Gyerekkorom óta meglehetősen lassú a felfogásom, és lassan reagálok a dolgokra. Az iskolában, ha a tanárok bonyolultabb kérdéseket tettek fel, nem tudtam elég gyorsan válaszolni, és gyakran rossz válaszokat adtam. Emiatt az osztálytársaim sokat csúfoltak, a tanáraim pedig azt mondták, hogy buta vagyok. Ettől kezdve úgy éreztem, én vagyok a legkevésbé intelligens a társaim közül. A tanárok azt is mondták, hogy az olyan rossz tanulók, mint én, felnőttként csak másoknak dolgozhatnak vagy földművesek lehetnek, míg a jó tanulókból vezetők vagy menedzserek válnak. Ezek a szavak mély sebet ejtettek rajtam. Egyre zárkózottabb lettem, nem szívesen szólaltam meg, és féltem másokkal érintkezni.

2006-ban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Amikor elkezdtem összejövetelekre járni, féltem, hogy kinevetnek, ezért nem mertem közösséget vállalni. Legtöbbször én voltam az utolsó, aki megosztotta a gondolatait. Aztán rájöttem, hogy a testvérek nem néznek le, sőt, bátorítottak, hogy többet beszéljek, így már nem éreztem annyira korlátozva magam a szívemben. Később elkezdhettem végezni a kötelességemet. Azonban a lassú reakcióim és gyenge képességeim miatt folyamatosan kisebbségi érzésem volt, ami gyakran kihatott az állapotomra a kötelességem végzése közben. Kezdetben képekkel foglalkoztam. Valahányszor megbeszéltük a képeket a nővérekkel, akikkel együttműködtem, ők nagyon gyorsan észrevették a problémákat, és javaslatokat tettek a módosításokra. Én viszont lassabban reagáltam, és többször is meg kellett néznem a képeket, mire felfedeztem a hibákat. Néha, amikor ötleteltünk a képek készítésével kapcsolatban, szerettem volna elmondani a saját meglátásaimat és elképzeléseimet, de úgy éreztem, túl gyengék a képességeim, és nem látom a lényegi problémákat. Arra gondoltam, nem sok értelme lenne bármit is mondanom, sőt, még le is égetném magam, ha butaságot mondanék. Ezért csak ritkán fejeztem ki a véleményemet.

Egyszer az egyik nővér, akivel együtt dolgoztam, megkért, hogy mérjem fel, újra kell-e készíteni egy képet. Miután megnéztem, úgy éreztem, hogy a kép vizuális hatása elég jó, és nincs szükség az újrakészítésére. De aztán eszembe jutott, hogy gyengék a képességeim, és nem biztos, hogy pontosan látom a problémákat, ezért megkértem a csapatvezetőt, hogy ő is nézze meg. Végül a csapatvezető más véleményen volt, mint én: úgy vélte, hogy baj van a kép koncepciójával, és újra kell csinálni. Szerettem volna elmondani a véleményemet, de azt gondoltam: „A csapatvezetőnek jók a képességei, sok alapelvet elsajátított már, és jobbak a szakmai készségei, mint nekem. Én gyerekkorom óta buta vagyok, és rossz a felfogóképességem. Valószínűleg én ítéltem meg rosszul a képet. Nem fogok ragaszkodni az igazamhoz. Egyébként is gyengék a képességeim. Ha emellett még mások javaslatait sem fogadom el, az még kínosabb lenne. Mindegy, csináljuk újra a képet a csapatvezető javaslata alapján.” Nem számítottam rá, hogy másnap a felügyelő azt mondja, a kép koncepciója megfelelő volt, és nem kellett volna újracsinálni. Megtalálta a vonatkozó alapelveket, és rámutatott az eltéréseinkre. Arra gondoltam, hogy ezek az alapelvek nekem is eszembe jutottak akkor. Ha ragaszkodtam volna az álláspontomhoz, jobb lett volna. A társam sok időt töltött a kép szerkesztésével, de végül mindez hiábavaló erőfeszítés volt, sőt, más munkákat is hátráltatott. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, és gyötört az önvád, de utána nem gondolkodtam el magamon. Egy másik alkalommal, amikor egy képet ellenőriztem, többször is megnéztem, és úgy éreztem, hogy a vizuális hatása megfelelő, csak apróbb módosításokra van szükség. Azonban több nővér is megnézte a képet, és azt mondták, hogy az általa kifejezett téma nem világos, és nincs értéke. Szívem mélyén nem értettem egyet a nézőpontjukkal, és el akartam mondani a saját véleményemet. De aztán arra gondoltam: „Nekik jobbak a képességeik, jobban értik az alapelveket, mint én, és mélyebben látják a problémákat. Én gyerekkorom óta buta vagyok és gyengék a képességeim, biztosan rosszul láttam.” Kicsit negatív állapotba is kerültem: „Mások mind észreveszik a problémákat és hiányosságokat, én viszont többször is megnéztem, mégsem láttam, mi a baj. Túl gyengék a képességeim. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok alkalmas erre a kötelességre.” Váratlanul azonban a felügyelő megnézte a képet, és azt mondta, hogy némi módosítás után használható lesz. Ekkor megbántam, hogy nem tartottam ki a véleményem mellett. Később a felügyelő megkérdezte: „Miért nem tartottál ki az álláspontod mellett? Ez majdnem egy értékes kép elvetéséhez vezetett! Ha úgy gondolod, hogy a nézőpontod helyes, kérlek, oszd meg a véleményedet, és beszéld meg a többiekkel! Még ha rosszat is mondasz, nem baj, később ki lehet javítani.” Amikor ezt hallottam a felügyelőtől, nagyon kellemetlenül éreztem magam. De túlságosan megkötözött a romlott beállítottságom, és amikor később hasonló helyzetekkel szembesültem, még mindig nem mertem kitartani az álláspontom mellett. Mivel a gyenge képességeim miatt folyamatosan negatív állapotban éltem, és soha nem voltam hajlandó elmondani a véleményemet a kötelességem végzése során, hosszú ideig nem haladtam előre, és végül elbocsátottak. De nem gondolkoztam el magamon; ehelyett ez csak megerősített abban, hogy gyengék a képességeim.

2022 júliusában a gyülekezet általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet bízott rám. Láttam, hogy bár a nővér, akivel együttműködöm, nem túl iskolázott, gyorsan reagál és hamar tanul. Hatékonyabb is volt a kötelessége végzésében, mint én. Még mindig nem mertem aktívan kifejezni a véleményemet, amikor vele dolgoztam. Néha vonakodva szóltam pár szót, de ha a nővér más álláspontot képviselt, gondolkodás nélkül elvetettem a sajátomat. Folyton félénk és bizonytalan voltam a nővér előtt, attól félve, hogy azt mondja majd: bár nem értek semmihez, mégis összevissza beszélek és zűrzavart okozok, ezért nagyon passzív voltam a kötelességemben.

Gyakran gondoltam arra: „Miért élek ilyen szánalmas és fárasztó életet?” Csak 2022 novemberében, amikor olvastam az Istentől származó közlést a kisebbségi érzés feloldásáról, kezdtem megérteni a saját állapotomat. Isten szavait olvastam: „A felszínen a kisebbségi érzés egy, az emberekben megnyilvánuló érzelem; valójában azonban a gyökere ez a társadalom, az emberiség és a környezet, amelyben az emberek élnek. Az emberek saját objektív okai szintén előidézik. Mondani sem kell, hogy a társadalom és az emberiség a Sátántól ered, mivel az egész emberiség a gonosz hatalma alatt vesztegel, mélységesen megrontva a Sátán által, és senki sem képes az igazsággal vagy Isten tanításaival összhangban tanítani a következő nemzedéket, hanem inkább a Sátántól eredő dolgoknak megfelelően. Tehát annak a következménye, hogy a következő nemzedéknek és az emberiségnek a Sátán dolgait tanítják, nemcsak az emberek beállítottságainak és lényegének megromlása, hanem az is, hogy az emberekben negatív érzelmek támadnak. [...] Vegyük például a kisebbségi érzést. A szüleid, a tanáraid, az idősebbek és mások körülötted mind valószerűtlenül értékelik a képességedet, az emberi mivoltodat és a személyiségedet, és ez végső soron támad, üldöz, elfojt, megfékez és gúzsba köt téged. Végül, amikor már nincs többé erőd ellenállni, nincs más választásod, mint olyan életet választani, amelyben némán elfogadod a sértegetést és megaláztatást, jobb meggyőződésed ellenére némán elfogadod ezt a fajta méltánytalan és igazságtalan valóságot. Amikor elfogadod ezt a valóságot, az érzelmek, amelyek végül feltámadnak benned, nem boldog, elégedett, pozitív