Kiskorom óta arra neveltek a szüleim, hogy keményen tanuljak, azt mondták, csak jó diplomával kaphatok jó munkát, és csak akkor élhetem le úgy az életem, hogy nem kell aggódnom az étel és a ruházat miatt, és csak így fognak megbecsülni. Apám gyakran saját magát hozta fel példának, mondván, ő volt az első a falujában, aki egyetemre ment, és ez tette lehetővé számára, hogy elhagyja a falut, és a városba jöjjön. Most egy légkondicionált irodában ül, teát iszik, magas fizetést kap, és jó juttatásokat élvez. Mindez a diplomájának köszönhető. Később anyám megtalálta Istent. Gyakran mesélt nekem bibliai történeteket, és olvastatta velem Isten szavait. Megtudtam, hogy Isten mindig mellettünk áll, vigyáz ránk és óv minket, és hogy most kifejezi az igazságot, hogy megmentsen minket. Nagyon boldog voltam, és hajlandó voltam hinni Istenben. Anyám arról beszélgetett velem, hogy az Istenbe vetett hit a legfontosabb dolog az életben, és hogy komolyan kell vennem. De ezt nem tudtam megérteni, és inkább apám nézetével értettem egyet, miszerint: „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”. Hittem abban, hogy csak magasabb végzettséggel lehet jó életem, csak így tűnhetek ki a tömegből, és érhetem el, hogy irigyeljenek és felnézzenek rám: a tanulás volt a legfontosabb dolog az életemben. Az élettervem abból állt, hogy bejutok az egyetemre, aztán mesterképzést, doktori és posztdoktori képzést végzek, végül pedig professzor leszek, és így én leszek a legkiemelkedőbb személy a rokonaim és barátaim körében, valamint példakép a gyermekeik számára. Akkor dicsőséget hoznék a családomra, és megbánás nélkül élném az életemet. Az általános iskolától kezdve szinte minden reggel angol kazetták hangjára ébredtem, és a szünetekben apám soha nem engedett ki játszani. Hétvégén, valamint a téli és nyári szünetekben is különórákra íratott be. Bár nagyon fáradt voltam, úgy éreztem, ezt kell tennem, és valahányszor olyasmit csináltam, ami hátráltatta a tanulmányaimat, bűntudatom volt.

Hogy bejussak egy jobb egyetemre, apám sok pénzt költött arra, hogy a kisvárosi középiskolámból átírasson egy tartományi fővárosban lévő iskolába. Ha ebben az iskolában a félévenkénti közvetlen felvételi vizsgákon az első kétszáz között végzel, közvetlenül felvételt nyerhetsz olyan csúcsegyetemekre, mint a Csinghua, a Pekingi Egyetem és a Tungcsi. De ebbe az iskolába nem volt könnyű bejutni; át kellett menni egy felvételi vizsgán. Hogy gond nélkül bejussak ebbe az iskolába, apám ismét sok pénzt költött arra, hogy magánórákra járasson. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, egészen addig, amíg este lefeküdtem, óráim voltak. Még álmomban is képletek és betűk zúdultak rám. Elnyomottnak és tehetetlennek éreztem magam, de csak annyit tehettem az érzéseim levezetése érdekében, hogy sírtam, majd mentem tovább előre. Végül bejutottam abba az iskolába, pont úgy, ahogy akartam. Miután átkerültem, láttam, hogy a verseny a diákok között ebben az iskolában igazán kiélezett. Mindenki arra törekedett, hogy bekerüljön az első kétszázba, és biztosítsa a közvetlen felvételi helyét. Ilyen környezetben nagy nyomást éreztem, és egyáltalán nem mertem lazítani. Minden éjjel sokáig fennmaradtam tanulni, nem mertem hajnali egy vagy két óra előtt lefeküdni, és ha hétvégén egy kicsit tovább aludtam, azt bűnnek éreztem. Gyakran gondoltam arra, hogy véget érnek-e valaha ezek a kimerítő napok. De aztán azt gondoltam: „Ha most nem dolgozom keményen, és nem jutok be egy jó egyetemre, és végül lenéznek, amiért nem sikerült, azt még jobban meg fogom bánni. Ha egyszer bejutok egy jó egyetemre, minden rendben lesz.” Némi remény költözött a szívembe, amikor erre gondoltam. De meglepetésemre csak egy átlagos főiskolára sikerült bejutnom. Nagyon csalódott voltam. Különösen akkor szégyelltem magam, amikor összefutottam ezen a főiskolán néhány osztálytársammal, akik a kisvárosomban tanultak, és rosszabb jegyeik voltak nálam. „Én még egy jó középiskolába is átiratkoztam, csak hogy bejussak egy jó egyetemre, de végül nem sikerült. Biztosan nevetnek rajtam, és azt mondják, hogy csak ennyire tellett tőlem, és hogy nem vagyok jobb náluk, igaz?” Így