Isten azért kéri az embereket arra, hogy Istenként bánjanak Vele, mert az emberiség túl mélyen megromlott, és az emberek nem Istenként, hanem inkább emberként bánnak Vele. Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük igazolása és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindig kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és hogy Isten előtt egyáltalán nincs bennük észszerűség. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár beszélgetnek vagy prédikálnak –, amire gondolnak, amire törekszenek és ami után sóvárognak, az mindig csak annyit tesz ki, hogy dolgokat követelnek és kéregetnek Istentől, remélve, hogy nyerhetnek Tőle valamit. Egyesek azt mondják, hogy „ez az emberi természetből fakad”, ami helyes. Ezenkívül az, hogy az emberek túl sok követelést támasztanak Istennel szemben, és túl sok túlzó vágyuk van, azt bizonyítja, hogy az emberek teljesen híján vannak a lelkiismeretnek és az észszerűségnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy igazolni próbálják magukat és kifogásokat keresnek – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen híján van az észszerűségnek, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” sátáni logikája már az ember természetévé vált. Milyen problémát jelez az, hogy az emberek túl sokat követelnek Istentől? Azt jelzi, hogy az embereket a Sátán egy bizonyos fokig megrontotta, és Istenbe vetett hitükben egyáltalán nem Istenként tekintenek Őrá. Vannak, akik azt mondják: „Ha Istenre nem tekintenénk Istenként, akkor miért hinnénk még mindig Benne? Ha nem Istenként tekintenénk Őrá, vajon tudtuk volna Őt mindmáig követni? Vajon el tudtuk volna viselni ezt a sok szenvedést?” Látszólag hiszel Istenben, és képes vagy követni Őt, mégis a Vele szembeni hozzáállásodban és sok dologról alkotott nézeteidben egyáltalán nem úgy tekintesz Istenre, mint a Teremtőre. Ha Istenként tekintesz Istenre, ha úgy tekintesz Őrá, mint a Teremtőre, akkor teremtett lényként kellene elfoglalnod a pozíciódat, és nem lehetnének követeléseid Istennel szemben, sem pedig túlzott vágyaid. Hanem a szívedben képes lennél igazi alávetettségre, és teljes mértékben képes lennél Isten követelményeinek megfelelően hinni Őbenne és alávetni magad minden munkájának.

Amikor a megtestesülésnek tanúi kezdtek lenni, az emberek mind panaszkodtak: „Istenem, nem világosítottál meg minket, mielőtt testté lettél, hogy lelkileg felkészülhessünk. Ha lelkileg felkészültünk volna, akkor képesek lennénk elfogadni Téged ahelyett, hogy lázadnánk és ellenállnánk. Hát nem vagy Te mindenható? Azért lázadunk és állunk ellen Neked, mert megrontott minket a Sátán, és nem tehetünk mást. Nem tudsz valamit tenni, hogy véget vess az ellenállásunknak és zökkenőmentes átjutást engedélyezz nekünk?” Vajon nem ezt gondolták az emberek? Sokan még feltételeket is szabnak, mondván: „Nincs mit tennünk lázadó szellemünk és ellenállásunk ellen. Isten megtestesülése túlságosan összeegyeztethetetlen a mi elképzeléseinkkel. Ha Isten megtestesülése egy kicsit magasabb lenne, vagy kiemelkedő megjelenéssel rendelkezne, vagy bővelkedne tudásban és ékesszólóan beszélne, vagy tetszés szerint öltene testet és jeleket meg csodákat tehetne, vagy ha Isten még inkább az emberek képzeletének megfelelően jelenne meg és munkálkodna megtestesülve, akkor nem állnánk ellen Istennek.” Akkoriban sokan támasztottak ilyen követeléseket, de Isten nem az emberek képzelete vagy elképzelései szerint cselekedett. Éppen ellenkezőleg, szembeszállt az emberi elképzelésekkel, és teljesen ellentétesen cselekedett. Mit bizonyított be ez? Azt bizonyította, hogy az emberi elképzelések és követelések túlságosan zavaróak. Vannak, akik gyülekezetvezetőkké váltak, de nem végeztek semmilyen valódi munkát, és csak külső ügyekkel foglalatoskodtak. Amikor megmetszettem ezeket az embereket, csak néhány feddő szót szólva, ők elszomorodtak legbelül, keservesen sírtak és negatívvá váltak. Azt mondták magukban: „Hát Isten nem irgalmas és szerető? Annyira szenvedek, miért nem mond néhány kedves szót, hogy megvigasztaljon? Miért nem ajándékoz meg az áldás egyetlen szavával sem?” Az emberek ily módon támasztottak követeléseket Istennel szemben, és tele voltak a saját indoklásaikkal. Néhányan úgy érezték, hogy van alaptőkéjük, mert sikeresen prédikálták az evangéliumot sok más embernek, ezért miután valami rosszat tettek és megmetszették őket, így érveltek: „Oly sok embernek prédikáltam sikeresen az evangéliumot bármiféle jutalom nélkül, és most így megmetszettek. Annyit szenvedtem, és a végén mégis megmetszettek. Miért nem törődik Isten az érzéseimmel?” Vajon az ekképpen gondolkodóknak ott van-e a szívükben az igazság? Észszerűek-e ezek a követelések? Ha megvigasztalnék valakit, miután megmetszettem, azt gondolná: „Isten annyira jóságos, soha nem gondoltam volna, hogy megvigasztal engem.” De aztán ha valaki mást metszenék meg, és az illető különösen zaklatott lenne, Én pedig nem vigasztalnám meg, akkor azt gondolhatná: „Miért vigasztal meg Isten másokat, miután megmetszette őket, engem pedig miért nem vigasztal meg? Isten nem igazságos velem” – és elképzelések lennének a szívében. Az emberek sok észszerűtlen követelést, képzelgést és vágyat őrizgetnek a szívükben, amelyek egy bizonyos időben és a megfelelő környezetben előtörnek, mivel az ember által feltárt gondolatok, elképzelések és követelések egyike sem egyeztethető össze Istennel, és az ember természete tele van sátáni dolgokkal: mindent önmagáért tesz, önző és kapzsi, túl sok túlzott vágya van, túlságosan mocskos és mélységesen romlott.

