Manapság azért irigyli mindenki Jóbot, mert igaz hite volt. De beszélgettetek-e már az ő tapasztalatainak részleteiről és arról, hogy miért tudott igazán tanúskodni? Milyen volt a mindennapi élete? Hogyan volt kapcsolatban Istennel az életében? Hogyan látható minden cselekedetéből, hogy kereste az igazságot, hogy alávetette magát Istennek, valamint elfogadta Isten intézkedéseit és irányítását? Vajon ezek a dolgok nem érintik a részleteket? (De igen.) Ezek a dolgok érintik az igazságra való törekvés részleteit, ami hiányzik a mai emberekből. Az emberek csak Jób híres mondását ismerik: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Mindannyian idézni tudják ezt a mondatot, de nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan miért is volt képes Jób kimondani azt. Ez a híres mondás nem ment könnyen Jóbnak – csak egy életnyi tapasztalat után következett. Élettapasztalata során sok mindenben meglátta Isten kezének intézkedéseit és irányításait, valamint Isten magatartását, és látta, hogy minden vagyonát Istentől kapta. Egy napon mindezen dolgok eltűntek, és ő tudta, hogy Isten vette el azokat. Jób arra a következtetésre jutott, hogy bármit is tesz Isten, az Ő nevét áldani kell. Vajon hogyan jutott erre a következtetésre? Nem egy folyamatra van-e szükség ennek a következtetésnek az eléréséhez? Ez magában foglalja azt az utat, amelyen az emberek ma járnak, amikor az igazságra törekednek, vagyis azt, hogy hogyan lehet ezt az eredményt elérni, hogyan lehet ezeket a nyereségeket megszerezni. Ezeket a nyereségeket nem egy-két nap alatt, és nem is néhány év alatt lehet elérni, az emberek életének minden aspektusát és minden részletét érintik.

Jób Istenbe vetett hite nem névleges volt; ő volt az őszinte hívő tipikus képviselője. Mindenben Istenhez imádkozott. Amikor nyugtalankodott gyermekei mulatozása miatt, imádkozott Istenhez, és Istenre bízta őket; minden bizonnyal gyakran imádkozott azért is, hogy hogyan nevelje a jószágait. Mindent Isten kezére bízott. Ha olyan lett volna, mint egy hitetlen, aki mindig emberi akarattal tervezgeti és mérlegeli jószágai nevelését, csak a saját eszére és képzeletére támaszkodva, azon törve a fejét, hogy elérje a tervezett célokat, akkor, még ha sok sikertelenséget és kudarcot is tapasztalt volna meg, vajon képes lett volna észrevenni Isten kezét, szuverenitását és intézkedéseit? (Nem.) Ha nem imádkozott volna gyakran Istenhez, nem tapasztalta volna meg Isten áldásait; gyakran lett volna passzív és gyenge, mint egy átlagos hívő, és ellenállás alakulhatott volna ki benne. „Az emberek mindig azt mondják, hogy Isten létezik. Én hiszek Istenben, azonban Isten nem az én terveim szerint áld meg engem! Minden nap imádom Istent, és áldozatot mutatok be. Ha Isten létezik, akkor az Ő áldásai számomra nagyobbak kellene, hogy legyenek, mint amit valaha is kérhetnék vagy elképzelhetnék. Hogyan lehetséges, hogy még nem értem el ezt a célt? Nehéz megmondani, hogy Isten valóban létezik-e vagy sem.” Kérdőjelet tett volna Isten létezése mellé, ami egy negatív következmény. Először is nem láthatta Isten kezét, illetve az Ő szuverenitását és intézkedéseit. Továbbá panaszkodott volna Istenre, valamint félreértések, ellenszenv és lázadás alakult volna ki benne Isten ellen. Ha azok, akik hisznek Istenben, a saját útjukat járják, mindig áldásokra törekedve, akkor vajon képesek lesznek-e végül azt mondani, amit Jób: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”? Vajon kialakul-e bennük ez a fajta tapasztalati tudás? (Nem.) Egész biztosan nem. Miért nem? Honnan adódik ez a probléma? (Nem hisznek Isten szuverenitásában, és nem is kérnek Istentől, hanem emberi módszerekkel oldják meg a dolgokat.) Miért törik az emberek a fejüket, hogy emberi módszerekkel érjék el saját céljaikat, ahelyett, hogy Istenre hagyatkoznának? Vajon keresik-e Isten akaratát, amikor tervezgetnek? Van-e olyan engedelmes hozzáállásuk, hogy azt mondják: „Nem tudom, mit fog tenni Isten. Előbb elkészítem én ezt a tervet, ezt a számítást, azonban nem tudom, hogy a tervem eléri-e a célomat; ez csupán egy terv. Ha el tudja érni a célomat, akkor az Isten áldása. Ha nem, akkor az a saját vakságom miatt történt; a tervem nem felelt meg Isten akaratának.” Vajon ilyen-e a hozzáállásuk? (Nem.) Akkor hogyan alakulnak ki ezek a cselekvési módok? Ezek emberi képzelgések és elképzelések, emberi