Az elképzelések témáját illetően három pontról beszélgettünk legutóbb: először az Istenbe vetett hittel, másodszor a megtestesüléssel, harmadszor pedig az Isten munkájával kapcsolatos elképzelésekről. Az első két pont megbeszélését befejeztük, míg a harmadik pont vonatozásában meglehetősen alapvető fogalmi dolgokról beszéltünk. Ami az ezen ponttal kapcsolatos elképzeléseket, illetve az ezen elképzelésekkel kapcsolatos dolgokat illeti, elgondolkodtatok-e utána alaposan arról, hogy milyen egyéb dolog függ össze ezekkel az elképzelésekkel és kapcsolódik ehhez az igazsághoz? Egyetlen igazság sem olyan egyszerű, mint a szó szerinti jelentése; mindegyik magában hordozza a maga valódi jelentését, és mind az emberek életbe való belépésével, illetőleg a hétköznapi életük és az Istenben való hitük mindenféle aspektusával kapcsolatos. Felismertetek-e hát bármilyen dolgot a hétköznapi életetekből az igazság ezen aspektusát illetően? Amikor az igazság ezen aspektusáról szóló közléseket hallgattok, csak egy részét tudjátok megérteni meg, a szó szerinti értelemben, és a nyilvánvaló elképzeléseket valamelyest tisztán látjátok. Később, további elmélkedés, imádkozás, keresés, valamint azáltal, hogy a tapasztalataitok alapján beszélgettek a testvéreitekkel, képesnek kell lennetek arra, hogy némileg mélyebb és gyakorlatibb megértést nyerjetek. Ha a szó szerinti értelemben nézzük e három igazságot, melyik szól a leginkább az emberek romlott beállítottságairól, az Isten természetét illető megértésükről és a gyakorlati belépésükről? Melyik a legmélyrehatóbb és legalaposabb igazság? (A harmadik igazság.) A harmadik igazság egy kissé mélyrehatóbb. Az első az Istenbe vetett hittel kapcsolatos elképzelésekről szólt, és ezek az elképzelések eléggé nyilvánvaló és a felszínen lévő dolgok; a második a megtestesüléssel kapcsolatos elképzelésekről, amibe olyan dolgok tartoznak, amelyeket látni és érteni tudnak az emberek, és amelyekkel kapcsolatba kerülhetnek, illetve amelyekről elgondolkodhatnak az életük során; a harmadik igazság az Isten munkájával kapcsolatos elképzelésekről szólt, ami az emberek romlott beállítottságaival függ össze – ez az utolsó igazság valamivel mélyrehatóbb. Mik tehát pontosan az Isten munkájával kapcsolatos elképzelések? Milyen elképzeléseik vannak az embereknek Isten munkájáról? Hogyan kell megérteniük ezeket az elképzeléseket, hogyan kell foglalkozniuk velük és hogyan kell eloszlatniuk azokat? Ez a mai beszélgetés témája.

Amikor az érvelésük és ítéletük alkalmazásából kiindulva egészen odáig fajulnak az emberek Isten munkájáról szóló elképzelései, hogy követeléseket támasztanak Istennel szemben, túlzó vágyaik lesznek Isten irányában, ellentétbe kerülnek Vele, valamint elkezdik méricskélni és megítéli az Ő munkáját, akkor ezek az elképzelések nem tekinthetők többé csupán nézőpontnak vagy vélekedésnek, hanem az emberek romlott beállítottságaival is kapcsolatosak lesznek. Ha pedig romlott beállítottságokkal lesznek kapcsolatosak, az elég ahhoz, hogy az emberek ellene álljanak Istennek, megítéljék Őt, sőt, el is árulják Őt. Éppen ezért az még nem nagy probléma, ha nem mennek tovább a képzelődéseknél és a spekulációnál az emberek Istenről szóló elképzelései, ám ha az Isten munkájával kapcsolatos nézőponttá és az Isten munkájához való hozzáállássá fajulnak, ha Istennel szemben támasztott észszerűtlen követelésekké és Isten elítélésévé válnak, vagy pedig ambícióval, vágyakkal vagy szándékokkal telnek meg, akkor többé nem szokványos elképzelések csupán. Miért mondom, hogy akkor már nem szokványos elképzelések? Azért, mert ezek az elképzelések és gondolatok az életbe való belépéseddel, Isten munkájának megértésével és azzal kapcsolatosak, hogy el tudod-e fogadni Isten szuverenitását, és alá tudod-e vetni neki magad, valamint hogy el tudod-e ismerni Őt mint Uralkodódat és mint Teremtőt, mindez pedig közvetlen kihatással van az Istennel kapcsolatos álláspontodra és a Hozzá való viszonyulásodra. Így nézve súlyos probléma-e hát, ha ilyen elképzeléseik vannak az embereknek? (Igen.) Ha boncolgatni akarjuk ezeket az elképzeléseket, és elméleti szempontól tesszük ezt, akkor egy kissé elvontnak vagy a mindennapi életetektől távol állónak hangozhatnak. Folytassuk hát a beszélgetést az emberi élethelyezetek különféle típusairól, amelyeket a hétköznapi életben vagy az emberek körében láthatunk, vagy az emberek sorsáról, vagy az Isten szuverenitásával és irányításával kapcsolatos különféle nézeteikről és az ezekhez való különféle hozzáállásukról, éspedig az emberi elképzelések boncolgatása végett, valamint azért, hogy megláthassák az emberek, hogy miként uralkodik Isten az emberiség felett, hogyan irányítja őket, és melyek Isten munkájának a tényleges körülményei. Olyan téma ez, amelyről nem oly könnyű beszélgetni. Ha túlságosan elméleti a beszélgetés, üresnek fogják érezni az emberek, míg ha túlságosan triviális dolgokról szól, vagy túl közel esik az emberek valóságos életéhez, akkor azt fogják gondolni, hogy nagyon sekélyes, és akkor probléma lesz ezzel. Bárhogy legyen is, ettől függetlenül beszélgessünk róla meglehetősen egyszerű és könnyen érthető módon, ami még mindig történetmeséléssel valósítható meg. Az emberek a történet cselekményén és szereplőin, valamint a történetben tükröződő életfilozófián és az általuk látott jelenségen keresztül megérthetik Isten munkájának egyes módjait és módszereit, továbbá azt is, hogy milyen megtévesztő nézeteik vannak az embereknek a valóságos életben Isten munkájával, szuverenitásával és mindenekre kiterjedő irányításával kapcsolatban, vagy hogy milyen helytelen dolgokhoz ragaszkodnak – az emberek valamivel könnyebben értenek az ilyen beszélgetésből.

Íme a történet: volt egyszer egy kislány, aki egy nem túlságosan gazdag családba született. Már egészen kicsi kora óta volt egy kívánsága: nem azt kérte, hogy hadd legyen gazdag vagy tehetős az életben, hanem annyit akart csupán, hogy legyen, akire támaszkodhat. Eltúlzott volt vajon ez a kívánság? Túl sokat kért a kislány? (Nem.) Sajnos azonban az édesapja még azelőtt meghalt, hogy ő elérte volna a felnőttkort, így lényegében nem volt kire támaszkodnia az életben. Elveszítette az első számú személyt, akire ebben az életben támaszkodhatott, az egyetlen embert, akiről fiatal elméjével úgy gondolta, hogy ráhagyatkozhat. Hogy nem kínozta-e vajon nagy gyötrelem fiatal elméjét? Egy ilyen történés bizonyosan nagy gyötrelmet okozott a számára. Hogy érte-e trauma a szívében? Minden bizonnyal igen. Miért érte ez a trauma? Azért, mert fiatal elméjében nem volt még készen arra, hogy ezt mondja: „Képes vagyok a függetlenségre, tudok gondoskodni magamról, nem szükséges többé a szüleimre támaszkodnom.” Ahogy mondani szokás, még csak ezután kezdte bontogatni a szárnyait. Naiv gondolatataiban nem jutott még el odáig, hogy átgondolja, mit is kezdjen a jövőjével, vagy hogy miként maradhatna életben a szülei nélkül. Ebben a helyzetben, mielőtt mindezeknek a tudatára ébredt volna, következett be az apja halála, ami azt jelentette, hogy odalett a megélhetési forrása az életben, és még az addigiaknál is keményebb idők vártak rá. Képzelhetitek, milyen napokat élt meg ezután. Nehéz élete volt az anyjával és az öccsével, épp csak megvoltak valahogy. De bármennyi gyötrelemben volt is része, az életnek mennie kellett tovább, így a kislány továbbvergődött, anyja és testvére társaságában. Néhány évvel később felnőtt, már képes volt önállóan némi pénzt keresni, hogy fedezze az anyja és a testvére megélhetési költségeit, de továbbra sem számítottak semmi esetre sem tehetősnek az életben. Mindeközben nem változott a legbensőbb kívánsága: szüksége lett volna valakire, akire támaszkodhat, de vajon miféle emberre? Milyen lehetett pontosan az az ember, akire támaszkodni szeretett volna? Írjátok le Nekem az illetőt! A lehető legegyszerűbben fogalmazva mit jelenthetett a számára az a „valaki, akire támaszkodhat”? Olyasvalakit, aki biztosítani tudja számára megélhetést, valamint az élelmet és a ruházatot anélkül, hogy neki kelljen elmenni és magának előteremteni a betevőt, vagy hogy bármi fájdalom érné. Valakit, akire legalább akkor támaszkodhat, ha rosszul alakulnak a dolgok; valakit, aki – amint mondani szokás – fedezi őt. Egy ilyen emberre szeretett volna támaszkodni. Még ha anyagilag nem is tudta volna segíteni vagy támogatni őt ez az illető az életben, legalább akkor ott lehetett volna a lány számára erős váll gyanánt, amikor balul üt ki valami, vagy amikor meggyötörtnek érzi magát, és segíthetett volna neki átmenni a nehéz időkön és túlélni a vihart – ez volt az, amire vágyott. Vajon túl nagy kérés volt ez? Valószerűtlen volt ez a kívánság? Nem volt túl nagy kérés, és nem volt valószerűtlen kívánság. Hát nem valami hasonlóan egyszerű dologra vágynak sokan mások is? Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy születésüktől fogva csak magukra támaszkodtak, senki másra. A legtöbb ember, aki ezen a világon és egy közösségben él, azt reméli, hogy lesz majd egy barát vagy valaki más, akire támaszkodhat, és ez a lány sem volt kivétel.

Egy szempillantás alatt házasulandó korba ért a lány, és még mindig szeretett volna találni valakit, akire támaszkodhat – valakit, akire rá lehet hagyatkozni. Nem feltétlenül kellett volna különösen tehetősnek lennie ennek a valakinek, az sem lett volna szükséges, hogy tejben-vajban fürössze a lányt, vagy hogy kiváló beszélgetőpartner legyen. Az kellett volna csak, hogy ott legyen és támogassa őt, amikor a leginkább bajban van, vagy amikor nehézség vagy betegség sújtja, még ha nem is tud egyébbel szolgálni a számára néhány vigasztaló szónál. Könnyen valóra váltható kívánság volt ez vajon? Nem lehet biztosan megmondani. Senki sem tudja, hogy megegyeznek-e az emberek kívánságai azzal, amit Isten a tervei szerint nekik akar adni vagy el akar bennük végezni, vagy hogy végső soron eleve el vannak-e rendelve a kívánságaik. Éppen ezért senki sem tudta, hogy valóra válhat-e ennek a lánynak a kívánsága, és nem tudta ő maga sem. Mindazonáltal kitartott a kívánsága mellett, ahogy továbblépett az élete következő szakaszába. Ekkor nagyon aggódott és nyugtalannak érezte magát, de akárhogy is, végül mégiscsak eljött az a bizonyos nap. Nem tudta, hogy akihez feleségül készül menni, valóban olyan ember-e, akire egész hátra lévő részében támaszkodhat, de mégis, őszintén reménykedett a szívében: „Ez az ember biztosan olyasvalaki, akire számíthatok. Elég nehéz volt az életem elmúlt húszegynéhány éve. Ha olyasvalaki mellett kötök ki, aki nem megbízható, még nehezebb lesz a hátralévő életem. Akkor kire másra támaszkodhatnék még?” Fájdalmak gyötörték, de semmit sem tehetett, így hát csak tovább reménykedett. Amikor az emberek nem tudják, miért vannak itt ebben az életben, és miként kellene végighaladniuk az életen, ilyesfajta kívánsággal és ismeretlen reménnyel tapogatóznak tovább a túlélés érdekében. Amikor eljött ez a pillanat, a lány nem tudta, milyen jövő vár rá. Ismeretlen volt számára a jövő. Ő csak ment tovább előre. Csakhogy a tények gyakran ellentétesek az emberek kívánságaival. Egyelőre még ne kommentáljuk, hogy miért rendezi Isten így az emberek sorsát – hogy Isten szándékos rendelése ez, vagy azért van így, mert a romlottság és a tudatlanság miatt szöges ellentétben állnak az emberek vágyai és követelései azzal a sorssal, amelyet Isten rendelt a számukra, s ezért aztán gyakran nem válhatnak valóra a kívánságaik, és gyakran nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan remélték – most még ne beszéljük meg mindezt! Folytassuk először magát a történetet.

Miután férjhez ment a lány, az élete következő szakaszába lépett, miközben továbbra is ragaszkodott a kívánságához. Mi vár rá ebben az életszakaszban? Nem tudta, de el sem kerülhette mindössze azért, mert félt az ismeretlentől. Muszáj volt megacéloznia magát és továbbmenni, és továbbra is túl kellett élnie minden napot. Élete e fontos fordulópontján végre elérkezett a számára az a sors, amelyet Isten rendelt neki – és ez ellentétes volt azzal, amire ő maga áhítozott. A hőn áhított, meghitt családi élet egy egyszerű ággyal, egy kis íróasztallal, egy egyszerű, tiszta szobával, férjjel és gyerekekkel – ez az egyszerű élet, amelyet szeretett volna magának, sohasem válhatott valóra. Miután összeházasodtak, a férje az egész évet hazulról távol töltötte a munkája miatt, ezért egymástól külön kellett élniük. Milyen kilátásokat tartogat a nő számára egy ilyen élet? Megfélemlítést és hátrányos megkülönböztetést. Az, hogy ilyen életkörülményekkel kellett szembenéznie, újabb csapás volt az életére és a sorsára nézve. Nem így képzelte a dolgokat, és soha nem akart ilyet látni vagy ilyennel szembesülni, ám a tények a legkevésbé sem egyeztek meg a kívánságaival és a képzelődéseivel. Az történt meg vele a valóságban, amit sosem szeretett volna látni vagy tapasztalni. A férje egész évben távol volt a munka miatt. Neki önállónak kellett lenni, az életben éppúgy, mint anyagilag. El kellett mennie és pénzt kellett keresnie, hogy ki tudja fizetni egyedül a számlákat. Senkije sem volt, aki segített volna neki az életben, és minden téren csakis magára támaszkodhatott. Ilyen életkörülmények közepette vajon olyasvalaki mellett találta magát ez a nő, akire támaszkodhatott, vagy a legkevésbé sem? (A legkevésbé sem.) Beteljesült vagy szertefoszlott a vágya, miután férjhez ment? (Szertefoszlott.) Élete második fontos szakaszában nyilvánvalóan újra szertefoszlott a reménye, és senkire sem támaszkodhatott. Az az ember, akiről azt gondolta, hogy támaszkodhat majd rá az életben, nem volt mellette, és egyáltalán nem lehetett rá hagyatkozni. Arra az emberre, akit erős oszlopának, kősziklájának és olyasvalakinek gondolt, akire majd támaszkodhat, egyáltalán nem hagyatkozhatott. Mindent magának kellett csinálnia, és mindennel egyedül kellett szembenéznie és megbirkóznia. A legnehezebb időkben nem tudott egyebet tenni, mint elbújni az ágyban és a takaró alatt sírni, és senki sem volt, akivel megoszthatta volna a gondjait. A méltósága, versenyképessége és önbecsülése végett gyakran rettenthetetlen külsőt mutatott és erős asszonynak látszott, de mélyen, legbelül valójában nagyon törékeny volt. Támogatásra volt szüksége és olyan valakire áhítozott, akire támaszkodhat, de még nem vált valóra ez e kívánsága.

Néhány évvel később folyton költözködött, gyermekeit magával hurcolva, bérelt házakban éltek, és nem volt állandó lakhelyük. Így aztán az évek múltával apránként, fokról-fokra porladt semmivé az élettel kapcsolatos egyik legalapvetőbb elvárása. Nem vágyott másra, mint egy kicsiny szobára egy ággyal, egy kis íróasztalra, tűzhelyre, amin főzhet, arra, hogy a családjával körülülhessék étkezéskor az asztalt, tarthassanak néhány csirkét és egyszerű életet élhessenek. Nem várt el gazdagságot vagy jómódot; elég lett volna neki, ha egyszerű, békés életet él, és együtt van a család. Most azonban nem volt mit tennie: bizonytalanságban kellett élnie, gyermekeit magával hurcolva. Nem csupán nem volt kire támaszkodnia, hanem – ami ennél is rosszabb – ő lett az, akire a saját gyermekei támaszkodtak. Az is eszébe jutott, hogy ha már ilyen fájdalmas az élet ebben a halandó világban, talán találhatna valami módot e fájdalom eloszlatására, például beállhatna buddhista apácának, vagy kereshetne egy helyet, távol az emberi társadalomtól és ettől a szenvedéstől, ahol a lelki erényeit ápolhatja anélkül, hogy bárkire is támaszkodna, vagy hogy bárki is őrá támaszkodna, mert egyszerűen túl fárasztó és túl fájdalmas volt a számára így élni. De vajon mi volt az egyetlen dolog, ami tartotta benne a lelket, és ami miatt kitartott? (A gyermekei.) Így van. Ha nem lettek volna gyermekei, talán még fájdalmasabb lett volna minden nap, amelyet megélt, de mivel voltak gyermekei, felelősséget vállalt értük, és ő lett a számukra az, akire támaszkodtak. „Anya!” – szólították meg a gyermekei, minek hallatán úgy érezte, hogy túl nehéz teher nyomja a vállát, és hogy nem rázhatja csak úgy le magáról a felelősséget, s hogy ahelyett, hogy ő támaszkodna másokra, őrá támaszkodhatnak mások, ez pedig – gondolta – tekinthető egyfajta örömforrásnak az életben, az élethez való hozzáállásnak és az élethez szükséges motivációnak. Így sikerült kibírnia még vagy tíz évet a gyermekei érdekében. Hosszúnak tűntek vajon a napok? (Igen, annak.) Miért tűntek hosszúnak? (Azért, mert nehéz életet élt, s emiatt hosszúnak tűntek a napok.) Tapasztalatból tudjátok ezt, a szavaitokból ítélve nektek is volt részetek ebben. Nehéz és kínokkal teli napokat élt meg, amelyek ezért rendkívül hosszúnak tűntek. Csupa kín volt a szívének minden, amin keresztülment, ezért a napokat számolva kellett élnie, és nem volt könnyű egy ilyen életet végigcsinálni. Már felnőttek a gyermekei, de a kívánsága nem változott. Még mindig ez a kívánság élt mélyen a szívében: „Már idősebbek a gyerekek, és nem olyan nagy erőfeszítés többé gondoskodni róluk. Ha velünk lehetne a férjem, és újra egyesülne a családunk, akkor még jobb lenne az életünk.” Visszatért a csodálatos képzelődése, és – ahogy a nem hívők szokták mondani – ismét sikerült befognia a remény szelét a vitorlájába. Amikor éjszakánként nem tudott aludni, ilyen gondolatok jártak a fejében: „Most, hogy a gyerekek már felnőttek, ha be tudnak jutni főiskolára, végül pedig jó munkát találnak és pénzt keresnek, akkor könnyebb lesz az élet, és jobb lesz a helyzetünk élelem, ruházkodás és lakhatás tekintetében a mostanihoz képest. Ha pedig visszajön a férjem, még jobb lesz az élet, és lesz valaki, akire támaszkodhatok! Az a két ember, akire korábban támaszkodtam, cserben hagyott, de most több emberre támaszkodhatok! Igen jók voltak hozzám az égiek! Úgy tűnik, jobb napoknak nézek elébe.” Azt hitte, hogy jobb napok várnak rá. Jó dolog ez vagy rossz dolog? Senki sem tudja. Senki sem tudja, hogy mi valakinek a sorsa az életben, vagy hogy mi vár rá. Az emberek mind így, csodás kívánságaikhoz ragaszkodva vergődnek végig az életen.

