonyítja, hogy Isten felelősséget vállal érted, hogy Isten nem hagyott el téged, és hogy Isten munkálkodik benned, ezért is ad neked ösztönzést és útmutatást. Az a tény, hogy Isten munkálkodik benned, azt támasztja alá, hogy Istennek nincs még szándékában lemondani rólad. Ebből az is következik, hogy Isten talán tovább folytatja a helyreigazításodat és a fegyelmezésedet, vagy, ha jó a teljesítményed, és a helyes úton jársz, ítéletnek és fenyítésnek fog alávetni téged. De ne szaladjunk túlzottan előre! Egyelőre annyi történik, hogy Isten többször is helyreigazít és megfegyelmez téged. Azután, mivel törekszel az igazságra, mivel rendelkezel alávetettséggel, és mivel te vagy a megfelelő személy, Isten ítéletnek és fenyítésnek fog alávetni téged; ez az első lépés. Az emberek többségének volt már része abban, hogy egyszerűen megmetszik; csak az újonnan érkezettek nem tapasztalták még meg ezt. Az emberek többnyire a lelkiismeretük érzései alapján cselekszenek, mivel belső szemrehányást éreznek, és ott csengenek a fülükben és a szívükben Isten ösztönző szavai: „Nem szabad ezt tennem, ez lázadás” – ezek Isten szavai, amelyek ösztönzik, intik és figyelmeztetik őket. Az emberek különböző formákban tapasztalják meg a metszést: jöhet a vezetőktől és a dolgozóktól, a testvérektől, a Fennvalótól, sőt akár egyenesen Istentől is. Sokan tapasztalták már ezeket, Isten helyreigazítását és fegyelmezését azonban kevesebben. Mit sugall itt az, hogy kevesebben? Azt sugallja, hogy még sokkal több ember van távol attól, hogy Isten ítéletében és fenyítésében részesüljön. No és mi a helyzet Isten próbatételeivel és finomításaival? Ezek még távolabb esnek az előzőktől; még mélyebb a szakadék, és még nagyobb a távolság. Az eddigiekben ilyeneket gondoltak az emberek: „Isten megítélt és megfenyített engem, amikor hólyagot adott a számba”, „Isten megítélt és megfenyített engem, hibát követtem el, valami rosszat mondtam, és napokon át fájt a fejem; most már értem, hogy mi Isten ítélete és fenyítése”. Nem félreértések vajon ezek? Az efféle félreértés Istenről a leggyakoribb; az emberek többsége ily módon érti félre Istent. Ez a félreértés negatív hatásokhoz is vezet: úgy érzik miatta az emberek, hogy elég egyetlen rossz szót szólniuk, és az máris Isten fegyelmezését vonja maga után. Ez teljes félreértés Istennel kapcsolatban, és a legkevésbé sincs összhangban azzal, amit Isten tesz. Képes lehet valaki eleget tenni végül Isten követelményeinek, ha ilyen félreértései vannak Istennel kapcsolatban? Egész biztosan nem fog neki sikerülni.

Az emberek többsége megtapasztalta tehát Isten helyreigazítását és fegyelmezését, volt része metszésben, és kapott ösztönzést és intést Isten szavaiból, de ez minden. Felmerül itt egy kérdés: vajon miért nem tapasztalták meg az emberek Isten ítéletét és fenyítését még azután sem, hogy eddig a lépésig mindent megtapasztaltak? Miért nem számít ítéletnek és fenyítésnek az, hogy megmetszették őket, valamint Isten szavainak az ösztönzése, illetve a fegyelmezés és a helyreigazítás? Isten szavainak az ösztönzése, a metszés, valamint az átélt helyreigazítás és fegyelmezés szempontjából milyen eredményt értek el? (Megfékezték a külső viselkedésüket.) Történtek változások a viselkedésükben, de vajon jelez ez beállítottságbeli változást? (Nem.) Ez nem jelent beállítottságbeli változást. Némelyek ezt mondják: „Oly sok éve hiszünk Istenben és annyi prédikációt meghallgattunk már, de mégsem változtak meg eddig a beállítottságaink. Hát nem szenvedtünk el igazságtalanságot? Csak a viselkedésünk változott meg egy kicsit; hát nem szánalmas ez? Mikor kezd el Isten megmenteni bennünket? Mikor fogunk üdvösséget nyerni?” Beszéljük meg akkor, hogy mi mindent nyertek és min változtattak azok, akik megtapasztalták Isten munkájának ezeket a különböző aspektusait! Az imént említette valaki a viselkedésbeli változásokat; ez egy általános kijelentés. Konkrétabban fogalmazva: amikor először jönnek a gyülekezetbe és vállalják fel a kötelességeiket az emberek, akkor azt megelőzően még senki senki sem metszette meg őket. Olyan szúrósak, mint a kaktusz; azt akarják, hogy az övék legyen az utolsó szó mindenben. Ezt gondolják magukban: „Most, hogy hiszek Istenben, jogaim vannak és szabadságom van a gyülekezetben, ezért úgy teszek majd, ahogy jónak látom.” Később, miután egyszer már keresztülmentek egy sor metszésen és fegyelmezésen, és már olvasták Isten szavait, hallgattak prédikációkat és hallottak beszélgetést az igazságról, többé már nem mernek így viselkedni. Valójában ezzel még nem váltak egészen szabálykövetővé; mindössze egy csöppnyi észre tettek szert és megértettek néhány doktrínát. Amikor mások az igazsággal összhangban lévő dolgokat mondanak, el tudják ismerni azok helytállóságát, és ha nem is értik jól, el tudják fogadni azokat. Akkor hát nem sokkal inkább szabálykövetők, mint korábban voltak? Az, hogy képesek elfogadni ezeket a dolgokat, azt mutatja, hogy a viselkedésük bizonyos változásokon ment keresztül. Hogyan következtek be ezek a változások? Az Isten szavaiban megjelenő intés, ösztönzés, illetve vigasztalás eredményeképpen. Olykor némi fegyelmezésre és metszésre, valamint az alapelvekről történő beszélgetésre van szükségük az ilyen embereknek, amikor elmondják nekik, hogy egy adott dolgot egy bizonyos módon kell megtenni, és nem lehet másként. Ezt gondolják: „El kell fogadnom ezt. Ott van lefektetve az igazság; ki merne ellenkezni vele?” Isten házában Isten nagy, az igazság nagy, és az igazság uralkodik; ezzel az elméleti alappal némelyek felébredtek és megértették, hogy miről is szól az Istenben való hit. Végy valakit, aki eredetileg barbár és züllött életet élt, nem ismert korlátokat, és nem tudott a szabályokról, az Istenben való hitről, Isten házáról, az egyházról, valamint a kötelességteljesítés alapelveiről. Amikor egy ilyen személy – aki nem tud semmit – kedvesen és lelkesen jön Isten házába, telve „nagy” vágyakkal és reményekkel, s ott ösztönzik és megintik, megöntözik és táplálják, valamint megmetszik Isten szavai, továbbá újra meg újra fenyítik és fegyelmezik, akkor fokozatosan történni fognak bizonyos változások az illető emberi mivoltában. Melyek ezek a változások? Megértenek valamit az emberi magatartás alapelveiből és megtudják, hogy azelőtt meglehetősen híján voltak az emberi hasonlatosságnak; barbárok, arrogánsak, dacosak és haragosak voltak; nem úgy beszéltek, mint egy igazi ember, szabályok nélkül cselekedtek, és nem tudták az igazságot keresni; azt gondolták, mindössze annyit tesz Istenben hinni, hogy az ember megteszi, amit Isten kér, és odamegy, ahová Ő mondja; vagyis barbár erő hajtotta őket, s közben végig azt hitték, hogy ez az Isten iránti hűség és szeretet. Most ez az illető tagadja mindezeket a dolgokat és tudja, hogy azok emberi képzelgés termékei voltak, pusztán jó viselkedésformák, és némelyik egyenesen a Sátántól eredt. Az Istenben hívőknek az Ő szavaira kell figyelniük és minden másnak fölébe kell helyezniük az igazságot, hagyva, hogy minden dologban az igazság kormányozzon. Röviden: elméletben minden ember megértette és elismerte, és a szíve mélyén elfogadta már, hogy ezek az Isten által kimondott szavak helyesek – hogy ezek az igazság, a pozitív dolgok valósága –, függetlenül attól, hogy mennyire mélyen vertek gyökeret a szívükben ezek a szavak, illetve hogy eddig mekkora szerepet játszottak. A későbbiekben, miután keresztülmentek egy bizonyos fokú nem kézzel fogható fenyítésen és fegyelmezésen, megjelenik a tudatukban valamennyi igaz hit. Az Istennel kapcsolatos kezdeti, homályos képzelgéseiktől kezdve a mostani érzésükig – miszerint van Isten, és hogy Ő igen gyakorlatias –; ha már átélték az emberek ezeket az érzéseket az istenhitükben, akkor a gondolataik és nézőpontjaik, az, ahogyan a dolgokra tekintenek, illetőleg az erkölcsi normáik és a gondolkodásmódjuk is fokozatosan elkezd majd megváltozni. Isten azt követeli például az emberektől, hogy legyenek becsületesek. Noha még most is képes vagy hazudni és arra, hogy csalárd legyél, mélyen legbelül tudod, hogy a csalás rossz, és hogy bűn és gonosz beállítottság Istennek hazudni vagy Istent becsapni – de nem bírod megállni. Mondjuk például, hogy jelenleg még mindig arrogáns a beállítottságod. Olykor képtelen vagy uralkodni magadon, gyakran társz fel ilyen beállítottságot, és gyakran lázadsz Isten ellen: mindig dominálni akarsz és egyoldalúan cselekedni, és azt akarod, hogy a tied legyen az utolsó szó. De tudod azt is, hogy ez romlott beállítottság, és hogy imádkozhatsz Istenhez ezzel kapcsolatban. Még ha nincs is észrevehető átalakulás, a viselkedésed fokozatosan elkezd megváltozni. Még ha nem is mész keresztül ítéleten és fenyítésen, és még ha nem is változott meg a beállítottságod, az igazság és Isten szavai fokozatosan felderítik a szíved mélységeit, miközben a viselkedésedet is irányítják és alakítják, hogy ezáltal egyre inkább emberként élj, fokozatosan ébresztgetve a lelkiismeretedet. Ha olyasvalamit teszel, ami elárulja a lelkiismeretedet, kényelmetlenséget fogsz érezni a szívedben. Valamilyen érzést vált ki belőled, ha szóba kerül az adott dolog; nem vagy már olyan érzéketlen, mint azelőtt, megbánást érzel, és kész vagy helyreigazítani magadat. Még ha nem is vagy képes azonnal megváltoztatni a beállítottságodat e tekintetben, ha az állapotodat érinti, tudatában lehetsz annak, hogy ilyen állapotod van, belül tudatos vagy rá, és ez a tudat megváltoztatja a viselkedésedet. Az ilyen változás csakis viselkedésbeli változás. Noha megtörténik és továbbra is meg fog történni, nem jelent beállítottságbeli változást; egyáltalán nem a beállítottság megváltozása. Egyesek kényelmetlenül érezhetik magukat ennek hallatán és ezt mondhatják: „Ilyen jelentős a változás, és ez még mindig nem beállítottságbeli változás? Akkor mi a beállítottságbeli változás? Milyen változások tartoznak a beállítottságbeli változás körébe?” Tegyük most félre ezt; folytassuk azoknak a változásoknak a megbeszélésével, amelyekre már eljutottak az emberek, amelyek Isten szavainak és mindannak a hatásai és eredményei, amit Isten az emberekben elvégzett. Az emberek keményen dolgoznak azon, hogy megváltoztassák az igazsággal nem egyező gondolataikat és nézeteiket. Amikor dolgokkal szembesülnek, lesz bennük egyfajta tudatosság; összevetik az adott dolgot az igazsággal, és ezt mondják: „Ez a dolog nincs összhangban az igazsággal, de még nem tudom feladni a nézetemet; még mindig ott van.” Egyelőre még csak tudatosult benned és megtudtad, hogy a nézeted nincs összhangban Isten szavaival; vajon bizonyíthatja ez azt, hogy már megváltozott a nézeted, illetve hogy feladtad volna azt? Nem. Még nem változott meg a nézeted, és még nem engedted el, ami azt bizonyítja, hogy a romlott beállítottságod érintetlen marad és nem indult változásnak; mindössze annyi történt, hogy a tudatod, a belső szíved már elfogadta Isten szavait és igazságnak tekintette azokat. Ez azonban csupán elméleti dolog és szubjektív vágy – Isten szavai még nem váltak az életeddé és a valóságoddá. Amikor a valóságoddá válnak Isten szavai, elengeded majd a nézeteidet, és az Isten szavaiban foglalt nézetek szerint fogsz kezelni minden embert, eseményt, dolgot és mindent, ami körülötted történik.

Melyik szakaszban tart jelenleg az életbe való belépésetek? Már megtudtad, hogy tévesek a nézeteid, de még mindig a magad nézeteire hagyatkozva élsz, és ezek alapján mérlegeled Isten munkáját. A saját gondolataidat és nézeteidet alapul véve hozol ítéletet azokról a körülményekről, amelyeket Ő helyez eléd, és a magad gondolatai és nézetei szerint kezeled Isten szuverenitását. Vajon összhangban van ez az igazságalapelvekkel? Hát nem abszurd ez? Az emberek nem értenek egyebet, csupán egy kevéske doktrínát, és mégis értékelni szeretnék Isten cselekedeteit. Nem hihetetlenül arrogáns dolog ez? Most mindössze elismered, hogy Isten szavai igazak és jók, a külső viselkedésedet tekintve pedig nem teszel olyan dolgokat, amelyek nyilvánvalóan szembemennek az igazsággal, olyasmit pedig még kevésbé, ami ítélkezne Isten munkája felett. Isten háza munkarendjének is képes vagy alávetni magadat. Ilyen az, amikor nem hívőből Isten követőjévé válik valaki, és olyan tisztességes lesz, akár egy szent. Olyan emberként kezdted, aki tudatosan a Sátán filozófiái, elképzelései, törvényei és tudása szerint élt, és olyasvalakivé lettél, aki, miután hallotta Isten szavait, érzi, hogy azok az igazság, elfogadja azokat, és törekszik az igazságra, s közben olyasvalakivé válik, aki képes az életévé tenni Isten szavait. Ilyen ez a folyamat – semmi több. Ez idő alatt egész biztosan változásokon megy majd keresztül a viselkedésed és az, ahogyan a dolgokat teszed. Nem számít, mennyire változol meg, a megnyilvánulásaid nem többek és nem egyebek Isten számára, mint a viselkedésedben és módszereidben, a legbensőbb vágyaidban és törekvéseidben történő változások. Mindössze a gondolataidban és a nézeteidben történő változásokról van szó, semmi egyébről. Lehet, hogy most már képes vagy felajánlani az életedet Istennek, ha összeszeded az erődet és van rá indíttatásod, de egy olyan dologban, ami különösképp nincs az ínyedre, nem vagy képes eljutni az Istennek való abszolút alávetettségre. Ez a különbség a viselkedésbeli változás és a beállítottságbeli változás között. A jó szívednek köszönhetően talán le tudod tenni az életedet mindennel együtt Istenért, ezt mondván: „Készen állok és hajlandó vagyok az életem vérét adni Istenért. Semmit sem sajnálok, és semmi miatt nem panaszkodom ebben az életben! Lemondtam a házasságról, a világi kilátásokról, minden dicsőségről és gazdagságról, és elfogadom ezeket a körülményeket, amelyeket Isten elém adott. Ellene tudok állni a világ minden gúnyolódásának és rágalmának.” De abban a pillanatban, ahogy egy olyan körülményt ad eléd Isten, amely nem egyezik az elképzeléseiddel, képes vagy felkelni, zúgolódni Ellene és ellenállni Neki. Ez a különbség a viselkedésbeli változás és a beállítottságbeli változás között. Az is lehetséges, hogy le tudod tenni az életedet Istenért, és le tudsz mondani azokról az emberekről vagy arról a dologról, akiket, vagy amit a legjobban szeretsz, és akiktől, vagy amitől a legnehezebben válik meg a szíved, ám amikor arra kérnek, hogy a szívedből szólj Istenhez és légy őszinte ember, azt már igen nehéznek találod és nem tudod megtenni. Ez a különbség a viselkedésbeli változás és a beállítottságbeli változás között. Vagy egy másik példa: talán nem sóvárogsz testi kényelemre ebben az életben, sem arra, hogy finom ételeket ehess, vagy finom ruhákat viselhess, és minden nap a kimerülésig dolgozol a kötelességedet végezve. Mindenféle fájdalmat el tudsz viselni, amit a test hoz számodra, de ha Isten rendelései nem egyeznek az elképzeléseiddel, képtelen vagy megérteni, sérelmek merülnek fel benned Istennel szemben, és félreértéseid lesznek Vele kapcsolatban. Egyre inkább abnormálissá válik a kapcsolatod Istennel. Folyton ellenállsz és lázadozol, és nem tudod teljességgel alávetni magad Istennek. Ez a különbség a viselkedésbeli változás és a beállítottságbeli változás között. Ha egyszer hajlandó vagy feladni az életedet Istenért, miért nem tudsz egy őszinte szót szólni Hozzá? Ha egyszer hajlandó vagy minden rajtad kívül álló dolgot félretenni, miért nem tudsz kizárólag ahhoz a megbízatáshoz hűséges lenni, amelyet Isten adott neked? Ha egyszer hajlandó vagy feladni az életedet Istenért, miért nem tudsz önvizsgálatot tartani, amikor az érzésidre hagyatkozva teszel dolgokat és fenntartod a kapcsolataidat másokkal? Miért nem tudsz kiállni a gyülekezeti munka és Isten háza érdekeinek a fenntartása mellett? Vajon olyasvalaki ez az ember, aki Isten előtt él? Már megesküdtél Isten előtt arra, hogy egész életedben fel fogod áldozni magad Érte, és bármilyen szenvedés adódjék is az utadba, elfogadod, akkor hát miért süllyedsz olyannyira negativitásba, amikor egyszer felmentenek a kötelességed végzése alól, hogy sok napon át nem vagy képes kimászni belőle? Miért van telve a szíved ellenállással, panasszal, félreértéssel és negativitással? Mi történik? Ez azt mutatja, hogy a státuszt szereti a leginkább a szíved, ez pedig az életedre jellemző gyengeséggel áll kapcsolatban. Ezért aztán összeesel és nem tudsz felkelni, amikor elbocsátanak. Ez elegendő bizonyíték arra, hogy bár a viselkedésed megváltozott, az életfelfogásod nem. Ez a különbség a viselkedésbeli változás és a beállítottságbeli változás között.

