Isten azért kéri az embereket arra, hogy Istenként bánjanak Vele, mert az emberiség túl mélyen megromlott, és az emberek nem Istenként, hanem inkább emberként bánnak Vele. Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük védelmében és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindannyian kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és Isten előtt egyáltalán nem rendelkeznek józan ésszel. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár közösségben vannak, akár prédikálnak –, a törekvéseik, gondolataik és vágyakozásaik mind-mind Istennel szemben támasztott követelések és kísérletek arra, hogy valamit kérjenek Tőle; mindezt az emberek abban a reményben teszik, hogy valamit nyerhetnek Istentől. Vannak, akik azt mondják, hogy „ez az emberi természet”, ami igaz is! Továbbá, ha az emberek túl sok mindent követelnek Istentől, és túl sok túlzott vágyuk van, az azt bizonyítja, hogy valóban híján vannak a lelkiismeretnek és az észszerűségnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy érvelni próbálnak és kifogásokat keresni maguknak – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen híján van az észszerűségnek, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a „Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” sátáni logikája már az ember természetévé vált. Milyen problémát jelez az, hogy az emberek túl sokat követelnek Istentől? Azt jelzi, hogy az embereket a Sátán egy bizonyos fokig megrontotta, és Istenbe vetett hitükben egyáltalán nem Istenként tekintenek Őrá. Vannak, akik azt mondják: „Ha Istenre nem tekintenénk Istenként, akkor miért hinnénk még mindig Benne? Ha nem Istenként tekintenénk Őrá, vajon tudtuk volna Őt mindmáig követni? Vajon el tudtuk volna viselni ezt a sok szenvedést?” Látszólag hiszel Istenben, és képes vagy követni Őt, mégis a Vele szembeni hozzáállásodban és sok dologról alkotott nézeteidben egyáltalán nem úgy tekintesz Istenre, mint a Teremtőre. Ha Istenként tekintesz Istenre, ha úgy tekintesz Őrá, mint a Teremtőre, akkor teremtett lényként kellene helytállnod, és nem lehetnének követeléseid Istennel szemben, sem pedig túlzott vágyaid. Hanem a szívedben képes lennél igazi alávetettségre, és teljes mértékben képes lennél Isten követelményeinek megfelelően hinni Őbenne és alávetni magad minden munkájának.

Amikor a megtestesülésnek tanúi kezdtek lenni, az emberek mind panaszkodtak: „Istenem, nem világosítottál meg minket, mielőtt testté lettél, hogy lelkileg felkészülhessünk. Ha lelkileg felkészültünk volna, akkor képesek lennénk elfogadni Téged ahelyett, hogy lázadnánk és ellenállnánk. Hát nem vagy Te mindenható? Azért lázadunk és állunk ellen Neked, mert megrontott minket a Sátán, és nem tehetünk mást. Nem tudsz valamit tenni, hogy véget vess az ellenállásunknak és zökkenőmentes átjutást engedélyezz nekünk?” Vajon nem ezt gondolták az emberek? Sokan még feltételeket is szabnak, mondván: „Nincs mit tennünk lázadó szellemünk és ellenállásunk ellen. Isten megtestesülése túlságosan összeegyeztethetetlen a mi elképzeléseinkkel. Ha Isten megtestesülése egy kicsit magasabb lenne, vagy kiemelkedő megjelenéssel rendelkezne, vagy bővelkedne tudásban és ékesszólóan beszélne, vagy tetszés szerint öltene testet és jeleket meg csodákat tehetne, vagy ha Isten még inkább az emberek képzeletének megfelelően jelenne meg és munkálkodna megtestesülve, akkor nem állnánk ellen Istennek.” Akkoriban sokan támasztottak ilyen követeléseket, de Isten nem az emberek képzelete vagy elképzelései szerint cselekedett. Éppen ellenkezőleg, szembeszállt az emberi elképzelésekkel, és teljesen ellentétesen cselekedett. Mit bizonyított be ez? Azt bizonyította, hogy az emberi elképzelések és követelések túlságosan zavaróak. Vannak, akik gyülekezetvezetőkké váltak, de nem végeztek semmilyen valódi munkát, és csak külső ügyekkel foglalatoskodtak. Amikor megmetszettem ezeket az embereket, csak néhány feddő szót szólva, ők elszomorodtak legbelül, keservesen sírtak és negatívvá váltak. Azt mondták magukban: „Hát Isten nem irgalmas és szerető? Annyira szenvedek, miért nem mond néhány kedves szót, hogy megvigasztaljon? Miért nem ajándékoz meg az áldás egyetlen szavával sem?” Az emberek ily módon támasztottak követeléseket Istennel szemben, és tele voltak a saját indoklásaikkal. Néhányan úgy érezték, hogy van alaptőkéjük, mert sikeresen terjesztették az evangéliumot sok más embernek, ezért miután valami rosszat tettek és megmetszették őket, így érveltek: „Oly sok embernek terjesztettem sikeresen az evangéliumot bármiféle jutalom nélkül, és most így megmetszettek. Annyit szenvedtem, és a végén mégis megmetszettek. Miért nem törődik Isten az érzéseimmel?” Vajon az ekképpen gondolkodóknak ott van-e a szívükben az igazság? Észszerűek-e ezek a követelések? Ha megvigasztalnék valakit, miután megmetszettem, azt gondolná: „Isten annyira jóságos, soha nem gondoltam volna, hogy megvigasztal engem.” De aztán ha valaki mást metszenék meg, és az illető különösen zaklatott lenne, Én pedig nem vigasztalnám meg, akkor azt gondolhatná: „Miért vigasztal meg Isten másokat, miután megmetszette őket, engem pedig miért nem vigasztal meg? Isten nem igazságos velem” – és elképzelések lennének a szívében. Az emberek sok észszerűtlen követelést, képzelgést és vágyat őrizgetnek a szívükben, amelyek egy bizonyos időben és a megfelelő környezetben előtörnek, mivel az ember által feltárt gondolatok, elképzelések és követelések egyike sem egyeztethető össze Istennel, és az ember természete tele van sátáni dolgokkal: mindent önmagáért tesz, önző és kapzsi, túl sok túlzott vágya van, túlságosan mocskos és mélységesen romlott.