vagy előremutató érzelmek; nem élsz több motivációval és céltudatosabban, még kevésbé törekszel az emberi élet pontos és helyes céljaira, ehelyett mélységes kisebbségi érzés támad fel benned. Amikor ez az érzelem feltámad benned, úgy érzed, nincs hová fordulnod. Amikor találkozol egy problémával, amelynek kapcsán ki kell fejezned a szemléletedet, ki tudja, hányszor gondolod át a mondandódat és a kifejezni kívánt szemléletet a szíved legmélyén, mégsem tudod rávenni magad még most sem, hogy hangosan kimondd. Amikor valaki ugyanazt a szemléletet fejezi ki, amelyet te is vallasz, engedélyezed magadnak, hogy megerősítést érezz a szívedben, visszaigazolást, hogy te sem vagy rosszabb, mint mások. Amikor azonban újra előáll ugyanez a helyzet, megint azt mondod magadban: »Nem szólalhatok meg csak úgy lazán, nem tehetek semmit elhamarkodottan, nem csinálhatok bohócot magamból. Én nem vagyok jó semmire, buta vagyok, bolond vagyok, hülye vagyok. Meg kell tanulnom rejtőzködni és nem beszélni, csak fülelni.« Ebből láthatjuk, hogy attól kezdve, hogy feltámad a kisebbségi érzés, addig, amíg mélyen belegyökerezik az ember szíve legmélyébe, vajon nem veszíti el az ember a szabad akaratát és az Isten által ráruházott törvényes jogokat? (De igen.) Bizony megfosztották őt mindettől. Pontosan ki fosztotta meg az embert mindettől? Nem tudod biztosan megmondani, ugye? Egyikőtök sem tudja biztosan megmondani. Ez azért van, mert te ebben az egész folyamatban nem csupán az áldozat vagy, hanem az elkövető is – nemcsak mások áldozata vagy, hanem saját magadé is. Miért van ez? Az imént mondtam, hogy a benned feltámadó kisebbségi érzés egyik oka a te saját objektív okaidból ered. Amióta az öntudatod elkezdett kialakulni, az eseményekről és dolgokról alkotott ítéleted alapjának forrása a Sátán megrontásában van, és ezeket a nézeteket a társadalom és az emberiség ülteti el benned, nem pedig Isten tanítja neked. Ezért függetlenül attól, hogy mikor vagy milyen összefüggésben támadtak kisebbségi érzéseid, és függetlenül attól, milyen mértékben alakultak ki, a tehetetlenségig megkötöznek és irányítanak téged ezek az érzések, te pedig ezeken a Sátán által beléd ültetett módokon közelíted meg a körülötted lévő embereket, eseményeket és dolgokat. Amikor a kisebbségi érzés mélyen beültetődik a szívedbe, nemcsak mély hatást gyakorol rád, hanem uralja az emberekről és a dolgokról alkotott nézeteidet, valamint a magatartásodat és a cselekedeteidet is” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten igazán ismeri az emberek állapotát. Az én viselkedésem pontosan ilyen volt. Gyerekkoromtól kezdve és még felnőttkoromban is úgy éreztem, hogy lassú a felfogásom, buta vagyok és gyengék a képességeim, ezért nem mertem véleményt nyilvánítani, mindig visszahúzódtam, és folyton féltem, hogy hibázom. Az iskolában a gyenge felfogóképességem és lassú reakcióim miatt – és mert nem értettem meg a dolgokat azonnal, mint az okosabb osztálytársaim – a tanárok butának és ostobának tartottak. A tanárok gúnyolódása és az osztálytársaim csúfolódása miatt nagyon erős kisebbségi érzésem lett. Miután elkezdtem hinni Istenben és végezni a kötelességemet, valahányszor gyors észjárású testvérekkel kerültem kapcsolatba, arra gondoltam, hogy az ilyen embereknek jók a képességeik, és Isten biztosan kedveli őket. Ezzel szemben úgy hittem, hogy az én képességeim gyengék, mert lassú a felfogásom. Folyamatosan negatív állapotban éltem, és nagyon passzív voltam a kötelességem végzése során. Legtöbbször nem mertem kifejezni az álláspontomat, és ha alkalmanként mégis megtettem, és valaki ellenvetést tett, a kisebbségi érzésem miatt nem mertem megvitatni velük a saját elképzeléseimet, még akkor sem, ha nem értettem teljesen egyet velük. Azt gondoltam, hogy a többi nővér okos és jó képességű, ezért biztosan pontosabban látják a dolgokat, mint én, és elvetettem minden saját ötletemet. Ez a negatív érzelem olyan volt, mint egy láthatatlan kötél, amely szorosan gúzsba kötött, és emiatt nem mertem elmondani a véleményemet. Hagytam, hogy a kisebbségi érzésem irányítson, rendkívül szánalmas életet éltem, és még azokat a dolgokat sem tudtam megtenni, amelyekre képes lettem volna. Végül nem tudtam jól végezni a kötelességemet, és elbocsátottak. Ez a negatív érzelem hatalmas kárt okozott nekem!

