1Mózes 9:11-13 Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

A legtöbb ember tudja, mi az a szivárvány, és hallott már néhány szivárvánnyal kapcsolatos történetet. Ami a Bibliában szereplő szivárványról szóló történetet illeti, egyesek elhiszik, mások legendaként kezelik, megint mások egyáltalán nem hisznek benne. Bárhogy is van, a szivárvánnyal kapcsolatos minden esemény Isten munkája volt, és az ember Isten általi irányításának folyamata során történt. Ezek az események pontosan fel lettek jegyezve a Bibliában. Ezek a feljegyzések nem árulják el nekünk, hogy Isten milyen hangulatban volt akkoriban, vagy hogy milyen szándék volt a kimondott szavai mögött. Sőt, senki sem tudja felmérni, mit érzett Isten, amikor ezeket mondta. Azonban Isten lelkiállapota ezzel az egész eseménnyel kapcsolatban feltárul a szöveg sorai között. Olyan, mintha az akkori gondolatai leugranának a lapról Isten szavának minden egyes szaván és mondatán keresztül.

Az embereknek leginkább Isten gondolataival kellene foglalkozniuk, és azokat kellene a leginkább megpróbálniuk megismerni. Azért, mert Isten gondolatai elválaszthatatlanul kapcsolódnak az ember Istenről alkotott megértéséhez, és az ember Istenről alkotott megértése nélkülözhetetlen kapocs az ember életbe való belépéséhez. Mit gondolt tehát Isten akkor, amikor ezek az események zajlottak?

Eredetileg Isten olyan emberiséget teremtett, amely az Ő szemében nagyon jó volt és közel állt Hozzá, de miután fellázadtak Ellene, az özönvíz elpusztította őket. Vajon fájt Istennek, hogy egy ilyen emberiség csak úgy hirtelen eltűnt? Természetesen fájt! Hogyan juttatta kifejezésre ezt a fájdalmát? Hogyan jegyezte ezt le a Biblia? A Biblia ezekkel a szavakkal jegyezte le: „Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet.” Ez az egyszerű mondat feltárja Isten gondolatait. A világnak e pusztulása nagyon fájt Neki. Az ember szavaival élve, nagyon szomorú volt. El tudjuk képzelni: hogy nézett ki az egykor élettel teli föld, miután elpusztította az özönvíz? Hogy nézett ki akkoriban a föld, amely egykor tele volt emberekkel? Nincs emberi lakhely, nincsenek élőlények, mindenütt víz, és a víz felszínén teljes pusztulás. Vajon egy ilyen jelenet volt Isten eredeti szándéka, amikor megteremtette a világot? Természetesen nem! Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész földön életet lásson, hogy lássa, hogy az Általa teremtett emberi lények imádják Őt, nem pedig az, hogy Noé legyen az egyetlen, aki imádja Őt, vagy az egyetlen, aki válaszolni tudt a hívására, hogy elvégezze, amit rábízott. Amikor az emberiség eltűnt, Isten nem azt látta, amit eredetileg akart, hanem teljesen az ellenkezőjét. Hogyan is ne fájt volna a szíve? Amikor tehát kinyilatkoztatta a természetét és kifejezésre juttatta az érzelmeit, Isten hozott egy döntést. Milyen döntést hozott? Húzott egy ívet a felhőben (vagyis az általunk látott szivárványokat) szövetség gyanánt az emberrel, ígéretként, hogy Isten nem pusztítja el újra az emberiséget özönvízzel. Ugyanakkor azt is üzente az embereknek, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, hogy az emberiség örökre emlékezzen arra, hogy Isten miért tett ilyet.