A legtöbb ember most némi jó magatartást tanúsít, de nagyon kevesen keresik vagy fogadják el közülük az igazságot, és szinte senki nincs az igazi alávetettség birtokában. Ebből a szempontból nézve sokan viselkedésbeli változásokat vagy a gondolataik és nézeteik terén való váltásokat tapasztalnak csupán; ott van bennük a hajlandóság és a vágyódás, hogy elfogadják Isten szuverenitását és alávessék magukat annak, és nem táplálnak neheztelést a szívükben. Mondjátok meg Nekem, megtapasztalták-e ezek az emberek Isten ítéletét és fenyítését? (Nem.) Sajnos a tapasztalati tanúságtételekben, amelyeket korábban megosztottatok, nem volt benne Isten ítélete és fenyítése; mind elmaradnak Isten követelményeitől. Ha még nem tapasztaltad meg Isten ítéletét és fenyítését, akkor még nem indult változásnak a beállítottságod. Ha még nem indult változásnak a beállítottságod, akkor az általad érzékelt változások csupán viselkedésbeliek. Az ilyen viselkedésbeli változások a saját együttműködésednek tulajdoníthatók, részben a jó emberi mivoltodnak tudhatók be, és Isten munkájának a hatásai. Csakugyan azt gondolod, hogy mindössze eddig megy el Isten az emberek megmentése terén? (Nem.) Akkor mit fog tenni Isten ezt követően? Melyik a legfőbb munka, amelyet Isten az emberek megmentésekor végez? (Az ítélet és a fenyítés.) Az ítélet és a fenyítés Isten elsődleges módszere, amelyet az emberek megmentése érdekében használ. Eddig azonban sajnos szinte senki nem volt képes elfogadni Isten ítéletét és fenyítését. Éppen ezért hivatalosan még nem vette kezdetét Isten embereket megmentő, tökéletesítő és a beállítottságaikat megváltoztató munkája. Miért nem kezdődött még el hivatalosan? Azért nem, mert még nem végezhető el az embereken Istennek ez a munkája. Miért nem végezhető még el? Azért nem, mert, tekintve az emberek jelenlegi állapotát, érettségét és azt, hogy mire képesek jelenleg, még mindig nagyon messze elmaradnak az Isten által elvárt normáktól, ezért Isten nem tud továbbhaladni a munkájával. Vajon ez azt jelenti, hogy Isten abba fogja hagyni a munkáját? Nem, Isten várakozik. Mit csinál még, miközben várakozik? Megtisztítja az egyházat, kitakarítja belőle a megszakítást és zavarást okozókat, az antikrisztusokat, a gonosz lelkeket, a gonosz embereket, az álhívőket, azokat, akik nem hisznek Benne igazán, és akik még munkát sem tudnak végezni. Ezt a mező megtisztásának és rostálásnak is nevezzük. A mező megtisztítása Isten legfőbb munkája ebben az időszakban? Nem, Isten ebben az időszakban tovább munkálkodik rajtatok a szavakkal történő ösztönzés, az öntözés, a táplálás, a metszés, a helyreigazítás és a fegyelmezés eszközén keresztül. Milyen mértékig? Isten akkor kezdi csak meg az ítélet és a fenyítés munkáját, amikor az emberek teljesítik az ítélet és a fenyítés elfogadásához szükséges alapvető feltételeket. Mondjátok meg Nekem, hogy a spekulációitok és ítéleteitek alapján milyen feltételeknek kell eleget tenniük az embereknek, mielőtt Isten elkezdené az ítélet és a fenyítés munkáját? Látod, hogy Isten mindent a maga idejében tesz. Nem dolgozik véletlenszerűen. Irányítási munkája az Általa készített tervet követi, és mindent lépésről-lépésre tesz, nem csak úgy találomra. És melyek ezek a lépések? Isten embereken végzett munkájának minden egyes lépésének hatnia kell, és ha látja Isten, hogy ez megtörtént, akkor végzi el a munka következő lépését. Isten tudja, hogy miként érhet el hatást a munkája, hogy mit kell tennie és mondania hozzá. Aszerint végzi a munkáját, hogy mire van szüksége az embereknek, nem pedig véletlenszerűen. Bármilyen munka legyen is hatékony az embereknél, Isten elvégzi azt, olyan munkát pedig bizonyosan nem végez el, ami a hatékonysága tekintetében lényegtelen. Amikor például negatív tárgyi leckékre van szükség, amelyek révén Isten választott népének az ítélőképessége fejlődhet, akkor hamis krisztusok, antikrisztusok, gonosz lelkek, gonosz emberek, valamint megszakítást és megzavarást okozók fognak megjelenni a gyülekezetben, akik által fejlődhet a többiek ítélőképessége. Ha Isten választott népe megérti az igazságot és fel tudja ismerni az ilyen embereket, akkor azok az emberek elvégezték a szolgálatukat, és a továbbiakban nincs értéke a létezésüknek. Akkor felkel majd Isten választott népe, hogy leleplezze és jelentse, az egyház pedig azonnal kitakarítja őket. Isten minden munkájának megvannak a maga lépései, és Isten annak alapján rendelkezik róluk, hogy mire van szükségük az embereknek az életüket és az érettségüket illetően. Mire van valójában szükségük az embereknek, és miért jelennek meg antikrisztusok és gonosz emberek a gyülekezetben? Az emberek általában össze vannak zavarodva ezekben a kérdésekben, és nem értik, ami ezekkel kapcsolatban történik. Némelyek elképzeléseket táplálnak magukban, vagy akár még panaszkodnak is, amikor nem értik Isten munkáját, ezt mondván: „Hogyan jelenhetnek meg antikrisztusok Isten gyülekezetében? Miért nem foglalkozik ezzel Isten?” Csak akkor világosodnak meg és értik meg Isten szándékait, amikor elolvassák Isten szavait, amelyek szerint azért történnek ezek a dolgok, hogy az emberek tanuljanak belőlük és fejlődjék az ítélőképességük. Az emberek kezdetben híján vannak az ítélőképességnek a gonosz embereket illetően. Amikor az egyház kizárja az ilyen egyéneket, az emberek elképzeléseket táplálnak magukban; úgy gondolják, a kizárt egyének sok felajánlást tettek és képesek voltak elviselni a nehézségeket, és szerintük nem kellett volna kizárni őket. Ezután ellenállást tanúsítanak azzal szemben, amit Isten tett. Egy bizonyos időn át tartó tapasztalatszerzés után azonban az emberek megértik az igazságot és kialakul bennük a gonosz emberek megkülönböztetésének képessége. Most már nem táplálnak elképzeléseket és nem tanúsítanak ellenállást egy gonosz ember kizárásakor. Amikor azt látják, hogy egy gonosz ember ismét gonosz tetteket követ el, fel tudják ismerni azokat, és mind együttműködnek annak érdekében, hogy az illető jelentve legyen és el legyen távolítva, még mielőtt bármilyen komoly kárt tehetne. Az ilyen gonosz emberek ezek után nem vethetik meg többé a lábukat Isten házában. Hogyan lehet idáig eljutni? Miként alakul ki az emberekben ez az ítélőképesség? Isten munkája ez. Isten munkája nélkül az emberek nem tudnák megérteni ezeket a dolgokat. Isten munkája sorrendet követ, és e sorrenden belül az határozza meg a lépéseket, hogy mit igényel az emberi élet. Maguk az emberek ugyanakkor nincsenek tisztában azzal, hogy mire is van valójában szükségük; zavaros fejűek. Isten éppen ezért nem tehet mást, mint hogy folytatja a munkáját, számtalan leckét adva az emberek elé, amelyekből tanulhatnak, lehetővé téve számukra, hogy belépjenek az igazságvalóságba és elérjék az Általa megkövetelt eredményeket. Akár értik ezt az emberek, akár nem, Isten fáradhatatlanul folytatja a munkáját – ez Isten szeretete. Éppen olyan ez, mint ahogyan megmetsz valakit Isten: ha hibát követnek el, Isten megmetszi őket; ha újra elkövetik az adott hibát, Ő újra megmetszi őket. Ha ismét lelepleződnek, Isten megint foglalkozik velük. Türelmesen munkálkodik mindaddig, amíg az illető igazán megértést nem nyer, és nem érzéketlen többé, hanem olyan érzékennyé válik, amikor ismét hasonló helyzetekkel találkozik, mintha áramütés érné, ezért nem követ el többé hibákat. Ez azután elegendőnek bizonyul, Isten pedig felhagy a munkájával. Ha újra találkozol ezekkel a kérdésekkel, és immár képes vagy függetlenül és az alapelvek szerint kezelni őket, akkor Istennek nem kell tovább aggódnia. Ez azt bizonyítja, hogy megértetted Isten szavait és Isten igazságát, befogadtad azokat a szívedbe, és azok az életeddé váltak. Isten ekkor abbahagyja a munkáját. Ezek Isten munkájának a lépései, és miután megtapasztaltad azokat, látni fogod Isten lényegét és bölcsességét; ez tagadhatatlan és 100 százalékig bizonyos.

