1997-ben egy betegség miatt kezdtem el hinni az Úrban, és nemsokára javult az állapotom. Nagyon hálás voltam az Úr kegyelméért. 2003 tavaszán megtudtam, hogy az Úr Jézus visszatért, és Ő Mindenható Isten. Mindenható Isten szavait olvasva megértettem, hogy Isten hatezer éves irányítási terve három szakaszra oszlik, és hogy Mindenható Isten a munka utolsó szakaszát, az ítélet munkáját végzi. Mindenki, aki elfogadja Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és akinek a romlott beállítottságai megtisztulnak, az Isten által megmenekülhet és beléphet az Ő királyságába. Így hát elfogadtam Mindenható Istent és aktívan odaszántam magam az evangélium hirdetésének. Bár a családom próbált megállítani, a szomszédaim gúnyoltak, a nagy vörös sárkány pedig követett és megpróbált letartóztatni, valahányszor arra gondoltam, hogyan gyógyította meg Isten a betegségemet, és arra a csodálatos rendeltetési helyre, amelyet Ő az embernek ígért, úgy éreztem, hogy ezt a kis nehézséget nagyon is megéri elszenvedni.

Egy szempillantás alatt 2021 elején jártunk, és az újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben. Abban az időben gyakran tompa, sajgó fájdalmat éreztem az alhasamban. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, és úgy gondoltam, csak megfáztam a hideg időben. De június végére a fájdalom sokkal rosszabb lett, és gyakran volt véres a vizeletem, ezért a családom sietve bevitt a kórházba. A vizsgálat után az orvos komolyan azt mondta: „Miért nem jött be hamarabb? A méhe akkora, mint egy tízhetes terhesnek, és tele van kinövésekkel. Ez nem csak vér a vizeletében, hanem méhvérzés. A helyzet nem fest jól. Azonnal műtétre van szüksége.” Ezt hallva hirtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. „Hogy lehet ez?” – gondoltam. „Mindez idő alatt végeztem a kötelességemet. Isten oltalma alatt kellene állnom!” Amikor hazaértem, imádkoztam Istenhez: „Istenem, tudom, hogy a Te engedélyeddel van ez a betegségem, de az orvos szavai megrémisztettek. Kérlek, adj útmutatást, hogy megérthessem a szándékaidat.” Eszembe jutott egy sor Isten szavaiból: „Hidd, hogy Isten biztosan a te Mindenhatód.” Így hát kinyitottam a számítógépemet, és megkerestem azt a passzust Isten szavaiban: „Ne légy türelmetlen olyan dolgok megoldása miatt, amelyeket nem értesz; vidd gyakrabban Isten elé az ilyen ügyeket, és ajánlj fel Neki őszinte szívet. Hidd, hogy Isten biztosan a te Mindenhatód. Óriási vágyakozásodnak kell lennie Isten után, mohón keresve, miközben visszautasítod a Sátán kifogásait, szándékait és trükkjeit. Ne csüggedj el. Ne légy gyenge. Keresd teljes szíveddel; várd teljes szíveddel. Aktívan működj együtt Istennel, és szabadítsd meg magad a belső akadályaidtól” (Isten közlése). Ahogy a szavain töprengtem, a szívem fokozatosan megnyugodott. Tudtam, hogy Isten szándékainak ott kell lenniük abban, hogy megkaptam ezt a betegséget. Noha még nem értettem, tudtam, hogy imádkoznom és keresnem kell, és várnom kell Isten útmutatására. Isten mindenható, és Ő gyakorol szuverenitást a sorsom felett. Az orvosok a tudásuk és a tapasztalataik alapján állítanak fel diagnózist, de nem hagyhattam, hogy a szavaik megijesszenek. Hinnem kellett Istenben. Erre gondolva már nem féltem. Július elején megműtöttek, hogy eltávolítsák a méhemet, a petefészkeimet és a petevezetékeimet. Az orvos azt mondta: „Nagy szerencséje van. A szövettani lelet jóindulatú lett.” Csendben hálát adtam Istennek a szívemben. Több mint húsz nap pihenés után újra elkezdtem végezni a kötelességemet.

