Egy átlagos vidéki családba születtem. Apukám egész évben távol dolgozott, és ritkán járt haza. Anyukám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet, és bár nem voltunk gazdagok, mindig mindent megtett, hogy jó életünk legyen, és hogy teljesítse a kívánságaimat. Gyerekkoromban gyenge és beteges voltam, gyakran megfáztam és belázasodtam. Ráadásul gyorsan nőttem, így gyakran fájtak a térdeim. A családunk szűkösen élt, és általában sajnáltuk a pénzt húsra, de anyukám mégis gyakran főzött nekem oldalaslevest, mert félt, hogy a hiányos táplálkozás befolyásolja a növekedésemet. Amikor beteg voltam, anyukám pihenés nélkül ápolt. Néha magas lázam volt, ami nem ment le, és anyukám sokat aggódott, ezért éjszakánként folyamatosan alkohollal hűtötte a testemet, hogy csökkentse a hőmérsékletemet. Nemcsak figyelmesen gondoskodott rólam, hanem arra is törekedett, hogy tisztelje a nagyszüleimet. Minden alkalommal, amikor elvitt a nagymamámhoz, olyan dolgokat vásárolt, amiket egyébként sajnált megvenni, például gyümölcsöt, tejet vagy desszerteket, és gyakran mondogatta, hogy bánjak jól a nagyszüleimmel. Néha, amikor arról hallott, hogy egy gyerek nem tiszteli a szüleit, hálátlannak nevezte őt, és azt mondta, hogy a szülei hiába nevelték fel. Anyukám tanításai és tettei révén észrevétlenül az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szülők tisztelete tesz valakit jó emberré, hogy csak így járhatsz emelt fővel és érdemelhetsz dicséretet, és ha tiszteletlen vagy a szüleiddel, az emberek a hátad mögött lelkiismeretlennek fognak nevezni, és nem tudsz majd emelt fővel járni. 14 éves koromban édesapám tragikus körülmények között elhunyt egy autóbalesetben. Még jobban elkezdtem becsülni az anyukámmal töltött időt, és elhatároztam, hogy ha felnövök, mindent megteszek, hogy jó életet biztosítsak neki, és ugyanolyan féltő gonddal gondoskodom majd róla, ahogyan ő tette velem gyermekkoromban, hogy boldog lehessen idős korában. Úgy éreztem, ha ezt nem tudom megtenni, akkor lelkiismeretlen vagyok, és még arra sem vagyok méltó, hogy embernek tartsanak.

2011-ben abban a szerencsében részesültem, hogy elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. 2012-ben a rendőrség letartóztatott, miközben az evangéliumot hirdettem. A szabadulásom után, mivel otthon nem volt biztonságos, máshová kellett mennem, hogy végezzem a kötelességemet. Az ezt követő években nem lehettem anyukám mellett, és mindig reméltem, hogy egy nap újra találkozhatok vele, gondoskodhatok róla és tisztelhetem őt. 2023 márciusa körül hirtelen levelet kaptam a nővéremtől, amelyben azt írta, hogy anyukám két évvel korábban hirtelen agyvérzést és agyi infarktust kapott, és azóta ágyhoz kötött, lebénult, és képtelen ellátni magát. Súlyos cukorbetegségben is szenvedett, és már diabéteszes lába is kialakult, ami a lábujjai bőrének és húsának fekélyesedését okozta. Az állapota nemrég rosszabbra fordult, és talán már nincs sok ideje hátra, ezért a nővérem azt remélte, hogy hamarosan hazatérhetek, hogy még utoljára láthassam anyukámat. Miután elolvastam a levelet, úgy éreztem, összeomlott bennem a világ. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen, és sírva fakadtam, miközben arra gondoltam: „Hogy történhetett ez anyukámmal? Ez valódi? Az elmúlt néhány évben, amíg távol voltam otthonról, mindig abban reménykedtem, hogy egy nap újra találkozhatok anyukámmal, gondoskodhatok róla, tisztelhetem őt, és lehetővé tehetem számára, hogy boldogan élje le utolsó éveit.” Ez a hirtelen jött hír villámcsapásként ért, és szétzúzta minden reményemet és várakozásomat. Egy ideig nem tudtam elfogadni, és a szívemben akaratlanul is zúgolódtam Isten ellen: „Miért nem hagytad, hogy anyukám még néhány egészséges évet éljen?” Még azt is akartam kérni Istentől, hogy rövidítse meg az én életemet, hogy meghosszabbítsa anyukámét, csak hogy élvezhessen néhány nap csendes boldogságot. Cserébe én szívesen éltem volna néhány évvel kevesebbet. A nővérem a levelében azt is írta, hogy a nevelőapám mindössze néhány nappal anyukám betegsége után válást kezdeményezett, szörnyen bánt anyukámmal, verte és szidta őt. Anyukám már a betegsége miatt is szenvedett, és még a nevelőapám gyötrését is el kellett viselnie mindennap, így végül súlyos depresszióba esett. Más lehetőség híján a nővérem kénytelen volt beleegyezni, hogy a nevelőapám elváljon anyukámtól. Arra gondoltam, hogy anyukámnak mindenben szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. De mivel a nővéremnek dolgoznia kellett, anyukám teljesen egyedül volt otthon. Mi van, ha megszomjazik vagy megéhezik? Ki gondoskodik róla? Az erős akaratú anyukám biztosan nagyon frusztráltnak és elfojtottnak érezte magát, amiért ilyen hirtelen ilyen súlyos betegségek érték. Amikor levert volt, ki volt ott, hogy vigasztalja és bátorítsa? Minél többet gondolkodtam ezen, annál szívszorítóbb fájdalmat éreztem. Azt kívántam, bárcsak azonnal visszarepülhetnék anyukám mellé, hogy vele lehessek, beszélgessek vele, vigasztaljam, bátorítsam, és gondoskodjak a napi szükségleteiről. De a rendőrség korábban már letartóztatott, és ha most visszamennék, biztosan csapdába sétálnék. Az, hogy hazamenjek, gondoskodjak anyukámról, és még utoljára láthassam őt, egy elérhetetlen kívánságommá vált. Teljesen nyomorultul éreztem magam; egyszerűen semmihez nem volt erőm, és nem volt szívem végezni a kötelességeimet. Éjszakánként nem tudtam aludni, és folyton azon gondolkodtam: „Vajon hogy van anyukám? Pihen már? Vagy még mindig a fájdalomtól forgolódik, és nem tud aludni?” Ahogy erre gondoltam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és fuldokoltam a sírástól. Egy éjjel még anyukámmal is álmodtam: fiatalon láttam őt, két hosszú copffal, amint boldogan sürgött-forgott, és csinált valamit. Nem messze tőle álltam, néztem őt, de hiába hívtam, nem válaszolt. Úgy tűnt, nem látott engem, és nem hallotta a hangomat. Amikor felébredtem, rájöttem, hogy ez csak egy álom volt, de minél többet gondoltam rá, annál szomorúbb lettem, és nem tehettem mást, mint hogy újra keserves sírásban törtem ki.