Vajon akarta Isten a világ akkori elpusztítását? Isten határozottan nem ezt akarta. Talán kis részben el tudjuk képzelni a föld szánalmas látványát a világ pusztulása után, de közel sem tudjuk elképzelni, hogy Isten szemében milyen volt az akkori színtér. Elmondhatjuk, hogy sem a mostani, sem az akkori emberek nem képesek elképzelni vagy értékelni, hogy mit érzett Isten, amikor meglátta azt a képet, a világ látványát az özönvíz általi pusztulás után. Isten az ember engedetlensége miatt kényszerült megtenni ezt, de az a fájdalom, amelyet Isten szíve átélt a világ özönvíz általi elpusztítása miatt, olyan valóság, amelyet senki sem tud felfogni vagy értékelni. Ezért kötött Isten szövetséget az emberiséggel, amellyel azt akarta üzenni az embereknek, hogy ne feledjék, hogy Isten egyszer már tett ilyesmit, és megesküdni nekik, hogy Isten soha többé nem pusztítja el a világot ilyen módon. Ebben a szövetségben meglátjuk Isten szívét – látjuk, hogy Isten szíve fájt, amikor elpusztította ezt az emberiséget. Az ember nyelvén szólva, amikor Isten elpusztította az emberiséget és látta az emberiséget eltűnni, a szíve sírt és vérzett. Talán nem így lehet a legjobban leírni? Az emberek ezeket a szavakat használják az emberi érzelmek illusztrálására, de mivel az emberi nyelv túlságosan hiányos, ezek használata Isten érzéseinek és érzelmeinek leírására Számomra nem tűnik túl rossznak, és nem is túlzó. Legalábbis nagyon élénk, nagyon találó megértést ad nektek arról, hogy milyen volt Isten hangulata abban az időben. Most majd mire fogtok gondolni, amikor megint szivárványt láttok? Legalább emlékezni fogtok arra, hogy Isten egyszer szomorú volt, amiért a világot elpusztította az özönvízzel. Emlékezni fogtok arra, hogy bár Isten gyűlölte ezt a világot és megvetette ezt az emberiséget, amikor elpusztította a saját kezével teremtett emberi lényeket, fájt a szíve, nehezen engedte el őket, vonakodott és nehezen viselte. Egyetlen vigasza Noé nyolcfős családja volt. Noé együttműködése volt az, ami miatt nem volt hiábavaló az Ő fáradságos erőfeszítése, hogy megteremtsen mindent. Egy olyan időszakban, amikor Isten szenvedett, ez volt az egyetlen dolog, ami kárpótolhatta Őt a fájdalmáért. Ettől kezdve Isten az emberiséggel kapcsolatos minden elvárását Noé családjára helyezte, remélve, hogy az áldásai és nem az átkai alatt élhetnek, remélve, hogy soha többé nem fogják látni, amint Isten elpusztítja a világot özönvízzel, és remélve azt is, hogy nem lesznek elpusztítva.

Isten természetének melyik részéről kellene ebből megtudnunk valamit? Isten megvetette az embert, mert az ember ellenséges volt Vele szemben, de szívében az emberiség iránti gondoskodás, aggodalom és irgalom változatlan maradt. Még akkor is, amikor elpusztította az emberiséget, a szíve változatlan maradt. Amikor az emberiség tele volt romlottsággal, és súlyos mértékben engedetlen volt Istennel szemben, Istennek az Ő természete és lényege miatt, az Ő alapelveivel összhangban el kellett pusztítania ezt az emberiséget. De Isten a lényege miatt mégis szánta az emberiséget, sőt, különféle módokon meg akarta váltani az emberiséget, hogy tovább élhessen. Az ember azonban szembeszállt Istennel, továbbra is engedetlen maradt Istennel szemben, és nem fogadta el Isten üdvösségét, vagyis nem volt hajlandó elfogadni az Ő jó szándékait. Bárhogyan is szólította és emlékeztette őket Isten, bármennyire is ellátta, segítette vagy eltűrte őket, az ember mindezt nem értette, nem értékelte és nem is figyelt rá oda. Isten még fájdalmában sem felejtette el megadni az embernek a maximális elfogadást, és várta, hogy az ember megfordítsa a dolgok menetét. Miután elérte tűréshatárát, habozás nélkül megtette, amit tennie kellett. Más szóval, volt egy meghatározott időszak és folyamat attól