Azt hittem, a betegségnek vége, de sejtelmem sem volt róla, hogy ez még csak a kezdet. Mivel már három nagy műtétem volt életemben – egy epehólyag-eltávolítás, egy vakbélműtét, most pedig a méheltávolítás –, hamarosan műtét utáni szövődmények sorozatától kezdtem szenvedni. Egy augusztus eleji éjszakán hirtelen erős hasi fájdalom tört rám, és a családom sietve bevitt a kórházba. A diagnózis bélelzáródás volt. Az orvosok azonnal levezettek egy csövet, hogy kiürítsék a gyomromat és kitisztítsák a beleimet. A cső irritálta a nyelőcsövemet, ami miatt folyamatosan hánytam. Emiatt és az elviselhetetlen hasi fájdalom miatt sem nyugodtan ülni, sem feküdni nem tudtam. Az egész megpróbáltatás, amely egy teljes napig és éjszakáig tartott, teljesen kimerített. Aztán másnap éjjel tizenegy órakor újabb kínzó fájdalomhullám tört rám. A férjem látta, mennyire sápadt vagyok, ezért gyorsan elment orvost keresni. A CT-vizsgálat kimutatta, hogy kilyukadt a belem, és nagy mennyiségű folyadék van a hasüregemben, ami azonnali műtétet igényelt. Akkorra már az ájulás szélén álltam a fájdalomtól, és patakokban folyt az arcomról a könny és a veríték. Újra és újra azt kiáltottam a szívemben: „Istenem, ments meg! Ó, Istenem...” Kábultan Isten szavai jelentek meg az elmémben: „Hidd, hogy Isten biztosan a te Mindenhatód” (Isten közlése). Nem tudom, mennyi idő telt el, mire egy orvos felrázott, és azt kérdezte: „Hogy van? Hogy tudott elaludni?” Csak ekkor döbbentem rá, hogy a nagy kínok közepette valójában elaludtam. Mivel már túl késő volt sebészt hívni, csak visszaküldtek a szobámba megfigyelésre. Váratlanul mélyen aludtam másnap reggel hét óra utánig. Amikor az orvos bejött megvizsgálni, tanácstalan arckifejezéssel mondta: „A CT-vizsgálat egyértelműen folyadékot mutatott ki a hasüregében. Hogy lehet, hogy most stabilizálódott az állapota?” A szívemben újra és újra hálát adtam Istennek. Egy héttel később kiengedtek a kórházból.

Az epehólyagom eltávolítása okozta epés reflux miatt a gyomrom gyakran felpuffadt és égett. A mellkasomban és a hátamban érzett fájdalom súlyos volt, és egész nap nem tudtam rendesen enni vagy aludni. Több különböző kórházban jártam, és sokféle hagyományos kínai gyógyszert kipróbáltam, de semmi sem segített. Az álmatlanságom is rosszabbodott; néha egész éjszaka egyáltalán nem tudtam aludni. Látva, hogy napról napra fogyok, állandó szorongásban és aggodalomban éltem. „Ha ez így megy tovább, képes leszek még végezni a kötelességemet?” – gondoltam. „Ha nem tudok enni vagy aludni, meg fogok halni? És ha meghalok, hogyan lehetek még akkor is megmentve?” Nem tehettem róla, de egy kicsit félreértettem Istent. „A hitemnek ezekben az éveiben mindvégig végeztem a kötelességemet, jóban-rosszban. Bár már több mint egy éve beteg vagyok, nem hagytam abba a kötelességem végzését. Miért nem oltalmaz engem Isten? Lehet, hogy Isten arra használja ezt a betegséget, hogy felfedjen és kivessen engem?” Újra és újra könnyek között imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, olyan gyenge vagyok. Aggódom, hogy nem leszek képes jól végezni a kötelességemet, és még jobban félek attól, hogy ha meghalok, nem lehetek megmentve. Istenem, könyörgöm, adj útmutatást nekem, hogy megtaláljam a gyakorlás útját a szavaidban.” Ekkor megláttam Isten szavait: „Milyen utat kövessenek az emberek, amikor valamilyen betegség jelentkezik? Hogyan döntsenek? Az embereknek nem kellene gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba süllyedniük, és saját jövőbeli kilátásaikról és útjaikról töprengeniük. Sőt, minél inkább ilyen idők, ilyen különleges helyzetek és körülmények adódnak, és minél inkább ilyen azonnali nehézségekbe kerülnek az emberek, annál inkább kellene keresniük az igazságot és törekedniük az igazságra. Csak így nem lesznek hiábavalók a prédikációk, amelyeket a múltban hallottál, valamint az igazságok, amelyeket megértettél, és csak így fognak hatni. Minél inkább ezekhez hasonló nehézségekkel találod szemben magad, annál inkább le kell mondanod a saját vágyaidról, és alá kell vetned magad Isten irányításának. Isten célja azzal, hogy ilyen helyzeteket alakít és ilyen feltételeket rendez számodra, nem az, hogy a gyötrelem, szorongás és aggodalom érzelmeibe süllyedj, és nem az, hogy próbára tedd Istent, hogy meggyógyít-e, ha betegség ér, ezzel kipuhatolva az igazságot az ügyben; Isten