Azok a napok rendkívüli fájdalommal teltek, ezért imádkoztam Istenhez, hogy adjon útmutatást az Ő szándékának megértésére. Abban az időben Isten néhány szava folyton az eszembe jutott: „A születés, az öregedés, a betegség és a halál olyan dolgok, amelyeket minden embernek el kell fogadnia, te milyen alapon vagy képtelen elviselni ezt? Ez az a törvény, amelyet Isten az ember születésére és halálára vonatkozóan rendelt el, miért akarod megszegni ezt? Miért nem fogadod el? Mi a szándékod?” Megtaláltam Isten szavainak azt a részét, ahonnan ezek a mondatok származnak, és elolvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek azt mondják: »Tudom, hogy nem kellene elemeznem vagy vizsgálnom a szüleim megbetegedésének, illetve az őket ért nagy szerencsétlenség kérdését, hogy értelmetlen ezt tenni, valamint, hogy az igazságalapelvek alapján kellene megközelítenem ezt, de nem bírom türtőztetni magam, hogy ne elemezzem és ne vizsgáljam.« Oldjuk hát meg az önuralom problémáját, hogy többé ne kelljen visszafognod magad. Hogyan lehet ezt elérni? Ebben az életben az egészséges testű emberek az öregkor tüneteit az 50. vagy 60. életévük betöltése után kezdik megtapasztalni – az izmaik és a csontjaik elhasználódnak, veszítenek az erejükből, nem tudnak jól aludni és sokat enni, és nincs elég energiájuk dolgozni, olvasni vagy bármilyen munkát végezni. Különféle betegségek alakulnak ki bennük, például magas vérnyomás, cukorbetegség, szívbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, agyi- érrendszeri betegségek, és így tovább. [...] Minden ember találkozni fog ezekkel a testi betegségekkel. Ma ők, holnap pedig ti és mi. Életkor szerint és egymás utáni sorrendben az emberek mind megszületnek, megöregszenek, megbetegszenek és meghalnak – a fiatalságból az öregkorba lépnek, az öregkorban megbetegszenek, a betegségben pedig meghalnak – ez a törvény. Csak arról van szó, hogy amikor hírét hallod, hogy a szüleid megbetegedtek – mivel ők a hozzád legközelebb álló emberek, akik miatt a legjobban aggódsz, és akik felneveltek téged –, képtelen leszel túllépni az érzéseid ezen akadályán, és azt fogod gondolni: »Nem érzek semmit, amikor más emberek szülei halnak meg, de az én szüleim nem betegedhetnek meg, mert ez szomorúvá tenne. Nem tudom elviselni, fáj a szívem, nem tudok az érzéseimen túllépni!« Csak azért, mert ők a te szüleid, úgy gondolod, hogy nekik nem szabadna megöregedniük, megbetegedniük, és persze hogy nem szabadna meghalniuk – van ennek értelme? Nincs értelme, és ez nem egy igazság. Érted? (Igen.) Minden ember szembesülni fog a szülei öregedésével, megbetegedésével, sőt bizonyos súlyos esetekben a szülők még bénultan is fekszenek az ágyban, néhányan pedig vegetatív állapotba kerülnek. Egyes szülőknek magas vérnyomása, részleges bénulása, agyvérzése van, sőt akár súlyos betegséget kapnak és meghalnak. Minden ember személyesen lesz tanúja, látja vagy hallja majd a szülei öregedésének, megbetegedésének majd halálának folyamatát. Csupán arról van szó, hogy egyesek hamarabb hallanak erről, amikor a szüleik az 50-es éveikben járnak; mások akkor hallják ezt a hírt, amikor a szüleik a 60-as éveikben járnak; mások pedig csak akkor hallják, amikor a szüleik 80, 90, vagy száz évesek. De mindegy, hogy mikor hallod ezt a hírt, valakinek a fiaként vagy lányaként előbb-utóbb egy napon elfogadod majd ezt a tényt. Ha felnőtt vagy, akkor érett gondolkodásmóddal és helyes hozzáállással kell rendelkezned ahhoz, hogy az emberek megszületnek, megöregszenek, megbetegszenek és meghalnak, és nem szabad impulzívnak lenned; nem lehetsz képtelen elviselni, amikor annak hírét hallod, hogy a szüleid betegek, vagy azt, hogy értesítették őket a kórházból, hogy súlyos betegek. A születés, az öregedés, a betegség és a halál olyan dolgok, amelyeket minden embernek el kell fogadnia, te milyen alapon vagy képtelen elviselni ezt? Ez az a törvény, amelyet Isten az ember születésére és halálára vonatkozóan rendelt el, miért akarod megszegni ezt? Miért nem fogadod el? Mi a szándékod? Nem akarod hagyni, hogy a szüleid meghaljanak, nem akarod, hogy a