2009-ben az egyik rokonom hirdette nekem Isten királyságevangéliumát. Elmondta, hogy az utolsó napokban Isten kifejezi az igazságot, hogy megtisztítsa romlottságunkat, megmentse az emberiséget a bűntől, és megszabadítson minket ettől a szenvedéssel teli élettől, végül pedig egy szép rendeltetési helyre vigyen minket, ahol nem lesz többé fájdalom és bánat. Amint ezt meghallottam, azt gondoltam: „Hát nem pontosan ez az az élet, amelyre mindig is vágytam?” Ezért örömmel elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és hamarosan elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben. A következő néhány évben minden rendben volt a családommal, és az életünk zökkenőmentesen zajlott. Gyakran adtam hálát Istennek, és még motiváltabb voltam, hogy lemondjak dolgokról és áldozatot hozzak.

Aztán 2019 őszének egyik délutánján a legidősebb lányom hívást kapott a rendőrségről. Baleset történt az építkezésen, ahol a férjem volt a vállalkozó. Egy vendégmunkás véletlen balesetben meghalt munka közben, a férjemet pedig fogdába vitték, hogy ott várja az eljárást. Amikor meghallottam a hírt, teljesen leblokkoltam. Azt gondoltam magamban: „Hogy történhetett ez? Mennyi kártérítést kell majd fizetnünk? Amúgy sincs pénzünk; ezt egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak. Most, hogy a férjemet őrizetbe vették, nem megy tönkre a családunk?” Le sem tudtam írni, mit éreztem legbelül. A lányom így panaszkodott: „Hát nem hiszel Istenben? Hogy történhetett mégis ilyesmi a családunkkal?” Amikor az otthoni rokonaink hallottak erről, néhányan így sopánkodtak: „Milyen szörnyű balszerencse, hogy ez történt velük! Az összes pénz, amit az évek során kerestek, kárba veszett!” Mások azt mondták: „Ki tudja, mennyit kell majd fizetniük!” Hallva, hogy mindannyian egyszerre beszélnek, és senki sem ajánlja fel, hogy segít pénzt gyűjteni, hanem csak érzéketlen megjegyzéseket tesznek, mélységesen elcsüggedtem. Ráadásul aggódtam, hogy az elhunyt munkás családja eljön, hogy zaklasson minket. Azokban a napokban rettegtem és szorongtam. Nem tudtam rendesen enni, sem aludni. Valahányszor a kártérítésre gondoltam, eluralkodott rajtam az aggodalom: „Az összes pénz, amit a férjem az elmúlt években reggeltől estig tartó kemény munkával keresett, az adósságok törlesztésére, valamint gépek és szerszámok vásárlására ment el. Nem maradt semmi pénzünk. Ha több százezret kell fizetnünk kártérítésként, honnan szerzek annyi pénzt?” Csak annyit tehettem, hogy Istenre bíztam ezeket a nehézségeket, és imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem tudom, mit tegyek ezzel a hatalmas kártérítési összeggel kapcsolatban. Nem számíthatok a rokonaimra vagy a barátaimra. Mindezt a Te kezedbe helyezem. Kérlek, segíts átvészelni ezt a nehéz időszakot.” Pár hónappal később, a bírósági közvetítés után, a másik fél 280 000 jüan kártérítést követelt. Az ügyvéd azt mondta, hogy ha ki tudjuk fizetni a pénzt, és a másik fél aláír egy megbocsátó nyilatkozatot, a férjemnek nem kell börtönbe mennie. Ha nem tudunk fizetni, elítélik. Számomra a 280 000 jüan csillagászati összegnek számított! Hogy tudna egy olyan nő, mint én, ennyi pénzt szerezni? De ha nem tudok fizetni, a férjemet börtönbüntetésre ítélik. Nem volt más választásom, mint hogy körbejárjak, és kölcsönkérjek az összes rokonunktól, de meglepetésemre, amikor segítséget kértem, mindannyian különféle kifogásokkal utasítottak el. Szembesülve a közönyükkel, annyira elhagyatottnak és tehetetlennek éreztem magam, és annyira aggódtam, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást. Újra és újra Istenhez kiáltottam, abban reménykedve, hogy segít átvészelni ezt a nehéz időszakot. De ahogy közeledett a fizetési határidő, még mindig nem sikerült összeszednem az összegnek még a töredékét sem. A szívemben önkéntelenül is panaszkodni kezdtem: „Azok a nem hívők egész jól élnek. Én hiszek Istenben, mindent hátrahagytam a hitemért, és még akkor is kitartottam a kötelességem végzése mellett, amikor a férjem és a bátyám megpróbáltak akadályozni. Igaz hívő vagyok, hát miért nem óvott meg Isten? Miért hagyta, hogy ilyen csapás érjen?