azért alakítja számodra ezeket a különleges helyzeteket és körülményeket, hogy az ilyen helyzetek és körülmények között gyakorlati leckéket tanulj, hogy még inkább be tudj lépni az igazságba és az Istennek való alávetettségbe, és hogy világosabban és pontosabban lásd, hogyan rendez Isten minden embert, eseményt és dolgot. Az emberek sorsa Isten kezében van, és akár érzékelik ezt, akár nem, akár igazán tudatában vannak ennek, akár nem, az embereknek alá kell vetniük magukat, nem pedig ellenállniuk Istennek és elutasítaniuk Őt, és főleg nem próbára tenniük Őt. Mindenképpen meghalhatsz, és ha ellenállsz Istennek, elutasítod és próbára teszed Őt, akkor magától értetődő, hogy mi lesz a sorsod. Ezzel szemben, ha ugyanezen helyzetekben és körülmények között képes vagy azt keresni, hogy hogyan kellene egy teremtett lénynek alávetnie magát a Teremtő irányításának, azt keresni, hogy milyen leckéket kell megtanulnod és milyen romlott beállítottságokat kell ismerned azokban a helyzetekben, amelyeket Isten hoz létre számodra, ha képes vagy megérteni Isten szándékait ezekben a helyzetekben és jól tanúskodni, hogy megfelelj Isten elvárásainak, akkor ez az, amit tenned kell. Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem. Istennek nem az volt a szándéka azzal, hogy megengedte, hogy ez a betegség rám törjön, hogy elmerüljek a bánatban, a szorongásban és az aggodalomban, hanem az, hogy keressem az igazságot, megtanuljam a leckéket, és megismerjem azt a romlott beállítottságot, amelyet felfedtem. Valamint az, hogy próbára tegye, van-e valódi hitem Istenben, és alávetem-e magam Neki. Visszagondolva a betegségem elmúlt több mint egy évére, mindenféle kezelést kipróbáltam – hagyományos kínai orvoslást, nyugati orvoslást és népi gyógymódokat. Híres orvosoknál és specialistáknál jártam, de az állapotom nemhogy nem javult, valójában rosszabbodott. A bánat, szorongás és aggodalom állapotában éltem, félve attól, hogy ahogy a betegségem előrehalad, képtelen leszek végezni a kötelességemet, és még jobban félve attól, hogy ha meghalok, nem lehetek majd megmentve. A szívem sajgott és gyenge volt, és elvesztettem a hitemet Istenben. A múltban, amikor megbetegedtem, és láttam Isten oltalmát és kegyelmét, nagyon hálás voltam Neki. De most, hogy a betegségem súlyos volt, és nem láttam a kegyelmét és áldásait, arra gyanakodtam, hogy Isten arra használja a betegségemet, hogy felfedjen és kivessen engem. Még azt is megpróbáltam, hogy az Istenbe vetett hitem évei alatti lemondásaimat és szenvedéseimet tőkeként használjam fel, hogy alkudozzak Vele, és panaszkodtam, hogy miért nem oltalmaz engem. A valóságban Isten arra használta ezt a betegséget, hogy felfedje a hitemben lévő tisztátalanságokat, és hogy megismertesse velem a saját romlottságomat, valamint hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Megértve Isten gondos szándékait, mély megbánást éreztem. Letérdeltem és imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, hajlandó vagyok a Te kezedbe helyezni magam és alávetni magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek. Kérlek, adj útmutatást nekem.”

A következő időszakban továbbra is szedtem a hagyományos kínai gyógyszereket, de az állapotom mégsem javult. Olyan volt, mintha tűz égne a gyomromban, és annyira hányingerem volt, hogy nem tudtam enni. Az egész testem sajgott, éjszaka pedig csak altatókra hagyatkozva tudtam aludni alig két-három órát. Később nemcsak a kötelességemet nem tudtam végezni, de még az összejöveteleken sem tudtam rendszeresen részt venni. 2023 júliusában az állapotomra való tekintettel azt javasolta a gyülekezet, hogy ideiglenesen szüneteltessem a gyülekezeti életemet, hogy otthon pihenjek és gyógyuljak. Nagy gyötrelmeket éltem át. „Bármennyire is szenvedtem korábban, összeszorítottam a fogam, és kitartottam a kötelességemben, azt gondolva, hogy Isten meg fog gyógyítani” – gondoltam. „De most még az összejövetelekre sem tudok elmenni. Képes leszek-e bármilyen bizonyságot tenni? Nem csak arra várok, hogy Isten kivessen?” Összetört bennem a remény utolsó szikrája is. Aznap hazamentem, ledobtam magam az ágyra, és csak zokogtam. Arra gondoltam, hogy a körülöttem lévő testvérek mind egészségesek, és képesek normálisan részt venni az összejöveteleken és végezni a kötelességeiket. Még néhány nem hívő is egészséges. Engem miért sújt folyamatosan betegség?