Az imént említettük, hogy Isten munkájának lépcsői az emberek beállítottságbeli változásával állnak összefüggésben. Isten munkája nem arról szól, hogy megengedi, hogy egy kis viselkedésbeli változáson menjenek keresztül az emberek, megértsenek néhány szabályt, legyen némi emberi hasonlatosságuk, majd ezt nagy sikerként könyvelje el. Ha ez lenne a helyzet, akkor már a Kegyelem Korában befejeződött volna a munka. Mit akar Isten? (Azt, hogy megváltozzon az emberek beállítottsága.) Így van. A beállítottságbeli változás az, amivel rendelkezniük kell az igazán megmentett embereknek. Isten nem annyit akar csupán, hogy a viselkedésük változzon meg az embereknek, hanem – ami fontosabb ennél – hogy a beállítottságukban történjen változás; ez a megmenekülés feltétele. Néhány viselkedésbeli változásról is történt említés az imént, például arról, amikor valaki képes lemondani dolgokról és letenni az életét Istenért – ezek egyértelmű viselkedésbeli változások. De ha nincs az emberben hűség Isten megbízatásai iránt, ha továbbra is képes felületesen cselekedni, és ha még mindig jelen van a csalárdság, akkor az azt jelenti, hogy nem történt még változás az illető beállítottságában. Az embereket jelenleg csak a viselkedésükért lehet megdicsérni; láthatólag jobban megfelelnek egy szent magatartásának, több emberi mivolttal viselik magukat, és van némi méltóságuk és tisztességük. Ugyanakkor, bármennyire jó magatartást tanúsít is valaki, ha az nincs kapcsolatban az igazság gyakorlásával, és ha nem a lelkiismeretéből, az értelméből és a normális emberi mivoltából éli meg, akkor annak semmi köze a beállítottság megváltozásához, és akkor az nem az, amit Isten akar. Ha így nézzük a jelenlegi viselkedéséteket, akkor nem számít, mennyire tartjátok be a szabályokat, nem számít, mennyire vagytok szabálykövetők, nem számít, mennyire teszitek le az életeteket, vagy milyen nagy törekvéseitek vannak: meg tudtátok ezzel elégíteni Istent? Eleget tettetek már Isten követelményeinek? (Nem.) Azért nem, mert túl magasak Isten követelményei? Egyesek ezt gondolják: „Az emberek nagyon is szabálykövetők, hogy lehet akkor, hogy még nem tettek eleget Isten követelményeinek?” Mit gondoltok, alávetettség ez a szabálykövetés? (Nem.) Így van. Ez a szabálykövetés mindössze annyi, hogy van az embernek némi racionalitása, amiből minden Isten fegyelmezésének az eredménye. Teljes egészében Isten fegyelmezése érte el ezt a hatást; csak azután ébredt fel az emberek lelkiismerete, csak azt követően kezdte el furdalni őket, csak azután kezdték el valamelyest megélni az emberi mivolt hasonlatosságát, valamiféle szabályok szerint tenni a dolgokat, azóta képesek tudakozódni, amikor tenniük kell valamit, valamint egy kis szemrehányást érezni, ha az alapelvek ellenében cselekedtek, miután Isten nagy fáradsággal oly sok szót szólt hozzájuk. Röviden: a viselkedésbeli változások nem teljesítik az Isten ítéletében és fenyítésében való részesülés feltételeit; Isten nem viselkedésbeli változást akar az emberektől. Akkor hát mit akar Isten? Azt akarja, hogy a beállítottságuk változzék meg. És pontosan melyek a viselkedésbeli változás megnyilvánulásai? Milyen mértékben kell megváltozniuk az embereknek különböző szempontokból ahhoz, hogy alkalmassá váljanak Isten ítéletére és fenyítésére? Olyan mértékben kell megváltozniuk, hogy Isten minden szempontból láthassa a teljesítményüket – különösen azt, hogy képesek a kötelességeiket megfelelően végezni, képesek elfogadni, ha megmetszik őket, képesek mindenben az igazságot keresni, képesek Istent követni, amikor megpróbáltatásokkal és próbatételekkel szembesülnek, és alapvetően képesek bármit elfogadni és bárminek alávetni magukat, amit Isten mond; még akkor is, amikor mások nem felügyelik őket, és amikor kísértésekkel szembesülnek, képesek tartózkodni a rossz cselekedetektől, és egy szemernyi gonoszságot sem követnek el. Isten szemében az ilyen emberek felelnek meg a normának; ők azok, akik alkalmasak arra, hogy hivatalosan részesüljenek az Ő ítéletében és fenyítésében, ami a következő lépése Isten munkájának, hogy megmentse és tökéletesítse őket. Tudjátok-e, hogy miféle jelzés, miféle norma van itt? (Az jutott eszembe, hogy az ember Isten helyreigazításán és fegyelmezésén keresztül fokozatosan visszanyerheti a lelkiismeretét és az értelmét, amihez némi viselkedésbeli változás is párosul, majd végül képessé válhat arra, hogy hűségesen teljesítse a kötelességeit. Akkor azután Isten elkezdheti az ítélet és a fenyítés munkáját az adott személyben.) Mindannyian egyetértetek ezzel a kijelentéssel? (Igen.) Jó, de ez csak egy feltétel. Mielőtt Isten elkezdené valakiben az ítélet és a fenyítés munkáját, kiértékeli az adott személyt. Hogyan értékeli ki Isten az embereket? Istennek több normálja is van. Először is, megfigyeli, hogy miként viszonyulnak megbízatásaihoz; azaz hogy miként viszonyulnak az általuk teljesítendő kötelességekhez, hogy képesek-e teljes szívvel, a legjobb tudásuk szerint és hűségesen teljesíteni a kötelességeiket. Röviden: Isten megfigyelni, hogy az emberek eleget tudnak-e tenni a kötelesség megfelelő teljesítése normájának – ez az első aspektus. Ez közvetlen kapcsolatban áll az Istenben hívő élettel és az emberek mindennapi munkájával. Miért szabja vajon Isten ezt az aspektust feltételül és a kiértékelés normájául? Mi ennek az oka – tudjátok-e? Amikor Isten rábíz valakire egy feladatot, kulcsfontosságú az illető hozzáállása – így értékeli ki Isten az illetőt. Isten bízza rá ezt a feladatot; hogyan kezelné a feladatot egy lelkiismerettel bíró személy, szemben egy másikkal, akinek nincs lelkiismerete? Hogyan kezelné egy racionális személy, és vele ellentétben minként egy irracionális? Van köztük egy különbség. A lelkiismeret és a racionalitás olyan jegyek, amelyeknek mindenki emberi mivoltában ott kell lenniük. Ettől eltekintve az nem elegendő, ha mindössze egy kis lelkiismerete vagy egy kis racionalitása van valakinek. Ha visszanyerik az emberek a lelkiismeretüket és a racionalitásukat, akkor már hasonlítanak az emberekre? Azzal már eljutottak az igazságvalóságra? Nem, ez még nem elég; Isten azt is megfigyeli, hogy milyen úton járnak az emberek, mialatt a kötelességüket teljesítik. Melyik úton járva felelhetnek meg az emberek az Isten által megkövetelt normának? Először is, az a minimumkövetelmény, hogy ne kövessenek el gonoszságot, és rendelkezzenek alávetettséggel, miközben a kötelességüket teljesítik. Ha valaki képes gonoszságot elkövetni, akkor annak az embernek teljességgel vége; akkor ő nem az a típusú ember, akit Isten meg akar menteni. Továbbá amellett, hogy az ember lelkiismeretesen és racionálisan kezeli Isten megbízatásait, arra még nagyobb szükség van, hogy közben keresse az igazságot és megértse Isten szándékait. Bármilyen körülmények adódjanak is, függetlenül attól, hogy egyezik-e az elképzeléseiddel és a képzelgéseiddel az adott dolog, amellyel szembekerülsz, mindvégig alávetett hozzáállást kell tanúsítanod. Ennél a válaszútnál alávetett hozzáállást kíván tőled Isten. Ha mindössze elismered, hogy Isten minden szava igazság és helyes, az vajon alávetett hozzáállás? Egyáltalán nem. Mi az alávetett hozzáállás gyakorlati oldala? A következő: El kell jutnod odáig, hogy elfogadd Isten szavait. Noha sekélyes az életbe való belépésed az érettséged pedig elégtelen, az igazság gyakorlati oldalával kapcsolatos ismereted pedig még nem elég mély, akkor is képes vagy követni Istent és alávetned magad Neki – ez alávetett hozzáállás. Mielőtt elérhetnéd a teljes alávetettséget, először is alávetett hozzáállást kell magadévá tenned, vagyis el kell fogadnod Isten szavait, el kell hinned, hogy igazak, Isten szavait az igazságnak és a gyakorlás alapelveinek kell tartanod, és képesnek kell lenned arra, hogy akkor is előírásként kezeld azokat, amikor nem igazán érted jól az alapelveket. Ez egyfajta alávetett hozzáállás. Mivel a beállítottságod még mindig nem változott meg, ha el akarsz jutni az Isten iránti igazi alávetettségre, akkor először is alávetett mentalitással kell rendelkezned és törekedned kell arra, hogy alávesd magad, ezt mondván: „Bármit tegyen Isten, alá fogom vetni magam. Nem sok igazságot értek, de azt tudom, hogy amikor Isten megmondja, hogy mit tegyek, azt fogom tenni.” Isten ezt az alávetettség hozzáállásának tekinti. Némelyek ezt mondják: „Mi van, ha tévedtem, amikor alávetettem magam Istennek?” Képes Isten hibázni? Isten igazság és igazságosság. Isten nem követ el hibát; arról van szó csupán, hogy sok olyan dolgot tesz, ami nem egyezik az emberek elképzeléseivel. Ezt kell mondanod: „Nem számít, hogy egyezik-e a saját elképzeléseimmel, amit Isten tesz, csak arra fogok összpontosítani, hogy hallgassak Istenre, alávessem magam Neki, elfogadjam és kövessem Őt. Ez az, amit teremtett lényként tennem kell.” Még ha némelyek meg is ítélnek amiatt, hogy vakon aláveted magad, ne törődj vele! A szíved bizonyos afelől, hogy Isten az igazság, és hogy alá kell vetned magad. Ez így helyes, és ez a fajta mentalitás az, amellyel alá kell vetnie magát az embernek. Csakis az ilyen mentalitással rendelkező emberek nyerhetik el az igazságot. Ha nincs ilyen mentalitásod, hanem ezt mondod: „Nem bírom elviselni, amikor mások idegesítenek. Belőlem senki sem fog bolondot csinálni! Túlságosan eszes vagyok, és nem lehet rávenni, hogy akárminek alávessem magam! Ha valami az utamba adódik, meg kell vizsgálnom és ki kell elemeznem. Csak akkor vetem magam alá neki, ha egyezik a nézeteimmel, és ha el tudom fogadni” – ez vajon alávetett hozzáállás? Ez nem alávetett hozzáállás; ez az alávetett mentalitás hiánya, amikor nincs meg a szándék az ember szívében, hogy alávesse magát. Ha ezt mondod: „Még ha Istenről van is szó, akkor is meg kell vizsgálnom a dolgot. A királyokkal és királynőkkel is ugyanúgy bánok. Hiába is beszélsz nekem. Igaz, hogy teremtett lény vagyok, de nem vagyok ostoba, úgyhogy ne is kezelj akként” – ekkor neked véged; hiányoznak belőled az igazság elfogadásának feltételei. Az ilyen emberek minden racionalitásnak híján vannak. Nincs normális emberi mivoltuk, akkor hát nem állatok? Racionalitás nélkül hogyan érhet el valaki alávetettséget? Az alávetettség eléréséhez először is alávetett mentalitás szükséges. Csak alávetett mentalitás esetén lehet bármiféle racionalitásról beszélni valakinél. Ha valakinek nincs alávetett mentalitása, akkor racionalitása sincs. Az emberek teremtett lények; hogyan képesek tisztán látni a Teremtőt? 6000 év óta az egész emberiség nem volt képes rá, hogy Istennek akárcsak egyetlen gondolatát is megfejtse, akkor hogyan érthetik meg az emberek azonnal, hogy mit csinál éppen Isten? Nem értheted meg. Sok minden van, amit évezredek óta tesz Isten, és amit már kinyilatkoztatott az emberiségnek, de ha nem mondta volna el egyértelműen az embereknek, akkor még mindig nem értenék. Talán most szó szerinti értelemben érted a szavait, de igazán csak úgy húsz év múlva fogsz egy keveset érteni belőlük. Ilyen nagy a szakadék az emberek és Isten követelményei között. Ennek fényében az embereknek racionalitással és alávetett mentalitással kell rendelkezniük. Hangyák és férgek csupán az emberek, de világosan szeretnék látni a Teremtőt. Ez a lehető legészszerűtlenebb dolog. Egyesek folyton panaszkodnak amiatt, hogy Isten nem mondja el nekik a titkait, és nem magyarázza el követlenül az igazságot, hanem mindig keresésre készteti az embereket. Pedig nem helyes és észszerűtlen ilyen dolgokat mondani. Mennyit értesz mindezekből a szavakból, amelyeket Isten eddig elmondott neked? Mennyit tudsz gyakorlatba ültetni Isten szavai közül? Isten munkája mindig lépésekben történik. Ha Isten 2000 éve beszélt volna az embereknek az utolsó napokbeli munkájáról, vajon megértették volna? A Kegyelem Korában az Úr Jézus bűnös testnek hasonlatosságává vált, és vétekáldozat volt az egész emberiségért. Ha akkor elmondta volna ezt az embereknek, ki értette volna? Most pedig a hozzátok hasonló emberek megértenek bizonyos fogalmi elméleteket, de az olyan igazságokat, mint Isten valódi természete, Istennek az emberiség iránti szeretetével kapcsolatos szándéka, valamint az Isten által akkoriban tett dolgok eredete és terve, soha nem lesznek képesek megérteni az emberek. Ez az igazság misztériuma; ez Isten lényege. Hogyan képesek tisztán látni ezt az emberek? Teljességgel észszerűtlen azt kívánnod, hogy tisztán lásd a Teremtőt. Túlságosan arrogáns vagy, és túlbecsülöd a képességeidet. Az embereknek nem szabad azt kívánniuk, hogy tisztán lássák Istent. Már az is jó, ha valamit meg tudnak érteni az igazságból. Ami téged illet, ha egy keveset értesz az igazságból, már az is elegendő eredmény. Racionális dolog akkor, ha alávetett mentalitása van az embernek? Teljességgel racionális dolog. Az alávetett mentalitás és hozzáállás a minimum, aminek minden teremtett lény a birtokában kell, hogy legyen.

Mennyi ideig tart vajon eljutni odáig, hogy megfelelően és hűségesen teljesítse az ember a kötelességét és alávetett mentalitása legyen? Meghatározott számú évet vesz igénybe? Nincs meghatározott időkeret, hanem az illető törekvésétől, igyekezetétől és attól függ, hogy mennyire vágyik az igazságra. Függ továbbá a benne rejlő lelkiismerettől, értelemtől, képességtől és éleslátástól is. Amint alávetett hozzáállása lesz valakinek, rögtön azután további változások történnek a beszédében, a cselekedeteiben és a viselkedésében. Melyek ezek a változások? Isten szemében te most alapvetően becsületes ember vagy. Mit jelent alapvetően becsületes embernek lenni? Azt jelenti, hogy a szándékos hazugság eleme csökkent a beszédedben és a viselkedésedben; nyolcvan százaléka igaz annak, amit mondasz. Olykor hitványság, a körülmények vagy valamely más ok miatt akaratlanul hazudsz, ami olyan kellemetlen érzés, mintha lenyeltél volna egy döglött legyet; napokon át kényelmetlenül érzed tőle magad. Beismered a hibádat és bűnbánatot tartasz Isten előtt, majd utána változások történnek – egyre ritkulnak a hazugságaid, és javul az állapotod. Isten szemében alapvetően becsületes ember vagy. „Ha valaki alapvetően becsületes, akkor megváltozott a beállítottsága, nem igaz?” – kérdezik egyesek. Így volna? Nem, mert ez csupán viselkedésbeli változás. Hogy valaki képes-e becsületes ember lenni, abba Isten szemében több minden is beletartozik, mint a puszta magatartás- és viselkedésbeli változás; az illető mentalitásában és a dolgokkal kapcsolatos nézeteiben bekövetkező alapvető változások is velejárnak. Az ilyen embereknek nincs többé szándékukban hazudni vagy megtéveszteni, és egyáltalán nincs semmi hamisság vagy megtévesztés abban, amit tesznek vagy mondanak. Egyre igazabbá válnak a szavaik és a tetteik, s mind több és több becsületes szót szólnak. Ha például megkérdeznek, hogy megtettél-e valamit, akkor is képes vagy megmondani az igazat, ha pofonokhoz vagy büntetéshez vezet a beismerés. Még ha azzal jár is a beismerés, hogy jelentős felelősséget kell vállalnod, halállal vagy pusztulással kell szembenézned, akkor is képes vagy megmondani az igazat és hajlandó vagy gyakorolni az igazságot, hogy eleget tégy Istennek. Ez azt mutatja, hogy meglehetősen szilárd lett az Isten szavaihoz való hozzáállásod. Mindegy, hogy mikor, immár nem igazán jelent nehézséget a számodra, hogy a gyakorlás Isten által elvárt normáinak valamelyikét kiválaszd; képes vagy azt természetszerűen elérni és gyakorlatba ültetni, mégpedig a külső körülmények fékei, a vezetők és dolgozók iránymutatása, illetve anélkül, hogy azt kellene érezned, Isten ott van melletted és átvizsgál. Képes vagy ezeket a dolgokat magadtól, különösebb erőfeszítés nélkül megtenni. Proaktív módon meg tudod vizsgálni a saját magatartásodat, fel tudod mérni annak helyességét és ki tudod értékelni, hogy az megfelel-e az igazságnak és eleget tesz-e Istennek, anélkül, hogy külső körülmények megfékeznének, és nem az Isten fegyelmezésétől vagy a lelkiismeretfurdalástól, és végképp nem a mások gúnyolódásától vagy felügyeletétől való félelem miatt. Ekkor alapvetően megfeleltél annak a normának, hogy becsületes ember légy Isten szemében. Alapvetően becsületes embernek lenni a harmadik alapvető feltétele Isten ítélete és fenyítése elfogadásának.