Az emberek állandóan mindenfélét követelnek Istentől, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben vannak. Vajon mi a gond ezzel? Vannak, akik akkor imádkoznak Istenhez, amikor jól érzik magukat, mondván: „Ó, Istenem, óvjál meg engem, hadd éljek mindig ilyen állapotban.” Az emberek akkor is követelőznek, amikor boldogtalanok vagy rosszkedvűek: „Istenem, miért nem vagy jó hozzám? Miért nem világosítasz meg engem? Másoknak miért olyan jó a helyzetük, és nekem miért olyan rossz?” Amikor az emberek nehézségekkel szembesülnek, nyomatékosan követelik, hogy Isten változtassa meg a környezetüket; amikor a dolgok jól mennek, követeléseik még túlzottabbá válnak. Ha az emberek kapnak valamit, még többre vágynak, ha pedig nem kapnak, akkor kétségbeesetten meg akarják szerezni. Mit akarnak az emberek megszerezni? Azt akarják megszerezni, ami tetszik nekik, és amit a testi érdekeik megkívánnak. Ezért az ember egyetlen követelése sem jogos vagy megérdemelt. Amikor ruhákat vagy használati tárgyakat adtam néhány szegény családnak, voltak, akik nem örültek ennek. Arra gondoltak: „Isten miért gondoskodik mindig róluk, rólam pedig nem? Isten nem igazságos!” Mások akkoriban nem vették szívükre, és arra gondoltak: „Már az is Isten kegyelme, hogy képes vagyok a Benne való hit útját járni, és biztosan követni azt mind a mai napig. Nem kellene ezeket az anyagi dolgokat hajszolnom.” De miután utólag elgondolkodtak rajta, zaklatottá váltak. Amikor úgy érezték, hogy képtelenek legyőzni ezt az érzést, imádkoztak, és átmenetileg abbahagyták a tépelődést, de ezek a dolgok még mindig ott voltak a szívükben – bárhogyan is mérlegelték azokat, a szívük még mindig nem volt rendben, és azt gondolták magukban: „Hol van Isten igazsága? Miért nem látom? Isten egyik külső ügyet sem kezeli méltányosan vagy észszerűen, hol nyilvánul meg tehát az Ő igazságossága?” Aztán meggondolták magukat, és arra gondoltak: „Az igazságosság nem ugyanaz, mint a méltányosság vagy az észszerűség, és nem szabad összekeverni őket”, de még mindig zaklatottak voltak, és képtelenek voltak elengedni a dolgot. Az emberek annyira aggódnak egy kis anyagi érdek miatt, jó lenne, ha az igazsággal is ennyire törődnének. Ettől függetlenül az, hogy valaki mindig követel valamit Istentől a szívében, az a természetének része, és azok, akik nem szeretik az igazságot, mind az anyagi hasznot szeretik. Az emberek minden követelése és terve, függetlenül attól, hogy ezt vagy azt követelik Istentől, vagy ilyen meg olyan terveket szőnek maguknak, összeegyeztethetetlen az igazsággal, és teljességgel összeegyeztethetetlen Isten követelményeivel és szándékaival. Isten egyiket sem szereti, mindegyiket utálja és gyűlöli. Az emberek Istennel szemben támasztott követeléseinek, mindannak, amire törekszenek, és az utaknak, amelyeken járnak, semmi közük az igazsághoz. Vannak, akik azt gondolják: „Annyi éven keresztül dolgoztam az egyháznak – ha beteg vagyok, Istennek meg kell gyógyítania és meg kell áldania engem.” Főleg azok követelnek még többet Istentől, akik már régóta hisznek Benne; azok, akik csak rövid ideje hisznek, méltatlannak érzik magukat, de egy idő után elkezdik úgy érezni, hogy megilletik őket bizonyos dolgok. Az emberek már csak ilyenek; ez az emberi természet, és ez alól senki sem kivétel. Vannak, akik azt mondják: „Soha nem támasztottam túlzó követeléseket Istennel szemben, mert én egy teremtett lény vagyok, és nem vagyok méltó arra, hogy bármit is kérjek Tőle.” Ne beszélj ilyen hamar, az idő majd mindent feltár. Az emberek természete és szándékai egy napon végül lelepleződnek és előtörnek. Az emberek most azért nem követelnek dolgokat Istentől, mert úgy gondolják, hogy nem szükséges, vagy nem ez a megfelelő idő, vagy mert már annyi mindent követeltek Istentől, hogy egyszerűen észre sem veszik, hogy ezek Istennel szemben támasztott követelések. Egyszóval, az embereknek ilyen a természetük, ezért lehetetlen, hogy ne mutassák ki azt. Megfelelő körülmények vagy lehetőség esetén természetes módon fel fog tárulni. Miért beszélgetünk ma erről? Azért, hogy az emberek megértsék, mi rejlik a saját természetükben. Ne gondold, hogy ha néhány évig hiszel Istenben, vagy néhány napot dolgozol az egyháznak, az azt jelenti, hogy feláldoztad magad, odaadó vagy, vagy sokat szenvedtél Érte, és megérdemelsz néhány dolgot, például az anyagi javak élvezetét, testi táplálékot, vagy azt, hogy mások tiszteljenek és becsüljenek, vagy hogy Isten szelíden beszéljen hozzád, vagy jobban törődjön veled, és gyakran megkérdezze, hogy jól eszel-e és jól öltözöl-e, hogy testileg hogy vagy, és így tovább. Ezek a követelések öntudatlanul merülnek fel az emberekben, amikor hosszú időn át hoztak áldozatot Istenért, és kezdik úgy gondolni, hogy megérdemlik, hogy bármit követelhessenek Tőle. Amikor még csak rövid ideje hoznak áldozatot Istenért, azt gondolják, hogy nincs joguk ehhez, és nem mernek követelésekkel fordulni Istenhez. De idővel majd azt gondolják, hogy van mire hivatkozniuk, és kezdenek előbukkanni a követeléseik, és lelepleződnek a természetükben lévő dolgok. Hát nem ilyenek az emberek? Miért nem gondolkodnak el azon, hogy helyes-e ilyen követeléseket támasztani Istennel szemben? Vajon megérdemled ezeket a dolgokat? Isten megígérte neked őket? Ha valami nem a tiéd, de te mégis egyre csak követeled, az ellentétben áll az igazsággal, és teljes mértékben a sátáni természetedből fakad. Hogyan viselkedett az arkangyal a kezdetekkor? Látta, hogy túl magas pozíciót kapott, és hogy túl sokat kapott, ezért úgy gondolta, hogy bármit megérdemel, amit követel és amit elér, míg végül eljutott arra a pontra, amikor azt mondta: „Egyenrangú akarok lenni istennel!” Ezért ha az embereknek az Istenben való hitükben túl sok követelésük van, túl nagy vágyaik, és mégsem vizsgálják meg önmagukat, és nem ismerik fel a probléma súlyosságát, akkor egy napon azt fogják mondani: „Lépj le, isten! Több értelme lenne annak, ha én lennék isten”, vagy: „Istenem, azt fogom viselni, amit te viselsz, azt fogom enni, amit te eszel.” Azok, akik eljutottak erre a szintre, már emberként bánnak Istennel. Bár az emberek a szájukkal talán elismerik, hogy a megtestesült Isten Maga Isten, ez csupán doktrinális megértés, és nem jelenti azt, hogy ismerik Isten lényegét. Valójában azok, akik szavakat és doktrínákat tudnak mondani, a legkevésbé sem rendelkeznek alávetettséggel vagy félelemmel a szívükben. Vannak, akik még istenné is akarnak válni, és baj lesz abból, ha ambícióik és vágyaik ilyen mértékűre duzzadnak. Valószínű, hogy szerencsétlenség éri őket, és még azután is, hogy kizárják őket a gyülekezetből, még akkor is büntetést kell kapniuk Istentől.