születés, öregedés, megbetegedés és a halál törvénye szerint éljenek, amit Isten alkotott, meg akarod akadályozni, hogy megbetegedjenek és meghaljanak – mivé tenné ez őket? Vajon nem műanyagemberekké tenné őket? Akkor még mindig emberek lennének? Ezért el kell fogadnod ezt a tényt. Mielőtt hírét hallanád, hogy a szüleid öregszenek, hogy megbetegedtek és meghaltak, a szívedben fel kell készülnöd erre. Egy napon, előbb-utóbb, minden ember megöregszik, legyengül és meghal. Mivel a szüleid normális emberek, miért ne tapasztalhatnák meg ezt a szakaszt? Meg kell tapasztalniuk ezt az szakaszt, neked pedig helyesen kell hozzá viszonyulnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai egyre jobban lenyugtattak. A születés, az öregedés, a betegség és a halál az élet törvénye, amelyet Isten az emberiség számára elrendelt. Mivel anyukám a 60-as éveiben járt, a szervei és a testi funkciói lassan romlani kezdtek, és normális volt, hogy betegségek alakultak ki a szervezetében. Nem szabad vitatkoznom Istennel, sem észszerűtlenül cselekednem, megpróbálva a saját életem éveit anyukám egészségéért és hosszú életéért elcserélni. Ezzel nem vetem alá magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Én egy jelentéktelen teremtett lény vagyok, Isten pedig a Teremtő. El kell fogadnom az élettörvényt, amelyet Isten az emberiség számára rendelt, és úgy kell fogadnom a dolgokat, ahogy azok történnek. Még arról sem dönthetek, vagy azt sem változtathatom meg, amit naponta átélek, mégis hiú reményt tápláltam, hogy megváltoztathatom anyukám sorsát. Ez valóban elvakultság és észszerűtlenség volt! Amikor azonban arra gondoltam, hogy édesanyám hamarosan eltávozik, igazán szomorú lettem. Sírtam, és így imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, hirtelen tudtam meg, hogy anyukám ilyen súlyos betegséget kapott, és hamarosan meghalhat, és ezt a szívem képtelen elfogadni. Kérlek, adj útmutatást, hogy alá tudjam vetni magam, és tanulhassak a leckéből!”

Később tudatosan kerestem Isten azon szavait, amelyek az állapotommal kapcsolatosak. Egy nap a lelki áhítatom során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból. „Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos betegségeknek vagy halálos állapotoknak az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Nem számít, milyen odaadó vagy, vagy milyen figyelmesen törődsz velük, a legjobb esetben is csak egy kicsit enyhítheted a testi szenvedésüket és a terheiket. De hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is ahhoz, hogy mellettük vagy-e a gondjukat viselve? Nem, nincsen. Ha odaadó vagy, ha nem vagy nemtörődöm és hálátlan, és az egész napot mellettük töltöd a gondjukat viselve, akkor nem lesznek betegek? Nem fognak meghalni? Ha meg fognak betegedni, akkor nem lesznek így is, úgy is betegek? Ha meg fognak halni, nem halnak meg mindenképpen? Nem igaz?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy a szülők megbetegszenek-e, milyen súlyos a betegségük, vagy hogy meghalnak-e, mind eleve el van rendelve és meg van határozva Isten által, és semmi köze a gyermekeikhez. Akár a szüleik mellett vannak a gyerekek, akár nem, az életben a szüleikre váró nehézségek, kudarcok és nyomorúságok elkerülhetetlenek, és a gyermekeik semmin sem tudnak változtatni. A nagyapámra gondoltam. A gyermekei mind mellette voltak, és egészségesnek tűnt, de 60 éves kora körül súlyos betegség érte, ami ágyhoz kötötte, lebénult, és vegetatív állapotba került, így másoknak kellett ellátniuk minden testi funkcióját. Anyukám, a nagybátyám és a nagynéném felváltva, éjjel-nappal gondozták, mindennap masszírozták, beszéltek hozzá, és éveken át figyelmesen ápolták, de soha nem ébredt fel. Most az anyukám lett súlyosan beteg, és lebénulva feküdt az ágyban. Még ha mellette is lennék, és gondoskodnék a napi szükségleteiről, legfeljebb csak egy kicsit enyhíthetnék a testi kényelmetlenségein, de a betegségéből fakadó szenvedést nem tudnám átvállalni tőle. Azt, hogy felépül vagy meghal, nem tudtam megváltoztatni. Ennek felismerése némileg enyhítette az anyukám miatti aggodalmaimat.

