Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai

Isten megteremtette az embereket, a földre helyezte őket, és azóta is Ő vezeti őket. Azután megmentette őket, és Ő Maga szolgált az emberiség vétekáldozatául. A végén még meg kell hódítania az emberiséget, teljesen meg kell mentenie az embereket, és vissza kell állítania őket eredeti hasonlatosságukba. Ez az a munka, amivel Ő a kezdetektől fogva foglalkozik – az emberiség eredeti képmására és hasonlatosságára való visszaállítása. Isten meg fogja alapítani az Ő királyságát és vissza fogja állítani az emberek eredeti hasonlatosságát, ami azt jelenti, hogy Isten vissza fogja állítani a hatalmát a földön és az egész teremtés fölött. Az emberiség elvesztette istenfélő szívét, valamint az Isten teremtményeit megillető funkcióját, miután a Sátán megrontotta, és ezáltal Istennek engedetlen ellenséggé vált. Az emberiség ezután a Sátán hatalma alatt élt és a Sátán parancsait követte; így Istennek nem volt módja arra, hogy a teremtményei között munkálkodjon, és egyre kevésbé tudta elnyerni félelmüket. Az embereket Isten teremtette, és Istent kellene imádniuk, de valójában hátat fordítottak Neki, és helyette a Sátánt imádták. A Sátán lett a bálvány a szívükben. Így Isten elvesztette a szívükben az Ő tekintélyét, ami azt jelenti, hogy elvesztette az emberiség megteremtése mögötti értelmet. Ezért ahhoz, hogy helyreállítsa az emberiség Általa való teremtése mögötti értelmet, vissza kell állítania az eredeti hasonlatosságukat, és meg kell szabadítania az emberiséget a romlott beállítottságaiktól. Ahhoz, hogy visszaszerezze az embereket a Sátántól, meg kell mentenie őket a bűntől. Csak így tudja fokozatosan helyreállítani Isten eredeti hasonlatosságukat és működésüket, és végül helyreállítani az Ő királyságát. Az engedetlenség fiainak végső elpusztítására is sor kerül, hogy az emberek jobban imádhassák Istent és jobban élhessenek a földön. Mivel Isten teremtette az embereket, ráveszi őket, hogy imádják Őt; mivel vissza akarja állítani az emberiség eredeti funkcióját, ezért teljesen és minden torzítás nélkül állítja vissza azt. Az Ő hatalmának helyreállítása azt jelenti, hogy eléri, hogy az emberek imádják Őt és alávessék magukat Neki; ez azt jelenti, hogy Isten az embereket Önmaga miatt tartja életben, ellenségeit pedig pusztulás tárgyává teszi az Ő hatalma következtében. Ez azt jelenti, hogy Isten eléri, hogy minden, ami Róla szól, fennmaradjon az emberek között, bárki ellenállása nélkül. Az a királyság, amelyet Isten fel akar állítani, az Ő saját királysága. Az emberiség, amelyet Ő akar, az, amely imádni fogja Őt, amely teljesen aláveti magát Neki, és kinyilvánítja az Ő dicsőségét. Ha Isten nem menti meg a romlott emberiséget, akkor az emberiség Általa való megteremtése mögött álló értelem elvész; nem lesz többé tekintélye az emberek között, és az Ő királysága többé nem lesz képes létezni a földön. Ha Isten nem pusztítja el az Iránta engedetlen ellenségeket, akkor képtelen lesz elnyerni teljes dicsőségét, sem az Ő királyságát nem tudja megalapítani a földön. Ezek lesznek munkája befejezésének és az Ő nagy művének jelei: teljesen elpusztítani az emberiség közül azokat, akik engedetlenek Vele szemben, és megnyugvásba vinni azokat, akiket teljessé tett. Amikor az emberek visszanyerik eredeti hasonlatosságukat, és amikor képesek lesznek teljesíteni az őket illető kötelességeket, megmaradnak a megfelelő helyükön, és alávetik magukat Isten minden intézkedésének, akkor majd Isten elnyeri a földön az Őt imádó emberek egy csoportját, és egy olyan királyságot is létrehoz a