Egy nap levelet kaptam a felső vezetőktől. A levélben megemlítették, hogy néhány nővér velem kapcsolatos problémákat vetett fel. Néhány nővér azt mondta, hogy egy összejövetelt sem szerveztem számukra, mások azt mondták, hogy lassú vagyok a munka nyomon követésében és a levelek megválaszolásában, és hogy ez késlelteti a munkát. Miután elolvastam a nővérek által jelentett problémákat, sokáig nem tudtam megnyugodni, és folyamatosan próbáltam vitatkozni, és mentegetni magam olyan kifogásokkal, mint például: „Ezek mögött a dolgok mögött objektív okok állnak. Ezek a nővérek átmenetileg nem jártak el az összejövetelekre, mert az összejövetelek helyszíne nem volt biztonságos. Mondtam nekik, hogy gyorsan keressenek egy házat, ahol összegyűlhetnek, de nem válaszoltak. Ami a többi néhány testvért illeti, a biztonságuk veszélyben van, ezért egyelőre nem szerveztem összejöveteleket számukra. Nem az én hibám, hogy nem tudtak összegyűlni, akkor miért engem hibáztat mindenki? Ez alatt az időszak alatt, amikor nem voltak összejöveteleik, leveleket írtam, hogy érdeklődjek az állapotukról, és hogy közösséget vállaljak velük. Nem hagytam őket figyelmen kívül. Azt mondják, hogy lassú vagyok a munka nyomon követésében és a levelek megválaszolásában, de ez azért van, mert a KKP üldözi és letartóztatja a hívőket. A testvérek nem tudtak olyan gyakran találkozni, mint korábban, így természetes, hogy nem kaptak olyan gyorsan válaszokat, mint korábban. Ez sem rajtam múlik. Mindannyian túl sokat kértek tőlem. Mindennap sokféle munkát követek nyomon, és leveleket is kell írnom, hogy válaszoljak a testvérek kérdéseire. Néha annyira sok dolgom van, hogy hajnali kettőig dolgozom. Hogyan ne végeznék tényleges munkát ezzel a szenvedéssel és áldozathozatallal?” Akkor egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt. Másnap a vezetők megkérték a testvéreket, hogy írjanak rólam értékelést. Sejtettem, hogy a vezetők valószínűleg azt gondolják, hogy nem végzek tényleges munkát, és el akarnak bocsátani. Amikor belegondoltam, hogy mennyi áldozatot hoztam, és milyen erőfeszítéseket tettem, nem tudtam megállni, hogy magamban ne vitatkozzak, és ne mentegessem magam azt gondolva: „Egy hamis vezető egyáltalán nem végez tényleges munkát, de én mindig időt nem sajnálva dolgoztam, és nagy áldozatokat vállaltam. Mit akartok, mit tegyek még?” Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább elcsüggedtem. Rájöttem, hogy valami nincs rendben az állapotommal, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, ma nem tudtam alávetni magam ennek a helyzetnek. Nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom, és nem értem a Te szándékodat. Kérlek, világosíts meg és vezess engem!”

Ezután Isten szavainak egy passzusát olvastam. „Hogyan kell megítélni, hogy egy vezető eleget tesz-e a vezetők és a dolgozók felelősségeinek, vagy pedig ő egy hamis vezető? A legalapvetőbb szinten azt kell megvizsgálni, hogy képes-e valódi munkát végezni, és hogy rendelkezik-e ezzel a képességgel, vagy sem. Ezt követően azt kell megnézni, hogy rendelkezik-e a teherrel ahhoz, hogy jól végezze ezt a munkát. Hagyd figyelmen kívül, hogy milyen szépen hangzó dolgokat mond, és hogy látszólag mennyire érti a doktrínákat, és hagyd figyelmen kívül, hogy mennyire tehetséges és milyen adottságokkal rendelkezik a külső ügyek kezelésekor – ezek a dolgok nem fontosak. A legfontosabb az, hogy képes-e megfelelően végrehajtani a gyülekezet munkájának legalapvetőbb tételeit, képes-e problémákat megoldani az igazság felhasználásával, és hogy be tudja-e vezetni az embereket az igazságvalóságba. Ez a legalapvetőbb és leglényegesebb munka. Ha nem képes arra, hogy a valódi munka ezen tételeit elvégezze, akkor nem számít, milyen jó képességű vagy milyen tehetséges, vagy hogy mennyire tudja elviselni a nehézséget és megfizetni az árat, attól még ő egy hamis vezető. Egyesek azt mondják: »Felejtsd el, hogy most nem végez valódi munkát! Jó képességű és tehetséges ember. Ha képzi magát egy ideig, biztosan képes lesz valódi munkát végezni. Különben sem tett semmi rosszat, nem tett gonoszságot, és akadályozásokat vagy bomlasztásokat sem okozott – hogyan mondhatod azt róla, hogy hamis vezető?