vágyak, az emberek Istennel szemben támasztott ésszerűtlen követelményei; romlott beállítottságokból fakadnak. Ez az egyik aspektus. Továbbá az ilyen embereknek olyan szívük van-e, amely aláveti magát Istennek? (Nem.) Honnan tudjátok, hogy nem olyan szívük van, amely aláveti magát Istennek? (Úgy érzik, hogy feltétlenül meg kell valósítaniuk a terveiket.) Vajon milyen beállítottság ez? Ez arrogancia és lázadás. Azt hiszik, hogy Isten megáldja őket, de ha saját vágyaik és számításaik vannak, akkor félreállítják Istent; ez arrogáns beállítottság. Vajon alávetik-e magukat akkor, amikor félreállítják Istent? Nem, és Isten nincs a szívükben. Egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy Isten hogyan uralkodik, és hogyan rendezi a dolgokat, még kevésbé azt, hogy Ő hogyan akar cselekedni. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat. Vajon mi tűnik ki ebből? Nem keresnek semmit, nem vetik alá magukat, és Istent félő szívük sincs. Előbb a saját terveiket készítik el, majd azután a terveik szerint cselekszenek, és keményen dolgoznak, emberi módszerekre, képzelgésekre és elképzelésekre támaszkodva, anélkül, hogy egyáltalán figyelembe vennék Isten akaratát. Amikor a jószágok neveléséről van szó, az embereknek legalább a szívük mélyén tudniuk kell, hogy „az embernek igyekeznie kell azt tenni, amit tennie kell, és alávetni magát Isten akaratának”, vagyis: „Teljesíteni fogom a jószágok etetésével kapcsolatos kötelezettségeimet, nem hagyom, hogy táplálékban hiányt szenvedjenek, megfagyjanak, éhezzenek vagy megbetegedjenek. Hogy jövőre hány utódjuk lesz, az Isten kezében van; én nem tudom azt, nincsenek követeléseim, és nem is tervezgetek. Ezek mind Istentől függnek.” Ha továbbra is az emberi elképzelésekre és képzelgésekre támaszkodva cselekszenek, akkor vajon engedelmes hozzáállásuk van-e Istennel szemben? (Nem.) E két cselekvési mód közül melyik fakad az ember akaratából, és melyik engedelmes Istennel szemben? (Az első az ember akaratából fakad, és a nem hívők cselekvési módja; a második cselekvési mód azoké, akik őszintén hisznek Istenben, és törekednek az igazságra.) Ők mindannyian hisznek Istenben, és mindannyian ugyanazt teszik, de a cselekedeteik indítéka, forrása és célja, valamint az alapelveik is különböznek. Így láthatóvá válik, hogy az emberek milyen úton járnak. Vajon nincs különbség? A nem hívők lényege ugyanaz, mint a hitetleneké. Vajon mi a cselekedeteik forrása és célja? Mindent a saját érdekeikért tesznek, és a haszon jár a fejükben, ezért cselekedeteikben kizárólag a saját akaratukra támaszkodnak. Vajon miért mondom azt, hogy a saját akaratukra támaszkodnak? Alapos megfontolás után teljes egészében maguk készítik a terveiket. Nem elhamarkodva vagy vakon cselekszenek, hanem szándékaik és céljaik vannak. Nem veszik figyelembe Isten akaratát, teljes egészében a saját elhatározásuk szerint cselekszenek. Senki más nem tervez helyettük, és senki más nem kényszeríti őket arra, hogy így cselekedjenek. Ők maguk eltökéltek abban, hogy saját terveik szerint cselekedjenek, így a saját akaratukra támaszkodnak. Majd, bármi legyen is az ára, a saját terveik szerint törik a fejüket és cselekszenek, hogy kielégítsék saját vágyaikat, és elérjék a terveikben kitűzött célokat. Miközben cselekszenek, megvan ez a homályos elképzelésük is: „Hiszek Istenben, így Ő biztosan meg fog áldani engem.” Hát nem szégyenletes ez? Vajon Isten mi alapján fog megáldani téged? Honnan tudod, hogy Isten meg fog áldani téged? Vajon Isten a te eltökéltséged miatt fogja megvalósítani a dolgokat? Nem ésszerűtlen elképzelés-e ez? Ha hiszed, hogy Isten biztosan meg fog áldani téged, akkor ez vajon egyenértékű-e azzal, hogy aláveted magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek? (Nem.) De sokan összekeverik ezt. Azt mondják: „Hiszem azt, hogy Isten meg fog áldani engem, hiszem, hogy őrizni fogja mindazt, amim van, és hiszem, hogy Ő teljesíteni fogja a vágyaimat!” Azt gondolják, hogy ez Istennel szembeni engedelmes hozzáállás. Hát nem tévedés ez? Nem csak tévedés, hanem lázadás és istenkáromlás is. Ha hiszed, hogy Isten meg fog áldani téged, az még nem jelenti azt, hogy aláveted magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek – ez két különböző dolog. Teljesen az arrogáns természeted irányít, amikor ezt mondod, és ez az állítás nincs összhangban az igazság alapelveivel.

