Paraszti családba születtem. A szüleim nagyon korán keltek és éjszakába nyúlóan dolgoztak, hogy pénzt keressenek, hogy az idősebbik bátyám házat építhessen és megnősülhessen. Nagyon kimerültek voltak. A szüleim hatása és befolyása alatt azt hittem, a szülők feladata, hogy a gyermekeik házasságát intézzék. A férjemnek és nekem a házasságkötésünk után született egy fiunk. Ezt mondtam a férjemnek: „Keressünk egy kis pénzt, amíg még fiatalok vagyunk, hogy amikor a fiunk felnő, és saját családja lesz, ne kelljen neki magának előteremtenie a pénzt egy új ház építésére, mint ahogy nekünk kellett! A legkevesebb, hogy egy házat vennünk kell neki.” Később a férjem elfogadta a Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Ezután a rendőrség letartóztatta, mert összejövetelekre járt, és végezte a kötelességét. Kénytelen volt elmenni otthonról, és elmenekülni. Két évvel később én is elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Mivel a Nőszövetség igazgatója állandóan eljött hozzám, hogy a férjem holléte felől érdeklődjön, otthon nem tudtam az Istenben való hitemet gyakorolni, és a kötelességemet végezni. Nem maradt más választásom, én is elmentem otthonról. Ettől kezdve a férjem és én elszakadtunk a szülővárosunktól, és száműzetésben éltük az életünket, nem tudtunk hazamenni.

A napok csak úgy repültek. Egy szempillantás alatt a fiam már a húszas éveiben járt. Házasságra alkalmas korba ért. 2013 februárjában a férjemmel kihasználtunk egy véletlen alkalmat, hogy titokban hazatérjünk. A fiunk megemlítette nekünk a házasságát, mondván, hogy talált egy társat. A társának a szülei szülei alig várták, hogy rendeződjön a házasság. Ezt mondták a fiamnak: „Tudjuk, hogy a családodnak nincs pénze. Nem kérünk menyasszonypénzt, de legalább egy házat venned kell! Ház nélkül hogyan fogtok ti ketten élni?” Nagyon aggódtam. Mivel a férjemet és engem üldözött a KKP, évek óta távol voltunk, otthonról elmenekülve végeztük a kötelességünket, és nem tudtunk elmenni dolgozni, hogy pénzt keressünk. Egyszerűen nem volt módunk arra, hogy pénzt szerezzünk egy ház megvásárlására. Amikor láttam, hogy a fiam sóhajtozik és morgolódik, én is aggódni kezdtem és izgatott lettem, erre gondolva: „Ha a fiam házassága nem jön létre, mert nem találunk rá pénzt, nem fog-e panaszkodni rám?” Amikor mások gyermekei összeházasodnak, a szüleik mindannyian spórolnak, hogy autót és házat vegyenek nekik, míg én nem tudom összeszedni a pénzt, és úgy érzem, hogy nem tettem eleget az anyai feladatnak. Hogyan tudnám ezt megmagyarázni a fiamnak? Úgy éreztem, hogy nem tudok emelt fővel állni előtte, és nem tudom tisztázni magam. Minél többet gondolkodtam, annál jobban aggódtam. Mit fogok tenni a fiam házasságával kapcsolatban? Egyszer az anyósom azt mondta nekem és a férjemnek, „Gondoljatok a fiatokra. Nézzétek meg a szomszédunk fiát, aki megnősül. A szomszédék vettek egy házat a fiuknak, és több tízezer jüan menyasszonypénzt adtak a menyasszony családjának. Aztán nézd meg az unokatestvéredet. Amikor a fia megnősült, vett neki egy házat, és több mint százezer jüan menyasszonypénzt fizetett érte. A fiad társának családja igazán figyelmes. Nem akarják, hogy a családunk menyasszonypénzt fizessen, csak egy ház önrészét. A családja nem nevelhet fel egy szép lányt a semmiért, ugye? Egyébként is, ők ketten nagyon is összeillenek. Ha a fiad házassága nem jönne létre, mert nem tudjuk összeszedni a pénzt, nem lenne az nagy kár? És az emberek kinevetnének minket!” Miután meghallgattam anyósom szavait, elszomorodtam, mintha szíven szúrtak volna. Megállíthatatlanul hullottak a könnyeim. Emlékeztem, a fiam 8 hónapos volt, amikor az apja elment otthonról, mert a KKP vadászott rá, és a fiú soha nem élvezhette az apja szeretetét. Később a környezet miatt nekem is el kellett hagynom az otthonom, így többet voltunk távol a fiunktól, mint amennyit vele voltunk. Tizenhárom éves kora