Augusztus végén ismét kórházba kerültem bélelzáródás miatt. Ez idő alatt az alhasamban, a gyomromban és a hátamban érzett mindennapos fájdalom elviselhetetlen kínokat okozott. Alig tudtam enni valamit, így a táplálkozást illetően csak a fehérje- és glükózinfúziókra hagyatkozhattam. Gyorsan fogytam több mint 20 kilót. A férjem abbahagyta a munkát, hogy velem maradjon a kórházban, és minden nap masszírozta a hátamat. Néhányszor éreztem, ahogy a könnyei a hátamra hullanak. Tudtam, hogy a napjaim valószínűleg meg vannak számlálva. Éjszaka, amikor nem tudtam aludni, a hitem húsz évének jelenetei villantak át az elmémen. A férjem tiltotta, hogy higgyek Istenben, sőt válással fenyegetett, de én nem kötöttem kompromisszumot. A világi emberek gúnyoltak, kinevettek és sértegettek, de én nem hátráltam meg. A nagy vörös sárkány nyomon követett és üldözött, de nem veszítettem el a hitemet. Azt hittem, Isten látni fogja az évek során hozott lemondásaimat és szenvedéseimet, és a legvésőkig meg fog oltalmazni, lehetővé téve, hogy meglássam a királyság pompáját. Soha nem képzeltem volna, hogy amivel most szembenézek, az lehet az életem vége. Megszakadt a szívem, és nem tudtam nem arra gondolni: „Ennyi szenvedés után végül mégis meg kell halnom. Ha tudtam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, miért kezdtem volna el egyáltalán hinni Istenben?” Néhány napig csak feküdtem a kórházi ágyon, nem imádkoztam, és nem olvastam Isten szavait. Az elmémben csak olyan képek jártak, hogy mi történik a halál után. Különösen arra gondoltam, hogy a szellemi birodalom sötét, homályos ködbe burkolózik, ami olyan sötét, hogy a kezedet sem látod magad előtt, nincs ott család, hogy társaságot nyújtson neked, és megborzongtam a félelemtől. Egy nap a testvérem és a felesége bejöttek a kórházba meglátogatni. Látva engem olyan csontsoványan és gyengén, a testvérem könnyes szemmel mondta: „Ne add fel! Többet kell imádkoznod és Istenre hagyatkoznod!” A szavai bűntudattal és nyugtalansággal töltöttek el. Azt gondoltam: „Amióta megbetegedtem, amikor Isten kegyelmet és áldásokat mutatott nekem, megköszöntem Neki és úgy éreztem, hogy Istenben hinni csodálatos. De most, hogy a halál közelít, elkezdek panaszkodni Rá, sőt meg is bánom a hitemet. Ez Isten elárulása!” Abban az időszakban minden nap több mint tíz órán át kaptam infúziót. A kilencedik napra mindkét karom annyira megduzzadt, hogy már nem tudták bekötni az infúziót, így nem volt más választásom, mint hogy kiengedjenek. Miután hazatértem, újra és újra imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, a halállal szembenézve a szívem tele van rettegéssel és tehetetlenséggel, valamint Veled szembeni félreértésekkel, panaszokkal és észszerűtlen követelésekkel. Istenem, kérlek, adj útmutatást, hogy megismerjem a saját romlottságomat, és megértsem a szándékaidat.”

Az ágyamnak dőlve kinyitottam a számítógépemet, és megláttam Isten szavait: „Elméjében mindenki csak a sok kegyelemre, áldásra és ígéretre tud gondolni, amelyekkel Jahve megajándékozza az embereket, de sohasem gondolnak arra – vagy nem tudják elképzelni –, miféle jelenet következik akkor, amikor Jahve mindezt elveszi tőlük. Mindenki, aki elkezd hinni Istenben, csak Isten kegyelmét, áldásait és ígéreteit kész elfogadni, és csak az Ő kedvességét és könyörületét hajlandó elfogadni. Arra azonban senki nem vár vagy készül, hogy elfogadja Isten fenyítését és ítéletét, az Ő próbatételeit és finomítását, vagy az Ő megfosztását, és egyetlen ember sem tesz előkészületeket arra, hogy elfogadja Isten ítéletét és fenyítését, az Ő megfosztását vagy az Ő átkait. Ez a kapcsolat az emberek és Isten között normális vagy abnormális? (Abnormális.) Miért mondjátok, hogy abnormális? Miért nem kielégítő? Azért nem kielégítő, mert az emberek nem rendelkeznek az igazsággal. Ez azért van, mert az embereknek túl sok elképzelésük és képzelődésük van, folyton félreértik Istent, és mindezt nem hozzák helyre azáltal, hogy az igazságot keresik – ez az oka annak, hogy nagy valószínűséggel fordulnak elő problémák. Konkrétan az emberek csak azért hisznek Istenben, hogy áldásban részesüljenek. Csak alkut akarnak kötni Istennel, és követelni akarnak Tőle dolgokat, de nem törekednek az igazságra. Ez nagyon veszélyes. Mihelyt olyasmivel szembesülnek, ami ellentmond az elképzeléseiknek, azonnal elképzelések, sérelmek és félreértések alakulnak ki bennük Istennel kapcsolatban, sőt, még odáig is elmehetnek, hogy elárulják Őt. Súlyosak ennek a következményei? Milyen úton jár Istenbe vetett hitében a legtöbb ember? Bár valószínűleg már sok prédikációt meghallgattatok, és úgy érzitek, megértettetek jó néhány igazságot, valójában még mindig csak azért járjátok az Istenbe vetett hit útját, hogy jóllakjatok cipókkal” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). „Jób az igaz hit embere volt. Amikor Isten megáldotta őt, hálát adott Istennek. Amikor Isten fegyelmezte és kifosztotta, akkor is hálát adott Istennek. Hogyan reagált Jób a tapasztalata végén, amikor öreg volt, és Isten mindenét elvette? Nemcsak hogy nem panaszkodott, hanem dicsőítette Istent, és tanúságot tett Mellette. [...] Az emberek gyakran mondják: »Minden, amit Isten tesz az emberekért, az hasznos, és az Ő jó szándékaiból fakad.