Az Istenben hívőknek Istenként kell bánniuk Istennel, és csak ha így tesznek, akkor hisznek igazán Istenben. Nemcsak el kell ismerniük Isten státuszát, hanem valóban meg kell érteniük és félniük kell Isten lényegét és természetét, és teljes mértékben alá kell vetniük magukat. Következzék néhány módszer ennek gyakorlására. Először is, tanúsíts jámborságot és becsületes hozzáállást az Istennel való érintkezésben, mindenféle elképzelés vagy képzelődés nélkül, és legyen alávetett szíved. Másodszor, vidd Isten elé vizsgálatra minden szavad, minden kérdésed és minden cselekedeted mögötti szándékodat, és imádkozz. Csak akkor leszel képes belépni az igazságvalóságba, ha tudod, hogyan kell az igazságalapelvekkel összhangban és Isten szavára alapozva gyakorolni. Ha nem keresed az igazságot, akkor nemcsak, hogy nem leszel képes belépni az igazságvalóságba, hanem egyre több és több elképzelést fogsz felhalmozni, és ez bajt okoz. Ha emberként tekintesz Istenre, akkor az isten, akiben hiszel, egy homályos mennyei isten; teljesen megtagadod a megtestesülést, és többé nem ismered el a gyakorlati Istent a szívedben. Ekkor már antikrisztussá váltál, és a sötétségbe zuhantál. Minél több indoklásod van, annál többet követelsz Istentől, és annál több elképzelésed lesz Róla, ami egyre nagyobb veszélybe sodor. Minél többet követelsz Istentől, az annál inkább bizonyítja, hogy egyszerűen nem Istenként bánsz Istennel. Ha mindig Istennel szembeni követeléseket hordozol a szívedben, akkor idővel valószínűleg úgy fogsz bánni magaddal, mint Istennel, és magad mellett teszel tanúságot, amikor a gyülekezetben dolgozol, sőt azt mondod: „Isten vajon nem tanúskodik önmaga mellett? Miért ne tennék én is?” Mivel nem érted meg Isten munkáját, elképzeléseid lesznek Róla, és nem lesz Istent félő szíved. A hangszíned megváltozik, a beállítottságod arrogánssá válik, és végül fokozatosan eljutsz oda, hogy önmagadat magasztald, és önmagad mellett tanúskodj. Ez az ember hanyatlásának folyamata, és ezt teljes mértékben az okozza, hogy nem törekszik az igazságra. Mindenki, aki antikrisztusok útját járja, önmagát magasztalja, és önmaga mellett tesz bizonyságot, mindenhol önmagát reklámozza és fitogtatja, és egyáltalán nem törődik Istennel. Megtapasztaltátok már ezeket, amikről beszélek? Sokan kitartóan tanúskodnak magukról arról beszélve, hogyan szenvednek el ezt meg azt, hogyan dolgoznak, hogyan értékeli őket Isten, milyen munkát bíz rájuk, és hogy milyenek ők. Szándékosan használnak bizonyos hangnemeket beszéd közben, és színlelnek bizonyos modort, míg végül némelyek valószínűleg kezdik azt hinni, hogy ők Isten. A Szentlélek már régen elhagyta azokat, akik elérik ezt a szintet, és bár még nem lettek kitakarítva vagy kiűzve, hanem maradtak, hogy szolgálatot végezzenek, a sorsuk már megpecsételődött, és csak a büntetésükre várnak. Ez néhány helyen már megtörtént. Egy új hívő látta, amint egy bizonyos nővér beszélt, és nagyon méltóságteljesnek tűnt, és összetévesztette őt Istennel. Amikor távozni készült, ez az új hívő a lábába kapaszkodott és így kiáltott: „Ó, isten, ne menj el! Ó, istene, hiányozni fogsz!” A nővér világosan tudta, hogy ő nem Isten, de ezt nem utasította el, és nem tisztázta a helyzetet. Értelmes-e az ilyen ember? (Nem.) Egyáltalán nem értelmes, és semmiképpen nem jó! Vannak, akik zavarodottak és tudatlanok, és Istenként bánnak egy ilyen emberrel – ez valóban szörnyű dolog! És sírva kapaszkodni a lábába egyszerűen olyan tudatlanság, hogy az már orvosolhatatlan! Istenként bánni egy romlott emberrel, aki a Sátántól való – Istenként bántok, akkor hogyan lehet ezt Istenben való hitnek nevezni? Nem a Sátánban való hit ez? Mennyire zavarodottnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy Istenként bánjon egy emberrel? Ha hisztek Istenben, de képtelenek vagytok elfogadni és követni az igazságot, akkor valószínű, hogy mások félrevezetnek, és hajlamosak lesztek ostoba dolgokat tenni és eltévedni. Az ostoba és tudatlan emberek valóban veszélyben vannak, mindenféle butaságra képesek.