földön, amely Őt imádja. Örök győzelmet fog aratni a földön, és mindazok, akik Ellene vannak, mindörökre elpusztulnak. Ez majd visszaállítja az Ő emberiség megteremtését illető eredeti szándékát; visszaállítja az Ő minden dolog megteremtését illető szándékát, és visszaállítja az Ő hatalmát is a földön, minden dolog között és az Ő ellenségei között. Ezek lesznek az Ő teljes győzelmének szimbólumai. Ettől kezdve az emberiség nyugalomra tér, és egy olyan életet kezd, amely a helyes úton halad. Isten is örök megnyugvásra tér az emberiséggel együtt, és megkezdi az örök életet, amelyben Ő és az emberek is osztoznak. A földön lévő mocsok és engedetlenség majd eltűnik, és minden jajgatás elhal, és minden, ami Istennel szemben áll ezen a világon, megszűnik létezni. Csak Isten és azok az emberek maradnak meg, akiknek Ő hozta el az üdvösséget; csak az Ő teremtése marad meg.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt tér majd nyugalomra)

Gonosz, romlott emberek! Mikor foglak elnyelni téged? Mikor temetlek el a tűz és kénkő tavában? Oly sokszor űztek el Engem a csoportotokból, oly sokszor megsértettek, gúnyoltak és rágalmaztak Engem az emberek, és oly sokszor nyíltan ítélkeztek és dacoltak Velem. Vak emberek! Nem tudjátok-e, hogy ti csupán egy marék sár vagytok a tenyeremben? Nem tudjátok-e, hogy ti csupán teremtésem tárgyai vagytok? Haragom most szabadul el, és senki sem tud ellene védekezni. Az emberek csak újra és újra irgalomért könyöröghetnek. Mivel azonban munkám ilyen mértékben előrehaladt, senki sem tud rajta változtatni. A teremtett lényeknek vissza kell térniük a sárba. Nem arról van szó, hogy Én igazságtalan vagyok, hanem arról, hogy ti túlságosan romlottak és elvetemültek vagytok, és ez azért van, mert a Sátán a hatalmába kerített benneteket, és az eszközeivé váltatok. Én vagyok a szent Isten Maga; engem nem lehet beszennyezni, és tisztátalan templomot sem birtokolhatok. Mostantól kezdve tomboló dühöm (amely súlyosabb, mint a harag) elkezd kiáradni minden nemzetre és népre, és megfenyíti az összes söpredéket, akik Tőlem származnak, de nem ismernek Engem. A végletekig gyűlölöm az embereket, és nem tanúsítok többé irgalmat; inkább minden átkom lezúdítom. Egyáltalán nem lesz többé könyörület és szeretet, minden a semmibe fog hamvadni, és csak az Én királyságom marad meg, hogy népem dicsérjen Engem a házamban, dicsőítsen Engem, és örökké örvendezzen Nekem (ez az Én népem feladata). Kezem hivatalosan is elkezdi majd megfenyíteni azokat, akik házamon belül és kívül vannak. Egyetlen gonosztevő sem tudja majd elkerülni szorításomat és ítéletemet; mindenkinek át kell esnie ezen a megpróbáltatáson, és imádnia kell Engem. Ez az Én fenségem, és ez ráadásul egy adminisztratív rendelet, amelyet a gonosztevőknek hirdetek ki. Senki sem menthet meg senki mást. Az emberek csak maguk gondoskodhatnak magukról, de bármit is tesznek, nem lesznek képesek elkerülni fenyítő kezemet. Itt tárul fel az ok, amiért azt mondják, hogy adminisztratív rendeleteim kemények; ezt a tényt minden ember a saját szemével láthatja.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 109. fejezet)