Vajon mi is a lényege annak az Istennel szembeni lázadó magatartásnak, amelyről az imént beszéltem? Boncolgasd csak ennek a gyökerét! Van-e abban egyáltalán valami az igazság gyakorlásából? Valami alávetettség? Van-e helye Istennek a szívükben? Van-e Istent félő szívük? (Nincs.) Mindannyian azt mondjátok, hogy nincs, akkor pontosabban miben is nyilvánulnak meg ezek a dolgok? Ezt önmagatokhoz kell mérnetek, és tudnotok kell, hogyan boncolgassátok. Ha tudod, hogyan boncolgasd, akkor tudni fogod, hogyan ítéld meg a benned lévő állapotot, és tudni fogod azt is, hogyan ítéld meg, hogy mindaz, amit gyakorolsz, összhangban van-e az alapelvekkel, és hogy gyakorolod-e vagy sem az igazságot. Először is, ha az emberek előbb a terveiket készítik el, anélkül, hogy keresnék az igazságot, akkor vajon van-e itt bármiféle alávetettség? (Nincs.) Mivel nincs alávetettség, akkor vajon hogyan kell gyakorolni ahhoz, hogy valaki engedelmes legyen? (Először Isten akaratát kell keresni.) Isten sok mindenben nem mutatja ki világosan az akaratát, így hogyan lehetsz biztos abban, hogy gyakorolod az igazságot? (Ahhoz, hogy biztosak lehessünk, az Istenhez intézett imára kell hagyatkoznunk.) Ha imádkozol néhány alkalommal, és még mindig nem érted meg Isten akaratát, akkor mit teszel? Ne cselekedj vakon! Először is nézz utána, hogy szükséges-e ily módon cselekedned vagy sem, hogy Isten intézkedései közé tartoznak-e ezek a cselekedetek, hogy teljesülnek-e a feltételek az ily módon való cselekvéshez, és hogy meg tudod-e valósítani a tervedet vagy sem. Ha nem tudod, de továbbra is ragaszkodsz ehhez a tervhez, az vajon nem azt jelenti-e, hogy ez egy ésszerűtlen eljárás? Döntő fontosságú, hogy a terveid és az elképzeléseid reálisak-e vagy sem. A szíved mélyén azt gondolod: „Előbb elkészítem ezt a tervet, és ha Isten megáld engem, akkor talán még ennél is többet fogok nyerni.” Szerencsés mentalitásod van, majd a saját akaratodra támaszkodsz, és megpróbálsz ragaszkodni az elgondolásodhoz; nagyra törő ambícióid és vágyaid vannak, arrogáns vagy, és ugyanakkor barbár is. Mindig akadnak hibák az emberek terveiben és elhatározásaiban, és nem olyasmik, amiket gyakorolniuk kellene. Ha nem értik meg az igazságot vagy Isten akaratát, akkor vajon lehetnek helyesek a terveik és az elhatározásaik? Vajon összhangban tudnak-e lenni Isten akaratával? Nem biztos, mivel számos olyan dolog van, amit az emberek nem képesek megérteni, amiről nem tudnak dönteni; elhatározásaik és terveik mind-mind emberi képzelgések, feltételezések és ítéletek. Akik nem értik meg az igazságot, nem láthatják azt, hogy minden dolog Isten kezében van, és hogy Ő irányítja és intézi azokat. Látnod kell, mit cselekszik Isten keze, mi az Ő akarata, és jelenleg milyen munkát végez az embereken. Ha a terveid és a döntéseid ellentétesek azzal a munkával, amit Isten végezni akar, vagy ellentétesek Isten akaratával, akkor vajon mi lesz az eredmény? A terveid biztosan kudarcba fulladnak. Ebből világosan kell látnod, hogy az embereknek nem szabad tervezniük – a tervezés már önmagában is tévedés. Hogyan kell tehát helyesen gyakorolniuk? Meg kell tanulniuk, hogy úgy fogadják el a dolgokat, ahogyan vannak, nem szabad vakon cselekedniük vagy tervezniük olyasmikkel kapcsolatosan, amiket nem érthetnek meg. Sok olyan dologi van, amit nem érthetsz meg, és nem tudod, hogy közben milyen problémák adódhatnak. Vajon ezek a váratlan helyzetek benne vannak-e az emberek terveiben? Egész biztosan nem, úgyhogy az emberek tervei mind csak emberi képzelgések, üres és megvalósíthatatlan dolgok. Mit kell hát tenniük az embereknek? Egyrészt olyan szívük kell, hogy legyen, amely aláveti magát Istennek, és nem szabad semmilyen saját tervet készíteniük; másrészt pedig teljesíteniük kell a feladataikatt és a kötelességeiket, anélkül, hogy felületesek lennének. Hogy meg tudod-e valósítani, amit tervezel és elhatározol, vagy sem, az Isten kezében van. Lehet, hogy csak keveset tervezel, azonban Isten sokat ad neked; lehet, hogy sokat tervezel, de nem kapsz annyit. Miután számos hasonló tapasztalaton keresztülmentél, rá fogsz jönni, hogy semmi nem az ember akarata vagy tervei szerint változik. Minden attól függ, hogy Isten hogyan rendezte és irányította a dolgokat; minden az Ő kezében van. Azáltal, hogy így gyűjtik folyamatosan a tapasztalatokat, az emberek rájönnek, hogy Isten valóban mindenek felett szuverén. Ha a szívedben megbizonyosodsz arról, hogy Isten mindenek felett szuverén, akkor elnyered az igazságot, amelyet megtapasztaláson keresztül nyerhetsz el. Időnként lehet, hogy egész jó terveid vannak, azonban bármelyik pillanatban történhetnek váratlan dolgok; el sem tudod képzelni azt a sok egyedülálló dolgot, ami megtörténhet, ami minden szempontból meghaladja a képzelgéseidet és a terveidet. Sok minden miatt felkészületlennek érzed magad, és nem tudod, hogy hol vannak a hibák