Az emberek állandóan mindenfélét követelnek Istentől, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben vannak. Vajon mi a gond ezzel? Vannak, akik akkor imádkoznak Istenhez, amikor jól érzik magukat, mondván: „Ó, Istenem, óvjál meg engem, hadd éljek mindig ilyen állapotban.” Az emberek akkor is követelőznek, amikor boldogtalanok vagy rosszkedvűek: „Istenem, miért nem vagy jó hozzám? Miért nem világosítasz meg engem? Másoknak miért olyan jó a helyzetük, és nekem miért olyan rossz?” Amikor az emberek nehézségekkel szembesülnek, nyomatékosan követelik, hogy Isten változtassa meg a környezetüket; amikor a dolgok jól mennek, követeléseik még túlzottabbá válnak. Ha az emberek kapnak valamit, még többre vágynak, ha pedig nem kapnak, akkor kétségbeesetten meg akarják szerezni. Mit akarnak az emberek megszerezni? Azt akarják megszerezni, ami tetszik nekik, és amit a testi érdekeik megkívánnak. Ezért az ember egyetlen követelése sem jogos vagy megérdemelt. Amikor ruhákat vagy használati tárgyakat adtam néhány szegény családnak, voltak, akik nem örültek ennek. Arra gondoltak: „Isten miért gondoskodik mindig róluk, rólam pedig nem? Isten nem igazságos!” Mások akkoriban nem vették szívükre, és arra gondoltak: „Már az is Isten kegyelme, hogy képes vagyok a Benne való hit útját járni, és biztosan követni azt mind a mai napig. Nem kellene ezeket az anyagi dolgokat hajszolnom.” De miután utólag elgondolkodtak rajta, zaklatottá váltak. Amikor úgy érezték, hogy képtelenek legyőzni ezt az érzést, imádkoztak, és átmenetileg abbahagyták a tépelődést, de ezek a dolgok még mindig ott voltak a szívükben – bárhogyan is mérlegelték azokat, a szívük még mindig nem volt rendben, és azt gondolták magukban: „Hol van Isten igazsága? Miért nem látom? Isten egyik külső ügyet sem kezeli méltányosan vagy észszerűen, hol nyilvánul meg tehát az Ő igazságossága?” Aztán meggondolták magukat, és arra gondoltak: „Az igazságosság nem ugyanaz, mint a méltányosság vagy az észszerűség, és nem szabad összekeverni őket”, de még mindig zaklatottak voltak, és képtelenek voltak elengedni a dolgot. Az emberek annyira aggódnak egy kis anyagi érdek miatt, jó lenne, ha az igazsággal is ennyire törődnének. Ettől függetlenül az, hogy valaki mindig követel valamit Istentől a szívében, az a természetének része, és azok, akik nem szeretik az igazságot, mind az anyagi hasznot szeretik. Összefoglalásként, az emberek minden követelése és titkos terve – ezt meg azt követelik Istentől, titkos terv erre meg arra – összeegyeztethetetlen az igazsággal, és ellentétben áll Isten követelményeivel és szándékaival. Isten egyiket sem szereti, mindegyiket utálja és gyűlöli. Az emberek Istennel szemben támasztott követeléseinek, mindannak, amit követnek, és az utaknak, amelyeken járnak, semmi közük az igazsághoz. Vannak, akik azt gondolják: „Annyi éven keresztül dolgoztam az egyháznak – ha beteg vagyok, Istennek meg kell gyógyítania és meg kell áldania engem.” Főleg azok követelnek még többet Istentől, akik már régóta hisznek Benne; azok, akik csak rövid ideje hisznek, méltatlannak érzik magukat, de egy idő után elkezdik úgy érezni, hogy megilletik őket bizonyos dolgok. Az emberek már csak ilyenek; ez az emberi természet, és ez alól senki sem kivétel. Vannak, akik azt mondják: „Soha nem támasztottam túlzott követeléseket Istennel szemben, mert én egy teremtett lény vagyok, és nem vagyok méltó arra, hogy bármit is kérjek Tőle.” Ne tegyél ilyen elhamarkodott kijelentéseket, az idő majd mindent feltár. Az emberek természete és szándékai egy napon végül lelepleződnek és előtörnek. Az emberek azért nem követelnek dolgokat Istentől, mert úgy gondolják, hogy nem szükséges, vagy nem ez a megfelelő idő, vagy mert már annyi mindent követeltek Istentől, hogy egyszerűen észre sem veszik, hogy ez egy követelés. Egyszóval, az embereknek ilyen a természetük, ezért lehetetlen, hogy ne mutassák ki azt. Megfelelő körülmények vagy lehetőség esetén természetesen fel fog tárulni. Miért beszélünk ma erről? Azért, hogy az emberek megértsék, mi rejlik a saját természetükben. Ne gondold, hogy ha néhány évig hiszel Istenben, vagy néhány napot dolgozol az egyháznak, az azt jelenti, hogy feláldoztad magad, odaadó vagy, vagy sokat szenvedtél Érte, és megérdemelsz néhány dolgot, például az anyagi javak élvezetét, testi táplálékot, vagy azt, hogy mások jobban tiszteljenek és becsüljenek, vagy hogy Isten szelíden beszéljen hozzád, vagy jobban törődjön veled, és gyakran megkérdezze, hogy jól eszel-e és jól öltözöl-e, hogy testileg hogy vagy, és így tovább. Ezek a dolgok öntudatlanul merülnek fel az emberekben, amikor hosszú időn át hoztak áldozatot Istenért, és kezdik úgy gondolni, hogy megérdemlik, hogy bármit követelhessenek Tőle. Amikor még csak rövid ideje hoznak áldozatot Istenért, azt gondolják, hogy nincs joguk ehhez, és nem mernek követelésekkel fordulni Istenhez. De idővel majd azt gondolják, hogy van alaptőkéjük, és kezdenek előbukkanni a követeléseik, és lelepleződnek természetüknek ezen aspektusai. Hát nem ilyenek az emberek? Miért nem gondolkodnak el azon, hogy helyes-e ilyen követeléseket támasztani Istennel szemben? Vajon megérdemled ezeket a dolgokat? Isten megígérte neked őket? Ha valami nem a tiéd, de te mégis makacsul követeled, az ellentétben áll az igazsággal, és teljes mértékben a sátáni természetedből fakad. Hogyan viselkedett az arkangyal a kezdetekkor? Túl magas pozíciót kapott, túl sokat kapott, ezért úgy gondolta, hogy bármit megérdemel, amire vágyik és amit elér, míg végül eljutott arra a pontra, amikor azt mondta: „Egyenrangú akarok lenni istennel!” Ezért van az, hogy az emberek túl sok követeléssel, túl nagy vágyakkal hisznek Istenben. Ha nem vizsgálják meg önmagukat, és nem ismerik fel a probléma súlyosságát, akkor egy napon azt fogják mondani: „Lépj le, isten! Többé-kevésbé én magam is lehetnék isten”, vagy: „Istenem, azt fogom viselni, amit te viselsz, azt fogom enni, amit te eszel.” Azok, akik eljutottak erre a szintre, már emberként bánnak Istennel. Bár szóban elismerik, hogy a megtestesült Isten Maga Isten, ezek mind csak felszínes szavak. Valójában a szívükben nincs egy cseppnyi engedelmesség vagy istenfélelem sem. Vannak, akik még Istenné is akarnak válni, és baj lesz abból, ha ambícióik és vágyaik ilyen mértékűre duzzadnak. Valószínű, hogy szerencsétlenség éri őket, és még ha ki is zárják őket a gyülekezetből, Isten úgy is megbünteti őket.