a pillanattól kezdve, amikor Isten eltervezte, hogy elpusztítja az emberiséget, odáig, hogy megkezdte az emberiség elpusztítására irányuló munkáját. E folyamat célja az volt, hogy lehetővé tegye az ember számára az irányváltást, és ez volt az utolsó lehetőség, amit Isten adott az embernek. Mit csinált tehát Isten ebben az időszakban, mielőtt elpusztította az emberiséget? Isten jelentős mennyiségű emlékeztető és figyelmeztető munkát végzett. Bármennyi fájdalom és bánat volt Isten szívében, Ő továbbra is felruházta az emberiséget gondoskodásával, törődésével és bőséges irgalmával. Mit látunk ebből? Kétségtelenül azt látjuk, hogy Isten emberiség iránti szeretete valódi és nem csupán szájhősködés. Valódi, kézzelfogható és érzékelhető, nem színlelt, hamisított, csalárd vagy megjátszott. Isten soha nem használ semmiféle megtévesztést és nem teremt hamis képeket, hogy az emberek szeretetreméltónak lássák Őt. Soha nem használ hamis tanúságtételt, hogy az emberek lássák az Ő szeretetreméltóságát, vagy hogy hivalkodjon szeretetreméltóságával és szentségével. Vajon Isten természetének ezen aspektusai nem méltóak az ember szeretetére? Nem érdemlik meg az imádatot? Nem érdemlik meg, hogy dédelgessük őket? Ezen a ponton szeretném megkérdezni tőletek: miután hallottátok ezeket a szavakat, úgy gondoljátok, hogy Isten nagysága csupán üres szavak egy papírlapon? Isten szeretetreméltósága csak üres szavak? Nem! Természetesen nem! Isten felsőbbrendűsége, nagysága, szentsége, toleranciája, szeretete és így tovább – Isten természete és lényege minden egyes különféle aspektusának minden egyes részlete gyakorlati kifejezésre jut minden alkalommal, amikor Ő munkálkodik, megtestesül az emberre vonatkozó akaratában, valamint be is teljesedik és tükröződik minden emberben. Függetlenül attól, hogy érezted-e már korábban, Isten minden lehetséges módon gondoskodik minden emberről, őszinte szívét, bölcsességét és különféle módszereit használva, hogy megmelengesse minden ember szívét és felébressze minden ember lelkét. Ez vitathatatlan tény. Nem számít, hányan ülnek itt, mindenkinek más tapasztalata és érzései vannak Isten toleranciájáról, türelméről és szeretetreméltóságáról. Ezek az Istennel kapcsolatos tapasztalatok, érzések vagy érzékelések – röviden, mindezek a pozitív dolgok Istentől származnak. Most, hogy integráltuk mindenkinek a tapasztalatait és ismereteit Istenről és ötvöztük a ma olvasott bibliai passzusokkal, már valóságosabb és jobban megértésed van Istenről?

Miután elolvastátok ezt a történetet és némileg megértettétek Isten természetét, amelyet ezen az eseményen keresztül nyilatkoztatott ki, milyen új ismeretet szereztetek Istenről? Mélyebb megértést adott nektek Istenről és az Ő szívéről? Másképp érzitek magatokat most, amikor újra felidézitek Noé történetét? Véleményetek szerint szükségtelen volt közösséget vállalni ezekkel a bibliai versekkel? Most, hogy közösséget vállaltunk velük, úgy gondoljátok, hogy szükségtelen volt? Nyilván szükséges volt! Annak ellenére, hogy amit olvastunk, az egy történet, mégis igaz feljegyzés az Isten által végzett munkáról. Nem az volt a célom, hogy megértessem veletek e történetek vagy e szereplő részleteit, sem az, hogy tanulmányozhassátok ezt a szereplőt, és főleg nem az, hogy visszamenjetek és ismét tanulmányozzátok a Bibliát. Értitek? Szóval segítettek nektek ezek a történetek megismerni Istent? Mit adott hozzá ez a történet az Istenről való megértésetekhez? Mondjátok el nekünk, hongkongi testvérek és nővérek! (Láttuk, hogy Isten szeretete olyasmi, amivel mi, romlott emberek nem rendelkezünk.) Mondjátok el nekünk, dél-koreai testvérek és nővérek! (Isten ember iránti szeretete valódi. Isten ember iránti szeretete magában hordozza az Ő természetét és magában hordozza az Ő