Eltelt tíz év, a férjét másik munkakörbe helyezték át, és végre egyesült a család, ami jó volt. Vajon olyasvalakivé válhatott végül a férfi, akire támaszkodhatott a felesége? Osztozni tudott vele az élet fájdalmaiban? Mivel sohasem éltek együtt és nem is ápoltak mély kapcsolatot egymással, az asszony egyáltalán nem ismerte jól a férjét. A következő napokban elkezdték megtanulni az együttélést és mélyebben megérteni egymást. A nő kívánsága még mindig nem változott. Azt remélte, ez a férfi lehet az, akire támaszkodhat, aki megvigasztalja és aki enyhíti a fájdalmát, jöjjön bármi. Csakhogy még ekkor sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan eltervezte. Ez a férj, akivel soha nem ápolt mély kapcsolatot, ez a férfi, akit egyáltalán nem értett, egyszerűen nem tudott azzá az emberré lenni, akire támaszkodhatott volna. Azért nem, mert merőben mások voltak a kettejük túlélési képességei, emberi kvalitásai, csakúgy, mint az életfelfogásuk, értékrendjük és a gyermekeikhez, a családhoz és a rokonaikhoz való hozzáállásuk. A pár folyton vitatkozott, és állandóan civódtak egymással a legkülönbözőbb dolgokon. A nő legbelül abban reménykedett, hogy képes lesz kitartani, míg a férje megérti végre a kedvességét, a türelmét és a megpróbáltatását, ez pedig megérinti majd érzelmileg, és újra egymásra találnak, de mégsem vált valóra a kívánsága. De mit gondolt vajon mélyen legbelül: olyasvalaki volt-e a férje, akire támaszkodhatott? Vagy képes lett volna-e ilyen emberré válni? (Nem lett volna rá képes.) Valahányszor nehézségekkel nézett szembe a nő, nem csak hogy nem vigasztalta meg és nem enyhítette a fájdalmát a férje, hanem valójában még fokozta is, és csak még csalódottabbnak és tehetetlenebbnek érezte magát miatta. Mik voltak ekkor a legbensőbb érzései és milyen volt az életfelfogása? Csupa csalódás és fájdalom, ami miatt kérdések merültek fel benne: „Valóban van Isten? Miért ilyen nehéz az életem? Nem akarok mást, mint hogy legyen valaki, akire támaszkodhatok; hát túl nagy kérés ez? Csak ez az egyetlen, aprócska kívánságom van. Miért nem vált valóra még mindig az eddig leélt éveim alatt? Nem túlzóak a követeléseim, és nincsenek ambícióim. Csak azt szeretném, hogy legyen valaki, akire támaszkodhatok, amikor rosszul alakulnak a dolgok; ez minden. Miért nem teljesülhet még egy ilyen kicsiny kívánság sem?” Több éven át fennmaradt ez a helyzet. Ennek a családnak nyilvánvalóan nem volt túl harmonikus az élete; gyakoriak voltak a viták. A gyerekek szomorúak és boldogtalanok voltak, csakúgy, mint a szüleik. Nem volt békesség és öröm a családban, és mindannyian félelmet, reszketést, rettegést, valamint fájdalmat és nyugtalanságot éreztek csupán a szívük mélyén.

Néhány évvel később végre fordulatot vettek a dolgok, és eljutott az asszonyhoz az Úr Jézus evangéliuma. Úgy érezte, végre teljesülhet a vágya. „Nem szükséges az apámra, a férjemre, sem senki másra támaszkodnom a körülöttem lévők közül” – gondolta. „Ha az Úr Jézusra támaszkodom, békességben lehetek, igazán támaszkodhatom valakire és valódi békére és boldogságra lelhetek, s akkor kevésbé lesz majd vesszőfutás az élet.” Miután elfogadta az Úr Jézus evangéliumát ez az asszony, sokkal boldogabb lett, és természetesen az élete is sokkal rendezettebbé vált. Habár nem változott meg az, ahogyan a férje viszonyult hozzá, és még mindig ugyanolyan nyers volt, mint azelőtt, vagyis figyelmen kívül hagyta őt és szemernyi odafigyelést, törődést vagy aggodalmat, de még türelmet, hálát és toleranciát sem mutatott iránta, azonban az asszony hozzáállása megváltozott mindezekhez, mivel ott volt a szívében az Úr Jézus üdvössége. Nem vitatkozott többé a férjével és nem próbálta meggyőzni, mert megértette, hogy semmi hasznuk nem származik az embereknek abból, ha ilyesmiken vitatkoznak. Valahányszor balul sültek el a dolgok, beszélt az Úr Jézussal, és sokkal nyitottabb lett a szíve. Így aztán viszonylag rendeződni látszott a családi élete. De nem tartottak sokáig a jó idők, és újabb fordulatot vett az élete. Amikor elkezdett hinni az Úr Jézusban, mindjárt buzgón hirdetni kezdte az evangéliumot, bekapcsolódott a gyülekezeti életbe, és támogatta a testvéreket, ám a férje nem nézte ezt jó szemmel. Üldözni kezdte a feleségét, és gyakran szidalmazta ilyeneket mondva: „Még mindig velem akarsz élni? Ha tényleg nem akarsz, akkor váljunk külön!” A nőnek nem volt más választása, mint az Úrhoz imádkozni és beletörődni a helyzetébe. Noha nehezek és fájdalmasak voltak az ilyen napok, sokkal kevésbé volt sebzett a szíve, mint azelőtt, és az imádságból is tudott némi vigaszt meríteni. Valahányszor elcsüggedt, az Úrhoz imádkozott. Így tehát volt kiben bíznia a szívében, átmeneti beteljesülést nyert, és úgy érezte, sokkal jobb az élete.

Apránként felnőttek a gyerekek. Mivel már gyerekkoruk óta vele éltek a gyerekek, és hozzá valamivel erősebben ragaszkodtak, így érzett ez az asszony: „Most, hogy a gyermekeim felnőttek, nem szükséges többé a férjemre támaszkodnom, hanem támaszkodhatok a gyermekeimre.” Úgy tűnt, mintha már az Úr Jézusra kezdett volna támaszkodni és az Ő kezébe tette volna a szívét, a családját, de még a jövőjét és a kilátásait is, valójában azonban, ott legbelül, még mindig ragaszkodott ehhez kívánságához, amelyben szemmel látható és vele kapcsolatban álló emberek szerepeltek, és azt remélte, hogy egy napon valóra válik majd ez a kívánsága. Mivel az emberek nem láthatják, hogy hol van az Úr Jézus, azt mondják, hogy mellettük és hogy a szívükben van, ő azonban úgy gondolta, hogy Istent nem lehet megérinteni vagy meglátni, és ettől nyugtalannak érezte magát. Azt gondolta, elég lesz csak azért az Úr Jézusra hagyatkoznia, hogy Ő átsegítse a jelentős eseményeken és főbb dolgokon, de a való életben attól még a gyermekeire kell majd támaszkodnia. Mindeközben nem változott a kívánsága, ő pedig nem engedte el azt. Most már hitt az Úr Jézusban, de akkor miért nem változott meg mégsem ez a kívánsága? Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy nem értette meg az igazságot, és nem sokat tudott Isten szuverenitásáról és irányításáról, illetve nem sokat értett belőle; ez az objektív ok. A szubjektív ok az, hogy gyáva ember volt. Noha hitt Istenben, ennyi fájdalom megtapasztalása után még mindig nem volt tisztánlátása az Istenben való hit jelentőségével, az emberek sorsával, Isten irányításával és azzal kapcsolatban sem, hogy miként munkálkodik a Teremtő. Milyen dolgok mutatják meg, hogy nem volt tisztánlátása ezekkel a dolgokkal kapcsolatban? Először is, mindig másokhoz kötötte a saját boldogságát és a jobb élet utáni, mélyen gyökerező sóvárgását, azt remélve, hogy mások támogatása vagy segítő keze miatt teljesülhet majd a kívánsága. Vajon hibás nézet volt ez az életről és a sorsról? (Igen.) Ez a nézet hibás volt. Hiba vajon, ha szülőként a gyermekeidhez kötöd a reményeidet, azt remélve, hogy kötelességtudók lesznek irányodban és képesek lesznek támogatni, amikor majd felnőnek? Ez nem hiba, és nem túl nagy kérés. Akkor hát mi volt itt a probléma? Ez az asszony állandóan a gyermekeire akart támaszkodni, a gyermekeire támaszkodva akart boldog életet élni, a gyermekeire támaszkodva akarta eltölteni az élete hátralévő részét, és a gyermekeire támaszkodva akart élvezni ezt-azt. Mi volt a hibás nézete, miközben ezt tette? Miért volt ez a gondolata? Miből fakadt ez a nézete? Az emberek mindig túlzó módon reménykednek egy bizonyos életformában és egy bizonyos életszínvonalban. Ez azt jelenti, hogy az emberek már azelőtt eltervezik, hogy milyennek kell lennie az életszínvonaluknak, hogy tudnák, miként rendelkezett Isten eleve az életük felől, vagy hogy mi a sorsuk, és e terv szerint boldognak kell lenniük, békességnek és örömnek kell lennie az életükben, gazdagoknak és jómódúaknak kell lenniük, valamint lenniük kell olyanoknak, akik segítik őket, és akikre támaszkodhatnak – az emberek már korábban eltervezték az életútjukat, az életcéljaikat, az életben való végső rendeltetési helyüket, és minden egyebet is. Van mindebben bármi istenhit? (Nincs.) Nem, nincsen. Ennek az asszonynak mindig is volt egy életszemlélete: ha erre és erre támaszkodom, akkor békésebb, boldogabb és gazdagabb lesz az életem; ha erre és erre támaszkodom, akkor rendezettebb, biztonságosabb és örömtelibb lesz az életem. Helyes vagy helytelen ez az álláspont? (Helytelen.) Ilyen sok év után már eljutott az Úr Jézusban való hit szakaszába, de azt még mindig nem látta tisztán, hogy miről is szól az emberi élet. Még mindig megvoltak a maga szándékai és tervei, még mindig számítgatta a jövőbeli útját és tervezgette a majdani életét. Innen nézve helyes vagy helytelen volt vajon ez a hozzáállás az élethez és ez a fajta tervezés? (Helytelen volt.) Miért? (Azért, mert ez az asszony a maga ideáljaira és kívánságaira törekedett, nem pedig arra, amit Isten követel az emberektől.) Amire törekedett, annak semmi köze nem volt Isten eleve elrendeléséhez. Már azelőtt elhatározta, hogy talál valakit, akire támaszkodhat, hogy tudta volna, mit fog tenni Isten. Ebben az életszakaszban erre a személyre akart támaszkodni, a következőben pedig amarra. Így aztán elveszítette az Istenre való támaszkodását, és egyedül emberekre támaszkodott Isten helyett. Tekintve, hogy állandóan ez volt a kívánsága, és ezek voltak a tervei: vajon ott volt Isten a szívében? (Nem.) Akkor hát, bizonyos értelemben, mi volt az oka a küzdelmeiből eredő fájdalomnak? (A saját kívánsága okozta.) Pontosan így van. Hogyan alakult ki a kívánsága? (Úgy, hogy nem hitt Isten szuverenitásában, sem az Ő irányításában és rendeléseiben.) Így van. Nem értette, hogyan alakul az emberek sorsa, és azt sem értette, hogyan működik Isten szuverenitása. Ez a probléma gyökere.

Folytassuk a történetet! Amikor felnőttek az asszony gyermekei, némelyikük állást kapott, mások letelepedtek és megházasodtak, és persze el kellett költözniük a szüleiktől és önálló életet kellett folytatniuk, és nem tudtak gyakran találkozni a szüleikkel. Mi volt tehát a következő probléma, amellyel szembesült ez az asszony? Már-már ismét meghiúsulni látszott az a kívánsága, hogy majd a gyermekeire fog támaszkodni. Egy újabb fájdalmas tragédia volt ez, egy újabb csapás, amelyet meg kellett tapasztalnia az életben. A gyermekei mindenféle okokból adódóan nem élhettek mellette, nem szolgálhattak társaságul a számára, és gyakran meglátogatni, valamint a gondját viselni sem tudták. Ezért aztán az a reménye, hogy mellette lehetnek majd, hűek maradnak hozzá és gondoskodnak róla a gyermekei, valamint az a kívánsága, hogy támaszkodhat majd rájuk, és így könnyebben veheti a dolgokat és kényelmesebb, boldogabb életet élhet – mindez egyre távolabb és távolabb került tőle, a gondterheltsége, aggodalma és a gyermekei után való sóvárgása pedig mind inkább erősödött. Nem a fájdalom egy másik fajtája volt ez vajon? Ahogy idősödött a nő, és apránként ránehezedett az évek súlya, egyre jobban elmélyült a fájdalma, s hasonlóképpen a gyermekei után való sóvárgása is. Sok év eltelt, és noha az egyes életszakaszaiban más-más emberekre támaszkodott ez az asszony, a rendelt időben mind elhagyták őt, s ezzel teljesen meghiúsítva a kívánságait és a téveszméit, ő pedig legbelül rendkívül megkínzottnak és elgyötörtnek érezte magát. Vajon mihez vezetett ez nála? Elgondolkozott vajon az életén, vagy azon esetleg, hogy miként rendezi el a Teremtő az emberek sorsát? Az emberek normális gondolkodását figyelembe véve, miután meghallgattak néhány prédikációt és megértettek néhány igazságot, tudniuk kellene néhány dolgot a Teremtőről, az életről és az emberek sorsáról. Azonban különböző okokból kifolyólag, valamint amiatt, ami probléma volt ebben a történetben magával a főszereplővel, az asszony mindezidáig nem tudta megérteni és halvány fogalma sem volt arról, hogy mit élt át és mivel találkozott az élete minden egyes szakaszában, vagy hogy mi volt a problémája, és mélyen a szívében még mindig olyasvalaki után sóvárgott, akire támaszkodhat. Pontosan kire kellett volna tehát támaszkodnia? Igaz, hogy Isten az a Valaki, akire az emberek támaszkodnak, de Isten nem azért van csupán, hogy Rá támaszkodjanak az emberek; Ő nem csak ezért van. Fontosabb ennél, hogy tudják az emberek, miként lehetnek jó viszonyban a Teremtővel, hogyan ismerhetik meg Istent és vethetik alá magukat Neki – nem csupán a rátámaszkodásból és a támasznyújtásból áll ez a kapcsolat.

Ez az asszony azután, hogy elveszítette a gyermekeire támaszkodás lehetőségét, és mire idős korba ért, immár a férjére vetítette ki a reményét, ő lett az utolsó megragadható szalmaszál. Rá kellett támaszkodnia az alapvető létszükségletei tekintetében és azért, hogy életben tudjon maradni. El kellett érnie valahogyan, hogy éljen még néhány évet a férje, hogy némi hasznot húzhasson belőle. A férfi volt az, akire támaszkodott. Mivel sokat élt már, ősz volt a haja, ráncos az arca, és szinte az összes foga kihullott. Bár a külseje megváltozott, az nem, hogy hiába ütközött falba oly sokszor, élete minden szakaszában, végig ugyanaz volt a kívánsága: az, hogy legyen valaki, akire támaszkodhat. Volt még valami, ami nem változott: az asszony téveszméje azzal kapcsolatban, hogy mit ígért Isten az embereknek. Ugyancsak változatlanok maradtak az önmagával, az emberiséggel, illetve a sorsával és a kilátásaival kapcsolatos téveszméi is. Noha mélyen, legbelül egyre inkább elhomályosultak és távolibbá lettek ezek a téveszmék, a szíve mélyén még mindig őrzött talán egy pislákoló reménysugarat: „Ha a hátralévő éveimben boldogan tudok élni valakivel, akire támaszkodhatok, vagy ha megérem azt a napot, amikor véget ér Isten munkája, és Ő megdicsőül, akkor nem volt hiábavaló ez az élet.” Ez volt ennek az asszonynak az élete, és ez a történet vége. Mi legyen ennek a történetnek a címe? („Kire támaszkodom?”) Ez egy elég jó és elgondolkodtató cím.