óta egyáltalán nem láttam őt. Ezekben az években a nagyszüleire volt utalva. Most pedig pénzre volt szüksége, hogy megházasodjon, de én nem tudtam összekaparni a pénzt. Egyetlen feladatomnak sem tettem eleget. Minél többet gondolkodtam, annál inkább úgy éreztem, hogy cserben hagytam a fiamat. Anyaként alkalmatlan voltam a feladatomra. A fiam szánalomra méltó volt, mert a családunkba született. Ha nem lett volna a KKP általi üldöztetés és letartóztatások, nem kellett volna elrejtőznünk, és valahogy meg tudtunk volna keresni egy kis pénzt a gyermekünknek. Arra gondoltam, hogy kölcsönkérek pénzt a bátyámtól és a nővéremtől, hogy ki tudjam fizetni egy ház önrészét. és elkerüljem, hogy anyósom, rokonaim és barátaim pletykáljanak rólam. Ez is eszembe jutott. Ha kölcsönt kérnék, akkor dolgoznom kellene, hogy visszafizessem, és így nem tudnám végezni a kötelességemet. Sok gyülekezet munkájáért voltam felelős. Ha felhagynék a kötelességemmel, hogy pénzt keressek, az nem lenne Isten elárulása? De a fiamnak mégis pénzre volt szüksége ahhoz, hogy megházasodjon. Dilemmában éltem. Szorongó szívvel Isten elé járultam imádkozni: „Drága Istenem. A fiam házasságával szembesülve tényleg nem tudom, mit tegyek. Tudom, hogy nem mondhatok le a kötelességemről. Nem árulhatlak el Téged, hogy pénzt keressek a fiamnak, hogy ő megházasodhasson. De az én érettségem túl csekély. A fiam házassága miatt korlátozva vagyok. Szívesen Rád bízom ezt, és felnézek Rád emiatt. Drága Istenem, kérlek, segíts nekem, hogy ne áruljalak el Téged a fiam házassága miatt!” Ima után a szívem nagyon megnyugodott.

Visszatértem arra a helyre, ahol a kötelességemet végeztem. A felszínen mindennap a gyülekezet munkájával voltam elfoglalva. De amint a fiam házasságára gondoltam, a szívemben kínt éreztem. Attól féltem, hogy a fiam házassága nem fog létrejönni, mert nincs pénzem. Olyan gyötrelmes és nyomorult voltam! Úgy éreztem, hogy tartozom a fiamnak. Annyira kínlódtam, hogy nem tudtam rendesen enni, sem aludni. A belső hőség olyannyira megviselt, hogy fájtak a fogaim és a torkom. Néha még az összejöveteleken is elkalandozott az elmém, és önkéntelenül is gondolkodni kezdtem: „Mit fogok tenni a fiam házasságával kapcsolatban?” Mindig álmos voltam, képtelen voltam jókedvre derülni. A nővér, aki a társam volt, látta, hogy az állapotom nem jó, és hogy nem viselek olyan terhet a kötelességemben, mint korábban. Elbeszélgetett velem arról, hogy neki milyen tapasztalatai voltak a fiával. Azt is elmondta, hogy amikor ő távol volt az otthonától, a fia megtanult önállóan élni, és társra is talált. Mindez Isten szuverenitásán belül történik. Miután meghallgattam a nővérem közlését, erre gondoltam: „Ez azért van, mert a fiad jó társra talált.” Utána még mindig időről időre korlátozva éreztem magam. Ha a fiam házassága nem jönne létre, a szívem nem tudna megnyugodni egész hátralévő életemben. Folyamatosan fájdalom és kínok között éltem. Úgy éreztem, mintha a szívemet egy szikla zúzta volna össze. Akkoriban elolvastam Isten szavainak egy részletét, és felszabadult a szívem. Olvastam, hogy Isten ezt mondja: „A házasság fontos fordulópont az ember életében. A házasság az ember sorsának terméke és az ember sorsának döntő fontosságú láncszeme; nem az egyén saját akaratán vagy preferenciáin alapul, és nem befolyásolják semmilyen külső tényezők, hanem teljes mértékben a két fél sorsa határozza meg, a Teremtőnek azon rendelkezései és eleve elrendelései, amelyek a pár mindkét tagjának sorsára vonatkoznak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember életének sorsát Isten már régen elrendezte. Még inkább igaz az, hogy a házasságot is Isten rendelte el, és azt nem befolyásolják semmilyen külső körülmények. Ha Isten úgy rendelte, hogy a fiam és a párja egy családot alkossanak, akkor semmi sem tudja őket szétválasztani. Ha nem kell, hogy egy család legyenek, akkor végül is a házasság