Van három nővérem. Ők és a férjeik is mind kormányzati minisztériumokban dolgoznak. Vannak olyanok közöttük, akik a Népi Politikai Konzultációs Konferencia elnökségi tagjai, míg mások kormányzati szerveknél vezetők vagy első számú emberek. Mindegyik nővéremnek nagyon tekintélyes állása van; az emberek irigylik és megbecsülik őket. A kívülállók mind azt mondják: „Nézd meg az idősebb testvéreidet! Egyik jobb, mint a másik!” Akárhányszor ilyeneket hallottam, összeszorult egy kicsit a szívem. A nővéreim mind annyira kivételesek voltak, de én és a férjem csupán egy vállalat általános vezetőségéhez tartoztunk, hatalom és befolyás nélkül. Nagyon szégyelltem magam emiatt, és nem tudtam emelt fővel járni mások előtt. Gondolkodni kezdtem: „Soha nem fogok elérni semmit ebben az életben. A fiamban van az egyetlen reményem, hogy amikor felnő, biztosan talál majd egy jó állást. Még ha nem is lesz belőle köztisztviselő, legalább egy állami szervhez vagy közintézményhez be kell jutnia. Ha a fiamnak sikerülne kitűnnie a tömegből, és találna egy tisztességes munkát, én is sütkérezhetnék a dicsősége fényében.” A fiam még csak az általános iskolát kezdte, amikor én már elkezdtem terveket kovácsolni a számára. Volt akkoriban egy magániskola, ami jobb oktatást kínált. Mindent megmozgattam, és pénzt áldoztam arra, hogy a fiam oda járhasson. Azt akartam, hogy jól tanuljon, és így később bejuthasson az egyetemre. Sajnos a fiam nem egészen váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nemcsak hogy nem gyürkőzött neki a tanulásnak, de rendszeresen lógott az iskolából. Mindig összeütközésbe került a tanárokkal, és később már iskolába sem akart járni. Aggódni kezdtem, hogy ha nem jár iskolába, akkor a süllyesztőbe kerül. Lennének egyáltalán ezek után jó kilátásai? Gyakran mondogattam neki: „Szorgalmasan kell tanulnod. Akkor a jövőben, amikor bekerülsz egy jó egyetemre, és találsz egy jó állást, mindenki tisztelni fog. Az idősebb unokatestvéreid mind egyetemre járnak. Ha nem tanulsz szorgalmasan, akkor a jövőben nehéz fizikai munkát kell végezned, és az emberek egész életedben lenéznek majd.” De a fiam nem akart rám hallgatni, és bujkált előlem. Amikor hazajött az iskolából, evett valamit, majd azt mondta, hogy bemegy a szobájába házi feladatot csinálni. Beszélgetni akartam vele a tanulmányairól, de rám se hederített. Azt gondoltam magamban: „Ha én, az anyád, hagyom, hogy így viselkedj, és nem veszlek kezelésbe, vajon képes leszel sikereket elérni a jövőben?” Nem volt más választásom, mint naplóbejegyzéseken keresztül kommunikálni vele, amelyekben komoly és őszinte tanácsokat adtam neki. De a fiam egyszerűen nem hallgatott rám, és továbbra is rendszeresen lógott az iskolából. Később attól kezdtem félni, hogy rossz útra tér a társadalomban, így megkértem valakit, hogy juttassa őt be a hadseregbe. Azt reméltem, hogy bekerülhet egy katonaiskolába. Nagyszerű lenne, ha később katonatiszt válna belőle. Ezután ha bárki megkérdezné, hogy mit csinál a fiam, emelt fővel azt felelhetném: „A fiam katonatiszt.” Tizenöt éves korában elküldtem a seregbe. Amikor véget ért a hároméves szolgálata, akkor fel akartam használni az egyik kapcsolatomat, hogy katonaiskolába küldjem továbbképzésre, de a fiam nem egyezett bele, és eltökélte, hogy le akar szerelni. Minden lehetséges módon próbáltam őt meggyőzni, de hiába koptattam a számat, ő mégis a leszerelés mellett döntött. Amikor visszatért, a vasúti részleghez osztották be egyszerű munkásnak, távol az otthonától. Nagyon elégedetlen voltam ezzel az állással. A nővéreim gyerekei mind a kormánytisztviselői pályán voltak. Tiszteletre méltó és tekintélyes állásuk volt, sok pénzt kerestek, és az emberek tisztelték őket, bárhova is mentek. De amikor a saját