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban elkeseredtem, és így kiáltottam fel Istenhez: „Ó, Istenem! Én az elmúlt évek során mindvégig végeztem a kötelességemet. Miért nem óvtál meg engem? Ez a csapás olyan, mint egy hatalmas hegy, amely agyonnyom, és alig kapok levegőt. Nem bírom tovább. Mit tegyek?” Tudtam, hogy helytelen panaszkodni, de tényleg nem volt hová fordulnom, és a szívemben egyszerűen nem tudtam alávetni magam. Azokban a napokban nem tudtam enni és aludni, semmi erőm nem volt, és nem volt kedvem Isten szavait olvasni. Olyan távol éreztem magam Istentől. Később, mivel a családom egyszerűen nem tudta előteremteni a kártérítési pénzt, a férjemet másfél év börtönbüntetésre ítélték. Mélységesen kétségbeestem emiatt. Mivel a férjem börtönben volt, nem volt senki, aki pénzt keressen a családnak. Miből fogunk megélni a jövőben? E nehézségekkel szembesülve úgy éreztem, senkire sem számíthatok, csak magamra. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem tudom többé teljes időben végezni a kötelességemet, és minden napom felét egy részmunkaidős állással kell töltenem.

Miután a gyülekezeti felügyelő tudomást szerzett a helyzetemről, beszélgetett velem, hogy segítsen, és azt mondta, hogy keresnem kellene Isten szándékait abban, ami a családommal történt, és tanulnom kellene belőle. Így hát elkezdtem imádkozni és választ keresni Istennél. A lelki csendességem során olvastam néhányat Isten szavai közül: „Jób kijelentése, »Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?«, már tisztázza, hogy miért volt ő képes alávetni magát Istennek, és van ebben igazság, amit keresni kell. Fejezett-e ki ő valamilyen panaszt vagy sérelmet, amikor ezt a kijelentést tette? (Nem.) Volt-e abban bármilyen kétértelműség vagy negatív célzás? (Nem.) Egyáltalán nem. Jób végül tapasztalatai révén felismerte, hogy nem az emberek döntik el, hogy hogyan bánjon velük a Teremtő. Talán kissé kellemetlenül hangzik ez, de tény. Isten mindenkinek egész életére elrendezte a sorsát; akár elfogadod, akár nem, ez tény. Nem változtathatod meg a sorsodat. Isten a Teremtő, és alá kellene vetned magad az Ő vezénylésének és intézkedéseinek. Bárhogyan is cselekszik Isten, az helyes, mert Ő az igazság, és Ő a Legfőbb Úr mindenek felett, az embereknek pedig alá kellene vetniük magukat Neki. Ez a »mindenek« magába foglal téged, és magába foglal minden teremtett lényt. Akkor kinek a hibája az, hogy mindig ellen akarsz állni? (A saját hibánk.) A te hibád. Mindig indokokat akarsz felhozni és hibát találni; helyes-e ez? Mindig áldásokban és előnyökben akarsz részesülni Istentől; helyes-e ez? Egyik sem helyes. Ezek a nézetek Isten helytelen ismeretét és megértését jelentik. Pontosan azért, mert a nézeted az Istenben való hitről helytelen, elkerülhetetlenül ellenállsz majd Istennek, vitába szállsz és szembeszegülsz Istennel, valahányszor valamilyen helyzettel szembesülsz, és mindig azt gondolod: »Helytelen, hogy Isten ezt teszi; ezt nem tudom megérteni. Mindenki tiltakozna az ellen, hogy Ő így cselekedjen. Nem jellemző Istenre, hogy ezt teszi!« Itt azonban nem arról van szó, hogy milyen Isten; bármit is tesz Isten, Ő akkor is Isten. Ha nincs meg benned ez az értelem és ez a megértés, és ha mindig vizsgálódsz és következtetéseket vonsz le a nap mint nap veled történtekről, az eredmény az lesz, hogy mindig csak vitatkozni fogsz Istennel, szembeszegülsz Vele, és nem leszel képes kitörni ebből az állapotból. Ha azonban rendelkezel ezzel a megértéssel, és bele tudsz helyezkedni a teremtett lény helyzetébe, amikor pedig valamivel szembesülsz, akkor az igazságnak ehhez az aspektusához méred magad, gyakorolod, és bemész abba, akkor idővel növekedni fog benned az istenfélelem. Öntudatlanul is azt fogod érezni, hogy: »Kiderül, hogy amit Isten tesz, az helyes; amit Isten tesz, az mind jó. Az embereknek nem kell átvizsgálniuk és elemezniük azt; csak bízd magad Isten vezénylésére!