Írta: Csen Mo, Kína

Értelmiségi családba születtem. A szüleim mindig azt tanították nekem, hogy „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”, „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét”. Szívembe fogadtam ezeket a gondolatokat és eszméket, és mindig keményen dolgoztam, hogy törekedjek feléjük. A tudás megszerzésével akartam megváltoztatni a sorsomat, és hittem, hogy ha bejutok az egyetemre, tiszteletre méltó állásom lesz. Egy irodában ülhetek anélkül, hogy nehéz fizikai munkát kelljen végeznem, és az emberek felnéznek majd rám. A dolgok azonban nem a kívánságaim szerint alakultak, és nem jutottam be az egyetemre. Később egy cementgyárban lettem munkás. Miután férjhez mentem, az anyósom megvetett, mert egyszerű munkás voltam, és gyakran megnehezítette a dolgomat. Azt mondogatta, hogy csak egy vacak munkás vagyok. Nem mertem egy szót sem szólni válaszul, amikor anyósom ezeket a gúnyos és becsmérlő dolgokat mondta, és nagyon szomorú voltam. Elhatároztam, hogy a gyermekem nevelése mellett tanulni fogok, hogy miután bekerülök az egyetemre, hivatalnok lehessek, és az anyósom ne nézzen le többé.

1986-ban végre sikerült az egyetemi felvételi vizsgám, és a reményeimnek megfelelően felsőfokú diplomát szereztem. A diploma megszerzése után visszatértem a gyárba, és vezető beosztásba léptettek elő. Később a takarmány-melléküzem igazgatójává léptettek elő. Az osztálytársaim és kollégáim mind nagyon csodáltak, mondván, hogy erős nő vagyok, és minden rokonom és barátom dicsért. Mindenki, aki ismert, melegen üdvözölt, ha összefutottunk. Anyósom korábbi hozzáállása is megváltozott, és mindig mosolygott, amikor beszélt velem. Még a szomszédoknak is dicsekedett a képességeimmel. Végre emelt fővel járhattam. Akaratlanul is felsóhajtottam: „Mekkora különbség van aközött, hogy van-e státuszod, és aközött, hogy nincs!” Miközben mások dicséretében sütkéreztem, eszembe jutott, hogy még mindig van egy felelősségem: a fiamat megfelelően kell művelnem, hogy hozzám hasonlóan ő is több tudásra tegyen szert, és bejusson az egyetemre. Akkor a jövőben felülmúl majd engem, képes lesz hivatalnoki karriert befutni, hatalomra és státuszra szert tenni, kitűnni a többiek közül és dicsőséget hozni az őseinkre. Akkor én, mint az anyja, szintén sütkérezhetek a dicsőségének fényében. Így amikor a fiam felső tagozatos lett, a kapcsolataimat felhasználva bejuttattam a legjobb helyi iskolába, gyakran mondtam neki, hogy szorgalmasan tanuljon, és azt tanítottam neki, hogy csak az egyetem elvégzésével kaphat jó állást és lehet fényes jövője. A fiam nem okozott csalódást, és a tanulmányi eredményei tekintetében mindig az osztály első hat legjobbja között volt. Az osztályfőnöke azt mondta nekem: „A fiát megfelelően kell művelnie. Nagyon okos, és megvan benne a potenciál, hogy bejusson a Csinghua vagy a Pekingi Egyetemre.” Miután ezt hallottam a tanártól, nagyon boldog voltam, és arra gondoltam: „A fiam okos, és nem lesz gond bejutnia a legjobb egyetemek egyikére. A jövőben gyerekjáték lesz a számára, hogy jó állást találjon.” Sikeres karrierem volt, és a fiam nagyon jól tanult az iskolában. Ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Azonban ami ezután történt, az teljesen váratlan volt.