nagyságát, szentségét, felsőbbrendűségét és elfogadását. Érdemes megpróbálnunk mélyebb megértést nyerni róla.) (Az iménti közösségvállaláson keresztül egyrészt láthatom Isten igazságos és szent természetét, másrészt láthatom Isten aggodalmát az emberiség iránt, Isten irgalmát az emberiség iránt, és azt, hogy minden, amit Isten tesz, és az Ő minden gondolata és elképzelése az emberiség iránti szeretetét és aggodalmát tárja fel.) (A múltban úgy értelmeztem, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, mert az emberiség súlyos mértékben gonosszá vált, és Isten mintha azért pusztította volna el ezt az emberiséget, mert megutálta őket. Csak miután Isten beszélt ma Noé történetéről, és azt mondta, hogy Isten szíve vérzik, akkor jöttem rá, hogy Isten valójában nem szívesen engedte el ezt az emberiséget. Csak mivel az emberiség túl engedetlen volt, Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Valójában Isten szíve ebben az időben nagyon szomorú volt. Ebből láthatom Isten természetében az emberiség iránti törődést és aggodalmat. Ez olyasmi, amit korábban nem tudtam.) Nagyon jó! Ti következtek. (Nagyon meghatódtam, miután meghallgattam. Korábban is olvastam már a Bibliát, de még soha nem volt olyan élményem, mint a mai, ahol Isten közvetlenül boncolgatja ezeket a dolgokat, hogy megismerhessük Őt. Azáltal, hogy Isten így elkísér minket, hogy megismerhessük a Bibliát, megtudtam, hogy az ember romlottsága előtt Isten lényege a szeretet és az emberiséggel való törődés volt. Attól kezdve, hogy az ember romlottá vált, egészen a legutóbbi napokig, bár Isten természete igazságos, szeretete és gondviselése változatlan. Ez azt mutatja, hogy Isten szeretetének lényege a teremtéstől napjainkig, függetlenül attól, hogy az ember romlott-e, soha nem változik.) (Ma láttam, hogy Isten lényege nem változik az idő vagy munkája helyének megváltozásával. Azt is láttam, hogy függetlenül attól, hogy Isten megteremti vagy elpusztítja-e a világot, miután az ember romlott lesz, mindennek, amit Ő tesz, van értelme és tartalmazza az Ő természetét. Láttam tehát, hogy Isten szeretete végtelen és mérhetetlen, és – ahogy a többi testvér és nővér is említette – láttam Isten gondoskodását és irgalmát is az emberiség iránt, amikor elpusztította a világot.) (Ezek olyan dolgok voltak, amelyekről korábban tényleg nem tudtam. Azután, amit ma meghallgattam, úgy érzem, hogy Isten valóban szavahihető, valóban megbízható, érdemes hinni Benne és tényleg létezik. Őszintén tudom értékelni a szívemben, hogy Isten természete és szeretete tényleg ilyen konkrét. Ez az érzésem azután, amit ma meghallgattam.) Kiváló! Úgy tűnik, mindannyian megszívleltétek a hallottakat.

Észrevettetek valamit az összes bibliai versből, beleértve az összes bibliai történetet, amelyek kapcsán ma közösségben voltunk? Használta Isten valaha is a saját nyelvét, hogy kifejezze a saját gondolatait vagy elmagyarázza az emberiség iránti szeretetét és gondoskodását? Van arra vonatkozó feljegyzés, hogy Ő egyszerű nyelvezetet használ annak kifejezésére, hogy mennyire aggódik az emberiségért, vagy mennyire szereti őket? Nincs. Nem így van? Olyan sokan vannak köztetek, akik olvastátok a Bibliát vagy más könyveket. Látott valamelyikőtök ilyen szavakat? A válasz határozottan nem! Vagyis a Biblia feljegyzéseiben, beleértve Isten szavait vagy munkájának dokumentálását, Isten soha, semmilyen korban vagy időszakban nem használta saját módszereit arra, hogy leírja érzéseit vagy kifejezze az emberiség iránti szeretetét és gondoskodását, továbbá Isten soha nem használta a beszédet vagy bármilyen cselekedetet arra, hogy érzéseit és érzelmeit közvetítse – nem így van? Miért mondom ezt? Miért kell ezt megemlítenem? Azért, mert ez megtestesíti Isten szeretetreméltóságát és az Ő természetét is.