Amikor azonban arra gondoltam, amit a nővérem írt a levelében, még mindig úgy éreztem, hogy összetört a szívem, és gyötrődtem. A nővérem azt írta: „»A varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól.« Még az állatok is tudják, hogyan tiszteljék a szüleiket. Ha egy ember még ezt sem tudja, rosszabb, mint egy állat.” Azokra az évekre gondoltam, amiket távol töltöttem otthonról. Ilyen nagy dolog történt otthon, én mégsem bukkantam fel. Fogalmam sem volt, mit mondanak rólam a szomszédok, rokonok és barátok, de biztosan a hátam mögött kibeszéltek, és azt mondták, hogy hálátlan vagyok, amiért haza sem jövök, amikor anyukám súlyosan beteg és haldoklik. Édesanyám kiskorom óta nevelt, és ezt a jóságot soha nem tudom meghálálni, ezért mindent meg kellene tennem, hogy a legjobb életet biztosítsam neki, hogy ne kelljen aggódnia az étel vagy a ruha miatt, és boldog, békés öregkort élvezhessen. De most, hogy beteg lett, még csak gondoskodni sem tudtam róla. Úgy éreztem, tényleg rosszabb vagyok egy vadállatnál. Erre gondolva mintha kést döftek volna a szívembe, és gyakran titokban sírtam, bűntudatot érezve, amiért nem tudtam meghálálni anyám gondoskodó jóságát. Később Isten szavait olvastam.

Mindenható Isten azt mondja: „Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Ki volt az, aki úgy döntött, hogy ők hozzanak a világra téged: te vagy a szüleid? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, nem az emberek dolga, hogy döntsenek. Nem a te választásod volt, hogy a szüleid világra hozzanak téged, és nem is az övék. Megnézve ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félreteszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve, passzívan születtél a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve ez az ő arra való szubjektív hajlandóságuk volt, hogy gyermekeik legyenek és felneveljék őket. Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a gyerekvállalás és a gyereknevelés kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged. Te passzívan születtél meg hozzájuk. Semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és mivel életet adtak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felnőtté neveljenek téged. Akár arról van szó, hogy oktatásban részesítenek, vagy ellátnak élelemmel és ruházattal, ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Minthogy abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy gondoskodj magadról, nem volt más választásod, mint hogy passzívan, a szüleid által nevelkedj fel. Bárhogyan is neveltek fel a szüleid, az nem rajtad múlt. Ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételekben és italokban volt részed. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol pelyván és vadnövényeken éltél túl, akkor pelyván és vadnövényeken éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel egy virágot akarnak ápolni, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól az októl, amiért felneveltek téged, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e kedvességnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít kedvességnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon kedvességnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, nappal, esővízzel, akkor még jobban virágoznak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek vagy alakulnak olyan jól, mint odakint! Bármilyen családba is születik valaki, azt Isten rendelte el. Te élettel rendelkező ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, képessé téve az embereket, hogy életben maradjanak és kövessék azt a törvényt, amelyet minden teremtmény betart. Csak arról van szó, hogy emberként te abban a környezetben éltél, ahol a szüleid felneveltek, ezért abban a környezetben kellett volna felnövekedned. Az, hogy abban a környezetben születtél, Isten elrendelésének tulajdonítható; az, hogy a szüleid neveltek felnőtté, szintén Isten elrendelésének tudható be. Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). „A nem hívő világban van egy mondás: »A varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól.« Ez a mondás is van: »Aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat.« Milyen grandiózusan hangzanak ezek a mondások! Valójában az a jelenség, amelyet az első mondás említ, vagyis hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, valóban létezik, ezek tények. Ezek azonban egyszerűen csak az élőlények világán belüli jelenségek. Csupán egyfajta törvények, amelyeket Isten állított fel a különféle élőlények számára. Mindenféle élőlény, beleértve az embereket is, betartja ezt a törvényt, ez pedig tovább szemlélteti, hogy minden élőlényt Isten teremtett. Egyetlen élőlény sem szegheti meg ezt a törvényt, és egy élőlény sem tudja meghaladni. Még az olyan viszonylag vérszomjas ragadozók, mint az oroszlánok és a tigrisek is táplálják az utódaikat, és nem harapják meg őket, mielőtt azok elérnék a felnőttkort. Ez egy állati ösztön. Legyen szó bármelyik fajról, akár vad, akár kedves és szelíd, minden állat rendelkezik ezzel az ösztönnel. Mindenféle teremtmény, beleértve az embert is, csak ennek az ösztönnek és ennek a törvénynek a betartása révén szaporodhat és maradhat fenn. Ha nem tartanák be ezt a törvényt, vagy nem lenne meg bennük ez a törvény és ez az ösztön, akkor nem lennének képesek szaporodni és túlélni. Nem létezne a biológiai lánc, sem ez a világ. Nem igaz? (De igen.) Az, hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, pontosan azt bizonyítja, hogy az élőlények világa tartja magát ehhez a törvényhez. Mindenféle élőlény rendelkezik ezzel az ösztönnel. Amint utódok születnek, a faj nőstény vagy hím egyedei gondozzák és táplálják őket, amíg felnőtté nem válnak. Mindenféle élőlény képes eleget tenni az utódaival szembeni felelősségének és kötelezettségének, lelkiismeretesen és kötelességtudóan nevelve a következő generációt. Az emberek esetében ennek még inkább így kellene lennie. Az emberiség az embereket magasabb rendű állatoknak nevezi – ha ők nem tudják betartani ezt a törvényt, és hiányzik belőlük ez az ösztön, akkor az emberek rosszabbak az állatoknál, nem igaz? Ezért nem számít, hogy a szüleid mennyire gondoskodtak rólad és mennyire tettek eleget a felelősségüknek veled szemben, amíg felneveltek, csak azt tették, amit a teremtett ember képességeinek keretein belül meg kellett tenniük – ez volt az ösztönük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)).

Miután elolvastam Isten szavait, a szívem egy kicsit derűsebb lett. Az utódok felnevelése egy természetes ösztön, amellyel Isten ruházta fel az élőlényeket; ez az élet törvénye, amelyet Isten minden élőlény számára lefektetett. A vadállatok és a szelíd állatok egyaránt követik ezeket a törvényszerűségeket, és így mindenféle élőlény, beleértve az embert is, tovább szaporodhat és fennmaradhat. Mivel a szülők úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, vállalniuk kell a felnevelésükkel és a róluk való gondoskodással járó felelősséget és kötelezettséget. Ez az Isten által elrendelt törvények betartása és azoknak való megfelelés; ez a szülők eredendő kötelessége, és nem szabad úgy tekinteni, mint egy szívességre, amit a gyermekeiknek tesznek. „A varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól” – ez egyszerűen egy Isten által ezen élőlények számára megszabott törvény, az élőlények ösztönös viselkedése. Ez nem annak a megnyilvánulása, ahogy az emberek tanítják, hogy az állatok tisztelettudóak a szüleikkel, és viszonozzák a kedvességüket. Sőt, a felszínen úgy tűnik, hogy a szülők gondoskodnak és nevelik gyermekeiket, de a valóságban, a háttérben Isten az, aki szuverén minden egyes ember sorsa felett, és elrendezi azt. Akaratlanul is eszembe jutott valami, amit anyukám egyszer mesélt nekem. Mielőtt megszülettem, volt egy lánya, aki hirtelen megbetegedett, és 3 éves korában meghalt. A nővéremről, akivel soha nem találkozhattam, szintén teljes szívével gondoskodott anyukám. Ő azonban tragikusan, fiatalon