« Miként magyarázhatjuk meg ezt? Nem számít, milyen tehetséges vagy, milyen szintű képességgel és végzettséggel rendelkezel, hány szlogent tudsz kiabálni, vagy hány szót és doktrínát ismersz; függetlenül attól, hogy mennyire elfoglalt, illetve mennyire kimerült vagy egy adott napon, vagy milyen messzire utaztál, hány gyülekezetet látogattál meg, vagy mennyi kockázatot vállalsz, és mennyi szenvedést viselsz el – ezek egyike sem számít. Az számít, hogy a munkarendek alapján végzed-e a munkádat, hogy azokat a munkarendeket pontosan hajtod-e végre; hogy a vezetőséged ideje alatt részt veszel-e minden konkrét munkában, amelyért felelős vagy, és hány valós problémát oldottál meg ténylegesen; hogy hány ember értette meg az igazságalapelveket a vezetésed és útmutatásod révén, és mennyire haladt előre és fejlődött a gyülekezet munkája – az számít, hogy elérted-e ezeket az eredményeket vagy sem. Függetlenül attól, hogy milyen konkrét munkában veszel részt, az számít, hogy következetesen nyomon követed-e és irányítod-e a munkát, ahelyett, hogy nagyzolóan viselkednél és parancsokat osztogatnál. Ezenkívül az is számít, hogy van-e életbe való belépésed a kötelességed végzése közben, hogy képes vagy-e az alapelvek szerint kezelni az ügyeket, hogy rendelkezel-e bizonyságtétellel az igazság gyakorlatba ültetéséről, és hogy képes vagy-e kezelni és megoldani azokat a valós problémákat, amelyekkel Isten választott népe szembesül. Ezek és más hasonló dolgok mind annak megítélésére szolgáló kritériumok, hogy egy vezető vagy dolgozó eleget tett-e a felelősségeinek vagy sem. Mondanátok-e azt, hogy ezek a kritériumok gyakorlatiak? És azt, hogy méltányosak az emberekkel szemben? (Igen.) Mindenkivel szemben méltányosak. Nem számít a végzettséged szintje, hogy fiatal vagy idős vagy-e, hogy hány éve hiszel Istenben, nem számít a rangidősséged, vagy hogy Isten szavából mennyit olvastál, ezek egyike sem fontos. Az számít, hogy milyen jól végzed a gyülekezeti munkát, miután vezetőnek választottak, hogy mennyire vagy hatékony és eredményes a munkádban, és hogy a munka minden tétele szervezett és hatékony módon halad-e előre, és nem szenved-e késedelmet. Ezek a fő dolgok, amelyek értékelésre kerülnek annak vizsgálatakor, hogy egy vezető vagy dolgozó eleget tett-e a felelősségeinek vagy sem” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (9.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy annak felmérésekor, hogy egy vezető teljesítette-e a feladatait, nem az számít, hogy látszólag mennyi nehézséget viselt el, vagy mennyi áldozatot hozott, hanem az, hogy ténylegesen végzett-e munkát, hogy tud-e közösséget vállalni az igazsággal a problémák megoldása érdekében, az alapelvek szerint végzi-e a kötelességeit, és hogy a gyülekezet munkájának különböző elemei normális és rendezett módon haladnak-e előre. Ha a gyülekezet különböző munkaelemein nem dolgoztak, és nincsenek eredmények, akkor nem számít, hogy valaki látszólag mennyi nehézséget viselt el, vagy hogy mekkora áldozatot hozott, akkor még mindig hamis vezetőnek számít. Aztán elgondolkodtam magamon. Láttam, hogy nem értem el az Isten által megkövetelt színvonalat, csak látszólag hoztam egy kis áldozatot, és hogy felületes munkát végeztem, de amikor problémák merültek fel a munkámban, nem akartam nehézséget elviselni, és nem akartam áldozatot hozni, hogy megoldjam őket. Például a testvérek normális gyülekezeti életének biztosítása a legalapvetőbb munka, de néhány testvérnek nem volt biztonságos helye, ahol összegyűlhettek volna. Mondtam nekik, hogy önállóan keressenek egy házat, ahol összegyűlhetnek, de ezt nem követtem nyomon. Más testvérek biztonsága pedig veszélyben volt, de én nem gondoltam át igazán, hogy konkrétan hogyan rendezzem a dolgokat, nem beszéltem meg a társammal sem az ügyet, és nem kértem útmutatást a felső vezetőktől a megfelelő intézkedések megtételéhez. Egyszerűen azt gondoltam, hogy mielőtt bármit is tennék, megvárom, amíg a körülmények jobbak lesznek. Nem igazán végeztem tényleges munkát, és nem vállaltam fel a testvéreim életbe való belépésének terhét. A testvérek rámutattak arra, hogy lassú vagyok a munka nyomon követésében és a levelekre való válaszolásban, és igazából tudtam, hogy már korábban is voltak velem ilyen problémák. Néhány alkalommal késleltettem a munkát, mert lassan válaszoltam levelekre, ami olyan probléma volt, amelyet azonnal meg kellett volna oldani. De amikor belegondoltam, hogy ennek a megoldásához időre és erőfeszítésre lenne szükség, hogy kiderítsem, hol van a probléma, túl nagy fáradságnak tűnt, ezért kifogásként használtam a rossz körülményeket, és csak halogattam a problémát anélkül, hogy foglalkoztam volna vele. A tények feltárulásával és Isten szavainak leleplezésével szembesülve már nem volt többé semmilyen alapom vagy kifogásom, hogy mentegessem magam. Valóban nem teljesítettem a vezetői feladataimat, és a testvérek nem tévedtek az általuk jelentett hibáimmal kapcsolatban. Ha elbocsátanának, azt abszolút készségesen elfogadnám.