Visszatérve a beszélgetésünk témájához: mi köze van ennek a történetnek az emberek Isten munkájáról szóló elképzeléseihez? Melyik része kapcsolódik az emberek Isten munkájáról szóló elképzeléseihez? Mely elképzelésekkel áll kapcsolatban? Osszátok meg a gondolataitokat! (Az emberek úgy érzik, hogy Istennek az elvárásaik és a terveik szerint kellene elvégeznie dolgokat. Ilyen elképzelésük van az embereknek.) Az emberi elképzelések egyike, hogy az emberek azt gondolják, hogy ha jók, pozitívak és proaktívak a vágyaik, akkor megadja azokat nekik a Teremtő, és nem lesznek megfosztva attól a jogtól, hogy szép élet irányába igyekezzenek. Ez egy elképzelés. Vajon az ember vágyaival, reményeivel és képzelődéseivel összhangban teljesíti a dolgokat a Teremtő? (Nem.) Akkor hát hogyan cselekszik a Teremtő? Függetlenül attól, hogy ki vagy, és függetlenül attól, hogy mit terveztél el, hogy mennyire tökéletesek és elismerésre méltóak a képzelődéseid, vagy hogy mennyire felelnek meg az életed valóságának, Isten nem tekint ezekre a dolgokra, és nem is fordít figyelmet rájuk; ehelyett Isten elrendelt módszerei és törvényei szerint történik a dolgok megvalósulása, vezénylése és elrendezése. Ez Isten igazságos természete. Némelyek ezt gondolják: „Miután már számtalan nehézséget megtapasztaltam az életemben, nem illet meg, hogy jó életem legyen? Amikor a Teremtő elé jövök, nem vagyok jogosult arra, hogy szép életet és szép rendeltetési helyet kérjek, és hogy ilyen irányú vágyaim legyenek?” Nem emberi elképzelés ez vajon? Mik az efféle elképzelések és ember által kiötlött gondolatok Isten szerint? Észszerűtlen követelések. Hogyan alakulnak ki az ilyen észszerűtlen elképzelések? (Az emberek nem ismerik Isten tekintélyét.) Ez az objektív ok. Mi a szubjektív ok? Az, hogy lázadó beállítottságuk van, és hogy nem hajlandóak keresni az igazságot, sem pedig aláveti magukat a Teremtő szuverenitásának vagy rendezéseinek. Viszontagságos vagy pedig boldog és gondtalan életet rendez el a Teremtő az emberek többségének? (Viszontagságosat.) Az emberek többsége viszontagságos életet él, amelyben túl sok a nehézség, és túl sok a fájdalom. Mi a Teremtő célja azzal, hogy viszontagságokat rendez el az emberek számára egész életük alatt? Mi ennek a jelentősége? Az ilyen elrendezések egyfelől azt hivatottak lehetővé tenni az emberek számára, hogy megtapasztalhassák és megismerhessék Isten szuverenitását, rendezéseit és tekintélyét; másfelől pedig az Isten elsődleges célja, hogy az emberek megtapasztalhassák, milyen valójában az élet, és ezáltal felismerjék, hogy Isten kezében van az ember sorsának irányítása, és az nem ember döntésétől függ, illetve nem változik meg az emberek szubjektív akaratában történő változások nyomán. Bármit tesz is a Teremtő, és bármiféle életet vagy sorsot rendezett el az embereknek, elgondolkodtatja őket az életen és azon, hogy mi is valójában az ember sorsa, és ahogy ezeken a dolgokon gondolkoznak, arra készteti őket Isten, hogy járuljanak Elé. Amikor Isten kifejezi az igazságot és elmondja az embereknek, hogy mindez micsoda, akkor rábírja őket, hogy járuljanak Elé, fogadják el, amit Isten mond, tapasztalják meg, amit Isten mond, értsék meg, hogy valójában milyen kapcsolatban áll mindaz, amit Isten mond, mindazokkal a dolgokkal, amelyeket a valóságos életükben tapasztalnak az emberek. Isten lehetővé teszi, hogy az emberek ellenőrizhessék ezeknek az igazságoknak a gyakorlatiasságát, pontosságát és érvényességét, majd azután elnyerjék ezeket az igazságokat és elismerjék, hogy a Teremtő kezében van az ember irányítása, és hogy Isten szabja meg és rendezi el az ember sorsát. Miután megértették mindezt az emberek, nem lesznek többé olyan terveik az életükre nézve, amelyek nem gyakorlatiak, és olyanok sem, amelyek szembemennek a Teremtő óhajaival vagy azzal, amit Ő elrendelt és elrendezett; egyre pontosabban tudják majd felmérni és megérteni, avagy felfogni és megtervezni, hogy miként kell élniük az életüket, és hogy melyik utat kell választaniuk. Ez a célja és jelentősége annak a sok viszontagságnak, amelyeket a Teremtő az emberek életében elrendez.

A történethez visszatérve: miután sok viszontagságot megtapasztalt a főszereplő, mit értett abból, hogy miért szenvedett viszontagságokat és fájdalmat az élete során, és hogy miért vezényelte és rendezte ekként a dolgokat a Teremtő? Látjátok ezt a történetből? Eljutott az asszony ezeknek a dolgoknak a megértésére? (Nem.) Miért nem? (Azért nem, mert bár az élete minden szakaszában, annak valamennyi fordulópontjánál újra meg újra meghiúsultak a kívánságai, nem gondolkozott el és nem vonta le a következtetést azzal kapcsolatban, hogy miért nem válhatott sohasem valóra az egész életében dédelgetett álma. Ha képes lett volna elgondolkozni és keresni az igazságot, akkor megváltozott volna. Ő azonban nem értette meg a Teremtő szuverenitását, és nem tudott mást tenni, mint elszántan kitartani azon álma és reménye mellett, hogy egy napon hirtelen megváltozik majd a sorsa, ami lehetetlen volt. E folyamat során állandóan ellenállt és küzdött – ebből fakadt a hatalmas gyötrelme.) Bizony így történt. Azért, mert a rossz utat választotta, de nem tudott róla. Helyes útnak tartotta, jogos törekvésnek és jogos kívánságnak, majd keményen dolgozott, harcolt és küzdött abba az irányba tartva. Soha nem vonta kétségbe, hogy reális-e a vágya vagy sem, és a helyes voltát sem kérdőjelezte meg. Ehelyett makacsul törekedett ebbe az irányba anélkül, hogy valaha is irányt váltott vagy megfordult volna. Akkor tehát mi volt Isten célja azzal, hogy ily sok viszontagság elé állította az életben ezt az asszonyt? Isten nem véletlenül tette mindezt. Isten minden ember életében elrendez néhány kivételes és néhány fájdalmas megtapasztalást. A Teremtő valójában arra használja ezt a módszert és ezeket a tényeket, hogy elmondja neked: ne folytasd így tovább, és hogy ez az út sehová sem vezet, és nem ez az az út, amelyet választanod kell. Mit látsz ebben, megfoghatatlanul? Isten így választ utat az embereknek, valamint így beszél hozzájuk, így menti meg őket, és így éri el náluk, hogy elhagyják a téves elképzeléseiket és a makacs útjaikat. Isten mindemellett így közli veled a következőket: „Az út, amelyet választottál, ingovány, tűzfészek, oda visz, ahonnan nincs visszaút, és nem szabad rajta járnod. Ha tovább haladsz ebbe az irányba, folytatódni fognak a szenvedéseid. Nem ez a helyes út az életben, nem ez az az út, amelyen járnod kell, és nem ez az az út, amelyet eleve elrendelt a számodra Isten.” Ha okos vagy, akkor a viszontagságok megtapasztalása után elgondolkodsz: „Miért éltem át ilyen viszontagságot? Miért ütköztem falba? Talán nem megfelelő számomra ez az út? Milyen úton kell tehát járnom, és melyik irányt kell választanom az életben?” Miközben elgondolkozol, Isten inspirációt és útmutatást ad neked, vagy megmutatja a helyes irányt, amerre a következő lépést kell tenned. Isten folyamatosan vezet téged, hogy gyakorlatibb módon és pontosabban foghasd fel az előtted lévő utat, amelyet a valóságos életben tervezett a számodra. Így tett vajon annak a történetnek a főszereplője is, amelyet az imént meséltem el nektek? (Nem, ő soha nem gondolkodott el.) Mi volt a beállítottsága? (A hajthatatlanság.) Hajthatatlanság – ez annyira problémás. Gyermekkorától fogva egészen addig, amikor már ősz hajú, idős asszony lett, sosem változott az a kívánsága, hogy legyen valakije, akire támaszkodhat. Kezdettől fogva egészen a végéig sosem változott a kívánsága: sem azelőtt, hogy hallotta Isten evangéliumát és betekintést nyert abba, hogy miként alkotta a Teremtő a mennyet és a földet és minden dolgot, sem akkor, amikor eljutott hozzá Isten evangéliuma, és Isten elmondta neki az igazságot mindezekről – ez a legsajnálatosabb aspektus. Az embereknek gondolataik és elgondolásaik vannak. Mi volt azzal Isten célja, hogy megteremtette mindezt az emberek számára? Az, hogy az emberek felfogják és megértsék az embereket, eseményeket, dolgokat és körülményeket, amelyeket Isten levezényel a számukra. Értelemmel és lelkiismerettel bíró, normális emberként többé-kevésbé és változó mélységben ugyan, de minden teremtett emberi lény meg fogja érteni a Teremtő vágyait akkor, amikor megtapasztalja és szívből méltányolja ezeket az Isten által irányított dolgokat. Ez Isten munkálkodásának az egyik különösen gyakorlati és valóságos módja. Mivel azonban túlságosan arrogánsak és hajthatatlanok az emberek, és nem tudják könnyen elfogadni az igazságot, nehezen fogják csak fel a Teremtő szándékait. Hogyan nyilvánul meg az emberek hajthatatlansága? Nem számít, mind mond vagy mit tesz Isten, az emberek továbbra is ragaszkodnak a maguk dolgaihoz. Ilyen a mentalitásuk: „Meg akarom tervezni az életemet. Vannak ötleteim, van eszem, képzett vagyok és a kezemben tudom tartani az életemet. Mindennek látom a forrását az életemben, és mindezt teljes mértékben képes vagyok levezényelni, így hát meg tudom tervezni a saját boldogságomat, a saját jövőmet és a saját kilátásaimat.” Amikor falba ütköznek, ezt mondják: „Ez alkalommal kudarcot vallottam, de majd legközelebb újra megpróbálom.” Azt hiszik, hogy így kell élniük az embereknek, és hogy ha nincs valakiben versenyszellem, akkor rendkívül haszontalan és gyenge lesz az életben. Mi a kitartásuk gyökere? Miért tartanak ki? Azért, mert azt hiszik, hogy mindenképpen erőseknek kell lenniük, nem pedig gyengéknek, és hogy nem tiporhatja sárba őket az élet, nem szabad, hogy mások lenézzék őket, továbbá hogy függetleneknek, versengőknek és eltökélteknek kell lenniük az embereknek, és a többiek nagyra kell hogy tartsák őket. Ezek a beállítottságok, ezek az elgondolások és ezek a gondolatok uralják a viselkedésüket, így aztán valahányszor szembenéznek azokkal a nehézségekkel, kellemetlenségekkel vagy fájdalmakkal, amelyeket Isten vezényelt le a számukra, ugyanazt az utat választják, amelyet korábban: kitartanak a maguk gondolatai mellett, nem fordulnak meg, mindvégig teljes mértékben kitartanak amellett, amit a maguk számára jónak, helyesnek és előnyösnek tartanak, és versengő emberekként élnek. Pontosan ez a hajthatatlan beállítottság az, ami miatt sok tudatlan és egyáltalán nem gyakorlati ítéletet hoznak, és ami sok nem gyakorlati megértést és megtapasztalást eredményez.

Az imént az emberi beállítottságok egyik aspektusáról: a hajthatatlanságról beszéltem. Amikor az emberek szembenéznek azokkal a fájdalmas körülményekkel és kellemetlenségekkel, amelyekbe a Teremtő helyezi őket, a hajthatatlanságuk miatt nem alávetett hozzáállást fognak tanúsítani, hanem inkább szilárdan ragaszkodnak ahhoz, ami épp előnyös a számukra, és nem fogják azt feladni. Hogyan foglalkozik Isten az ilyen viselkedéssel? Isten munkája független az emberek akaratától, akkor hát hogyan foglalkozik Isten az emberek efféle cselekedeteivel? Isten egész biztosan nem fogja ezt mondani: „Ezúttal kudarcot vallottál, úgyhogy el vagy veszve. Semmire sem valók a magadfajták, és én nem akarlak többé téged.” Isten nem mondott le az emberekről. Továbbra is ugyanazt a módszert alkalmazza, különféle körülményeket és különféle embereket, eseményeket és dolgokat rendez el azért, hogy az emberek megtapasztalhassák ugyanazt a fájdalmat és szembenézhessenek ugyanazokkal a kellemetlenségekkel. Mi a célja ennek? (Észhez téríti az embereket.) Elgondolkodtatja az embereket, észhez téríti az embereket, és eléri náluk, hogy feladják makacs nézeteiket. Isten újra meg újra a maga egyedi módszereit használja azért, hogy így beszélgessen és így lépjen kapcsolatba az emberekkel. Végső soron milyen eredményt akar elérni Isten e munkamódszeren keresztül? Isten úgy vezeti az embereket, hogy különböző kellemetlenségeken, gyötrelmeken, sőt betegségeken és családi szerencsétlenségeken viszi keresztül őket az életük során. Azért tapasztaltatja meg az emberekkel ezt a szenvedést, hogy folyamatosan elgondolkozzanak, és hogy megértsék a lelkükben, valamint megvizsgálják ott legbelül a következőket: „Vajon ez Isten rendezése? Hogyan járjam a jövőbeni utamat? Talán irányt kellene váltanom? Keresnem kellene az igazság útját? Változtatnom kellene az életmódomon?” Isten úgy intézi, hogy az emberek mindenféle fájdalmat, nyomorúságot, szerencsétlenséget és kellemetlenséget megtapasztaljanak, majd megbizonyosodjanak afelől a szívük mélyén, hogy van egy Szuverén Úr, aki uralkodik az emberek sorsa fölött, és hogy az emberek nem lehetnek akaratosak, arrogánsak és makacsok, hanem meg kell tanulniuk alávetni magukat – úgy a körülményeknek, mint a sorsnak és mindennek, ami körülöttük történik. Mielőtt meghallod Isten világos szavait, Isten ezeket a módszereket és tényeket felhasználva éri el, hogy mindenféle körülményeket, embereket, eseményeket és dolgokat tapasztalj, és hogy folyamatosan megerősítsd a szíved mélyén, hogy Isten rendezi el az emberek sorsát, hogy senki emberfia nem gyakorol szuverenitást felette, és hogy az emberek nem gyakorolhatnak szuverenitást a saját sorsuk felett. Folyamatosan ott van a szíved mélyén ez a fajta megértés vagy hang, és folyamatosan megerősíted, hogy mindazt, amit tapasztalsz, nem ember idézi elő, nem véletlenül történik, és nem is objektív okok vagy körülmények okozzák, hanem Isten az, aki láthatatlanul szuverenitást gyakorol mindenek felett. Nem a véletlen műve, hogy az egyik ember találkozik a másikkal és történik valami, vagy hogy egy olyan körülménnyel találkozik, amely megváltoztatja az életét. Nem a véletlen műve, amikor betegség sújt valakit, azután pedig nagy áldásokat nyer az illető. Isten beszél ilyenkor az adott személyhez ezen a sajátos módon: Isten szuverenitást gyakorol az emberek sorsa felett, Isten nap mint nap figyeli és vezeti az embereket, és figyel mindenkit minden napon és az egész életén át. Mi mást akar még elérni Isten amellett, hogy tudatja az emberekkel: Ő szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett, minden felett, aminek köze van az emberek életéhez, az emberiség rendeltetési helye felett és teljes egészében minden felett, aminek köze van az emberiséghez? Azt, hogy fokozatosan elhalványuljanak, eltűnjenek és le legyenek vetve bizonyos nem gyakorlati emberi elképzelések, képzelődések és követelések a Teremtő Istennel kapcsolatban, azután pedig fokozatosan eljussanak arra a pontra az emberek, ahol világosan fel tudják ismerni és meg tudják érteni azokat a módokat, ahogyan a Teremtő az emberiséget vezeti, és ahogyan a Teremtő az emberek egész életének kimenetelét elrendezi. Az emberek megláthatják ezekből a dolgokból, hogy Istennek van egy természete, és hogy Isten élő és eleven. Ő nem agyagszobor, nem robot, és nem is az emberek által elképzelt élettelen teremtmény, hanem élete van és beállítottságai vannak. Ennek köszönhetően az emberek egyfelől megértik azokat a módokat, ahogyan a Teremtő munkálkodik, és elengedik azokat a mindenféle elképzeléseket, képzelődéseket, valamint minden olyan üres érvelést és logikát, amelyek nem igazodnak a valósághoz. Röviden: az emberek ennek hatására elengednek minden üres elképzelést és képzelődést Isten munkáját illetően. Másfelől, amint elengedik az emberek ezeket az elképzeléseket és képzelődéseket, el tudják fogadni Isten munkáját és szuverenitását, valamint alá tudják vetni magukat ezeknek. Ez bizonyos értelemben véve kicsiny eredmény, más értelemben véve viszont van egy eredmény, amelyet még nem láttatok, és ez az, amely a legnagyobb és a legmélyrehatóbb. Mi ez az eredmény? Az, hogy Isten ezeket a módszereket alkalmazva mondja el az embereknek, hogy mindent, amit velük tesz és bennük elvégez, azt különösen gyakorlati és valóságos állapotban teszi. Amint megértik ezt az emberek, akkor le fognak vetni néhány üres és csalóka dolgot, ténylegesen engedelmeskedni fognak és alávetik magukat a Teremtő rendezéseinek, azután pedig ténylegesen szembenéznek mindennel, amit a Teremtő rendezett a való életben ahelyett, hogy üres elméletek, vallásos fogalmak vagy teológiai ismeretek alapján képzelnék el a Teremtőt vagy foglalkoznának bizonyos dolgokkal az életben. Ez az az eredmény, amelyet Isten látni akar, és amit el akar érni az emberekben. Ezért aztán az első szakaszban, mielőtt meghallanád a Teremtő hangját és megértenéd a Teremtő különböző igazságokról szóló, világos szavait, Isten úgy munkálkodik az emberekben, hogy különböző körülményeket rendez el a számodra, hogy megtapasztald azokat és ki légy téve nekik. Amikor már van némi meggyőződésed, és amikor vannak érzéseid a szíved mélyén ezeket a dolgokat illetően, és ha ezek meghatottak és megértetted őket, akkor Isten világos szavakkal el fogja neked mondani, hogy miről szól az élet, hogy miről szól Isten, hogy honnan származnak az emberek, és hogy miféle utat kell választaniuk. Ily módon, azon hit alapján, hogy Istentől származnak az emberek, és Isten teremtette őket, valamint azon hit alapján, hogy van a mennynek és a földnek és minden dolognak egy Szuverén Ura, az Istenbe vetett hit útjára lépnek az emberek, azután pedig elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, és elfogadják Isten üdvösségét és tökéletesítését – ez pedig még eredményesebb. Kik tehát akkor mindazok az emberek, akik elfogadják Istennek az utolsó napokban végzett munkáját? Az a legkevesebb, hogy elismerik Isten létezését, és elhiszik, hogy Isten a teljes világmindenség felett szuverenitást gyakorol. A sorsban is hisznek, és abban is, hogy Isten előre rendelkezett az emberi életről, továbbá a szellemi birodalom létezésében, valamint a menny és a pokol létezésében és abban is, hogy eleve el van rendelve az emberek sorsa. Isten ezek közül az emberek közül válogatta ki választott népét, akik szeretik az igazságot, és akik el tudják fogadni az igazságot. Meg tudják érteni Isten hangját és el tudják fogadni Isten munkáját. Ez az egyik mód és az egyik alapelv, amely szerint Isten munkálkodik.