Az emberek nem mások, mint az Én ellenségeim. Az emberek a gonoszok, akik ellenem szegülnek és engedetlenek Velem szemben. Az emberek nem mások, mint az általam elátkozott gonosz ivadékai. Az emberek nem mások, mint az Engem eláruló arkangyal leszármazottai. Az emberek nem mások, mint az ördög hagyatékai, akit réges-régen elűztem, és aki azóta is kibékíthetetlen ellenségem. Mert az egész emberiség fölött az ég homályos és sötét, a világosság legcsekélyebb nyoma nélkül, és az emberi világ koromsötétbe merül – úgyhogy aki benne él, még a kinyújtott kezét sem látja az arca előtt, sem a napot, amikor felemeli a fejét. A lába alatt kanyargó, sáros és kátyúkkal teli út tekervényesen kanyarog; az egész földet holttestek borítják. A sötét sarkok tele vannak a holtak maradványaival, a hűvös és árnyékos zugokban pedig démonok tömegei telepedtek meg. Az emberek világában pedig mindenütt hordákban jönnek és mennek a démonok. Mindenféle fenevadak utódai mocsokba burkolózva vívnak egymással ádáz küzdelmet, melynek hangja rémületet kelt a szívekben. Ilyen időkben, egy ilyen világban, egy ilyen „földi paradicsomban” hol keresse az ember az élet boldogságát? Hová mehetne, hogy megtalálja élete célját? Az emberiség, amelyet Sátán már rég lábbal tipor, kezdettől fogva a Sátán képmását felvevő szereplő – mi több, az emberiség Sátán megtestesülése, és bizonyítékként szolgál, amely hangosan és tisztán tanúskodik Sátán mellett. Hogyan tud egy ilyen emberi faj, egy ilyen degenerált söpredék, egy ilyen romlott emberi nemzetség ivadéka tanúságot tenni Istenről? Honnan származik az Én dicsőségem? Hol lehetne egyáltalán az Én bizonyságtételemről beszélni? Az ellenség ugyanis, amely megrontva az emberiséget, velem szemben áll, már elragadta az emberiséget – az emberiséget, amelyet régen teremtettem, amely telve volt dicsőségemmel és jelenlétemmel –, és bemocskolta őket. Elragadta dicsőségemet; és mindaz, amivel az embert átitatta méreg, amelyet erősen átjárt Sátán ocsmánysága, valamint a jó és a gonosz tudásának a fájáról származó gyümölcs nedve. Kezdetben megteremtettem az emberiséget, vagyis az emberiség ősét, Ádámot. Őt formával és képmással ruháztam fel, telve volt energiával, telve életerővel, és ráadásul dicsőségem közelében volt. Ez volt az a dicsőséges nap, amikor az embert teremtettem. Ezután Ádám testéből Éva is létrejött, és ő is az ember őse volt, és így az emberek, akiket teremtettem, telve voltak az Én leheletemmel, és tele voltak az Én dicsőségemmel. Ádám eredetileg az Én kezemből született, és az Én képmásomat képviselte. Így „Ádám” eredeti jelentése Általam teremtett lény volt, amelyet átjárt az Én életenergiám, átjárt az Én dicsőségem, és amelynek alakja és képe, szelleme és lehelete volt. Ő volt az egyetlen teremtett lény, aki szellemmel rendelkezett, aki képes volt Engem képviselni, képmásomat hordozni és leheletemet befogadni. Kezdetben Éva volt a második emberi lény, akit lélegzettel láttam el, akinek a teremtését Én rendeltem el, így „Éva” eredeti jelentése egy olyan teremtett lény volt, aki folytatja dicsőségemet, tele van az Én életerőmmel, és ráadásul fel van ruházva dicsőségemmel. Éva Ádámtól származott, tehát ő is az Én képmásomat hordozta, mivel ő volt a második ember, aki az Én képmásomra lett teremtve. „Éva” eredeti jelentése egy élő emberi lény volt, lélekkel, hússal és csonttal, az Én második tanúságtételem, valamint az Én második képmásom az emberiség között. Ők voltak az emberiség ősei, az ember tiszta és értékes kincsei, kezdettől fogva szellemmel felruházott élőlények. A gonosz azonban eltiporta és foglyul ejtette az emberiség őseinek utódait, teljes sötétségbe taszítva az emberi világot, és elérve, hogy az utódok többé ne higgyenek az Én létezésemben. Még gyalázatosabb, hogy miközben a gonosz megrontja az embereket és eltiporja őket, kegyetlenül elragadja dicsőségemet, tanúságtételemet, az életerőt, amelyet adtam nekik, a leheletet és az életet, amelyet beléjük leheltem, minden dicsőségemet az emberi világban, és a szívem összes vérét, amelyet