Az imént arról beszélgettünk, mely három feltétele van annak, hogy valaki elfogadhassa Isten ítéletét és fenyítését: Az első, hogy megfelelően teljesítse a kötelességét, a második, hogy alávetett hozzáállása legyen, a harmadi pedig, hogy alapvetően becsületes ember legyen. Hogyan történik e harmadik feltétel kiértékelése? Melyek a kritériumok? (Az ember ritkábban hazudik szándékosan és gyakrabban mond igazat.) Azt jelenti, hogy az ember a legtöbbször képes igazat mondani; ezt mindannyian fel tudjátok mérni, igaz? Becsületes embernek lenni a harmadik feltétele Isten ítélete és fenyítése elfogadásának. A második az alávetett hozzáállás, amibe több minden beletartozik, főként az, hogy az illető nem vizsgálja át, vagy nem elemzi Isten munkáját, hanem csak alávetett mentalitása van. Az is velejár, hogy törekszik becsületes embernek lenni, eljutni arra a pontra, amikor egyre kevesebbet hazudik, és az esetek többségében képes őszintén beszélni és az igazi érzéseit kifejezni. Az emberek szubjektív együttműködése itt a legfontosabb aspektus, ami aktív előrehaladást és az igazság elérésre való törekvést jelent. Az alávetett mentalitás egyénileg elért eredmény; amikor valaki képes becsületes emberré válni – alapvetően becsületesnek lenni –, az is egyéni dolog és a szorgos törekvés eredménye. Van még egy elsődleges feltétele Isten ítélete és fenyítése elfogadásának. Adok nektek először is egy támpontot, és ha annak mentén gondolkodtok, amit mondok, meg fogjátok tudni érteni. Vajon sok hibát vétettek az emberek ebben az életben azóta, hogy hinni kezdtek Istenben egészen a végéig? Sok Isten ellen lázadó cselekedet történt? (Igen, sok ilyen történt.) Mit kell tehát tenniük az embereknek, ha hibát követnek el, vagy ha lázadóak? (Bűnbánó szívük kell, hogy legyen.) A bűnbánó szív a lelkiismerettel és értelemmel bíró ember egyik jele. A lelkiismeret és az értelem azok a minimális tulajdonságok, amelyekkel rendelkeznie kell az Isten üdvösségét elnyerő embernek; akik híján vannak a lelkiismeretnek és az értelemnek, nem juthatnak el Isten üdvösségére. Miféle ember az, aki sosem képes bűnbánatot tartani, miután hibákat követett el? Képesek lehetnek mindvégig Istent követni azok, akik sosem tudnak bűnbánatot tartani? Megváltozhatnak igazán? (Nem.) Miért nem? (Azért nem, mert nincs bűnbánó szívük.) Pontosan, és ezzel eljutottunk az utolsó feltételhez: az embereknek bűnbánó szívvel kell rendelkezniük. Gyakran bizonyulnak lázadónak Isten követése közben az ostobaságuk és tudatlanságuk, valamint a különféle romlott beállítottságaik miatt, és néha félreértik Istent vagy panaszkodnak Rá. Tévútra térnek és egyesek még elképzeléseket is kialakítanak Istenről, negatívak lesznek és egy ideig lazábban veszik a munkájukat, valamint elvesztik a hitüket. Az emberek életének minden szakaszában felmerülnek lázadó magatartásformák. Ott van Isten a szívükben, és tudják, hogy Ő munkálkodik, amikor történik valami, de néha mégis képtelenek felfogni ezt a tényt. Felületesen ugyan képesek alávetni magukat, de ott mélyen, legbelül egyszerűen nem tudják elfogadni. Mi teszi nyilvánvalóvá, hogy mélyen legbelül nem tudják elfogadni? Abban mutatkozik meg például, hogy habár mindent tudnak, egyszerűen képtelenek félretenni, amit tettek és Isten elé járulni, hogy beismerjék a hibáikat és ezt mondják: „Istenem, tévedtem. Nem fogok többé így cselekedni. A Te szándékaidat fogom keresni, és azt fogom tenni, amit Te akarsz. Azelőtt nem figyeltem Rád; éretlen voltam, ostoba, tudatlan és gyakran lázadó. Most már tudom ezt.” Milyen hozzáállásuk van az embereknek, ha be tudják ismerni a hibáikat? (Meg akarnak fordulni.) Ha van az embereknek lelkiismeretük és értelmük, és sóvárognak az igazságra, de soha nem tudnak önvizsgálatot tartani és megfordulni, miután hibáztak, hanem azt hiszik helyette, hogy ami elmúlt, az elmúlt, és bizonyosan úgy érzik, hogy nem tévednek, az vajon milyen beállítottságot mutat? Miféle viselkedést? Mi az ilyen viselkedés lényege? (A hajthatatlanság.) Az ilyen emberek hajthatatlanok, és bármi történjék is, ezt az utat fogják követni. Isten nem szereti az ilyen embereket. Mit mondott Jónás, amikor Isten szavait szólta a niniveieknek? („Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jónás 3:4).) Hogyan reagáltak a niniveiek ezekre a szavakra? Amikor látták, hogy Isten el akarja pusztítani őket, sietve zsákruhába öltöztek és leültek a hamuba, megvallották Neki a bűneiket és elhagyták a gonoszság útját. Ezt jelenti, amikor valaki bűnbánatot tart. Ha képes az ember bűnbánatot tartani, az óriási lehetőséget nyit meg előtte. Miféle lehetőség ez? A továbbélés lehetősége. Valódi megtérés nélkül nehéz lenne tovább folytatni – akár a kötelességed teljesítését, akár az üdvösségre törekvést. Minden szakaszban – akár akkor, amikor Isten fegyelmez vagy helyreigazít, vagy amikor emlékeztet és buzdít téged –, amennyiben konfliktus keletkezett közted és Isten között, de te mégsem fordulsz meg, sőt továbbra is a saját elgondolásaidhoz, nézőpontjaidhoz és hozzáállásaidhoz ragaszkodsz, akkor, habár a lépéseid előre haladnak, a konfliktus közted és Isten között, a félreértéseid Róla, a panaszaid és Ellene lázadó mivoltod nincsenek helyreigazítva, és a szíved nem fordul meg. Akkor, ami Istent illeti, Ő ki fog iktatni téged. Habár nem engedted el az aktuális kötelességet, és még mindig tartod magad a kötelességedhez, és egy kicsit hű vagy az iránt, amivel Isten megbízott, az emberek pedig elfogadhatónak látják ezt, a vita közted és Isten között egy állandó problémát alakított ki. Nem alkalmaztad az igazságot, hogy megoldd azt, és igaz megértést nyerj Isten szándékairól. Ennek eredményeként félreértésed Istenről elmélyül, és mindig azt gondolod, hogy Isten téved és igazságtalanul bánik veled. Ez azt jelenti, hogy nem fordultál meg. A lázadó mivoltod, elképzeléseid és félreértésed Istenről még mindig fennállnak, ami ahhoz a mentalitáshoz vezet, hogy nem veted magad alá, hogy mindig lázadó legyél és ellenkezzél Istennel. Vajon az ilyen ember nem olyasvalaki, aki lázad Isten ellen, ellenáll Istennek és makacsul elutasítja a bűnbánatot? Miért tulajdonít Isten ekkora jelentőséget annak, hogy az emberek megforduljanak? Milyen hozzáállással kellene egy teremtett lénynek a Teremtőhöz viszonyulnia? Olyan hozzáállással, amely elismeri, hogy a Teremtő igaz, bármit tesz is. Ha nem ismered ezt el, akkor az, hogy a Teremtő az igazság, az út és az élet, csak üres szavak lesznek számodra. Ha ez a helyzet, elérheted még az üdvösséget? Nem. Méltatlan lennél, Isten nem menti meg az olyan embereket, mint te. Vannak némelyek, akik ezt mondják: „Isten azt kéri az emberektől, hogy legyen bűnbánó szívük és tudjanak megfordulni, de sok olyan dolog van, amiben nem fordultam meg eddig. Vajon van még időm megtenni?” Igen, még mindig van idő. Mások pedig ezt mondják: „Milyen dolgokban kell megfordulnom? A múlt dolgai elmúltak és feledésbe merültek.” Mindaddig, amíg nem változik meg a beállítottságod, amíg nem ismered fel, mi nincs összhangban az igazsággal a cselekedeteid közül, és mit nem lehet összeegyeztetni Istennel, addig az a görcs, ami Isten között és közötted van, még nem lett kibogozva; akkor még nincs megoldva a dolog. Ez a beállítottság van benned; Istennel szemben lázadó gondolat, nézőpont és hozzáállás van benned. Amint megjelennek a megfelelő körülmények, újra felszínre bukkan ez a nézőpontod, és ismét fellobban a konfliktusod Istennel. Így tehát, ha a múltat talán nem is hozhatod helyre, azokat a dolgokat, amelyek a jövőben történnek majd, helyre kell hoznod. Hogyan kell őket helyrehoznod? Meg kell fordulnod és félre kell tenned az elgondolásaidat és szándékaidat. Amint megvan ez a szándékod, a te hozzáállásod is természetes módon az alávetettség lesz. Azonban, hogy kicsit pontosabban szóljunk, ez arra utal, hogy az emberek megfordulnak Istenhez, a Teremtőhöz való hozzáállásukban, ez elismerése és megerősítése annak a ténynek, hogy a Teremtő az igazság, az út és az élet. Ha meg tudsz fordulni, ez azt mutatja, hogy félre tudod tenni azokat a dolgokat, amelyeket helyesnek gondolsz, vagy azokat a dolgokat, amelyeket az emberiség – amely romlott – kollektíven helyesnek vél; és ehelyett elismered, hogy Isten szavai az igazság, és pozitív dolgok. Ha tudsz ilyen hozzáállással rendelkezni, az azt bizonyítja, hogy felismered a Teremtő azonosságát és az Ő lényegét. Isten így tekint az ügyre, és ezért tartja különösen fontosnak az ember megfordulását.

Némelyek ezt mondják: „Ha semmi rosszat nem tett valaki, miért szükséges megfordulnia?” Ha pillanatnyilag nem is tettél semmi rosszat, meg kell értened először a bűnbánat igazságát. Olyasvalami ez, aminek a birtokában kell lenned. Amint megérted az igazságot, rá fogsz jönni, hogy bizonyos dolgok, amiket tettél, helytelenek voltak, és fel fogsz fedezni olyan problémákat, amelyek a szándékaiddal és a mentalitásoddal – vagyis a beállítottságoddal – kapcsolatosak. Anélkül kerülnek majd a felszínre ezek a dolgok, hogy észrevennéd őket, és megláttatják veled, hogy az Istennel való kapcsolatod valójában nem egy egyszerű Isten-ember kapcsolat. Isten még mindig Isten, te viszont teremtett lény vagy, aki nem tesz eleget a normának. Azokban a dolgokban, amelyekben nem sikerült az embereknek a megfelelő helyükön maradniuk és elérni, amit el kellett volna érniük – vagyis amikor kudarcot vallanak a kötelességük terén –, az görcsöt képez bennük. Ez egy rendkívül gyakorlati probléma – olyan, amit meg kell oldani. Hogyan kell hát megoldani? Miféle hozzáállása kell, hogy legyen az embereknek? Mindenekelőtt hajlandónak kell lenniük megfordulni. És hogyan kell vajon ezt a megfordulásra való hajlandóságot a gyakorlatba ültetni? Például egy illető néhány éven át vezető, de mivel gyenge képességű, nem tudja jól végezni a munkáját, semmilyen helyzetet nem képes tisztán látni, nem tudja, miként használja az igazságot problémák megoldására, és semmilyen valódi munkát nem tud végezni, ezért aztán elbocsátják. Ha az elbocsátást követően képes alávetni magát, folytatja a kötelessége végzését és kész megfordulni, akkor mit tegyen? Először is meg kell értenie a következőt: „Isten helyesen tette, amit tett. Annyira gyenge képességű vagyok, és olyan régóta nem végeztem valódi munkát, hanem helyette csak akadályoztam a gyülekezet munkáját, valamint a testvérek életbe való belépését. Szerencsés vagyok, hogy nem zárt ki egyenesen Isten háza. Valóban elég szégyentelen voltam, végig ragaszkodtam a pozíciómhoz és magamban még el is hittem, hogy remek munkát végeztem. Milyen esztelen voltam!” Ha valaki képes öngyűlöletet és bűntudatot érezni, az vajon annak a kifejeződése, hogy hajlandó megfordulni? Ha képes ezt mondani, az azt jelenti, hogy van rá hajlandósága. Ha ezt mondja a szívében: „A vezetői pozíciómban oly sokáig mindig is a státuszból fakadó előnyökre törekedtem; mindig doktrínát prédikáltam és doktrínával vérteztem fel magam; nem törekedtem az életbe való belépésre. Most látom csak, miután leváltottak, hogy mennyire elégtelen és hiányos vagyok. Isten a helyes dolgot tette, és nekem alá kell vetnem magam. A múltban státuszom volt, és jól bántak velem a testvérek; folyton körülvettek, bárhová mentem. Most észre sem vesz senki, és magamra vagyok hagyva; ez a méltó jussom, ezt a megtorlást érdemlem. Azonkívül, hogy is lehetne egy teremtett lénynek bármiféle státusza Isten előtt? Nem számít, milyen magas a státusza valakinek, az nem a sors és nem is a rendeltetési hely; Isten nem azért ad nekem megbízatást, hogy hatalmaskodjak vagy élvezzem a státuszomat, hanem hogy teljesíteni tudjam a kötelességemet, nekem pedig minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Alávetett hozzáállást kell tanúsítanom Isten szuverenitása, valamint Isten házának rendelései iránt. Ha nehéz is az alávetettség, muszáj alávetnem magam; Isten helyesen teszi, amit tesz, és még ha ezernyi vagy tízezernyi kifogásom volna is, egyik sem lenne közülük az igazság. Istennek alávetettnek lenni az igazság!” – pontosan ezek a megfordulásra való hajlandóság kifejeződései. Ha pedig valaki birtokában lenne mindezeknek, az ilyen embert vajon hogyan értékelné Isten? Azt mondaná rá Isten, hogy ez egy lelkiismerettel és értelemmel bíró ember. Ez vajon magas értékelés? Nem túlságosan magas; akinek mindössze lelkiismerete és értelme van, az még elmarad az Isten általi tökéletesítés normáitól – de ami az ilyen az ilyesfajta embert illeti, ez már nem kis teljesítmény. Értékes dolog, ha valaki képes alávetni magát. Az, hogy az ilyen ember ezek után miként igyekszik rávenni Istent arra, hogy változtassa meg a róla alkotott nézetét, attól függ, hogy melyik utat választja. Ha nem tartott igazán bűnbánatot, és mivel nincs státusza, nem hűséges a kötelességében, hanem mindig felületes, akkor neki teljesen vége; ki lesz vetve. Ha még mindig sérelmeket táplál magában, így panaszkodik: „Abban az időben, amikor vezető voltam, nagyon sokat szenvedtem, és még ha érdemek nem is voltak, kemény munka igen. Azt mondják, nem végeztem valódi munkát, pedig igen sokat végeztem. Függetlenül attól, hogy elértem-e eredményeket vagy sem, legalább nem voltam tétlen. Isten már csak azért sem vethet ki ilyen könnyedén, mert nem voltam tétlen. Még most, státusz nélkül is megcsináltatnak velem ezt-azt – mintha csak szórakoznának velem!” Ha a leváltásukat követően semmi lelkesedés nem marad bennük aziránt, hogy valamiféle kötelességet végezzenek, akkor vajon lehet itt bármilyen hűségről vagy alávetettségről beszélni? Nincs bennük semmi hűség, semmi alávetettség és semmi hajlandóság arra, hogy megforduljanak; ezek egyike sincs meg bennük. Hát nem szánalmas ez? Nagyon is szánalmas; hiába hittek ennyi éven át. Noha oly sok éven át hallgattak prédikációkat, mégsem gyakoroltak semmilyen igazságot, folyton szavakról és doktrínákról oktattak másokat, de ők maguk képtelenek voltak bármit is tenni – így hittek ők Istenben; meglehetősen sok doktrínát prédikáltak másoknak, de végül a maguk ügyeit sem tudják megoldani. Ez annyira szánalmas! És még mindig szeretnének Isten ítéletében és fenyítésében részesülni? Miután leváltották őket, még mindig harcolnak Istennel és kínokat szenvednek, semmiféle alávetettséget nem mutatva. Nem vak szenvedés ez csupán? Értéktelen a szenvedésed! Ha minden mást félreteszünk és csak azt a tényt nézzük, hogy dühös lettél és ellenszegülő, amikor a gyülekezet eltávolított a pozíciódból – mindössze ennek alapján nem vagy méltó arra, hogy ember légy, nem vagy méltó arra, hogy Isten teremtett lénye légy. Akkor hát mi végre vitatkozol? Bármilyen érveid vannak, mind hasztalan. Oly sok éve hiszel már, mégis hiányzik belőled még ez a kevéske alávetettség is; hol vannak az évekig tartó hited gyümölcsei? Szánalmas, megvetendő, undorító! Státuszt kaptál és úgy kezelted, mint valami hivatali szerepet; az, hogy van státuszod, azt jelenti vajon, hogy megváltozott a beállítottságod? Hát nem Isten kegyelme ez csupán? Isten kegyelméből kaptad ezt a megbízatást, de te mégis hivatali szerepként vetted – hát nem undorító? Vannak egyáltalán hivatalnokok Isten házában? A különböző korokban senki sem volt hivatalnok a szentek közül. Az emberek kétezer éve imádják Pált, de soha senki nem mondta, hogy Pálnak bármiféle hivatali tisztsége lett volna. Éppen ezért a „hivatalnok” szó nem állja meg a helyét; nem jutalom, és nem is megbízatás Istentől, és el kell engedned. Vajon helyeselni fogja Isten, ha állandóan arra törekszel, hogy hivatalnok légy? Lehetővé teszi ez számodra azt, hogy üdvösségre juss? Egész biztosan nem. Épp most említettük, hogy az embernek hajlandónak kell lennie megfordulni ahhoz, hogy elfogadhassa Isten ítéletét és fenyítését. Fontos ez? (Igen.) Rendkívül fontos, hogy ilyen hozzáállása legyen az embernek! Ha szeretnéd, hogy Szabadító-megmentett kapcsolat jöjjön létre közötted és a Teremtő között, és vágysz rá, hogy Isten megmentsen téged, akkor helyre kell hoznod a pozíciódat és meg kell határoznod Isten helyét és státuszát a szívedben. Mi hát a pozíciód? (Teremtett lény.) Kicsoda egy teremtett lény? Ember, nem pedig állat. Mindig emlékezned kell rá, hogy teremtett lény vagy, egy átlagember, és nem szabad elfeledned, hogy hol a téged jogosan megillető helyed. Amikor egy kis kegyelmet, egy kis áldást ad neked Isten, akkor szem elől téveszted, hogy ki is vagy. Amikor Isten az Ő alázatosságában és elrejtettségében néhány szívből jövő szót oszt meg veled, hogy megvigasztaljon, akkor felemel téged; és te mégis egyrangú akarsz lenni Istennel, önmagadat felemelve – ki tenne ilyet? Ember tenne ilyet? (Nem.) Isten nem ismer el egy ilyen teremtett lényt, mint amilyen te vagy, úgyhogy félreállhatsz! Ha Isten nem ismer el, akkor vajon tökéletesíteni fog téged? Nem felelsz meg az Isten általi tökéletesítés feltételeinek. Hát nem lett eddig világosan közölve a beszélgetésünk lényege? Nagyon fontos tehát az arra való hajlandóság, hogy az ember irányt váltson; ez egy lelkiállapot, de ugyanakkor egy hozzáállás is. Ez a hozzáállás a gyakorlás egyik fontos elve, amelynek birtokában kell lennie az embernek ahhoz, hogy Isten üdvösségében és tökéletesítésében részesülhessen. Ne tartsd magad olyan nagynak, olyan nemesnek, és azt se feltételezd, hogy teljességgel igazad van, és tévedhetetlen vagy. Nem vagy nagy, dicsőséges, vagy megfelelő; kicsiny, egyszerű, a Sátán által megrontott emberiségből való teremtett lény vagy. El kell fogadnod a Teremtő üdvösségét. Még nem vagy megmentve, nem vagy tökéletes; ezt fel kell érned ésszel.