fiamat néztem, neki nem volt jó végzettsége, és nem volt jó állása. Hogy okozhatott ekkora csalódást? Hát nem tettem meg mindent a kedvéért? Miért nem értette ezt meg? Akkoriban sokat sírtam magamban, és túlságosan szégyelltem az emberek szeme elé kerülni. Tényleg olyan átlagos és szánalmas lesz a fiam élete is, mint az enyém? Ha az ismerőseim rájönnének, akkor ki tudja, miket mondanának rólam, vagy hogyan gúnyolódnának rajtam a hátam mögött. Nem. Úgy éreztem, ez nem mehet így tovább. Meg kellett találnom a módját. Hogy a fiamat áthelyezzék egy jó állásba. Nem hagyhattam, hogy közönséges munkás legyen egész életében. Elkezdtem mindenfelé kapcsolatok után kutatni. A nővéreim is segítettek, és kapcsolatba léptek jó pár munkaadóval, de végül semmi nem lett a dologból a fiam hiányos iskolázottsága miatt. Akkoriban annyit törtem a fejem a fiam munkáján, hogy lelki beteg lettem. Az egész családom azt tanácsolta, hogy hagyjam a dolgokat a saját medrükben folyni, de én nem voltam hajlandó lemondani a dologról. Ekkor rákényszerítettem a férjemet, hogy kérjen meg valakit egy olyan ismerős bevonására, aki át tudná helyeztetni a fiamat. Sokat aggódtunk, sok pénzt elköltöttünk, de végül mégsem sikerült új állást szerezni a fiamnak. Mivel próbáltam állást szerezni a fiamnak, három évig nem engedtem dolgozni, otthon kellett várakoznia. A fiam ezalatt elpuhult, és elvesztette a kedvét, hogy előbbre jusson. Mindennap, ha éppen nem játszott, akkor eljárt enni, inni és szórakozni. Akkoriban csak arra tudtam gondolni, hogy miként szerezhetnék a fiamnak egy tisztességes állást. Emiatt nem tudtam rendesen enni vagy aludni, az életem nehéz és kimerítő volt. Amikor már nagyon aggódtam, és úgy éreztem, hogy nincs merre mennem, akkor jött el hozzám Mindenható Isten evangéliuma. Miután elfogadtam Mindenható Isten munkáját, gyakran jártam összejövetelekre, és gyakran végeztem kötelességeket a testvéreimmel. Ettől boldog és felszabadult lettem. Azonban amikor nem volt dolgom, továbbra is a fiam munkája miatt aggódtam.

Egészen addig a napig így volt, amíg el nem olvastam Isten ezen szavait: „Amikor valaki elhagyja a szüleit és függetlenné válik, a társadalmi körülményeket, amelyekkel szembesül, valamint a számára elérhető munka és karrier fajtáját a sors határozza meg, és semmi köze a szüleihez. Vannak, akik jó szakot választanak a főiskolán, és a diploma megszerzése után kielégítő munkát találnak, amivel életútjuk első diadalmas lépését teszik meg. Vannak, akik sokféle készséget tanulnak meg és sajátítanak el tökéletesen, mégsem találnak megfelelő munkát, vagy soha nem találják meg a helyüket, nemhogy karriert csinálnának; életútjuk kezdetén minden lépésnél csalódnak, gondok gyötrik őket, kilátásaik sötétek, életük bizonytalan. Vannak, akik szorgalmasan tanulnak, mégis pont lecsúsznak minden esélyről, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek; úgy tűnik, az a sorsuk, hogy soha ne érjenek el sikereket, mivel életútjuk legelső törekvése a semmibe veszett. Mivel nem tudják, hogy az előttük álló út sima vagy rögös, először érzik meg, hogy az emberi sors mennyire változékony, ezért várakozással és rettegéssel tekintenek az életre. Vannak, akik annak ellenére, hogy nem túl képzettek, könyveket írnak és hírnevet szereznek; vannak, akik, bár szinte teljesen analfabéták, sok pénzt keresnek az üzleti életben, ezáltal képesek eltartani magukat... Milyen foglalkozást választ valaki, hogyan keresi meg a kenyerét: vajon van az embereknek bármilyen ráhatásuk arra, hogy ezekben a dolgokban jó vagy rossz döntést hoznak? Összhangban vannak ezek a dolgok az emberek vágyaival és döntéseivel? A legtöbb embernek a következő kívánságai vannak: kevesebbet dolgozni és többet keresni, nem a napon és