1995 második felétől az általam vezetett takarmány-melléküzem a nyereségességből veszteségessé vált. Rendkívül aggódtam emiatt. Ráadásul súlyosan megbetegedtem tuberkulózisban, és olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam dolgozni menni, ezért idő előtt felmondtam a szerződést, és a gyár nem fizetett nekem. Abban az időben a férjemet már évekkel korábban elbocsátották, és azóta sem talált megfelelő munkát. Miután lakást vettünk, a megmaradt megtakarításaink szinte teljesen elfogytak. A fiam hamarosan középiskolába ment, ami sok pénzbe került. Jövedelemforrás nélkül hogyan tudtuk volna tovább támogatni a tanulmányaiban? Később a férjem megkért, hogy állítsunk fel egy utcai standot, hogy ott árusítsunk. Nagy fájdalmat éreztem, és arra gondoltam: „Én, egy megbecsült gyárigazgató, odáig süllyedtem, hogy az utcán kell árulnom dolgokat. Ha a gyári kollégáim vagy az ismerőseim ezt meglátják, teljesen elveszítem a tekintélyemet!” Azonban aztán arra gondoltam: „Lehet, hogy most szégyenbe kerülök, de amikor a fiam lediplomázik és sikeres lesz, az presztízst fog jelenteni nekem. Hogy pénzt takarítsak meg a fiam egyetemi oktatására, megéri, hogy elveszítsem valamennyire a tekintélyemet, és elviseljek egy kis szenvedést.”

1998 áprilisában az a szerencse ért, hogy elfogadhattam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavaiból megértettem, hogy Isten munkájának ez a szakasza az Ő végső munkája az emberiség megmentésére, és hogy ha az emberek nem hisznek Istenben, és nem fogadják el az Ő üdvösségét, függetlenül attól, hogy mennyi tudást szereznek, vagy milyen magas a végzettségük vagy a státuszuk, végül el fognak pusztulni. De nagyon mélyen gyökereztek bennem azok a gondolatok és eszmék, melyek szerint a tudásra való törekvéssel változtathatjuk meg a sorsunkat, és még mindig reméltem, hogy a fiam kitűnik a többiek közül, és dicsőséget hoz őseinknek. Váratlanul, amikor a fiam elsőéves volt a középiskolában, már nem akart továbbtanulni, hanem inkább a hadseregbe akart menni. Meglepődtem, és arra gondoltam: „Katonának lenni nehéz munka. Milyen jövőbeli fejlődési lehetőségek vannak ebben? Csak egyetemre járással és magas végzettség megszerzésével találhatsz jó állást. Csak akkor lesz lehetőséged magas rangú, jól fizetett hivatalnoki pozíciót szerezni, és tiszteletre méltó személlyé válni.” Semmiképpen sem hagyhattam, hogy a fiam azt tegye, amit akar. Ezért megpróbáltam finoman meggyőzni azzal, hogy azt mondtam: „Fiam, te tényleg okos vagy. A tanárok mind azt mondták, hogy van esélyed bekerülni a Csinghua vagy a Pekingi Egyetemre. Már csak két év van az egyetemi felvételi vizsgáig. Ha most otthagyod az iskolát, és bevonulsz a hadseregbe, életed végéig bánni fogod. Amikor a katonákat leszerelik a hadseregből, mindig munkásként sorolják be őket, bármilyen munkát is kapnak, és nincs kilátásuk a fejlődésre. Csak egyetemi diplomával találhatsz jó állást. Legalább irodai munkát kapsz, valami hivatalosat, egy biztos pozíciót. Ha keményen dolgozol, sok lehetőséged lesz az előléptetésre. Ebben a társadalomban csak akkor tudod megvetni a lábad, ha sikeres karriered és státuszod van. Manapság a verseny a társadalomban nagyon kiélezett, és tudás és diploma nélkül alsóbbrendű ember leszel. Mindezt a jövőd érdekében mondom neked.” Ismételt rábeszélés után, bár vonakodva, de folytatta az iskolát. Egy reggel a férjem látta, hogy a fiunk otthon lóg, nem akar iskolába menni, ezért megverte. A fiam azonnal elszökött otthonról, és csak nagyon késő este találtuk meg. Tudtam, hogy a gyermekem nem akar tanulni, és a hadseregbe akar menni, de nem hagyhattam. Minden lehetséges módon próbáltam meggyőzni, és végül, bár vonakodva, de beleegyezett, hogy iskolába járjon. Abban az időben a fiam mindennap a homlokát ráncolta, és nem akart beszélni velünk, de azt gondoltam: „Akár megérted most, akár nem, amikor a jövőben híres és sikeres leszel, meg fogod érteni a gondos szándékunkat.” Később valóban felvették az egyetemre, és nagyon boldog voltam. Az évekig tartó reménykedésem végre meghozta gyümölcsét. Azonban, bár boldog voltam, aggódtam is az egyetemi taníttatásának költségei miatt. A családunknak nem volt felesleges pénze, hogy egyetemre küldjük, ezért hogy kifizessem a fiam tandíját, eladtam a lakást, amelynek a megvásárlásáért fél életemben keményen dolgoztam, és egy felújítatlan lakást béreltem, hogy ott éljünk. Amikor a fiam a diplomázás előtt állt, fizettem valakinek 10 000 jüant, hogy szerezzen neki állást egy bankban. Minden előkészületet megtettem a fiam jövője érdekében, és már csak arra vártam, hogy megszerezze a diplomáját, és elkezdjen dolgozni a bankban. Azonban egy újabb váratlan dolog történt.