Az emberek mindig követelnek valamit Istentől, arra kérik, hogy ezt vagy azt tegye a saját elképzeléseik szerint. Arra kéred Istent, hogy mentsen meg, hogy irgalmazzon neked, szeressen, kegyelmezzen neked – mindezt a te elképzeléseid szerint. Így a saját elképzeléseidet és módszereidet használod arra, hogy követeléseket támassz Istennel szemben, és rávedd Őt, hogy engedelmeskedjen neked. Vajon mi a gond ezzel? Istenben való hit ez? Amiben hiszel, az pusztán te magad vagy. Isten nincs a szívedben, és nincsenek említésre méltó igazságok sem. Valaki vett Nekem ajándékba egy pár cipőt, de nem volt jó Rám, ezért vissza akartam adni. De aztán arra gondoltam, hogy ha visszaadom, talán félreérti, így odaadtam egy másik embernek, hogy viselje. Amikor tudomására jutott, nem tudta elfogadni, és azt mondta: „Tudod, hogy mennyi energiát és pénzt fordítottam rá, és milyen messzire utaztam, hogy megvegyem? Ilyen könnyen elajándékoztad, azt hiszed, hogy nekem is ilyen könnyű volt megkeresni azt a pénzt? Add vissza, ha nem akarod hordani – hogyan adhattad oda másnak?” Azt mondtam: „Nem bíztalak meg azzal, hogy vegyél Nekem cipőt. Te megvetted és Nekem adtad, de nem volt jó Rám, ezért odaadtam másnak, hogy hordja. Ez baj? Ha visszaadnám neked, nem lennél-e negatív és gyenge, és nem értenél-e félre Engem? Nem tudok észszerű intézkedéseket tenni?” Helyénvaló-e az, hogy az emberek így bánnak Velem? Úgy tűnik, hogy az embereknek még akkor is vannak szándékaik és követeléseik, amikor valamit felajánlanak Istennek. Olyan ember ez, aki megérti az igazságot? Amikor valamit felajánlasz Istennek, az már nem a tiéd, hanem az Övé. Isten azt tehet vele, amit akar, és bárhogyan is bánik vele, az az Ő dolga. Az embereknek legyen egy kis eszük, tanulják meg alávetni magukat, és ne avatkozzanak bele mindig Isten ügyeibe. Van értelme állandóan vitatkozni Istennel? Amikor az emberek vesznek Nekem valamit, úgy tűnik, hogy nagyon kedvesek, és szeretik Istent, de utána azt követelik, hogy tetsszen Nekem, és panaszkodnak, ha nem tetszik. Sőt, az sincs rendben, ha nem használom, korlátozzák, hogy kinek adhatom oda, és nem engedik, hogy ezt vagy azt tegyem. Az emberek egész nap így vizsgálódnak és töprengenek Istenről, és azt gondolják: „Miért nem tudja Isten kielégíteni az ember vágyait?” Az emberekből teljességgel hiányzik az értelem, annyira észszerűtlenek! Azt tapasztaltam, hogy az emberek mind azt mondják: „Jól kell szeretnem Istent, és viszonoznom kell az Ő szeretetét”, de a szívükben egyáltalán nem értik meg, hogy mit jelent Istent szeretni. Az emberek szíve tele van romlott beállítottságaikkal, hogyan lehetne tehát szeretet benne? Isten szeretetéről és a Neki való alávetettségről beszélni vajon nem csupán üres szavak, ha az emberek annyira romlottak, hogy még normális emberi értelemmel sem rendelkeznek? Az emberekben csak elképzelések és képzelgések, neheztelés, túlzott vágyak és észszerűtlen követelések vannak. Egyszerűen nincs bennük szeretet vagy alávetettség. Az emberek számára a szeretet csak egy cél, amelyre törekszenek, csak egy követelmény Istentől. Vajon hányan érik el közülük? Hányan rendelkeznek valódi tapasztalati bizonysággal?

Most, hogy mindannyian hajlandóak vagytok követni az igazságot és arra törekedni, hogy megváltoztassátok a beállítottságaitokat, hogyan kellene elgondolkodnod önmagadról, amikor követeléseket támasztasz Istennel szemben? Követeléseid összhangban vannak-e az igazsággal? Milyennek kellene lennie a te Istennel szembeni hozzáállásodnak? Gondolkodtál-e már ezeken a kérdéseken? Vannak, akik, miután vezettek néhány gyülekezetet, arrogánssá válnak, és azt gondolják, hogy Isten háza nem tud meglenni nélkülük, és hogy különleges bánásmódot érdemelnek. Az emberek sátáni természetűek, és minél magasabb pozícióban van valaki, annál nagyobbak lesznek az Istennel szembeni követelései; minél jobban megérti valaki a doktrínákat, annál rejtettebbekké és alattomosabbakká válnak a követelései. Lehet, hogy nem mondja ki azokat hangosan, de ott rejtőznek a szívében. Mások nem veszik észre egykönnyen, de ki tudja, mikor tör elő az ember bensőjében lévő panasz és ellenállás? Ez még nagyobb gondot jelentene, és valószínűleg megsértené Isten természetét. Miért van az, hogy minél inkább vezető vagy híresség egy ember a vallásos világban, annál valószínűbb, hogy antikrisztus, aki veszélyben van? Minél magasabb pozícióban van valaki, annál nagyobbak az ambíciói; minél jobban megérti valaki a doktrínákat, annál arrogánsabbá válik a beállítottsága. Veszélyes tehát Istenben hinni, de az igazság helyett a státuszra törekedni. Isten oly sok igazságot kinyilvánított, és felfedte meg kirekesztette a házából mindazokat, akik nem szeretik az igazságot, nem is beszélve a vallásos világ tagjairól. Látjátok-e szükségét annak, hogy Isten megítélje és megfenyítse az embereket? Amikor az emberek valóban megértik az igazságot, és van belépésük az életbe, látni fogják saját romlottságuk valóságát, és érezni fogják, hogy veszélyes lenne számukra, ha nem törekednének az igazságra. Manapság az emberek egyáltalán nem értik a saját természetüket, és még ha van is egy kis felszínes megértésük, az csak a doktrínákról szól, és nem nyerték el az igazságot. Ezért nem gondolják, hogy veszélyben vannak, és azt sem tudják, hogy félniük kellene, vagy aggódniuk maguk miatt. Egyes új hívők bármit mernek mondani és tenni, de azok, akik már megtapasztalták az ítéletet és a fenyítést, nem ilyenek. Valamelyest Istent félő a szívük, és még ha vannak is bizonyos elképzeléseik, nem merik kimondani azokat, és sietve így imádkoznak: „Ó Istenem, megsértettelek Téged...” Egyes új hívők gondolkodás nélkül ki mernek ejteni istenkáromló szavakat, mondván: „Isten szenved? Mitől szenved? Jól táplálkozik és öltözködik, mindenhol vendégül látják az emberek – ez nem szenvedés! De engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Én isten lelkében hiszek, nem pedig valami emberben.” Tagadni merészelik a megtestesülést. Milyen vakmerőek ezek az emberek! Egyáltalán nincs Istent félő szívük, semmitől sem félnek, bármit ki mernek mondani, és mindannyian démoni és állatias természetet rejtegetnek. Ha a Fennvalónak valamelyest jó benyomása vagy véleménye van valakiről, némelyek azt mondják: „Ez egy népszerű és kedvelt személy a gyülekezetben, akit szívesen fogadnak isten házában.” Vajon az ilyen ember megérti az igazságot? Egyáltalán nem. Ahogyan a dolgokat látja, az teljességgel leleplezi, hogy még mindig a világból való minden, ami a szívében van. Ez egy teljesen világi nézőpont és megérzés. Van-e bármilyen hatása ezekre az emberekre annak, hogy hisznek Istenben és olvassák az Ő szavait? Egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és ugyanúgy látják a dolgokat, mint a nem hívők. Ők valójában álhívők.