esőben gürcölni, jól öltözködni, mindenhol ragyogni és tündökölni, mások fölé tornyosulni és megbecsülést szerezni felmenőiknek. Az emberek a tökéletességben reménykednek, de amikor megteszik első lépéseiket életútjukon, fokozatosan rájönnek, hogy mennyire tökéletlen az emberi sors, és először fogják fel igazán, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjével kapcsolatban és vakmerő fantáziákat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy a hatalma, hogy megvalósítsa saját álmait, és senki sincs abban a helyzetben, hogy irányítsa saját jövőjét. Mindig lesz némi távolság az ember álmai és a valóság között, amellyel szembe kell néznie; a dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek az ember szeretné, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem lehetnek elégedettek vagy boldogok. Vannak, akik minden elképzelhető határig elmennek, nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy áldozatokat hoznak a megélhetésük és jövőjük érdekében, hogy megpróbálják megváltoztatni saját sorsukat. De végül, még ha saját kemény munkájukkal meg is tudják valósítani álmaikat és vágyaikat, a sorsukon soha nem tudnak változtatni, és bármennyire is kitartóan próbálkoznak, soha nem tudják túlszárnyalni azt, amit a sors kijelölt számukra. Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Többször is elolvastam ezt a passzust. Minél többször olvastam el, annál inkább úgy éreztem, hogy amit Isten mond, az teljes mértékben igaz. Pont ahogy Isten szavai mondják, mindig is megvoltak a saját elgondolásaim és terveim, és azt reméltem, hogy a fiam egy tisztelettel és presztízzsel járó jó álláshoz juthat. Ám mindez nem valósítható meg az emberi tervezés által, mert Isten szuverenitással bír a sorsunk felett, és ő rendezi ezt el. Nem érhetjük el ezeket a dolgokat azáltal, hogy a saját erőfeszítéseinkre és küzdelmeinkre támaszkodunk. Nagyon sok pénzt kiadtam azért, hogy a gyermekemet magániskolába járassam kiskorában. Mindezt azért tettem, hogy szorgalmasan tanuljon, jó álláshoz jusson, és jó kilátásai legyenek a jövőben. De ő egyszerűen nem volt hajlandó hallgatni rám, és gyakran lógott az iskolából. Komolyan és őszintén próbáltam tanítani őt, de ő nemcsak, hogy nem hallgatott rám, hanem még került is engem. Később elküldtem a hadseregbe, azt remélve, hogy a későbbiekben katonaiskolába fog járni, és katonatiszt lesz belőle. Ám ő továbbra sem hallgatott rám, ragaszkodott hozzá, hogy leszereljen, és közönséges vasúti munkás lett belőle. Nem voltam hajlandó annyiban hagyni a dolgot, mert a fiam állása nagyon messzire esett az elvárásaimtól. Mindenfelé kutattam, kihasználtam a kapcsolataimat, próbáltam minden követ megmozgatni, és bármilyen árat hajlandó voltam megfizetni azért, hogy a fiamat hozzásegítsem az ideális állásához. Több évnyi kínlódást követően, miután hatalmas összegeket költöttem el, és óriási erőfeszítéseket tettem mindezért, a kívánságom végül nem teljesült. Isten szavaiból megértettem, hogy nem a kemény munka, az ambíció vagy a vágy dönti el, hogy valaki milyen munkát fog végezni az élete során. Isten már régen elrendezte, hogy az illetőnek milyen állásai lesznek az életében, és mi lesz a sorsa. Nem rajtam múlik, hogy milyen munkát végezhet a fiam, és milyen kilátásai lesznek. Ezt Isten eleve elrendelte. Bármilyen terveket is kovácsoltam, vagy bárhogy kértem másokat, hogy használhassam a kapcsolataikat, mindez haszontalan és hiábavaló volt. Nemcsak kimerítő volt így élni, hanem a fiamat is puhánynak neveltem. Amikor ezt megértettem, Istenhez imádkoztam. Hajlandó voltam Istenre bízni a fiamat, és alávetni magamat Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Az imádság után sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.