Az Istenben hívőknek Istenként kell bánniuk Istennel, és csak ha így tesznek, akkor hisznek igazán Istenben. Nemcsak el kell ismerniük Isten státuszát, hanem valóban meg kell érteniük és félniük kell Isten lényegét és természetét, és teljes mértékben alá kell vetniük magukat. Következzék néhány módszer ennek gyakorlására. Először is, tanúsíts jámborságot és becsületes hozzáállást az Istennel való érintkezésben, mindenféle elképzelés vagy képzelgés nélkül, és legyen alávetett szíved. Másodszor, vidd Isten elé vizsgálatra minden szavad, minden kérdésed és minden cselekedeted mögötti szándékodat, és imádkozz. Csak akkor leszel képes belépni az igazságvalóságba, ha tudod, hogyan kell az igazságalapelvekkel összhangban és Isten szavára alapozva gyakorolni. Ha nem keresed az igazságot, akkor nemcsak, hogy nem leszel képes belépni az igazságvalóságba, hanem egyre több és több elképzelést fogsz felhalmozni, és ez bajt okoz. Ha emberként tekintesz Istenre, akkor az isten, akiben hiszel, az a homályos mennyei isten; teljesen megtagadod a megtestesülést, és többé nem ismered el a gyakorlati Istent a szívedben. Ekkor antikrisztussá válsz, és a sötétségbe zuhansz. Minél több indoklásod van, annál többet követelsz Istentől, és annál több elképzelésed lesz Róla, ami egyre nagyobb veszélybe sodor. Minél többet követelsz Istentől, az annál inkább bizonyítja, hogy egyszerűen nem Istenként bánsz Istennel. Ha mindig Istennel szembeni követeléseket hordozol a szívedben, akkor idővel valószínűleg úgy fogsz bánni magaddal, mint Istennel, és magad mellett teszel bizonyságot, amikor a gyülekezetben dolgozol, sőt azt mondod: „Isten nem tesz-e bizonyságot önmaga mellett? Miért ne tennék én is?” Mivel nem érted meg Isten munkáját, elképzeléseid lesznek Róla, és nem lesz Istent félő szíved. A hangszíned megváltozik, a beállítottságod arrogánssá válik, és végül fokozatosan eljutsz oda, hogy önmagadat magasztald és önmagad mellett tegyél bizonyságot. Ez az ember hanyatlásának folyamata, és ezt teljes mértékben az okozza, hogy nem követi az igazságot. Mindenki, aki antikrisztusok útját járja, önmagát magasztalja, és önmaga mellett tesz bizonyságot, mindenhol önmagát reklámozza és fitogtatja, és egyáltalán nem törődik Istennel. Megtapasztaltátok már ezeket, amikről beszélek? Sokan kitartóan tanúskodnak magukról arról beszélve, hogyan szenvednek el ezt meg azt, hogyan dolgoznak, hogyan értékeli őket Isten, milyen munkát bíz rájuk, és hogy milyenek ők. Szándékosan használnak bizonyos hangnemeket beszéd közben, és színlelnek bizonyos modort, míg végül némelyek valószínűleg kezdik azt hinni, hogy ők Isten. A Szentlélek már régen elhagyta azokat, akik elérik ezt a szintet, és bár még nem lettek kitakarítva vagy kiűzve, hanem maradtak, hogy szolgálatot végezzenek, a sorsuk már megpecsételődött, és csak a büntetésükre várnak. Ez néhány helyen már megtörtént. Egy új hívő látta, amint egy bizonyos nővér beszélt, és nagyon méltóságteljesnek tűnt, és összetévesztette őt Istennel. Amikor távozni készült, ez az új hívő a lábába kapaszkodott és így kiáltott: „Ó, istenem! Ne menj el! Ó, istenem! Hiányozni fogsz!” A nővér világosan tudta, hogy ő nem Isten, de ezt nem utasította el, és nem tisztázta a helyzetet. Értelmes-e az ilyen ember? (Nem.) Egyáltalán nem értelmes, és semmiképpen nem jó! Vannak, akik zavarodottak és tudatlanok, és Istenként bánnak egy ilyen emberrel – ez valóban szörnyű dolog! És sírva kapaszkodni a lábába egyszerűen olyan tudatlanság, hogy az már orvosolhatatlan! Ha egy romlott emberrel, aki a Sátántól való, Istenként bántok, akkor hogyan hisztek Istenben? Nem a Sátánban való hit ez? Mennyire zavarodottnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy Istenként bánjon egy emberrel? Ha hisztek Istenben, de képtelenek vagytok elfogadni és követni az igazságot, akkor valószínű, hogy mások félrevezetnek, és hajlamosak lesztek ostoba dolgokat tenni és eltévedni. Az ostoba és tudatlan emberek valóban veszélyben vannak, mindenféle butaságra képesek.