új életcélt tűztem ki: „Nem sikerült bejutnom egy csúcsegyetemre az alapképzésre, hát bejutok egy csúcsegyetemre a mesterképzésre! Ha magasabb végzettségem lesz, a barátaim és rokonaim mind elismernek majd. Milyen dicsőséges lesz ez!” Ennek a gondolata motivációval töltött el. Ezután, amikor csak időm volt, a könyvtárba mentem tanulni. Amikor az iskolában mesterképzési felvételi előkészítő órák voltak, korán jelentkeztem. Abban az időben hetente kétszer jártam összejövetelre. Minden összejövetelből nyertem valamit, és szerettem is járni. Egy nővér, aki velem járt összejövetelekre, az alsóbb éves iskolatársam volt. Nagy teherérzete volt a kötelességében, és még gyülekezetvezetővé is választották. A lehető legtöbb idejét az összejövetelekre és a kötelességére fordította, de én nem bírtam így tenni. Úgy éreztem, a tanulás a legfontosabb az életben, ezért a szabadidőm nagyobb részét a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészülésnek szenteltem. Később öntözési diakónussá választottak, és a heti összejövetelek száma is nőtt egy kicsit. Buzgón teljesítettem minden kötelességet, amit a vezető elrendezett számomra. Azonban, mivel még mindig jártam a felvételi előkészítőkre, kevesebb időm maradt a kötelességemre. Az összejövetelek alatt, ha a testvéreknek problémáik voltak, gyorsan beszélgetni akartam velük, hogy megoldjuk azokat, így több időt spóroljak magamnak a vizsgafelkészülésre. Néha, amikor egy összejövetel a végéhez közeledett, láttam, hogy a testvérek tovább akarják folytatni a közösséget, és én is szerettem volna még egy kicsit együtt lenni velük, de aztán eszembe jutott, hogy aznapra már lemaradtam a tanulással, és ha folytatom az összejövetelt, még jobban lemaradok, és ez hatással lesz a vizsga sikerességére, ezért kerestem egy kifogást, hogy elmenjek. Utána önvádat éreztem a szívemben, de aztán arra gondoltam, hogyan néznének le mások, ha megbuknék a felvételin, így elfojtottam az önvád érzését.

2016. augusztus 26-án megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Amikor kihirdették az eredményt, öröm és aggodalom keveredett a szívemben. Boldog voltam, mert a gyülekezetvezetővé választás azt jelentette, hogy több lehetőségem lesz a képzésre. Aggódtam, mert az év második felében már negyedéves leszek az egyetemen, és nemsokára elérkezett az országos mesterképzési felvételi vizsga ideje. Sok éven át keményen tanultam erre a vizsgára, és ez az utolsó néhány hónap volt a felkészülés kritikus időszaka. Ha nem megyek át, „bukott jelöltnek” vagy „ismétlőnek” bélyegeznek. Milyen szégyenteljes lenne! Ráadásul a mesterképzésre való bejutás fontos lépés volt a dicsőséges életcélom elérése felé vezető úton. Ha még a mesterképzésre sem tudok bejutni, hogyan szerezhetnék valaha is magasabb végzettséget? Miért maradtam fent későig és tanultam keményen ennyi éven át? Hát nem azért, hogy magasabb végzettséget szerezzek? Ha ekkor elvállalom a gyülekezetvezetői kötelességet, több gyülekezeti munkában kell részt vennem, és nem lesz időm és energiám a felvételi vizsgára való felkészülésre. Mondhatni, feladnám a jövőmet, és emiatt örökre megmaradna az „alapdiplomás” címke. Manapság mindenhol vannak egyetemi diplomások. Semmi előnyöm nem lenne az álláskeresésben. Ha nem találok jó munkát, hogyan tűnhetnék ki és hozhatnék dicsőséget a családomra? Nem akartam, hogy örökké lenézzenek, ezért kifejeztem, hogy nem áll szándékomban vezetőnek lenni. A prédikátor, miután meghallgatta aggályaimat, felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból, ami megérintette a szívemet. Mindenható Isten azt mondja: „Ha olyan valaki vagy, aki tekintettel van Isten szándékaira, akkor te igazi terhet fogsz viselni a gyülekezet érdekében. Valójában ahelyett, hogy ezt a gyülekezetért viselt tehernek neveznéd, jobb lenne, ha ezt a saját életed érdekében viselt tehernek neveznéd, mert ennek a tehernek, amelyet a gyülekezetért viselsz, az a célja, hogy az ilyen tapasztalatokat arra használd fel, hogy Isten által tökéletesedj. Ennélfogva, bárki is viseli a legnagyobb terhet az egyházért, bárki is visel terhet az életbe való belépésért – ők lesznek azok, akiket Isten tökéletesít. Te