Később két munkatárs érkezett hozzánk a fiam munkahelyéről, hogy kiderítsék, mi történt. Azt mondták, hogy a fiam már évek óta nem dolgozik, és ha ezt így folytatja, automatikusan elbocsátják. Ennek a hírnek a hallatán, megint belső küzdelmet éltem át: „Ha a fiam ezt a fajta munkát végzi a jövőben, akkor vajon örökre csak egy közönséges munkás marad?” Így szóltam a fiamhoz: „Ha eljársz dolgozni, a jövőben csupán egy munkás leszel. Mit szeretnél csinálni?” Bár nem erre számítottam, de a fiam beleegyezett, hogy eljár dolgozni. Akkoriban Isten ezen szavaira gondoltam: „Semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása miatt” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten már elrendezte a fiam sorsát, és azt, hogy milyen állásai lesznek az élete során. A fiam már felnőtt, és el kell engednem a kezét. Mivel hajlandó volt dolgozni, hagynom kell, hogy ezt tegye. Nem sokkal ezután a fiam elkezdett bejárni a munkahelyére.

Egy szempillantás alatt eltelt jó pár év. Bár valamennyire sikerült elengednem a fiam munkájának problémáját, a kínai újévkor és más ünnepeken, amikor az egész család összegyűlt, és azt hallgattam, ahogy a nővéreim a saját fiaik sikereiről beszélnek, csüggedés fogott el. Mindig úgy éreztem, kevesebbet érek náluk, és hogy nem jutok szóhoz, amitől egy leírhatatlan érzés töltötte be a szívemet. Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! A szavaidból megértettem, hogy szuverenitással bírsz az emberek sorsa felett. De miért vagyok szomorú, és miért érzem magam kisebbrendűnek, amikor azt hallom, hogy a nővéreim a fiaik sikereiről beszélnek? Édes Istenem! Milyen probléma okozza ezt? Kérlek, vezess, hogy megértsem a saját problémáimat!”

Egy nap az áhítatom során Isten ezen szavait olvastam: „Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és a legkevésbé sem radikális, mely által eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő életmódját, az ő szabályait, hogy azok szerint éljenek, és hogy életcélokat és az életük számára irányt tűzzenek ki, és tudtukon kívül ambícióik is kialakulnak az életben. Bármilyen nagyszabásúnak tűnnek ezek az életambíciók, kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – valójában minden ember – követ az életben, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkét kovácsolhatnak ezekből, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük a hírnév és a nyereség olyan tőkét jelentenek, amely által gyönyörkereső és a test buja élvezkedéséről szóló életre tehetnek szert. Ennek az emberiség által olyannyira sóvárgott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a testüket, elméjüket, mindenüket, a jövőjüket és sorsukat a Sátánnak. Őszintén és pillanatnyi habozás nélkül teszik ezt, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy szükséges lenne visszaszerezni mindazt, amit átadtak. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon menedéket találtak a Sátánban, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy azért dúl fel, amikor a nővéreim a fiaik sikereit dicsérik, mert túl nagy jelentőséget tulajdonítok a „hírnévnek” és a „haszonnak”. Olyan téves gondolatok és nézetek szerint éltem, amelyeket a Sátán oltott az emberekbe, mint például: „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és „törekedj arra, hogy kiemelkedj és kitűnj”. Azt hittem, hogy ha enyém a hírnév és a haszon, akkor mindenem meglesz, hogy amerre járok, irigyelni és becsülni fognak, és nagy tiszteletnek fogok örvendeni. Azt hittem, hogy képes leszek magabiztosan kiállni mások elé, és magabiztosan beszélni. Azt hittem, hogy csak akkor lesz méltóságom, ha így élek. Amikor azt láttam, hogy a nővéreim és a férjeik mind tiszteletnek örvendő emberek, és megbecsülik őket, akármerre járnak, hatalmas irigység fogott el, és olyanná akartam válni, mint ők. Azt akartam, hogy megbecsüljenek, és mind a hírnevet, mind a vagyont is élvezhessem. Amikor ezt nem sikerült elérnem, a fiamba helyeztem a reményeimet, azt remélve, hogy becsületes álláshoz jut. Ily módon egyenes derékkal állhatok majd, és nagy megbecsülésben élhetek. Ezért bármilyen árat hajlandó voltam megfizetni, hogy a fiamat taníttassam. Ám a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. A fiam egyszerűen nem hallgatott rám, és végül munkás lett belőle. Amikor láttam, hogy a reményeim szertefoszlottak, óriási fájdalmat éreztem. Állandóan úgy éreztem, hogy nem tudok emelt fővel járni mások előtt, és minden nap egy kínszenvedés volt. Nem voltam hajlandó végignézni, hogy a fiam egy átlagos, jelentéktelen életet él, pénzt költöttem rá, és a kapcsolataimat hívtam segítségül, hogy a fiamat áthelyezzék egy új állásba. Végül sok pénzt elköltöttem, de nem sikerült új állást szereznem neki. A fiam hasznavehetetlenné vált, mert csak ült otthon mindennap, és nem volt semmi dolga. Attól szenvedtem, hogy a hírnevet és a hasznot hajszoltam, és csak a saját tekintélyem és a saját érdekeim érdekeltek. Egyáltalán nem voltam tekintettel a fiam érzéseire, és arra kényszerítettem, hogy azokat az álmokat valósítsa meg, amikre én nem voltam képes. Amellett, hogy a fiamat akadályoztam, én is szörnyű szenvedések közepette éltem. Ezek a sátáni gondolatok és nézetek csak arra jók, hogy kárt okozzanak az embernek. Láthatatlan bilincsként szorosan megkötöznek, mégis hajlandó vagyok időt és energiát áldozni rájuk, miközben a bolondját járatják velem. Milyen roppantul ostoba voltam! Amikor ezt megértettem, olyan volt, mintha egy csomó, amely éveken át szorította a szívemet, hirtelen kioldódott volna. Isten szavainak útmutatása nélkül mélyen belesüllyedtem volna a hírnévre és a haszonra való törekvés mocsarába, és képtelen lettem volna kimászni onnan. Megköszöntem Isten szavainak útmutatását! Most már valamennyire megértettem a múltam hibás törekvéseit, és valamennyire képes voltam felismerni, hogy a Sátán milyen módon rontja meg az embereket. Nem voltam hajlandó továbbra is a Sátán gondolatai és nézetei szerint élni, és elhatároztam, hogy nem ártom bele többé magamat a fiam munkájába.