Ezután elolvastam egy másik passzust Isten szavaiból. „Egyes vezetők és dolgozók nyilvánvalóan bomlasztást és zavarásokat okozó cselekedeteket hajtanak végre, becsapva a felettük állókat, miközben az alattuk állók elől eltitkolnak dolgokat, illetve a munkarenddel ellenkező módon járnak el, a tetteik pedig még a gyülekezet munkájának is nagy kárt okoznak. Ugyanakkor nemcsak hogy nem gondolkodnak el és nem ismerik meg a saját problémáikat, illetve nem ismerik be a gyülekezet munkáját megzavaró gaztettük tényét, hanem épp ellenkezőleg, még azt hiszik, hogy jól végezték dolgukat, és elismerésre és jutalmakra akarnak pályázni, mindenütt dicsekedve és tanúskodva arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyi szenvedést viseltek el, mennyi hozzájárulást tettek a munkájuk során, hány embert nyertek meg az evangélium hirdetése révén munka közben és így tovább. Azt egyáltalán nem ismerik el, hogy mennyi gonoszságot követtek el vagy milyen nagy kárt okoztak a gyülekezeti munkának. Természetesen bűnbánatot sem tartanak, irányt pedig még kevésbé változtatnak. Mondjátok meg Nekem, nem vastag a bőr az ilyen emberek képén? (De az.) Ha megkérded tőlük: »Az igazságalapelvek szerint végezted a gyülekezeti munkát? A munkád megfelelt Isten háza munkarendjének?« – kerülik a témát. [...] Mondjátok meg Nekem, van bármiféle szégyenérzetük az efféle embereknek? Le tudják egyáltalán írni a »szégyenérzet« szót? Ha valóban nincs szégyenérzetük, az problémás. Ha a szívük mélyén világosan tudják, hogy gonoszságot tettek, ám makacsul megtagadják annak szóbeli elismerését, nem nagyon hajthatatlanok vajon az ilyen emberek? Ha a szívük mélyén felismerik, hogy gonoszságot tettek és képesek azt szóban is elismerni, akkor még mindig olyannak számítanak, akiknek van lelkiismerete – még van bennük szégyenérzet. Ha nemcsak szóban nem hajlandóak elismerni, hanem dacosak is a szívük mélyén, állandóan ellenállnak, sőt mindenütt afféle állításokat terjesztenek, miszerint Isten háza igazságtalanul bánik velük, ők pedig balszerencse áldozatai, akkor komoly a problémájuk. Mennyire komoly? Egyáltalán nincs lelkiismeretük, illetve józan eszük. A lelkiismeretnek az igazságérzetet és a kedvességet egyaránt magában kell foglalnia. Az igazságérzet egyik aspektusa az, hogy az emberekben lennie kell szégyenérzetnek. Az emberek csak akkor lehetnek egyenes derekúak, lehet igazságérzetük és szerethetnek pozitív dolgokat, valamint tarthatják magukat hozzájuk, ha ismerik a szégyent. Ha azonban a lelkiismeretedből és az igazságérzetedből hiányzik a szégyenérzet, és nem ismered a szégyent – ha pedig, még miután valami rosszat tettél is, nem érzed kínosan magad miatta, és nem tudsz elgondolkodni magadon, illetve nem tudod gyűlölni magad, és nem érzel megbánást és nem érdekel, hogyan lepleznek le a többiek, valamint arcátlan vagy és nem érzel szégyent – akkor emberként problémás a lelkiismereted, és az is elmondható, hogy nincs lelkiismereted. Ebben az esetben nehéz megmondani, hogy rossz, illetve gonosz-e a szíved, lehetséges, hogy gonosz a szíved, hogy egy farkas szíve; nem pozitív, hanem negatív. A lelkiismeret és az emberi mivolt nélküli emberek démonok. Ha teszel valami rosszat, és egyáltalán nem érzel szégyent, nem érzel megbánást vagy bűntudatot, és nemcsak hogy nem gondolkodsz el magadon, hanem vitatkozol, ellenkezel és azon vagy, hogy védekezz és magyarázkodj, jól kinéző látszatba burkolva magad, akkor – ha az irányadó emberi mivolthoz mérjük – problémás az emberi mivoltod” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (9.)). Miután olvastam Isten ezen szavait, nagyon elszégyelltem magam. Nem én voltam az a szégyentelen ember, akit Isten leleplezett? Amikor a testvérek jelentették a hibáimat, nem gondolkodtam el magamon, helyette azonnal megpróbáltam védeni magam, és