elhunyt, míg én a mai napig egészségesen felnőhettem. Bár ugyanaz volt az anyánk, a sorsunk teljesen másképp alakult. Ez még inkább megmutatta nekem, hogy az emberi sors Isten szuverenitása és elrendezése alatt áll, és hogy a szülők csak a gyermekeik felneveléséért és gondozásáért lehetnek felelősek, de nem tudják irányítani vagy megváltoztatni gyermekeik sorsát. Eszembe jutott, mennyi nehézséggel és kudarccal szembesültem azokban az években, mióta elhagytam az otthonom. Oly sokszor éreztem, hogy nem bírom tovább, és Isten volt az, aki folyamatosan útmutatást adott nekem, és segített engem. Emlékszem egy alkalomra, amikor az állapotom igazán szörnyű volt, de Isten a testvéreken keresztül türelmesen közösséget vállalt velem az igazságról, segített és támogatott, és csak ezután kezdett lassan felébredni az elgémberedett szívem, és kezdtem elgondolkodni magamon és visszatérni Istenhez. Isten az én szükségleteim szerint gondosan elrendezett különböző embereket, eseményeket és dolgokat, nemcsak az anyagi szükségleteimet elégítette ki, hanem felelősséget vállalt az életemért is. Isten szeretetére gondolva a szívem igazán meghatódott. De a Sátán téveszméi befolyásoltak és megtévesztettek engem, és mindent, amit gyerekkorom óta Istentől kaptam, anyám erőfeszítéseinek tulajdonítottam, azt gondolva, hogy anyám gondoskodása nélkül nem lennék az az ember, aki vagyok. Ezért fel akartam adni a kötelességeimet, hogy hazamenjek, és gondoskodjak róla. Ez nemcsak a saját állapotomra, hanem a kötelességem eredményeire is hatással volt. Ha Isten szavai nem lepleznek le, még mindig ebben a téves elképzelésben hinnék, fájdalomban és gyötrelemben szenvedve. Ennek felismerése után a szívemet megkönnyebbülés töltötte el.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és világosabbá vált számomra, hogyan kell a szüleinkkel bánni. Mindenható Isten azt mondja: „A szüleid nem a hitelezőid – azaz nem kellene folyton azon tűnődnöd, hogyan kell viszonoznod nekik, csak azért, mert olyan sok időt töltöttek a felneveléseddel. Ha nem vagy képes viszonozni nekik, ha nincs lehetőséged vagy nincsenek megfelelő körülményeid arra, hogy viszonozd nekik, akkor mindig szomorúnak fogod érezni magad és bűntudatod lesz, olyannyira, hogy még akkor is szomorú leszel, ha azt látod, hogy valaki a szüleivel van, törődik velük, vagy olyasmit tesz, amivel gyermeki jámborságot tanúsít irántuk. Isten azért rendelte el, hogy a szüleid neveljenek fel téged, hogy lehetővé tegye számodra, hogy felnőtté válj, nem pedig azért, hogy azzal töltsd az életedet, hogy törlessz nekik. Vannak felelősségeid és kötelezettségeid, amelyeket ebben az életben teljesítened kell, van egy út, amelyen járnod kell, és megvan a saját életed. Ebben az életben nem szabad minden energiádat abba fektetned, hogy visszafizesd a szüleid kedvességét. Ez egyszerűen olyasvalami, ami végigkísér az életeden és az életutadon. Az emberi mivolt és az érzelmi kapcsolatok vonatkozásában ez olyasvalami, ami elkerülhetetlen. De az, hogy miféle kapcsolatra rendeltettél te és a szüleid, hogy vajon képesek lesztek-e együtt élni az életetek hátralevő részében vagy pedig különváltok, és a sors nem köt össze benneteket, Isten vezénylésén és intézkedésein múlik. Ha Isten úgy vezényelte és rendezte, hogy ebben az életben más helyen leszel, mint a szüleid, hogy nagyon távol leszel tőlük, és gyakran nem tudtok majd együtt élni, akkor az, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek velük szemben, számodra csupán egyfajta vágyakozás. Ha Isten úgy rendezte számodra, hogy ebben az életben nagyon közel élj a szüleidhez, és mellettük tudj maradni, akkor a szüleid iránti felelősséged egy részének teljesítése és némi gyermeki jámborság tanúsítása irántuk az, amit ebben az életben tenned kell – nincs ebben semmi kritizálni való. De ha más helyen vagy, mint a szüleid, és nincs lehetőséged vagy nincsenek megfelelő körülményeid arra, hogy gyermeki jámborságot tanúsíts irántuk, akkor ezt nem