Az ember természetének része, hogy mindig követel valamit Istentől, és ezt a természetet Isten szava szerint kell boncolgatnotok. Hogyan kell boncolgatnotok azt? Az első lépés, hogy tisztában legyetek azzal, hogy az embereknek milyen észszerűtlen követeléseik, és milyen túlzott vágyaik vannak Istennel kapcsolatban, és minden egyes követelést boncolgatnotok kell: Miért követelik ezt az emberek? Mi az indítékuk? Mi a céljuk? Minél lelkiismeretesebben boncolgatod ily módon, annál jobban megérted saját természetedet, és annál részletesebbé válik ez a megértés. Ha nem boncolgatod részletesen, hanem csak azt tudod, hogy az embereknek nem kellene mindenfélét követelniük Istentől, csak azt érted meg, hogy Istentől dolgokat követelni nélkülözi a józan észt, és ennyi, akkor végső soron nem fogsz fejlődni, és nem fogsz megváltozni. Vannak, akik azt mondják: „Azért követelünk annyi mindent Istentől, mert túlságosan önzőek vagyunk. Mit kellene tennünk?” Természetesen az embereknek meg kell érteniük az igazságot, és ismerniük kell az ember önző lényegét. Amikor valóban ismered az ember önző lényegét, rá fogsz jönni, hogy az ember romlott beállítottságai mélyen gyökereznek. Ekkor tudni fogod, hogy amiben a legnagyobb hiányt szenveded, az az igazság, nem pedig a túlzó vágyak, és könnyű lesz elengedned az Istennel szemben támasztott észszerűtlen követeléseidet. Az egyetlen aggasztó dolog az, hogy az emberek nem ismerik önmagukat. Ami azokat a nyilvánvalóan túlzó vagy észszerűtlen követeléseket illeti, azokat könnyű megismerni, amikor boncolgatod őket, és gyűlöletet érezhetsz magad iránt. De néha úgy érzed, hogy a követeléseid indokoltak és észszerűek, hogy az embereknek kell, hogy legyenek ilyen követeléseik Istennel szemben, sőt úgy érzed, hogy az Istennel szembeni követelések nem túlzóak, hanem helyénvalóak és tökéletesen indokoltak. Ez elegendő annak bizonyítására, hogy még mindig nem értetted meg az igazságot, és következésképpen nem tudod alaposan megérteni ezt a dolgot. Álljon itt egy példa. Volt egy ember, aki hosszú éveken keresztül követte Istent, és rengeteget szenvedett a sok viharban és kihívásban. Látszólag mindig jól viselkedett, és úgy tűnt, hogy emberi mivolta, szenvedése és Isten iránti hűsége szempontjából is rendben van. Eléggé lelkiismeretes volt, hajlandó volt meghálálni Isten szeretetét, és általában körültekintő tudott lenni munkája elvégzése során. Később rájöttem, hogy bár a dolgok, amiket mondott, jól hangzottak, a legkevésbé sem volt alávetett, és egyáltalán nem végzett semmilyen valódi munkát, ezért elbocsátottam, és megparancsoltam, hogy a jövőben ne használják többé. Egyeseknek elképzeléseik támadtak ezzel a dologgal kapcsolatban, és kiálltak mellette, mondván: „Még ha nem is ért el semmit, elviselte a nehézségeket. Elég sokat szenvedett azok alatt az évek alatt, amíg Istent követte. Bár nem végzett semmilyen valódi munkát, és nem tudja, hogyan kell az igazságról beszélgetni a problémák megoldása érdekében, az Istenbe vetett hite őszinte, és nem tett semmi rosszat. Istennek irgalmat és kegyelmet kellene mutatnia az ilyen ember iránt. Sok éve hisz Istenben, és oly sokat szenvedett; ha még egy ilyen embert is kiiktatnak, akkor nekünk, akik csak most kezdtünk el hinni Istenben, van-e reményünk az üdvösség elérésére?” Hát nem emberi elképzelések ezek? Az új hívők nem értik az igazságot, ezért nem látnak át ezen a dolgon. Mindig emberi elképzelések és képzelődések alapján járnak el, mindig abban reménykedve, hogy Isten mindenkit megáld, és azt gondolják, hogy – függetlenül attól, hogy milyen ember valaki – amennyiben sok éve hisz Istenben, Istennek meg kell áldania, és hagynia kell, hogy életben maradjon. Egyesek még azt is gondolták: „Helyesen cselekedett Istennel szemben azáltal, hogy oly sokat szenvedett; Istennek nem szabadna cserbenhagynia őt!” Miféle szavak ezek? Ezek egy gazember szavai. Az emberek Istennel szemben támasztott követelései közül nagyon sok emberi elképzelésekből és képzelődésekből fakad. Az emberek azt méregetik, hogy Istennek mit kellene adnia nekik, és hogyan kellene bánnia velük a lelkiismeret azon mércéje szerint, ami az emberek körében az igazságosságra és észszerűségre vonatkozóan létezik, de hogyan lehet ez összhangban az igazsággal? Miért mondom, hogy az emberiség követelései mind észszerűtlenek? Mert ezek azok a normák, amelyeket az emberek más emberektől követelnek meg. Rendelkeznek-e az emberek az igazsággal? Képesek-e átlátni az ember lényegén? Vannak, akik azt követelik, hogy Isten a lelkiismeret mércéje szerint bánjon az emberekkel, és ezt az emberi mércét Istenre erőltetik. Ez nincs összhangban az igazsággal; ez mind csak észszerűtlen bajkeverés. Amikor néhány apró dologról van szó, az emberek egy ideig képesek elviselni, és kifelé nem támasztanak semmilyen követelést, de a szívük tele van követelésekkel és vágyakkal. Amikor a sorsuk végül eldől, a követeléseik előtörnek, panaszos és kárhoztató szavak fognak ömleni a szájukból, és elkezdik megmutatni a valódi arcukat. Ekkor majd megismerik saját természetüket. Az emberek mindig emberi elképzelések és saját akaratuk szerint támasztanak követeléseket Istennel szemben, és sok ilyen jellegű követelésük van. Lehet, hogy általában nem veszitek észre, és azt gondoljátok, hogy ha időnként imádkoztok Istenhez valamiért, az nem számít követelésnek, de valójában az alapos boncolgatás azt mutatja, hogy sok emberi követelés észszerűtlen, nélkülözi a józan észt, sőt nevetséges. Korábban nem ismerted fel az Istennel szembeni észszerűtlen követelések súlyosságát, de a jövőben fokozatosan meg fogod ismerni, és akkor valódi megértésed lesz a saját természetedről. Csak úgy tudod fokozatosan, alaposan megérteni a saját természetlényegedet, ha a tapasztalataid során apránként megértést és tisztánlátást szerzel, majd ezt összekapcsolod az igazságról való beszélgetéssel. Akkor képes leszel elengedni az Istennel szembeni észszerűtlen követeléseidet, és e tekintetben be fogsz lépni az igazságvalóságba. Amikor valóban alaposan megérted az ember természetlényegét, be fogod vallani, hogy miféle szerzet vagy, és képes leszel meghúzni magad. Amikor képes leszel fellázadni a hús-vér test ellen és gyakorolni az igazságot, eléred a szabadságot és a felszabadulást, és a beállítottságod meg fog változni. Ekkor már elnyerted az igazságot. Az igazság szabaddá teszi az embereket.