arról beszéltem, hogy mennyi áldozatot hoztam és mennyi szenvedést viseltem el. Néhány testvér már hónapok óta nem tudott részt venni összejövetelen, és a gyülekezeti munkát nem követtem nyomon időben. Ez közvetlenül összefüggött azzal, hogy nem foglalkoztam időben a valós problémákkal. Gyülekezetvezetőként még azt sem tudtam megfelelően megszervezni, hogy a testvéreknek normális gyülekezeti életük legyen. Még a legalapvetőbb dolgokat sem végeztem el, és mégis folyton arról beszéltem, hogy rosszul bántak velem, objektív okokkal próbáltam mentegetni magam, azt gondolva, hogy már annyit adtam, és hogy sokkal jobb vagyok, mint azok a hamis vezetők, akik nem végeznek tényleges munkát. Tényleg nem volt semmi józan eszem. Bár úgy tűnt, hogy végeztem némi munkát, és valamennyi áldozatot is hoztam, csak felszínes munkát végeztem, és nem tettem semmilyen erőfeszítést a gyülekezet valódi problémáinak megoldására. Egyáltalán nem végeztem semmilyen tényleges munkát, mégis folyton vitatkoztam és kötekedtem. Valóban szégyentelen voltam!

Eszembe jutott, amikor a vezetők azt mondták, hogy nem fogadom el az igazságot, és úgy éreztem, hogy ezúttal, mivel megkérték a testvéreket, hogy írjanak rólam értékelést, talán el akarnak bocsátani. Isten azokat menti meg, akik el tudják fogadni az igazságot, és úgy tűnt, hogy egy olyannak, mint én, nagyon nehéz megmenekülnie. A következő néhány napot teljes kétségbeesésben töltöttem, és motiválatlan voltam, hogy bármit is tegyek. Később Isten szavainak egy olyan passzusára bukkantam, amely mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Bármit is tesz Isten, a legjobbat akarja az embereknek. Mindegy, milyen helyzeteket állít fel, vagy mire kér téged, mindig a legjobb eredményt szeretné látni. Tegyük fel, hogy keresztülmész valamin, és visszaesésekkel és kudarccal szembesülsz. Isten nem szeretné látni, hogy elbátortalanodsz, amikor kudarcot vallasz, hogy azt hiszed, véged van, és megkaparintott a Sátán, majd lemondasz magadról, soha többé nem állsz talpra, és csüggedésbe zuhansz – Isten nem ezt a végeredményt szeretné látni. Mit szeretne látni Isten? Azt, hogy habár esetleg kudarcot vallottál ebben az ügyben, képes vagy keresni az igazságot és elgondolkodni magadon, megtalálni a kudarcod okát, elfogadni a leckét, amit ez a kudarc tanított neked, emlékezni arra a jövőben, tudni, hogy rossz így cselekedni, és hogy csak az Isten szavai szerinti gyakorlás a helyes, valamint felismerni: »Rossz ember vagyok. Romlott sátáni beállítottsággal rendelkezem. Lázadó mivolt lakozik bennem. Messze vagyok azoktól az igaz emberektől, akikről Isten beszél, és nincs Istent félő szívem.« Tisztán láttad ezt a tényt; eljutottál az ügy igazságának felismerésére, és e visszaesés, e kudarc által nyertél egy kis értelmet és megértél. Ezt akarja látni Isten” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük fel Pál természetlényegét?). Isten szavai olyanok voltak, mint egy meleg áramlat, amely megvigasztalja a szívemet. Bárhogyan is munkálkodik Isten, az mindig jó. Még akkor is, amikor Isten feltárja az emberekben lévő romlottságot, abban a reményben teszi, hogy megismerik önmagukat, bűnbánatot tartanak, megváltoznak, és végül levetik a romlott beállítottságukat, és Isten megmenti őket. Isten nem kívánt engem ilyen negatívnak látni, és Ő rendezte el ezeket a körülményeket abban a reményben, hogy keresni fogom az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságaimat. Isten meg akart menteni, nem pedig kiiktatni. Isten nem mondott le rólam, így én sem mondhattam le magamról. Bár voltak romlott beállítottságaim, amíg nem adom fel az igazságra való törekvést, még mindig van reményem arra, hogy Isten megmentsen. Erre gondolva nem voltam többé negatív, az igazságot akartam keresni, és el akartam gondolkodni a problémáimon.