az emberiségre áldoztam. Az emberiség már nincs a világosságban, az emberek elvesztettek mindent, amit adományoztam, és elvetették a dicsőséget, amit nekik adtam. Hogyan ismerhetik el, hogy én vagyok minden teremtett lény Ura? Hogyan tudnak továbbra is hinni az Én mennyei létezésemben? Hogyan fedezhetik fel dicsőségem megnyilvánulását a földön? Hogyan tudják ezek az unokák fogadni azt az Istent, akit saját őseik az őket teremtő Úrként féltek? Ezek a szánalmas unokák nagylelkűen „felajánlották” a gonosznak a dicsőséget, a képmást és a tanúságot, amelyet Ádámnak és Évának adományoztam, valamint az életet, amelyet az emberiségnek adtam, és amelytől a létezésük függ; és ők egyáltalán nem törődnek a gonosz jelenlétével, és minden dicsőségemet neki adják. Nem ez a „söpredék” kifejezés eredete? Hogy lehet az Én dicsőségem ilyen emberiség, ilyen gonosz démonok, ilyen két lábon járó hullák, a Sátán ilyen alakjai – az ellenségeim – birtokában? Visszaszerzem dicsőségemet, visszaszerzem az emberek között létező tanúbizonyságomat és mindazt, ami egykor Hozzám tartozott, és amit régen az emberiségnek adtam. Teljesen meghódítom az emberiséget. Tudnod kell azonban, hogy az általam teremtett emberek szentek voltak, akik képmásomat és dicsőségemet hordozták. Nem a Sátánhoz tartoztak, és nem is voltak kitéve az ő eltiprásának, hanem tisztán az Én megnyilvánulásaim voltak, a Sátán mérgének a legcsekélyebb nyomától is mentesen. Ezért tájékoztatom az emberiséget, hogy csak azt akarom, amit az Én kezem teremtett, a szenteket, akiket szeretek, és akik nem tartoznak más entitáshoz. Továbbá gyönyörködni fogok bennük, és az Én dicsőségemnek tekintem majd őket. Azonban nem a Sátánhoz tartozó, a Sátán által megrontott emberiséget akarom, amely már nem az Én eredeti teremtésem. Mivel szándékomban áll visszaszerezni az emberi világban létező dicsőségemet, teljesen meghódítom a túlélőket az emberiség körében, bizonyítékul a Sátán legyőzésével szerzett dicsőségemre. Én csak a tanúbizonyságomat tekintem Önmagam kikristályosodásának, örömöm tárgyának. Ez az Én akaratom.

Több tízezer évnyi történelem kellett ahhoz, hogy az emberiség oda jusson, ahol ma van, de az az emberiség, amelyet kezdetben teremtettem, már régen elfajult. Az emberiség már nem az az emberiség, amelyre vágyom, így az én szememben az emberek már nem érdemlik meg az emberiség nevet. Ők inkább az emberiség söpredéke, amelyet a Sátán foglyul ejtett – a rothadó, két lábon járó hullák, amelyekben a Sátán lakik, és amelyekbe a Sátán öltözik. Az emberek nem bíznak az Én létezésemben, és nem is üdvözlik az Én eljövetelemet. Az emberiség csak vonakodva tesz eleget kéréseimnek, ideiglenesen engedve nekik, és nem osztozik Velem őszintén az élet örömeiben és bánataiban. Mivel az emberek kifürkészhetetlennek tekintenek Engem, kelletlenül mosolyognak Rám, és a magatartásuk olyan, mintha egy hatalmon lévőnek kedveskednének, mivel az emberek nem ismerik az Én munkámat, még kevésbé a jelenlegi akaratomat. Őszinte leszek veletek: Amikor eljön az a nap, könnyebb lesz elviselni a szenvedést annak, aki imád Engem, mint a tiéteket. A ti Belém vetett hitetek mértéke valójában nem haladja meg Jóbét – még a zsidó farizeusok hite is meghaladja a tiéteket –, ezért, ha elérkezik a tűz napja, a ti szenvedésetek súlyosabb lesz, mint a farizeusoké, amikor Jézus megdorgálta őket, súlyosabb, mint a 250 vezetőé, akik Mózessel szembeszálltak, és súlyosabb, mint Sodoma szenvedése a megsemmisülés perzselő lángjai alatt.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit jelent igazi embernek lenni?)