Isten még több szavát olvastam: „Legyen szó akár kisebbségi érzésről, akár más negatív érzelemről, rendelkezned kell a helyes megértéssel azokról az értelmezésekről, amelyek ennek az érzelemnek a feltámadásához vezetnek. Először is azt kell megértened, hogy ezek az értelmezések helytelenek, és legyen szó akár a képességedről, akár a tehetségedről, akár az emberi mivoltod minőségéről, az ezekből származó értékelések és következtetések rólad mindig helytelenek. Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzés érzelmétől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért most úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Mivel azok a világi népek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbították a jogokat, amelyeket emberi mivoltod megérdemel, és elfojtották a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor hangosan énekelni és elengedni magad, amikor egymagad vagy. Mivel általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad, amikor nem vagy egyedül, nem mersz elénekelni egy dalt; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz, és milyen csodálatos, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat vagy világos tudást szerezni róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Akkor megoldhatod a kisebbségi érzés negatív érzelmének létfontosságú problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőle. A kisebbségi érzés érzelmét könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja, ráébred és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a tanáraim iskolai értékelése rólam pontatlan volt, és a saját magamról alkotott véleményem sem volt objektív. Ahhoz, hogy feloldjam a kisebbségi érzésemet, pontosan kell értékelnem magamat, Isten szavaihoz kell mérnem magam, és meg kell hallgatnom a körülöttem lévő testvérek véleményét rólam. Csak így lehet pontos a gyakorlatom. Ezért megkértem a nővért, akivel együttműködtem, hogy értékeljen engem. Azt mondta: „Valójában nem vagy olyan rossz, mint amilyennek mondod magad. Te is megértesz bizonyos problémákat, és vannak hasznos meglátásaid és javaslataid. Néha, amikor megkérdezem, miért képviselsz egy bizonyos álláspontot, nem azért teszem, mert szerintem tévedsz. Csak tudni szeretném, milyen alapelvek szerint mondod ezt. Te viszont minden alkalommal elutasítod magad. A jövőben, ha úgy gondolod, hogy az álláspontod összhangban van az alapelvekkel, szólalj fel, és beszéljük meg a többiekkel! Ez is a kötelességed iránti felelősségvállalás része.” Később gyakoroltam a véleményem kifejezését a kötelességem végzése közben. A társam a legtöbb javaslatomat el tudta fogadni. A nővértársam gyorsabb volt nálam az általános ügyek intézésében, de elmondta, hogy nem jó a levelek írásában, amelyekkel közösséget vállalhatna a testvérekkel, és megkért, hogy ebből vállaljak többet. Az Istenhez való imádkozás, valamint a vonatkozó igazságok keresése és átgondolása révén én is segíteni tudtam a testvéreknek néhány probléma megoldásában. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem vagyok teljesen haszontalan: képes vagyok felfogni az igazságot; bár lassabban reagálok, mint mások, ha lassan átgondolom a dolgokat, én is megértek bizonyos alapelveket, és rájövök a gyakorlat néhány módjára. Amikor ezután végeztem a kötelességeimet, a szívem már nem volt annyira lehangolt, mint korábban.