a terveidben, hogy vajon azok sikeresek lesznek-e vagy kudarcot vallanak, és hogy mit tehetnek az emberek, és mit nem. Öntudatlanul is úgy érzed, hogy sok minden van, amit az emberek nem tudnak megjósolni, ami terveik és képzelgéseik határain kívül esik. Milyen következtetésre jutsz ilyenkor? (Hogy Isten mindenek felett szuverén.) Isten mindenek feletti szuverenitásában van egy apróság. Ha Isten nem ad meg neked valamit, akkor nem számít, hogyan rohangálsz, fáradozol vagy küzdesz, semmi haszna annak. Ha Isten megáld téged, akkor minden simán, zökkenőmentesen megy, és senki sem képes akadályozni téged. Rádöbbensz arra, hogy ebben a kérdésben Istené a végső szó, hogy Isten nagyon világosan látja minden tervedet, ez a kérdés pedig teljes mértékben az Ő kezében van. E tapasztalat révén a szíved öntudatlanul is elkezd helyes betekintést és ismeretet nyerni Isten szuverenitásáról. Miféle betekintést és ismeretet? Isten az, aki ezt megadja neked. Ha Isten el akarja venni, akkor nem számít, mennyire veted alá magadat Istennek, vagy mennyire ismered Istent – ha el kell vennie, akkor el is fogja venni. Minden az Ő kezében van, Ő mindent eleve elrendelt, és mindent elrendezett. Nem szabad, hogy saját választásod legyen. Vajon ekkor a terveid, számításaid és személyes céljaid még mindig uralkodó helyet fognak-e elfoglalni a szívedben? Nem. Ezek az emberi tervek és számítások öntudatlanul is csökkenni fognak, és le fogsz mondani róluk. Mi lép ezen dolgok helyére? Ha megtapasztalod Isten szuverenitását, az egyenértékű azzal, hogy meglátod az Ő szuverenitását. Bár Isten nem mondja meg, miért veszi el tőled ezeket a dolgokat, te majd öntudatlanul mégis megérted. Ha Isten egyféle dologgal megáld téged, sok gazdagsággal áld meg, nem mondja el, hogy miért teszi ezt; de a szíved mélyén van egy érzés, és tudatában vagy annak, hogy ez Isten áldása, nem pedig olyasmi, amit az ember kiérdemelhet. Egy napon némely dolgok elvétetnek, és a szívedben világosan felismered majd, hogy ez Istentől származik. Ha mindezt világosan felismered, vajon nem fogod-e úgy érezni, hogy Isten minden megtett lépésedben, minden megélt napodban és minden eltelt évben vezet téged? Miközben Isten vezet téged, öntudatlanul is érezni fogod, hogy szemtől szembe kerültél Vele, hogy minden egyes nap kapcsolatba lépsz Vele, hogy mindennap új ismeretekre teszel szert, és minden évben bőséges az aratásod. Öntudatlanul is egyre mélyebb lesz az Isten szuverenitásáról és intézkedéseiről való megértésed. Ha ilyen szintű tapasztalatokkal rendelkezel, akkor vajon van-e Isten számára hely a szívedben? Ha Isten számára van hely a szívedben, akkor megvan benned az istenfélelem, így bármilyen más dolog, gondolat vagy elmélet megtéveszthet-e, összezavarhat-e, vagy késztethet-e arra, hogy elhagyd Istent? Ez lehetetlen. Csak akkor lakhat Isten örökké a szívedben, ha igaz ismereted van Róla, ha az igazság gyökeret vert a szívedben. Ha az igazság nem eresztett gyökeret a szívedben, akkor vajon Isten ott tud lenni hosszú ideig a szívedben? Egész biztosan nem, mivel a szíved bármelyik pillanatban eltávolodhat Istentől, és elárulhatja Őt. Ha az emberek mindig a saját képzelgéseikkel, elképzeléseikkel, terveikkel, számításaikkal és vágyaikkal irányítják az életüket, akkor vajon képesek-e megszerezni ezt a tudást Istenről? (Nem.) Tehát ahhoz, hogy Jóbhoz hasonló Istennek való alávetettséget érjél el, a tapasztalati és gyakorlási utadnak helyesnek kell lennie. Ha a gyakorlási utad hibás, akkor nem számít, milyen nagy a hited vagy az akaratod, semmi haszna annak; nem számít, hogy milyen magasztos törekvéseid vannak, semmi hasznuk azoknak. Az élet számos dolgában az emberek gyakorlási módszerei hibásak. Kívülről nézve úgy tűnik, mintha képesek lennének sokat szenvedni és hatalmas árat fizetni, mintha nagyon elszántak lennének, és mintha lángolna a szívük; de vajon miért van az, hogy számos felhalmozott tapasztalat után végül nem szereznek tapasztalati tudást Isten szuverenitásáról és intézkedéseiről? Azért, mert a gyakorlási módszereik hibásak, és mindig a szubjektív tudatosságuk, az elképzeléseik és a képzelgéseik, valamint a terveik veszik át az irányítást. Ezek a dolgok veszik át az irányítást, így Isten elrejti Magát előlük. Isten szavai azt mondják: „Én megjelenek a szent királyságnak, és elrejtőzöm a mocsok földje elől.” Vajon mire utal a „mocsok földje”? Az emberek különféle vágyaira, terveire és elhatározásaira utal – sőt, még a jó szándékaikra és az általuk helyesnek gondolt szándékokra is. Ezek megakadályozzák Istent abban, hogy munkálkodjon rajtad, olyanok, mint egy előtted álló fal, teljesen elzárnak, így soha nem láthatod vagy tapasztalhatod meg Isten szuverenitását. Ha nem láthatod vagy tapasztalhatod meg Isten szuverenitását, akkor vajon megismerheted-e az Ő szuverenitását? (Nem.) Soha nem ismerheted meg Isten szuverenitását.