Ez az emberiség a végletekig megromlott. Ezek az emberek nem tudták, ki Isten, és honnan jöttek ők maguk. Ha megemlítetted nekik Istent, támadással, gyalázkodással és istenkáromlással válaszoltak. Még akkor is, amikor Isten szolgái eljöttek, hogy terjesszék az Ő figyelmeztetését, ezek a romlott emberek nem csupán a megbánás semmi jelét nem mutatták és nem hagyták el bűnös magatartásukat, hanem épp ellenkezőleg, szégyentelenül rátámadtak Isten szolgáira. Amit kifejeztek és felfedtek, az Isten iránt rendkívül ellenséges természetüklényegük volt. Láthatjuk, hogy ezeknek a romlott embereknek az Istennel szembeni ellenállása több volt, mint romlott beállítottságuk kinyilatkoztatása, mint ahogy több volt, mint egyszeri gyalázkodás vagy gúnyolódás, amely pusztán az igazság megértésének hiányából fakadt. Aljas viselkedésüket nem az ostobaság vagy a tudatlanság okozta; nem azért cselekedtek így, mert megtévesztés áldozatai lettek, és semmiképpen nem azért, mert valaki félrevezette őket. Magatartásuk elérte az Istennel való égbekiáltóan szégyentelen szembeszegülés, ellenkezés és szájaskodás szintjét. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a fajta emberi magatartás feldühíti majd Istent, és feldühíti az Ő természetét – a természetet, amelyet nem szabad megsérteni. Ezért Isten nyíltan és közvetlenül szabadította rájuk haragját és fenségét; ez az Ő igazságos természetének igazi kinyilatkoztatása volt. Amikor egy bűntől túlcsorduló várossal került szembe, Isten a lehető leggyorsabban kívánta azt elpusztítani, hogy a lehető legteljesebb mértékben kiirtsa annak lakóit és azok összes bűnét, hogy elérje, hogy ennek a városnak a népe megszűnjön létezni, és megakadályozza, hogy ezen a helyen tovább sokasodjon a bűn. Ennek a leggyorsabb és legtökéletesebb módja a város tűzzel való felégetése volt. Isten hozzáállását Szodoma népéhez nem az elfordulás vagy a semmibevétel jellemezte. Ehelyett Ő a haragját, fenségét és hatalmát használta arra, hogy megbüntesse, lesújtsa és gyökerestül elpusztítsa ezeket az embereket. Irántuk tanúsított hozzáállása nemcsak fizikai elpusztításukat, hanem a lélek elpusztítását, az örök kiirtást is magában foglalta. Ez az igazi tartalma annak, mit ért Isten azalatt, hogy „megszűnik létezni”.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)

Isten bánásmódja az emberiség egészével, bármilyen ostoba és tudatlan is az emberiség, elsősorban az irgalomra és hosszútűrésre épül. Az Ő haragja azonban az idő és az események legnagyobb részében rejtve marad, és ismeretlen az ember előtt. Ebből következik, hogy az embernek nehéz meglátnia, amint Isten kifejezi az Ő haragját, és szintén nehéz az Ő haragját megértenie. Így aztán az ember nem veszi komolyan Isten haragját. Amikor az ember Isten ember iránti hosszútűrésének és megbocsátásának végső munkájával és lépésével szembesül – vagyis amikor Isten irgalmának utolsó megnyilvánulása és az Ő végső figyelmeztetése elérkezik az emberiség számára –, ha az emberek továbbra is ugyanazokkal a módszerekkel szegülnek szembe Istennel, és nem tesznek semmiféle erőfeszítést, hogy bűnbánatot tartsanak, jó útra térjenek és elfogadják az Ő irgalmát, akkor Isten többé nem ajándékozza meg őket hosszútűrésével és türelmével. Ellenkezőleg, Isten ezúttal visszavonja az Ő irgalmát. Ezt követően Ő már csak a haragját bocsátja ki. Ő különböző módokon tudja kifejezni haragját, ahogy az embereket is különböző módszerekkel tudja megbüntetni és elpusztítani.