Az imént arról beszéltünk, hogyan munkálkodik Isten az embereken, valamint azokról a módokról, ahogy Isten munkálkodik. Egyedül ezeket a dolgokat érintettük, anélkül, hogy arról bármit is mondtunk róla, hogy milyen elképzeléseik vannak az embereknek, vagy milyen követeléseket támasztanak Istennel szemben. Beszélgessünk most ebben a vonatkozásban ezekről a kérdésekről! Mivel említettük ebben a beszélgetésben, hogy az embereknek üres és halvány elgondolásaik és értelmezéseik vannak Isten munkájával kapcsolatban, keressünk néhány példát ennek bizonyítására, és pozitív és negatív példákról is beszélgessünk egy kicsit. Ennek alapján nem lesznek vajon képesek az emberek megérteni, hogy melyek azok a képzelődések, amelyek meglehetősen sekélyesek és igen halványok, és amelyek Isten munkájával kapcsolatos elképzelések? Kezdjük azzal a történettel, amelyet korábban már elmeséltem nektek: a történet főszereplője számos fájdalmas megtapasztaláson ment keresztül az életben. Isten minden fájdalmas élmény után tovább használta a saját módszereit az asszony sorsának rendezése és vezénylése érdekében és azért, hogy előre vezesse őt az úton. Habár az asszony nem értett semmit, nem tudott semmit és nem gondolkozott el semmin, Isten mégis így tett – miképpen azelőtt is mindig. Ebben a szakaszban kimutatta vajon az asszony, hogy mit gondol arról a módról, ahogyan a Teremtő munkálkodik? Vajon lehetne egyfajta elképzelésnek nevezni azokat a gondolatokat? Mik pontosan ezek a gondolatok, és mi ez a fajta elképzelés? Először is, ami magát a főszereplőt illeti: egyetlen kívánsága volt csupán. Nem várta el, hogy gazdag vagy jómódú legyen az életben, hanem csak azt akarta, hogy legyen valaki, akire támaszkodhat. Boncolgatással és elemzéssel megláthatjuk, hogy helytelen volt ez a kívánság. Egyrészt ellentétes volt azzal a sorssal, amelyet Isten levezényel és elrendez az emberek számára, másrészt pedig nem volt gyakorlati sem. Közölt vajon Isten meghatározást vagy kijelentést az asszony ezen kívánságával kapcsolatban? Az emberek képzelődései szerint nagyon könnyű lenne Isten számára, hogy megértessen valakivel egy kis doktrínát, nem igaz? Ha meg akarná értetni az illetővel, egyszerűen megértené, ugye? Ennek az asszonynak az volt a vágya, hogy legyen, akire támaszkodhat – Isten elintézhette volna, hogy ne legyen meg benne ez a vágyakozás, vagy hogy változtasson rajta – megtette vajon Isten? (Nem.) Nem, Isten nem tette meg. Egyfajta elképzelés volt az asszony vágyakozása? Természetfeletti volt? Üres volt? Természetes jelenség, amikor ilyen gondolataik támadnak az embereknek. Miért mondom, hogy ez természetes jelenéség? Isten szabad akarattal teremtette az embert. Az embernek van elméje, vannak gondolatai és vannak elgondolásai. Az ember azután, hogy a Sátán megrontotta, belemerült a világ hangjaiba és látványába, a szülői nevelést, a családi kondicionálást és a társadalom általi nevelést követően pedig sok dolog felmerül az ember gondolataiban – olyan dolgok, amelyek az ember szívében születnek, amelyek mind természetesen jönnek elő. Hogyan alakulnak ki ezek a dolgok, amelyek természetesen jönnek elő az emberből? Először is, rendelkeznie kell az embernek azzal a képességgel, hogy el tudjon gondolkozni a problémákon – ez az alap, amelynek meg kell lennie az emberben ahhoz, hogy felmerülhessenek benne ezek a dolgok. Azután, a környezeti kondicionáláson – például a családtól és a társadalomtól kapott nevelésen – keresztül, valamint az ember saját romlott beállítottságai, ambíciói és vágyai hatására fokozatosan alakot öltenek ezek a gondolatok. Nem fogunk most ítéletet mondani az ilyen kialakult gondolatok és elgondolások felett – függetlenül attól, hogy a valósággal egyezők vagy üresek, vagy bármely másmilyenek. Helyette arról fogunk csupán beszélni, hogy Isten miként kezeli az efféle gondolatokat. Vajon elítéli ezeket Isten? Isten nem ítéli el ezeket. Akkor hát hogyan viszonyul hozzájuk? Nem távolítja el az ilyen gondolatokat az emberekből. Az emberek dédelgetnek egy elképzelést és egy képzelődést, és azt hiszik, hogy Isten nagy, alaktalan kezének egyetlen finom érintésétől meg fog változni a gondolkodásuk. Hát nem halvány, természetfeletti és üres ez az elképzelés? (De igen.) Ez az emberek egyik elképzelése arról, hogy miként munkálkodik Isten. Az emberek a szívük mélyén gyakran fantáziákat szőnek Isten munkájáról és munkájának módszereiről, noha nem adnak hangot ezeknek. Úgy képzelik, ahogy a Teremtő finoman odajön az ember mellé, és hatalmas kezének egyetlen legyintésével, és egyetlen leheletével vagy egyetlen gondolatával egy szempillantás alatt eltünteti az emberből a negatív dolgokat, ahogyan a hatalmas szél csöndben, szavak nélkül odébb fúj egy felhőt. Hogyan kezeli Isten az embernek ezeket az elgondolásait, ezeket a dolgokat, amelyek az ember elméjében felmerülnek? Nem természetfeletti, üres módszerekkel oszlatja el őket, hanem az ember körülményeinek kialakításával. Miféle körülményeket alakít ki Isten? Nem üres körülményeket – Isten nem tesz semmi természetfelettit, áthágva az összes törvényt. Ehelyett olyan körülményeket alakít ki, amelyek rákényszerítik az embert az adott dolog megértésére és a szüntelen elgondolkozásra, majd ezt követően mindenféle embereket, eseményeket és dolgokat felhasznál Isten arra, hogy megvilágítsa az illető útját, az pedig ettől megértésre jut. Isten nem változtatja meg az emberek sorsát; mindössze néhány történéssel egészíti ki a sorsuk alakulását, képessé téve őket ezáltal arra, hogy megértsék ezeket a dolgokat. Az emberi elképzelések mind természetfelettiek, üresek, halványok, és nem egyeznek a valósággal – elszakadtak a valóságtól. Tegyük fel például, hogy valaki éhes és enni szeretne. Egyesek ezt mondanák: „Isten mindenható, nem kellene mást tennie, mint rám lehelnie, és jóllaknék. Tényleg szükséges főznöm? Nagyszerű lenne, ha Isten tenne egy kis csodát, hogy ne érezzem éhesnek magam.” Hát nem irreális ez? (De igen.) Ha közölnéd Istennel, hogy éhes vagy, vajon mit mondana? Azt mondaná neked, hogy keress valami élelmet és főzd meg. Ha azt mondanád, hogy nincs élelmed és nem tudsz főzni, mit tenne Isten? Azt mondaná, hogy tanulj meg főzni. Ez Isten munkájának a gyakorlati oldala. Ha olyasvalamivel találkozol, ami homályos a számodra, és nem mondasz többé üres imákat, nem támaszkodsz Istenre halványan és elbizakodottan, valamint nem veted a reményedet ezekbe az Istenről alkotott elképzelésekbe és képzelődésekbe, akkor megtudod majd, hogy mit kell tenned – tudni fogod, hogy mi a kötelességed, a felelősséged és a kötelezettséged.

Az imént beszéltem egy aspektusról, éspedig arról, hogy mit tesz Isten, amikor az emberek nem értik az Isten által kialakított körülményeket. Isten folytatja a körülmények kialakítását. Azért teszi ezt, hogy az emberek az élet megtapasztalása által mindinkább megértsék Isten szuverenitását, valamint azt, hogy mi a sorsuk, és hogy ott mélyen belül tudják, hogy a kívánságaik eltérnek a sorsuktól, és eltérnek a Teremtő rendezéseitől is. Azért teszi ezt, hogy az emberek fokozatosan megtanulják elengedni a saját kívánságaikat, és mindennek alávessék magukat, amit a Teremtő levezényel. Ezt viszonylag könnyű megérteni. Egy másik aspektus az, hogy amikor az emberekhez eljutnak Isten világos szavai, akkor ők még több elképzelést és képzelődést alakítanak ki. Miféle elképzeléseket? „Isten szava az élet kenyere és az igazság. Isten szavai egyenlőek Magával Istennel. Amikor hallom Isten szavait, nem számít, mennyire buta vagyok, azonnal intelligens leszek. Ha Isten szavait olvasom, javulni fog a képességem, és fejlődnek a készségeim.” Mik ezek az emberi gondolatok? Elképzelések. Így munkálkodik hát Isten? (Nem.) Mivel ezek az ember elképzelései, bizonyosan ellentétben állnak Isten munkájával, és ellenkeznek azzal. Ez tény. Isten szemtől szembe beszél az emberrel és megmondja neki, hogy mit tegyen és mit ne tegyen, hogy melyik utat válassza, hogy miként vesse alá magát Istennek, valamint az alapelveket is közli az emberrel, amelyekbe a munka különböző aspektusain belül be kell lépnie. Isten világosan elmondja az embernek mindezeket a dolgokat, ám az ember mégis gyakran arra vár és arra számít, hogy Isten nem csak a szavaival, hanem valahogy máshogyan is tudatja majd vele, hogy mik valójában a szándékai, abban a reményben, hogy korábban elképzelhetetlen eredmények elérésére lesz majd képes és csodáknak lehet majd tanúja. Ez vajon nem emberi elképzelés? (De igen.) Mit tesz valójában Isten? (Isten gyakorlati körülményeket alakít ki az emberek számára, hogy keresztülmenjenek azokon és megtapasztalják Isten szavait.) Mit tesz Isten, ha az emberek még azután sem értik a szándékait, hogy kialakította számukra azokat a gyakorlati körülményeket? (Megvilágosítja és vezeti az embereket.) Mit kell tenned, ha Ő nem világosít meg és nem vezet téged? (Isten szavai szerint gyakorolni és azt tenni, amit Isten mond.) Így van. Akkortól fogva, amikor Isten elkezdte a munkáját, mostanáig hány szót közölt Isten szemtől szembe az emberekkel? Olyan sokat, hogy ha több évet töltenél az olvasásukkal, akkor sem érnél a végére. De vajon hány szót nyernek el az emberek? Mit bizonyít, ha túl keveset nyer el közülük valaki? Azt bizonyítja, hogy az illető nem fektetett elég erőfeszítést Isten szavaiba és nem figyelt rájuk. Vannak, akik ezt mondják: „Én figyeltem” – de befogadtad vajon Isten szavait? Megértetted őket? Összpontosítottál rájuk? Nem összpontosítottál rájuk, így aztán Isten szavai csak úgy elsuhantak melletted. Éppen ezért, ha Isten világos beszéddel közli az emberrel, hogy miként cselekedjen, hogyan éljen, hogyan vesse alá magát Neki, és hogyan tapasztaljon meg minden eseményt, de az ember még mindig nem érti, akkor Isten semmi egyebet nem tesz azon kívül, hogy körülményeket alakít a számára, némi különleges megvilágosodásban részesíti, vagy néhány különleges megtapasztaláson viszi keresztül. Itt végződik az, amit Isten megtehet, amit meg kell tennie, és amit hajlandó megtenni. Vannak, akik ezt kérdezik: „Hát nem azt akarja Isten, hogy minden ember megmeneküljön, és hogy senki ne kárhozzon el? Ha ilyen módszer szerint cselekedne Isten, hányan tudnának megmenekülni?” Isten ezzel a kérdéssel felelne nekik: „Hányan hallgatnak a szavaimra és követik az utamat?” Annyian vannak, amennyien – ez Isten nézete és munkamódszere. Isten nem tesz többet ennél. Mi az ember elképzelése ezzel a dologgal kapcsolatban? „Isten sajnálja az emberiséget, aggódik az emberiségért, így mindvégig vállalnia kell a felelősséget. Ha mindvégig követi Őt az ember, akkor végül meg fog menekülni.” Helyes vagy helytelen ez az elképzelés? Összhangban van Isten szándékaival? A Kegyelem Korában normális volt, hogy ilyen elképzeléseik legyenek az embereknek, mivel nem ismerték Istent. Az utolsó napokban Isten közölte az emberekkel mindezeket az igazságokat, és Isten az embereket megmentő munkájának alapelveit is világossá tette a számukra, ezért aztán nagy esztelenség, ha még mindig ilyen elképzelések vannak az emberek szívében. Isten közölte veled mindezeket az igazságokat, de ha a végén még mindig azt mondod, hogy nem érted Isten szándékait, és nem tudod, miként gyakorolj, és ha még mindig ilyen lázadó és áruló szavak hagyják el a szádat – vajon megmenthet Isten egy ilyen embert? Némelyek mindig ezt gondolják: „Isten ilyen nagy munkát végez, az emberek több mint felét meg kellene nyernie a világon, és nagy sokaságot, a hatalmas erőt és a magas rangú személyiségek jelentős számát arra kellene használnia, hogy tanúságot tegyenek Isten dicsőítéséről. Milyen csodálatos volna!” Ez emberi elképzelés. Hányan voltak összesen a Bibliában, az Ószövetséget és az Újszövetséget is beleértve, akiket megmentett és tökéletessé tett Isten? Ki volt végül képes arra, hogy félje Istent és kerülje a rosszat? (Jób és Péter.) Csak ők ketten voltak. Isten úgy látja, hogy aki féli Őt és kerüli a rosszat, az teljesíti valójában Isten ismeretének, a Teremtő ismeretének a normáját. Az olyan emberek, mint Ábrahám és Noé, igazak voltak Isten szemében, de még mindig egy szinttel Jób és Péter alatt álltak. Akkor persze nem végzett olyan sok munkát Isten. Nem gondoskodott úgy az emberekről, mint most, annyi világos szót sem szólt, és az üdvösség munkáját sem végezte ilyen nagy léptékben. Lehet, hogy nem nyert még meg sok embert, de ez még mindig benne van az Ő eleve elrendelésében. A Teremtő természetének melyik aspektusa látható ebben? Isten reméli, hogy sok embert meg fog nyerni, de ha sokakat nem lehet valójában megnyerni – ha Isten nem tudja megnyerni őket a megmentés munkáját végezve –, akkor Isten inkább elhagyja és elveti őket. Ez a Teremtő belső hangja és nézete. E tekintetben milyen követelései és elképzelései vannak az embernek Istennel kapcsolatban? „Mivel szeretnél megmenteni engem, végig vállalnod kell a felelősséget, és mivel áldásokat ígértél, meg kell adnod nekem és lehetővé kell tenned a számomra, hogy elnyerjem azokat.” Sok „kell” – sok követelés – van az emberben, és ez az egyik elképzelése. Mások ezt mondják: „Isten ilyen nagy munkát végez – egy hatezer éves irányítási tervet hajt végre –, kár lenne, ha a végén két embert nyerne csak meg. Nem volnának akkor hiábavalóak a cselekedetei?” Az ember azt gondolja, hogy nem kéne ennek így lennie, Isten azonban annak is örül, ha csak két embert nyer meg. Isten valóságos célja nem az, hogy csupán azt a kettőt, hanem hogy még többet nyerjen meg, de ha az emberek nem ébrednek fel és nem értenek, és ha mindannyian félreértik Istent és ellenállnak Neki, s ha mind reménytelenek és értéktelenek, akkor Isten inkább nem akarja őket. Ez Isten természete. Némelyek ezt mondják: „Ez nem járja. Hát nem fog akkor nevetni a Sátán?” Nevethet a Sátán, de attól még nem ugyanúgy Isten legyőzött ellensége lesz? Isten mégiscsak megnyerte az emberiséget – többeket is közülük, akik fel tudnak lázadni a Sátán ellen és nem tűrik az irányítását. Isten igaz teremtett lényeket nyert meg. Akkor azokat, akiket nem nyert meg Isten, foglyul ejtette a Sátán? Ti még nem jutottatok tökéletességre – képesek vagytok a Sátánt követni? (Nem.) Némelyek ezt mondják: „Még ha nem is akar engem Isten, akkor sem fogom a Sátánt követni. Még ha áldásokat ajánlana is nekem, akkor sem fogadnám el azokat.” Azok közül, akiket nem nyert még meg Isten, senki sem követi a Sátánt – nem nyer így akkor Isten dicsőséget? Az embereknek van egy elképzelésük arról, hogy hány embert nyer meg Isten, illetve hogy milyen léptékben nyeri meg őket; úgy hiszik, hogy nem csupán azt a néhány embert kellene megnyernie. Egyfelől azért merülhet fel az emberben ilyen elképzelés, mert az ember nem tudja kifürkészni Isten elméjét, és nem tudja megérteni, hogy miféle embert akar Isten megnyerni – mindig van egy távolság az ember és Isten között; másfelől, az ember megnyugtatja és felszabadítja magát egy ilyen elképzeléssel a saját sorsát és jövőjét illetően. Így hiszi az ember: „Isten olyan kevés embert nyert meg – milyen dicsőséges lenne, ha mindannyiunkat megnyerne! Ha egyetlen embert se vetne el Isten, hanem mindenkit meghódítana, és végül mindenkit tökéletessé tenne, s ha nem hiúsulna meg az arról való beszéd, hogy Isten kiválasztja és megmenti az embereket, sem az Ő irányítási munkája, akkor vajon nem lenne még inkább megalázva a Sátán? Nem nyerne vajon nagyobb dicsőséget Isten?” Részben azért tudja ezt mondani az ilyen ember, mert nem ismeri a Teremtőt, részben pedig azért, mert önző indítéka van: aggódik a jövője miatt, ezért összekapcsolja a Teremtő dicsőségével, és így megkönnyebbül a szíve, mert azt gondolja, hogy így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Azonkívül úgy érzi, hogy „ha Isten megnyer embereket és megalázza a Sátánt, az erős bizonyíték a Sátán veresége mellett. Ez három legyet üt egy csapásra!” Az emberek igazán jók annak a kiötlésében, hogy miként kedvezzenek maguknak. Elég okos ez az elképzelés, nem igaz? Az embereknek önző indítékaik vannak, és nincs valamiféle lázadó mivolt ezekben az indítékokban? Nincs bennük követelés Istennel szemben? Kimondatlan ellenállás rejlik bennük Istennel szemben, amely ezt mondja: „Kiválasztottál bennünket, vezettél bennünket és sokat munkálkodtál rajtunk, nekünk ajándékoztad az életedet és Önmagadat teljes egészében, nekünk adtad a szavaidat és az igazságodat, és rábírtál bennünket arra, hogy mindezen évek során kövessünk Téged. Micsoda veszteség lenne, ha végül nem tudnál megnyerni bennünket.” Aki ilyen kifogással áll elő, megpróbálja megzsarolni és arra kötelezni Istent, hogy nyerje meg őt. Azt mondja vele az illető, hogy ha Isten nem nyeri meg őt, azzal nem ő veszít, hanem Isten szenved veszteséget – helyes ez a kijelentés? Ebben emberi követelések, valamint emberi képzelődések és elképzelések is vannak: ilyen nagy munkát végez Isten, úgyhogy akkor mindenképpen meg kell nyernie ennyi és ennyi embert. Honnan ered ez a „kell”? Az ember elképzeléseiből és képzelődéseiből, észszerűtlen követeléseiből és a hiúságából, amibe még némi hajthatatlan és vad beállítottság is vegyül.