Isten teremtette az emberiséget; függetlenül attól, hogy romlottá váltak-e, vagy követik-e Őt, Isten úgy bánik az emberekkel, mint legkedveltebb szeretteivel – vagy ahogy az emberek mondanák, a számára legkedvesebb emberekkel – és nem úgy, mint a játékszereivel. Bár Isten azt mondja, Ő a Teremtő, az ember pedig az Ő teremtménye, ami úgy hangozhat, mintha lenne némi rangkülönbség köztük, a valóság az, hogy mindaz, amit Isten az emberiségért tett, messze túlmutat egy ilyen jellegű kapcsolaton. Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is. Ezért van az, hogy – függetlenül attól, hogy a Bibliáról vagy bármely más könyvről van-e szó – soha nem találunk olyat, hogy Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, és soha nem találunk olyat, ahol Isten leírja vagy kijelenti az embereknek – azzal a céllal, hogy hálássá tegye az emberiséget Maga iránt vagy elérje, hogy dicsérjék Őt –, hogy miért teszi ezeket a dolgokat, vagy miért törődik annyira az emberiséggel. Amikor fájdalmat érez, amikor a szíve rendkívül fáj, még akkor sem feledkezik meg az emberiséggel szembeni felelősségéről vagy az emberiség iránti aggodalmáról; mindvégig egyedül, csendben viseli ezt a kínt és fájdalmat. Ellenkezőleg, Isten továbbra is gondoskodik az emberiségről, ahogyan mindig is tette. Bár az emberiség gyakran dicsőíti Istent vagy tesz tanúbizonyságot Mellette, Isten ezen viselkedések egyikét sem követeli meg. Ennek az az oka, hogy Isten soha nem szándékozik az emberiségért tett jó dolgait hálára cserélni vagy visszafizettetni. Másrészt azok, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt, akik valóban tudják követni Istent, hallgatnak Rá és hűségesek Hozzá, és akik tudnak engedelmeskedni Neki – ők azok, akik gyakran részesülnek Isten áldásaiban, és Isten fenntartás nélkül részesíti őket ezekben az áldásokban. Ráadásul az áldások, amelyeket az emberek Istentől kapnak, gyakran meghaladják képzeletüket, és túlmutatnak mindazon, amit az emberi lények a tetteikkel vagy az általuk megfizetett árral igazolhatnak. Amikor az emberiség élvezi Isten áldásait, vajon érdekel bárkit is, hogy mit csinál Isten? Érdekel valakit, hogy Isten hogyan érzi Magát? Próbálja bárki is méltányolni Isten fájdalmát? A válasz egy határozott nem! Vajon bármely emberi lény, beleértve Noét is, fel tudja fogni azt a fájdalmat, amit Isten abban a pillanatban érzett? Fel tudja bárki mérni, hogy miért kötne Isten ilyen szövetséget? Nem tudják! Az emberiség nem azért nem tudja felmérni Isten fájdalmát, mert nem tudja megérteni azt, és nem az Isten és az ember közötti szakadék vagy a státuszbeli különbség miatt; hanem azért, mert az emberiséget egyáltalán nem érdeklik Isten érzései. Az emberiség azt hiszi, hogy Isten független – hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy az emberek törődjenek Vele, hogy megértsék Őt vagy tekintettel legyenek Rá. Isten az Isten, ezért nincs fájdalma, nincsenek érzelmei; sosem lesz szomorú, nem érez bánatot, még csak nem is sír. Isten az Isten, ezért nincs szüksége semmilyen érzelmi megnyilvánulásra és nincs szüksége semmilyen érzelmi vigaszra. Ha bizonyos körülmények között mégis szüksége van ezekre a dolgokra, akkor egyedül is megbirkózik ezzel, és nem lesz szüksége az emberiség segítségére. Ezzel szemben a gyenge, éretlen emberek azok, akiknek szükségük van Isten vigasztalására, ellátására, bátorítására, sőt arra is, hogy vigaszt nyújtson érzelmeikre mindenkor és mindenhol. Az ilyen dolgok az emberiség szívének mélyén lapulnak: az ember az, aki gyenge; szükségük van arra, hogy Isten mindenféle módon gondoskodjon róluk, megérdemelnek minden gondoskodást, amit Istentől kapnak, és követelniük kell Istentől mindazt, ami szerintük jár nekik. Isten az, aki erős; Neki mindene megvan, és Neki kellene az emberiség gyámjának lennie, és Neki kellene áldásokat osztogatnia. Mivel Ő már Isten, ezért mindenható, és soha semmire nincs szüksége az emberiségtől.

Mivel az ember nem figyel Isten egyik kinyilatkoztatására sem, soha nem érezte Isten szomorúságát, fájdalmát vagy örömét. Fordítva viszont, Isten úgy ismeri az ember minden kifejeződését, mint a tenyerét. Isten mindenkor és mindenhol kielégíti mindenki szükségleteit, figyeli minden egyes ember változó gondolatait, így vigasztalva és bátorítva, vezetve és megvilágítva őket. Mindazon dolgok vonatkozásában, melyeket Isten az emberiséggel tett, és mindazon ár tekintetében, amit miattuk fizetett, vajon találnak az emberek olyan passzust a Bibliában vagy bármiben, amit Isten eddig mondott, ami egyértelműen kimondja, hogy Isten követelni fog valamit az embertől? Nem! Éppen ellenkezőleg, bármennyire is figyelmen kívül hagyják az emberek Isten gondolkodását, Ő mégis ismételten vezeti az emberiséget, ismételten gondoskodik az emberiségről és segíti őket, hogy képesek legyenek követni Isten útját, hogy elérjék azt a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet előkészített számukra. Ha Istenről van szó, illetve arról, amije van és ami Ő, az Ő kegyelméről, irgalmáról és minden jutalmáról – ezeket fenntartás nélkül megadja azoknak, akik szeretik és követik Őt. De soha senkinek nem tárja fel az elszenvedett fájdalmát vagy lelkiállapotát, és soha nem panaszkodik arra, hogy valaki nem veszi Őt figyelembe vagy nem ismeri az akaratát. Mindezt egyszerűen csendben elviseli, és várja azt a napot, amikor az emberiség képes lesz megérteni.