tisztán láttad ezt? Ha a gyülekezet, amelyben vagy, szétszóródik, mint a homok, de te nem aggódsz, és nem is szorongsz, sőt, még a szemed is elfordítod, amikor a fivéreid és nővéreid nem eszik és isszák rendesen Isten igéit, akkor nem viselsz semmilyen terhet. Az ilyen emberek nem azok, akikben Isten gyönyörködik. Azok az emberek, akikben Isten gyönyörködik, éhezik és szomjazzák az igazságot, és tekintettel vannak Isten szándékaira. Ezért nektek itt és most kell figyelembe vennetek Isten terhét; nem szabad megvárnotok, hogy Isten kinyilatkoztassa igazságos természetét az egész emberiségnek, mielőtt figyelmetek Isten terhére irányulna. Nem lenne-e addigra már túl késő? Most van egy jó alkalom arra, hogy Isten által tökéletessé válj. Ha hagyod, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezeid közül, egész életed hátralévő részében bánni fogod, ahogyan Mózes sem tudott belépni Kánaán jó földjére, és ezt egész életében bánta, bűntudattal halva meg. Miután Isten kinyilatkoztatta az Ő igazságos természetét minden népnek, tele leszel megbánással. Még ha Isten nem is fenyít meg téged, te magadat fogod megfenyíteni a bűntudatod miatt. Egyeseket ez nem győz meg, de ha nem hiszed el, csak várj és meglátod. Vannak olyan emberek, akiknek egyetlen célja, hogy beteljesítsék ezeket a szavakat. Hajlandó vagy-e feláldozni magad e szavakért?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Légy tekintettel Isten szándékaira, hogy elérd a tökéletességet). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy most van a kritikus időszak, amikor Isten tökéletesíti az embereket, és Isten azáltal tökéletesíti az embereket, hogy ők végzik a kötelességüket. Vezetőként képes lennék több testvérrel kapcsolatba lépni, és több problémával találkozni. Ezeket a problémákat mind az igazság keresése által kellene megoldani, és minél több problémát oldanék meg, annál több igazságot értenék meg. A kötelességem végzése során sok romlott beállítottságot fednék fel. Az igazság keresése által a törekvésem mögött álló téves szempontok kiigazításra kerülnének, és a romlott beállítottságaim fokozatosan feloldódnának. Ez a folyamat a megtisztulás folyamata is. Kötelességvégzés nélkül nem nyerheted el az igazságot, és elveszíted a lehetőséget a megtisztulásra és az üdvösség elnyerésére is. Rájöttem, hogy ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget, és ha, mire Isten munkája véget ér, nem szerelkeztem fel sok igazsággal és a romlott beállítottságom nem változott meg, akkor végül pusztulásnak leszek kitéve, és már túl késő lesz a megbánáshoz. Arra gondoltam, hogy ebben az időszakban, azáltal, hogy a kötelességem végzése révén felszerelkeztem a látomásokra vonatkozó igazságokkal, megértettem Isten irányítási munkájának célját, Isten ítélő munkájának jelentőségét, és szereztem némi ismeretet Isten munkájáról. Továbbá, amikor korábban történt velem valami, nem tudtam, hogyan gondolkodjak el magamon. Mindig azt hittem, hogy az emberi mivoltom jó, és hogy becsületes és kedves vagyok. De Isten szavainak leleplezése és a tények feltárulása révén végül megláttam, hogy hátsó szándékaim voltak az ár megfizetésével és az áldozathozatallal, hogy alkudozni próbáltam Istennel, és hogy egyáltalán nem vagyok becsületes ember. Ha nem végeztem volna kötelességet, soha nem szereztem volna meg ezt az ismeretet, és nem tettem volna szert ezekre a nyereségekre. Aznap vezetővé választottak, és Isten azt remélte, hogy a kötelességem végzése által több igazságot fogok megérteni. Isten meg akart menteni, de én nem tudtam, mi a jó nekem. Csak azt mérlegeltem, hogy a jövőben mások nagy becsben tartanak-e majd, és hogy ki tudok-e emelkedni a tömegből, és dicsőséget tudok-e hozni a családomra. El akartam lökni a lehetőséget, amit Isten adott nekem arra, hogy tökéletesítsen. Igazán rövidlátó, bolond és tudatlan voltam! Aztán eszembe jutott, hogy az öntözési kötelesség végzése alatt a testvérek több összejövetelt és közösséget reméltek, de én csak arra gondoltam, hogy rohanjak vissza készülni a vizsgáimra, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Igazán önző voltam, és híján voltam az emberi mivoltnak!