Az emberek efféle elképzeléseiről egy másik szemszögből nézve kell beszélgetni. Vannak némelyek, akik ezt gondolják: „Mivel a Teremtőt nem érdekli, hány embert nyer meg, és úgy gondolja, hogy annyi embert nyer meg, amennyit, mivel tehát ez a Teremtő hozzáállása, hogyan kellene együttműködnünk Vele? Rendben van, ha csak úgy lazán hiszünk, és nem vesszük annyira komolyan? Végtére is, Isten sem veszi komolyan, úgyhogy nekünk sem szükséges olyan komolyan megfelelnünk Isten követelményeinek, valamint az sem szükséges, hogy elsődleges elfoglaltságunkként vagy élethosszig tartó törekvésként tekintsünk rá. Most, hogy már ismerjük Isten gondolatait, nem kellene változtatnunk az életmódunkon?” Helyes vagy helytelen ez a nézet? (Helytelen.) Mivel Isten hozzáállása világosan közölve lett az emberekkel, és értik az emberek, el kell engedniük az elképzeléseiket. Mit kell tenniük az embereknek és hogyan kell választaniuk az elképzeléseik elengedése után, hogyan kell megérteniük ezt a dolgot és hogyan kell foglalkozniuk ezzel a dologgal ahhoz, hogy olyan nézetük és hozzáállásuk legyen, amellyel a leginkább rendelkezniük kell? Először is, ami a nézeteiket illeti, az embereknek meg kell próbálniuk elgondolkodni ezeken. Ha már hisznek Istenben, lesz egy halvány képzelődésük az Iránta való tiszteletről és megbecsülésről. Azt gondolják, hogy „Isten mindenható, teljhatalmú, és mivel kiválasztott egy csoportnyi embert ebből a romlott emberiségből, bizonyosan képes lesz teljessé tenni őket. Éppen ezért teljes bizonyossággal állítható, hogy áldottak leszünk.” Nem húzódik vajon e „bizonyosság” hátterében egyfajta szerencsepróbáló mentalitás? Amikor anélkül szeretné valaki elnyerni az áldásokat és Isten jóváhagyását, hogy törekedne az igazságra, és része lenne Isten ítéletében és fenyítésében, az az a fajta hozzáállás, amelynek a legkevésbé sem szabadna, hogy birtokában legyen az ember. Ne tégy magadévá szerencsepróbáló mentalitást – a szerencse a nagy ellenség! Miféle gondolkodásmód az, amikor szerencsét próbál valaki? Mely állapotaid, gondolataid, elgondolásaid, hozzáállásaid, elképzeléseid és nézeteid hátterében húzódik szerencsepróbáló mentalitás? Észreveszel ilyet? Ha igen, és ha úgy látod, hogy szerencsepróbáló gondolkodásmóddal szeretnél áldásokat nyerni, akkor hogyan láss hozzá a megváltoztatásához? Hogyan oszlasd el? Ezek gyakorlati dolgok. Át kell látnod a szerencsepróbáló mentalitáson. El kell oszlatnod. Ha nem oszlatod el, valószínűleg el fogsz bukni miatta és szenvedni fogsz. Milyen dolgokban rejlik hát ott a szerencsepróbáló mentalitás? Vannak némelyek, akik ezt gondolják: „Hiszek Istenben, és még a családomat is elhagytam és a munkahelyemről is kiléptem. Akárhogy is, még ha nem is végeztem érdemi szolgálatot, keményen dolgoztam, vagy ha nem is dolgoztam keményen, kifárasztottam magam, úgyhogy ha végig Istent követem, egy lehetek a győztesek, a megmentettek, az áldottak, Isten országa népének tagjai közül.” Ez szerencsepróbáló mentalitás. Nem ez a mentalitás van-e ott mindenkiben? Annyi minimum elmondható, hogy azok közül, akik mindent hátrahagynak, hogy Istent kövessék és teljes időben végezzék a kötelességüket, a legtöbbeknek ez a fajta mentalitása van. Nem egyfajta elképzelés a szerencsepróbáló mentalitás? (De igen.) Miért mondom, hogy egyfajta elképzelés? Azért, mert ha nem értetted meg, illetve fogtad fel a Teremtő szándékát és hozzáállását ezzel a dologgal kapcsolatban, akkor csak szubjektív módon számítasz jó sorsra, és szubjektíven törekedsz rá, és így közelíted meg. Ez egyfajta elképzelés. Vajon a Teremtő szemében nem egyfajta zsarolás egy ilyen elképzelés? Nem észszerűtlen követelés vajon? Olyan, mintha ezt mondaná az ember: „Mivel követtelek Téged, és mivel mindent hátrahagytam és eljöttem Isten házába, hogy teljes időben végezzem a kötelességemet, bizonyára olyannak számítok, aki alávetette magát a Teremtő rendezéseinek, nem igaz? Lehet most akkor ígéretes jövőm? Nem kellene homályosnak lennie a jövőmnek – világosan láthatónak kellene lennie.” Ez szerencsepróbáló gondolkodásmód. Hogyan oszlatható el egy ilyen gondolkodásmód? Ismernie kell az embernek Isten természetét. Miután így beszélgettem, alapvetően mindenkinek értenie kell a következőt: „Ez hát, amit Isten gondol. Ez Isten nézete és hozzáállása. Akkor hát mit tegyünk?” Az embereknek félre kell tenniük a szerencsepróbáló mentalitásukat. Vajon elég ennyit mondani ennek a mentalitásnak a félretételéhez: „Félretettem, és nem lesznek többé ilyen gondolataim. Komolyan fogom venni a kötelességemet, felelősséget fogok vállalni és keményebben fogok dolgozni”? Ez nem ilyen egyszerű – amikor valakiben kialakul a szerencsepróbáló mentalitás, gondolatok és gyakorlatok merülnek fel benne, azonfelül pedig bizonyos beállítottságok is feltárulnak. Ezeket a dolgokat az igazság keresésével kell eloszlatni. Némelyek ezt mondják: „Ha megértettem Isten szándékait és hozzáállását, akkor vajon nem szabadultam meg a szerencsepróbáló mentalitástól?” Miféle beszéd ez? A lelki megértés hiánya; üres beszéd. Hogyan lehet akkor megoldani ezt a problémát? Át kell gondolnod a következőket: „Mit kell tennem, ha Isten mindent elvesz tőlem? Vajon készségesen adok oda mindent, amit Istennek szánok és feláldozok Érte, vagy csereüzletet kötni próbálok Vele? Ha az a szándékom, hogy csereüzletet kössek Vele, akkor az nem jó. Imádkoznom kell Istenhez és keresnem kell az igazságot ennek az eloszlatásához.” Azonkívül, ahogy gyakorolsz és ahogy a kötelességedet végzed, meg kell értened, hogy mely igazságalapelveket nem érted, hogy mi olyat teszel, ami szembemegy Isten követelményeivel és az Ő szándékaival, hogy miféle út a helytelen és a katasztrófa útja, és miféle út az, amely találkozhat Isten jóváhagyásával. Milyen egyéb dolgokban rejlik még szerencsepróbáló gondolkodásmód? Vannak emberek, akiket megment Isten, miután egy súlyos betegség ledöntötte őket a lábukról, és nem betegek többé. Ezt gondolják: „Mind azért hisztek Istenben, hogy áldásokat kergessetek. Én más vagyok. Isten hatalmas szeretete volt az, ami idehozott; Ő különleges körülményeket és különleges megtapasztalásokat adott nekem, amelyek elvezettek oda, hogy higgyek Benne, vagyis Ő jobban szeret engem, mint benneteket, különös kegyelemmel bánik velem, végül pedig nagyobb esélyem lesz a túlélésre, mint nektek.” Azt gondolják, hogy rendkívüli, különleges kapcsolatuk van Istennel – hogy a Hozzá fűződő kapcsolatuk eltér az átlagemberekétől. A különleges megtapasztalásuk miatt kivételesnek és rendkívülinek érzik magukat, és ezért egyfajta bizonyosság van bennük azt illetően, hogy sikerrel fognak járni. Másoktól biztosan különbözőként definiálják magukat, és bizonyosak a túlélési képességük felől – ez is szerencsepróbáló mentalitás. Megint mások pedig valamilyen fontos munkát vállaltak, és magas státuszúak. Egy kicsit többet szenvednek másoknál, egy kicsit jobban megmetszik őket, mint másokat, egy kicsit jobban elfoglalják magukat, mint mások, és egy kicsit többet beszélnek, mint mások. Ezt gondolják: „Fontos pozícióba helyezett Isten és az Ő háza, és a testvéreim jóindulatát élvezem. Micsoda megtiszteltetés ez! Nem azt jelenti ez vajon, hogy mások előtt fogok áldást nyerni?” Ez is szerencsepróbáló mentalitás, és egyfajta elképzelés.

Az imént a szerencsepróbálás néhány gyakorlati megnyilvánulásáról és állapotáról beszéltem. Milyen egyéb, az emberek elméjében gyakran felmerülő vagy szokásosan jelenlévő állapotok, megnyilvánulások vagy dolgok tartoznak még a szerencsepróbáláshoz? Azok mellett, akiknek különleges megtapasztalásuk vagy magas státuszuk van, és akik mindent hátrahagytak azért, hogy teljes időben Istennek áldozzák magukat, ott vannak azok is, akik hozzáértők akik valamilyen speciális kötelességet végeznek, vagy akik valamilyen különleges adottsággal bírnak – ezek az emberek mind szerencsepróbáló gondolkodásmóddal rendelkeznek. Mire utal az, hogy „hozzáértők”? Némelyek például, akik az evangéliumot hirdetik, azt hiszik, hogy ha megnyernek 10 embert, akkor azzal 10 gyümölcsöt teremnek, és 10% esélyük lesz arra, hogy áldottak legyenek, míg ha 50 gyümölcsöt teremnek, akkor 50% esélyük lesz, ha pedig 100 gyümölcsöt teremnek, akkor 100% esélyük lesz. Ez egyfajta elképzelés, egyfajta csereüzlet, és mindenekelőtt szerencsepróbálás. Ha méregetni tudják Isten munkáját, miközben ezekhez az elképzelésekhez és ehhez a szerencsepróbáló mentalitáshoz ragaszkodnak, az vajon istenhit? Melyik úton járnak? Nincs-e valami baj a törekvésükkel? Miért merülnek fel bennük ezek a dolgok? Miért ragaszkodnak hozzájuk, és miért nem hajlandóak elengedni őket? Egyesek azt mondják, azért van ez, mert nem ismerik Istent. Igaz ez? Ez üres beszéd. Mi tehát pontosan az oka? Vajon komoly erőfeszítést téve foglalkoznak Isten szavaival azok az emberek, akik mindig efféle nézetekhez és hozzáállásokhoz ragaszkodnak, és akiknek ezek az elképzeléseik vannak, és különösen makacsul ragaszkodnak hozzájuk? (Nem.) Mindig felületes a hozzáállásuk Isten szavaihoz, vagyis olyan hozzáállásuk és nézetük van, mintha ködön át szemlélnék a dolgokat. Azt gondolják, hogy az Istenben való hitük terén azt szükséges csupán tudniuk, hogy mennyit szenvedtek Istenért, mekkora árat fizettek, mennyi érdemre tettek szert, milyen különleges adottságaik vannak, mennyire képzettek, milyen magas a státuszuk, milyen pillanatokban voltak Istennel egymás „társai a bajban”, milyen különleges megtapasztalásaik voltak, és milyen különleges dolgokat adott nekik Isten, vagy hogy milyen kegyelmet és áldásokat adott nekik attól eltérően, amelyekben mások részesültek – azt hiszik, hogy ez elég. Nem számít, mennyire szorosan ragaszkodnak ezekhez a nézetekhez, soha nem gondolkoztak el azon, hogy vajon helyesek-e ezek a nézeteik, vagy hogy Istennek mely szavaival vagy munkájának mely alapelveivel állnak ellentétben, sem azon, hogy jóváhagyta-e Isten ezeket a nézeteket, hogy így munkálkodik-e Isten, vagy hogy így viszi-e véghez a dolgokat. Sosem törődtek ezekkel a kérdésekkel. Egészen mostanáig csupán a saját elméjükben töprengtek, elmélkedtek és álmodoztak. Mivé lett hát számukra az igazság? Dekorációvá. Noha ezek az emberek hisznek Istenben, a hitüknek semmi köze Istenhez vagy az igazsághoz. Mihez van akkor köze a hitüknek? Mindössze elképzelésekhez, képzelődésekhez és a saját vágyaikhoz, valamint a jövőben rájuk váró áldásokhoz és rendeltetési helyekhez van köze. Nem fektettek erőfeszítést az igazságba, így végül ezekre az eredményekre jutnak.

A mai beszélgetésen keresztül, most, hogy némi megértést nyertetek Isten munkamódjával vagy Isten nézeteivel és hozzáállásával kapcsolatban, lehet ennek valami hatása és elérhet ez némi eredményt az Isten megismerésére, az igazságra és az életbe való belépésre való törekvéseteket illetően? Megfordíthatja a téves nézeteiteket, hogy elengedjétek az elképzeléseiteket? (Igen.) Mit kell ehhez tenniük az embereknek? (El kell engedniük az elképzeléseiket, és az Isten által megkövetelt normák szerint kell cselekedniük.) Meg kell értened, hogy mivel ilyen követelményeket és elhatározásokat fogalmazott meg Isten, egész biztosan valóra is váltja őket. Az a helyzet, hogy Isten szavai nem fognak végül meghiúsulni – mind megvalósulnak és beteljesednek. Ha azt gondolod, hogy Isten nem feltétlenül viszi véghez azokat a dolgokat, amelyekről beszél, ez emberi elképzelés és képzelődés, valamint Isten kétségbevonása és elítélése is. Vannak, akik ezt mondják: „Hogy tehet ilyet Isten? Hogy lehet elégedett azzal, hogy mindössze annyi embert ment meg, amennyit? Hát nem nagy és végtelen Isten szeretete? Isten türelme végtelen, és végtelen az elnézése és irgalma is.” Mindenféle kifogást találnak arra, hogy miért nem törekednek az igazságra, hagynak maguknak egy kényelmes kiutat, hogy a maguk útján járhassanak, és figyelmen kívül hagyják Isten szavait és munkáját, valamint a Teremtő megjelenését. Pontosan tudják a szívükben, hogy ez az igazság, és mégis azt remélik, hogy bárcsak ne így lenne. Némi hitetlenség vegyül a cselekedeteikbe, valamint némi versengés a Teremtővel, ellenkezés a Teremtővel és a Teremtő zsarolása. Mi célból mondom vajon ezeket a szavakat? Némelyek ezt mondják: „Azért, hogy felrázz bennünket, hogy megrettents minket és hogy megértesd velünk, hogy azok, akik szeretnének meghátrálni, egyszerűen meghátrálhatnak, hogy akik elgyengülnek vagy negatívvá lesznek, egyszerűen gyengék vagy negatívak maradhatnak, és hogy akik a maguk életét szeretnék élni, egyszerűen élhetik a maguk életét. Nem fog nagyon sokáig tartani Isten munkája, azonkívül pedig Istennek nincs szüksége olyan sok emberre, járjon hát ki-ki a maga útján!” Így állnának a dolgok? (Nem.) Nem számít, mit mond Isten, vagy hogyan mondja, az Ő szándékait érteti meg az emberekkel, és az igazságra vezeti el őket. Melyik utat kell hát követniük az embereknek? Isten útját kell követniük. Min kell elgondolkozniuk az embereknek és mit kell igyekezniük eloszlatni? Minden olyan elképzelést és követelést, amely ellenséges Istennel szemben. Ezek a dolgok mind ellentétesek az igazsággal. Fel kell adnod ezeket a dolgokat, ki kell vetned ezeket a dolgokat a szívedből, és többé nem szabad, hogy ezek befolyásoljanak vagy irányítsanak. Képesnek kell lenned arra, hogy igazán Isten elé járulj és elfogadd Isten szavainak ítéletét, fenyítését és metszését, meg kell tisztulnod a romlott beállítottságaidtól, és el kell jutnod az Isten vezénylésének és rendezéseinek való alávetettségig. Azonkívül folyamatosan el kell gondolkoznod azokon a benned lévő dolgokon, amelyek nem egyeztethetők össze Istennel és ellentétesek az igazsággal, valamint el kell gondolkoznod a romlott beállítottságaidon, a különböző dolgokról alkotott helytelen nézeteiden, és a különféle emberi elképzeléseken és képzelődéseken. Ha elgondolkozol ezeken a dolgokon és világosan érted őket, továbbá ha keresd az igazságot az egyszer s mindenkorra történő eloszlatásuk végett, akkor ráléptél az Istenbe vetett hit helyes útjára, és csakis ekkor leszel képes engedelmeskedni Istennek és alávetni magad az Ő vezénylésének és rendezéseinek.