Miért mondom itt ezeket a dolgokat? Mit értetek az általam elmondottakból? Van valami Isten lényegében és temészetében, amit túlságosan könnyű figyelmen kívül hagyni, olyasvalami, amivel csakis Isten rendelkezik, de egyetlen ember sem, beleértve azokat is, akiket mások nagyszerű embereknek, jó embereknek vagy képzeletük Istenének tartanak. Mi ez a dolog? Isten önzetlensége. Amikor önzetlenségről beszélünk, azt gondolhatod, hogy te is nagyon önzetlen vagy, mert amikor a gyermekeidről van szó, soha nem alkudozol vagy kötözködsz velük, illetve azt gondolod, hogy akkor is nagyon önzetlen vagy, amikor a szüleidről van szó. Nem számít, mit gondolsz, neked legalább van valami fogalmad az „önzetlen” szóról, és pozitív szóként gondolsz rá, továbbá úgy véled, hogy önzetlennek lenni nagyon nemes dolog. Amikor önzetlen vagy, akkor nagyra becsülöd magad. De nincs senki, aki mindenben látja Isten önzetlenségét, emberekben, eseményekben és tárgyakban, valamint az Ő munkájában. Miért van ez így? Mert az ember túlságosan önző! Miért mondom ezt? Az emberiség anyagi világban él. Lehet, hogy követed Istent, de soha nem látod vagy értékeled azt, ahogy Isten gondoskodik rólad, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged vagy rajonganak érted. Azokat a dolgokat látod, amelyek jótékony hatással vannak a testedre, azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket szeretsz. Ez az ember úgynevezett önzetlensége. Az ilyen „önzetlen” emberek azonban soha nem törődnek azzal az Istennel, aki életet ad nekik. Az ember önzetlensége Isten önzetlenségével szemben önzővé és megvetendővé válik. Az önzetlenség, amelyben az ember hisz, üres és irreális, hamis, Istennel összeférhetetlen és nincs köze Istenhez. Az ember önzetlensége önmagáért van, míg Isten önzetlensége az Ő lényegének igazi kinyilatkoztatása. Éppen Isten önzetlenségének köszönhető, hogy Ő folyamatosan gondoskodik az emberről. Lehet, hogy téged nem érint túl mélyen ez a téma, amiről ma beszélek, és csak helyeslően bólogatsz, de amikor megpróbálod értékelni Isten szívét a szívedben, akaratlanul is felfedezed azt, hogy az összes ember, ügy és dolog közül, amit érzékelsz ebben a világban, csak Isten önzetlensége valódi és konkrét, mert egyedül Isten irántad való szeretete feltétel nélküli és makulátlan. Istentől eltekintve bárki más úgynevezett önzetlensége színlelt, felszínes, hiteltelen; célja van, bizonyos szándékai vannak, kompromisszumot hordoz és nem állja ki a próbát. Azt is mondhatnánk, hogy mocskos és megvetendő. Egyetértetek ezekkel a szavakkal?

Tudom, hogy nem nagyon ismeritek ezeket a témákat, és szükségetek van egy kis időre, hogy leülepedjen, mielőtt igazán megérthetitek. Minél kevésbé ismeritek ezeket a kérdéseket és témákat, az annál inkább azt bizonyítja, hogy hiányoznak a szívetekből. Ha soha nem említeném meg ezeket a témákat, tudna róluk közületek bárki bármit? Azt hiszem, soha nem ismernétek meg őket. Ez biztos. Nem számít, hogy mennyire fogjátok fel vagy értitek meg, ezek a témák, amelyekről beszélek, röviden szólva azok, amelyek leginkább hiányoznak az emberekből és amelyekről a legtöbbet kellene tudniuk. Ezek a témák mindenki számára nagyon fontosak – értékes dolgok és magát az életet jelentik, és olyan dolgok, amelyeknek birtokában kell lennetek az előttetek álló úton. Ezen útmutató szavak nélkül, Isten természetének és lényegének megértése nélkül mindig kérdőjel lesz benned, amikor Istenről van szó. Hogyan hihetsz megfelelően Istenben, ha még csak nem is érted Őt? Semmit sem tudsz Isten érzelmeiről, akaratáról, lelkiállapotáról, arról, amit gondol, ami elszomorítja és ami boldoggá teszi Őt; hogyan lehetsz hát tekintettel Isten szívére?