Később elolvastam Isten szavainak egy passzusát. „Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komolyan sérülne. Következésképp a »mindhalálig tagadni« hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos, akár nem a tagadásuk, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és józan ész híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, a józan ész és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosz tetteik, nem éreznek szégyent, és ez sosem zaklatná fel őket. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk részleges beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban még ez a legcsekélyebb emberi mivolt sincs. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök. Bármennyi kárt okoznak is Isten háza érdekeinek, nem látják azt. Távolról sem szomorkodnak emiatt a szívükben, szemrehányást sem tesznek maguknak, adósnak pedig még kevésbé érzik magukat. Ez egyáltalán nem az, amit a normális emberekben látni kellene. Ezek ördögök, az ördögökből pedig hiányzik bármiféle lelkiismeret és józan ész. Nem számít, mennyi rossz dolgot tesznek, és nem számít, milyen nagy veszteségeket okoznak a gyülekezet munkájának, vehemensen visszautasítják ennek beismerését. Úgy vélik, hogy ha beismernék, az azt jelentené, hogy valamit rosszul csináltak. Erre gondolnak: »Valamit rosszul csinálnék? Én soha semmit nem csinálok rosszul! Ha el kellene ismernem a hibámat, az vajon nem ejtene foltot a jellememen? Bár benne voltam abban az incidensben, nem én okoztam azt, és nem én voltam a fő felelős. Menj, keress, akit csak akarsz, de ne engem keresve jöjj ide. Akárhogy is, nem ismerhetem el ezt a hibát. Nem vállalhatom ezt a felelősséget!« Úgy gondolják, hogy ha elismerik a hibájukat, el fogják ítélni őket, halálra ítélik őket, és leküldik őket a pokolba és a tűz és kénkő tavába. Mondjátok meg Nekem, az ilyen emberek vajon el tudják fogadni az igazságot? Lehet valódi megbánást várni tőlük? Függetlenül attól, hogy mások hogyan beszélnek az igazságról, az antikrisztusok akkor is ellenállnak, szembeszállnak, és a szívük mélyén dacolnak vele. Még miután elbocsátják őket, akkor sem ismerik be a hibáikat, és a megbánás semmilyen megnyilvánulását nem tanúsítják” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy bármennyi kárt okoznak is az antikrisztusok Isten háza érdekeinek, amikor megmetszik őket, nemcsak hogy nem hajlandók beismerni a hibáikat, hanem ellenállást és visszautasítást is éreznek, és folyamatosan próbálnak vitatkozni, mentegetni magukat, sőt, még a felelősséget is elhárítják, anélkül, hogy bármi bűntudatot vagy lekötelezettséget éreznének. Ebből láthatjuk, hogy az antikrisztusok valóban természetüknél fogva idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt. Amikor újra megnéztem a saját viselkedésemet, láttam, hogy az pont olyan, mint egy antikrisztusé. Nyilvánvalóan nem végeztem tényleges munkát, de amikor a nővérek ezt felhozták, ellenállást éreztem és vitatkoztam, még csak a legcsekélyebb mértékű engedelmességet vagy elfogadást sem mutattam. Hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat, folyton azt az objektív indokot hangsúlyoztam, hogy mennyire feszültek a körülmények, hogy mentegessem magam, amiért nem végeztem tényleges munkát, és folyton merész önelégültséggel próbáltam visszavágni. Hová tettem a józan eszemet? Valójában a testvérek már korábban is jelentették nekem ezeket a problémákat, de én soha nem vettem őket komolyan, ezért jelentették a testvérek az ügyet a felső vezetőknek. De én úgy gondoltam, hogy a testvérek nagy elvárásokat támasztanak velem szemben. Hát nem voltam teljesen észszerűtlen? Túl nagy fontosságot tulajdonítottam a saját érdekeimnek, és egyáltalán nem érdekelt a gyülekezet munkája és a testvéreim életbe való belépése. Valóban méltatlan voltam egy ilyen fontos kötelességre.