Még nem fejeztük be a „Kire támaszkodom?” című történet utolsó részének boncolgatását, amiről az imént beszélgettünk. Amint hinni kezd valaki Istenben, Isten elé járul, hogy imádkozzon, keresse Isten szándékait, elfogadja Isten megvilágosodását és megvilágítását, elfogadja Isten vezetését és meghallgasson minden szót, amely Isten szájából elhangzik. Ez idő alatt Isten világos szavakat használva közli az emberekkel szándékait és mindazt, amit meg kell érteniük. Isten nem azt akarja, hogy doktrínákat és szavakat érts meg, és azt sem akarja, hogy teológiát tanulj. Isten nem azért használja ezeket a szavakat, hogy jó magaviseletű emberré, jó emberré vagy vágyakozásokkal és törekvésekkel bíró emberré neveljen téged – Isten nem akarja, hogy ilyen ember légy. Isten arra akarja használni a szavait, hogy megértesse veled, honnan származnak az emberek, miként kellene élniük, és miféle utat kellene követniük. Ám az emberek azután, hogy hallották e szavakat, semmibe veszik azokat, és még mindig szilárdan ragaszkodnak a saját nézeteikhez, a saját kívánságaikhoz, de még a saját viselkedési alapelveikhez is. Némelyek például ezt mondják: „Születésemtől fogva jó ember akarok lenni, és szerintem nem vagyok túl messze attól, hogy jó ember legyek. Nem teszek rossz dolgokat, nem ártok az embereknek, nem csapom be és nem használom ki őket, és azóta, hogy elkezdtem hinni Istenben, csak még jobb emberré lettem. Mindig igazat mondok, őszintén foglalkozom másokkal, és engedelmeskedem Istennek és a gyülekezeti beosztásoknak, amikor a kötelességemet végzem – ez talán nem elég?” Sokaknak van efféle gondolkodásuk? Tényleg képesek a hívők eleget tenni Isten követelményeinek erre a gondolkodásmódra támaszkodva? Isten sok igazság megértését és sok tanulság levonását követeli meg az emberektől. Különösen a látomásokkal kapcsolatos igazságok olyan igazságok, amelyeknek birtokában kell lenniük az Istenben hívőknek, illetve olyan dolgok, amelyek alapvetőnek számítanak. Ha még ezeket az igazságokat sem értik, üdvösségre juthatnak vajon? Ha csupán képzelődésekre támaszkodnak, jó érzéseik vannak magukkal kapcsolatban, és nem törekednek az igazságra, akkor vajon még mindig alkalmasak Isten ítéletének és fenyítésének vagy az Ő próbatételeinek és finomításának az elfogadására? El tudják vajon nyerni Isten megtisztítását, és tökéletességre juttathatja őket Isten? (Nem.) Biztosan nem. A gyülekezetbe járó embereknek vélhetően több mint a fele nem törekszik az igazságra, de lehet, hogy ennél is többen vannak. Ti így gondolkoztok-e, amikor mérlegelitek ezt a helyzetet: „Isten olyan sok mindent mondott, de az emberek még mindig nem értik; miért nem világosítja hát meg Isten ezeket a tudatlan és ostoba embereket? Miért nem mond Isten még valamit, miért nem végez még több munkát és miért nem fektet még több erőfeszítést beléjük? Miért nem hatja meg és fegyelmezi meg őket a Szentlélek, hogy e tudatlan emberek ne legyenek többé tudatlanok, és hogy az ostoba emberek ne legyenek többé ostobák? Miért tesz így Isten?” Ez helytelen gondolkodás. Hát nem mondott még Isten eleget? Sokan azt mondják, hogy Isten túl sok mindent mond, hogy túl részletesen beszél, sőt azt is, hogy túlságosan ismétli magát. Tudja-e valaki, hogy miért kell így beszélnie Istennek? Azért, mert túlságosan hajthatatlanok és lázadók az emberek, soha nem fogadják el Isten szavait, és nem fektetnek erőfeszítést az igazságba – Isten nem kényszeríti az efféle embereket. Ha az emberek nem fogadják el Isten szavait, hogyan kezeli őket Isten? Isten soha semmit nem tesz erőszakkal – Ő így munkálkodik. Isten máris olyan sok szót szólt, hogy el sem tudják olvasni mindet az emberek, akkor hát hogyan kényszeríthetné az embereket? Miért nem értik meg az emberek Isten fáradságos szándékait? A történet főszereplője, akinek egész életén át fájdalomban volt része, ugyancsak olvasta Isten szavait és hallgatta az Ő prédikációit, sőt, minden idejét a gyülekezeten belüli kötelességének a végrehajtásával töltötte, de végül mégsem értette, hogy pontosan kire támaszkodhatna, sem azt, hogy honnan ered a kívánsága, és hogy beteljesedhet-e vagy sem – itt valami problémának kell lennie. Isten szemszögéből nézve valójában nagyon egyszerű ez a probléma. Mindössze irányt kell váltanod és el kell indulnod abba az irányba, amelyet Isten adott neked, afelé az út felé, amelyet Isten mondott, valamint állhatatosan, kételyek és kétségek nélkül kell hinned, elfogadnod, alávetned magad és gyakorolnod. Csakhogy az emberek nem tudják ezt megtenni. Szorosan ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, képzelődéseikhez és reményeikhez, valamint a szívükben rejtegetett téveszmékhez. Akár még úgy is kezelik ezeket a dolgokat, mint amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodhatnak, vagy ami még ennél is rosszabb, forrásként, amelyre a létük érdekében támaszkodhatnak, félretéve és figyelmen kívül hagyva Isten szavait és azt az irányt, amelyet eléjük adott. Hogyan kezeli Isten ezt a dolgot? Ha nem ismered fel és fogadod el a neked adott jó dolgokat, akkor Isten elveszi azokat. Mit nyert akkor az ember, ha ezek a dolgok elvétetnek tőle? Semmit. Éppen ezért ez a főszereplő a szíve mélyén nem tudta többé a válaszokat a következő kérdésekre: „Valóban Isten az a Valaki, akire támaszkodhatok? Kire támaszkodhatok ténylegesen? Kire támaszkodhatok a túlélés végett, azért, hogy áldásokat nyerjek, és hogy elnyerjem a jövőbeni rendeltetési helyemet?” Ez az asszony egyre inkább össze volt zavarodva e kérdéseket illetően. Mi volt az, amit végül még mindig bánt a szíve mélyén? Azt, hogy nem volt kire támaszkodnia, nem volt kiben bíznia. Milyen tragikus és nyomorúságos volt az élete! Össze volt zavarodva azzal kapcsolatban és nem tudta, hogy mi a jelentősége ebben az életben a Teremtő emberekre vonatkozó rendezéseinek. Miután így élte le az életét, időskorba ért, de még mindig egyáltalán nem értette ezeket, nem jutott pontos következtetésre, és nem ismerte fel a helyes irányt és célt az életben – tehát amikor ezek egyikét sem érte el, vajon mit tett Isten ezt illetően? Úgy határozott, hogy végzett ezzel az asszonnyal. Isten már mindent megtett addigra, amit meg lehetett tenni. Körülményeket rendezett a számára, megvilágosította és vezette, sőt, motivációt is adott neki a továbbéléshez, amikor a legnagyobb fájdalma volt, vagy amikor elkeserítő helyzetekkel nézett szembe. Isten egészen eddig a pontig a legnagyobb szeretettel és támogatással képessé tette az asszonyt arra, hogy éljen. És mi célból tette ezt? Azért, hogy megforduljon az asszony. Mi a megfordulás célja? Annak a megértése, hogy nincs senki, akire támaszkodhatnál, hogy senkire sem szabad támaszkodnod, hogy nem próbálhatsz meg egyedül boldog életet teremteni magadnak, hogy nem engedhetsz teret semmilyen óhajnak, és hogy – a Teremtőn kívül – senki sem vezényelheti és irányíthatja a sorsodat, még te magad sem. Mi az a döntés, amelyet meg kell hoznod? Az, hogy panaszkodás és feltételszabás nélkül a Teremtő elé járulsz, figyelsz arra, amit mond, és követed az útját. Érjen bár fájdalom vagy betegség, az mind olyan része az emberi életnek, amelyet meg kell tapasztalni. Mi mást tesz még Isten, amikor lassanként eljut annak a kimondásáig, hogy végzett valakivel, és az illető nem érti mindezeket? Semmit sem tesz többé, ami ugyancsak azt mutatja, hogy lemondott az illetőről. Miért nem tesz többé semmit sem Isten? Azért nem, mert az illető mindig is a maga elképzeléseiben, vágyaiban és konokságában élt, és hajthatatlan, makacs, önigazult és versengő hozzáállással kezelt mindent, amit Isten levezényelt a számára. Éppen ezért, amikor a végéhez ér valakinek az élete, és az illető lépésről-lépésre végigment ezeken a körülményeken vagy folyamatokon, amelyeket Isten kialakított, de a legkevésbé sem változott meg a Teremtővel kapcsolatos ismerete, és egyáltalán nem érti az emberi élet kimenetelét, akkor nyilvánvaló, hogy mire fut majd ki az élete, és akkor többé nem avatkozik be és nem tesz semmit a Teremtő. Isten így munkálkodik.

Milyen elképzelések és képzelődések merülnek fel az emberekben annak eredményeképpen, ahogyan Isten munkálkodik? Vannak emberek, akikben elképzelések merülnek fel annak láttán, hogy Isten kivet másokat, és ezt mondják: „Ez az illető annyi fájdalmat átélt az életében, hát nem szánja meg a Teremtő?” Mit jelent megszánni valakit? (Kegyelmet adni neki.) Meghatározhatja az ember sorsát az, ha kegyelmet adnak neki? Meg tudja ez változtatni a sorsát? Meg tudja változtatni a nézeteit? (Nem.) Éppen ezért nem számít, mennyi áldásban, mennyi kegyelemben és mennyi anyagi élvezetben részesít valakit a Teremtő; ha ezek a dolgok nem képesek kimunkálni vagy elősegíteni, hogy az illető megértse Isten szándékait, vagy hogy a helyes utat válassza az életben, és hogy végül azt az utat válassza, amelyet Isten mutat az embereknek, valamint hogy megértse, mik is mindazok a dolgok, amelyeket az emberek az életükben megtapasztalnak, akkor hiábavaló lesz mindaz a munka, amit Isten elvégzett rajta, és egyértelműen pont kerül annak az életszakasznak a végére, amelyben az az illető hitt Istenben. Milyen elképzelések szoktak felmerülni az emberekben? „Isten toleráns és türelmes, és az Ő szeretete erős és hatalmas. Miért nem tud szeretni egy ilyen embert?” Hogyan nyilvánul meg Isten szeretete? Igazán szereti Isten azt az illetőt vagy nem? Elért bármilyen eredményt az illetőben Isten szeretete? Amikor nincsenek eredmények, hogyan nyilvánul meg Isten szeretete? Hogyan nyilvánul meg Isten természete? Hogyan lát neki Isten az Ő munkájának? Valójában Isten még azelőtt, hogy bármit is tenne, már kiválasztja az adott személyt, munkálkodik rajta és gondolkodik az illető egész életének az eleve elrendelésén és az Ő útja szerinti levezénylésén. Mindennek a hátterében Isten szándékai húzódnak. Ez vajon nem Isten szeretete? (De igen.) Már ez is Isten szeretete. Ahogyan az illető végigmegy az élete egyes folyamatain, Isten irgalmat és törődést mutat iránta, oltalmazza, motivációt ad neki, kialakít bizonyos körülményeket, és szüntelenül oltalmazza őt, miközben az adott személy teljesíti a küldetését ebben az életben. Bármilyen kitartó, makacs, arrogáns vagy hajthatatlan is az illető, Isten mindeközben – a Teremtő szeretetével, nagylelkűségével és felelősségével – folyamatosan segíti, hogy zökkenőmentesen, Isten útja szerint tudjon keresztülmenni az életén. Nem számít, mennyi veszéllyel és kísértéssel találkozik is az életében, sőt az sem, hogy hányszor érzi magát elkeseredettnek és akar öngyilkos lenni, Isten vezeti végig ezen az életen a maga útja szerint. Isten vezetése nélkül biztosan nem haladna zökkenőmentesen az élete, mivel mindenféle csábítás, kísértés vagy veszély gyötörné. Ez tehát mind Isten szeretete. Az emberek a maguk elképzelései szerint azt gondolják, hogy Isten szeretetétől távol kell, hogy álljon az efféle fájdalom, nyomorúság és minden olyan dolog, amely ellentétes az érzéseikkel. Isten valójában – szeretetteljes és toleráns módon – folyamatosan irgalomban, kegyelemben és áldásokban részesíti az embereket. Végül – nagy türelemmel és szeretettel – az igazságot is kimondja, hogy az emberek megértsék az igazságot és életet nyerjenek. Különféle módszereket használ e célok eléréséhez, lépésről lépésre vezeti az embereket, hogy megértsék az emberi életet, és tudják, miként éljenek értelmesen. Mi a célja azzal Istennek, hogy így végzi a munkáját? Sekélyesebben szólva: az a célja, hogy az emberek képesek legyenek levetni mindazt a fájdalmat, amely az életben éri őket, valamint azt a fájdalmat is, amelyet ők maguk okoznak. Mélyebben: Isten célja az, hogy boldogan éljenek az emberek, hogy normális emberként, valóságos emberként éljék meg az életet, és hogy a Teremtő vezetése alatt éljenek. Ugyanakkor mindenkinek szabadsága van. Isten szabad akaratot teremtett az embereknek, és megadta nekik a gondolkodás képességét. Később az emberek sok dolgot elfogadtak ettől a világtól és ettől a társadalomtól, így például a tudást, a hagyományos kultúrát, a társadalomi irányzatokat, a családi nevelést, és így tovább. Isten mindig is utálta ezeket a Sátántól való dolgokat, és leleplezi ezeket, hogy az emberek megtudják, mennyire abszurd és képmutató dolgok, és hogy teljességgel összeegyeztethetetlenek az igazsággal. Ugyanakkor Isten soha nem választja el vagy tartja távol az embereket ezektől a sátáni dolgoktól, hanem hagyja, hogy az emberek megtapasztalják ezeket és meglássák, hogy mik is valójában, s ezáltal helyes élettapasztalatra és helyes megértésre tegyenek szert. Amikor véget ér az egész folyamat, és Isten megtette mindazt, amit meg kellett tennie, az emberek annyit nyernek, amennyit nyerni képesek. Vajon ebben az utolsó szakaszban milyen elképzeléseik támadnak az embereknek? Az, hogy Isten elhagyott valakit, amitől úgy érzik az emberek, hogy Isten nincs tekintettel az érzéseikre. Ezen a ponton aztán úgy érzik, hogy az a csekélyke remény is szertefoszlott, amelyet képes volt Istenbe vetni az illető, és ezt némiképp kegyetlennek találják. Amikor a kegyetlenségnek ezt az érzetét érzik az emberek, azzal az elképzeléseik is lelepleződnek. Jó ember akarsz lenni, és segíteni akarsz annak az illetőnek, hogy megmeneküljön. Hasznos ez? Az az ember olyan sok éve hisz már Istenben anélkül, hogy valamennyire is törekedne az igazságra, és nem nyert semmit. Te meg akarod szánni és segíteni akarsz rajta, de vajon el tudod őt látni az igazsággal? Képes vagy életet ajándékozni neki? Egyszerűen nem tudod ezt megtenni, akkor hát miért vannak elképzeléseid Istenről? Az Isten által végzett munka mindenkivel igazságos és méltányos. Ha valaki nem fogadja el személyesen az igazságot, és nem veti alá magát Isten munkájának, akkor hogyan panaszkodhatsz arra, hogy Isten nem menti meg őt? Bizonyára jó néhány emberi elképzelés van itt. Az emberek sokféle elképzelést dédelgetnek magukban Isten munkájával kapcsolatban, például a következőket: „Mivel Isten ilyen sok munkát végzett, miért nem viszi véghez teljesen ezt az utolsó szakaszt? Nem úgy tűnik, mintha ezt akarná tenni Isten, és nem is kellene ilyet tennie. Mivel ilyen nagy munkát végzett Isten, hagynia kellene, hogy mindenki megmeneküljön, aki hisz Benne. Csak ennek az elérése lenne Isten munkájának a tökéletes eredménye. Miért vetette ki Isten ezt az illetőt? Ez ellentmond Isten emberek iránti szeretetének és irgalmának, és nagy valószínűséggel félreértik az emberek! Miért tenné Isten így a dolgokat? Nem tapintatlan ez kissé az emberek érzéseivel szemben?” Egyszerűen így működik Isten igazságos természete. Ez Isten igazságos természete. Tapasztaljátok csak meg, és egy nap megértitek majd.

Az imént olyan dolgokról beszéltünk, amelyek az Isten munkájáról szóló emberi elképzelések és képzelődések némelyikével kapcsolatosak. Némelyek közülük emberi elképzelések, némelyek pedig az emberek Istennel szemben támasztott követelései, azaz hogy az emberek azt gondolják, hogy Istennek ezt és ezt kellene tennie. Amikor Isten munkája nem igazodik az elképzeléseidhez, és ellentétes a követeléseiddel vagy a képzelődéseiddel, feldúltnak és szomorúnak fogod érezni magad, és ezt gondolod: „Te nem vagy az én istenem, az én istenem nem lenne olyan, amilyen te vagy!” Ha Isten nem a te Istened, akkor ki a te istened? Ha nem kerülnek eloszlatásra ezek a dolgok, az emberek gyakran ezekben az állapotokban és elképzelésekben élnek, és az elméjükben gyakran ezeket az elképzeléseket és követeléseket magukévá téve kezdik méregetni Isten munkáját, valamint megítélni, hogy ők maguk jól vagy rosszul teszik-e a dolgokat, és hogy helyes úton járnak-e – ez pedig bajhoz vezet. Olyan utat követsz, amelynek semmi köze Isten követelményeihez, így még ha látszólag Istent követed is, és látszólag az Ő prédikációit és szavait hallgatod is, az lesz-e vajon a végeredmény, hogy üdvösséget nyersz? Nem. Éppen ezért, ha az Istenben való hit által üdvösséget akarsz nyerni, az nem úgy megy, hogy Isten munkájának az elfogadásával és a gyülekezeti életbe való belépéssel már bizonyos lehetsz afelől, hogy benne vagy Isten irányítási munkájában és azok közé tartozol, akiket megment és tökéletesít Isten, és ez még nem jelenti azt, hogy máris üdvözülni fogsz, vagy hogy bizonyosan üdvözülni fogsz. Ez nem így megy. Ez csak emberi elképzelés és képzelődés, valamint emberi érvelés és ítélet.