Amikor Isten feldúlt, akkor egy olyan emberiséggel találja magát szemben, amely egyáltalán nem figyel Rá, olyan emberiséggel, amely követi Őt és azt állítja, hogy szereti Őt, de teljesen figyelmen kívül hagyja az érzéseit. Hogy ne fájna a szíve? Isten az irányítási munkájában őszintén végzi a munkáját minden egyes emberen, és minden egyes emberhez őszintén szól, valamint fenntartás vagy rejtőzködés nélkül néz szembe velük; fordítva viszont minden ember, aki követi Őt, elzárkózik Előle, és senki sem hajlandó aktívan közelebb kerülni Hozzá, megérteni a szívét vagy odafigyelni az érzéseire. Még azok sem akarnak közel kerülni Istenhez, akik a bizalmasai akarnak lenni, nem akarnak tekintettel lenni a szívére vagy megpróbálni megérteni Őt. Amikor Isten örömteli és boldog, nincs senki, aki osztozna Vele a boldogságában. Amikor az emberek félreértik Istent, nincs senki, aki megvigasztalná az Ő sebzett szívét. Amikor fáj a szíve, nincs egyetlen ember sem, aki hajlandó lenne megengedni Neki, hogy bízzon benne. Isten irányítási munkájának e több ezer éve alatt nem volt senki, aki megértené Isten érzelmeit, senki, aki felfogná vagy méltányolná azokat, pláne aki Isten mellé állhatna, hogy osztozzon örömeiben és bánataiban. Isten magányos. Magányos! Isten nemcsak azért magányos, mert a romlott emberiség szembeszegül Vele, hanem sokkal inkább azért, mert azok, akik igyekeznek szellemi emberek lenni, akik igyekeznek megismerni és megérteni Istent, sőt még azok is, akik hajlandóak egész életüket feláldozni Érte, szintén nem ismerik az Ő gondolatait, sem az Ő természetét és érzelmeit nem értik.

Noé történetének végén azt látjuk, hogy Isten szokatlan módszert használt, hogy kifejezze akkori érzéseit. Ez egy nagyon különleges módszer volt: szövetséget kötött az emberrel, amely deklarálta, hogy Isten véget vetett a világ özönvíz általi elpusztításának. A felszínen a szövetségkötés nagyon hétköznapi dolognak tűnhet. Nem más, mint két fél kötelezése szavakkal, illetve annak megelőzése, hogy megszegjék a megállapodásukat, mindkettőjük érdekeinek védelmében. Formailag nagyon hétköznapi dolog, de a mögötte megbúvó motivációk és Isten e dolgokhoz kötődő szándéka alapján ez Isten természetének és lelkiállapotának valódi kinyilatkoztatása. Ha egyszerűen félreteszed ezeket a szavakat és figyelmen kívül hagyod őket, ha soha nem mondom el nektek a dolgok igazságát, akkor az emberiség tényleg soha nem fogja megismerni Isten gondolkodását. Lehet, hogy a képzeletedben Isten mosolygott, amikor ezt a szövetséget megkötötte, vagy lehet, hogy az arckifejezése komoly volt, de függetlenül attól, hogy a legtöbb hétköznapi ember milyen arckifejezést képzel el Istennek, senki sem láthatta volna Isten szívét vagy fájdalmát, nemhogy a magányosságát. Senki sem tudja elérni, hogy Isten bízzon benne, vagy hogy méltó legyen Isten bizalmára, vagy olyasvalaki legyen, akinek Ő kifejezheti a gondolatait, vagy akire rábízhatja fájdalmát. Ezért nem volt Istennek más választása, minthogy ilyen dolgot tegyen. A felszínen Isten könnyedén intett búcsút az emberiségnek úgy, ahogy volt, lerendezve a múlt ügyeit, és tökéletesen véghez vitte a világ özönvíz általi elpusztítását. Isten azonban e pillanattól a szíve mélyére temette a fájdalmát. Abban az időben, amikor Istennek nem volt kiben bíznia, szövetséget kötött az emberiséggel, és azt mondta nekik, hogy nem fogja újra elpusztítani a világot özönvízzel. Amikor megjelent egy szivárvány, az arra emlékeztette az