Azután elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, és jobban megértettem a természetét és következményeit annak, hogy visszautasítom az igazság elfogadását, és idegenkedek az igazságtól. Mindenható Isten azt mondja: „Nem számít, mit gondolnak vagy mit mondanak, avagy miként látják a dolgokat, mindig úgy hiszik, hogy a saját nézőpontjuk és a saját hozzáállásuk a helyes, és amit mások mondanak, az nem olyan jó vagy helyes, mint amit ők mondanak. Mindig a saját véleményükhöz ragaszkodnak, és nem számít, ki beszél, nem hallgatnak rá. Még ha helyes is az, amit más mond, vagy megfelel az igazságnak, nem fogadják el; csupán úgy tűnik, mintha hallgatnák, de valójában nem fogják átvenni az elképzelést, és amikor eljön a cselekvés ideje, még mindig a saját módjukon teszik a dolgokat, mindig azt gondolva, hogy helyes és értelmes az, amit mondanak. [...] Mit szól majd Isten, amikor meglátja ezt a viselkedésedet? Isten azt fogja mondani: »Hajthatatlan vagy! Érthető, hogy talán ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez, amikor nem tudod, hogy tévedsz, azonban amikor egyértelműen tudod, hogy tévedsz, és még mindig ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és inkább meghalnál, mintsem bűnbánatot tarts, akkor konok bolond vagy, aki bajban van. Ha függetlenül attól, ki tesz javaslatot, te mindig negatív, ellenálló hozzáállást tanúsítasz vele szemben, és egy kicsit sem fogadod el az igazságot, és ha teljesen ellenálló, bezárt és elutasító a szíved, akkor rendkívül nevetséges, abszurd ember vagy! Túlságosan nehéz foglalkozni veled.« Milyen tekintetben nehéz foglalkozni veled? Azért nehéz foglalkozni veled, mert ami lerí rólad, az nem téves megközelítésmód, nem téves viselkedés, hanem a beállítottságod kinyilatkoztatása. Milyen beállítottság kinyilatkoztatása? Azon beállítottságé, hogy idegenkedsz az igazságtól és gyűlölöd az igazságot. Ha olyanként határoztak meg, aki gyűlöli az igazságot, akkor bajban vagy Isten szemében, és Ő visszautasít és figyelmen kívül hagy majd téged. Ami az embereket illeti, ők legfeljebb az mondják: »Ennek az embernek rossz a beállítottsága, rendkívül csökönyös, hajthatatlan és arrogáns! Nehéz vele kijönni és nem szereti az igazságot. Soha nem fogadta el az igazságot, és nem ülteti át az igazságot a gyakorlatba.« Legfeljebb mindenki ezt az értékelést adja neked, de vajon ez az értékelés eldönti a sorsod? Az emberektől kapott értékelés nem tudja eldönteni a sorsod, azonban van valami, amiről nem szabad megfeledkezned: Isten megvizsgálja az emberek szívét, ugyanakkor Isten minden szavukat és tettüket is megfigyeli. Ha Isten így határoz meg téged, és azt mondja, hogy gyűlölöd az igazságot, ha nem csupán azt mondja, hogy némileg romlott a beállítottságod, és hogy kissé engedetlen vagy, akkor ez vajon nem igen komoly probléma? (Bizony, komoly.) Ez bajt jelent, és ez a baj nem abban rejlik, ahogyan az emberek tekintenek rád, vagy ahogyan értékelnek, hanem abban rejlik, ahogyan Isten a romlott beállítottságodra tekint, miszerint gyűlölöd az igazságot. Hogyan tekint hát erre Isten? Csupán meghatározta, hogy gyűlölöd és nem szereted az igazságot, ez minden? Vajon ilyen egyszerű ez? Honnan jön az igazság? Kit jelképez az igazság? (Istent jelképezi.) Gondolj csak bele: Ha valaki gyűlöli az igazságot, akkor ami Istent illeti, Ő hogyan fog tekinteni rá? (Az ellenségeként.) Vajon nem komoly probléma ez? Ha valaki gyűlöli az igazságot, akkor Istent gyűlöli!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavaiból megértettem, hogy az igazság Istentől származik, és ha valaki még a helyes tanácsot sem képes elfogadni, akkor kizárt, hogy elfogadja az igazságot. Az igazság el nem fogadásának lényege az igazságtól való idegenkedés és az igazság gyűlölete! Eszembe jutott néhány antikrisztus, akiket kizártak a gyülekezetből. Nem számított, hogy mekkora kárt okoztak a gyülekezet munkájában, vagy hogy a testvérek hogyan beszéltek nekik az igazságról, vagy hogyan metszették meg őket, egyáltalán nem voltak hajlandók beismerni a hibáikat, sőt, még haragudtak is a nekik tanácsot adó testvérekre. Mivel nem fogadták el az igazságot, mindig akadályozásokat és megzavarásokat okoztak a kötelességeik végrehajtásában, és végül sok gonosz tettet követtek el, és kizárták őket a gyülekezetből. A testvérek jelentései a velem kapcsolatos problémákról tényszerűek voltak, és a jelentéseik célja az volt, hogy segítsenek nekem gyorsan megoldani ezeket a problémákat, hogy a testvérek normális gyülekezeti életet élhessenek, és hogy a gyülekezeti munka zökkenőmentesen haladhasson. Mindez a gyülekezet érdekeinek védelmében történt, és ez egy pozitív dolog. De én ezt nemcsak hogy nem fogadtam el, hanem makacsul próbáltam vitatkozni és kötekedni is. Bár úgy tűnt, hogy a testvérek tanácsait nem tudom elfogadni, valójában a pozitív dolgokat és az igazságot nem tudtam elfogadni. Ez olyan természet, amely ellenáll Istennek! Rájöttem, hogy az igazsághoz való hozzáállásom mélységesen tiszteletlen, és ha nem változtatom meg, nem lehet tudni, mikor állok ismét ellen Istennek, akkor egyre több és több vétket fogok elkövetni, és végül, mint egy antikrisztust, kiiktatnak majd. Amikor erre rájöttem, félni kezdtem. Sok éven át hittem Istenben, és Isten oly sok szavát ettem és ittam, de a sátáni beállítottságom szerint éltem, és nem voltam hajlandó elfogadni mások tanácsait. A kötelességvégzésemhez való ilyen hozzáállással Isten megvet engem, és még ha egész életemet azzal tölteném is, hogy továbbra is így hiszek Istenben, soha nem nyerném el az igazságot, és a romlott beállítottságaim soha nem tisztulnának meg. A szívem mélyén elkezdtem azt érezni, hogy a feltárásom nem kiiktatás, hanem Isten üdvössége számomra. A gyülekezet nem bocsátott el, hanem adott még egy esélyt, és gyorsan bűnbánatot kellett tartanom.