Semmit sem nehezebb kezelni, mint azt, amikor az emberek folyamatosan mindenfélét követelnek Istentől. Amint Isten cselekedetei nem egyeznek a te kívánságaiddal, vagy nem a te kívánságaidnak megfelelően valósulnak meg, akkor valószínűleg dacossá válsz – ami elegendő bizonyíték arra, hogy az ember természete egy Istennek ellenálló természet. Ennek a problémának a felismerése csak gyakori önreflexióval és az igazság megértésének elérésével érhető el, és csak az igazságra törekedve oldható az meg teljesen. Amikor az emberek nem értik meg az igazságot, akkor sok mindent követelnek Istentől, míg amikor valóban megértik az igazságot, akkor semmit sem követelnek; csak azt érzik, hogy túl kevés megelégedettséget szereztek Istennek, hogy túl kicsi az Istennek való alávetettségük. Az, hogy az emberek mindig követelnek valamit Istentől, romlott természetüket tükrözi. Ha nem tudod megismerni önmagad és valóban megbánni ezt a dolgot, akkor veszedelemmel és rejtett veszélyekkel találod majd szembe magad az Istenbe vetett hit útján. A hétköznapi dolgokon felül tudsz kerekedni, de amikor a sorsodat, a kilátásaidat és a rendeltetési helyedet érintő fontosabb ügyekkel találkozol, ezek a rejtett veszélyek ketyegő időzített bombává válnak, amely valószínűleg felrobban. Akkor nagy veszélyben leszel! Vannak, akik soha nem törekszenek az igazságra, mégis nagyon biztonságban érzik magukat, és úgy érzik, garantált, hogy képesek lesznek a végsőkig követni. Kiderül, hogy amikor megpróbáltatásokkal találkoznak, nem tudják legyőzni azokat, visszaesnek a régi útjaikba, és a pusztulás tárgyaivá válnak. Sokan mindig is így követtek és így hittek; jól viselkedtek azon idő alatt, amíg Istent követték, de ez nem határozza meg azt, hogy mi fog történni a jövőben. Ez azért van, mert soha nem vagy tudatában az ember alapvető hibájának, vagy azoknak a dolgoknak az ember természetében, amelyek képesek ellenállni Istennek, és mielőtt katasztrófába sodornának, nincs tudomásod ezekről a dolgokról. Ha az Istennek való ellenállásod természete megoldatlan marad, ez katasztrófát fog okozni neked, és lehetséges, hogy amikor az utad véget ér, vagy amikor Isten munkája befejeződik, azt fogod tenni, ami a leginkább ellenáll Istennek, és olyat fogsz mondani, ami istenkáromló Vele szemben, és így el leszel ítélve és ki leszel iktatva. A legveszélyesebb időkben, amikor elfogták és bebörtönözték, Péter megpróbált elmenekülni. Akkoriban nem értette meg Isten szándékát, és azt tervezte, hogy túléli, és végzi a gyülekezetek munkáját. Később Jézus megjelent neki, és azt mondta: „Szeretnéd, ha még egyszer keresztre feszítenének Engem érted?” Péter ekkor megértette Isten szándékát, és azonnal alávetette magát. Tegyük fel, hogy abban a pillanatban megvoltak a saját követelései, és azt mondta: „Nem akarok most meghalni, félek a fájdalomtól. Nem értünk feszítettek keresztre Téged? Miért kéred, hogy keresztre feszítsenek engem? Megmenekülhetek-e a keresztre feszítéstől?” Ha ilyen követeléseket támasztott volna, akkor hiábavaló lett volna az az út, amelyen járt. Péter azonban mindig is olyan ember volt, aki alávetette magát Istennek, és kereste az Ő szándékát, végül pedig megértette Isten szándékát, és teljesen alávetette magát. Ha Péter nem kereste volna Isten szándékát, és a saját kívánságai szerint cselekedett volna, akkor rossz útra tért volna. Az embereknek nincs meg az az adottságuk, hogy közvetlenül megértsék Isten szándékait, de ha nem vetik alá magukat, miután megértették az igazságot, akkor elárulják Istent. Ez azt jelenti, hogy az emberek természetével függ össze az, hogy állandóan követelnek valamit Istentől. Minél több követelésük van, annál lázadóbbak és ellenállóbbak, és annál több elképzelésük van. Minél több követelése van valakinek Istennel szemben, annál inkább olyan ember az illető, aki ellenáll Istennek, sőt, ellentétben áll Vele. Talán egy napon elárulja és elhagyja Istent. Ha meg akarod oldani ezt a problémát, az igazság számos aspektusát meg kell értened, és néhány valódi tapasztalattal is rendelkezned kell ahhoz, hogy alaposan megértsd és teljesen megoldd azt.