Egy nap a fiam elmondta, hogy az utolsó évében abbahagyta az egyetemet. Nem fizette be a tandíját, így nem kaphatta meg a diplomáját. Amikor ezt a hírt hallottam, nem akartam hinni a fülemnek. Talán rosszul hallottam? Azonban amikor láttam a fiam higgadt arckifejezését, tudtam, hogy igaz, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Sírtam, miközben panaszkodtam és szidtam a fiamat. Annyira dühös voltam, hogy erőtlennek éreztem magam. Arra gondoltam: „Az évek során olyan keményen dolgoztam, hogy megteremtsem a feltételeket a fiam egyetemi tanulmányaihoz. Csak azt reméltem, hogy sikeres lesz, és dicsőséget hoz nekem, az anyjának. Nem hiszem el, hogy ezt tette. Hogyan fogok ezentúl az emberek szemébe nézni?” Abban a pillanatban legszívesebben megragadtam volna egy feszültség alatt álló vezetéket, és véget vetettem volna az egésznek. Abban az időben nem tudtam enni, és aludni sem. Az elmém tele volt aggodalommal a gyermekem jövője miatt. „Mit tegyek a jövőben?” – gondoltam. „Eladtam a lakást, hogy támogassam a tanulmányait, és most még állandó otthonunk sincs. Kárba veszett egy fél élet kemény munkája!” Amikor a fájdalmam a tetőfokára hágott, Istenhez imádkoztam, hogy vezessen ki a fájdalmamból.

Miközben kerestem, meghallottam Isten szavainak egy himnuszát: „Az ember sorsát Isten keze irányítja”: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél? Röviden, függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik, minden munkája az ember érdekében történik. Éppen úgy, mint ahogy Isten azért teremtette a mennyet, a földet és minden dolgot, hogy az embert szolgálja: Isten az ember számára teremtette a Holdat, a Napot és a csillagokat, az ember számára teremtette az állatokat és növényeket, az ember számára teremtette a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet és így tovább – ez mind az ember létezéséért lett teremtve. És így, függetlenül attól, hogy Isten hogyan fenyíti és ítéli meg az embert, mindez az ember üdvösségéért történik. Még ha meg is fosztja az embert testi reményeitől, ez akkor is az ember megtisztítása érdekében történik, az ember megtisztítása pedig az ember létezéséért történik. Az ember rendeltetési helye a Teremtő kezében van, tehát hogyan tudná az ember irányítani önmagát?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Újra és újra meghallgattam ezt a himnuszt. Miközben Isten szavain töprengtem, megértettem, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden ember sorsa felett, amit Ő maga rendelt el. Bármennyire is próbálkozol vagy küzdesz, nem tudod megváltoztatni a jövődet és a sorsodat; még kevésbé tudod megváltoztatni mások sorsát. Visszagondoltam az életem első felére. Több tudás megszerzésével akartam megváltoztatni a sorsomat, de később a gyár veszteségessé vált, és megbetegedtem. Nem volt más választásom, mint felmondani. Mindez tényleg nem rajtam múlt. A fiamat szavakkal és tettekkel tanítottam kiskorától kezdve, remélve, hogy egyetemre megy és tisztviselő lesz, ahogyan én akartam. Fél életem vérét, verejtékét és könnyeit arra áldoztam és azért küzdöttem, hogy ez megvalósuljon, de ő nem úgy tett, ahogy akartam, és végül soha nem szerezte meg az egyetemi diplomáját. Ezek a tények rádöbbentettek, hogy az, hogy a fiamnak jó jövője és sorsa lesz-e, nem az én irányításom alatt áll. Minden küzdelem és áldozat hiábavaló a részemről. Azért van ez