Az emberek mindig követelnek valamit Istentől, arra kérik, hogy ezt vagy azt tegye a saját elképzeléseik szerint. Arra kéred Istent, hogy mentsen meg, hogy irgalmazzon neked, szeressen, kegyelmezzen neked – mindezt a te elképzeléseid szerint. Így a saját elképzeléseidet és módszereidet használod arra, hogy követeléseket támassz Istennel szemben, és rávedd Őt, hogy engedelmeskedjen neked. Vajon mi a gond ezzel? Istenben való hit ez? Amiben hiszel, az pusztán te magad vagy. Isten nincs a szívedben, és nincsenek említésre méltó igazságok sem. Valaki vett Nekem ajándékba egy pár cipőt, de nem volt jó Rám, ezért vissza akartam adni. De aztán arra gondoltam, hogy ha visszaadom, talán félreérti, így odaadtam egy másik embernek, hogy viselje. Amikor tudomására jutott, nem tudta elfogadni, és azt mondta: „Tudod, hogy mennyi energiát és pénzt fordítottam rá, és milyen messzire utaztam, hogy megvegyem? Ilyen könnyen elajándékoztad, azt hiszed, hogy nekem is ilyen könnyű volt megkeresni azt a pénzt? Add vissza, ha nem akarod hordani – hogyan adhattad oda másnak?” Azt mondtam: „Nem bíztalak meg azzal, hogy vegyél Nekem cipőt. Te megvetted és Nekem adtad, de nem volt jó Rám, ezért odaadtam másnak, hogy hordja. Ez baj? Ha visszaadnám neked, nem lennél-e negatív és gyenge, és nem értenél-e félre Engem? Nem tudok észszerű intézkedéseket tenni?” Helyénvaló-e az, hogy az emberek így bánnak Velem? Úgy tűnik, hogy az embereknek még akkor is vannak szándékaik és követeléseik, amikor valamit felajánlanak Istennek. Olyan ember ez, aki megérti az igazságot? Amikor valamit felajánlasz Istennek, az már nem a tiéd, hanem az Övé. Isten azt tehet vele, amit akar, és bárhogyan is bánik vele, az az Ő dolga. Az embereknek legyen egy kis eszük, tanulják meg alávetni magukat, és ne avatkozzanak bele mindig Isten ügyeibe. Van értelme állandóan vitatkozni Istennel? Amikor az emberek vesznek Nekem valamit, úgy tűnik, hogy nagyon kedvesek, és szeretik Istent, de utána azt követelik, hogy tetsszen Nekem, és panaszkodnak, ha nem tetszik. Sőt, az sincs rendben, ha nem használom, korlátozzák, hogy kinek adhatom oda, és nem engedik, hogy ezt vagy azt tegyem. Az emberek egész nap így vizsgálódnak és töprengenek Istenről, és azt gondolják: „Miért nem tudja Isten kielégíteni az ember vágyait?” Az emberekből teljességgel hiányzik az értelem, annyira észszerűtlenek! Azt tapasztaltam, hogy az emberek mind azt mondják: „Jól kell szeretnem Istent, és viszonoznom kell az Ő szeretetét”, de a szívükben egyáltalán nem értik meg, hogy mit jelent Istent szeretni. Az emberek szíve tele van romlott beállítottságaikkal, hogyan lehetne tehát szeretet benne? Isten szeretetéről és a Neki való alávetettségről beszélni vajon nem csupán üres szavak, ha az emberek annyira romlottak, hogy még normális emberi értelemmel sem rendelkeznek? Az emberekben csak elképzelések és képzelgések, neheztelés, túlzott vágyak és észszerűtlen követelések vannak. Egyszerűen nincs bennük szeretet vagy alávetettség. Az emberek számára a szeretet csak egy cél, amelyre törekszenek, csak egy követelmény Istentől. Vajon hányan érik el közülük? Hányan rendelkeznek valódi tapasztalati bizonysággal?

Most, hogy mindannyian hajlandóak vagytok követni az igazságot és arra törekedni, hogy megváltoztassátok a beállítottságaitokat, hogyan kellene elgondolkodnod önmagadról, amikor követeléseket támasztasz Istennel szemben? Követeléseid összhangban vannak-e az igazsággal? Milyennek kellene lennie a te Istennel szembeni hozzáállásodnak? Gondolkodtál-e már ezeken a kérdéseken? Vannak, akik, miután vezettek néhány gyülekezetet, arrogánssá válnak, és azt gondolják, hogy Isten háza nem tud meglenni nélkülük, és hogy különleges bánásmódot érdemelnek. Az emberek sátáni természetűek, és minél magasabb pozícióban van valaki, annál nagyobbak lesznek az Istennel szembeni követelései; minél jobban megérti valaki a doktrínákat, annál rejtettebbekké és alattomosabbakká válnak a követelései. Lehet, hogy nem mondja ki azokat hangosan, de ott rejtőznek a szívében. Mások nem veszik észre egykönnyen, de ki tudja, mikor tör elő az ember bensőjében lévő panasz és ellenállás? Ez még nagyobb gondot jelentene, és valószínűleg megsértené Isten természetét. Miért van az, hogy minél inkább vezető vagy híresség egy ember a vallásos világban, annál valószínűbb, hogy antikrisztus, aki veszélyben van? Minél magasabb pozícióban van valaki, annál nagyobbak az ambíciói; minél jobban megérti valaki a doktrínákat, annál arrogánsabbá válik a beállítottsága. Veszélyes tehát Istenben hinni, de az igazság helyett a státuszra törekedni. Isten oly sok igazságot kinyilvánított, és felfedte meg kirekesztette a házából mindazokat, akik nem szeretik az igazságot, nem is beszélve a vallásos körök tagjairól. Látjátok-e szükségét annak, hogy Isten megítélje és megfenyítse az embereket? Amikor az emberek valóban megértik az igazságot, és van belépésük az életbe, látni fogják saját romlottságuk valóságát, és érezni fogják, hogy veszélyes lenne számukra, ha nem törekednének az igazságra. Manapság az emberek egyáltalán nem értik a saját természetüket, és még ha van is egy kis felszínes megértésük, az csak a doktrínákról szól, és nem nyerték el az igazságot. Ezért nem gondolják, hogy veszélyben vannak, és azt sem tudják, hogy félniük kellene, vagy aggódniuk maguk miatt. Egyes új hívők bármit mernek mondani és tenni, de azok, akik már megtapasztalták az ítéletet és a fenyítést, nem ilyenek. Valamelyest Istent félő a szívük, és még ha vannak is bizonyos elképzeléseik, nem merik kimondani azokat, és tudják, hogy sietve így kell imádkozniuk: „Ó Istenem, megsértettelek Téged...” Egyes új hívők gondolkodás nélkül ki mernek ejteni istenkáromló szavakat, mondván: „Isten szenved? Mitől szenved? Jól táplálkozik és öltözködik, mindenhol vendégül látják az emberek – ez nem szenvedés! De engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Én isten lelkében hiszek, nem pedig egy emberben.” Tagadni merészelik a megtestesülést. Milyen vakmerőek ezek az emberek! Egyáltalán nincs Istent félő szívük, semmitől sem félnek, bármit ki mernek mondani, és mindannyian démoni és állatias természetet rejtegetnek. Ha a Fennvalónak valamelyest jó benyomása vagy véleménye van valakiről, némelyek azt mondják: „Ez egy népszerű és kedvelt személy a gyülekezetben, akit szívesen fogadnak isten házában.” Vajon az ilyen ember megérti az igazságot? Egyáltalán nem. Ahogyan a dolgokat látja, az teljességgel leleplezi, hogy még mindig a világból való minden, ami a szívében van. Ez egy teljesen világi nézőpont és megérzés. Van-e bármilyen hatása ezekre az emberekre annak, hogy hisznek Istenben és olvassák az Ő szavait? Egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és ugyanúgy látják a dolgokat, mint a nem hívők. Ők valójában álhívők.