nem fog sikerülni. Hogy sikerül-e vagy sem, az Isten kezében van, nem pedig azon múlik, hogy mennyi pénzt költök. Régebben tudtam, hogy a házasságot Isten rendelte el doktrinális módon. De amikor a fiam házassága merült fel, azt gondoltam, hogy pénz nélkül nem fogja tudni elvenni a párját. Amikor a nővér, akivel együtt dolgoztam, beszélt velem a tapasztalatairól és Isten szuverenitásáról, a szívem mélyén nem hittem el. Azt hittem, hogy ez az ő fiáról szól. Az én fiam viszont pénz nélkül nem tud megnősülni. Különösen amikor a mai társadalomban egyre több szegény családból származó gyermeket láttam, akik nem találnak feleséget, még inkább úgy gondoltam, hogy pénz nélkül egyszerűen nem lehet házasodni. A fiam házassága miatt annyira feszült voltam, hogy nem tudtam rendesen enni és aludni, és még a kötelességem végzésére sem volt motivációm. A szívem csak akkor világosodott meg, miután elolvastam Isten szavait. Vegyük példának a nővéremet. Rengeteg pénze van, de az unokája egyszerűen képtelen volt feleséget találni, bármit is tett. Egy ismerős családban több fiú is van. Nem volt pénzük, de mindegyik fiú talált magának feleséget. ez sokszor előfordul. Isten szavai teljesen igazak. A házasságot Isten rendeli el. Nem a pénz határozza meg. Hittem Istenben, de nem Isten szavai szerint szemléltem a dolgokat, nem hittem Isten szuverenitásában, és még a nem hívők irányzatait is követtem, az Istenbe vetett hit legkisebb jele nélkül. Hát nem az álhívők szemlélete ez? A házasságot Isten rendeli el. Semmi köze a családi környezethez, vagy külső tényezőkhöz. Nem úgy van, ahogy én gondoltam, hogy pénzzel a fiam házassága sikerülni fog, pénz nélkül pedig nem. Amikor ezt megértettem, a szívem hirtelen kitisztult és felderült. A fiam házasságát is el tudtam engedni valamennyire.

Utána eltűnődtem: Miért éreztem állandóan, hogy cserben hagytam a fiamat, és miért volt nyugtalan a szívem? Isten következő szavait olvastam: „Az ebben a valós társadalomban élő embereket a Sátán mélyen megrontotta. Attól függetlenül, hogy iskolázottak-e vagy sem, a hagyományos kultúra nagy része beleivódott az emberek gondolataiba és nézeteibe. Különösen a nőktől elvárás az, hogy kiszolgálják a férjüket és neveljék gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák, egész életüket férjüknek és gyermekeiknek szenteljék és értük éljenek, gondoskodjanak arról, hogy a család naponta háromszor kiadósan étkezzen, valamint a mosást, takarítást és minden egyéb házimunkát is jól végezzenek. Ez a jó feleség és szerető anya elfogadott mércéje. Minden nő azt gondolja, hogy ez a dolgok rendje, és ha nem így tesz, akkor nem rendes asszony, beszennyeződik a lelkiismerete, és megsérti az erkölcsi normákat. Ezeknek az erkölcsi normáknak a megsértése nyomni fogja néhányuk lelkiismeretét; úgy érzik majd, hogy cserbenhagyták a férjüket és a gyermekeiket, és hogy nem rendes asszonyok. De ha már hiszel Istenben, sokat olvastad az Ő szavait, megértettél néhány igazságot, és átláttál néhány dolgon, azt fogod gondolni: »Teremtett lény vagyok, ekként kell teljesítenem a kötelességemet, és fel kell áldoznom magamat Istenért.« Van-e most konfliktus aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, és hogy teremtett lényként végezd a kötelességedet? Ha jó feleség és szerető anya akarsz lenni, akkor nem tudod főállásban a kötelességedet végezni, míg ha főállásban a kötelességedet akarod végezni, akkor nem tudsz jó feleség és szerető anya lenni. Mit teszel hát most? Ha úgy döntesz, hogy Isten iránti hűséggel, jól végzed a kötelességedet, és felelősséget vállalsz a gyülekezeti munkáért, akkor le kell mondanod arról, hogy jó feleség és szerető anya legyél. Mit gondolnál most? Miféle békétlenség lenne úrrá az elméden? Úgy éreznéd-e, mintha cserbenhagytad volna a gyermekeidet, a férjedet? Vajon honnan jön ez a bűntudat és nyugtalanság? Úgy érzed-e, mintha cserbenhagytad volna Istent, amikor nem teljesíted a teremtett lény kötelességét? Nincs benned bűntudat vagy szemrehányás, mert a szívedben és az elmédben a legcsekélyebb nyoma sincs az igazságnak. Szóval, mit is értesz meg? Hagyományos kultúra, valamint jó feleség és szerető anya. Így az elmédben az az elképzelés fog felmerülni: »Ha nem vagyok jó feleség és szerető anya, akkor nem vagyok jó és tisztességes nő.