Gyűjtsétek össze, milyen emberi elképzelések szerepeltek a történetben, amelyet az imént meséltem nektek. Ha pedig összegyűjtöttétek, egyszerűen olvassátok fel őket. (Isten, négy elképzelést gyűjtöttünk össze: Először is, az emberek úgy érzik, hogy ha olyan kívánságuk és törekvéseik vannak, amelyek észszerűek, és amelyek nem mennek túl messzire, akkor Istennek teljesítenie kell azokat. Másodszor, úgy érzik az emberek, hogy ha Isten ilyen nagy árat fizetett azzal, hogy munkálkodik rajtuk, de ők még így sem értik még a dolgokat, akkor valamilyen természetfeletti munkát kellene végeznie Istennek azért, hogy azonnal megvilágosítsa őket és tudassa velük az élet helyes útját ahelyett, hogy azt akarná, hogy ilyen sok nehézséget kelljen elszenvedniük az életben, hogy egyedül kelljen tapogatózniuk, és hogy személyesen kelljen megtapasztalniuk és elviselniük a dolgokat. Harmadszor, az embereknek elképzeléseik vannak Isten igazságos természetéről. Úgy érzik, hogy ha Isten ilyen nagy árat fizetett azzal, hogy munkálkodik rajtuk, akkor annak kell, hogy legyen egy végeredménye, mégpedig az, hogy Istennek meg kell nyernie őket. Negyedszer, valamiféle szerencsepróbáló mentalitás húzódik az emberek Istenbe vetett hite mögött.) Van még több is? Ki tudja megmondani Nekem? (Van egy másik elképzelés, miszerint mivel Isten évek óta munkálkodik már és ilyen nagy munkát végzett, több embert kellene megnyernie, és ha csak keveseket nyer meg, akkor az nem Isten munkája.) Ez öt elképzelés. Van még több is? (Gondoltam egyre, éspedig arra, hogy amikor valamilyen különleges megtapasztalásban van részük az embereknek, például letartóztatásban és üldöztetésben, és mindeközben őszinte beszélgetéseik vannak Istennel, és őszinte tanúságtételük lesz, akkor egyfajta tőkeként kezelik ezt és azt gondolják, hogy csak mert ilyen tapasztalati tanúságtételük van, mindjárt elnyerhetik Isten jóváhagyását, s így jobb esélyeik lesznek a túlélésre.) (Azt is szokták gondolni az emberek, hogy minél nagyobb a munkájuk, és minél magasabb árat fizetnek, annál inkább el fogják nyerni Isten jóváhagyását, és annál nagyobb valószínűséggel fognak üdvözülni.) Más szóval, azt hiszik az emberek, hogy azon alapulnak az esélyeik Isten jóváhagyásának ez elnyerésére, hogy mekkora árat fizetnek, és hogy egyenes arányban kell állnia egymással a kettőnek ahelyett, hogy fordított arányosságban vagy pedig egymástól függetlenek lennének, és hogy a kettő biztosan összekapcsolódik – ez egy elképzelés. Ez hét. Mi van még? (Van egy másik aspektus is: az emberek azt gondolják, hogy ha Isten azt akarná, hogy értsék az igazságot, akkor meg tudná világosítani őket azért, hogy megértesse velük, és hogy Istennek nem kellene próbák elé állítania bármitől is megfosztania vagy szenvedésnek kitennie az embereket, mivel Isten szereti az embereket, és szenvedést okozni nem szeretetet.) Ez egy Isten szeretetéről szóló elképzelés. Milyen más elképzelések vannak még? (Azt hiszik az emberek, hogy jobb lenne, ha mindenkit megnyerne Isten. Meg lenne alázva a Sátán, és Isten is megnyerné vele az emberiséget. Valójában azonban önző és megvetendő ez a fajta gondolkodás az emberek részéről, és csak a saját érdeküket szolgálja.) Tökéletes képzelődésük van Isten munkájának az eredményeiről. Ez egy elképzelés. Azonkívül, hogy ez egy önző és megvetendő cél az emberek részéről, azt hiszik, kell, hogy legyen egy kezdete és egy vége mindannak, amit Isten tesz, és hogy tökéletesnek, a vágyaikkal összhangban lévőnek, valamint a képzelődéseikkel és a szép dolgok utáni sóvárgásukkal egyezőnek kell lennie a dolgok kimenetelének. Amikor azonban befejeződik Isten munkája, a tények gyakran nem egyeznek meg az emberek képzelődéseivel, és nem feltétlenül olyan tökéletes mindennek a kimenetele, mint ahogyan azt az emberek elképzelik. Persze az emberek nem akarják azt látni, hogy nem sok ember fog megmaradni, amikor Isten munkája befejeződik, akárcsak a Törvény Korában, amikor kevés olyan hívő volt, mint Jób, aki félte Istent és kerülte a rosszat. Úgy érzik az emberek, hogy nem ilyen eredménnyel kellene járnia Isten munkájának, mivel Isten mindenható, és ők így definiálják Isten mindenhatóságát. Isten mindenhatóságának a definiálása már önmagában véve is elképzelés, az emberek által kitalált maximalista elgondolás, és semmi köze ahhoz, amit Isten tenni akar, sem azokhoz az alapelvekhez, amelyek szerint Isten a munkáját végzi. Milyen más elképzelések vannak még? (Amikor az emberek hisznek Istenben, nem gondolkoznak el az úton, amelyen járnak, sem azon, hogy miként vethetnék le a romlottságukat és nyerhetnének üdvösséget. Azt hiszik helyette, hogy Isten mindenható, és ha Isten azt mondja, hogy megváltoztatja az embereket, akkor azok meg is fognak változni.) Isten elmondja az embereknek, miként változzanak meg, de az emberek nem ültetik át a gyakorlatba az Ő szavait, és nem változtatják meg magukat, sőt, folyton meg akarják kímélni magukat a fáradságtól, és azt akarják, hogy Isten változtassa meg őket. Ez egyfajta üres képzelődés, és egyfajta elképzelés. Van még több is? (Az emberek azt gondolják, hogy aki sokat szenvedett és sok falba ütközött élete során, arra végül jó sorsnak kellene várnia, és hogy Istennek nem kellene lemondania az ilyen emberről. Ha Isten végül nem nyeri meg az illetőt és ha le akar mondani róla, akkor az emberek a „jó emberek” szemszögéből kezdenek tekinteni mindarra, amit Isten tett, és úgy érzik, hogy Isten cselekedetei egyáltalán nincsenek tekintettel az érzéseikre, és hogy azok túlságosan kegyetlenek.) Mi itt a probléma? Leírtatok néhány dolgot és amit az észleléseitek alapján megértettetek, de azt nem említettétek, hogy ez egy elképzelésekkel kapcsolatos probléma. Mi itt az emberek fő elképzelése? Azt gondolják az emberek, hogy Isten annak alapján ment meg valakit, hogy mennyire szánalomra méltó és hogy mennyit szenvedett az illető. Azt gondolják, hogy amikor Isten végül eldönti az illető sorsát, meg kellene mutatnia irgalmas szívét, nagylelkűségét, toleranciáját, szeretetét és szánalmát, mivel ez az illető annyit szenvedett, és olyan szánalomra méltó az élete. Nem számít, hogy érti-e az illető az igazságot vagy sem, és nem számít, hogy mennyire veti alá magát Istennek, azt hiszik az emberek, hogy Istennek nem ezeket a dolgokat kellene figyelembe vennie, hanem inkább azt, hogy mennyire szánalomra méltó az adott személy, hogy sok fájdalomban volt része, és hogy milyen kitartóan ragaszkodik az álmához, majd kivételt kellene tennie vele Istennek és lehetővé kellene tennie a számára az üdvösséget – ez egy emberi elképzelés. Sok „kellene” van az emberek gondolataiban, és e sok „kellene” alapján határozzák meg, hogy mit kellene tennie Istennek, illetve definiálják Isten cselekedeteit. Amikor a tények azt mutatják, hogy Isten nem így cselekedett, ellentét támad az emberek és Isten között, és félreértés alakul ki az emberekben Istennel kapcsolatban. De vajon ez csupán félreértés? Az emberek lázadó mivolta is ebből ered. Ezek azok a bajok és következmények, amelyeket az elképzelések hoznak az emberekre.

Jelenleg az elképzelések témája áll a beszélgetésünk középpontjában. A történeten keresztül, amelyről az imént beszéltünk, azt láthatják az emberek, hogy a főszereplő sok elképzelés alapján mérlegelt minden Isten által levezényelt dolgot, és a főszereplővel történtek, valamint annak eredményeképpen, ahogy Isten bánt vele, sok gondolat és követelés alakul ki az emberekben Istennel szemben – melyek mindegyike elképzelés. Mondjátok meg Nekem, hogy milyen egyéb elképzeléseik vannak az embereknek? (Azt gondolják az emberek, hogy mivel Isten ilyen nagy munkát végzett, több embert kellene megnyernie. Isten azonban azt mondja, hogy ha néhány embert tud csak megnyerni, akkor annyit fog megnyerni, ezért az emberek úgy érzik, hogy Istennek nincs tetszésére olyan sok ember megnyerése, és így felhagynak a törekvéssel.) Az elképzelések hatással vannak az emberek törekvésére. Itt helyreigazításra van szükség. Nem arról van szó, hogy Istennek nincs tetszésére olyan sok ember megnyerése, mert igenis tetszésére van. Van itt egy kérdés. Mikor dönti el Isten végleg az emberek sorsát, milyen alapon mondja azt Isten, hogy többé nem fog munkálkodni rajtuk, hanem inkább lemond róluk? Van itt Istennek egy normája, amely alapelv és döntő tényező is egyben. Ha elképzeléseid vannak erről a normáról, alapelvről vagy döntő tényezőről, vagy ha nem látod tisztán, akkor némi ellentét vagy képzelődés fog támadni benned Istennel szemben, illetve Istennel kapcsolatban. Némelyek ezt mondják: „Isten olyan sok erőfeszítést fektetett ebbe az asszonyba, és ő mégsem változott meg és nem engedte el a kívánságát, sőt, szilárdan ragaszkodott hozzá, és nem járult Isten elé, így Isten lemondott róla.” Ez volt a fő oka annak, hogy lemondott róla Isten? (Nem.) Akkor hát mi volt a fő ok? A történet végén, amikor a főszereplő megöregedett, noha a külseje megváltozott, ő pedig idősödött az évek múlásával, és az idők is változtak, a kívánsága változatlan maradt, miképpen ezek a csaknem homályos téveszméi is. Mi késztette hát arra, hogy ragaszkodjon egy ilyen kívánsághoz? (Egy hajthatatlan, lázadó beállítottság.) Így van: az a tény vezetett ilyen eredményhez, hogy nem szerette az igazságot, nem törekedett az igazságra, nem fogadta el Isten szavait, és nem gyakorolta az igazságot. Az arrogancia, a hajthatatlanság és a makacsság romlott beállítottsága késztette arra, hogy ragaszkodjon a saját kívánságához és ideáljaihoz, és akadályozta meg abban, hogy elengedje az ideáljait. Mi okozta ezt? A romlott beállítottságai okozták. Valahányszor azt látja tehát Isten, hogy valaki az út végére ér, és még mindig hajthatatlan, arrogáns és makacs a beállítottsága, az mit jelent? Noha kívülről úgy tűnik, hogy Istent követik és a kötelességüket végzik az ilyen emberek Isten munkája során, valójában nem gyakorolják és tapasztalják meg Isten szavait mindabban, amit tesznek, és lényegében véve egyáltalán nincs belépésük az életbe. Akkor hát az ilyen emberek igazán elfogadják Isten munkáját és alávetik magukat neki? (Nem.) Így van. Ez végül oda vezet, hogy elhagyja őket Isten. Végigjárták az egész életútjukat, és habár életük során Isten elé járultak és felfogták, hogy a Teremtő volt az, aki ezt az egészet levezényelte, és hogy a Teremtő az, aki az emberek sorsát elrendezi, az idő alatt, amíg követték Istent és hallgatták Isten szavait, egyáltalán nem változott meg a hajthatatlan, arrogáns és makacs beállítottságuk, még a legeslegvégére sem, így magától értetődő ez az eredmény. Ez Isten végső normája – Isten alapelve –, amelynek alapján lemond valakiről. Nem számít, milyen nézeteik vannak az embereknek, vagy hogy miként értékelik Istennek ezt az alapelvét és normáját, Őt nem fogják befolyásolni az emberek, és azt teszi majd, amit tennie kell. Ha nem beszélgetsz ezzel a személlyel, és nem érted meg, hogy mi a legbensőbb esszenciája és a beállítottsága, hanem mindössze a megjelenését veszed figyelembe, akkor soha nem fogod megérteni Isten cselekedeteinek az alapelvét és gyökerét, és akkor meg fogod ítélni azt, ahogyan Isten vele kapcsolatban cselekszik és amilyen ítéletet vele kapcsolatban hoz. Hadd kérdezzelek meg benneteket: miért részesítene Isten ilyen bánásmódban egy ennyire szánni való embert – valakit, aki mindenféle fájdalmat megtapasztalt már az életben, valakit, aki egész életében szenvedett? Miért mondana le róla Isten? Olyan eredmény ez, amelyet senki sem akar látni, ugyanakkor tény, és valóban létezik. Miért bánik így Isten az ilyen emberekkel? Ha újabb tíz éven át munkálkodna bennük Isten, akkor vajon megváltoznának a törekvésükből, beállítottságukból és abból ítélve, hogy melyik utat választják? (Nem.) Ha további 50 éven át munkálkodna bennük Isten és megengedné, hogy egy kicsit tovább éljenek, akkor vajon megváltoznának? (Nem.) Miért nem változnának meg? (A természetlényegük határozza meg azt, hogy nem olyan emberek, akik az igazságra törekednek, így bármennyi éven át hisznek még Istenben, akkor sem fognak megváltozni.) Ki tudja ezt konkrétabban megfogalmazni? (Rossz utat választanak, nem az igazságra törekvés útját. Ez azt jelenti, hogy nem számít, hány éven át hisznek Istenben, hasztalan lesz. Még ha további 10 vagy 20 éven át hisznek is Istenben, nem fog megváltozni az út, amelyen járnak, sem az életük iránya.) Pontosan ez a helyzet. Elképzelések és a képzelődések lakoznak bennük. Nem törekednek az igazságra, sem az igazság megértésére, sem az igazságba való bemenetelre. Arra törekednek mindössze, hogy úgy látszon, mintha folyamatosan Istent követnék, de a lényeg teljességgel változatlan marad. 10 vagy 20 éven át hisznek Istenben anélkül, hogy az igazságra törekednének, illetve 30 vagy 50 éven át, és még mindig nem törekednek az igazságra, és soha nem változik meg, amit végül felfednek és megélnek. Ezt határozza meg a természetlényegük, és egyszerűen ilyen a beállítottságuk. Soha nem változott meg, és az Istenre vonatkozó elképzeléseik és képzelődéseik sem változtak meg soha. Vannak-e hát Istennek alapelvei az ilyen emberekkel való foglalkozásra vonatkozóan? Nagyon is vannak. Az emberek mindig jó embernek tettetik és rendkívül toleránsnak és nagynak hiszik magukat. De olyan nagy-e vajon a türelmed, mint Istené? Olyan nagy-e a szereteted, mint Isten szeretete? (Nem.) Mi tehát Isten türelme? Miből tudod megmondani, hogy Isten türelmes és szeretetteljes? Isten különféle módszereket használ, amelyek az emberek javára válnak és rábírják őket, hogy járuljanak Elé, hallgassanak a szavaira, értsék meg szavait, valamint úgy haladjanak végig az életen és úgy gyakoroljanak, ahogyan azt Ő megköveteli. Ám az ilyen emberek nem fogadják el ezt, hanem mindvégig szilárdan kitartanak a saját nézeteik mellett. Lemond-e hát róluk Isten mindazon idő alatt, amíg az életet tapasztalják? (Nem.) Isten nem mond le róluk. Isten az életük minden szakaszában, mindenben, amit értük tesz és mindenben, amit az Ő rendelése szerint meg kell tapasztalniuk, mindvégig komolyan veszi a felelősségét. Mi Isten célja azzal, hogy mindvégig felelősséget vállal? Az, hogy jó eredményt láthasson, hogy olyan eredményt láthasson, amely kielégítő és kellemes az adott személy számára, hogy annak része lehessen abban az igazi boldogságban, amelyre vágyik – ez Isten türelme. De milyen eredményt lát végül Isten? Azt az eredményt látja, amelyet végül látni akar? (Nem.) Nem ezt látja, nincs többé remény a láthatáron. Mit jelent az, amikor Isten nem lát reményt? Azt jelenti, hogy Isten nem reménykedik többé az illetőben. Emberi módon szólva: Isten elkeseredik. Ha van még egy reménysugár, akkor Isten nem adja fel. Ez Isten türelme ez Isten szeretete. Isten gyakorlati módon tanúsít türelmet és szeretetet az emberek iránt, nem pedig üres szavak hangoztatásával csupán. Isten azt látja a végén ebben az emberben, hogy nem változott meg a romlott beállítottsága, még mindig fennáll a makacssága, és a szíve mélyén továbbra is ott él a kívánsága. Noha áldott akart lenni az illető, semmit sem enged el, amikor Isten elé járul. Helyette egész életén keresztül ragaszkodik ehhez a szánalmas kívánsághoz, egész életén át ragaszkodik hozzá, és egész életén át szorosan markolja. Az ilyen emberek látszólag átadják magukat Istennek, és Istennek adják az életüket és valamennyi hozzátartozójukat is. De mi a valóság? Ők akarják irányítani saját magukat, a körülöttük lévőket, a hozzátartozóikat és önmagukat is, s azonkívül egymásra akarnak támaszkodni – valójában egyaltalán nem adják át mindezt Istennek. Bárhogy nézed is, ezek az emberek nem Isten útjának a követését és nem az Isten követelményeinek való tudatos megfelelést választják. Egyáltalán nem Isten követésének az útján járnak. Sokat szenvedtek és sok rendkívüli dolgot tapasztaltak az életben, de ez még mindig nem bírta rá őket arra, hogy feladják az életről maguk elé festett szép és boldog képet, sem arra, hogy bármin is elgondolkozzanak. Miféle emberek az ilyenek? Az ilyen emberek túlságosan hajthatatlanok. Ha az emberek nem törekednek az igazságra és nem a helyes utat követik az életben, akkor ez lesz a végeredmény. A végén azt lehet elmondani, hogy Isten mindent megtett, amit megtehetett. Meg is haladta az emberek képzelődéseit, és túlment azon, amennyit ők elérhetnek. Isten máris túl sokat adott az embereknek. Az emberek a romlottságuk, a beállítottságuk és az Istenhez való hozzáállásuk szerint nem érdemlik meg ezeket a dolgokat, és nem érdemlik meg ezeket az áldásokat. De vajon feladja Isten? Isten sok munkát végez azelőtt, hogy feladná. Isten fáradhatatlanul árasztja szeretetét, irgalmát, kegyelmét és áldásait az emberekre. De miután megkapták Istentől ezeket a dolgokat, vajon milyen hozzáállással viszonozzák? Még mindig kerülik Őt, távol maradnak Tőle, és belül gyakran kétségbe vonják Őt, védekeznek Ellene, ellenkeznek Vele és feladják. Miért akarják az emberek folyton másokra támaszkodni azért, hogy boldog életet alakítsanak ki? Nem tudják rávenni magukat arra, hogy higgyenek Istenben. Nem hiszik el, hogy Isten rá tudja vezetni az embereket a helyes útra és boldoggá tudja tenni őket. Folyton azt érzik, hogy az ő útjuk a helyes. Ha Isten az általuk választott út és a saját követelményeik szerint tudott volna segíteni nekik és elvezetni őket a céljaik megvalósulásához, azt elfogadták volna és akkor alávetették volna magukat Neki. Isten azonban az igazságot mondja ki, hogy visszatérjenek Hozzá az emberek, és így el tudják fogadni az igazságot és értelmes életet tudjanak megélni, ez pedig ellentétben áll az emberek elképzeléseivel. Következésképpen a maguk útján akarnak járni és a maguk életét akarják élni. Azt gondolják, hogy magukra és másokra kell csupán támaszkodniuk, és hogy Istenre támaszkodva nem érhetik el a céljaikat. Mivel az emberek nem értik Isten szándékait és csak a maguk elképzeléseihez ragaszkodnak, egyre messzebb és messzebb kóborolnak Istentől. Azok tudnak csak feltekinteni Istenre, rátámaszkodni Istenre, végig Őt követni és Őt soha el nem hagyni, akik látják, hogy Isten az igazság, az út és az élet, hogy az emberek a végletekig romlottak és Isten üdvösségére van szükségük, hogy az csupán az igazság, amit Isten tesz, és hogy Ő mindent azért tesz, hogy megmentse az emberiséget a Sátán befolyásától, s hogy egy szép rendeltetési helyre vigye őket.