Négy feltétele van Isten ítélete és fenyítése elfogadásának: az, hogy az ember megfelelően teljesítése a kötelességét, hogy alávetett mentalitása legyen, hogy alapvetően becsületes legyen, és hogy bűnbánó szíve legyen. Jegyezzétek meg ezt a négy feltételt és vessétek össze velük magatokat, amikor különféle helyzetekkel találkoztok! Ha egy helyzethez hozzátartozik az alávetettség, akkor gyakorold az alávetettséget. Isten szava azt követeli az emberektől, hogy alázatos hozzáállásuk legyen; mit kell tenned, ha összeveted magadat Isten szavaival és nagy eltérést találsz? Tégy úgy, ahogy Isten mondja, kövesd Isten szavait elemzés és vitatkozás nélkül. Ha vitatkozni próbálasz, Isten undorodni fog tőled. Mit teszel majd, ha Isten undorodni fog tőled? Egyetlen cselekedettel orvosolhatod, éspedig úgy, ha azonnal irányt váltasz. Ne bántsd meg Isten szívét holmi triviális dolog miatt, ne okozz Neki további szívfájdalmat utána, és ne hagyd Őt figyelmen kívül! Az emberek semmik; ha figyelmen kívül hagyod Istent, Ő többé nem akar majd téged. Mit teszel, ha Isten figyelmen kívül hagy és nem akar téged? Ezt mondod: „Irányt fogok váltani. Ne hagyj el, Istenem, Nélküled nem boldogulok!” De ha csak mondod ezt, annak semmi haszna. Istennek nincs szüksége a hízelgő beszédedre; a hozzáállásodat fogja megnézni és a gyakorlásodat, azt, hogy utána melyik úton jársz, valamint a teljesítményedet. Ne gondold, hogy Isten egy átlagos valaki, akit meghathatsz néhány kedves szóval; Isten nem ilyen, Ő a hozzáállásodat nézi. Miután irányt váltottál, Isten látja, hogy hajthatatlan emberből alávetett emberré lettél, hogy el tudod fogadni az igazságot, és hogy nem vitatkozol többé Vele. Megváltozott a hajthatatlanságod, tudod, hogy ki vagy, és elismered Istenedet; Isten nem sokkal ezután elkezd munkálkodni rajtad. Némelyek ezt mondják: „Nem éreztem eddig, hogy Isten bármit is szándékozna tenni.” Ne hagyatkozz az érzéseidre! Pontosak az érzéseid? Isten olyan sok munkát végzett már rajtad – éreztél belőle bármit is? Érezted, amikor Istennek össze volt törve a szíve? Semmit sem tudtál róla – talán még boldognak is érezted magad valahol másutt. Ezért hát ne a magad érzései alapján értelmezd Isten érzéseit, és ne a saját érzéseidhez mérd Isten érzéseit, mert ez hasztalan. Ha Isten figyelmen kívül hagy téged, te pedig semmit sem érzel, és nem részesülsz megvilágosodásban vagy elismerésben, mit kell tenned? Jegyezz meg egy dolgot: Tovább kell folytatnod azoknak a felelősségeknek és kötelességeknek a teljesítését, amelyeket egy teremtett lénynek teljesítenie kell, és továbbra is olyan őszintén kell beszélned, ahogyan az elvárt. Ne térj vissza a korábbi hazugságaidhoz csak azért, mert Isten figyelmen kívül hagy téged vagy mert nem akar téged többé, ne beszélj úgy, ahogy egykor beszéltél; ha így teszel, akkor számodra vége mindennek. Ez vitatkozás és szembeszegülés Istennel. Szilárdan ki kell tartanod a kötelességed mellett, és az elvárt módon alá kell vetned magad. Milyen előny származik ebből? Amikor Isten látja, hogy irányt váltottál, meglágyul a szíve, és fokozatosan visszavonja az irántad való haragját és dühét. Hát nem jó jel a számodra Isten haragjának a visszavonása? Azt jelenti, hogy elérkezett számodra a fordulópont. Amikor felhagysz azzal, hogy az érzések alapján élj, hogy megpróbáld megfigyelni Isten kifejeződéseit, és azzal, hogy extravagáns követeléseket támassz Isten irányában azzal kapcsolatban, hogy Isten ismertesse az álláspontját, hanem mindezek helyett az Isten által kimondott szavak, az Általa rád bízott kötelességek és gyakorlási alapelvek, valamint azon út szerint élsz, amelyről azt mondta neked Isten, hogy azt gyakorold és azon járj; ha mindezek szerint élsz, és függetlenül attól, hogy miként kezel téged Isten, vagy hogy figyel-e rád, úgy folytatod, ahogyan kell – akkor Isten el fog ismerni téged. Miért fog elismerni téged? Azért, mert nem számít, mit tesz veled Isten, hogy fordít-e rád figyelmet vagy sem, hogy ad-e neked kegyelmet, áldásokat, megvilágítást, megvilágosodást, törődést és oltalmat vagy sem, illetve hogy mennyit érzel ebből, képes vagy mindvégig Őt követni. Szilárdan ragaszkodtál ahhoz a pozícióhoz, amelyhez egy teremtett lénynek változatlanul ragaszkodnia kell; Isten szavait tetted az életed céljává és irányává, és úgy tekintettél Isten szavaira, mint az igazságra, és mint a legbölcsebb szavakra az életedben. Mi az ilyen viselkedés lényege? Annak a szívbéli felismerése, hogy a Teremtő az életed, és hogy Ő a te Istened. Ily módon Isten bizonyosságot nyer, te pedig az Isten jelenlétében élő, normális ember leszel; az ilyen embernél megvannak a beállítottságbeli változás alapvető feltételei. Ennek alapján beállítottságbeli változásnak tekinthetők vajon az emberek által elért felismerések és változások? Még mindig elmaradnak attól. Éppen ezért el kell ismerned a Teremtő kilétét, valamint felelősségteljesen kell hozzáállnod a saját kötelességedhez. Azonkívül olyan hozzáállásra van szükséged, amely el tudja fogadni az igazságot, és alá tudja vetni magát neki. Miután már rendelkezel ezekkel a tulajdonságokkal, Isten elkezdi majd benned az ítélet és a fenyítés munkáját. A megmentésed ezen a ponton kezdődik. Némelyek ezt mondják: „Ha rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal, az azt jelenti, hogy már megváltozott a beállítottságunk? Miután már ennyit változtunk, mi másért tudna még Isten megítélni és megfenyíteni bennünket?” Mit ítél és mit fenyít meg Isten? Az emberek természetlényegét, ami a romlott beállítottságuk. Ha valakinél megvan ez a négy feltétel, és képes eleget tenni azoknak, melyik aspektusa változott meg alapjaiban a romlott beállítottságának? Egyik sem. Mindössze egy csekély magatartásbeli változás történt, de ez nem elég. Nem történt alapvető változás. Ez azt jelenti, hogy mielőtt Isten elkezdené rajtad az ítélet és a fenyítés munkáját, mindig felületes és felszínes lesz az önismereted. Nem fog egyezni a romlott lényegeddel; távol esik tőle, és igen jelentős a szakadék. Mielőtt tehát Isten elkezdené az ítélet és a fenyítés munkáját, bármilyen jónak, ártatlannak és szabálykövetőnek gondolod is magad, és bármilyen alávetett is szerinted a hozzáállásod, egy dolgot tudnod kell: formálisan még nem indult változásnak a beállítottságod. Mindössze magatartásbeli változásra utalnak a gyakorlási módjaid és a módszereid, és csak annak az alapvető emberi mivoltnak felelnek meg, amelynek a birtokában kell, hogy legyen az az ember, akit Isten meg fog menteni. Becsületesség, alávetettség, az irányváltásra való képesség, hűség – ezek a dolgok mind jelen kell, hogy legyenek az emberi mivolton belül. Természetesen a lelkiismeret és az értelem is idetartozik; birtokában kell lenned ezeknek a tulajdonságoknak, mielőtt Isten elvégezné az ítélet és a fenyítés munkáját. Amint megvan valakinél ez a négy feltétel – a kötelesség megfelelő teljesítése, az alávetett mentalitás, az alapvető becsületesség és a bűnbánó szív –, Isten elkezdi az illetőben az ítélet és a fenyítés munkáját.

Nos, kell, hogy legyen valami fogalmatok arról, hogy Isten konkrétan miként végzi el az embereken az ítélet és a fenyítés munkáját. Ami például a gonoszságot illeti, az emberek gyakran próbára teszik Istent, érthetetlen módon át akarják vizsgálni Őt, és gyanút, kételyeket és kérdéseket táplálnak magukban Isten szavaival kapcsolatban. Azon spekulálnak, hogy Isten vajon miként is viszonyul valójában az emberekhez, és ezt mindig tudni akarják. Hát nem gonosz dolog ez? Tudják jelenleg az emberek, hogy mely állapotaik vagy magatartásformáik tükrözik ezt a fajta beállítottságot? Nem világos a számukra. Isten az idő alatt, míg megítél és megfenyít téged, eléri, hogy feltárulkozz és leleplezd magadat és a különféle állapotaidat, hogy világosságot nyerj velük kapcsolatban a szívedben. Természetesen, amikor leleplezed magadat, nem biztos, hogy túlságosan szégyenkezel, de legalább megtudod ezáltal, hogy miért ítél és fenyít téged Isten. Látni fogod, hogy Isten ítélő szavai és leleplezése tényszerűek: teljességgel meggyőznek téged és megláttatják veled, hogy kivétel nélkül pontosak. Akkor világossá válik számodra, hogy ezek a dolgok mind benned vannak; nem viselkedésformák vagy pillanatnyi feltárulások csupán, hanem a tényleges beállítottságod. Ezt követően, az idő alatt, amíg Isten az ítélet és a fenyítés munkáját végzi, folyamatosan fel leszel fedve, és a romlott beállítottságod miatt megmetszenek majd, ami miatt szenvedned kell és finomítást kell elviselned. Az Istenre való gyanakvás például a gonoszság kifejeződése. Az emberek sokszor gyanakszanak Istenre, de sosem veszik észre, hogy ez gonosz dolog; ezt a dolgot meg kell oldani. Amikor Isten megítél és megfenyít téged, ha gyanakszol Istenre, tudtodra fogja adni, hogy ez gonoszság. Gonosz beállítottsággal élsz, és e gonosz beállítottság alapján kezeled az Istent, akiben hiszel, versengsz Isteneddel és gyanút támasztasz Vele szemben – a szíved pedig kínokat él át. Nem akarod ezt tenni, de nem tudsz másként tenni. Mivel ilyen romlott beállítottságod van, Isten úgy alakítja majd a körülményeket, hogy finomíthasson téged, és eléri, hogy tudtodon kívül is elhagyd az elképzeléseidet és képzelgéseidet, a logikai gondolkodásodat, valamint a gondolataidat és elgondolásaidat. Ekkor szenvedni fogsz; ez az igazi finomítás, és e romlott beállítottságod miatt részesülsz benne. Hogyan történik ez a finomítás? Ha azt gondolod, hogy ez nem romlott beállítottság, azt hiszed, hogy nincsenek ilyen megnyilvánulásaid vagy állapotaid, és hogy nem ilyesfajta ember vagy, valamint ha úgy érzed, hogy nem lakozik benned a romlott beállítottságnak ez az aspektusa, akkor vajon finomítva leszel, amikor megítél téged Isten? (Nem.) Amikor elismered, hogy romlott beállítottságot tanúsítottál, és tudod, hogy Isten megítélt téged, valamint össze tudod vetni a romlott beállítottságodat az ítéletével, de még mindig megmagyarázod a dolgokat és még mindig ebben a romlott beállítottságban élsz, és képtelen vagy szabadulni tőle – nos, így történik a finomítás. Tudod, hogy Isten rosszallja és gyűlöli a romlott beállítottságodat, és távol vagy attól, hogy eleget tégy Isten követelményeinek; világosan látod, hogy tévedsz, és Istennek van igaza, de nem tudod gyakorlatba ültetni az igazságot, és Isten útját sem tudod követni – a fájdalmad ebben a pillanatban keletkezik. Van most ilyen fájdalmatok? (Nincs.) Akkor legalábbis még nem kellett elviselnetek finomítást a romlott beállítottságotok tekintetében; csak némi abból eredő fájdalmat tapasztaltok, hogy megfeddenek és megfegyelmeznek benneteket, amikor hibákat és vétkeket követtek el, de ez egyáltalán nem finomítás. Tegyük fel, hogy be tudtok menni egy ilyen életbe, elindultok egy ilyen úton, és ezt mondjátok: „Többé már nem a ragaszkodások vagy a státusz miatt szenvedek, hanem igazi finomítást viselek el. Rájöttem, hogy valóban nem vagyok összeegyeztethető Istennel, mélyen gyökerezik a romlott beállítottságom, és nem tudom levetkőzni. Finomítson hát és fedjen fel engem Isten!” Amikor ilyen állapotban élsz, a megmentésedhez vezető úton jársz. Most, hogy ezt mondom, talán mindannyian sóvárogva várjátok annak a napnak az elérkezését, de nem tudom, hányan tudtok ténylegesen elég áldottak lenni ahhoz, hogy ilyen bánásmódot élvezhessetek. Ez egy hatalmasan jó dolog, és egy óriási áldás. Nem könnyű megmenekülni. Ha a Teremtő igazán értékel téged, kiválaszt téged, és megengedi, hogy a követője légy, az csak az első lépés a megmenekülés felé. Ha a Teremtő értékel téged és azt mondja, jogosult vagy arra, hogy ítéletében és fenyítésében részesülj, az csak a második lépés. Ha fel tudsz állni Isten ítéletéből és fenyítéséből, el tudsz érni egy olyan állapotot, ahol megváltozik a beállítottságod, és összeegyeztethetővé tudsz válni a Teremtővel, rálépve Isten félelmének és a rossz kerülésének az útjára, az a végső kimenetel. Nos, közületek ki lesz elég áldott ahhoz, hogy eljusson addig a napig, ki lesz olyan áldott, hogy elnyerje ezt az üdvösséget? Meg lehet ezt ítélni az ember megjelenéséből? A képességéből? A képzettségi szintjéből? (Nem lehet.) Meg lehet állapítani annak alapján, hogy jelenleg milyen kötelességeket teljesít az illető? Vagy annak alapján, hogy milyen családba született? E tényezők egyike sem tudja ezt felfedni. Egyesek ezt mondják: „Az én családom három nemzedék óta hisz az Úrban; már akkor is hittem, amikor még az anyám méhében voltam, úgyhogy biztosan megmenekülök.” Ez ostoba és hihetetlenül tudatlan beszéd; Isten nem ezeket a dolgokat nézi. A farizeusok generációkon át hittek Istenben, és mivé lettek mostanra? Még csak azt sem akarja Isten, hogy a követői legyenek; teljességgel ki lettek rekesztve; Isten üdvözítő munkája számára lényegtelenek, és nincs részük benne.