2023 májusában a vezetők megkértek, hogy legyek a művészeti csapat felügyelője. Nagyon ideges voltam – a gyenge képességeimmel vajon tényleg el tudom látni egy felügyelő kötelességét? Vissza akartam utasítani, de aztán arra gondoltam, hogy Isten szuverenitása és elrendezése, hogy ezt a kötelességet végezzem, ezért elfogadtam. Egy kis betanulás után láttam, hogy a két nővér, akivel együttműködtem, nemcsak gyors észjárású és jó képességű, hanem a munkaképességük is erős. Aggódni kezdtem, hogy a nővérek talán lenéznek majd, amiért lassan reagálok. Úgy éreztem, nem tudom betölteni a felügyelő szerepét, és jobb lenne, ha csak meghúznám magam egyszerű csapattagként. Így nem tűnnék olyan rossznak. Minél többet gondoltam erre, annál negatívabb lettem. Nagyon passzív is voltam a kötelességeim végzése során. Folyamatosan azt mondogattam, hogy nem vagyok elég jó, és gyengék a képességeim, abban reménykedve, hogy a vezetők egy jó képességű embert állítanak a helyemre. Nagyon rossz érzés volt a szívemnek ebben a negatív és passzív állapotban élni. Arra gondoltam, milyen sok a munka, én mégis passzív vagyok, és nem törekszem a fejlődésre. Ezzel nem óvom meg Isten házának munkáját! Sürgősen meg kell változtatnom ezt a negatív és passzív állapotot.

Később elgondolkodtam. Gyerekkoromtól kezdve, és még felnőttkoromban is mindig azt hittem, hogy a lassú reakcióim azt jelentik, gyengék a képességeim, ami ahhoz vezetett, hogy mindig passzív és negatív voltam a kötelességem végzése során. Vajon összhangban van az igazsággal, ha így mérem fel a dolgokat? Isten szavait olvastam: „Hogyan mérhető az emberek képessége? Ennek megfelelő módja az, ha megnézzük az igazsághoz való hozzáállásukat és azt, hogy fel tudják-e fogni az igazságot vagy sem. Egyesek nagyon gyorsan képesek elsajátítani néhány szakterületet, ám amikor az igazságot hallják, összezavarodnak és elbóbiskolnak. Szívükben zavarttá válnak, semmi nem megy be abból, amit hallanak, és nem is értik, amit hallanak – ilyen a gyenge képesség. Egyesek nem értenek egyet, ha azt mondod nekik, hogy gyenge a képességük. Úgy gondolják, ha magasan képzettek és jól informáltak, az azt jelenti, hogy jó a képességük. Vajon a jó iskolázottság a magas képességet bizonyítja? Nem. Hogyan kellene mérni az emberek képességét? Annak alapján kellene mérni, hogy milyen mértékben fogják fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb mód ennek elvégzésére. Egyesek aranyszájúak, fürge észjárásúak, és különösen ügyesen bánnak más emberekkel – ám amikor prédikációkat hallgatnak, soha nem képesek megérteni semmit, és amikor Isten szavait olvassák, nem fogják fel azokat. Amikor a tapasztalati tanúságtételükről beszélnek, mindig szavakat és doktrínákat mondanak, felfedve, hogy egyszerű laikusok, és másokban azt az érzést keltik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). Kiderült, hogy a műveltség, a gyors észjárás és a jó beszélőke még nem jelenti azt, hogy valakinek jók a képességei. Isten az emberek képességeit nem az iskolázottságuk vagy az eszük gyorsasága alapján méri, hanem elsősorban annak mértéke szerint, hogy mennyire fogják fel és fogadják el az igazságot. A jó képességű emberek tisztán fogják fel és értik meg Isten szavait. El tudnak gondolkodni a saját romlott természetükön, és meg tudják találni a gyakorlat helyes