így, mert én csak egy apró teremtett lény vagyok, és Isten szuverén a sorsom és a fiam sorsa felett, és Ő előre elrendelte azt. Még a saját sorsomat sem tudom irányítani, mégis irányítani akartam a fiam jövőjét és sorsát. Milyen tudatlan és arrogáns voltam! Azért éreztem olyan nagy fájdalmat, mert egyáltalán nem értettem Isten szuverenitását, és nem tudtam alávetni magam ennek. Amikor ezt megértettem, kész voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek és abbahagyni a fiam miatti panaszkodást. Ha a fiam hétköznapi életet él, az Isten szuverenitásának és elrendelésének köszönhető, Istenre kell bíznom őt, és hagynom, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak.

Utána folyton azon töprengtem, hogy miért éreztem olyan nagy fájdalmat, amikor a fiam nem szerzett diplomát. Miért tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget a tudásnak és a diplomáknak? Mi volt ennek a gyökere? Isten szavait olvastam: „Egyesek azt hiszik, hogy a tudás becses dolog ebben a világban, és minél több tudással rendelkeznek, annál nagyobb a státuszuk, és annál előkelőbbek, annál nemesebbek és műveltebbek, így nem lehetnek meg tudás nélkül. Egyesek azt gondolják: »Ha jól teljesítesz a tanulmányaidban, és bőséges tudást szerzel, akkor mindened meglesz. Lesz státuszod, pénzed, jó munkahelyed és jó kilátásaid; ebben a világban tudással kell rendelkezned. Ha nincs tudásod, akkor mindenki lenéz téged. Hátrányos megkülönböztetés érne, és senki sem lenne hajlandó szóba állni veled; a tudás nélküliek csak a társadalom legalsó fokán élhetnek.« Így hát igazán imádják a tudást, nagyra értékelik, és rendkívül fontosnak tartják – még az igazságnál is fontosabbnak. [...] bárhogy nézik is, ez az emberi gondolatok és nézetek egyik aspektusa. Van egy ősi mondás, mely szerint: »Olvass el tízezer könyvet, utazz tízezer mérföldet.« Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy minél többet olvasol, annál műveltebb és sikeresebb leszel, és nem számít, az emberek mely csoportjában vagy, nagyra fognak tartani, és lesz státuszod. Mindenki melenget a szívében efféle gondolatokat és nézeteket. Ha valaki nem tud főiskolára menni és diplomát szerezni, mert a családjának nincs rá módja, azt egész életében sajnálni fogja, ezért elhatározza, hogy gondoskodik arról, hogy a leszármazottai többet tanuljanak, egyetemre járjanak és magasabb fokozatokat szerezzenek, vagy akár külföldön folytassanak további tanulmányokat. Ez az a gondolat és nézet, amellyel mindenki rendelkezik a tudást illetően; mindenki vágyik a tudás megszerzésére. Sok szülő ezért nem kímél fáradságot vagy költséget – még odáig is elmegy, hogy csődbe viszi a családot –, hogy taníttassa gyermekeit és fizesse a tanulmányaikat. És mi a helyzet azzal, amilyen messzire egyes szülők elmennek gyermekeik fegyelmezésében? Csak napi három óra alvást engedélyeznek nekik, kényszerítik őket, hogy folyamatosan tanuljanak és tanulmányokat folytassanak, vagy akár arra is ráveszik őket, hogy az ősöket utánozva a hajukat a mennyezethez kössék, teljesen megtagadva tőlük az alvást. Az efféle történetek, ezek a tragédiák mindig is jelen voltak az ősidőktől mostanáig, és ezek az emberiség tudásszomjának, valamint a tudás istenítésének a következményei” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember beállítottságának megváltoztatása felé). Isten szavai megérintették a