Az, hogy Isten tűzzel pusztította el Szodoma városát, az Ő leggyorsabb módszere arra, hogy gyökerestül megsemmisítsen egy emberiséget vagy bármi egyebet. A szodomaiak elégetése nem csupán fizikai testüket pusztította el; elpusztította szellemük teljes egészét, a lelküket és a testüket, biztosítva, hogy a városbeliek megszűnjenek létezni mind az anyagi világban, mind abban a világban, amely az ember számára láthatatlan. Ez az egyik módja annak, ahogyan Isten felfedi és kifejezi az Ő haragját. A kinyilatkoztatásnak és kifejezésnek ez a módja Isten haragja lényegének egyik aspektusa, ahogy természetesen Isten igazságos természetének kinyilatkoztatása is. Amikor Isten elküldi az Ő haragját, többé nem nyilvánít ki irgalmat vagy szeretetteljes jóságot, és nem mutat többet türelméből vagy hosszútűréséből; nincs olyan személy, dolog vagy ok, amely rávehetné Őt arra, hogy tovább tűrjön, adja meg újra irgalmát, ajándékozza oda hosszútűrését még egyszer. Ezek helyett Isten pillanatnyi habozás nélkül kibocsátja haragját és fenségét, és megteszi, amire vágyik. Mindezt gyorsan és tisztán, saját kívánságainak megfelelően hajtja végre. Így küldi el Isten az Ő haragját és fenségét, amelyet embernek megsértenie nem szabad, és ez egyúttal az Ő igazságos természete egyik aspektusának kifejeződése. Amikor az emberek tanúi lesznek annak, hogy Isten törődést és szeretetet mutat az ember iránt, nem képesek érzékelni az Ő haragját, látni az Ő fenségét vagy érezni az Ő türelmetlenségét a sértés iránt. Ezek miatt az emberek mindig azt hitték, hogy Isten igazságos természete kizárólag irgalomból, hosszútűrésből és szeretetből áll. Amikor azonban azt látja valaki, hogy Isten elpusztít egy várost vagy gyűlöl egy emberiséget, az Ő dühe az ember elpusztításában és az Ő fensége lehetővé teszik, hogy az emberek megpillantsák az Ő igazságos természetének másik oldalát is. Ez Isten türelmetlensége a sértéssel szemben. Isten természete, amely sérelmet nem tűr, meghaladja minden teremtett lény képzeletét, a teremtetlen lények közül pedig senki nem képes beleavatkozni vagy befolyásolni azt; még kevésbé lehet utánozni vagy megszemélyesíteni. Így Isten természetének ez az aspektusa az, amelyet az emberiségnek a legjobban kellene ismernie. Csak Maga Isten rendelkezik ezzel a fajta természettel, és egyedül Magában Istenben van meg ez a fajta természet. Isten azért rendelkezik ezzel a fajta igazságos természettel, mert gyűlöli a gonoszságot, a sötétséget, a lázadó mivoltot és a Sátán gonosz tetteit – az emberiség megrontását és felfalását –, mert Ő gyűlöl minden bűnös, Neki ellenszegülő cselekedetet, valamint az Ő szent és makulátlan lényege miatt. Ezért nem tűri Ő, hogy bármely teremtett vagy teremtetlen lény nyíltan szembeszegüljön vagy vetélkedjen Vele. Még egy olyan egyénnek is, aki felé Ő egyszer már irgalmat mutatott, vagy akit Ő kiválasztott, csak provokálnia kell az Ő természetét és vétenie az Ő türelmének és hosszútűrésének alapelvei ellen, és Isten máris szemernyi irgalom vagy habozás nélkül rászabadítja és feltárja igazságos, sérelmet nem tűrő természetét.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)