alapelveit Isten szavaiban, amikor problémákkal vagy nehézségekkel szembesülnek. A gyenge képességű emberek nem értik az igazságot, és nem tudják magukat Isten szavaihoz mérni, sem megismerni önmagukat. Amikor helyzetekbe kerülnek, nem találják a gyakorlás alapelveit, csak doktrínákat szajkóznak és szabályokhoz ragaszkodnak. Amikor ehhez mértem magam, láttam, hogy legtöbbször nem torzultan fogom fel Isten szavait; csupán arról van szó, hogy néhány kérdést sekélyesebben értek meg, és nem fogom fel a dolgokat olyan gyorsan és nem értem meg őket olyan mélyen, mint a jó képességű emberek. De megértem a dolgokat, amikor a testvérek beszélgetnek velem róluk. A képességeim nem annyira rosszak, hogy ne érteném az igazságot, átlagosnak mondhatók. Most egy felügyelő kötelességét láttam el, és bár néhány alapelvet nem értettem teljesen, és voltak hiányosságaim, a nővérek, akikkel együttműködtem, jobb képességűek voltak, és velük együttműködve én is el tudtam látni bizonyos kötelességeket. Korábban nem értettem, milyen elvek alapján kell megítélni egy ember képességeit, és gyenge képességűnek ítéltem magam, amikor láttam, milyen lassan reagálok. Negatív állapotban éltem, és nem akartam fejlődni. Nemcsak hogy nem tudtam befogadni azt, amikor Isten megvilágosított és útbaigazítást adott, de a munkát is hátráltattam. Miután megértettem az igazságot ebben a tekintetben, képes voltam helyesen kezelni a saját képességeimet, és racionálisan szembenézni a hiányosságaimmal.

Később azon is elgondolkodtam: „Gyerekkorom óta ilyen erős a kisebbrendűségi érzésem. A dolgokról alkotott téves nézőpontjaimon kívül milyen romlott beállítottságaim vannak még?” Isten szavait olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és csak ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok életcélja a hírnévre és a státuszra való törekvés. Minden helyzetben csak a saját hírnevükre és státuszukra gondolnak. A saját viselkedésemet vizsgálva láttam, hogy az megegyezik egy antikrisztuséval. Különösen nagyra becsültem a hírnevemet és a státuszomat. Gyerekkorom óta lassan reagálok, és gyenge a felfogóképességem. Emiatt rossz válaszokat adtam, és az osztálytársaim kigúnyoltak. Ezután már nem akartam válaszolni a kérdésekre, és féltem, hogy ha megint valami rosszat mondok, lenéznek. Miután hinni kezdtem Istenben és kötelességeket végeztem, ugyanez volt a helyzet. Amikor a kötelességem során eltérések mutatkoztak, és mások rámutattak ezekre, úgy éreztem, gyengék a képességeim, és amikor újra kötelességet végeztem, nem voltam hajlandó elmondani a véleményemet, sőt, még a kötelességem elől is ki akartam bújni. Amikor felügyelőként végeztem a kötelességemet, és láttam, hogy a reakcióim és a munkaképességem nem olyan jó, mint a nővéreké, akikkel együttműködtem, azt akartam, hogy a vezetők bocsássanak el. Valójában a saját büszkeségemet védtem, attól tartva, hogy a vezetők átlátnak rajtam, és a munka eredményei alapján rájönnek, hogy minden tekintetben rosszabb vagyok a nővéreknél. Rájöttem, hogy mindennap csak a hírnévre és a státuszra gondolok. Amikor a kötelességem érintette a hírnevemet és a státuszomat, vagy negatív állapotba kerültem és lazítottam, vagy a menekülésen és az áruláson gondolkodtam. Még az sem érdekelt, ha ez akadályozta a gyülekezet munkáját. Az antikrisztusok útján jártam!