A kulcs annak mérésére, hogy az emberek alá tudják-e vetni magukat Istennek vagy sem, az, hogy vannak-e túlzott vágyaik vagy hátsó szándékaik Vele szemben. Ha az emberek állandóan követelnek valamit Istentől, az azt bizonyítja, hogy nem vetik alá magukat Neki. Ha nem fogadod el Istentől, bármi is történjék veled, és nem keresed az igazságot, mindig magad mellett érvelsz, és mindig úgy érzed, hogy csak neked van igazad, és ha még arra is képes vagy, hogy kételkedj abban, hogy Isten az igazság és az igazságosság, akkor bajban leszel. Az ilyen emberek a legarrogánsabbak és a leglázadóbbak Istennel szemben. Azok, akik állandóan követelnek valamit Istentől, nem tudják igazán alávetni magukat Neki. Ha követeléseket támasztasz Istennel szemben, az azt bizonyítja, hogy megpróbálsz alkut kötni Istennel, hogy a saját akaratodat választod, és aszerint cselekszel. Ez Isten elárulása, és alávetettség nélküli lét. Istennel szemben követeléseket támasztani önmagában véve észszerűtlenség; ha valóban hiszed, hogy Ő Isten, akkor nem mersz követeléseket támasztani Vele szemben – amelyhez egyébként sincs jogod –, függetlenül attól, hogy észszerűek vagy sem. Ha valóban hiszel Istenben, és hiszed, hogy Ő Isten, akkor csak Őt fogod imádni, és csak Neki fogod alávetni magad – nincs más választásod. Manapság az emberek nemcsak, hogy saját döntéseket hoznak, hanem még Istent is arra kérik, hogy az ő saját akaratuk szerint cselekedjen. Nemcsak, hogy nem döntenek úgy, hogy alávetik magukat Istennek, de még Istent kérik arra, hogy Ő vesse alá Magát nekik. Ez nem teljesen észszerűtlen? Ezért, ha az emberben nincs igazi hit, és nincs alapos meggyőződés, akkor soha nem nyerheti el Isten elismerését. Amikor az emberek képesek kevesebbet követelni Istentől, akkor növekszik bennük az igaz hit és az alávetettség, és a józan eszük is viszonylag normális. Gyakran előfordul, hogy minél hajlamosabbak az emberek vitatkozni, annál nehezebb velük bánni. Nemcsak, hogy sok követelésük van, de ha a kisujjadat mutatod nekik, akkor az egész kezed kérik. Ha egyik szempontból elégedettek, akkor egy másikból követelőznek. Minden szempontból elégedettnek kell lenniük, és ha nem azok, akkor elkezdenek panaszkodni, feladják, és hagyják, hogy minden széthulljon. Miután így tesznek, adósnak érzik magukat, bűntudatuk van, keserű könnyeket hullatnak, és meg akarnak halni. Mi értelme van ennek? Nem észszerűtlenek és könyörtelenül bosszantóak? Ezt a problémasorozatot a romlott beállítottságukból kiindulva kell megoldani, ami a gyökere mindennek. Ha romlott beállítottságod van, és nem oldod meg, ha megvárod, amíg bajba kerülsz vagy katasztrófát okozol, mielőtt megoldanád, hogyan tudod jóvátenni ezt a veszteséget? Nem olyan ez egy kicsit, mint eső után a köpönyeg? Ahhoz, hogy teljes mértékben megoldd a romlott beállítottságod problémáját, keresned kell az igazságot, hogy megoldd a problémát, amikor az először felmerül. A romlott beállítottságot csírájában kell megoldanod, ezzel biztosítva, hogy nem teszel semmi rosszat, és megelőzve a jövőbeni bajokat. Ha egy romlott beállítottság gyökeret ereszt, és az ember elgondolásaivá vagy nézőpontjává válik, akkor képes lesz afelé irányítani őt, hogy rosszul viselkedjen. Ezért az önreflexió és az önismeret elsősorban arról szól, hogy felfedezzük romlott beállítottságainkat, és sietve keressük az igazságot, hogy megoldjuk azokat. Tudnod kell, hogy mi van a saját természetedben, mit szeretsz, mire törekszel, és mit akarsz elérni. Ezeket Isten szavai szerint kell boncolgatnod, hogy lásd, összhangban vannak-e Isten szándékaival, és mennyiben tévesek. Amint ezeket megértetted, meg kell oldanod abnormális értelmed problémáját, vagyis az észszerűtlenséged és a hajthatatlanul zavaró viselkedésed problémáját. Ez nemcsak a romlott beállítottságod problémája, hanem azt a kérdést is érinti, hogy józan ésszel rendelkező ember vagy-e vagy sem. Különösen azokban a kérdésekben, amelyek a hírnevet, a nyereséget és a státuszt érintik, amikor az embereket elragadja a hírnév és a nyereség, a józan eszük abnormálissá válik; mintha valami baj lenne az idegeikkel. Ez egyben az emberek alapvető hiányossága is. Vannak, akik úgy érzik, hogy rendelkeznek bizonyos képességgel meg néhány adottsággal, és mindig vezetők akarnak lenni és kitűnni, ezért arra kérik Istent, hogy használja őket. Ha Isten nem használja őket, akkor azt mondják: „Hogy lehet, hogy Isten nem jóindulattal tekint rám? Istenem, ha valami fontos dologra használsz engem, ígérem, hogy feláldozom magam Érted!” Vajon helyes-e ez a fajta szándék? Jó dolog Istenért áldozatot hozni, de az Istenért való áldozathozatali hajlandóságuk mögött motivációk állnak. A státusz az, amit szeretnek, és amire összpontosítanak. Ha az emberek képesek az igazi alávetettségre, ha teljes szívvel követik Istent, függetlenül attól, hogy Isten használja-e őket vagy sem, és ha áldozatot hoznak Istenért, függetlenül attól, hogy van-e státuszuk vagy sem, csak akkor tekinthetőek értelmesnek és Istennek alávetettnek. Jó, ha az emberek hajlandóak áldozatot hozni Istenért, és Isten hajlandó használni az ilyen embereket, de ha nincsenek felvértezve az igazsággal, akkor Isten nem tudja használni őket. Ha az emberek hajlandóak az igazságra törekedni és együttműködni, akkor kell lennie egy előkészítő szakasznak. Csak miután megértették az igazságot, és valóban alá tudják vetni magukat Istennek, akkor tudja Isten hivatalosan is felhasználni őket. Ez a képzési szakasz alapvető fontosságú. A vezetők és a munkatársak ma mind ebben a képzési szakaszban vannak. Miután élettapasztalatot szereztek, és alapelvek szerint tudják kezelni az ügyeket, akkor válnak alkalmassá arra, hogy Isten használja őket.