« Vajon ez az igazság? (Igen.) De el tudod-e fogadni ezt? El tudod fogadni, amikor Isten megáld téged, de el tudod-e fogadni azt, amikor elvesz tőled? Nem tudod elfogadni, azonban Jób el tudta. Ezt a kijelentést ő igazságnak tekintette – hát nem szerette-e az igazságot? Amikor Isten mindenét elvette fájdalmas veszteséget okozva neki, és amikor Jób nagyon súlyos betegségben szenvedett, akkor e miatt az egyetlen kijelentés miatt – »Mindaz, amit Isten tesz, helyes, és az Ő jó szándékaiból fakad« –, és mert a szívében megértette, hogy ez az igazság, bármennyire is szenvedett, úgyis képes volt ragaszkodni ahhoz, hogy ez a kijelentés helyes. Ezért mondjuk, hogy Jób szerette az igazságot. Továbbá, bármilyen eszközt használt is Isten, hogy megpróbálja Jóbot, ő elfogadta azt. Akár úgy, hogy elvették a dolgait, akár úgy, hogy rablók fosztották ki, sőt, úgy is, hogy Jóbot fekélyekkel sújtották, mindezek ellentétesek az emberi elképzelésekkel – de vajon hogyan birkózott meg ezekkel Jób? Panaszkodott Istenre? Egyetlen szóval sem panaszkodott Istenre. Ez az igazság szeretete, a méltányosság szeretete és az igazságosság szeretete. Szívében azt mondta: »Isten olyan méltányos velünk, emberekkel, és olyan igazságos! Bármit is tesz Isten, az helyes!« Ezért tudta dicsőíteni Istent, mondván: »Bármit is tesz Isten, nem fogok panaszkodni. Isten szemében a teremtett lények csak férgek. Bárhogyan is bánik velük Isten, az rendben van és indokolt.« Hitt abban, hogy minden, amit Isten tesz, az helyes és valami pozitív. Súlyos fájdalmai és rossz közérzete ellenére sem panaszkodott. Ez az igazság őszinte szeretete, amelyet mindenkinek csodálnia kell; és mindez hivatalosan is bebizonyosodott. Függetlenül attól, hogy mennyit veszített, vagy milyen nehéz körülmények között élt, Jób nem panaszkodott Istenre, hanem alávetette magát. Ez az igazság szeretetének a megnyilvánulása” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az önismeret alapvető az igazságra való törekvéshez). Isten szavain töprengve elöntött a szégyen! Az én nézőpontom szerint az Istenbe vetett hit pusztán arról szólt, hogy kegyelmet és áldásokat kapjak Tőle. Soha nem képzeltem volna, hogy egy napon Isten ítélete és fenyítése, vagy megpróbáltatások és finomítás ér majd utol, még kevésbé vérteztem fel magam előre az igazsággal, hogy szembenézzek Isten ítéletével. Bár kívülről tudtam Jób tapasztalatait, és emlékezetből fel tudtam idézni a lényeges szavakat, amelyeket akkor mondott, amikor szilárdan megállt bizonyságtételében, mindaz, amit megértettem, csak doktrína volt. Jób azért tapasztalta meg Isten próbatételeit, mert félte Istent és kerülte a rosszat. Elvesztette minden vagyonát és a gyermekeit, a testét pedig fájdalmas fekélyek borították. A felesége gúnyolta, a barátai pedig nevetség tárgyává tették, de ő mégis ragaszkodott az integritásához. Szélsőséges szenvedései közepette inkább átkozta volna meg születése napját, minthogy Istenre panaszkodjon, vagy elhagyja az Ő nevét. Úgy tekintette hogy az „Mindaz, amit Isten tesz, helyes, és az Ő jó szándékaiból fakad” a legfőbb gyakorolandó igazság. Amennyiben valami Istentől származik, legyen az jó vagy rossz, el tudta fogadni és alá tudta vetni magát. Istenbe vetett hitével, a Neki való alávetettségével és istenfélelmével legyőzte a Sátánt, és erőteljes bizonyságot tett Isten mellett. A doktrínák szintjén tudtam, hogy minden, amit Isten tesz, helyes, és magában foglalja az Ő jó szándékait, de amikor a hosszan tartó betegségem a halál szélére sodort, a valódi érettségem teljesen feltárult. Elkezdtem számon tartani a saját érdemeimet, panaszkodtam, hogy miért nem oltalmaz engem Isten, sőt még a hitemet is megbántam, és mindazt, amiről lemondtam, és amit feláldoztam. Amikor Isten megáldott, tele voltam hálával Iránta, de amikor az, amit tett, ellentétes volt az elképzeléseimmel, vitatkoztam és szembeszegültem Vele. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek; annyira nélkülöztem az emberi mivoltot! Ekkor arccal a földre borultam és imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, Te vagy a Teremtő, én pedig egy teremtett lény vagyok. Bármit is teszel, nem szabadna panaszkodnom vagy követeléseket támasztanom Veled szemben. Istenem, hajlandó vagyok alávetni magam a vezényléseidnek és elrendezéseidnek.”