Nézzük meg, Jób milyen hozzáállással bánt a gyermekeivel. Jób félte Jahvét, azonban a gyermekei nem hittek Istenben – vajon a kívülállók gondolnák-e, hogy ez nagyon kínos volt Jób számára? Az emberi elképzelések szerint Jób nagy családból származott, és félte Jahve Istent, azonban a gyermekei nem hittek Istenben, így nem volt tiszteletre méltó. Vajon nem az emberi akaratból, az emberi forrófejűségből fakadt-e a tiszteletre méltóság fogalma? Lehet, hogy az emberek azt gondolják: „Ez egyáltalán nem tiszteletre méltó. Ki kell találnom valamit, hogy rávegyem őket, hogy higgyenek Istenben, és visszanyerjem a tiszteletre méltóságomat.” Vajon ezt nem az emberi akarat szülte? Ezt tette Jób? (Nem.) Hogyan van ez megírva a Bibliában? (Jób áldozatot mutatott be, és imádkozott értük.) Jób csak áldozatot mutatott be, és imádkozott értük. Vajon milyen hozzáállás ez? Látjátok-e, milyen alapelveket gyakorolt Jób? Nem tudjuk, hogy Jób akadályozta-e gyermekei mulatozását, vagy beleavatkozott-e abba, de az biztos, hogy nem vett részt benne – csak áldozatot mutatott be értük. Vajon imádkozott-e valaha is, mondván: „Jahve Isten, indítsd meg őket, tedd, hogy higgyenek Tebenned, hogy elnyerjék a Te kegyelmedet, tedd, hogy féljenek Téged, és kerüljék a rosszat, ahogyan én teszem”? Imádkozott-e valaha is így? A Bibliában nincs ilyesmi megírva. Jób úgy járt el, hogy távol maradt tőlük, áldozatot mutatott be értük, és aggódott értük, nehogy vétkezzenek Jahve Isten ellen. Jób ezeket a dolgokat gyakorolta. Melyek voltak az ő gyakorlásának alapelvei? Nem kényszerítette őket. Vajon akarta Jób vagy sem, hogy a gyermekei higgyenek Istenben? Persze, hogy akarta. Istenben hívő apaként nagyon elszomorította volna az, ha látja, hogy a gyermekei ennyire ragaszkodnak a világhoz, anélkül, hogy őszintén hinnének Istenben. Egész biztosan azt akarta, hogy gyermekei Isten elé járuljanak, hogy hozzá hasonlóan ők is áldozatot mutassanak be, hogy féljék Istent, és kerüljék a rosszat, és hogy fogadják el Isten szuverenitását és intézkedéseit. Ez nem tiszteletre méltóság kérdése, hanem szülői felelősség. Gyermekei azonban úgy döntöttek, hogy nem hisznek, és Jób apaként nem kényszerítette őket. Ez volt az ő hozzáállása. Mit tett tehát? Vajon tűzzel-vassal kényszerítette őket, vagy megpróbálta meggyőzni őket? (Nem.) Egész biztosan nem. Legfeljebb alkalmanként mondott pár intő szót, de amikor a gyermekei nem hallgattak rá, felhagyott vele. Megmondta nekik, hogy ne lépjék át túlságosan a határokat, majd magukra hagyta őket, világosan meghúzva a határt, mindenki élte a saját életét. Jób azért mutatott be áldozatot értük, mert félt, hogy megsértik Jahve Istent; nem helyettük mutatott be áldozatot, hanem azért, mert Istent félő szíve volt. Jób nem erőltette őket, nem kényszerítette őket tűzzel-vassal, és nem is mondta azt, hogy „Ezek az én gyermekeim, és rá kell vennem őket, hogy higgyenek Istenben, hogy Isten nyerhessen még néhány embert.” Nem mondta ezt, nem volt semmi ilyen terve vagy számítása, és nem is viselkedett így. Tudta, hogy az ilyen viselkedés emberi akaratból fakad, ami nem tetszik Istennek. Jób csak intette a gyermekeit, és imádkozott értük, de nem erőltette őket, nem kényszerítette őket tűzzel-vassal, és még egy világos határt is meghúzott. Ez volt Jób racionalitása, és egyben gyakorlási alapelve is: ne támaszkodjatok az emberi akaratra vagy jó szándékokra, hogy olyasmit tegyetek, ami megsértené Istent. Ráadásul nem hittek Istenben, és Isten nem indította meg őket. Jób megértette Isten akaratát: „Isten nem munkálkodott rajtuk, ezért nem fogok imádkozni értük. Semmit sem fogok kérni Istentől, nem akarom megsérteni Istent ebben a dologban.” Egyáltalán nem akart könnyes szemmel imádkozni vagy böjtölni azért, hogy gyermekei üdvözüljenek, hogy Jahve Isten elé járuljanak, és Ő megáldja őket. Semmiképpen sem tett volna így; tudta, hogy ha így tenne, azzal megsértené Istent, és hogy az nem tetszene Istennek. Vajon mit láthattok ezekből a részletekből? Őszinte volt-e Jób alávetettsége? (Igen.) Az átlagember vajon képes-e elérni ilyen alávetettséget? Az átlagember nem képes erre. A gyermekek szüleik legdrágább kincsei, ezért az átlagember számára túl nagy érzelmi megpróbáltatás megbirkózni azzal, amikor így mulatoznak, amikor látják, hogy gonosz irányzatokat követnek, nem járulnak Isten elé, és elveszítik azt a lehetőséget, hogy higgyenek Istenben és üdvözüljenek, hogy talán még kárhozatra is jutnak és elpusztulnak. Jób azonban képes volt ezt megvalósítani. Csupán egyetlen dolgot tett, éspedig azt, hogy égőáldozatot mutatott be értük, és aggódott a szívében. Ez volt minden. A gyermekei voltak a legkedvesebb rokonai, de nem tett értük semmi különöset, ami megsértette volna Istent. Mit gondoltok Jóbnak erről a gyakorlási alapelvéről? Ez azt jelzi, hogy Istent félő szíve volt, és hogy valóban alávetette magát Neki. Ha olyasmiről volt szó, ami gyermekei jövőjét érintette, egyáltalán nem imádkozott, és nem tett semmi olyan cselekedetsort, amely emberi akaraton alapult volna; csak a szolgáit küldte, hogy tegyenek meg valamit, nem ő maga ment el. Azért nem vett részt ebben a mulatozásban, mert nem akarta, hogy ezek a dolgok beszennyezzék, és ráadásul nem is akart belekeveredni. Ha belekeveredett volna, azzal megsértette volna Istent, úgyhogy távol maradt a