« Amikor pedig úgy találod, hogy képtelen vagy alávetni magad Istennek, és elfogadni az Ő vezénylését, akkor a szíved úgy érzi majd, hogy megdorgálják: »Nem voltam jó teremtett lény. Miért nem tudom egyszerűen alávetni magam? Nem szomorítja-e ez el a Teremtőt?« Minél inkább vágysz arra, hogy jó teremtett lény legyél, annál inkább növekszik az igazság ezen aspektusával kapcsolatos megértésed és tisztánlátásod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Milyen hozzáállása legyen Istenhez az embernek). Korábban gyakran olvastam Jób történetét, de mindig csak egy történetnek tekintettem. Ahogy aznap újra elgondolkodtam rajta, és láttam, hogy Jób még ilyen nagy próbák közepette sem vétkezett az ajkaival, csodálattal töltött el az Isten iránti alávetettsége. Jób elveszítette a dombokat beborító nyájait és csordáit, hatalmas vagyonát és minden gyermekét; ráadásul fájdalmas kelések borították, mégsem panaszkodott Istenre. Tudta, hogy Isten a Teremtő, és bármit is tesz Isten, az embernek alá kell vetnie magát. Tudta, hogy ez az az észszerűség, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell, és az ember nem teheti meg, hogy boldog, amikor Isten áldást ad, de panaszkodik, amikor Isten elvesz; ez téves álláspont lenne. Ezért tudta Jób azt mondani: „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” (Jób 2:10). Jób hitte, hogy bármit is tesz Isten, az jó, és bár nem értette, mégis alá tudta vetni magát. A Jób által átélt próbákhoz képest mit számítottak azok a dolgok, amikkel én szembesültem? Ennek ellenére én a legcsekélyebb mértékben sem vetettem alá magam. Napjaimat azzal töltöttem, hogy azt hangoztattam: „Isten gyakorol szuverenitást minden dolog felett, és Ő irányít mindent; alá kell vetnünk magunkat az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek”, de amikor a férjem bajba került, egyáltalán nem tudtam alávetni magam. Ismételten azt követeltem Istentől, hogy segítsen megoldani az aktuális nehézségeimet. Amikor Isten nem elégítette ki a követeléseimet, még kérdőre is vontam Őt, azt kérdezve, miért hagyta, hogy ilyesmi történjen velem. Úgy éreztem, hogy Isten pikkel rám, és hogy amit tett, az észszerűtlen. Még arra is gondoltam, hogy feladom a kötelességemet, hogy magam találjak kiutat. Láttam, hogy egyáltalán nem értem Isten szuverenitását, és nyoma sincs bennem istenfélő szívnek. Ha belegondolok – mielőtt hinni kezdtem Istenben, a családomnak voltak jó és rossz időszakai is. A nem hívők is átélnek néha nyugodt időszakokat, míg máskor természeti vagy ember okozta csapásokkal néznek szembe. A valóságban az ember sorsa az életben, beleértve azt is, hogy mennyi nehézséggel és kudarccal kell szembenéznie, Isten által már régóta előre elrendeltetett. Én viszont azt hittem, hogy azoknak, akik hisznek Istenben, jobb életüknek kell lennie, mint a nem hívőknek, és nem szabadna csapásokkal találkozniuk. Hát nem volt ez eltorzult megértés, és Isten szuverenitásának nem ismerése? Isten a Teremtő. Ő ismeri a legjobban a szükségleteinket, és Ő alakít ki megfelelő környezeteket számunkra, hogy megtapasztaljuk azokat. Mindig Isten szuverenitása és elrendezései állnak amögött, hogy kivel mikor mi történik. Még ha a dolgok a felszínen nem is egyeznek az elképzeléseinkkel, határozottan hasznosak az életünk számára: alá kell vetnem magam, és keresnem kell Isten szándékait. De bár oly sokat élveztem Isten kegyelméből és áldásaiból, valamint szavainak öntözéséből és ellátásából, a legcsekélyebb hálát sem mutattam. Abban a pillanatban, hogy valami olyan történt, ami nem volt a kedvemre való, keserűen panaszkodtam Istenre. Láttam, mennyire híján vagyok az emberi mivoltnak! Bűntudat töltött el, és bűnbánóan imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy alávessem magam a szuverenitásának és elrendezéseinek.