embereket, hogy egy ilyen dolog megtörtént, valamint figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak a gonosztól. Isten még ilyen fájdalmas állapotban sem feledkezett meg az emberiségről, és továbbra is nagy gondot fordított rájuk. Hát nem Isten szeretete és önzetlensége ez? De mire gondolnak az emberek, amikor szenvednek? Nem ilyenkor van a legnagyobb szükségük Istenre? Ilyenkor az emberek mindig előrángatják Istent, hogy nyújtson nekik vigaszt. Nem számít, mikor, Isten soha nem hagyja cserben az embereket, és mindig lehetővé teszi, hogy kijussanak szorult helyzetükből és a fényben éljenek. Bár Isten így gondoskodik az emberiségről, az ember szívében Isten nem több, mint egy nyugtató pirula, egy vigaszt nyújtó üdítő. Amikor Isten szenved, amikor a szíve sebzett, akkor az, hogy egy teremtett lény vagy bármely ember társaságot vagy vigaszt nyújtson Neki, kétségtelenül csak egy túlzó kívánság lenne Isten részéről. Az ember soha nem figyel oda Isten érzéseire, ezért Isten soha nem kéri és nem is várja el, hogy legyen valaki, aki megvigasztalja Őt. Ő csupán a saját módszereit használja arra, hogy kifejezésre juttassa a hangulatát. Az emberek nem gondolják, hogy Isten számára nagy megpróbáltatás, ha szenvedésen megy keresztül, viszont csak akkor tudod átérezni Isten nagyságát és önzetlenségét, ha valóban megpróbálod érteni Őt, ha őszintén értékelni tudod Isten komoly szándékait mindenben, amit tesz. Habár Isten szövetséget kötött az emberiséggel a szivárvány segítségével, soha senkinek nem mondta el, hogy miért tette ezt – miért hozta letre ezt a szövetséget –, vagyis soha senkinek nem mondta el az igazi gondolatait. Azért van így, mert senki sem tudja felfogni, hogy Isten milyen mélyen szereti a saját kezével teremtett emberiséget, és senki sincs, akifel tudja mérni, hogy mekkora fájdalmat szenvedett el a szíve, amikor elpusztította az emberiséget. Ezért, még ha el is mondaná az embereknek, hogyan érzi Magát, képtelenek lennének magukra vállalni ezt a bizalmat. Annak ellenére, hogy fáj Neki, mégis folytatja munkájának következő lépését. Isten mindig a legjobb oldalát és a legjobb dolgokat adja az emberiségnek, miközben csendben Ő Maga viseli az összes szenvedést. Isten soha nem tárja fel nyíltan ezeket a szenvedéseket. Ehelyett elviseli azokat és csendben vár. Isten kitartása nem hideg, nem érzéketlen vagy tehetetlen, és nem is a gyengeség jele. Isten szeretete és lényege mindig is inkább önzetlen volt. Ez az Ő lényegének és természetének természetes megnyilatkozása, és Isten mint az igazi Teremtő identitásának valódi megtestesülése.

Mindezek után néhányan talán félreértelmezik, amit mondtam, és azt gondolják: „Isten érzéseinek ilyen részletes, szenzációhajhász leírása azt a célt szolgálta, hogy az emberek megsajnálják Istent?” Ez lenne itt a szándék? (Nem.) Az egyetlen célja annak, hogy ezeket a dolgokat elmondom, az, hogy jobban megismerjétek Istent, megértsétek az Ő számtalan aspektusát, megértsétek az Ő érzelmeit, tisztán lássátok, hogy Isten lényege és természete konkrétan és apránként az Ő munkáján keresztül fejeződik ki, nem pedig az emberek üres szavai, a szavaik és doktrínáik vagy képzeletük festi le. Ez azt jelenti, hogy Isten és Isten lényege valóban létezik – nem festmények, nem képzelgések, nem ember konstruálta és semmiképpen sem ember találta ki őket. Most már felismeritek ezt? Ha felismeritek, akkor mai szavaim elérték céljukat.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)