gonosz helyektől. Vajon Jób gyakorlásának voltak-e különleges részletei? Először is beszéljünk arról, hogyan bánt a gyermekeivel. Az volt a célja, hogy mindenben alávesse magát Isten intézkedéseinek és irányításának; nem próbálta erőltetni azokat a dolgokat, amelyeket Isten nem tett meg, és nem voltak emberi akaratra alapozott számításai és tervei sem. Mindenben Isten intézkedéseire és irányítására hallgatott és várt. Ez egy általános alapelv volt. Vajon melyek voltak a részletes gyakorlási módszerek? (Nem vett részt gyermekei mulatozásában. Távol tartotta magát tőlük, és égőáldozatokat mutatott be értük, de nem ragaszkodott hozzá, hogy higgyenek Istenben, nem is kényszerítette őket tűzzel-vassal, és egy világos határt is meghúzott velük szemben.) Ez a gyakorlás alapelve. Vajon hogyan gyakorol az átlagember, amikor ilyesmivel szembesül? (Imádkozik Istenhez, hogy a gyermekei higgyenek Őbenne.) Másvalami? Ha Isten nem teszi meg ezt, akkor elhurcolják gyermekeiket a templomba, hogy azok áldásban részesüljenek. Látják, hogy ők maguk elnyerték a mennyek országába való belépés hatalmas áldását, a gyermekeik viszont nem, ezért szívükben fájdalmat és sajnálkozást éreznek. Nem akarják, hogy gyermekeik elveszítsék ezt az áldást, így azon törik a fejüket, hogy megtalálják a módját annak, hogy gyermekeiket a templomba rángassák, azt gondolva, hogy ez szülői feladataik teljesítéséhez tartozik. Valójában nem érdekli őket az, hogy gyermekeik képesek-e törekedni az igazságra és elnyerni az üdvösséget. Jób nem ezt tette, de az átlagember nem képes erre. Vajon miért? (Az embereknek romlott beállítottságaik vannak. Érzelmi kötődéseik szerint cselekszenek.) A legtöbb ember egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy az ilyen viselkedés sértő-e vagy sem Istenre nézve. Számukra az a legfontosabb, hogy saját magukat kielégítsék, gondoskodjanak az érzelmi kötődéseikről, és kielégítsék a saját vágyaikat. Nem foglalkoznak azzal, hogy Isten hogyan uralkodik, vagy hogyan intézi a dolgokat, mit tesz Isten, illetve melyek az Ő szándékai. Csak a saját vágyaikkal, a saját érzelmi kötődéseikkel, a saját szándékaikkal és a saját hasznukkal törődnek. Jób hogyan bánt a gyermekeivel? Csak az apai feladatát teljesítette, megosztotta velük az evangéliumot, és beszélt nekik az igazságról. Azonban akár hallgattak rá, akár nem, akár engedelmeskedtek neki, akár nem, Jób nem erőltette őket, hogy higgyenek Istenben – nem kényszerítette őket tűzzel-vassal, és nem avatkozott bele az életükbe. Az elgondolásaik és véleményük különbözött az övétől, így nem szólt bele abba, hogy mit tesznek, és nem szólt bele abba sem, hogy milyen utat választanak. Vajon Jób ritkán beszélt a gyermekeinek az Istenbe vetett hitről? Minden bizonnyal elég sok mondanivalója lett volna róla, de nem voltak hajlandóak meghallgatni, és nem fogadták el. Mi volt Jób hozzáállása ehhez? „Én eleget tettem a felelősségemnek; ami azt illeti, hogy milyen utat választanak, az az ő döntésükön, valamint Isten irányításán és intézkedésein múlik. Ha Isten nem munkálkodik rajtuk, illetve nem indítja meg őket, akkor én nem próbálom erőltetni őket.” Ezért Jób nem imádkozott értük Isten előtt, nem hullatott gyötrelmes könnyeket értük, nem böjtölt értük, illetve semmilyen módon sem szenvedett. Nem tette ezeket a dolgokat. Vajon miért nem tette Jób egyiket sem ezek közül? Azért, mert ezek egyike sem volt az Isten szabályainak és intézkedéseinek való alávetettség módja; ezek mind emberi elgondolásokból fakadtak, és a dolgok tevékeny erőltetésének módjai voltak. Ilyen volt Jób hozzáállása akkor, amikor a gyermekei nem akarták ugyanazt az utat járni, mint ő; vajon milyen volt a hozzáállása akkor, amikor a gyermekei meghaltak? Sírt vagy nem? Szabadjára engedte az érzéseit? Megsértődött? A Bibliában ezek egyike sincs megírva. Úgy érezte-e, hogy megszakad a szíve, és szomorú volt-e Jób, amikor látta, hogy a gyermekei meghalnak? (Igen.) Ha a gyermekei iránt érzett szeretetére gondolunk, bizonyára érezte azt a kis szomorúságot, de mégis alávetette magát Istennek. Hogyan fejezte ki az alávetettségét? Azt mondta: „Ezeket a gyermekeket Isten adta nekem. Akár hittek Istenben, akár nem, az életük Isten kezében van. Ha hittek volna Istenben, és Isten el akarta volna venni őket, akkor is így tett volna; ha nem hittek volna Istenben, akkor is elvette volna őket, ha Isten azt mondta volna, hogy elveszi őket. Mindez Isten kezében van, máskülönben ki vehetné el az emberek életét?” Röviden, mit is jelent ez? „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Ezt a hozzáállást a gyermekeivel való bánásmódjában is megőrizte. Akár éltek, akár haltak, az ő hozzáállása továbbra is ilyen volt. Helyes volt a gyakorlási módszere; mindig az alávetettség, a várakozás, a keresés, majd a tudás elérésének helyzetében és állapotában volt minden egyes gyakorlási módjában, a nézőpontban, a hozzáállásban és az állapotban, amellyel mindent kezelt. Ez a hozzáállás nagyon fontos. Ha az embereknek soha semmiben, amit tesznek, nem ilyen a hozzáállásuk, és különösen erős személyes elgondolásaik vannak, valamint a személyes szándékaikat és hasznukat minden más elé helyezik, akkor vajon valóban alávetik-e magukat? (Nem.) Az ilyen emberekben nem lehet észrevenni igazi alávetettséget; képtelenek elérni az igazi alávetettséget.