Az ember természetének része, hogy mindig követel valamit Istentől, és ezt a természetet Isten szava szerint kell elemeznetek. Hogyan kell elemeznetek azt? Az első lépés, hogy tisztában legyetek azzal, hogy az embereknek milyen észszerűtlen követeléseik, és milyen túlzott vágyaik vannak Istennel kapcsolatban, és ezek mindegyikét elemeznetek kell. Miért követelik ezt az emberek? Mi az indítékuk? Mi a céljuk? Minél lelkiismeretesebben elemzed ily módon, annál jobban megérted saját természetedet, és annál részletesebbé válik ez a megértés. Ha nem elemzed részletesen, hanem csak azt tudod, hogy az embereknek nem kellene mindenfélét követelniük Istentől, csak azt érted meg, hogy Istentől dolgokat követelni észszerűtlen, és ennyi, akkor végső soron nem fogsz fejlődni, és nem fogsz megváltozni. Vannak, akik azt mondják: „Azért követelünk annyi mindent Istentől, mert túlságosan önzőek vagyunk. Mit kellene tennünk?” Természetesen az embereknek meg kell érteniük az igazságot, és fel kell ismerniük az önzés lényegét. Amikor valóban megérted az emberi önzés lényegét, tudni fogod, mi hiányzik neked; az az ijesztő, ha az emberek ezt nem tudják megérteni. Elemzéssel könnyű felismerni a nyilvánvalóan túlzott vagy észszerűtlen követeléseket, és lehet, hogy meggyűlölöd magad. Néha úgy gondolhatod, hogy a követeléseid észszerűek és méltányosak, és mivel észszerűnek tartod azokat, és úgy gondolod, hogy a dolgoknak így kell lenniük, és mivel másoknak is hasonló követeléseik vannak, úgy tűnhet neked, hogy követeléseid nem túlzottak, hanem indokoltak és természetesek. Ez azt jelzi, hogy még mindig nem rendelkezel az igazsággal, ezért nem tudod azokat világosan megérteni. Álljon itt egy példa. Tegyük fel, hogy volt egy ember, aki hosszú éveken keresztül követte Istent, és rengeteget szenvedett a sok viharban és kihívásban. Látszólag mindig jól viselkedett, és úgy tűnt, hogy emberi mivolta, szenvedése és Isten iránti hűsége szempontjából is rendben van. Még eléggé lelkiismeretes is volt, hajlandó volt meghálálni Isten szeretetét, és általában körültekintő tudott lenni munkája elvégzése során. Később rájöttem, hogy ez az ember világosan és szépen beszél, de egyáltalán nem veti alá magát, ezért leváltottam őt, és megparancsoltam, hogy a jövőben többé ne használják. Sok évig dolgozott az egyháznak, rengeteget szenvedett, és végül mégis leváltottam. Sőt, nem oldottam meg néhány gyakorlati nehézségét. Mit gondolnának az emberek egy ilyen helyzetről? Először is, sokan a védelmére kelnének, és azt mondanák: „Ez nincs rendben. Ilyen körülmények között Istennek nagy irgalmat és kegyelmet kellene tanúsítania irányában, mert szereti Istent, és áldozatot hoz Érte. Ha egy olyan embert, mint ő, aki már évek óta hisz Istenben, ki lehet rekeszteni, akkor milyen reménysége van a hozzánk hasonló új hívőknek?” Itt ismét jönnek az emberek követelései, folyton abban reménykedve, hogy Isten megáldja azt az embert, és megengedi, hogy maradjon, miközben még mindig arra gondolnak: „Ez a fickó helyesen viselkedett Istennel szemben, Isten nem hagyhatja cserben!” Az emberek Istennel szemben támasztott követeléseinek nagy része tehát emberi elképzelésekből és képzelgésekből fakad. Az emberek azt méregetik, hogy Istennek mit kellene adnia nekik, és hogyan kellene bánnia velük az emberek körében az igazságosságra és észszerűségre vonatkozó lelkiismereti normák szerint. De hogyan lehet ez összhangban az igazsággal? Miért mondom, hogy az emberiség követelései mind észszerűtlenek? Mert ezek azok a normák, amelyeket az emberek más emberektől követelnek meg. Rendelkeznek-e az emberek az igazsággal? Képesek-e átlátni az ember lényegén? Vannak, akik azt követelik, hogy Isten a lelkiismereti normák szerint bánjon az emberekkel, Istent az emberektől megkövetelt normához igazítva. Ez nincs összhangban az igazsággal, és észszerűtlen. Az emberek képesek tűrni, amikor néhány apró ügyről van szó, de nem biztos, hogy képesek elviselni, amikor végül a kimenetelük dől el. Elő fognak bukkanni követeléseik, féktelenül ömlenek majd szájukból a panasz és a kárhoztatás szavai, és elkezdik kimutatni a foguk fehérjét. Ekkor majd megismerik saját természetüket. Az emberek mindig emberi elképzelések és saját akaratuk szerint támasztanak követeléseket Istennel szemben, és sok ilyen jellegű követelésük van. Lehet, hogy általában nem veszitek észre, és azt gondoljátok, hogy ha időnként imádkoztok Istenhez valamiért, az nem számít követelésnek, de valójában az alapos boncolgatás azt mutatja, hogy sok emberi követelés észszerűtlen, értelmetlen, sőt nevetséges. Eddig nem ismerted fel ennek a dolognak a komolyságát, de a jövőben fokozatosan megismered majd, és akkor fogod igazán megérteni a saját természetedet. A tapasztalat apránként meghozza majd neked a megismerést és tisztánlátást természeteddel kapcsolatban, és az igazsággal való közösségvállalással együttesen tisztán megismered azt – e tekintetben akkor lépsz majd be az igazságba. Amikor igazán tisztán megérted az ember természetlényegét, akkor majd megváltozik a beállítottságod, és tiéd lesz az igazság.