Az, hogy el tudja-e fogadni valaki Isten ítéletét és fenyítését vagy sem, közvetlenül összefügg a beállítottságbeli változás kulcskérdésével. Az emberek azonban hajlamosak rá, hogy sok elképzelésük legyen Isten ítéletével és fenyítésével kapcsolatban. E problémák megoldásához létfontosságú gyakran beszélgetni az igazságról Isten szavai szerint. Erre van a legnagyobb szükség. Miért ítéli és fenyít meg Isten az embereket? Mennyire vált romlottá az emberiség? Milyen problémákat hivatott megoldani az ítélet és a fenyítés, és milyen kimeneteleket ér el? Milyen normákat követel meg Isten az emberektől? Ha valaki nem érti ezeket az igazságokat, akkor nem könnyű elfogadnia az ítéletet és a fenyítést; könnyen alakít ki elképzeléseket Istennel kapcsolatban, valamint lázadó mivoltot és ellenállást is, sőt akár még káromolni is fogja Istent és ellenségessé válik Iránta. Hogyan menti meg Isten az embereket? Ki tudja elfogadni Isten ítéletét és fenyítését? Ki tud rálépni az igazságra törekvés és a tökéletességre jutás útjára? Kit fog kivetni Istennek az utolsó napokban végzett munkája? Ha világosan közlik ezeket az igazságokat, akkor nem lesznek-e vajon megoldva az emberek ítéletről és fenyítésről alkotott elképzelései? Legalább alapvető mértékben meg lesznek oldva – az esetlegesen fennmaradó problémák csak az ember saját tapasztalatán keresztül oldhatók meg; ezek az igazság megértésével természetszerűleg meg fognak oldódni. Némelyek ezt mondják: „Meg lettek bocsátva a bűneink, akkor hát miért kell még mindig ítéletet és fenyítést tapasztalnunk?” A bűnök megbocsátása Isten kegyelme; ez teszi alkalmassá az embereket arra, hogy Isten elé járuljanak. Az ítélet és a fenyítés azonban azt a célt szolgálja, hogy az emberek alaposan meg legyenek mentve a bűntől és a Sátán befolyásától; a kettő nem mond ellent egymásnak. A Kegyelem Korában Isten megváltja az embereket és megbocsátja a bűneiket; a Királyság Korában Isten megítéli az embereket és megtisztítja romlott beállítottságukat. Ez Isten munkájának két szakasza. Sok nevetséges ember van vallásos körökben, akiknek folyton elképzeléseik vannak az ítélettel és a fenyítéssel kapcsolatban; mereven ragaszkodnak a „hit általi megigazulás a bűnök bocsánata után” frázishoz, és teljességgel elutasítják Isten ítéletének és fenyítésének az elfogadását. Kell-e vitatkozni az efféle emberekkel? Ha ilyen emberekkel találkoztok, és azok el tudják fogadni Isten szavait és az igazságot, akkor beszélgethettek velük az igazságról, és olvashatjátok nekik Isten szavait. Ha egyáltalán nem hajlandók elfogadni az igazságot, akkor szükségtelen vesződni velük; ők egyáltalán nem várományosai Isten üdvösségének. Isten csak azokat menti meg, akik el tudják fogadni a szavait és az igazságot; azokat viszont, akik egyáltalán nem tudják elfogadni Isten szavait és az igazságot, egyáltalán nem fogja megmenteni Isten. Azok, akik el tudják fogadni az igazságot, könnyen fel tudják oldani az elképzeléseiket, akármennyi legyen is belőlük; mindössze többet kell olvasniuk Isten szavait és jobban kell keresniük az igazságot. Azok az emberek tudják elfogadni az igazságot, akiknek van emberi mivoltuk, és akiknek van lelkiismeretük és értelmük. Mielőtt elfogadnák az emberek Isten ítéletét és fenyítését, sok elképzelést és sok helytelen gondolatot alakítanak ki magukban, azonkívül negatív állapotokat is. A leggyakoribb negatív állapot a következő: „Feláldoztam magam Istenért és teljesítettem a kötelességeimet; meg kellene, hogy óvjon és áldjon Isten minden dologban. Miért értek szerencsétlenségek?” Ez a leggyakoribb állapot. Van egy másik fajta állapot is: Amikor látják, hogy mások jó körülmények között élnek és jól érzik magukat, miközben ők nehézség és szegénység közepette, akkor Isten igazságtalanságáról panaszkodnak. Még az is lehet, hogy látják, amint mások jobb eredményeket érnek el a kötelességeik teljesítése során, mire iriggyé és negatívvá válnak. Akkor is negatívak, ha mások családjában harmónia és egység van, ha mások jobb képességűek náluk, ha fárasztó a kötelességük teljesítése, vagy ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnék. Röviden: minden olyan körülmény esetén negatívvá válnak, amely nem egyezik az elképzeléseikkel és a képzelgéseikkel. Ha az ilyen embereknek van valamennyi képességük és el tudják fogadni az igazságot, segíteni kell nekik. Amennyiben megértik az igazságot, könnyen megoldható a negativitásuk problémája. Ha nem keresik az igazságot és negatívak maradnak, s folyton elképzeléseket táplálnak magukban Istennel kapcsolatban, akkor Isten félre fogja állítani őket és nem törődik velük, mert a Szentlélek nem végez hiábavaló munkát. Az ilyen emberek túlságosan önfejűek, nem fogadják el az igazságot, folyton elképzeléseik vannak Istenről, és mindig megvannak a maguk követelései; ez az ész súlyos hiánya, ami némiképp érzéketlenné teszi őket az értelemmel szemben. Meg tudják érteni az igazságot, de nem fogadják el azt. Nem olyan ez egy kicsit, mintha tudatosan követnének el sértéseket? Isten éppen ezért nem törődik velük. Némelyek ezt mondják: „Gyakran vagyok negatív, és Isten figyelmen kívül hagy engem. Ez azt jelenti, hogy Isten nem szeret engem!” Az ilyen kijelentés abszurd. Tudod, hogy kit szeret Isten? Tudod, hogyan nyilvánul meg Isten szeretete? Tudod, hogy kit nem szeret és hogy kit fegyelmez Isten? Isten szeretetének alapelvei vannak; nem olyan, ahogy az emberek elképzelik: nem azt jelenti, hogy állandóan elviseli az embereket, kegyelmet és irgalmat tanúsítva irántunk; nem azt, hogy mindenkit megment, bárkiről legyen is szó, hogy mindenkinek megbocsát, bármilyen bűnöket követett is el, végül pedig kivétel nélkül mindenkit bevisz Isten királyságába. Vajon nem emberi elképzelések és képzelgések csupán ezek? Ha így lenne, nem volna rá szükség, hogy Isten elvégezze az ítélet munkáját. Annak, ahogyan Isten azok irányában viselkedik, akik gyakran negatívak, alapelvei vannak. Ha állandóan negatívak az emberek, akkor ott probléma van. Isten annyi mindent mondott, oly sok igazságot kifejezésre juttatott, és ha valaki igazán hisz Istenben, akkor Isten szavainak olvasása és az igazság megértése után egyre kevesebb negatív dolog lesz az illetőben. Ha mindig negatívak az emberek, akkor bizonyos, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és ezért mindjárt negatívvá válnak, amint olyasvalamivel találkoznak, ami ütközik a saját elképzeléseikkel. Miért nem keresik Isten szavaiban az igazságot? Miért nem fogadják el az igazságot? Bizonyosan azért nem, mert elképzeléseik és félreértéseik vannak Istennel kapcsolatban, azonkívül pedig soha nem keresik az igazságot. Vajon Isten még akkor is odafigyel rájuk, ha így közelítenek az igazsághoz? Nem olyan, mintha az ilyen emberekre nem hatna az értelem? Hogyan viszonyul Isten azokhoz, akikre nem hat az értelem? Félreveti és figyelmen kívül hagyja őket. Higgy úgy, ahogy csak szeretnél; rajtad áll, hogy hiszel-e vagy sem; ha igazán hiszel és törekedsz az igazságra, akkor el fogod nyerni az igazságot; ha nem törekedsz az igazságra, akkor nem lesz a tiéd. Isten minden emberrel igazságosan bánik. Ha nincs az igazságot elfogadó hozzáállásod, ha nincs alávetett hozzáállásod, ha nem igyekszel eleget tenni Isten követelményeinek, akkor hihetsz, ahogyan csak szeretnél; továbbá, ha inkább elmennél, azt is azonnal megteheted. Ha nem szeretnéd megtenni a kötelességedet, Isten háza nem fog rákényszeríteni; mehetsz, ahová csak tetszik. Isten nem biztatja maradásra az ilyen embereket. Ez az Ő hozzáállása. Világos, hogy teremtett lény vagy, ám te sosem akarsz teremtett lény lenni. Mindig arkangyal akarsz lenni, aki nem hajlandó alávetni magát Istennek, és mindig egyenrangúságra vágysz Istennel. Ez arcátlan ellenállás Istennek; olyasvalami, ami sérti Isten természetét. Nyilvánvalóan átlagember vagy csupán, és mégis mindig különleges bánásmódra vágysz, arra, hogy státuszod legyen és hogy valaki légy; minden tekintetben jobb akarsz lenni másoknál, nagy áldásokat akarsz nyerni, és mindenkit felül akarsz múlni. Ez az értelem hiányát mutatja. Hogyan látja Isten az értelem nélkül való embereket? Miként értékeli őket Isten? Az ilyen emberekre nem hat az értelem. Egyesek ezt mondják: „Ha azt mondod, hogy nem hat rám az értelem, akkor nem fogok több munkát végezni!” Ki kért meg rá, hogy munkát végezz? Ha nem vagy rá hajlandó, Isten nem fog kényszeríteni; rajta, menj el – Isten háza nem fog tartóztatni! Még ha hajlandó is vagy munkát végezni, Isten házának akkor is vannak követelményei. Ha színvonalon aluli a munkavégzésed, és ha túl sok gondot okoz Isten házának a kötelességed végzése, vagyis ha több rossz származik belőle, mint amennyi jó, akkor Isten háza bizonyosan ki fog vetni téged; még ha szeretnél is munkát végezni, Isten háza nem akar majd téged. Amennyiben hajlandóak munkát végezni az emberek, ha el tudják fogadni az igazságot és azt is, hogy megmetszik őket, akkor jogosultak arra, hogy Isten házában maradjanak. Óriási áldás, ha képesek az igazságra törekedni, elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, valamint arra, hogy Isten megmentse és tökéletesítse őket. Ne gondold, hogy Isten könyörög neked, és hogy szüksége van arra, hogy megítéljen és megfenyítsen téged; Isten nem fog könyörögni neked. Isten megválogatja, hogy kiket ment meg és kiket tökéletesít, éspedig konkrét céllal a fejében és alapelvek szerint; nem minden Benne hívő képes elérni azt, hogy Isten megmentse őt – sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak. Isten több normájának is meg kell felelned – megfelelően kell teljesítened a kötelességedet, alávetett mentalitással kell rendelkezned, alapvetően becsületesnek kell lenned, és bűnbánó szíved kell, hogy legyen – csakis ekkor kezd el Isten hivatalosan megítélni és megfenyíteni, valamint megtisztítani és tökéletesíteni téged. Egyesek ezt mondják: „Az ítélet és a fenyítés megtapasztalása szenvedést jelent!” Noha igaz, hogy szenvedni fogsz, alkalmasnak kell lenned rá. Ha nem vagy alkalmas, akkor még a szenvedésre sem vagy megfelelő! Azt gondolod, hogy olyan egyszerű Isten munkája és az, ahogyan az embereket tökéletesíti? Azokon, akik nem hajlandóak elfogadni az ítéletet és a fenyítést, vagy elmenekülnek az ítélet és a fenyítés elől, végül számon lesznek kérve a cselekedeteik. Függetlenül attól, hogy kicsoda valaki, illetve hogy miként viszonyul Istenhez: ha ez a hozzáállás nem egyezik azzal, amit Isten elvár, akkor Isten nem fog közbeavatkozni, és hagyni fogja, hogy hadd járjon az illető a maga útján. Isten szavai mind ott vannak; ha meg tudod tenni, amit mond, akkor tedd meg. Ha hajlandó vagy megtenni, akkor tedd meg. Ha nem vagy hajlandó vagy nem tudod megtenni, Isten nem fog kényszeríteni. Azt gondolod, hogy Isten könyörögni fog neked? Azt gondolod, hogy Isten fegyelmezni fog téged? Nyugodj meg: Isten egész biztosan nem fog ilyet tenni. Isten ezt fogja mondani: „Ha nem szereted elfogadni az igazságot, ha idegenkedsz Isten ítéletétől és fenyítésétől, akkor rendben van. Már élveztél némi kegyelmet, úgyhogy siess vissza a világba, igyekezz, és menj el; nem kényszerítelek. Nem vagy rá alkalmas, hogy a mennyek országának áldásait élvezd, és akkor sem lehetnek a tiéid, ha szeretnéd.” Mit jelent az, hogy Isten nem kényszeríti az embereket ítélete és fenyítése elfogadására? Azt jelenti, hogy ha az emberek nem fogadják el Isten ítéletét és fenyítését, Isten nem fogja fegyelmezni, fenyíteni, emlékeztetni vagy inteni őket; nem lesz megvilágosodás vagy megvilágítás a Szentlélek részéről. A felszínen úgy tűnik, mintha meglehetősen kényelmesen élnének ezek az emberek. Nem fegyelmezi meg őket senki amiatt, hogy felületesen végzik a kötelességüket, sem azért, hogy negatív módon lazítanak a munkában, illetve mert olyan könnyedén ítélkeznek Isten felett. Még Isten félreértése, az Istenre való panaszkodás és az Istennek való ellenállás miatt sem éreznek semmit a szívükben addig, amíg el nem követnek valami nagy gonoszságot – például az adományokból való lopást vagy az azokkal való visszaélést –, de nincsenek tudatában semminek. Az ilyen nagy gonoszságokat elkövető emberek éveken át képesek anélkül élni, hogy önvizsgálatot tartanának, anélkül, hogy a legcsekélyebb bűnbánatot tanúsítanák, és anélkül, hogy kicsit is sejtenék, hogy milyen büntetés vagy sors vár rájuk. Egy normális embernek kell, hogy legyen valamiféle sejtése, nekik azonban nincsen, mert Isten egyáltalán semmit sem végez bennük. A tétlenség egyfajta hozzáállás Isten részéről. Mit mutat? El tudjátok képzelni, hogy mit gondol Isten a szívében? Egészen lemondott az ilyen emberekről. Miért mond le Isten az ilyen emberekről? Megveti az ilyen embereket; annyit sem nyomnak a latba, mint egy tollpihe vagy mint egy hangya; említésre sem méltók, és ezért eldőlt a sorsuk. Vajon akarja majd Isten az ilyen embert azon a napon, amikor az ezt mondja neki: „Isten teremtett lénye akarok lenni, elfogadlak Téged, mint Uramat és Istenemet”? Isten nem akarja majd az ilyen embert. Némelyek ezt mondják: „Megbántam a dolgot, most visszafordulok.” Vajon túl késő a számukra? Túl késő. Mivel ördögi természetük van, ami sosem fog megváltozni, Isten nem menti meg az ilyen embereket. Bármennyire is sajnálkozzanak, bármilyen szánalmasan sírjanak is, képesek-e a változásra? Képesek-e igazán bűnbánatot tartani? Egyáltalán nem. Akár törekszel tehát az igazságra, akár nem, ha igazán hiszel Istenben, meg kell értened Isten házának adminisztratív rendeleteit. Egyáltalán nem lehetnek terveid az Istennek szánt adományokkal; az is elfogadhatatlan, ha csak megfordul a fejedben, hogy lopj vagy használj belőlük. Amint elköveted ezeket a tetteket, nagy szerencsétlenséget idézel elő, ami kihatással lesz a sorsodra. Ha egyszer eldől a sorsod, hasztalan fogsz visszagondolni arra, hogy mit mondott Isten, illetve hogy melyek Isten követelményei, és hiába érzel megbánást – akkor már túl késő lesz. Most még nem fejeződött be Isten munkája, de némelyeknek már eldőlt a sorsa. Isten még nem hirdette ki ezt a dolgot, és nem is közölte senkivel. Ezek az emberek még mindig azt hiszik, hogy jól csinálják, és továbbra is csak tétlenül múlatják az idejüket. Azt sem veszik észre, ha már ott kopogtat az ajtón a halál; egy rakás zavaros fejű és semmirekellő emberek mindannyian.