Később még több szót olvastam Istentől. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazságra való törekvés a legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy milyen szempontból nézzük. Elkerülheted az emberi mivolt hibáit és hiányosságait, de soha nem kerülheted ki az igazságra való törekvés útját. Függetlenül attól, hogy mennyire tökéletes vagy nemes az emberi mivoltod, vagy hogy esetleg kevesebb hibád és hiányosságod van, és több erősséggel rendelkezel, mint más emberek, ez nem jelenti azt, hogy megérted az igazságot, és nem helyettesítheti az igazságra való törekvésedet. Ellenkezőleg: ha az igazságra törekszel, sokat értesz az igazságból, valamint kellően mély és gyakorlatias megértéssel rendelkezel róla, akkor ez az emberi mivoltod sok hibáját és problémáját kipótolja” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten azt mondja, hogy az igazságra való törekvés ellensúlyozhatja az ember számos hiányosságát. Például lassabban reagálok, mint mások, amikor helyzetekbe kerülök, és a képességeim sem túl jók. Ezek velem született hibák, és nem lehet őket megváltoztatni. Azonban a munkám gyenge eredményeinek oka – az emberi mivoltomban rejlő hibák mellett – elsősorban az volt, hogy nem értettem az igazságot, és nem fogtam fel az alapelveket. Ha jobban kerestem volna az igazság alapelveit azokkal a problémákkal kapcsolatban, amiket nem értettem, és félretettem volna a büszkeségemet, közösséget vállalva és megbeszélve a dolgokat a testvérekkel, akkor én is több igazságot érthettem volna meg. Ez a kötelességem szempontjából is előnyös lett volna. Amikor ezt megértettem, már nem próbáltam kibújni a felügyelői kötelesség alól, és utána proaktívan tudtam dolgozni.

Egyszer a képek készítésének legújabb alapelveiről tartottunk közösséget, és levelet kellett írnunk a testvéreknek, hogy megvitassuk és bevezessük ezeket az alapelveket. Azt gondoltam: „Ez az első alkalom, hogy ilyen fontos levelet kell írnom, mióta felügyelő lettem. Mi van, ha nem írom meg jól, és eltérések lesznek benne?” Eléggé ideges voltam. Rájöttem, hogy megint a kisebbrendűségi érzésem közepette élek, ezért imádkoztam Istenhez, hogy igazítsa ki a gondolkodásmódomat. Bár lehet, hogy nem tudom olyan átfogóan megírni, először is kezdeményeznem kell a munkát, a hiányosságokat pedig a nővérek később pótolhatják. Később megnyugodtam, és írás közben gondolkodtam. Írás közben éreztem Isten útmutatását, és néhány alapelv még világosabbá vált számomra, mint amikor közösséget tartottunk róluk. Megtapasztaltam, hogy ha az ember a szívét a kötelességének szenteli, Isten megvilágosítja és útmutatást ad neki.

Most már több mint egy éve végzem a felügyelői kötelességet. A nővért, aki eredetileg a társam volt, áthelyezték, így Li Jüe nővér jött, hogy együttműködjön velem. Li Jüe korábban a csoportvezetőm volt, amikor a képekkel kapcsolatos kötelességeket végeztem. Arra gondoltam, milyen rossz voltam korábban, és hogy Li Jüe milyennek ismer engem. Mit fog gondolni rólam, amikor ezúttal együtt dolgozunk? Rájöttem, hogy nem szabad a büszkeségemmel foglalkoznom. Nem számít, milyen hiányosságaim voltak korábban, vagy milyen hiányosságok fognak kiderülni a mostani közös munka során, higgadtan kell szembenéznem velük. Később saját kezdeményezésemre bemutattam a munkafolyamatot Li Jüének, és a munka megbeszélése során is proaktívan kifejtettem a véleményemet. Ebben az időszakban, amikor Li Jüével nem értettünk egyet, egyszerűen elmondtam az elképzeléseimet. Néhány véleményemet elfogadták, és néhány nem volt megfelelő. Függetlenül attól, hogy elfogadták-e őket vagy sem, a közösség révén megértettem néhány alapelvet. Egy nap Li Jüe azt mondta: „Amikor korábban együtt dolgoztunk, nem mondtál semmilyen véleményt, csak a saját munkádat végezted. De most, hogy együttműködöm veled, látom, hogy sokat változtál.” Amikor ezt hallottam tőle, eléggé meghatódtam. Ha Isten szavai nem vezettek volna, soha nem lettem volna képes levetni a kisebbrendűségi érzés gyötrelmét, és soha nem tudtam volna olyan aktívan végezni a kötelességemet, mint most. Mindezek Isten szavai által elért eredmények. Hála legyen Mindenható Istennek!