Semmit sem nehezebb kezelni, mint azt, amikor az emberek folyamatosan mindenfélét követelnek Istentől. Amint Isten cselekedetei nem egyeznek a te gondolkodásoddal, vagy nem a te gondolkodásodnak megfelelően valósulnak meg, akkor valószínűleg ellenállsz – ami elegendő bizonyíték arra, hogy természetednél fogva ellenállsz Istennek. Ennek a problémának a felismerése csak gyakori önreflexióval és így az igazság megértésének elérésével érhető el, és csak az igazságra törekedve oldható az meg teljesen. Amikor az emberek nem értik meg az igazságot, akkor sok mindent követelnek Istentől, míg amikor valóban megértik az igazságot, akkor semmit sem követelnek; csak azt érzik, hogy nem tettek teljesen eleget Istennek, hogy nem vetették alá magukat eléggé Istennek. Az, hogy az emberek mindig követelnek valamit Istentől, romlott természetüket tükrözi. Ha nem tudod megismerni önmagad és valóban megbánni ezt a dolgot, akkor rejtett veszélyekkel és veszedelemmel találod majd szembe magad az Istenbe vetett hit útján. A hétköznapi dolgokon képes vagy úrrá lenni, de amikor olyan fontos ügyekről van szó, mint a sorsod, kilátásaid és rendeltetési helyed, talán nem leszel képes úrrá lenni azokon. Akkor, ha még mindig nem rendelkezel az igazsággal, könnyen visszatérhetsz a régi kerékvágásba, és így azok közé fogsz tartozni, akik elpusztulnak. Sokan mindig is így követtek és így hittek; jól viselkedtek azon idő alatt, amíg Istent követték, de ez nem határozza meg azt, hogy mi fog történni a jövőben. Ez azért van, mert soha nem vagy tudatában az ember Achilles-sarkának, vagy azoknak a dolgoknak, amelyek az ember természetében rejlenek, és amelyek szembe tudnak szegülni Istennel, és mindaddig nem ismered fel azokat, amíg katasztrófába nem sodornak téged. Mivel az Istennel szembeszegülő természeted problémája megoldatlanul marad, ez katasztrófának tesz ki téged, és lehetséges, hogy amikor az utazásod véget ér, és Isten munkája befejeződik, azt fogod tenni, ami a leginkább szembeszegül Istennel, és azt mondod, ami istenkáromló, és így el leszel ítélve és ki leszel rekesztve. Péter az utolsó pillanatban, a legveszélyesebb időben megpróbált elmenekülni. Akkoriban nem értette meg Isten szándékát, és azt tervezte, hogy túléli, és végzi a gyülekezetek munkáját. Később Jézus megjelent neki, és azt mondta: „Szeretnéd, ha még egyszer keresztre feszítenének érted?” Péter ekkor megértette Isten szándékát, és azonnal alávetette magát. Tegyük fel, hogy abban a pillanatban megvoltak a saját követelései, és azt mondta: „Nem akarok most meghalni, félek a fájdalomtól. Nem értünk feszítettek keresztre Téged? Miért kéred, hogy keresztre feszítsenek engem? Megmenekülhetek-e a keresztre feszítéstől?” Ha ilyen követeléseket támasztott volna, akkor hiábavaló lett volna az az út, amelyen járt. Péter azonban mindig is olyan ember volt, aki alávetette magát Istennek, és kereste az Ő szándékát, végül pedig megértette Isten szándékát, és teljesen alávetette magát. Ha Péter nem kereste volna Isten szándékát, és a saját gondolkodása szerint cselekedett volna, akkor rossz útra tért volna. Az embereknek nincs meg az a képességük, hogy közvetlenül megértsék Isten szándékait, de ha nem vetik alá magukat, miután megértették az igazságot, akkor elárulják Istent. Ez azt jelenti, hogy az emberek természetével függ össze az, hogy állandóan követelnek valamit Istentől. Minél több követelésük van, annál lázadóbbak és ellenállóbbak, és annál több elképzelésük van. Minél több követelést támaszt valaki Istennel szemben, annál valószínűbb, hogy lázadni fog Ellene, ellenáll Neki, sőt, szembeszegül Vele. Talán egy napon elárulja és elhagyja Istent. Ha meg akarod oldani ezt a problémát, az igazság számos aspektusát meg kell értened, és némi gyakorlati tapasztalattal is rendelkezned kell ahhoz, hogy alaposan megértsd és teljesen megoldd azt.