Mindig azt hittem, hogy a magas iskolai végzettség és a magasabb diploma garantálja számomra a jó jövőt és a kényelmes életet. De vajon tényleg tartható ez az álláspont? Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Vannak, akik jó szakot választanak a főiskolán, és a diploma megszerzése után kielégítő munkát találnak, amivel életútjuk első diadalmas lépését teszik meg. Vannak, akik sokféle készséget tanulnak meg és sajátítanak el tökéletesen, mégsem találnak megfelelő munkát, vagy soha nem találják meg a helyüket, nemhogy karriert csinálnának; életútjuk kezdetén minden lépésnél kudarccal találkoznak, gondok gyötrik őket, kilátásaik sötétek, életük bizonytalan. Vannak, akik szorgalmasan tanulnak, mégis pont lecsúsznak minden esélyről, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek; úgy tűnik, az a sorsuk, hogy soha ne érjenek el sikereket, életútjuk legelső törekvése a semmibe veszett. Mivel nem tudják, hogy az előttük álló út sima vagy rögös, először érzik meg, hogy az emberi sors mennyire változékony, ezért várakozással és rettegéssel tekintenek az életre. Vannak, akik annak ellenére, hogy nem túl képzettek, könyveket írnak és hírnevet szereznek; vannak, akik, bár szinte teljesen analfabéták, sok pénzt keresnek az üzleti életben, ezáltal képesek eltartani magukat... Milyen foglalkozást választ valaki, hogyan keresi meg a kenyerét: vajon van az embereknek bármilyen ráhatásuk arra, hogy ezekben a dolgokban jó vagy rossz döntést hoznak? Összhangban vannak ezek a dolgok az emberek vágyaival és döntéseivel? A legtöbb embernek a következő kívánságai vannak: kevesebbet dolgozni és többet keresni, nem a napon és esőben gürcölni, jól öltözködni, mindenhol ragyogni és tündökölni, mások fölé tornyosulni és megbecsülést szerezni felmenőiknek. Az emberek a tökéletességben reménykednek, de amikor megteszik első lépéseiket életútjukon, fokozatosan rájönnek, hogy mennyire tökéletlen az emberi sors, és először fogják fel igazán, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjével kapcsolatban és vakmerő fantáziákat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy a hatalma, hogy megvalósítsa saját álmait, és senki sincs abban a helyzetben, hogy irányítsa saját jövőjét. Mindig lesz némi távolság az ember álmai és a valóság között, amellyel szembe kell néznie; a dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek az ember szeretné, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem lehetnek elégedettek vagy boldogok. Vannak, akik minden elképzelhető határig elmennek, nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy áldozatokat hoznak a megélhetésük és jövőjük érdekében, hogy megpróbálják megváltoztatni saját sorsukat. De végül, még ha saját kemény munkájukkal meg is tudják valósítani álmaikat és vágyaikat, a sorsukon soha nem tudnak változtatni, és bármennyire is kitartóan próbálkoznak, soha nem tudják túlszárnyalni azt, amit a sors kijelölt számukra. Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavainak e szakaszát, rájöttem, hogy azt, milyen kilátásai és sorsa van egy embernek, nem az határozza meg, hogy milyen szakon tanul, vagy milyen diplomája van, hanem Isten eleve elrendelése. A körülöttem lévő emberekre néztem. Sokan jól tanultak és magasabb diplomát szereztek, de végül nem találtak jó munkát. Néhány iskolatársamnak rossz tanulmányi eredményei voltak, de amikor végeztek, szerencséjük volt a szakpolitikai reformokkal, és jó munkáltatókhoz kerültek. Néhány másik iskolatársam bejutott a mesterképzésre, de végül ugyanazt a munkát