Két másik esettel fogom folytatni. Az előző eset egy férfiről szólt, ezekben az esetekben pedig két női vezető lesz a két főszereplő. E megnevezés hallatán azonnal rá lehet jönni, hogy a státuszuk nem alacsony, és mégis: az ilyen státuszú emberek nagy gonoszságot képesek elkövetni. E két nő közül az egyik egy nem hívővel üzletelt, akinek tőkehiány miatt a csőd szélére került a vállalkozása. Mivel ez a nő vezetőként szolgált a gyülekezetben és pénzügyi források fölött rendelkezett, a nem hívő kölcsönkért tőle. A nő egyoldalúan beleegyezett, hogy kölcsönad neki többszázezer jüant anélkül, hogy megkérdezte volna a Fennvalót. Az emberek pénzét kölcsön lehet adni, de Isten pénze adomány, és mindenkinek büntetéssel kell szembenéznie, aki hozzányúl az Istennek szánt adományhoz. A nő titokban elsikkasztott az adományokból, éspedig nem jelentéktelen összegben. A sikkasztást követően a gyülekezet intézkedett ellene, és követelték, hogy dolgozzon, hogy fizesse vissza a pénzt. Így kezelte az ügyet a gyülekezet; ez emberi módszer volt. A nő vissza tudta fizetni a pénzt, és látszólag tisztességesnek tűnt a hozzáállása. Azt mutatja ez, hogy megfordult? (Nem.) Igen vakmerőn cselekedett, mint valami meggondolatlan tökfilkó, amiből meglátszott a beállítottsága és az Istenhez való hozzáállása. Képes az ilyen ember tisztán érteni az igazságot? Képes lehet értelmesen cselekedni? Volt olyan merész, hogy hozzányúljon az Istennek szánt adományokhoz, és a saját pénzeként kezelte azokat. Mivel Isten nem adott neki utasítást a pénz elosztására vonatkozóan, és azt sem szögezte le, hogy nem szabad hozzányúlnia, sem alapelvek, sem határok nem voltak a szívében. Azt hitte, hogy vezetőként joga van rendelkezni e fölött a pénz fölött, és nem átallott azt elsikkasztani. Hogyan kezelte Isten az ügyet a sikkasztás után? Istennek a kisujját sem kellett mozdítania; a gyülekezet büntette meg a nőt. Ez a többszázezer jüan határozta meg egyesegyedül a sorsát: Isten örökre kivágta és félrevetette őt. Miért tenne ilyet Isten? Ez Isten haragját fejezi ki, miközben persze természetének egyik aspektusát is. Isten nem tűri a sértést; ha megsérted Isten természetét, azzal átlépsz egy határt. Le van ez fektetve az adminisztratív rendeletekben? (Igen.) Isten választottai jól tudják ezt: az adományok elsikkasztása sértés Isten természete ellen. Beavatkozott-e Isten, amikor ez a nő sikkasztott az adományokból? Isten nem avatkozott be, nem állította meg őt, és nem mondott semmit; korlátozni sem korlátozta, nem feddte meg és nem is figyelmeztette, amikor elkövette a tettét – a pénz egyszerűen így lett kölcsön adva. Igencsak meg volt elégedve magával azelőtt, hogy lelepleződött volna az ügy, a gyülekezet pedig kezelésbe vette volna őt. Akkor aztán sírni-ríni kezdett, majd azonnal elkezdett dolgozni, hogy visszafizetése a pénzt. Valójában a pénz volt az, ami Istent érdekelte? Nem. Nem a pénz érdekelte Őt, hanem az, hogy milyen hozzáállást tanúsított Iránta a nő ebben a dologban. Ez volt az, ami Istent érdekelte. Éppen a pénz miatt megsérteni Isten természetét – hát nem halál járna ezért? Erre mondjuk, hogy azt kapod, amit érdemelsz! Ha egy kicsit negatív vagy gyenge vagy, ha néha hamisságot követsz el a kötelességed teljesítése közben, vagy olykor egy bizonyos státuszból fakadó pozícióban tetszelegsz és kiélvezed annak előnyeit, Isten ezt a romlott beállítottság kinyilatkoztatásának látja. Ám ha az Istennek szánt adományokhoz mersz nyúlni anélkül, hogy egyeztetnél Vele, vagy ha visszaélsz az adományokkal anélkül, hogy engedélyt kapnál rá Tőle, az miféle probléma? Lopás az adományokból. És ez miféle természetre utal? Ez egy arkangyal természete, a Sátán természete. Nem árulás ellopni az Istennek szánt adományokat? (De igen.) Mit csinált a Sátán, amit árulásnak minősített Isten? (Istenné szeretett volna válni.) Ez a nő, akiről beszélünk, rendelkezni akart az Istennek szánt adományok felett. Kinek képzelte magát? (Azt gondolta, hogy ő Isten.) Pontosan. Istennek látta magát, és ez volt az, ahol hibázott. Ezért mondjuk, hogy megsértette Isten természetét. Vajon súlyos természetű dolog ez? (Igen.) Pontos a jellemzésünk? (Pontos.) Ennek a nőnek nincs többé sorsa. Nincs sorsa – így tűnik most. Ami Isten meghatározását illeti, illetve azt, hogy milyen büntetésekben részesül majd ez a nő a későbbiekben – ez majd a jövőben dől el. Ez az első nő története. Igazán merész volt, a fölötte és alatta állókat egyaránt be tudta csapni, vakmerőn cselekedett, a következmények számbavétele nélkül, ami egyszerre volt ostobaság és szemtelenség. Volt-e benne egy szemernyi alávetettség is, illetve vágy a keresésre? (Nem volt.) Ő akart rendelkezni az Istennek szánt adományok, Isten tulajdona fölött, anélül, hogy bárki beleegyezését kérte vagy bárki mással megbeszélte vagy megvitatta volna a dolgot. Fogta magát, és egyoldalúan kezelte ezt a dolgot, és ezek voltak a következmények. Némelyek talán ezt mondják: „Ha valaki pusztán hozzáér az Istennek szánt adományokhoz, az máris azt jelenti, hogy megsértette Isten természetét?” Így volna? Nem, nincs így. Az egyháznak alapelvei vannak az Istennek szánt adományok elosztására vonatkozóan, és ha ezek szerint az alapelvek szerint cselekszel, Isten nem fog közbeavatkozni. Ha már ismered az alapelveket, de nem követed őket, hanem inkább ragaszkodsz hozzá, hogy vakmerőn cselekedj és a magad módján tedd a dolgokat, s titokban, te magad kezeld ezeket az ügyeket, akkor azzal megsérted Isten természetét. Ez az első nő története.

A második női vezető története is az adományokkal kapcsolatos, éspedig így szól: a gyülekezet vásárolt egy felújításra szoruló házat azzal a céllal, hogy istentiszteleti helyként használják. A felújításba a tervezés és az anyagvásárlás is beletartozik, ami pénzbe kerül. Mivel ez Isten házának a munkája, ami Isten irányításával jár együtt, az elköltött pénz természetesen Isten házától származik, és Istennek szánt adomány. Ez a pénz észszerűen, jogszerűen és megfelelően kerül felhasználásra, Isten háza alapelveinek megfelelően. Ez a nő vezető volt akkoriban, és ő felelt ezért a projektért. Egy új hívőt választott ki, akit senki sem ismert, hogy jöjjön és felügyelje a projektet. Ez a férfi olyan volt, akár egy nem hívő. A nő később összejátszott ezzel a nem hívővel, és sok csúcskategóriás dolgot vásároltak és rengeteg pénzt elpazaroltak. Nem pénz kicsalása ez vajon Isten házától? Ez az Istennek szánt adományok elsikkasztása és elherdálása! Ez a nem hívő elég sok pénzre tett szert ily módon. Volt ehhez bármi köze a nőnek? (Igen.) A nő segítette elő az egészet, ő tette lehetővé a nem hívő számára, hogy megtegye ezeket a dolgokat. Amikor valaki rájött és jelenteni akarta, hogy mi történt, a nő vehemensen megakadályozta benne és megfenyegette. Elárulta Isten házának az érdekeit, ártott ezeknek az érdekeknek, és az adományokat illetően is jelentős veszteséget okozott. Vajon Isten megfeddte eközben a nőt? (Nem.) A nő nem tudott róla. Honnan tudjuk, hogy nem tudott róla? Tényekkel bizonyítható; az elejétől fogva világosan látta, hogy mit tervez a nem hívő, de nem állította meg, hanem helyette részt vett a dologban és hallgatólagosan jóváhagyta, folyamatosan pumpálta a pénzt a projektbe. Ennek eredményeképpen elszálltak a költségek, a végeredmény pedig színvonalon aluli lett. A nő tisztán látta ezt, és mégis egyre több pénzt ölt bele. Vajon Isten cselekedett ekkor? Isten nem tett semmit. Milyen elképzeléseik és képzelődéseik vannak az embereknek ezzel a dologgal kapcsolatban? Azt gondolják, hogy Istennek felelősséget kellene vállalnia a saját pénzéért, és meg kellett volna állítania a nőt. Ez egy emberi elképzelés, de Isten nem így cselekedett. Miután befejeződött a felújítás, és Isten háza vizsgálatot folytatott, kiderült, hogy sok elveszett az adományokból. Mit kellene tenni ezzel a nővel? Isten nem tett semmit; a gyülekezet kezelte őt, és egy másik nő elkezdte visszafizetni a pénzt. Mi volt a természete a cselekedeteinek? Vezetőként nem csupán felelőtlen volt, és nem ellenőrizte az adományok elköltését, hanem még össze is játszott egy kívülállóval azért, hogy becsapja Isten házát és elsikkassza az Istennek szánt adományokat. Ez az eset még az előzőnél is súlyosabb. Mi tehát az ilyen ember sorsa Isten szemében? Pusztulás; hogy meg lesz-e büntetve vagy sem, az majd a jövőben dől el. Lehet, hogy az ilyen embert egy napon gonosz lelkek és piszkos démonok lakhelyére rakja majd Isten, a fizikai teste elpusztul ebben az életben, a lelkét pedig piszkos démonok és gonosz lelkek fogják megbecsteleníteni és megszentségteleníteni; ami pedig a következő életet illeti, az még túl messze van ahhoz, hogy beszéljünk róla. Ez a sors. Miért kezeli így Isten ezt az illetőt? Azért, mert megsértette Isten természetét. Miután megsértette Isten természetét, továbbra is szeretheti őt Isten? Nem marad számára szeretet, sem irgalom vagy szerető jóság – hanem csakis a harag. Amikor említésre kerülnek a cselekedetei, Isten gyűlöli és megveti őt. Miért veti meg őt Isten ennyire? Azért, mert tudatosan követett el bűnöket, annak ellenére, hogy tisztában volt az igaz úttal. Nem csupán vétekáldozat nincs többé a számára, hanem Isten haragjának büntetésével is szembe kell néznie. Nincs sors, nincs rendeltetési hely, nincs esély az üdvösségre – egyik sincs ezek közül a számára. Ezt jelenti Isten természetének a megsértése; ez történik akkor, amikor valaki megsérti Isten természetét.

Mondjátok meg Nekem: könnyű vajon megsérteni Isten természetét? A valóságban nincs rá túl sok lehetőség, és nincs túl sok olyan helyzet, amikor ez megtörténhetne. Kevés rá a lehetőség, és kicsi az esélye; akkor miért sikerül az embereknek mégis megsérteniük Isten természetét, amikor ilyen kevés rá a lehetőség és ilyen alacsony a valószínűsége? Mindkét nő több mint húsz éve hitt már Istenben, sok éven át hallgattak prédikációkat, és régóta szolgáltak vezetőként és dolgozóként. Hogy tudtak ilyen súlyos hibákat véteni? Az emberi mivolt szempontjából nézve: híján voltak az emberi mivoltnak, a lelkiismeretnek és a racionalitásnak; az Istenbe vetett hitük szempontjából pedig nem volt őszinte hitük, nem volt ott Isten a szívükben. Miben nyilvánult meg az, hogy hiányzott Isten a szívükből? A cselekedeteikben nem volt félelemérzet, nem volt lényeg; nem gondolkodtak el ezen: „Mi lesz velem, ha megteszem ezt? Lesznek később következményei? Az emberek talán nem tudnak róla, de mi történik majd, ha Isten megtudja? Felelősséget kell vállalnom ezért a dologért, mivel az én sorsomat érinti.” Nem gondolkodtak ezeken a dolgokon – hát nem problémás ez? Ha nem gondolkodtak ezeken a dolgokon, akkor volt vajon lelkiismeretük vagy értelmük? (Nem.) Ezért voltak képesek megsérteni Isten természetét, ezért voltak képesek ilyen súlyos hibákat véteni. Ha valakinek normális emberi gondolkodása van, annak ilyen mentalitása lesz; amikor valaki pénzt kér tőle kölcsön, így fog gondolkodni: „Pénzt kölcsönkérni? Ez Isten pénze. Ha kölcsönadok Isten pénzéből csak azért, hogy pillanatnyi elismerésben legyen részem, mi lesz, ha nem tudják majd visszafizetni? Hogyan fogom pótolni ezt a pénzt? De még ha meg is tudom oldani: miféle magatartás kölcsönadni ezt a pénzt? Ilyen könnyedén hozzá lehet nyúlni Isten pénzéhez? Nem lehet könnyedén hozzányúlni; ha hozzányúlok, az milyen természetű cselekedet lenne?” Átgondolnák ezeket a dolgokat, és nem adnák kölcsön a pénzt hirtelen felindulásból csak azért, mert valaki erre kéri őket. Ha nem gondolják át ezeket, vagy ha igen, de a következményeket nem veszik számításba, az mit mond az Istennel kapcsolatos nézetükről? Hogyan hisznek ezek az emberek? Alapvetően nem ismerik el Isten létezését, ami rémisztő! Mivel nem ismerik el Isten létezését, azt sem ismerik el, hogy Isten fogja meghatározni a sorsukat, és nem ismerik el, hogy Isten megtorlást fog kiszabni rájuk; nem félnek ettől, nem hisznek a megtorlásban. Általánosságban elmondható, hogy azok, akiknek ötven-hatvan százalékos a hite, óvatosan cselekednének és önuralomról tennének bizonyságot. Ha harminc százaléknyi hitük van, akkor is lehet némi önuralmuk, de amint alkalom adódik, még mindig kapnak rajta; vagy amennyiben kevés a lehetőség, vagy nincs még egészen kiforrva, némileg képesek visszafogni és korlátozni magukat. Ezzel szemben azok, akikből teljességgel hiányzik a hit minden alkotóeleme, mindenféle rossz dolgot el mernek követni, vakmerően és a következmények számba vétele nélkül cselekedve; ez egy vadállathoz hasonló. A felszínen embernek tűnnek, de nem azt teszik, amit az embereknek tenniük kellene; annyi legalábbis elmondható róluk, hogy vadállatok, súlyosabb esetben pedig akár piszkos démonok és gonosz lelkek is lehetnek, akik azért jönnek, hogy félbeszakítsák és megzavarják Isten munkáját, és akik Isten munkájának szabotálására specializálódtak. Helytállóan minősíti Isten az ilyen embereket? (Igen.) Rendkívül helytállóan; semmi hiba nincs abban, és minden pontos, amit Isten tesz. Azonkívül, Isten nem egy pillanatnyi teljesítmény alapján cselekszik, illetve határoz az emberek sorsáról. Ez a két nő húsz éve hitt Istenben, és valahogy mégis idáig jutottak, megpecsételve ily módon a saját sorsukat. Hogy történt ez? Nem egyik napról a másikra. A hitben való törekvésük és az általuk választott út tekintetében elmondható, hogy nem voltak az igazságra törekvő emberek. Ez az egyik aspektus. A másik az, hogy semmiféle érdeklődést nem mutattak az igazság iránt. Ha legalább egy szemernyi érdeklődést mutattak volna, változás történt volna az emberi mivoltukban. Vajon mit eredményezett volna számukra az emberi mivoltnak ilyen megváltozása? Azt jelentené, hogy visszafogottan és a határokat betartva cselekednének, lenne értékelési normájuk, és egy normális ember értelmével és gondolkodási folyamataival mérnék fel a dolgokat. Ha látnák, hogy helytelen valamit megtenni, akkor tartózkodnának tőle. Ám ez a két nő soha nem törekedett az igazságra; még ez az alapvető határ és gondolkodásmód is hiányzott belőlük. Bármit meg mertek tenni, és éppen ez a természet vezette őket pusztulásba, sőt egyenesen a halálba. Ez az oka annak, hogy az Istenben való hitük útja így végződött.