Az imént arról beszélgettünk, hogy miként viszonyul Isten az emberhez, valamint arról, hogy milyen különféle módokon munkálkodik az emberek között és az embereken. Ha ezekről a dolgokról elképzelések alakulnak ki az emberekben, akkor gyakori vizsgálódásra, elgondolkozásra, megértésre, majd megfordulásra van szükségük. Mi a megfordulás célja? Ha az emberek rájönnek, hogy ezek elképzelések és képzelődések, valamint arra, hogy valójában miként teszi Isten a dolgokat, akkor vajon továbbra is fennáll a valószínűsége, hogy még inkább téves és torz elképzeléseket alakítsanak ki Istenről? Lehetséges, mivel az emberek lázadók, és aktív gondolataik vannak, ezért nagy valószínűséggel alakítanak ki mindenféle elképzeléseket Istenről. Az egyik elképzelésből adódik a másik, amelyből azután megint újabb elképzelések adódnak, és állandóan mindenféle elképzelések merülnek fel. Azzal egyidejűleg, hogy elképzeléseket alakítanak ki Istenről, folyamatosan félre is értik Istent az emberek, valamint elgondolkoznak, azután pedig folyamatosan megértik az igazságot, és e folyamat során fokozatosan megismerik Istent. Miért nem tudnak eljutni az emberek Isten ismeretére? Nem tudják, hogy mik az elképzelések, nem ismerik fel magukban az elképzeléseket, és nem gondolkoznak el az elképzeléseiken, valamint soha nem engedik el azokat. Arra összpontosítanak csupán, hogy ragaszkodjanak hozzájuk, és soha nem tesznek erőfeszítést azért, hogy megtudják vagy megértsék, hogyan munkálkodik Isten, vagy hogy mi Isten munkájának a lényege. Ily módon az emberek romlott beállítottságai mellett egy másik dolog is Isten és az emberek közé ékelődik, ami úgyszintén kihat az emberek üdvösségére. Éppen ezért a saját romlott beállítottságaikkal való foglalkozás közben kifinomultabb és részletekben menőbb megértést kell nyerniük az embereknek azzal kapcsolatban, hogy mik is az emberi elképzelések. Mi a célja az emberi elképzelések megértésének és eloszlatásának? Az elengedésük? Az, hogy az emberek amilyen gyorsan csak lehet, beléphessenek az igazságvalóságba, megérthessék, hogy pontosan mi az, amibe Isten azt akarja, hogy belépjenek az emberek, és hogy megértsék, miként teszi Isten a dolgokat. Ha úgy tenné Isten a dolgokat, ahogyan azt elképzeled, akkor hatékony lehetne Isten rajtad végzett munkája? Nem, nem lehetne. Vannak például dolgok, amelyekkel kapcsolatban sosem világosít meg téged Isten. Helyette kifejezetten előírja, hogy miként tedd azokat, és neked mindössze neki kell látnod és meg kell tenned őket. Te azonban folyton arra vársz, hogy Isten meghasson és megvilágosítson, így ez a várakozás hátráltatja a munkát, te nem teljesíted megfelelően a kötelességedet, végül pedig leváltanak. Mi okozta ezt? (Az elképzelések.) Most megnézve: hatással vannak-e akkor az emberek elképzelései a bemenetelükre? (Igen.) Milyen mértékben vannak rá hatással? A legkevesebb, hogy az igazsággal kapcsolatos megértésükre és a valóságba való belépésükre hatással vannak; a legrosszabb esetben a helyes döntéseiket is befolyásolják, és könnyen rossz útra vihetik őket. Az emberek akkor értik félre a legnagyobb valószínűséggel Istent, ha elképzeléseik vannak. Isten például teljes mértékben azért metszi, ítéli és fenyíti meg őket, hogy pozitív eredményeket érjen el, és hogy az emberek jobban értsék magukat és igazán bűnbánatot tartsanak. Az emberek azonban azt gondolják, hogy Isten szándékosan ellenük van, és hogy kifejezetten fel akarja fedni és ki akarja vetni őket. Bármit mondjon vagy tegyen Isten, ők mindig a legrosszabbat gondolják Róla, és azt hiszik, hogy Isten nem szereti őket, és még esztelenként is kezelik azokat, akik gyakorolják az igazságot. Isten megmutatja az embereknek a helyes utat, és lehetővé teszi a számukra, hogy gyakorolják az igazságot és a világosságban éljenek, ám ők a sátáni filozófiák és sátáni logika szerinti, sötétségben való életet választják helyette. Így aztán az az út, amelyen járnak, nem az üdvösség útja. Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy szembemenj Istennel, akkor nem kóborolsz-e vajon egyre messzebb és messzebb Isten munkájától? Ahogy egyre messzebb és messzebb kóborolsz az üdvösség útjától, teljesen ki leszel rekesztve. Van egy mondás a Bibliában: „A bolondok meghalnak esztelenségük miatt” (Példabeszédek 10:21). Súlyos dolog a halál? Az utolsó napok kontextusában nézve, meghalni nem súlyos dolog, elveszni azonban az. A halál nem jelent elveszést, az elveszés ezzel szemben szükségszerűen azt jelenti, hogy nincs az embernek sorsa – azaz, hogy örökre halott. A múltban azt mondták, hogy az emberek meghalhatnak az esztelenségük miatt, manapság viszont nem nagy ügy az esztelenség. Ki ne tenne esztelen dolgokat? Meghalni sem nagy ügy, mivel a meghalás nem feltétlenül jelent elveszést. Akkor hát miért vesznek el az emberek? A makacsságuk és a csökönyöségük miatt vesznek el, ami sokkal súlyosabb, mint az esztelenség miatt meghalni, mert akkor nincs sorsa az embernek. Miért mondom, hogy a makacsság és a csökönyösség az emberek elveszéséhez vezethet? Ennek ahhoz a kérdéshez van köze, hogy melyik utat választják az emberek. Miféle beállítottság a makacsság? Hajthatatlanság. Nagy probléma, amikor hajthatatlan természete van valakinek. Az emberek néha megértés nélkül valók és egyszerűen csak így akarják tenni a dolgokat, míg máskor van megértésük, de mégis így akarják tenni a dolgokat, anélkül, hogy Isten követelményeit követnék. Azonkívül a makacsság egyfajta beállítottság is – azaz, mondhatni, az észérvekkel szembeni érzéketlenség –, valamint arrogancia és rosszakarat is rejlik benne. Ha ez a két beállítottság nem változik meg, akkor végül elveszhet miattuk az ember. Egyszerű dolog ez? Képesek vagytok magatokra vonatkoztatni? Meg kell értenetek, hogy mire viheti az embereket az arrogáns és a gonosz beállítottság. Mindent Isten, a Teremtő színe előtt tesznek az emberek, akárkik legyenek is, és Isten az Ő igazságos természete szerint hoz majd ítéletet felettük. Milyen következményekkel járnak hát az arrogáns és gonosz beállítottságú emberek számára azok a dolgok, amelyet tesznek? Miért mondhatjuk azt, hogy ezek visszafordíthatatlan következmények? Ti bizonyára mindannyian értitek ezt, igaz? Rendben van, akkor nem beszélünk többet azokról az elképzelésekről, amelyek ebben a történetben szerepelnek.

Ami az Isten munkájával kapcsolatos emberi elképzeléseket illeti: vannak-e szerintetek mások is, amelyekről még nem beszéltünk? Csak azok az elképzeléseik lehetnek az embereknek Isten munkájáról, amelyekről ma hallottatok? Ha ítéletről, fenyítésről, megpróbáltatásokról, finomításról, metszésről, valamint az emberek feltárásáról és tökéletesítéséről beszélünk, annak milyen tartalomhoz van köze? Milyen embereket metsz, ítél és fenyít meg Isten? Miféle emberek szembesülnek megpróbáltatásokkal és finomítással? Miközben Isten ezeket a munkákat végzi és e módszereket használva munkálkodik az embereken, egy olyan alapelv és hatókör szerint teszi ezt, amely az emberek érettségén, a törekvésükön, az emberi mivoltukon és azon alapul, hogy milyen mértékben értik az igazságot – erről nem fogok ma részletesen beszélni. Összefoglalva: Isten megmetszi és fegyelmezi az embereket, megítéli és megfenyíti, valamint megpróbáltatásoknak és finomításnak veti alá őket – Isten e néhány lépés szerint munkálkodik az embereken. Isten embereken végzett munkájának az alapelve, és az, hogy melyik lépés szerint végzi a munkát, az illető érettségén alapul. Az „érettség” fogalma mindannyiótok számára üresen csenghet valamelyest. Főként azon mérhető le, hogy valaki milyen mértékben érti az igazságot, hogy normális-e a kapcsolat közte és Isten között, valamint hogy milyen mértékben veti alá magát Istennek. Ha ennek alapján teszünk különbséget az emberek között, akkor mit mondhatunk: szembenézett-e már a többségük ítélettel, fenyítéssel és finomítással? Némelyek számára talán még mindig korán van ezekhez a lépésekhez, látják, de elérni nem tudják ezeket, míg mások számára valamelyest riasztó egy ilyen látvány. Röviden: ezek a módok azok a lépések, amelyeket Isten megtesz az emberek megmentése és tökéletesítése végett, és Isten az adott személy különféle aspektusai összességének pontos meghatározása alapján határozza meg e néhány lépést. Isten semmilyen munkát nem önkényesen végez az embereken. Isten lépésről lépésre és elvszerűen végzi a munkáját. Megnézi a törekvésedet és az emberi mivoltodat, valamint a fogékonyságodat és a hozzáállásodat, amellyel a mindennapi életedben adódó különféle emberekkel, eseményekkel, dolgokkal stb. foglalkozol. E dolgok alapján határozza meg, hogy miként munkálkodjék az embereken és hogyan vezesse őket. Istennek szüksége van egy bizonyos időre, amely alatt megfigyeli az embert. Nem hoz elhamarkodott ítéletet egy-két dolog alapján – Isten soha semmit nem siet el, amit egy adott személyen végez. Némelyek ezt mondják: „Félek attól, ahogyan Jóbot próbára tette Isten. Ha ez valaha ténylegesen megtörténne velem, én nem lennék képes Isten mellett tanúságot tenni. Mi lenne, ha Isten engem is ugyanígy megfosztana mindentől? Mit tennék akkor?” Ne aggódj, Isten soha nem fog ilyen önkényesen munkálkodni rajtad, nem kell félned. Miért nem kell félned? Mielőtt félnél, először is meg kell magadat győznöd egy ténnyel, és fontolóra kell venned az érettségedet. Vajon megvan benned Jób hite, Jób alávetettsége és Jób istenfélelme? Olyan fokú hűséggel és olyan teljes mértékben követed Isten útját, ahogyan Jób tette? Mérd fel ezeket a dolgokat, és ha egyik sincs meg benned, akkor megnyugodhatsz afelől, hogy Isten nem fog téged megpróbáltatásoknak és finomításnak kitenni, mivel nem ér fel hozzájuk, hanem messze elmarad tőlük az érettséged. Isten megpróbáltatásairól és finomításáról is vannak elképzeléseik és képzelgéseik az embereknek – valamint gyanakvás, félelem, az elkerülés szándéka és óvatosság is van bennük ezekkel kapcsolatban. Ha az emberek alaposan megértették ezeket a dolgokat és azt, hogy miként munkálkodik Isten, akkor fokozatosan eltűnnek az Isten munkájával kapcsolatos elképzeléseik, és arra fognak összpontosítani, hogy törekedjenek az igazságra, és erőfeszítést fektessenek Isten szavaiba. Isten e cél elérése érdekében szólja e szavakat. Miközben Istent követed, meg kell értened, miként munkálkodik és hogyan menti meg az embereket Isten. Ha valóban olyan ember vagy, aki törekszik az igazságra, akkor menj és tedd Isten követelményei szerint a dolgokat! Ne tekints rózsaszín szemüvegen keresztül Istenre, és ne a saját kisszerű elméddel próbáld kifürkészni Isten elméjét. Meg kell értened, hogy melyek pontosan Isten munkájának az alapelvei, melyek azok az alapelvek, amelyek szerint Isten az embereket kezeli, milyen mértékben munkálkodik Isten az emberen, és milyen norma szerint mérlegel Isten. Vajon mit kell tenned azután, hogy már érted ezeket a dolgokat? Isten nem azt akarja látni, hogy feladod az igazságra törekvést, és nem is egy olyan ember hozzáállását akarja látni, aki veszett ügyként írja le magát. Azt akarja látni, hogy amikor már felfogod mindezeket az igaz tényeket, képes vagy elindulni és nagyobb állhatatossággal, bátorsággal és bizonyossággal törekedni az igazságra, világosan felismerve azt, hogy Isten igazságos Isten. Amikor az út végére érsz, ha elérted az Isten által számodra megszabott normát, és az üdvösséghez vezető úton jársz, akkor Isten nem fog lemondani rólad. Egyelőre nagyjából ennyi az ítéletről, fenyítésről, megpróbáltatásokról, finomításról és metszésről szóló emberi elképzelésekről. Még mindig rengeteg apró részlet van, túl sok ahhoz, hogy ebben a rövid beszédben mindet világosan elmagyarázzam. Néhány példát kellene mondanom arra, hogy a mindennapi életben miként nyilvánítják ki és mutatják meg az emberek ezeket az elképzeléseket, és arra is szükség volna, hogy elmeséljek néhány rövid történetet, és belefoglaljak azokba néhány egyszerű karaktert és cselekményt, hogy ezeken a való életből vett példákon keresztül megérthessétek vagy értelmezhessétek az emberek elképzeléseit, és felismerhessétek, hogy ezek olyan elképzelések, amelyek nincsenek összhangban a valósággal, hanem teljességgel ellentétesek Isten alapelveivel és normáival. Isten még ezt sem teszi meg, akkor hát miért gondolkodsz és spekulálsz egyre csak vakon? Ha szüntelenül a saját elképzeléseidben és képzelődéseidben élsz, akkor soha de soha nem fogod Isten követelményei szerint követni az igazságra törekvés útját, és mindig messze leszel Isten követelményeitől. Ha így folytatod, nem lesz utad a gyakorlásra, és mindig korlátozva leszel. Bárhová mész is, minden lépésnél falba fogsz ütközni, minek következtében fogalmad sem lesz arról, hogy mit is tégy, és semmi nem fog a legkevésbé sem simán menni. Ennek eredményeképpen végül nem leszel jogosult arra, hogy Isten ítéletében és fenyítésében részesülj. Milyen sajnálatos volna ez!

Ami az Istenbe vetett hitet illeti: eddig senki sem beszélt erről komolyan veletek. Most van itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk, mivel döntő pillanathoz érkeztünk! Rohamosan fogy az idő, ezért ne kezeljétek úgy az Istenben való hitet, mintha azzal csak úgy játszadozni lehetne! Isten elhatározta, hogy teljessé teszi és megmenti az embereket, és Ő alaposan el akarja végezni ezt a munkát. Miként végzi el alaposan? Úgy, hogy az igazság valamennyi aspektusát elmondja az embereknek azért, hogy világosan felfoghassák, és hogy ne térjenek tévútra. Isten fegyelmezni fog téged, amikor eltévedsz. Ha gyakran tévedsz a saját utadra, akkor Isten folyamatosan fegyelmezni fog, amíg vissza nem térsz a helyes útra. Végül, ha Isten már mindent megtett, amit megtehet, és te még mindig nem teljesítetted a követelményeit, akkor ki mást hibáztathatsz? Csakis magadat hibáztathatod. Akkor nem marad más teendőjük az embereknek, mint hogy ostorozzák magukat és keservesen sírjanak. Mi a legfontosabb dolog ahhoz, hogy megértsék az emberek az igazságot? El kell fogadniuk az igazságot, majd, miután elfogadták, képeseknek kell lenniük keresni és a hétköznapi életükhöz kapcsolni az igazságot. Csakis így juthatnak el az emberek fokozatosan az igazság valódi megértésére. Amikor prédikációkat hallgatsz és megérted a szó szerinti jelentésüket, azt gondolod, hogy van megértésed – ez valójában nem az igazság megértése. Ez csupán a doktrína megértése. Amikor már érted ezt, akkor a prédikációk hallgatása közben össze kell kapcsolnod a hallottakat a valódi életben a saját állapotoddal és a saját bemeneteleddel, hogy megismerhesd magadat és képes légy gyakorolni az igazságot. Csakis ez jelenti azt, hogy belépsz az igazságvalóságba. Ha nem így gyakorolsz, akkor semmi köze hozzád az igazságnak, Isten szavainak semmi közük hozzád, és így Istennek sincs semmi köze hozzád. Ha nem gyakorlod az igazságot, semmit sem fogsz nyerni!

2018. október 11.