Vannak, akik a kötelességük teljesítése során nem az igazság alapelveinek keresésére összpontosítanak, hanem a saját akaratukra támaszkodva cselekszenek. Mi az a leggyakoribb megnyilvánulás, amit olyasvalakinél láthatunk, akinek különösen erős személyes elgondolásai vannak? Bármi történjék is vele, először fejben kiszámolgatja a dolgokat, mindent átgondol, ami csak az eszébe jut, és részletes tervet készít. Amikor úgy érzi, hogy nincs híja, teljes mértékben a saját akarata szerint gyakorol, ami azzal az eredménnyel jár, hogy a terve nem tud lépést tartani a változásokkal, így néha rosszul sülnek el a dolgok. Vajon mi itt a probléma? A dolgok sokszor akkor sülnek el rosszul, ha a saját akaratunk szerint cselekszünk. Ezért, bármi történjék is, mindenkinek le kell ülnie, hogy közösen keressék az igazságot, imádkozzanak Istenhez, kérjék az Ő vezetését. Az Isten általi megvilágosodásnak köszönhetően a közösségükből kikerülő dolgok tele vannak világossággal, és biztosítják az előre vezető utat. Továbbá, ha Istenre bízzátok a dolgokat, felnéztek Rá, Őrá támaszkodtok, hagyjátok, hogy vezessen, vigyázzon rátok, és őrizzen benneteket – ily módon gyakorolva – nagyobb bizonyosságotok lesz, és nem fogtok semmiféle komoly problémával szembesülni. Vajon lehetséges-e az, hogy az emberek által kigondolt dolgok teljesen összhangban legyenek a tényekkel? Összhangban lehetnek-e azok az igazságalapelvekkel? Ez lehetetlen. Ha a kötelességed teljesítése során nem hagyatkozol Istenre, és nem tekintesz Rá, és ha csak a saját akaratod szerint cselekszel, akkor bármilyen okos is vagy, mindig lesznek olyan alkalmak, amikor kudarcot vallasz. Akik arrogánsak és önelégültek, azok hajlamosak a saját elgondolásaikat követni, így vajon Istent félő szívük van-e? Akiknek erős személyes elgondolásaik vannak, azok megfeledkeznek Istenről, amikor eljön a cselekvés ideje, megfeledkeznek az Isten iránti engedelmességről; csak akkor jut eszükbe, hogy nem engedelmeskedtek Istennek, és nem imádkoztak Istenhez, amikor már falba ütköztek, és nem sikerült semmit sem megvalósítaniuk. Vajon miféle probléma ez? Az, hogy Isten nincs a szívükben. A tetteikből az tűnik ki, hogy Isten nincs a szívükben, és csak önmagukra támaszkodnak. Ezért függetlenül attól, hogy gyülekezeti munkát végzel, kötelességet teljesítesz, külső ügyeket intézel, vagy a magánéleted dolgaival foglalkozol, a szívedben kell, hogy legyenek alapelvek, kell, hogy legyen egy állapot. Milyen állapot? „Bármiről is legyen szó, mielőtt valami történik velem, imádkoznom kell, engedelmeskednem kell Istennek, és engedelmeskednem kell az Ő szuverenitásának. Mindent Isten intéz, és amikor az a dolog megtörténik, akkor keresnem kell Isten akaratát, ilyen gondolkodásmóddal kell rendelkeznem, nem készíthetek saját terveket.” Miután az emberek egy ideig megtapasztalják ezt, azon kapják magukat, hogy sok mindenben látják Isten szuverenitását. Ha mindig megvannak a saját terveid, megfontolásaid, kívánságaid, önző indítékaid és vágyaid, akkor a szíved akaratlanul is el fog távolodni Istentől, nem fogod látni, ahogyan Isten cselekszik, és Isten többnyire rejtve marad előtted. Vajon nem szeretsz-e a saját elgondolásaid szerint cselekedni? Vajon nem készítesz-e saját terveket? Azt gondolod, hogy eszes vagy, művelt és nagy tudású, megvannak az eszközeid és a módszereid arra, hogy megtedd a dolgokat, egyedül is meg tudod csinálni, jó vagy, nincs szükséged Istenre, ezért Isten azt mondja: „Akkor menj, és csináld magad, és vállald a felelősséget, hogy jól megy-e vagy sem, Engem nem érdekel.” Isten nem törődik veled. Vajon milyen következménye van annak, ha az emberek ily módon követik a saját akaratukat az Istenbe vetett hitükben, és úgy hisznek, ahogyan akarnak? Soha nem tudják megtapasztalni Isten szuverenitását, soha nem láthatják meg Isten kezét, soha nem érezhetik a Szentlélek általi megvilágosodást és megvilágítást, nem érezhetik Isten vezetését. És vajon mi fog történni, amint az idő telik? A szívük egyre távolabb kerül Istentől, és beindul a dominóhatás. Vajon milyen következményei lesznek? (Kételkedés és Isten tagadása.) Itt nem csak kételkedésről és Isten tagadásáról van szó. Ha az emberek szívében nincs hely Isten számára, és hosszú időn keresztül azt teszik, amit akarnak, akkor ki fog alakulni egy szokás. Amikor történik velük valami, az első dolog, amit tenni fognak az, hogy kigondolják a saját megoldásukat, és a saját szándékaik, céljaik és terveik szerint cselekszenek; először fontolóra veszik, hogy az hasznukra válik-e; ha igen, akkor megteszik, ha pedig nem, akkor nem. Szokásukká fog válni, hogy egyenesen erre az útra lépjenek. Vajon hogyan fog bánni Isten az ilyen emberekkel, ha továbbra is bűnbánat nélkül így cselekszenek? Isten nem fog törődni velük, és félreállítja őket. Mit jelent az, hogy félreállítja őket? Isten nem fogja sem fegyelmezni, sem megdorgálni őket; ítélet, fenyítés, fegyelmezés és megrovás, sőt megvilágosodás, megvilágítás és útmutatás nélkül egyre engedékenyebbé válnak önmagukkal szemben. Ezt jelenti az, hogy félreállítja őket. Vajon hogyan érzi magát valaki, amikor Isten