végezték, mint azok, akiknek csak alacsonyabb végzettségük volt. Továbbá az sem rajtad múlik, hogy bejutsz-e egy jó iskolába. Vegyük például az én esetemet. Hogy bejussak egy jó egyetemre, kifejezetten átiratkoztam egy jó középiskolába, és mindennap éjt nappallá téve tanultam. Azt hittem, hogy sok erőfeszítéssel átléphetem egy csúcsegyetem kapuját, és onnantól kezdve kiemelkedhetek a tömegből, és dicsőséget hozhatok a családomra. De sosem gondoltam volna, hogy végül csak egy átlagos főiskolára jutok be. Most is ugyanez volt a helyzet. Ha az a sorsom, hogy bejussak egy csúcsegyetemi mesterképzésre, akkor be fogok. Ha nem az a sorsom, akkor bármennyi erőfeszítést is teszek, nem fogok átmenni a vizsgán. Csak annyit tehettem, hogy alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezésének, és hagyom, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak, miközben jól végzem a kötelességemet. Erre gondolva megkönnyebbültem a szívemben, és elfogadtam a vezetői kötelességet. Miután vezető lettem, láttam, hogy a gyülekezet minden ügyét, legyen az kicsi vagy nagy, gondosan kell megoldani. Még csak rövid ideje képeztek, nem fogtam fel az alapelveket, és nem tudtam, hogyan kezeljek sok dolgot. Így erőfeszítést kellett tennem, hogy keressem az alapelveket, és közösséget tartsak a testvérekkel. Alapvetően nem volt időm vagy energiám a tanulásra. Ugyanakkor egyre inkább úgy éreztem, hogy a tankönyvi ismeretek magolása fárasztó és unalmas, és hogy ennek a tudásnak nincs gyakorlati haszna. Mindig kényszerítenem kellett magam, hogy bemagoljam azokat a dolgokat. De a kötelességem végzése más volt. A kötelességem végzése gyakorlati nyereséget hozott számomra, és a szívem örömöt érzett. Például a gyülekezet megtisztításának munkája során keresnem kellett az igazságot a tisztánlátás terén, és össze kellett vetnem azt az emberek megnyilvánulásaival, ami javíthatta a felismerő képességemet. Gyakran ütköztem nehézségekbe a gyülekezeti munka végzése során is. Istenhez fordultam imádkozni és keresni, és megkaptam Isten megvilágosítását és útmutatását. Az Istenbe vetett hitem is növekedett. Bár nem láttam Istent a saját szememmel mint Jób, éreztem, hogy Isten minden időben és minden helyen mellettem van, és Ő az egyetlen támaszom. A szívem hihetetlenül nyugodt volt, és azt az elégedettséget, amit a szívemben éreztem, nem lehetett megszerezni az ismeretek tanulmányozásából. De valahányszor visszamentem az egyetemre, és láttam, hogy az osztálytársaim mind a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészüléssel vannak elfoglalva, és hallottam, hogy a tanárok, diákok és szülők mind a felvételi vizsgáról beszélnek, miközben én a gyülekezeti munkával voltam elfoglalva, és egyre kevesebb időm maradt a vizsgára való felkészülésre, és aggódtam amiatt, hogy mit gondolnak majd rólam. Vajon azt hiszik majd, hogy nem teszem oda magam a tanulmányaimban, és nem törődöm a rendes dolgommal? Aztán arra gondoltam, hogy fiatal korom óta keményen dolgoztam a magasabb végzettség megszerzéséért. Csak úgy feladom? Akkor soha nem lesz esélyem kiemelkedni a tömegből. Ezekre a dolgokra gondolva a szívem még mindig nem tudta elengedni a dolgot, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Folyamatosan magasabb végzettségre törekszem, és a szívemben még mindig le akarom tenni a mesterképzési felvételi vizsgát. Nem tudom teljesen elengedni. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem az igazságot, hogy ne legyen rám hatással a felvételi vizsga ügye, és jól végezhessem a kötelességemet.”