Isten szemében van egy határa az Ő türelmének az ember romlottságával, valamennyi test szennyével, erőszakosságával és engedetlenségével szemben. Hol van az Ő határa? Ahogy Isten mondta: „És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” Mit jelent az a kifejezés, hogy „mert minden ember rossz útra tért a földön”? Azt jelenti, hogy minden élőlényt, beleértve azokat is, akik követték Istent, akik Isten nevét szólították, akik egykor égő áldozatokat mutattak be Istennek, akik szóban elismerték Istent, sőt dicsérték Őt – amint viselkedésük megtelt romlottsággal és ezt Isten meglátta, el kellett pusztítania őket. Itt volt Isten határa. Mennyire maradt hát Isten türelmes az emberrel és az összes test romlottságával szemben? Annyira, hogy már senki – akár Isten követői, akár hitetlenek – nem járt a helyes úton. Annyira, hogy az ember már nemcsak erkölcsileg volt romlott és gonoszsággal teljes, hanem már nem volt senki, aki hitt Isten létezésében, pláne aki hitt abban, hogy a világot Isten irányítja, és hogy Isten képes elhozni a világosságot és a helyes utat az embereknek. Annyira, hogy az ember már megvetette Isten létezését, és nem engedte, hogy Isten létezzen. Amikor az ember romlottsága elérte ezt a pontot, Isten nem tudta tovább elviselni. Mi lépett a helyébe? Isten haragjának és Isten büntetésének eljövetele.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten azért küldi el haragját, mert igazságtalan, negatív és gonosz dolgok akadályozzák, zavarják vagy teszik tönkre az igazságos és pozitív dolgok normális tevékenységét és fejlődését. Isten haragjának célja nem saját státuszának és identitásának védelme, hanem az igazságos, pozitív, szép és jó dolgok létezésének, az emberiség normális túlélési törvényeinek és rendjének védelme. Ez Isten haragjának legmélyebb oka. Isten dühe az Ő természetének nagyon is helyénvaló, természetes és igaz kinyilatkoztatása. Az Ő dühében nincsenek hátsó szándékok, nincs csalárdság vagy cselszövés, még kevésbé vágyak, ravaszság, rosszindulat, erőszak, gonoszság vagy a romlott emberiség bármely más közös vonása. Mielőtt Isten elküldi az Ő dühét, Ő már mindennek a lényegét tisztán és teljes mértékben észlelte, és már megfogalmazta pontos, világos definícióit és következtetéseit. Így Isten célkitűzése mindenben, amit tesz, kristálytiszta, éppúgy, mint az Ő hozzáállása. Ő nem zavaros fejű, vak, megfontolatlan vagy gondatlan, és semmiképpen sem elvtelen. Ez Isten haragjának gyakorlati aspektusa, és Isten haragjának e gyakorlati aspektusa miatt érte el normális létezését az emberiség. Isten haragja nélkül az emberiség abnormális életkörülmények közé süllyedne, és minden igazságos, szép és jó dolog elpusztulna és megszűnne létezni. Isten haragja nélkül a teremtett lények létezésének törvényeit és szabályait megszegnék, sőt fenekestül felforgatnák. Az ember megteremtése óta Isten folyamatosan használja az Ő igazságos természetét az emberiség normális létezésének biztosítására és fenntartására. Minthogy az Ő igazságos természete haragot és fenséget foglal magában, minden gonosz ember, dolog és tárgy, valamint minden, ami megzavarja és károsítja az emberiség normális létezését, büntetésben részesül, visszaszorul és megsemmisül az Ő haragjának eredményeként. Az elmúlt évezredek során Isten folyamatosan használta az Ő igazságos természetét, hogy lesújtson és elpusztítson mindenféle tisztátalan és gonosz szellemet, amely szembeszegül Istennel és a Sátán cinkosaként és talpnyalójaként cselekszik Istennek az emberiséget irányító munkájában. Így Isten munkája az ember üdvösségéért mindig is az Ő terve szerint haladt. Vagyis mondhatjuk, hogy Isten haragjának létezése miatt nem pusztultak el soha a legigazabb ügyek az emberiség körében.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)