Ezután elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és megtudtam, hogy mi a helyes hozzáállás a fiam munkájához. Mindenható Isten azt mondja: „Isten úgy rendelte, hogy egy férfi legyen átlagos munkás, és ebben az életben csak némi alapvető bért keressen, hogy tudjon enni és ruházkodni, a szülei viszont kitartanak amellett, hogy váljon híres, vagyonos emberré, magas rangú tisztviselővé, ezért különféle dolgokat terveznek és rendeznek el a jövője érdekében, mielőtt eléri a felnőttkort, megfizetnek különféle úgynevezett árakat, igyekeznek irányítani az életét és a jövőjét. Nem ostoba dolog ez? (De az.) [...] Egy szülő sem szeretné azt látni, hogy a gyermekeiből koldus lesz. De még kevésbé kell ragaszkodniuk ahhoz, hogy a gyermekeik felemelkedjenek a világban és magas rangú tisztviselők vagy kiemelkedő emberek legyenek a felsőbb társadalmi osztályban. Miért jó a felsőbb társadalmi osztályba tartozni? Mi a jó abban, ha valaki felemelkedik a világban? Ez ingoványos talaj, nem jó dolgok ezek. Jó dolog hírességgé, nagy emberré, szuperemberré vagy pozícióval és státusszal rendelkező emberré válni? Az élet akkor a legkényelmesebb, ha átlagos ember vagy. Mi a baj azzal, hogy egy kicsit szegényebb, nehezebb, fárasztóbb életet élsz, kicsit rosszabb étellel és ruhákkal? Egy dolog legalább garantált: mivel nem a társadalom felső osztályának társadalmi irányzatai közepette élsz, bűntelen leszel és kevesebb olyan dolgot teszel, amivel ellenállsz Istennek. Átlagos emberként nem fogsz olyan nagy és gyakori kísértésekkel szembesülni. Bár az életed egy kicsit keményebb lesz, legalább nem fárad el a szellemed. Gondolj bele, munkásként csak azért kell aggódnod, hogy gondoskodj napi három étkezésről. Más, ha tisztviselő vagy. Harcolnod kell, és nem tudod, mikor jön el a nap, amikor a pozíciód már nem biztos. És itt nem ér véget, mert az emberek, akiket megsértettél, meg fognak keresni, hogy rendezzék a számlát, és meg fognak téged büntetni. Az élet nagyon fárasztó a hírességek, a nagy emberek és a vagyonos emberek számára. A vagyonos emberek mindig félnek, hogy a jövőben nem lesznek olyan jómódúak, és hogy nem lesznek képesek tovább létezni, ha ez megtörténik. A hírességek mindig aggódnak, hogy a dicsfényük eltűnik, és folyton meg akarják azt védeni, rettegve, hogy ez a korszak és ezek az irányzatok kirekesztik őket. Az életük annyira fárasztó! A szülők soha nem látják át ezeket a dolgokat, és mindig be akarják lökni a gyermekeiket ennek a harcnak a kellős közepébe, beküldenék őket az oroszlán barlangjába és az ingoványba” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavai által megértettem, hogy alá kell vetnem magamat Isten szuverenitásának és eleve elrendelésének a fiam állását illetően. Semmi rossz nincs abban, ha valaki munkásként dolgozik. Tudsz ruházkodni és enni, normális életet tudsz fenntartani. Ez nem nagyszerű? Ám én mindig azt akartam, hogy a fiam a kormánytisztviselői pályát válassza, vagy katonatiszt legyen, és belépjen egy kormányhivatalba. Ráébredtem, hogy a hatalmat és a státuszt imádom, és hogy tulajdonképpen szakadékba taszítom a fiamat! Kívülről úgy tűnik, hogy a kormányzati szervek olyan szervezetek, ahol irodai munkát végeznek. Az emberek, akik az ilyen épületekből kilépnek, öltönyt és bőrcipőt viselnek. Nagyon tekintélyesnek tűnnek. De valójában ez az egyik legsötétebb hely. Vegyük a nővéreim fiait! Bár a munkahelyükön felső vezetőként dolgoznak, nagy hatalommal és befolyással rendelkeznek, nem boldog az életük. Állandóan arról beszélnek, hogy miként használják ki a kapcsolataikat a státuszuk megvédése érdekében. Azon aggódnak, hogy egy nap elveszíthetik a pozíciójukat, és mások meggyötrik őket. Tényleg borotvaélen táncolnak. Ha egy kormányzati szervnél dolgozol, és különböző hatalmi harcokba keveredsz, még ha akarsz, akkor sem menekülhetsz. Néhányan a Sátán cinkosai lesznek, az életüket adják, hogy szolgálják őt. A lelkiismeret, az erkölcsi tartás, az önfegyelem és az emberi