Imádkozás után kerestem Isten szavait a hírnévvel és nyereséggel kapcsolatban. Isten ezen szavait olvastam: „Mialatt az ember ismereteket sajátít el, a Sátán mindenféle módszert bevet, legyen az történetmesélés vagy egyszerűen egy-egy egyedi ismeret átadása, vagy annak lehetővé tétele, hogy kielégítse saját vágyait vagy ambícióit. Milyen úton akarja őt vezetni a Sátán? Az emberek úgy vélik, semmi baj azzal, ha ismereteket szereznek, ez teljesen természetes dolog. Hogy megnyerően fogalmazzunk: fennkölt becsvágyakat dédelgetni vagy ambiciózusnak lenni azt jelenti, hogy van, ami hajtja az embert, és ez kellene, hogy legyen a helyes út az életben. Hát nem dicsőségesebb életmód az, ha az emberek megvalósítják saját becsvágyaikat, vagy sikeresen megalapoznak egy karriert? Ha valaki így tesz, azzal nem csupán az őseit tisztelheti, hanem arra is lehetősége van, hogy nyomot hagyjon a történelemben – ez vajon nem jó dolog? Ez jó dolog a világi emberek szemében, és számukra ez helyes és pozitív dolog kell, hogy legyen. A Sátán azonban baljós szándékaival vajon csak rávezeti az embereket erre az útra, és ezzel vége is? Természetesen nem. Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember becsvágyai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és az életükkel kapcsolatos becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasröptűen írják is le az emberek az életükkel kapcsolatos becsvágyaikat, ezek a becsvágyak mindig a hírnév és a nyereség körül forognak. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy az emberek számára, és ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet? Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni vagy megtanulni egyes dolgokat, amit nem tudsz, hogy ne maradj le a kortól, vagy ne hagyjon maga mögött a világ. Csak azért szerzel ismereteket, hogy ételt tehess az asztalra, a saját jövőd miatt, vagy hogy gondoskodj az alapvető szükségleteidről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül elviselné a kemény tanulást csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézségeket oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén követhetik az utat, amely a hírnév és nyereség eléréséhez vezeti majd őket. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen. [...] Ezek az eszmék és állítások befolyásolják egyik generációt a másik után; sok ember elfogadja ezeket az eszméket, ezekre a »magasztos becsvágyakra« törekszenek, ezekért küszködnek, sőt, még az életüket is hajlandóak feláldozni, hogy beteljesítsék ezeket. Ez az az eszköz és módszer, amely által a Sátán megrontja az embereket a tudással. Tehát miután a Sátán erre az útra tereli az embereket, vajon képesek alávetni magukat Istennek és Őt imádni? Képesek elfogadni Isten szavait és az igazságra törekedni? Egyáltalán nem, mivel a Sátán tévútra vezette őket. Vegyük most ezt fontolóra: vajon a Sátán által az emberekbe ültetett tudásban, eszmékben és nézetekben jelen vannak az Isten iránti alávetettségnek és Isten imádásának igazságai? Jelen vannak Isten félelmének és a rossz kerülésének igazságai? Jelen van egy is Isten szavai közül? Van bennük bármi, ami az igazságból való? Egyáltalán nincs – ezek a dolgok teljes mértékben hiányoznak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség elkóborol Istentől és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Ily módon egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, alattomos szándékai nem végképp gyűlöletesek? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán alattomos indítékain, mert úgy vélitek, hogy hírnév és nyereség nélkül nem lenne értelme az életnek, az emberek többé nem látnák az előttük lévő utat, többé nem látnák a céljaikat, és a jövőjük elsötétülne, homályos és borús lenne. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyeket a Sátán helyez az emberre. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyeket a Sátán hozott neked. Amikor meg szeretnél szabadulni mindezektől a dolgoktól, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal és igazán gyűlölni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Csak akkor fogod igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.).