Elkezdtem keresni a gyakorlás útját, és eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa, amit megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Ha követni akarod Istent és jól akarod végezni a kötelességed, először is kerülnöd kell a lobbanékonyságot, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan te szeretnéd. Először nyugodj meg és csendesedj el Isten előtt, a szívedben pedig imádkozz Hozzá és kérj Tőle. Ne légy konok; előbb vesd alá magad. Csak ilyen gondolkodásmóddal tudsz jobb megoldásokat hozni a problémákra. Ha ki tudsz tartani az Isten előtti életben, és bármi is történik veled, képes vagy imádkozni Hozzá és kérni Tőle, és az alávetettség mentalitásával szembenézni azzal, akkor nem számít, hány kinyilatkoztatást kaptál romlott beállítottságodról, illetve korábban milyen vétkeket követtél el – ezek megoldhatók, amennyiben az igazságot keresed. Mindegy, milyen megpróbáltatások érnek, képes leszel szilárdan állni. Amíg helyes a mentalitásod, képes vagy elfogadni az igazságot és alávetni magad Istennek az Ő követelményei szerint, addig teljességgel alkalmas vagy arra, hogy a gyakorlatba ültesd az igazságot. Bár időnként talán egy kicsit lázadó és ellenálló vagy, és időnként védekező érvelést tanúsítasz és képtelen vagy alávetni magad, ha tudsz imádkozni Istenhez és meg tudod fordítani a lázadó állapotodat, akkor el tudod fogadni az igazságot. Miután ezt megtetted, gondolkodj el azon, hogy miért támadt benned ez a lázadó mivolt és ellenállás. Keresd meg az okot, majd keresd az igazságot, hogy eloszlasd, és megtisztulhatsz a romlott beállítottságod azon aspektusától. Miután többször felálltál ezekből a botlásokból és bukásokból, amíg a gyakorlatba nem tudod ültetni az igazságot, fokozatosan levetheted a romlott beállítottságod. Aztán pedig az igazság fog uralkodni a bensődben és az életeddé válik, és nem lesz több akadálya annak, hogy gyakorold az igazságot. Képes leszel igazán alávetni magad Istennek, és meg fogod élni az igazságvalóságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai nagyon világossá teszik a gyakorlás útját. A kulcs az, hogy olyan szívvel rendelkezzünk, amely elfogadja az igazságot, amikor szembenézünk a dolgokkal. Bármennyire észszerűnek is gondoljuk magunkat az adott pillanatban, nem szabad a védekező érvelésünket kinyilvánítanunk. Ehelyett inkább el kell csendesítenünk a szívünket Isten előtt, imával és kereséssel kell Hozzá fordulnunk. Csak így kaphatjuk meg a Szentlélek vezetését. Ugyanakkor el kell gondolkodnunk a problémáinkon, és keresnünk kell a kapcsolódó igazságokat, hogy megoldjuk őket, és amikor megértjük a romlott beállítottságainkat, akkor a szívünk el tudja fogadni az igazságot, és alá tudja vetni magát. Aszerint az út szerint kell gyakorolnom, amelyet Isten adott nekem.