méltóság mind eltűnik. Bármilyen rossz dologra kaphatók lesznek, és a gonoszság sokféle formáját művelik. Végül áldozatul esnek a Sátánnak. De én nem láttam át ezen, sőt, a kormányzati szervek felé tereltem a fiamat. Tényleg nagyon ostoba voltam! Az állás, amit Isten elrendez az embereknek, elégséges, hogy normális életet tartsanak fenn. Pont ahogy Isten mondja: „Elégedj meg élelemmel és ruházattal” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (20.)). Sok éve hittem Istenben, de soha nem éltem meg Isten szavainak a valóságát. Nem sokat változott a szemléletem a dolgokról, és a nézőpontom arról, hogy mire kell törekedni, ugyanolyan volt, mint a világi embereké. A hatalmat imádtam, és a hírnévre, haszonra és státuszra törekedtem. Sőt, a fiamat a szakadék és a mocsár felé tereltem, hogy elérjem ezt a célt. Ha elküldtem volna a fiamat arra munkahelyre, konfliktusokba keveredett volna, és végül nyíltan és titokban is másokkal viaskodott volna. Egész nap éberen kellett volna figyelnie ezt az embert, vagy óvakodnia kellett volna attól, cseleket és trükköket bevetve. Ki tudja miket művelt volna a végén! A fiamat erre a helyre terelni a büszkeségem kielégítése céljából – vajon ezzel nem ártottam a gyermekemnek? Bár a fiam most egy hétköznapi munkás, aki fizikailag kissé leterhelt és fáradt, mégsem olyan fárasztó az élete, mint az unokatestvéreié. Az intrikák és küzdelmek sem szippantották őt be. Nem kell azon aggódnia, hogy elveszti az állását, az élete nyugodt és békés. És még el is tudja tartani saját magát. Hát nem nagyszerű? Isten elrendezései mindig megfelelőek.

Később Isten szavain keresztül kerestem. Szülőként nem kellene állandóan elvárnunk, hogy gyermekeink kitűnjenek a tömegből. Tehát hogyan kellene helyesen bánnunk a gyerekeinkkel? Isten ezen szavait olvastam el: „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik a ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „A szülőknek csak teljesíteniük kell a gyermekeikkel kapcsolatos feladataikat, fel kell nevelniük őket és felnőttet kell faragniuk belőlük. Nem kell tehetséges emberekké nevelniük őket. Könnyű ezt elérni? (Igen, az.) Ez könnyű dolog – nem kell felelősséget viselned a gyermekeid jövőjéért vagy életéért, vagy bármilyen tervet szőni számukra, vagy feltételezni, hogy miféle emberek lesznek, miféle életük lesz a jövőben, milyen társadalmi körökben forognak majd később, milyen lesz az életminőségük ezen a világon a jövőben, illetve miféle státuszuk lesz az emberek között. Nem kell feltételezned vagy irányítanod ezeket a dolgokat; egyszerűen csak teljesítened kell a szülői feladataidat. Ez ilyen könnyű” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiban rátaláltam a gyakorlás útjára. A szülők felelőssége a gyermekeikkel szemben, mielőtt azok elérik a felnőttkort, az, hogy felneveljék, felnőtté formálják, és a helyes útra vezessék őket. A szülőknek el kell engedniük felnőtt gyermekeiket, és hagyniuk kell, hogy azok a saját életüket éljék. Amikor a gyermekeiknek segítségre van szükségük, a szülők az aktuális körülményeknek megfelelően segíthetnek nekik. A fiam most már felnőtt. Megvannak a saját gondolatai, és ő hozza meg a saját döntéseit. Nem kellene beleavatkoznom az életébe, és irányítani azt a saját vágyaim kielégítése érdekében. Amit megtehetek, az annyi, hogy javaslatokat teszek és tanácsokat adok, amikor nehézségekbe ütközik, és pozitív útmutatást nyújtok neki. De az, hogy mit választ, az ő dolga. A jövőre nézve az olyan kérdéseket, hogy vajon mindig munkás marad-e, hogy milyen emberekkel és dolgokkal kerül kapcsolatba, és hogy milyen életet fog élni, már Isten mind elrendezte. Ezeket nem tudom befolyásolni. Annyit tudok tenni, hogy alávetem magam, és teljesítem a szülői feladataimat. Most már nem aggódom többé, nem fárasztom magam a fiam állása miatt, és már nem korlátoz ez a dolog. Elcsendesíthetem a szívemet, és a kötelességeimnek szentelhetem magam. Ez az életmód békével és nyugalommal tölti el a szívemet.