A következő napokban elkezdtem elrendezni a dolgaimat. Összecsomagoltam Isten szavainak könyveit, és elmondtam egy nővérnek, hová tettem őket. Imádkoztam és kerestem azt is, hogyan nézzek szembe helyesen a halállal. Megláttam egy passzust Isten szavaiból: „Így kell tekintened a halál kérdésére. Mindenkinek szembe kell néznie a halállal az életében, vagyis az út végén mindenkinek a halállal kell szembenéznie. A halálnak azonban különböző természetei vannak. Ezek közül az egyik az, hogy az Isten által előre elrendelt időpontban az emberek befejezik a saját küldetésüket, Isten lezárja a fizikai életüket, így a fizikai életük véget ér, bár ez nem jelenti azt, hogy vége az életüknek. Amikor egy ember hús-vér test nélkül van, akkor vége az életének – ez a helyzet? (Nem.) Az, hogy az életed milyen formában létezik a halál után, attól függ, hogyan bántál Isten munkájával és szavaival, amíg éltél – ez nagyon fontos. Az, hogy milyen formában fogsz létezni a halál után, vagy hogy létezni fogsz-e vagy sem, attól függ, hogyan viszonyultál Istenhez és az igazsághoz, amíg éltél. Ha az életed során, miközben a halállal és mindenféle betegséggel szembesülsz, az igazsághoz való hozzáállásod a lázadás, az ellenállás és az igazsággal szembeni idegenkedés, akkor hogyan fogsz létezni a halál után, ha eljön a testi életed vége? Biztosan más módon fogsz létezni, és az életed biztosan nem fog folytatódni. Ezzel szemben, az életed során mindaddig, amíg a hús-vér testben tudatosság van, az igazsággal és Istennel szembeni hozzáállásod az alávetettség és a hűség, és igaz hited van, akkor, még ha a fizikai életed véget is ér, az életed még tovább fog létezni egy másik formában egy másik birodalomban. Ez a halál definíciója” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Miután elolvastam Isten szavait, nagyon nyugodtnak éreztem magam. Mindenkinek szembe kell néznie a halállal, de az, hogy milyen természetű az egyes emberek halála, és mi a kimenetelük a halál után, nagyon eltérő. Hogy visszatérnek-e a Teremtő elé, vagy a Sátánnal a pokolba szállnak alá, az attól függ, milyen volt a hozzáállásuk Istenhez és az igazsághoz, amíg éltek. Eszembe jutott a Biblia egyik verse, amely így szól: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Jób egész életében félte Istent és kerülte a rosszat. A Sátán támadásai és az általa okozott gyötrelmek közepette szilárdan megállt az Isten melletti bizonyságtételében, ami vigaszt hozott Isten szívének. A halállal szembesülve Jób képes volt szívből alávetni magát. Az elméje nyugodt és békés volt, minden aggodalom vagy félelem nélkül. Akkor megértettem, hogy nem maga a halál az, ami ijesztő. Az az ijesztő, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem törekszik az igazságra vagy nem nyeri el azt, továbbra is a romlott beállítottsága és sátáni filozófiák szerint él, és továbbra is fellázad Isten ellen és ellenáll Neki. Bármilyen hosszú is legyen egy ilyen testi élet, vagy bármilyen kényelmes, az csak átmeneti, és a halál után az embernek akkor is a pokolba kell mennie, hogy megbűnhődjön. De ha valaki képes törekedni az igazságra, amíg életben van, és elnyerni az igazságot az életeként, megélni az istenfélelem és az Istennek való alávetettség valóságát, ahogy Jób tette, és szilárdan állni bizonyságtételében, hogy megszégyenítse a Sátánt, akkor még ha a fizikai teste meg is hal egy napon, ő mégis olyan ember, akit Isten elismer. A halállal szembesülve csak félreértéseket, panaszokat és ésszerűtlen követeléseket tártam fel Istennel szemben. Tele voltam Vele szembeni lázadással és ellenállással. Még ha tovább élnék is, ha a romlott beállítottságom nem változna meg, a végén akkor is kivettetnék és büntetésben részesülnék.