szívemet. Addig sátáni gondolatok és eszmék kötöttek meg, mint például „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”, „olvass el tízezer könyvet, utazz tízezer mérföldet”, és „a tudás megváltoztathatja a sorsodat”, és különösen imádtam a tudást. Azt hittem, hogy a tudás fényes jövőhöz vezet, ahol felsőbbrendű ember lehetsz, és mások csodálnak, és hogy csak akkor lesz értékes az élet. Azt hittem, hogy tudás vagy diploma nélkül keményen kell dolgoznod, és alacsonyabb rendű életet élned, mások lenéznek, és egész életedben a társadalom alján maradsz, soha nem tudsz előrejutni. Azt hittem, hogy tudással mindened meglehet, ezért nem adtam fel a tudás megszerzésére irányuló próbálkozásaimat, még a házasságkötés és a gyermekvállalás után sem. Amikor lediplomáztam az egyetemen, és visszatértem a gyárba, azonnal tisztviselő lettem, majd lépésről lépésre előléptettek, fontos pozíciókat bíztak rám. Nem sokkal később a háromtagú családunk egy tágas lakásba költözött, és mindenki, aki látott, irigykedve nézett rám, és előre köszönt nekem; a gyárban dolgozók mind nagyon tiszteltek. Megszereztem a vágyott hírnevet és nyereséget, és azt hittem, hogy mindezt a kemény tanulással szerzett tudás és a megszerzett diploma hozta. Tehát még inkább a meggyőződésemmé vált, hogy a tudás megváltoztathatja az ember sorsát, és reméltem, hogy a fiam felsőfokú végzettséget szerez, és a jövőben sikeres és híres lesz, hogy sütkérezhessek az ő dicsőségének fényében. Amikor a fiam azt mondta, hogy a hadseregbe akar menni, nem kérdeztem meg tőle, hogy valójában mit gondol. Inkább csak úgy gondoltam, hogy a katonai pályán nem lesznek jövőbeli kilátásai, ezért arra kényszerítettem, hogy egyetemre menjen. Annak érdekében, hogy a fiam egyetemre járhasson, eladtam a lakást, amelynek a megvásárlásáért fél életemben dolgoztam. Amikor megtudtam, hogy a fiam nem fizette be az utolsó évi tandíját, és nem kap egyetemi diplomát, a reményeim teljesen romba dőltek, és teljesen kétségbeestem. Véget akartam vetni az egésznek. Tényleg elvakított a hírnév és a nyereség! Valójában mindenki sorsa Isten kezében van, és nem lehet megváltoztatni pusztán a tudás megszerzésével. Eszembe jutott a szomszédom, Vang osztályvezető, akinek alacsony az iskolai végzettsége, de most osztályvezető a Személyzeti Hivatalban; ugyanakkor egy iskolatársnőmet felvették a Pekingi Egyetemre, de évekig nem talált megfelelő munkát a diploma megszerzése után. Manapság mindenhol vannak egyetemi diplomás munkanélküliek, és még sok posztgraduális végzettségű sem talál állandó munkát. Világos, hogy az az elképzelés, miszerint „a tudás megváltoztathatja a sorsodat”, téves, és teljesen tarthatatlan. Ellentétes az igazsággal. Bár hittem Istenben, nem értettem az igazságot, és nem volt meg bennem a tisztánlátás képessége. A tudást, a hírnevet és a nyereséget mindennél fontosabbnak tartottam, és egyáltalán nem tudtam, hogy a Sátán ezekkel csábítja el és nyeli el az embereket. Az Isten szavaiban foglalt leleplezésnek köszönhetően végre észhez tértem. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben: „Drága Istenem, köszönöm szavaid ellátását és megvilágosítását, amelyek lehetővé tették számomra, hogy felismerjem a Sátán gondolatait és eszméit. Nem akarok többé ezeknek a gondolatoknak és eszméknek a kötelékében élni. Vezess engem, hogy az igazságra való törekvés útjára lépjek!”