Ezután elgondolkodtam magamon: miért van az, hogy panaszkodom Istenre, valahányszor valami kellemetlen dolog történik? Aztán olvastam néhányat Isten szavai közül: „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Ahogy elgondolkodtam Isten szavain, azok a szívembe hasítottak. Hát nem pontosan olyan ember vagyok, amilyet Isten leleplez, aki mindig a testi békét keresi, és akiből hiányzik a szív és a lélek? Azért kezdtem el hinni Istenben, mert a családom állandóan bajba került, én pedig egyszerűen támaszt kerestem. Amikor hallottam, hogy Isten megmentheti az embereket, és békét meg áldásokat adhat, nagy Szabadítómként tekintettem Istenre. Azt hittem, amíg megfelelően hiszek Istenben és végzem a kötelességemet, Ő békével áldja meg a családomat, és megóv minket a csapásoktól és bajoktól. Amikor a férjem megkapta az építési szerződést, és a családunk életkörülményei javultak, sűrűn hálálkodtam Istennek, és még aktívabb lettem a kötelességemben. De amikor a baleset történt az építkezésén, és nem tudtuk kifizetni a kártérítést, őt pedig börtönbüntetésre ítélték, panaszkodtam, hogy Isten nem óvott meg engem, és nem akartam enni és inni Isten szavait, sem imádkozni. Sőt, úgy éreztem, hogy Istenre nem lehet számítani, és arra gondoltam, hogy magam keresek kiutat, és részmunkaidős állást vállalok, hogy pénzt keressek. Gondoljunk csak bele: Isten testté lett az utolsó napokban, és eljött a földre, hogy bőséges igazságokat adjon az embernek, lehetővé téve az emberek számára, hogy megtapasztalják munkáját, törekedjenek az igazságra, és elérjék beállítottságuk megváltozását, hogy végül megmenekülhessenek és bemehessenek az Ő királyságába. Ez Isten nagy szeretete és üdvössége az emberiség iránt. De az Istenbe vetett hitemben a törekvésem céljai helytelenek voltak; csak a hús-vér test kényelmét akartam élvezni, és még azt a fantáziát is dédelgettem, hogy „amikor valaki hisz Istenben, az egész családja áldott”. Hát nem ugyanaz ez a hitről alkotott nézet, mint a vallásos embereké? Az utolsó napokban Isten az ítélet és fenyítés munkáját végzi, és kifejezi az igazságot, hogy megtisztítsa az emberek romlott beállítottságait. Isten azt reméli, hogy mindenki törekedhet az igazságra és elnyerheti azt, és értelmes életet élhet meg. De én mindig csak a kegyelemre és az áldásokra törekedtem, és állat módjára a testi kényelmet kerestem. Ez a legszánalmasabb és legértéktelenebb élet. Ha továbbra is így törekednék, nem nyerném el az igazságot, és nem érnék el változást a beállítottságomban. Hát nem maradnék végül üres kézzel, eredmény nélkül? A végén Isten mégis kivetne engem. Láttam, milyen ostoba és tudatlan vagyok!

Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból, és némi megértést nyertem a saját természetemről. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusoknak a kötelességüket illető egyik fő szándéka és hozzáállása az, hogy lehetőségként használják azt fel arra, hogy ügyletet bonyolítsanak Istennel és elnyerjék az általuk kívánt előnyöket. Ezt is hiszik: »Amikor az emberek elhagyják a családjukat és lemondanak a világi kilátásaikról, hogy a kötelességüket tegyék isten házában, magától értetődik, hogy nyerniük kellene valamit, hogy kapniuk kellene valamit cserébe – csak ez igazságos és észszerű. Ha végzed a kötelességed és semmit sem kapsz, még ha néhány igazságot meg is kapsz, az nem éri meg. A beállítottságbeli változás sem oly kézzelfogható előny – még ha meg is kaptad az üdvösséget, senki sem fogja látni!« Ezek az álhívők szemet hunynak Isten emberiséggel szemben támasztott minden követelménye felett. Nem ismerik el és nem hisznek benne, és tagadó hozzáállást vesznek fel. Azokból a hozzáállásokból és szándékokból ítélve, amelyekkel az antikrisztusok a kötelességükkel bánnak, nyilvánvalóan nem olyan emberek, akik az igazságra törekednek, hanem álhívők és opportunisták; a Sátántól valók. Hallottatok már olyat, hogy a Sátán hűséggel tud végezni egy kötelességet? (Nem.) Ha a Sátán képes tenni a »kötelességét« Isten előtt, akkor ezt a kötelességet idézőjelbe kell tennünk, mert a Sátán passzívan és kényszer alatt teszi azt, a Sátánt Isten irányítja, és Isten kihasználja őt. Ezért – az antikrisztusi lényegük miatt, valamint amiatt, mert nem szeretik az igazságot, idegenkednek az igazságtól, sőt, még inkább az elvetemült természetük miatt az antikrisztusok nem tudják feltétel és ellentételezés nélkül végezni a teremtett lényi kötelességüket, sem az igazságra nem tudnak törekedni, illetve nem tudják elnyerni az igazságot miközben a kötelességüket teszik, illetve nem tudják azt Isten szavainak követelményei szerint tenni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusoknak önző és aljas természetük van, és idegenkednek az igazságtól. Kötelességük végzése során csak alkudozni próbálnak Istennel. Úgy vélik, mivel megfizették az árat azzal, hogy lemondtak dolgokról és áldozatot hoztak a kötelességükben, Istennek igény szerint kell kegyelmet és áldásokat adnia nekik, és hogy ez az egyetlen tisztességes és észszerű mód; különben Isten nem lenne igazságos. A természetlényegem ugyanolyan csúf és gonosz volt, mint egy antikrisztusé. Annyi éven át csak azért voltam képes kitartani a kötelességemben – annak ellenére, hogy a férjem akadályozott, a rokonaim pedig gúnyoltak –, hogy nagyobb áldásokat kapjak Istentől. Mindig azt hittem, ha áldozatot hozok Istenért és végzem a kötelességemet, Ő megáld és megvéd engem, gondtalan életet adva nekem, békés életet, amelyben minden simán megy. Soha nem képzeltem volna, hogy baleset történik a férjem építkezésén, és hogy börtönbüntetésre ítélik, mert nem tudtuk kifizetni a kártérítést. Ezt elviselhetetlennek találtam, ezért a saját lemondásomat és áldozathozatalomat tőkeként használtam fel, hogy vitatkozzam Istennel, kérdőre vonva, miért nem óvott meg, és miért hagyta, hogy ekkora csapás érjen. Olyan sátáni túlélési törvények szerint éltem, mint például: „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem”, „harcolj minden centiméternyi földért”, és „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Bárkivel is kerültem kapcsolatba, ha megfizettem az árat, viszonzást vártam. Miután elkezdtem hinni Istenben, természetesen Vele is alkudozni próbáltam. Azt hittem, amíg szenvedek és áldozatot hozok Istenért, Neki meg kell áldania engem; különben Ő nem igazságos. Egy igaz hívő alkudozás és követelések nélkül végzi a kötelességét. Pontosan úgy, mint Nóé, aki mindent beleadott a bárka megépítésébe, százhúsz éven át kitartva, nap nap után. Szenvedett és megfizette az árat, kizárólag azért, hogy teljesítse Isten megbízatását, soha nem törődve személyes nyereségével vagy veszteségével. Az én Istenbe vetett hitem azonban az elejétől a végéig csak arról szólt, hogy felhasználjam Őt a saját célom, az áldás elérése érdekében. Egyáltalán nem voltam igaz hívő; megpróbáltam becsapni és felhasználni Istent. A természetem ugyanolyan elvetemült és csalárd volt, mint egy antikrisztusé. Pontosan olyan álhívő és haszonleső voltam, amilyet Isten leleplez. Látva, hogy a tetteim mennyire lázadóak voltak, és milyen mélyen megbántották Isten szívét, bűntudat és önvád töltött el. Aztán újra imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Annyira híján vagyok az emberi mivoltnak és az észszerűségnek. A Beléd vetett hitem és a kötelességem végzése mind csak arra irányuló kísérlet volt, hogy alkudozzak Veled és becsapjalak Téged. Annyira csalódást okoztam Neked! Kész vagyok bűnbánatot tartani. Alávetem magam az Általad teremtett körülményeknek, nem lázadok többé, és nem töröm össze a szívedet.”