A kulcs annak mérésére, hogy az emberek alá tudják-e vetni magukat Istennek vagy sem, az, hogy vannak-e túlzott vágyaik vagy hátsó szándékaik Vele szemben. Ha az emberek állandóan követelnek valamit Istentől, az azt bizonyítja, hogy nem vetik alá magukat Neki. Ha nem fogadod el Istentől, bármi is történjék veled, és nem keresed az igazságot, mindig magad mellett érvelsz, és mindig úgy érzed, hogy csak neked van igazad, és ha még arra is képes vagy, hogy kételkedj abban, hogy Isten az igazság és az igazságosság, akkor bajban leszel. Az ilyen emberek a legarrogánsabbak és a leglázadóbbak Istennel szemben. Azok, akik állandóan követelnek valamit Istentől, nem tudják igazán alávetni magukat Neki. Ha követeléseket támasztasz Istennel szemben, az azt bizonyítja, hogy megpróbálsz alkut kötni Istennel, hogy a saját akaratodat választod, és aszerint cselekszel. Ezzel elárulod Istent, és hiányzik belőled az alávetettség. Istennel szemben követeléseket támasztani önmagában véve értelmetlen; ha valóban hiszed, hogy Ő Isten, akkor nem mersz követeléseket támasztani Vele szemben, és nem is érzed alkalmasnak magad arra, hogy követeléseket támassz Vele szemben, akár észszerűnek tartod azokat, akár nem. Ha valóban hiszel Istenben, és hiszed, hogy Ő Isten, akkor csak Őt fogod imádni, és csak Neki fogod alávetni magad, nincs más választásod. Manapság az emberek nemcsak, hogy saját döntéseket hoznak, hanem még Istent is arra kérik, hogy az ő saját akaratuk szerint cselekedjen. Nemcsak, hogy nem döntenek úgy, hogy alávetik magukat Istennek, de még Istent kérik arra, hogy Ő vesse alá Magát nekik. Nem teljesen értelmetlen ez? Ezért, ha az emberben nincs igazi hit, és nincs alapos meggyőződés, akkor soha nem nyerheti el Isten elismerését. Amikor az emberek képesek kevesebbet követelni Istentől, akkor növekszik bennük az igaz hit és az alávetettség, és az értelmük is viszonylag normális. Gyakran előfordul, hogy minél hajlamosabbak az emberek vitatkozni, és minél több önigazolással rendelkeznek, annál nehezebb velük bánni. Nemcsak, hogy sok követelésük van, de ha a kisujjadat mutatod nekik, akkor az egész kezed kérik. Ha egyik szempontból elégedettek, akkor egy másikból követelőznek. Minden szempontból elégedettnek kell lenniük, és ha nem azok, akkor elkezdenek panaszkodni, reménytelennek könyvelik el a dolgokat, és meggondolatlanul cselekszenek. Utána lekötelezettnek érzik magukat, bűntudatuk van, keserű könnyeket hullatnak, és meg akarnak halni. Mi értelme van ennek? Nem észszerűtlenek és könyörtelenül bosszantóak? Ezt a problémasorozatot gyökerestől kell megoldani. Ha romlott beállítottságod van, és nem oldod meg, ha megvárod, amíg bajba kerülsz vagy katasztrófát okozol, mielőtt megoldanád, hogyan tudod jóvátenni ezt a veszteséget? Nem olyan ez egy kicsit, mint eső után a köpönyeg? Ezért ahhoz, hogy teljes mértékben megoldd a romlott beállítottságod problémáját, keresned kell az igazságot, hogy megoldd a problémát, amikor az először felmerül. A romlott beállítottságot csírájában kell megoldanod, ezzel biztosítva, hogy nem teszel semmi rosszat, és megelőzve a jövőbeni bajokat. Ha egy romlott beállítottság gyökeret ereszt, és az ember gondolataivá vagy nézőpontjává válik, akkor képes lesz afelé irányítani őt, hogy gonoszat tegyen. Ezért az önreflexió és az önismeret elsősorban arról szól, hogy felfedezzük romlott beállítottságainkat, és sietve keressük az igazságot, hogy megoldjuk azokat. Tudnod kell, hogy mi van a saját természetedben, mit szeretsz, mire törekszel, és mit akarsz elérni. Ezeket Isten szavai szerint kell elemezned, hogy lásd, összhangban vannak-e Isten szándékaival, és mennyiben tévesek. Amint ezeket megértetted, meg kell oldanod abnormális értelmed problémáját, vagyis észszerűtlen és könyörtelen ingerlékenységed problémáját. Ez nemcsak romlott beállítottságod problémája, hanem értelmed hiányát is érinti. Az önzés által elragadott emberek nem rendelkeznek normális értelemmel, különösen azokban a kérdésekben, amelyek érdekeikkel kapcsolatosak. Ez egy pszichológiai probléma és egyúttal az emberek Achilles-sarka. Vannak, akik úgy érzik, hogy rendelkeznek bizonyos képességgel meg néhány adottsággal, és mindig vezetők akarnak lenni és kitűnni, ezért arra kérik Istent, hogy használja őket. Ha Isten nem használja őket, akkor azt mondják: „Hogy lehet, hogy Isten nem kedvez nekem? Istenem, ha valami fontos dologra használsz engem, ígérem, hogy feláldozom magam Érted!” Vajon helyes-e ez a fajta szándék? Jó dolog Istenért áldozatot hozni, de az Istenért való áldozathozatali hajlandóságuk mögött motivációk állnak. A státusz az, amit szeretnek, és amire összpontosítanak. Ha az emberek képesek az igazi alávetettségre, ha teljes szívvel követik Istent, függetlenül attól, hogy Isten használja-e őket vagy sem, és ha áldozatot hoznak Istenért, függetlenül attól, hogy van-e státuszuk vagy sem, csak akkor tekinthetőek értelmesnek és Istennek alávetettnek. Jó, ha az emberek hajlandóak áldozatot hozni Istenért, és Isten hajlandó használni az ilyen embereket, de ha nincsenek felvértezve az igazsággal, akkor Isten nem tudja használni őket. Ha az emberek hajlandóak az igazságra törekedni és együttműködni, akkor kell lennie egy előkészítő szakasznak. Csak miután megértették az igazságot, és valóban alá tudják vetni magukat Istennek, akkor tudja Isten hivatalosan is felhasználni őket. Ez a képzési szakasz alapvető fontosságú. A vezetők és a munkatársak ma mind ebben a képzési szakaszban vannak. Miután élettapasztalatot szereztek, és alapelvek szerint tudják kezelni az ügyeket, akkor válnak alkalmassá arra, hogy Isten használja őket.