Később Isten szavainak még több passzusát olvastam, és megértettem, hogy az emberek hírnévre és nyereségre irányuló törekvése mögött a Sátán alja szándéka áll. Mindenható Isten azt mondja: „Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni és megtanulni egyes dolgokat, amelyeket még nem tudsz, hogy ne maradj le a kortól, vagy ne hagyjon maga mögött a világ. Csak azért szerzel ismereteket, hogy ételt tehess az asztalra, a saját jövőd miatt, vagy hogy gondoskodj az alapvető szükségleteidről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül elviselné a kemény tanulást csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézségeket oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén léphetnek rá az útra, amely a hírnévhez és a nyereséghez vezet, és ezáltal elnyerik ezeket a dolgokat. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „Minek a segítségével tartja a Sátán szorosan az irányítása alatt az embert? (Hírnévvel és nyereséggel.) A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az emberek gondolatait, elérve, hogy másra se gondoljanak, mint erre a két dologra, és rávéve őket, hogy a hírnévért és nyereségért küszködjenek, a hírnévért és nyereségért szenvedjenek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrjenek el megaláztatást és viseljenek nehéz terheket, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hozzanak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókat helyez az emberekre, nekik pedig ezek által megbéklyózva sem képességük, sem bátorságuk nincs, hogy kiszabadítsák magukat. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, ahogy nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre, lépésről lépésre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség elkóborol Istentől és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Ily módon egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, alattomos szándékai nem végképp gyűlöletesek? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán alattomos indítékain, mert úgy vélitek, hogy hírnév és nyereség nélkül nem lenne értelme az életnek, az emberek többé nem látnák az előttük lévő utat, többé nem látnák a céljaikat, és a jövőjük elsötétülne, homályos és borús lenne. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyeket a Sátán helyez az emberre. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyeket a Sátán hozott neked. Amikor meg szeretnél szabadulni mindezektől a dolgoktól, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal és igazán gyűlölni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Csak akkor fogod igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai annyira gyakorlatiak. Az emberek tudásra való törekvésének oka a hírnév és a nyereség megszerzése. A hírnév és nyereség érdekében az emberek keményen dolgoznak, nehézségeket szenvednek el, és még bármilyen árat is hajlandóak megfizetni érte. A Sátán tudással csábítja el az embereket, és hírnévvel és nyereséggel tartja őket az ellenőrzése alatt, így anélkül rontja meg őket, hogy észrevennék. Én is pont ilyen voltam. Az apám gyerekkoromtól fogva azt tanította nekem, hogy ha több tudásra teszek szert, felsőbbrendű ember leszek; tudás nélkül csak alacsonyabb rendű ember lehetek, és nehéz fizikai munkát végezhetek. A tanárok is arra tanítottak minket, hogy legyenek magasztos törekvéseink, és törekedjünk arra, hogy kiemelkedjünk a többiek közül, és öregbítsük őseink hírnevét. Szinte észrevétlenül elfogadtam ezeket a gondolatokat és eszméket. Annak érdekében, hogy hírnevet, nyereséget és státuszt szerezzek, hajlandó voltam bármilyen nehézséget elviselni és bármilyen árat megfizetni. Nemcsak én magam törekedtem ezekre a dolgokra, hanem a fiamat is arra kényszerítettem, hogy ezekre törekedjen. Amikor megtudtam, hogy a fiam nem kaphatja meg a diplomáját, az álmaim hirtelen összetörtek, és olyan gyötrelmet éreztem, hogy még a halálba is