Az Én munkám mindössze hatezer évig tart, és azt ígértem, hogy a gonosz uralma az egész emberiség fölött szintén nem tart majd tovább hatezer évnél. Most tehát lejárt az idő. Nem folytatom és nem is késlekedem tovább: Az utolsó napokban legyőzöm a Sátánt, visszaveszem minden dicsőségemet, és visszaszerzem az összes lelket, aki Hozzám tartozik a földön, hogy ezek a bajba jutott lelkek megmeneküljenek a szenvedés tengeréből, és így zárul majd le az Én egész munkálkodásom a földön. Ettől a naptól kezdve soha többé nem leszek majd testté a földön, és soha többé nem fog minden fölött uralkodó Lelkem munkálkodni a földön. Csak egyetlen dolgot teszek majd a földön: újrateremtem az emberiséget egy olyan emberiséggé, amely szent, és amely az Én hűséges városom a földön. De tudjátok meg, hogy nem fogom az egész világot megsemmisíteni, sem a teljes emberiséget nem fogom megsemmisíteni. A maradék egyharmadot megtartom – azt az egyharmadot, amely szeret Engem, és amelyet alaposan meghódítottam, és ezt az egyharmadot gyümölcsözővé teszem és megsokasítom a földön, ahogy az izráelitákkal történt a törvény idejében, bőségesen táplálva őket birkákkal, marhákkal és a föld minden gazdagságával. Ez az emberiség mindörökre Velem marad, de ez nem a mai sajnálatosan mocskos emberiség lesz, hanem egy olyan emberiség, amely mindazokból gyűlt össze, akiket Én megnyertem. Ezt az emberiséget a Sátán nem fogja bántani, zavarni és ostromolni, és ez az egyetlen emberiség létezik majd a földön, miután diadalt arattam a Sátán fölött. Ez az az emberiség, amelyet ma meghódítottam, és amely elnyerte az Én ígéretemet. És így az emberiség, amelyet az utolsó napokban meghódítottam, egyúttal az az emberiség is, amelyet megkímélek, és amely elnyeri örökkévaló áldásaimat. Ez lesz az egyetlen bizonyítéka a Sátán fölötti diadalomnak, és a Sátán ellen vívott csatám egyetlen zsákmánya. Ezt a hadizsákmányt Én mentem meg a Sátán hatalmából, és ez az Én hatezer éves irányítási tervem egyetlen kikristályosodása és gyümölcse. Minden nemzetből és felekezetből, a világegyetem minden pontjáról és országából valók vannak köztük. Különböző rasszokból valók, különböző a nyelvük, a szokásaik és a bőrük színe, és megtalálhatók a földgolyó minden nemzetében és felekezetében, sőt a világ minden szegletében. Végül összegyűlnek majd, hogy egy teljes emberiséget alkossanak, az emberek olyan gyülekezetét, amelyet a Sátán erői nem érhetnek el. Az emberiség közül azok, akiket nem mentettem és hódítottam meg, némán süllyednek majd a tenger mélységeibe, és emésztő lángjaim egy örökkévalóságon át perzselik majd őket. Megsemmisítem ezt a régi, rendkívül mocskos emberiséget, ahogy megsemmisítettem Egyiptom elsőszülött fiait és marháit, csak az izráelitákat hagyva meg, akik bárányhúst ettek, bárányvért ittak, és ajtajuk szemöldökfáját bárányvérrel jelölték meg. Azok az emberek, akiket Én meghódítottam, és akik az Én családomból valók, egyúttal nem azok az emberek, akik a Bárány húsát eszik, aki Én vagyok, és a Bárány vérét isszák, aki Én vagyok, és Én váltottam meg őket, és Engem imádnak? Az ilyen embereket nem kíséri mindig az Én dicsőségem? Azok, akik nem részesülnek a Bárány húsában, aki Én vagyok, nem süllyedtek már el némán a tenger mélységeibe?

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Senki, aki a testből való, nem menekülhet meg a harag napja elől)