Később, egy júniusi napon Lin Vej nővér, aki az evangelizációs munkáért volt felelős, azt mondta, hogy néhány héttel korábban érdeklődött nálam a gyülekezet evangelizációs munkájáról, de én azóta sem adtam neki visszajelzést. Látva a problémákat, amelyekre Lin Vej rámutatott, némi ellenállást éreztem, és még mielőtt befejeztem volna a levelet, nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak magamban, így gondolkodva: „Nyomon követtem az evangelizációs munkát, de az evangéliumi prédikátorok nem adtak részleteket a válaszukban, így nem tudtam visszajelzést adni. Ahogy te mondtad, úgy tűnik, mintha nem követtem volna nyomon a munkát.” A levél végén Lin Vej megosztotta a saját tapasztalatait, hogy segítsen nekem összefoglalni a kötelességeimben mutatkozó eltéréseket, és a tanulságokra összpontosítani, hogy jól tudjam végezni a kötelességeimet. Ezen a ponton rájöttem, hogy az a beállítottság, amit az imént felfedtem, még mindig a vitatkozás, a kötekedés, és az igazság el nem fogadása volt. Így hát imádkoztam Istenhez: „Istenem, ma, amikor a nővér rámutatott a problémáimra, még mindig próbáltam vitatkozni és magamat mentegetni. Kérlek, vezess, hogy az elfogadásból induljak ki, és ezen keresztül elgondolkodjak magamon!” Miután imádkoztam, eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Az embernek mindenekelőtt el kell fogadnia az igazságot, amikor történik vele valami. Akiben nincs meg ez a hozzáállás, az olyan, mint ha nem lenne edénye, amelybe elhelyezhetné a kapott kincset, így aztán nem is tudja magáévá tenni az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Rájöttem, hogy ezzel a helyzettel szembesülve csak úgy tanulhatom meg a leckét, ha először alávetem magam. Ezután elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „Akkor pontosan mi is az alávetett hozzáállás? Először is, pozitív hozzáállással kell rendelkezned: amikor megmetszenek, először nem elemzed a helyeset és a helytelent – egyszerűen csak elfogadod, alávetett szívvel. Például, lehet, hogy valaki azt mondja, hogy valami rosszat tettél. Bár nem érted a szíved mélyén, és nem tudod, mit tettél rosszul, mégis elfogadod. Az elfogadás elsősorban pozitív hozzáállás. Emellett létezik egy kissé negatívabb hozzáállás is, ami a hallgatás és az ellenállás mellőzése. Milyen viselkedésformákat von ez maga után? Nem bizonygatod az érveidet, nem védekezel, és nem keresel objektív kifogásokat magadnak. Ha mindig kifogásokat keresel és indokokkal állsz elő a magad számára, a felelősséget pedig másokra hárítod, az vajon ellenállás? Ez lázadó beállítottság. Nem kellene elutasítanod, ellenállnod vagy bizonygatnod az érveidet. Még ha az érvelésed hibátlan is, az vajon az igazság? Ez az ember objektív kifogása, nem az igazság. Nem objektív kifogásokról kérdeznek – arról, hogy miért történt ez a dolog, vagy hogyan történt, hanem inkább azt mondják el neked, hogy az adott cselekedeted természete nincs összhangban az igazsággal. Ha ezen a szinten rendelkezel tudással, akkor valóban képes leszel arra, hogy elfogadd és ne állj ellen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavai világosan kijelölik a gyakorlás útját. Nem szabad azzal kezdenem, hogy elemzem, mi a helyes vagy helytelen, amikor szembesülök egy helyzettel. Bár még nem láttam, hol rontottam el, először el kell fogadnom a nővérem által megmutatott problémákat, és el kell gondolkodnom magamon. Nem szabad megpróbálnom objektív okokra hivatkozni, mert még ha az indoklásom helyes is lenne, nem az igazságot jelentené. Amint alárendelt mentalitásra tettem szert, a szívem megnyugodott. Aztán elkezdtem átnézni az evangéliumi prédikátorokkal folytatott közelmúltbeli levelezésemet, hogy lássam, hol is van valójában a probléma. Azt találtam, hogy néhány embertől csak egyszer kértem részleteket, és ha nem válaszoltak, akkor többet nem követtem nyomon őket. Néhányan válaszoltak, de részletek nélkül, és valójában írásban kellett volna kérnem a részleteket, és minél hamarabb visszajelzést kellett volna adnom Lin Vejnek, de mivel nem követtem nyomon a munkát, és nem tudtam, hogyan haladnak a dolgok, nem tudtam visszajelezni, ami azt eredményezte, hogy Lin Vej nem tudott segíteni nekünk az eltérések kijavításában vagy a problémák időben történő megoldásában. Az evangelizációs munka lassú előrehaladásáért valóban én voltam felelős. Isten szavai voltak azok, amelyek rádöbbentettek a hibáimra, és valóban képes voltam teljes szívemből elfogadni Lin Vej útmutatását és segítségét. Ezt követően közösséget vállaltam az evangéliumi prédikátorokkal, arra kérve őket, hogy adjanak konkrét visszajelzést az evangelizációs munkáról, hogy azonnal ki tudjuk javítani az eltéréseket, és biztosítani tudjuk a jó eredményeket a kötelességeinkben. Amikor problémák és nehézségek merültek fel az evangelizációs munka során, azonnal visszajelzést adtam Lin Vejnek, és vele együtt kerestem a megoldásokat. Emellett elkezdtem tudatosan és rendszeresen nyomon követni a munkát, és gondoskodni arról, hogy megfelelően a végére járjak. Hála Istennek! Ezt a belső változásomat Isten szavai idézték elő.