képes lettem volna elmenekülni előle. A hírnévre és nyereségre való törekvés eszméi irányítottak, amiket a Sátán csepegtetett belém. Ez nemcsak nekem okozott nagy fájdalmat, hanem a fiamat is károsította mind mentálisan, mind fizikailag. A Sátán a hírnév és nyereség láthatatlan béklyóit rakta rám, arra késztetve, hogy folyamatosan harcoljak és keményen dolgozzak a hírnévért és a nyereségért. Bár testileg és lelkileg kimerültem, nem voltam képes kiszabadulni ebből. Annak köszönhetően, hogy Isten megmentett engem, némi tisztánlátást nyertem a Sátán embereknek ártó módszereiről. Többé nem törekedhettem hírnévre és nyereségre. Megfelelően kellett megállnom a teremtett lényi pozíciómban és alávetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később beszéltem a nővéremnek az állapotomról, és ő kikeresett nekem egy részletet Isten szavaiból: „Először is nézzük azokat a követelményeket és megközelítéseket, amelyeket a szülők alkalmaznak a gyermekeikkel szemben – helyesek ezek vagy helytelenek? (Helytelenek.) Tehát végső soron mi a fő kiváltó ok, amikor ezekről a megközelítésekről van szó, amelyeket a szülők alkalmaznak a gyermekeikkel szemben? Nem a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásairól van szó? (De igen.) A szülők szubjektív tudatában mindenféle feltételezés, terv és elhatározás él gyermekeik jövőjével kapcsolatban, és ennek eredményeként alakulnak ki bennük ezek az elvárások. [...] Ezek a szülők teljesen a saját tetszésük és vágyaik szerint támasztanak elvárásokat a gyermekeikkel szemben. Hát nem szubjektív ez? (De igen.) Azt mondani, hogy szubjektív, enyhe kifejezés – mi ez valójában? Hogyan lehet még értelmezni ezt a szubjektivitást? Hát nem önzőség? Nem kényszerítés? (De az.) Neked tetszik egy bizonyos foglalkozás, szeretnél tisztviselő lenni, meggazdagodni, ragyogó és sikeres lenni a társadalomban, ezért ráveszed a gyermekeidet, hogy ők is arra törekedjenek, hogy ilyen emberré váljanak, és ilyen úton járjanak. Azt azonban nehéz megmondani, hogy a jövőben képesek lesznek-e végezni azt a munkát, vagy hogy az a munka valóban illik-e hozzájuk. És akkor mi is pontosan a sorsuk? Hogyan gyakorol majd Isten szuverenitást felettük, és hogyan rendezi a dolgokat számukra? Tudod ezeket a dolgokat? Egyesek ezt mondják: »Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Amíg olyasmi, ami nekem, mint szülőnek tetszik, addig rendben van. Mivel nekem tetszik, ilyen elvárásokat támasztok velük szemben.« Hát nem túl önző dolog ez? (De az.) Szépen fogalmazva ez nagyon szubjektív, csak a saját feje után megy az ember, de mi ez valójában? Ez nagyon önző! Ezek a szülők nem veszik figyelembe gyermekeik képességét vagy tehetségét, és nem törődnek azzal, hogy Isten hogyan rendezi minden egyes ember sorsát és életét. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csupán vágyálmokból fakadóan ráerőltetik a saját preferenciáikat és terveiket a gyermekeikre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Miután elolvastam Isten szavait, hirtelen észhez tértem. A múltban azt hittem, hogy minden, amit tettem, a fiam jövője és sorsa érdekében történt. Az Isten szavaiban feltárt leleplezés által végre megértettem, hogy a tetteim mögött rejlő szándék mindig is a hírnév, nyereség és státusz iránti vágyam kielégítése volt. Mivel szerettem a hatalmat és a státuszt, és tisztviselő akartam lenni, hogy mások felnézzenek rám, a saját preferenciáimat és vágyaimat erőltettem a fiamra. Reméltem, hogy keményen fog tanulni, és a jövőben kiemelkedik, magas pozícióhoz jut szellemi munkakörben és jó fizetést kap, hogy sütkérezhessek a dicsősége fényében. Minden, amit tettem, a saját ambícióim és vágyaim érdekében történt, és egyáltalán nem vettem figyelembe a fiam preferenciáit és kívánságait. Amikor a fiam azt mondta, hogy nem akar egyetemre menni, és a hadseregbe akar bevonulni, mindent megtettem, hogy lebeszéljem róla, és akarata