Később elkezdtem elgondolkodni. A betegség közel három évnyi megtapasztalása után annyi lázadást és félreértést tártam fel Istennel szemben. Bár tudtam, hogy minden, amit Ő tesz, helyes, és hogy alá kellene vetnem magam, a halállal szembesülve mégsem tudtam sehogy sem alávetni magam. Még vitatkozni is képes voltam Istennel, és szembeszegültem Vele. A romlott beállítottságom melyik aspektusa okozta ezt? Egy nap megláttam Isten szavait: „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva, valamint túláradó ambícióinak és vágyainak előfeltétele alapján dönt a kötelessége végzéséről. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a menny királyságába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban való részesülés. Kívülről tehát úgy tűnik, hogy mielőtt kiközösítik, sok antikrisztus végzi a kötelességét, és egy átlagembernél még több mindenről le is mondott és többet is szenvedett. Az, amit áldoznak, és az ár, amelyet fizetnek, egy szinten van Pállal, és nem is utazgatnak kevesebbet Pálnál. Olyasmi ez, amit mindenki lát. A viselkedésüket, valamint a szenvedésre és az ár megfizetésére való elhatározásukat tekintve nem szabadna, hogy ne kapjanak semmit. Isten azonban nem a külsődleges viselkedése alapján tekint egy emberre, hanem a lényege, a beállítottsága, az általa feltártak, valamint minden egyes általa tett dolog természete és lényege alapján” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok csak azért végzik a kötelességüket, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek. Ha nem lenne jó kimenetel, nem lennének jutalmak vagy áldások, egy antikrisztus nem hinne Istenben, nemhogy szenvedne a kötelességéért. Minden, amit egy antikrisztus tesz, arról szól, hogy megpróbáljon alkudozni Istennel, abban a téveszmében reménykedve, hogy kis árat cserélhet nagy áldásokra. Elgondolkodtam magamon. Miután elkezdtem hinni Istenben, és tudomást szereztem az ígéreteiről és áldásairól, valamint arról, hogy az emberek beléphetnek a mennyek országába és elnyerhetik az örök életet, aktív lettem az evangélium hirdetésében és a kötelességem végzésében. Bármennyire próbált is megállítani a családom, bárhogy gúnyoltak vagy sértegettek a körülöttem lévők, vagy még akkor is, amikor a nagy vörös sárkány üldözött, nem hátráltam meg. Még akkor is kitartottam a kötelességemben, amikor betegség gyötört, és nem tudtam enni vagy aludni. De amikor a betegségem súlyosbodott, és a halál fenyegetésével néztem szembe, panaszkodtam, hogy miért nem oltalmaz engem Isten, sőt megbántam, hogy az évek során lemondtam dolgokról és áldozatokat hoztam, és megbántam a hitemet. Amit feltártam, az nem volt más, mint lázadás és árulás Istennel szemben. Pálra gondoltam. Beutazta egész Európát, hogy hirdesse az evangéliumot, és rengeteget szenvedett, és nagy árat fizetett, de a szenvedése és az ár, amit fizetett, csak azért volt, hogy áldásokat és koronát nyerjen. Ezt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Pál alkualapként használta a szenvedését és az árat, amit fizetett, hogy megpróbáljon üzletet kötni Istennel, nyíltan zúgolódva Ellene. Ezzel arra utalt, hogy az alapján, amit feláldozott és elért, Istennek jutalmakat, koronát és jó rendeltetési helyet kell adnia neki; máskülönben Isten nem lenne igazságos. A beállítottság, amit feltártam, ugyanaz volt, mint Pálé. A tetteim alapján megérdemeltem volna, hogy elvesszek, de Isten mégis megengedte, hogy éljek. Ez egy esély volt számomra a bűnbánatra, Isten nagy irgalmának és kegyelmének cselekedete.

Korábban azt hittem, hogy függetlenül attól, hogy üldöztetéssel, nyomorúsággal vagy életveszélyes betegséggel találkozom, amíg ki tudok tartani a kötelességem mellett, addig Isten gondoskodik rólam és oltalmaz, és képes leszek túlélni és megmenekülni. Isten szavaiból láttam, hogy ez a nézőpont teljesen abszurd. Mindenható Isten azt mondja: „Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre és sorsukra, és hogy képesek-e megfelelő színvonalú teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amelyekkel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, végre megértettem, hogy a megmenekülés nem arról szól, hogy ragaszkodok a kötelességem végzésének külsődleges gyakorlásához. A lényeg az, hogy az ember törekedjen az igazságra és elnyerje azt a kötelessége során, hogy elérje a beállítottságbeli változást, és tanulja meg a leckéket a különböző környezetekben, amelyeket Isten alakít ki, képessé válva arra, hogy alávesse magát Istennek, és kiszolgáltassa magát az Ő vezényléseinek, éppúgy, mint Jób. Csak így felelhet meg az ember a megmeneküléshez és a túléléshez szükséges feltételeknek. Fogadalmat tettem imámban. Függetlenül attól, hogy mi lesz a kimenetelem, hajlandó voltam józan ésszel rendelkező teremtett lény lenni. Ha Isten még megengedi, hogy éljek, hajlandó voltam újrakezdeni, elengedni az áldások elnyerésére irányuló szándékomat, és felhagyni azzal, hogy Istennel próbáljak alkudozni. Azért végezném a kötelességemet, hogy elnyerjem az igazságot és viszonozzam Isten szeretetét. Ha Isten úgy rendelte el, hogy az életem ezen a ponton érjen véget, hajlandó voltam alávetni magam a vezényléseinek és elrendezéseinek. Ezután az állapotom sokat javult. Bár a betegségem továbbra sem javult, és az idő nagy részében fájt az egész testem, és néha még az elmém sem volt túl tiszta, a szívem békés volt. Újra és újra imádkoztam Istenhez, hajlandóan arra, hogy életemet és halálomat az Ő kezébe helyezzem. Alávetném magam bárminek, amit Ő vezényel.