Isten szavait olvasva rájöttem, hogy a felszínen nincs semmi rossz a tudásra való törekvésben, de mögötte a Sátán alattomos szándékai rejlenek. Isten teremtette az embert. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek higgyenek Istenben és imádják Őt, és végezzék a kötelességüket; ezek pozitív dolgok. De a Sátán, hogy versengjen Istennel az emberekért, a tudást használja fel a félrevezetésükre, a hírnévre és nyereségre való törekvés útjára vezetve őket, elérve, hogy az emberek a hírnévre és nyereségre való törekvést pozitív dolognak tekintsék, hogy minden idejüket és energiájukat a hírnévre és nyereségre áldozzák, és egyáltalán ne gondoljanak a kötelességük végzésére vagy Isten imádására, így eltávolodva Istentől, elárulva Istent, és végül a Sátán által felfalatva. Felidéztem, hogy kiskoromtól kezdve hogyan fogadtam el az apám által belém nevelt nézetet, miszerint „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”. Hittem, hogy ahhoz, hogy ne nézzenek le, keményen kell tanulnom, és magasabb végzettséget kell szereznem. A felvételi vizsgák érdekében robotként tömtem a fejembe a tudást reggeltől estig mindennap. Úgy éreztem, szétrobban a fejem. Elnyomottnak és fájdalmakkal telinek éreztem magam, és nem volt más módom az érzéseim levezetésére, mint a sírás. Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy feladjam, mert azt hittem, hogy a hírnév és nyereség megszerzése egyenlő a fényes jövővel. A tömegből való kiemelkedés és a családnak szerzett dicsőség olyan volt, mint egy előttem lógó csali, amely arra csábított, hogy minden időmet és energiámat erre áldozzam. Később, bár jártam összejövetelekre és végeztem a kötelességemet, fejben azon járt az eszem, hogyan tudnék több időt kiszorítani a tanulásra. Nem volt indíttatásom megoldani a testvérek nehézségeit és problémáit, attól félve, hogy az elvenné a tanulásra szánt időmet. A testvérek vezetővé választottak, ami egy Istentől kapott lehetőség volt a képzésre, hogy elnyerhessem az igazságot, és növekedjek az életben. De én el akartam utasítani. A hírnévre és nyereségre való törekvést pozitív dolognak tekintettem, és hajlandó voltam bármilyen árat megfizetni a megszerzésükért. Mégis, amikor nem végeztem jól a kötelességemet, egyáltalán nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Igazán nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől! Láttam, hogy a hírnévre és nyereségre való törekvés csak eltávolítana Istentől, és arra késztetne, hogy eláruljam Istent, és végül teljesen elveszíteném Isten üdvösségét, és a Sátán felfalna. Az utolsó napokban Isten testté lett, hogy szavakat fejezzen ki az emberiség megmentése érdekében. Ez az ember megmentésének kritikus pillanata, mégis én a haszontalan tudás tanulmányozásával pazaroltam életem legjobb éveit, elszalasztva a legjobb lehetőséget Isten üdvösségére. Amikor Isten munkája véget ér, és eljönnek a nagy katasztrófák, bármennyi tudásom vagy pénzem van, vagy bármilyen nagy a hírnevem, az nem lesz képes megmenteni az életemet. Mi értelme lenne ennek? Erre gondolva felismertem a hírnévre és nyereségre való törekvés súlyos következményeit, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészülés csak a fiatalságom pazarlása lenne. Nem hagyhattam, hogy a Sátán továbbra is megtévesszen. Fel kellett adnom a hírnévre és nyereségre való törekvést, és több időt és energiát kellett fektetnem a kötelességem végzésébe.

2016 decemberében, ahogy a vizsga időpontja egyre közelebb került, ránéztem az íróasztalomon lévő felvételi előkészítő könyvekre, amelyeket napok óta nem nyitottam ki, és a szívemben még mindig volt némi vívódás: „Elmenjek vizsgázni, vagy ne? Végül is több mint tíz évig keményen dolgoztam. Mi van, ha átmegyek? De ha átmegyek, a kemény tanulás újabb köre kezdődik, több nyílt és rejtett küzdelem lesz az osztálytársak között, és a különféle bizonyítványokra való végeláthatatlan törekvés. Már a gondolatától is elnyomottnak érzem magam, és úgy érzem, megfulladok! Ez elkerülhetetlenül időt vesz majd el a kötelességem végzésétől is. De ha nem megyek el a mesterképzési felvételi vizsgára, mit csinálhatok a jövőben? A társadalom manapság annyira nagyra értékeli a diplomákat. Ha nincs magasabb végzettségem, nem lesz könnyű munkát találni. Végül is ez a jövőmmel kapcsolatos!” Erre gondolva fel-alá járkáltam a tanulószobában. Mit válasszak? Eszembe jutott egy, az Isten emberhez intézett utolsó tizenegy elvárása közül: „Képes vagy-e Értem lemondani a túlélésed jövőbeni útjának megfontolásáról, tervezéséről vagy előkészítéséről?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Aztán elolvastam Isten szavait: „Mindaz, amit az ember remél és követ, a test kicsapongó vágyainak hajszolásából eredő sóvárgás, nem pedig az embernek kijáró rendeltetési hely. Amit Isten eközben az ember számára készített, azok az áldások és ígéretek, amelyek járnak az embernek, miután megtisztult, amelyeket Isten a világ teremtése után készített az ember számára, és amelyeket nem szennyeznek be az ember döntései, elképzelései, képzelete vagy teste. Ez a rendeltetési hely nem egy bizonyos személy számára készült, hanem az egész emberiség pihenőhelye. Így ez a rendeltetési hely a legmegfelelőbb az emberiség számára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Most van az idő, amikor a Lelkem hatalmas munkát végez, és az idő, amikor megkezdem munkámat