kell szégyenletes dolognak tartanod. Nem szabad szégyellned a szüleid szemébe nézni azért, mert képtelen vagy gyermeki jámborságot tanúsítani irántuk; csak arról van szó, hogy a körülményeid nem teszik ezt lehetővé. Gyermekként meg kell értened, hogy a szüleid nem a hitelezőid. Ha csak a szüleid kedvességének viszonzására figyelsz, ez sok olyan kötelesség útjába fog állni, amelyet el kellene végezned. Sok mindent kell tenned az életedben, és ezek a kötelességek, amelyeket el kell végezned, olyan dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek tennie kell, és amelyeket a Teremtő bízott rád, és semmi közük a szüleid kedvességének viszonzásához. A gyermeki jámborság kimutatása szüleid iránt, törleszteni nekik, viszonozni a kedvességüket – ezeknek a dolgoknak semmi közük az életben való küldetésedhez. Azt is lehet mondani, hogy nem szükséges gyermeki jámborságot tanúsítanod a szüleid iránt, törlesztened nekik, vagy eleget tenni bármely felelősségednek velük szemben. Egyszerűen szólva, megtehetsz ebből egy kicsit és eleget tehetsz a felelősségeid egy részének, amikor a körülményeid lehetővé teszik; amikor pedig nem, akkor nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy így cselekedj. Ha nem tudsz eleget tenni a felelősségednek, hogy gyermeki jámborságot mutass a szüleid iránt, ez nem szörnyű hiba, csak némileg ellenkezik a lelkiismereteddel és az erkölcsi igazságossággal, és néhány ember el fog miatta ítélni – ennyi az egész. De legalábbis nem ellenkezik az igazsággal. Ha a kötelességed végzése és Isten akaratának követése érdekében teszed, akkor még Isten helyeslését is elnyered. Ezért, ami a szüleid iránti gyermeki jámborságot illeti, amíg megérted az igazságot és megérted Isten követelményeit az emberekkel szemben, akkor még ha a körülményeid nem is teszik lehetővé, hogy gyermeki jámborságot mutass a szüleid iránt, a lelkiismereted nem fogja magát megrovásban érezni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból megértettem, hogy mindenki a saját küldetésével érkezik erre a világra, és a szülők iránti tiszteletnek és a gondoskodó jóságuk meghálálásának semmi köze az ember küldetéséhez. Ha a szüleinkkel élünk, akkor a tőlünk telhető legjobb módon kell gondoskodnunk róluk és tisztelnünk őket. De ha a helyzet nem teszi lehetővé, és nem tudunk a szüleinkkel élni, nem kell bűntudatot éreznünk vagy adósnak tekintenünk magunkat velük szemben, amiért nem tudunk gondoskodni róluk, hanem a kötelességeinket kell előtérbe helyeznünk. A rendőrség letartóztatott az evangélium hirdetése miatt, és most már rendőrségi nyilvántartásban szerepeltem. Arra gondoltam: „Ha most hazatérnék, szinte egyenesen a csapdába sétálnék. Nemhogy anyukámról nem tudnék gondoskodni, de még a személyes biztonságom is veszélybe kerülhetne.” Ilyen körülmények között nem térhettem haza, ezért le kellett csillapítanom a szívemet, és megfelelően kellett végeznem a kötelességeimet. Ez a legfontosabb. Mivel anyukám idősödött, a betegség és a halál az élet normális része volt. Nem tudtam róla gondoskodni, sem kimutatni a hálámat iránta, és bár éreztem némi sajnálatot, hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Isten már mindenki sorsát elrendelte, és a születés, öregedés, betegség és halál mind Isten kezében van. Bármennyit aggódtam és idegeskedtem is érte, még ha mellette lettem volna és gondoztam is volna, akkor sem tudtam volna megváltoztatni anyukám sorsát. Miután megértettem ezeket, imádkoztam Istenhez: „Istenem, anyukám betegsége a Te kezedben van, és az, hogy tovább él vagy meghal, a Te kezedben van. Azt, hogy hány évet él, Te már előre elrendelted, és én hajlandó vagyok anyukámat a Te kezeidre bízni. Bármi is legyen a kimenetel, hajlandó vagyok elfogadni a Te vezénylésedet és elrendezéseidet, és alávetni magam nekik.” Az ima után a szívem sokkal nyugodtabb és felszabadultabb lett, és többé nem aggódtam emiatt. Képes voltam lecsillapítani a szívemet és végezni a kötelességeimet. Hála Istennek!