Ezután az egészségem tovább romlott. Még egy korty víztől is hányingerem lett és hánytam. Jártányi erőm sem volt. A legélénkebben a szeptember 18-i éjszakára emlékszem. Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni. Hajnalra belázasodtam, és a fájdalom az egész testemben elviselhetetlen volt. Csendben imádkoztam a szívemben: „Ó, Istenem, nem hiszem, hogy túlélem. Bár sok mindent nehezen hagyok hátra, teremtett lény vagyok. Akár élek, akár meghalok, akár jó a kimenetelem és a rendeltetési helyem, akár nem, csak azt kérem, hogy alávethessem magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek.” Eszembe jutottak Isten szavai: „Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos!” „Isten szava hatásos gyógyszer! Megszégyeníti az ördögöket és a Sátánt! Ha megragadjuk Isten szavát, az támaszt nyújt nekünk. Az Ő szava gyorsan cselekszik, hogy megmentse a mi szívünket! Mindent eloszlat, és mindent megbékéltet” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Igen, Isten mindenható. Élet és halál Isten egyetlen gondolatán múlik. Az orvosok kezelhetik a betegségeket, de életet nem tudnak menteni. Isten az egyetlen támaszom, és csak az Ő szavai által élve találhat békére a lelkem. Isten szavain töprengve észrevétlenül elaludtam. Több mint két év óta ez volt az egyetlen alkalom, hogy altató bevétele nélkül aludtam el, és közel négy órát aludtam. Amikor felébredtem, mentálisan sokkal jobban éreztem magam, és a fájdalom is jelentősen enyhült. Szavakkal leírhatatlanul csodálatos érzés volt. Később valami még csodálatosabb történt. Egy este vacsora után a férjem segített lemenni sétálni, amikor összefutottunk egy velem egykorú nővel. Rám nézett, és megkérdezte: „Hölgyem, miért olyan gyenge?” A férjem elmesélte neki az állapotomat. A nő azt mondta: „Volt egy barátnőm, aki pont ilyen volt. Egy közeli kis kórházban kezelték, és most már teljesen jól van.” Másnap a férjem elvitt abba a kórházba. Csupán néhány tucat jüan értékű nyugati gyógyszertől meggyógyult a betegségem. Egy hónappal később újra normálisan végeztem a kötelességemet. Öt hónappal később több mint 20 kilót híztam vissza. Mind a testvéreim, mind a nem hívők, akik ismertek, azt mondták, hogy ez csoda. Én tisztán tudtam a szívemben, hogy ez teljes mértékben Isten irgalma és kegyelme, valamint Isten csodálatos tette. Arra gondolva, milyen lázadó voltam korábban, hogy folyamatosan próbáltam alkudozni Istennel és becsaptam Őt a kötelességemben, igazán méltatlan voltam arra, hogy élvezzem Isten ilyen nagy kegyelmét. Az, hogy ma még élek és képes vagyok végezni a kötelességemet, Isten irántam való hatalmas irgalma és szeretete. Szívem mélyéből köszönöm Istennek, és nagy becsben tartom ezt az értékes lehetőséget a kötelességem végzésére.

Bár a testem némi szenvedést élt át e betegség megtapasztalása során, amit nyertem, az felbecsülhetetlen értékű kincs. Megértettem, hogy Istenben hinni nem az áldások vagy előnyök elnyeréséről szól, hanem az igazságra való törekvésről a megtisztulás érdekében. Isten követése és a teremtett lény kötelességének végzése az én felelősségem, és az Istennek való alávetettség és az istenfélelem elérése az a cél, amelyre törekednem kell. Ezen a tapasztalaton keresztül mélyen felismertem, hogy „Ha betegség ér, az Isten szeretete, és bizonyára benne rejlenek az Ő jó szándékai” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Ez az igazság, és ez tény is! Ez a tapasztalat életem legértékesebb kincse. Ez Isten különleges szeretete, egy másfajta szeretet. Hála Istennek!