az idegen nemzetek között. Mi több, most van az idő, amikor az összes teremtett lényt osztályozom, mindegyiket a megfelelő csoportba helyezve, hogy munkám gyorsabban haladhasson előre, és képesebb legyen eredményeket elérni. És így, amit tőletek kérek, még mindig az, hogy teljes lényedet ajánld fel az Én összes munkámnak, és még inkább, hogy világosan felismerd és pontosan lásd mindazt a munkát, amit benned végeztem, és minden energiádat feláldozd, hogy az Én munkám nagyobb eredményeket érhessen el. Ez az, amit meg kell értened. Hagyj fel a másokkal való versengéssel, azzal, hogy tartalék tervet keresel vagy kényelmet a hús-vér tested számára, hogy ne késleltesd a munkámat, és ne akadályozd a te csodás jövődet sem. Nemhogy nem óv meg téged, ha így teszel, hanem csak pusztulást hozhat rád. Botorság lenne részedről, nemde? Az, amiben ma elmerülsz, pontosan az a dolog, ami tönkreteszi a jövődet, miközben a ma elviselt fájdalom épp az, ami megvédelmez téged. Világosan látnod kell ezeket a dolgokat, hogy ne ess olyan kísértések áldozatául, amelyekből csak nehezen tudod kiszabadítani magad, és hogy elkerüld, hogy a sűrű ködbe botolj, soha többé nem találva a napot. Amikor a sűrű köd felszáll, a nagy nap ítélete közepette találod magad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az evangélium terjesztésének munkája egyben az ember megmentésének munkája is). Újra és újra elgondolkodtam Isten szavain, és minél többet gondolkodtam, annál jobban megvilágosodott a szívem. Isten szándéka az, hogy az emberek képesek legyenek visszatérni a Teremtő elé és végezni a kötelességüket, elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, és megtisztuljon a romlott beállítottságuk, ezáltal elnyerjék a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet Isten készített számukra. Ezzel szemben, amire én törekedtem – hogy kiemelkedjek a tömegből és dicsőséget hozzak a családomra –, külsőleg úgy tűnt, hogy megfelel a hús-vér testem érdekeinek, de lényegében eltávolított Istentől, és arra késztetett, hogy eláruljam Istent, és végül a vesztemet okozta volna. Eszembe jutott, hogy a négyfős családom korábban mind hitt Istenben, de később apám és a nővérem, attól félve, hogy a munkáltatóik felfedezik az Istenbe vetett hitüket, és ez hatással lesz a jövőjükre, fokozatosan abbahagyták az összejövetelekre járást, és végül teljesen abbahagyták az Istenbe vetett hitet. Bár később magas státuszt és jó anyagi életet szereztek, mindig résen voltak az emberekkel szemben, nem voltak igaz barátaik, és féltek attól, hogy mesterkednek ellenük; napjaikat cselszövéssel és intrikákkal töltötték, annyira aggódtak, hogy éjszaka nem tudtak aludni. A Sátán játszadozott velük és gyötörte őket, és nagy fájdalomban éltek. A hírnévre és nyereségre való törekvés következményei számomra is emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy a hírnévre és nyereségre való törekvés nem hoz hasznot: ez egy zsákutca. Nem követhettem a kudarcos útjukat. Arra kell törekednem, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét, és arra az igazi jövőre kell törekednem, amelyet Isten készített az ember számára. Ezt végiggondolva már nem éreztem a tél hidegét. Bár befizettem a regisztrációs díjat a mesterképzési felvételi vizsgára, és a vizsgahelyszínemet is kijelölték, úgy döntöttem, hogy nem megyek el, mert még ha át is mennék, ez nem a helyes életút, és az a hírnév értelmetlen.

Miután meghoztam ezt a döntést, megkönnyebbülést éreztem egész testemben. Amikor visszatértem az iskolába, és láttam, hogy az iskolatársaim a mesterképzési felvételi vizsga miatt aggódnak, tudtam, hogy ez a Sátán, aki gyötri őket, és a szívemet többé nem vonzotta a mesterképzési felvételi vizsga. Attól kezdve teljesen a kötelességem végzésének szenteltem magam. Egy évvel később apámnál végstádiumú gyomorrákot diagnosztizáltak, és hat hónappal később elhunyt. Látva, hogy a tudás, a hírnév és a nyereség semmit sem ér a halállal szemben, még biztosabb lettem a szívemben abban, hogy az Istenbe vetett hit és az igazságra való törekvés az egyetlen út az ember számára az életre. Most teljes időben végzem a kötelességemet, távol a világ zajától és viszályától, és nagyon békésnek és nyugodtnak érzem a szívemet. Mindennap kapcsolatban vagyok a testvérekkel, végezzük a kötelességünket, és együtt beszélgetünk az igazságról. Arra is hangsúlyt fektetek, hogy megtapasztaljam Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és szereztem némi ismeretet a saját romlott beállítottságaimról. Ezek olyan nyereségek, amelyeket az évekig tartó tanulás és a nagy hírnév és nyereség megszerzése soha nem hozhatta volna el nekem. Köszönöm Isten szavainak útmutatását, ami lehetővé tette számomra, hogy megértsem, mi az igazi jövő, és hogy bölcs döntést hozzak!