félreállítja? A lelke elsötétül, Isten nincs vele, homályosan érzi a látomásokat, nincs cselekvési útja, és csak ostoba dolgokkal foglalkozik. Amint így telik az idő, úgy gondolja, hogy nincs értelme az életnek, és a lelke üres, így ugyanolyan, mint a hitetlenek, és egyre inkább elkorcsosodik. Isten gyűlöli és elutasítja az ilyen embert. Egyesek azt mondják: „Vajon miért érzem egyre inkább úgy, hogy a kötelességem teljesítése értelmetlen, hogy egyre kevesebb az energiám? Hogy lehet az, hogy nincs motivációm? Hová tűnt a motivációm?” Mások pedig azt mondják: „Miért van az, hogy minél hosszabb ideje hiszek, annál inkább úgy gondolom, hogy nincs annyi hitem, mint amikor elkezdtem? Amikor elkezdtem hinni, akkor különösen élveztem szemtől szemben állni Istennel, hogyan lehetséges, hogy már nem érzem ezt az örömöt?” Hová tűnt ez az érzés? Isten elrejtőzött előled, így nem érezheted Őt; ennek következtében szánalmassá és aszottá válsz. Vajon milyen mértékben válsz aszottá? Elbizonytalanodsz Isten munkájának víziójával kapcsolatosan, semmi sincs a szívedben, és előtűnik a szegényes, szánalmas megjelenésed. Ez vajon jó vagy rossz? (Rossz.) Amikor Isten elhagy valakit, akkor az ostobává és bolonddá válik, és semmije sincs. Ilyen szánalmas a megjelenése azoknak, akik elhagyják Istent! Ekkor már nem gondolják úgy, hogy jó dolog hinni Istenben. Bárhogyan is gondolkodnak róla, nem gondolják úgy, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út. Szerintük ez az út sehova sem vezet, és nem fognak azon járni, bárki is tanácsolja nekik. Nem tudnak többé hinni, ezért el kell menekülniük a világba; számukra a pénzkeresés és a meggazdagodás az egyetlen lehetőség, a legreálisabb út. Előléptetésre és gazdagságra, boldogságra és megelégedésre, őseik tiszteletére és gyors karrierépítésre törekszenek; a szívük tele van ezekkel a dolgokkal, így vajon képesek-e még teljesíteni a kötelességüket? Nem képesek. Ha valakinek csak a gondolatai ilyenek, azonban még van egy kis igaz hite, és hajlandó folytatni az arra való törekvést, akkor vajon hogyan viszonyul hozzá Isten háza? Mindaddig, amíg képes szolgálni, Isten háza lehetőséget ad számára; Istennek az egyes emberekkel szemben támasztott követelményei nem magasak. Vajon miért van ez így? Az emberek nem légüres térben élnek, és nincs senki, aki ne lenne romlott. Ki az, akinek nincsenek olyan elgondolásai, hogy ellenálljon Istennek? Ki az, aki nem követett el vétkeket ellenállva Istennek? Ki az, akinek nincsenek Isten ellen lázadó állapotai és magatartásformái? Továbbá ki az, akinek nem voltak már Istennel kapcsolatban valamilyen elképzelései, gondolatai, hitetlenségei, kételyei, félreértései vagy feltételezései? Mindenkinek vannak. Hogyan bánik tehát Isten az emberekkel? Vajon felháborodik-e ezeken a dolgokon? Nem, soha. Mit tesz Isten? Egyeseknek mindig vannak elképzeléseik Isten munkájáról. Azt gondolják: „Mindaddig, amíg valaki hisz Istenben, Ő folyton leleplezi, megítéli és megfenyíti azt, valamint megmetszi és foglalkozik vele. Ő nem engedi el az embereket, és nem adja meg nekik a választás szabadságát.” Vajon így van-e ez? (Nem.) Azok, akik hisznek Istenben, és eljönnek az Ő házába, mindannyian szabadon teszik azt; egyikük sincs rákényszerítve. Vannak, akik elvesztették a hitüket; elmentek, hogy a világi dolgoknak hódoljanak, és senki sem akadályozza meg őket, illetve nem ellenzi azt, hogy elmenjenek. Szabadok abban, hogy Istenben való hitre jussanak, valamint abban is, hogy elhagyják a hitet. Ráadásul Isten senkit sem kényszerít. Függetlenül attól, hogy milyen követelményei vannak az emberekkel szemben, Ő megengedi nekik, hogy megválasszák az utat, amelyen járni szeretnének, és senkit sem kényszerít. Nem számít, hogyan munkálkodik a Szentlélek, vagy hogyan vezeti az embereket, és hogyan készteti őket Isten szavainak olvasására, Isten soha senkit nem kényszerített. Mindig az igazságot fejezi ki, hogy gondoskodjon az emberről, és terelgesse őt, mindig közösséget vállal az igazsággal, hogy megoldja a problémákat, és lehetővé tegye, hogy az emberek megértsék az igazságot. Mi a célja annak, hogy lehetővé teszi az emberek számára az igazság megértését? (Az, hogy képesek legyenek elfogadni az igazságot.) Ha elfogadod az igazságot, és elfogadod Isten szavait, akkor megvan a kellő érettséged ahhoz, hogy ellenállj ezeknek a lázadó és romlott beállítottságoknak, a nem hívők nézeteinek és mindenféle helytelen állapotnak; ha képes vagy megkülönböztetni ezeket az állapotokat, akkor nem fognak megtéveszteni. Amint valaki megért mindenféle igazságot, nem érti félre Istent, és megérti az Ő akaratát. Egyrészt képes jól teljesíteni a teremtett lény kötelességét, másrészt pedig megéli az emberi hasonlatosságot, és képes az élet helyes útjára lépni. Amikor valaki az élet helyes útján jár, olyan bizonyságot tesz, amilyent egy teremtett lénynek tennie kell, képes végül legyőzni a Sátánt, megtapasztalja a beállítottság megváltozását, valódi alávetettséggel és istenfélelemmel rendelkezik, és elfogadható teremtett lénnyé válik, akkor az ilyen ember elnyeri az üdvösséget, ami a végső cél.

2017. szeptember 29.