Az ember természetében lévő dolgok nem olyanok, mint néhány külső viselkedésforma, gyakorlat vagy gondolat és elképzelés, amelyeket csak úgy el lehet intézni, és kész; ezeket apránként kell feltárni. Sőt, az emberek nehezen ismerik fel ezeket, és még ha fel is ismerik, nem könnyű változtatni rajtuk – a változás eléréséhez kellően mély megértésre van szükség. Miért boncolgatjuk állandóan az ember természetét? Hát nem fogjátok fel, hogy mit jelent ez? Honnan fakadnak az emberek romlott beállítottságainak megnyilvánulásai? Ezek mind a természetükből fakadnak, és mindegyiket a természetük irányítja. Az ember minden egyes romlott beállítottsága, minden gondolata és elképzelése, minden szándéka a természetéhez kapcsolódik. Ezért az ember természetének közvetlen feltárásával romlott beállítottságai könnyen megoldhatók. Bár nem könnyű megváltoztatni az emberek természetét, de ha képesek felismerni és átlátni a bennük megnyilvánuló romlott beállítottságokat, és ha képesek keresni az igazságot, hogy megoldják azokat, akkor fokozatosan megváltoztathatják beállítottságukat. Amint az ember változást ér el az életfelfogásában, egyre kevesebb dolog lesz benne, ami ellenáll Istennek. Az emberi természet boncolgatásának az a célja, hogy változást idézzen elő a beállítottságában. Ti nem fogtátok fel ezt a célt, és azt gondoljátok, hogy pusztán a természetetek boncolgatásával és megértésével alá tudjátok vetni magatokat Istennek és helyreállíthatjátok a józan eszeteket. Ti csak vakon alkalmazzátok az előírásokat! Miért nem elég csak leleplezni az emberek mélységes arroganciáját és önelégültségét? Miért szükséges a romlott természetüket is boncolgatni? Nem fogja megoldani a problémát, ha csak az önelégültségüket és az arroganciájukat leplezik le. De ha a természetüket boncolgatják, az általa lefedett szempontok nagyon tágak, magában foglalja az összes romlott beállítottságot, és nem csak az önelégültség, az elbizakodottság és az arrogancia szűk körét – a természetük ennél többet foglal magában. Tehát az emberek Istennel szembeni különféle követelései valójában mind a túlzó vágyaik, és mind romlott beállítottságok feltárulásai. Jó, ha az emberek képesek tisztán látni ezt a dolgot. Ha egyszer felismered a túlzó vágyaidat, gyűlölheted magad azért, mert nincs emberi mivoltod, és átláthatsz a saját természetlényegeden. Akkor könnyűvé válik számodra, hogy fellázadj a hús-vér test ellen és megtagadd magad, és a romlott beállítottságaidat könnyű lesz megoldani, és lesz egy utad előre. Különben soha nem fogjátok kiásni a romlottságotok feltárulásainak kiváltó okát, és csak azt fogjátok mondani, hogy ez büszkeség, arrogancia vagy önelégültség, vagy hogy egyáltalán nincs bennetek odaadás. Vajon megoldja a problémátokat, ha csak az ilyen felszínes dolgokról beszélgettek? Szükséges-e az ember természetéről beszélni? A kezdetekkor milyen volt Ádám és Éva természete? Nem volt bennük szándékos ellenállás, nyílt árulás még kevésbé. Nem tudták, mit jelent Istennek ellenállni, még kevésbé azt, hogy mit jelent alávetni magukat Neki. Befogadták a szívükbe mindazt az eretnekséget és téveszmét, amit a Sátán szabadjára engedett. A Sátán mostanra olyan mértékben megrontotta az emberiséget, hogy az emberek számára kivételesen nehéz elfogadni az igazságot, az emberek mindenben képesek fellázadni Isten ellen és ellenállni Neki, egyáltalán nem keresik az igazságot, és mindenféle módot kitalálnak arra, hogy szembeszegüljenek Vele. Nyilvánvaló, hogy az ember természete ugyanaz, mint a Sátáné. Miért mondom azt, hogy az ember természete a Sátán természete? A Sátán az, aki ellenáll Istennek, és mivel az emberek a Sátán természetével rendelkeznek, ők a Sátántól valók. Bár lehet, hogy az emberek nem tesznek szándékosan olyan dolgokat, amelyekkel ellenállnak Istennek, mivel a Sátán természetével rendelkeznek, minden gondolatuk ellenáll Istennek. Még ha nem is tesznek semmit, akkor is ellenállnak Istennek, mert az ember belső lényege olyanná vált, ami ellenáll Istennek. A jelenlegi ember tehát különbözik az újonnan teremtett embertől. Azelőtt nem volt ellenállás vagy árulás az emberekben, tele voltak élettel, és nem a Sátán természete irányította őket. Ha az embereket belül nem uralja vagy zavarja a Sátán természete, akkor bármit is tesznek, az nem minősül Istennel szembeni ellenállásnak.

Mi a természet? A természet az ember lényege. A beállítottságok olyan dolgok, amelyek az ember természetéből tárulnak fel, és a beállítottságban bekövetkezett változás azt jelenti, hogy az ember romlott beállítottsága megtisztult, és helyébe az igazság lépett. Ami tehát feltárul, az nem egy romlott beállítottság, hanem a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Miután a Sátán megrontotta az embert, az ember a Sátán megtestesülésévé vált, a Sátán ivadékává vált, amely ellenáll Istennek, és teljes mértékben képessé vált arra, hogy elárulja Istent. Miért követeli meg Isten az emberektől, hogy változtassanak beállítottságaikon? Azért, mert Isten tökéletesíteni akarja és meg akarja nyerni az embereket, és a végül teljessé tett emberek Isten ismeretének számos további valóságával és az igazság minden aspektusának valóságával rendelkeznek. Az ilyen emberek teljesen összhangban vannak Isten szándékaival. A múltban az emberek romlott beállítottságúak voltak, és valahányszor tettek valamit, hibáztak vagy ellenálltak Istennek, de most már értenek néhány igazságot, és sok olyan dolgot tudnak tenni, ami összhangban van Isten szándékaival. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nem árulják el Istent. Az emberek még mindig képesek erre. Az ember természetéből feltáruló romlott beállítottságok részben megváltozhatnak. Az a rész, amelyik megváltozik, az a rész, ahol az igazságot a romlott beállítottságok megoldására használják, ezáltal képessé téve az embert arra, hogy az igazság szerint gyakoroljon; a többit még mindig sátáni beállítottságok foglalhatják el. Ezért az, hogy képes vagy az igazság egyik aspektusát gyakorolni, nem jelenti azt, hogy az életfelfogásod megváltozott, mert a változás, amin keresztülmentél, csak részleges, nem teljes. Olyan ez, mint amikor régen az embereknek mindig elképzeléseik voltak Istenről, és követeléseik voltak Vele szemben, most pedig sok tekintetben már nincsenek – de bizonyos kérdésekben még mindig lehetnek elképzeléseik vagy követeléseik, és még mindig képesek elárulni Istent. Lehet, hogy azt mondod: „Képes vagyok alávetni magam bárminek, amit Isten tesz, és sok mindenben alá tudom vetni magam panasz és követelések nélkül”, de néhány dologban mégis képes vagy elárulni Istent. Bár szándékosan nem állsz ellen Istennek, de amikor nem érted meg az Ő szándékait, akkor mégis képes vagy az Ő vágyai ellen szegülni. Mit jelent tehát az a rész, amely megváltozhat? Arról van szó, hogy ha megérted Isten szándékait, akkor képes vagy alávetni magad, és ha megérted az igazságot, akkor képes vagy gyakorlatba ültetni azt. Ha bizonyos kérdésekben nem érted meg az igazságot és Isten szándékait, akkor még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy romlottságot társz fel. Ha megérted az igazságot, de nem ülteted gyakorlatba azt, mert bizonyos dolgok korlátoznak, akkor ez árulás, és ez a természetedben rejlik. Természetesen nincs határa annak, hogy a beállítottságod mennyire változhat. Minél többet nyersz el az igazságból, annál mélyebb lesz az Istenről való ismereted, és annál ritkábban fogsz ellenállni Istennek és elárulni Őt. Ez az életfelfogás megváltozása. Az ember beállítottságának megváltoztatására való törekvés elsősorban az igazság követésével érhető el, természetlényegének megértése pedig az igazság megértésével. Amikor valaki valóban elnyeri az igazságot, minden problémája megoldódik.

1999. tél