Az ember természetében lévő dolgok nem olyanok, mint néhány külső viselkedésforma, gyakorlat vagy gondolat és elképzelés, amelyeket csak úgy meg lehet metszeni, és kész; ezeket apránként kell feltárni. Sőt, az emberek nehezen ismerik fel ezeket, és még ha fel is ismerik, nem könnyű változtatni rajtuk – ehhez kellően mély megértésre van szükség. Miért boncolgatjuk állandóan az ember természetét? Hát nem értitek, hogy mit jelent ez? Honnan fakadnak az emberek romlott beállítottságainak megnyilvánulásai? Ezek mind a természetükből fakadnak, és mindegyiket a természetük irányítja. Az ember minden egyes romlott beállítottsága, minden gondolata és elképzelése, minden szándéka a természetéhez kapcsolódik. Ezért az ember természetének közvetlen feltárásával romlott beállítottságai könnyen megoldhatók. Bár nem könnyű megváltoztatni az emberek természetét, de ha képesek észrevenni és átlátni a bennük megnyilvánuló romlott beállítottságokat, és ha képesek keresni az igazságot, hogy megoldják azokat, akkor fokozatosan megváltoztathatják beállítottságukat. Amint az ember változást ér el az életfelfogásában, egyre kevesebb dolog lesz benne, ami ellenáll Istennek. Az emberi természet boncolgatásának az a célja, hogy változást idézzen elő a beállítottságaiban. Ti nem fogtátok fel ezt a célt, és azt gondoljátok, hogy pusztán a természetetek elemzésével és megértésével alá tudjátok vetni magatokat Istennek és helyreállíthatjátok az értelmeteket. Ti csak vakon alkalmazzátok az előírásokat! Miért van az, hogy Én nem csak egyszerűen az emberek arroganciáját és önelégültségét leplezem le? Miért kell boncolgatnom a romlott természetüket is? Ha csak az önelégültségüket és arroganciájukat leplezem le, az nem oldja meg a problémát. De ha a természetüket elemzem, azok az aspektusok, amelyeket ez lefed, nagyon széles körűek, és minden romlott beállítottságot magukba foglalnak. Többet, mint csupán az önelégültség, önhittség és arrogancia szűk területe. A természet ennél sokkal többet foglal magába. Jó lenne tehát, ha az emberek fel tudnák ismerni, hogy mennyi romlott beállítottságot fednek fel az Istennel szemben támasztott különféle követeléseikben, vagyis túlzott vágyaikban. Amint az emberek megértik saját természetlényegüket, képesek lesznek gyűlölni és megtagadni önmagukat; könnyen megoldják majd romlott beállítottságaikat, és lesz számukra út. Máskülönben soha nem fogjátok feltárni a kiváltó okot, és csak azt mondjátok majd, hogy ez önelégültség, arrogancia vagy büszkeség, vagy hogy egyáltalán nem vagytok hűségesek. Vajon megoldja a problémátokat, ha csak az ilyen felszínes dolgokról beszélgettek? Szükséges-e az ember természetéről beszélni? A kezdetekkor milyen volt Ádám és Éva természete? Nem volt bennük szándékos ellenállás, nyílt árulás még kevésbé. Nem tudták, mit jelent Istennek ellenállni, még kevésbé azt, hogy mit jelent alávetni magukat Neki. Bármit is terjesztett a Sátán, ők befogadták a szívükbe. Manapság a Sátán olyan mértékben megrontotta az emberiséget, hogy az emberek képesek lázadni Isten ellen és mindenben ellenállni Neki, és mindenféle módot ki tudnak találni, hogy szembeszegüljenek Vele. Nyilvánvaló, hogy az ember természete ugyanaz, mint a Sátáné. Miért mondom azt, hogy az ember természete a Sátán természete? A Sátán az, aki ellenáll Istennek, és mivel az emberek sátáni természetűek, ők a Sátántól valók. Bár lehet, hogy az emberek nem tesznek szándékosan olyan dolgokat, amelyekkel ellenállnak Istennek, sátáni természetük miatt minden gondolatuk ellenáll Istennek. Még ha nem is tesznek semmit, akkor is ellenállnak Istennek, mert az ember belső lényege olyanná vált, ami ellenáll Istennek. A jelenlegi ember tehát különbözik az újonnan teremtett embertől. Korábban nem volt az emberekben ellenállás vagy árulás, tele voltak élettel, és semmilyen sátáni természet nem irányította őket. Ha az emberekben nincs sátáni természetű uralom vagy zavar, akkor bármit is tesznek, az nem tekinthető Istennek való ellenállásnak.

Mi a természet? A természet az ember lényege. A beállítottságok olyan dolgok, amelyek az ember természetéből tárulnak fel, és a beállítottságban bekövetkezett változás azt jelenti, hogy az ember romlott beállítottsága megtisztult, és helyébe az igazság lépett. Ami tehát feltárul, az nem egy romlott beállítottság, hanem a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Miután a Sátán megrontotta az embert, az ember a Sátán megtestesülésévé vált, és olyan fajta sátáni dologgá, amely ellenáll Istennek, és teljes mértékben képes elárulni Őt. Miért követeli meg Isten az emberektől, hogy változtassanak beállítottságaikon? Azért, mert Isten tökéletesíteni akarja és meg akarja nyerni az embereket, és a végül teljessé tett emberek Isten ismeretének számos további valóságával és az igazság minden aspektusának valóságával rendelkeznek. Az ilyen emberek teljesen összhangban vannak Isten szándékaival. A múltban az emberek romlott beállítottságúak voltak, és valahányszor tettek valamit, hibáztak vagy ellenállást tanúsítottak, de most már értenek néhány igazságot, és sok olyan dolgot tudnak tenni, ami összhangban van Isten szándékaival. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nem árulják el Istent. Az emberek még mindig képesek erre. Annak egy része, ami a természetükből megmutatkozik, megváltoztatható, és ez a megváltoztatható rész az, ahol az emberek képesek az igazságnak megfelelően gyakorolni. De csupán az, hogy most már gyakorlatba tudod ültetni az igazságot, még nem jelenti azt, hogy a természeted megváltozott. Olyan ez, mint amikor régen az embereknek mindig elképzeléseik voltak Istenről, és követeléseik voltak Vele szemben, most pedig sok tekintetben már nincsenek – de bizonyos kérdésekben még mindig lehetnek elképzeléseik vagy követeléseik, és még mindig képesek elárulni Istent. Lehet, hogy azt mondod: „Képes vagyok alávetni magam bárminek, amit Isten tesz, és sok mindenben alá tudom vetni magam panasz és követelések nélkül”, de néhány dologban mégis képes vagy elárulni Istent. Bár szándékosan nem állsz ellen Istennek, de amikor nem érted meg az Ő szándékait, akkor mégis képes vagy az Ő vágyai ellen szegülni. Mit jelent tehát az a rész, amely megváltozhat? Arról van szó, hogy ha megérted Isten szándékait, akkor képes vagy alávetni magad, és ha megérted az igazságot, akkor képes vagy gyakorlatba ültetni azt. Ha bizonyos kérdésekben nem érted meg az igazságot és Isten szándékait, akkor még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy romlottságot mutatsz. Ha megérted az igazságot, de nem ülteted gyakorlatba azt, mert bizonyos dolgok korlátoznak, akkor ez árulás, és ez a természetedben rejlik. Természetesen nincs határa annak, hogy a beállítottságod mennyire változhat. Minél több igazságra teszel szert, vagyis minél mélyebbé válik az Istenről való tudásod, annál kevésbé fogsz ellenállni Neki és elárulni Őt. Az ember beállítottságának megváltoztatására való törekvés elsősorban az igazság követésével érhető el, természetlényegének megértése pedig az igazság megértésével. Amikor valaki valóban elnyeri az igazságot, minden problémája megoldódik.

1999. tél