ellenére arra kényszerítettem, hogy egyetemre menjen. Ezzel az volt a célom, hogy hivatalnoki karrierre ösztönözzem, és hatalmat és státuszt szerezzen, hogy én is presztízsre tegyek szert. Látszólag minden, amit tettem, a fiam jövője és sorsa érdekében történt. Mindent beleadtam a fiam művelésébe. Lényegében azonban mindez a saját státusz iránti vágyam kielégítésére szolgált, arra vágytam, hogy a fiam által több ember tiszteletét és csodálatát élvezzem, és nagyobb anyagi kényelemben éljek. Végre világosan láttam, hogy minden, amit korábban tettem, egyáltalán nem a fiam javát szolgálta. Mindez a saját ambícióim és vágyaim kielégítésére szolgált. A természetem túlságosan önző, aljas és csúf volt! A fiam valójában nem akart hivatalnoki karriert. Egyszer azt mondta nekem: „Anya, én egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy tisztviselő legyek. Ha ebben a társadalomban meg akarod vetni a lábad a hivatalnoki pályán, tudnod kell boldogulni a társasági életben, hízelegni és csalni. Szükséged van a megfelelő családi háttérre és kapcsolatokra is, és kegyetlennek és gátlástalannak kell lenned. Bennem ezek közül egyik sincs meg. Jó dolog egyszerű, hétköznapi embernek lenni.” Visszagondolva, amit a fiam mondott, nagyon igaz volt. Eszembe jutott a legidősebb nővérem fia, aki az Ipari és Kereskedelmi Hivatal igazgatóhelyettese. Egyszer azt mondta nekem: „Amint hivatalnoki pályára lépsz, elveszted az irányítást saját magad felett. Az emberek ármánykodnak és áskálódnak egymás ellen, és senkinek sem mondhatod el, mi jár a fejedben, és nem kerülhetsz túl közel hozzájuk. Nem tudod, mit mondhatsz, amivel megbántasz valakit. Lehet, hogy nem akarsz ártani másoknak, de ők mégis hátba szúrnak. Úgy kell élned az életed, hogy közben folyamatosan az emberek arckifejezését figyeled. A hivatalnoki élet kimerítő!” Tisztviselővé válni nem jó dolog. A hivatalnoki világ olyan, mint egy nagy festékes kád, és ha a fiam belement volna, ahogyan én akartam, akkor egy évtized múlva akarata ellenére mindenféle rossz szokást magára szedett volna. Ravasszá és csalárddá vált volna, a hírnévre és nyereségre törekedett volna, versengett volna másokkal, és talán még gonosz dolgokat is tett volna. Akkor már nem tudna normális és békés életet élni. Ez óriási kárt és végtelen fájdalmat okozna neki testben és lélekben. A fiam nem akart tisztviselő lenni, és csak egy hétköznapi ember akart lenni. Hát nem jó dolog ez? Most rendes állása van, és a havi fizetése alapvetően fedezi a családja megélhetési költségeit. Nem ellenzi az Istenbe vetett hitemet, és nagyon szívesen segít, amikor a gyülekezetnek szüksége van a segítségére. Ez már önmagában is nagyszerű.

E tapasztalat után egyre inkább rájövök, hogy Isten szuverén afelett, és Ő rendeli el azt, hogy ki milyen munkát végez, és hogyan él. Ahogy Isten mondja: „Isten úgy rendelte el előre, hogy valaki egy átlagos munkás legyen, és ebben az életben csak némi alapvető bért keressen, hogy tudjon enni és ruházkodni, a szülei viszont kitartanak amellett, hogy váljon hírességgé, vagyonos emberré, magas rangú tisztviselővé, ezért különféle dolgokat terveznek és rendeznek el a jövője érdekében, mielőtt eléri a felnőttkort, megfizetnek különféle úgynevezett árakat, igyekeznek irányítani az életét és a jövőjét. Nem buta dolog ez? (De az.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavainak ez a részlete rádöbbentett, hogy nem csupán ostoba voltam: teljesen mértékben idióta voltam! Minden szenvedés, amit elviseltem, a saját hibám volt. Amikor elengedtem a fiammal szembeni elvárásaimat, abbahagytam a sors elleni küzdelmet, elhagytam a hírnévre és nyereségre való törekvés útját, és képes voltam megállni egy teremtett lény pozíciójában, és pozitív és alávetett hozzáállással elfogadni Isten szuverenitását, szembenézni azzal és megtapasztalni azt, akkor megláttam, hogy Isten elrendezései csodálatosak. Hála Istennek!