Milyen gondolataitok vannak, miután hallottatok erről a két esetről? Némelyek ezt mondják: „Sokat nyertem ma. Megszereztem a legnagyobb igazságot, ami nem más, mint hogy ne érints Isten dolgait; még csak meg se forduljon a fejedben a gondolat, ne babrálj velük! Semmi jó nem fog kisülni abból, ha babrálsz velük.” Valóban így volna? Ez az igazság? (Nem.) Nem az számít, hogy babrálsz-e Isten dolgaival, hanem hogy miként viszonyulsz Istenhez a szívedben. Ha féled Istent, és egyfajta rettegésérzet van benned Iránta, ha igazán hiszel a létezésében és őszintén elgondolkodsz a saját sorsodon, lesznek dolgok, amiket nem fogsz megtenni; még csak gondolni sem fogsz rájuk. Éppen ezért nem lesz részed ilyesfajta kísértésben; soha nem fog ilyen érni. Hasznos az ijedtség? Az ijedtség haszontalan. Mit csinált Isten az idő alatt, amíg ez a két nő ezeket a dolgokat tette? Isten hagyta, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, átadta ezt a két ördögöt – ezt a két nem emberi lényt, akiknek a szívében egyáltalán nem volt semmiféle istenfélelem – a Sátán kísértésének, hogy teljesen feltárulhassanak és el legyenek pusztítva. Nem ez Isten hozzáállása? Ez Isten igaz természete, amit nem szabad könnyedén venni! Az emberek emberi eszközökkel kezelnek másokat, megtorlásban részesítik őket, gonoszsággal viszonozva a gonoszságot. Isten azonban nem ezt teszi; megvan, hogy mi a lényeg a számára; megvannak a maga alapelvei és a saját módszerei. Amikor Isten megtorlással sújt valakit, úgy teszi, hogy az semmit sem érez belőle; az ember nincs a tudatában, Isten szemében viszont már meg van oldva az ügy. Évek múlva, apránként fog majd felszínre törni a későbbi szenvedés. Miután Isten megfosztotta az illetőt a kegyelmétől, áldásaitól, megvilágosodásától, megvilágításától és minden olyan bánásmódtól, ahogyan Isten egy normális embert kezel, teljességgel elveszíti emberi mivoltát; Isten szemében nem teremtett lény többé, hanem valami egészen más, vadállat csupán. Isten ezt mondja: „Ő felhozza napját gonoszokra és jókra.” Jók vagy gonoszok vajon ezek az emberek? Egyik sem. Isten szemében az ilyen emberek ki lettek törölve az Ő feljegyzéseiből; odavannak, nem emberiek. Hogyan definiálhatók azok, akik nem emberiek? (Emberi ruhába öltözött barmok, vadállatok.) Egyesek még irigyelhetik is őket, ezt mondván: „Ezek odakint dolgoznak és pénzt keresnek, nem hívőkkel élnek; sokkal kényelmesebb életük van, mint amilyen a gyülekezetben szenvedni és hajnaltól napnyugtáig kötelességet teljesíteni.” Elmondom neked, hogy még csak ezután jönnek el számukra a szenvedés napjai. Ha irigykedsz rájuk, csak tessék, utánozd őket! Isten háza nem szab korlátokat. A szenvedés nem korlátozódik a betegségből fakadó testi fájdalomra; ha valakinél elér egy bizonyos mértéket a belső szenvedés, az leírhatatlan tud lenni; ilyenek például a pszichét érő csapások, különösen, ha Isten büntetése sújt le valakire – rosszabb ez és kínzóbb a halálnál; egyfajta mentális gyötrelem. Ez a két nő végül ilyen helyzetben találta magát, mivel meggondolatlan cselekedeteikkel megsértették Isten természetét. Az emberi elképzelések szerint úgy tűnik, hogy nem számít, milyen hibákat vétenek, vagy mit tesznek az emberek: ha vissza tudnak jönni Isten elé, hogy megvallják és megbánják azokat, Isten meg tud bocsátani nekik, ami pedig azt bizonyítaná, hogy Isten szeretete hatalmas, és hogy Ő igazán szereti az emberiséget. Ez emberi elképzelés, és azt mutatja, hogy túl sok képzelődéssel és túl sok emberi akarattal van tele az emberek Istenről alkotott elgondolása. Ha Istent emberi elképzelések korlátoznák, akkor Isten cselekedetei alapelvek nélkül valók volnának, Istennek pedig nem lenne természete; ilyen Isten nem létezik. Pontosan azért vannak Istennek különféle megnyilatkozásai, mivel Ő igazán létezik, élő és eleven, és mivel tagadhatatlanul és konkrétan valóságos. Ezek a megnyilatkozások az emberek irányában mutatott különböző cselekedeteiben és hozzáállásaiban világosan láthatók, és az Ő valódi létezésének bizonyítékai. Egyesek ezt mondják: „Ezek az emberek saját maguk sincsenek tudatában annak, amikor foglalkoznak velük, akkor mi hogyan láthatjuk meg Isten létezését?” Éppen az imént említett esetek láttatják meg az emberekkel Isten hozzáállását és természetét, valamint Isten alapelveit is abban, ahogyan a dolgokat teszi és az embereket kezeli. Nem bizonyíték ez Isten valódi létezésére? (De igen.) Ha ez az Isten nem létezne, ha Ő valóban levegő volna csupán, akkor bármit is tesz, az mind alapelvek és határok nélkül való volna; észrevehetetlen, érinthetetlen és üres volna, nem valósulna meg az emberek életében, és irreleváns volna az emberek élete, cselekedetei, illetve bármely megnyilvánulásuk szempontjából. Elmélet, érv, üres beszéd volna csupán. Pontosan azért láthatják meg az emberek Isten hozzáállását abból a sok dologból, amit Ő tesz, mert ez az Isten létezik.

Az Isten munkájával kapcsolatos különféle emberi elképzelések és képzelődések fő részét alapvetően átbeszéltük a közösségünk során. Mire összpontosít a fő rész? Azokra a különféle elképzelésekre, képzelődésekre és elgondolásokra, amelyek Isten ítéletével és fenyítésével kapcsolatban élnek az emberekben, valamint az azzal kapcsolatos különféle elképzeléseikre és képzelgéseikre, hogy mit jelent a beállítottságbeli változás. Azonkívül, számtalan emberi képzelődés létezik az Isten ítélő és fenyítő munkájának hátterében húzódó alapelvekkel, illetve Istennek az emberektől megkövetelt normáival kapcsolatban is. Ezek a fogalmak általánosságban zavarosak és ködösek az emberek számára. Mit jelent a világosságnak ez a hiánya? Azt jelenti, hogy az emberek még mindig nem értik az igazságot, és az Isten rajtuk végzett munkájával kapcsolatos igazságokat sem. A mai beszélgetésünknek köszönhetően van most már egy vázlatos meghatározásotok az ítéletről és a fenyítésről, valamint azokról a normákról, amelyeket megkövetel Isten az emberektől? (Igen.) Most, hogy ezt értitek, mit kell vajon tennetek? Először is el kell ismernetek, hogy Istennek ezek a normái. Rugalmasak ezek a normák? Lehetnek-e magasabbak vagy alacsonyabbak annál, amilyenek valójában? (Nem.) Miért nem? A Kegyelem Korától kezdve mostanáig azt láthatjuk azoktól, akiket Isten tökéletesített, hogy ezek a normák szigorúak és jól meghatározottak; Isten soha nem fog változtatni rajtuk. Nem változtatta meg őket kétezer éve, és azóta sem mindezidáig. Arról van szó csupán, hogy most több embernek lesz része tökéletesítésben, mivel Isten ilyen sokat beszélt. Egykor kisebb léptékben munkálkodott, és nem közölt kifejezetten annyi igazságot az emberekkel. Mostanra Isten több igazságot közölt és több szándékát ismertette velük, valamint kifejezésre juttatott minden normát, amit megkövetel tőlük, és minden igazságot, amiről tudniuk kell. Ezzel egyidejűleg Isten Lelke is ezzel összhangban munkálkodik az emberek között. Ez a két aspektus együttesen bizonyítja, hogy ebben az időszakban Isten több embert szándékozik tökéletesíteni – az emberek egy csoportjáról van szó, nem csupán egy-két emberről. Ebből az információból ítélve a legtöbbeteknek van reménye a tökéletesítésre? Némelyek azt mondják, hogy nem biztosak benne, de még ha bizonytalanok vagyunk is, próbáljuk meg; jobb kudarcot vallani, mint most irgalomért könyörögni. Miféle magatartás az, ha valaki irgalomért könyörög ebben a pillanatban? Gyáva, értéktelen, inkompetens, megvetendő viselkedés, Isten megszégyenítése. Nem szabad gyávának lennetek! Világosan és egyértelműen meg lett mondva az embereknek, hogy melyek a tökéletesítés feltételei és normái; az marad hátra, hogy miként kell gyakorolni és hogyan kell együttműködni Isten munkájával. Nem számít, hányszor vallasz kudarcot ez idő alatt, amíg nem sérted meg Isten természetét, addig ne csüggedj és ne add fel; törekedj továbbra is felfelé! Egyesek azt mondják, hogy gyönge képességűek. Nem tudja talán Isten, hogy gyönge képességűek? Már a gyönge képességük beismerése is jó dolog Isten szemében, mivel a romlott emberiség arrogáns és önelégült, és nagyon kevesen ismerik be, hogy gyönge képességűek. Ennek az elismerése jó dolog, jó kifejeződés. Némelyek a tapasztalataikról beszélnek, felismerve, hogy szegényes és rossz az emberi mivoltuk. Másokban miért nincs meg ez a felismerés? A szegényes emberi mivoltod, a rossz emberi mivoltod elismerése azt mutatja, hogy megértetted Isten szavait és kapcsolatba hoztad azokat magaddal; azt mutatja, hogy van hited Isten üdvözítő munkájában, hogy ott van benned az elhatározás és hajlandóság, hogy eleget tégy Istennek – hogy legalább arra képes voltál, hogy elismerd ezt az igaz állítást. A nem hívők közül ki mondja most rossznak magát? Még amikor rosszak is, jónak állítják magukat; azt állítják, hogy a gonosz tetteik nagyszerű jócselekedetek és erkölcsös viselkedés, durván elferdítve ezzel a jót és a rosszat. Nem számít tehát, hogy milyen akadályokkal találkoztok, nem számít, milyen kudarcokkal vagy buktatókkal, látnotok kell, hogy ott van előttetek a remény. Ki van előttetek? Isten! Isten szavainak vezetésével és irányításával az emberek rá tudnak lépni a helyes útra.

Ma három esettanulmányról beszélgettünk, amelyek tisztázták az emberek Isten munkájával kapcsolatos különféle elképzeléseit és képzelődéseit. Mindannyian megértettétek az üzenetet? (Igen.) Az, hogy képesek voltatok megérteni, azt mutatja, hogy birtokában vagytok az igazság elfogadásához szükséges képességnek és adottságoknak – van remény arra, hogy megértitek és elnyeritek az igazságot. Miért nem lehet mindössze egy-két, esetleg két-három óra alatt világosan elmagyarázni ezeket az igazságokat? Azért nem, mert rengeteg előzetes tartalmat fel kell vázolni ahhoz, hogy az azokat követő részletekről beszélni lehessen. Némi megelőző alapozó munka nélkül képtelenek lesztek lépést tartani az utána következő tartalommal. Ha tömören kellene beszélnem, mindenféle előzetes tartalom közlése nélkül, nehezen tudnátok követni. Így aztán néhány példáról beszélek, azután mind pozitív, mind negatív szempontból kifejtem azokat, hogy segítsek nektek megérteni, felismerni és tudni, hogy pontosan mi is történik ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, és hogy miként kell azokat tisztán érteni. Ha képesek vagytok ezt elérni, akkor nem volt hiábavaló a beszédem. Attól a pillanattól fogva, hogy valami fogalmad lesz ezekről az igazságokról, amikor hallasz róluk, egészen addig a pontig, ahol már alapos megértéssel rendelkezel, ahol a szíved mélyén felismered, hogy miért mondja Isten ezeket a dolgokat, hogy a saját romlott beállítottságod mely részét érintik ezek az Isten által elmondott igazságok, és hogy miért akarja Isten elmondani neked ezeket a dolgokat, szükség van egy bizonyos szintre a megértés ezen szintjének eléréséhez. Össze kell kapcsolnod ezeket az igazságokat a saját romlott beállítottságoddal, beszédeddel, viselkedéseddel, gondolataiddal és elgondolásaiddal – vagyis az aktuális helyzetedre kell alkalmaznod azokat, és akkor, anélkül, hogy tudatában lennél, fokozatosan megérted és felfogod majd ezeket az igazságokat. Ha nem veted össze azokat a saját eseteddel, hanem ma jegyzeteket készítesz róluk, holnap átnézed és memorizálod azokat, majd pedig hirdeted azoknak, akik még sosem hallottak róluk, azt gondolhatod, hogy megnyerted ezeket az igazságokat, pedig valójában nem. Attól a naptól fogva, hogy képes vagy doktrínákat ontani magadból, ezek az igazságok nem igazságok többé a számodra, és nehézzé válik számodra az igazság felfogása, mintha egészen eltűnt volna az igazság. Amint puszta doktrínává válik számodra az igazság, nehezen fog tudni hatást gyakorolni rád. A saját valóságoddá kell alakítanod az igazságot, a keresés és a beszélgetés segítségével fokozatosan magadra kell alkalmaznod minden egyes igazság gyakorlati aspektusát, végül pedig meg kell értened, hogy mely állapotokat foglalja magában ez az igazság, és mi tartozik bele ahhoz, hogy megérthesd, milyen jelentés rejtezik Isten e szavai mögött. Ez az igazság megértésének a kezdete. Most mit értetek? (Doktrínákat.) Amikor az emberek először kerülnek kapcsolatba az igazsággal, egyfajta doktrína az, amit értenek. Nem egyszerű azonban a doktrína megértése; egy bizonyos képesség és felfogóképesség szükséges hozzá. Csöndes és összpontosításra képes szívet is követel, hogy osztatlan figyelemmel tudd hallgatni a prédikációkat. Úgy találtam, hogy egyesek ezt gondolják, amikor prédikációkat hallgatnak: „Értéktelen, amiről beszélsz, nem vagyok hajlandó odafigyelni. Prédikációkat akarok hallgatni, nem pedig eseményekről hallani.” Azt hiszik, arról beszélek, hogy mi helyes, és mi helytelen. Mivel ezt a nézőpontot képviselik, nem tudják befogadni, amit hallanak; elálmosodnak, nem értik, nem tudják követni. Az ilyen emberekben nincs meg az igazság felfogásának a képessége; a képességük hiányos. Egyesek, akik szellemi embereknek nevezik magukat, nem hajlandóak figyelni, amikor azt hallják, hogy történeteket mesélek. Vizet isznak vagy ásítoznak, és folyton fészkelődnek. Ezt gondolják: „Külső dolgokról szóló történeteket mesélsz; túl sekélyes, nem tudom befogadni. Többet kellene a szellemi birodalomról beszélned; az jobban megfelelne az ízlésemnek.” Pontosan ez a hozzáállása némelyeknek. Ha már sok éve működnek vezetőként, szívesen beszélnek magasztos prédikációkról, nagyszerű elméletekről és a harmadik ég szavairól; minél többet beszélnek, annál lelkesebbé válnak. Ám ha a gyülekezeten belüli dolgokról, gyakorlati tapasztalatokról beszélünk, és különösen akkor, ha az emberi psziché dinamikáit boncolgatjuk, azt mindig sekélyesnek és unalmasnak találják. Milyen beállítottság ez? Birtokában vannak ezek az emberek az igazságvalóságnak? Képesek az ilyen emberek valódi problémákat megoldani a munkájuk során? Kedvelitek az ilyen embereket? Az igazságról történő beszélgetés nem választható el a valóságtól. Képesek az olyan emberek szeretni az igazságot, akiket nem érdekel a valóság? Nem gondolom; az ilyen emberek idegenkednek az igazságtól, ez pedig nagyon veszélyes.

2018. november 8.