Később olvastam néhányat Isten szavai közül, és a gyakorlás útjára leltem bennük. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen szempontból helytelen az áldásokra törekvést célul kitűzni? Abból, hogy teljesen ellentétes az igazsággal, és nincs összhangban Istennek az emberek megmentésére irányuló szándékával. Ha egyszer az áldás elnyerése nem megfelelő cél az emberek számára, akkor milyen célra helyes törekedniük? Az igazságra törekvés, a beállítottság megváltozására való törekvés és az Isten vezényléseinek és rendeléseinek való maradéktalan alávetettség képessége: ezekre a célokra kell törekedniük az embereknek. [...] Ha lemondasz az áldás utáni vágyról és az igazságra törekvés útján jársz, lekerül egy teher a válladról. Vajon ekkor is képes leszel még a negativitásra? Noha időnként még mindig negatív vagy, nem engeded, hogy ez korlátozzon téged, és a szívedben folyamatosan imádkozol és harcolsz, miközben törekvésed célját az áldásra és a rendeltetési helyre törekvésről az igazságra törekvésre változtatod és ezt gondolod magadban: »Az igazságra törekvés egy teremtett lény kötelessége. Megérteni ma bizonyos igazságokat – nincs ennél nagyobb aratás, ez a lehető legnagyobb áldás. Még ha Isten nem is akar engem, s ha nincs is jó rendeltetési helyem, és ha szertefoszlott is a reményem azzal kapcsolatban, hogy áldást nyerhetek, akkor is megfelelően kell végeznem a kötelességemet, muszáj így tennem. Bármilyen ok adódjék is, nem fogom hagyni, hogy az befolyásolja a kötelességem megfelelő végzését, nem fogom hagyni, hogy hatással legyen Isten megbízatásának végrehajtására; e szerint az alapelv szerint fogom viselni magam.« És mindeközben vajon nem emelkedtél-e fölül a hús-vér test korlátain?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásában van belépés az életbe). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az Istenbe vetett hithez az embernek törekednie kell az igazságra és a beállítottságbeli változásra, keresnie kell az igazságot, és alá kell vetnie magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek azokban a környezetekben, amelyeket Ő alakít ki. Akár áldásokban részesülünk, akár nehézséggel találkozunk, jól kell végeznünk a kötelességünket. Ez a helyes út, amelyen egy hívőnek járnia kell. A múltban a szívem tele volt az áldások utáni vággyal. Amikor csapás ért, mindig el akartam menekülni előle. Az Isten elleni lázadás állapotában éltem, ami rendkívül gyötrelmes és fájdalmas volt. Ma megértettem az igazságot. Függetlenül attól, hogy a jövőben áldásokban részesülök-e vagy sem, csak ahhoz kívánok ragaszkodni, hogy végezzem a kötelességemet, és megfelelően törekedjek az igazságra és a beállítottságom megváltozására. Ezután az állapotom normalizálódott, és békés szívvel tudtam végezni a kötelességemet. Bár a családom nehézségei még mindig fennálltak, kész voltam Istenre támaszkodva megtapasztalni azokat. Nem támasztottam többé észszerűtlen követeléseket Istennel szemben, és nem gondoltam többé arra sem, hogy a saját képességeimre támaszkodva próbáljak megmenekülni a szorult helyzetemből. Anélkül, hogy észrevettem volna, kezdtem meglátni Isten útmutatását. Ez alatt a bő egy év alatt, amíg a férjem börtönben volt, a legidősebb lányom gondoskodott a húga mindennapi szükségleteiről és tanulmányairól, így nekem nem kellett aggódnom. Ami a kártérítést illeti, az áldozat családja látta, hogy valóban nem tudunk fizetni, és nem forszírozták tovább az ügyet. Igazán éreztem, hogy Isten titokban mindvégig segített nekem, átvezetve életem legnehezebb időszakán.

Bár átéltem némi fájdalmat és gyötrelmet ez alatt a bő egy év alatt, megismertem a saját önző és aljas természetemet, valamint azt a téves utat, amelyen a hitemben jártam. Helyes megértést nyertem Isten igazságos természetéről is. Láttam, hogy minden, amit Isten vezényel és elrendez, jó és hasznos az életem számára. Valóban megértettem, hogy nem rossz dolog az, ha nehézségekkel találkozik az ember. Bármilyen szenvedést is élsz át, ha képes vagy megérteni az igazságot, és az életed növekedhet, az Isten áldásának elnyerése. Istennek hála!