« Ettől kezdve ez az elképzelés megkötöz és bilincsbe ver, az ilyen elképzelések pedig még akkor is megmaradnak, ha már hiszel Istenben és végzed a kötelességedet. Amikor konfliktus van a kötelességed végzése és aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, habár vonakodva úgy dönthetsz, hogy talán egy kis Isten iránti hűséggel végzed a kötelességedet, mégis ott lesz a nyugtalanság és a vád érzése a szívedben. Ezért, amikor kötelességed végzése közben van egy kis szabadidőd, keresed majd a lehetőséget, hogy gondoskodj a gyermekeidről és a férjedről, még inkább kárpótolni akarod őket, és úgy gondolod, hogy mindaddig, amíg nyugodt a lelked, nem baj, ha még többet kell szenvedned. Vajon ezt nem a hagyományos kultúra jó feleségről és szerető anyáról szóló eszméinek és elméleteinek hatása idézte elő?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavai leleplezték előttünk a „jó feleség és szerető anya” téves gondolatát és nézetét. A hagyományos kultúra azt követelte, hogy a nők „gondoskodjanak férjükről, neveljék fel gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák”. Mindenki úgy gondolta, hogy ez a mércéje annak, hogy valaki megfelelő nő legyen. Ellenkező esetben nem volt jó nő vagy jó anya. Amikor fiatal voltam, láttam, hogy a szüleim nagyon korán kelnek, és éjszakába nyúlóan dolgoznak, hogy pénzt keressenek, hogy a bátyám megnősülhessen. Bármennyire is szenvedtek vagy kimerültek, mégis viselniük kellett ezt a terhet. A szüleim hatása és befolyása alatt azt hittem, hogy szülőként felnőtté kell nevelnünk a gyerekeinket, amíg meg nem házasodnak, és meg nem alapozzák a karrierjüket. Csak így tudunk eleget tenni szülői feladatunknak, és lehetünk méltók arra, hogy jó szülőknek nevezzenek bennünket. Erre a gondolatra és nézetre támaszkodva éltem: Amikor a fiam kicsi volt, és nekem menekülnöm kellett a nagy vörös sárkány általi üldöztetés elől, és nem tudtam a fiammal lenni és vigyázni rá, úgy éreztem, hogy nem vagyok megfelelő anya. Amikor a fiam meg akart nősülni, és házat kellett vennie, anyaként nem tudtam összeszedni a pénzt, és a legkevésbé sem tudtam segíteni, ezért úgy éreztem, hogy adósa vagyok a fiamnak. Még arra is gondoltam, hogy elengedem a kötelességemet, hogy pénzt keressek, hogy a családom és a barátaim ne nevessenek ki, és a fiam ne panaszkodjon rám. „Jó feleségnek és szerető anyának lenni”: ez a nézet irányította a gondolataimat és vezérelte a viselkedésemet. Gyötrődtem, mert nem tudtam megfelelni a fiamnak, még Istenre is panaszkodtam, és félreértettem Istent a szívem mélyén. A fiam házassága fogva tartott és korlátozott, és kimondhatatlan szenvedés gyötört. Még a kötelességemet sem tudtam nyugodt lélekkel végezni. Láttam, hogy a „jó feleségnek és szerető anyának lenni” hagyományos kultúrája valójában egy béklyó, amely gúzsba köti az embereket. Ez csak arra késztetheti az embereket, hogy elkerüljék és elárulják Istent. Miután némileg megértettem a saját nézetemet, tovább kerestem Isten szavaiban.

Egy nap Isten következő szavait olvastam: „Hogy hinni tudunk Istenben, az egy olyan lehetőség, amelyet Ő adott nekünk; Ő rendelte el, és ez az Ő kegyelme. Ezért szükségtelen, hogy bárki mással szemben tegyél eleget a kötelezettségednek vagy felelősségednek; teremtett lényként csak Istennel szemben kell teljesítened a kötelességedet. Az embereknek mindenekelőtt ezt kell megtenniük, ez a legfontosabb, amit az ember életének elsődleges feladataként meg kell tennie. Ha nem teljesíted jól a kötelességedet, akkor nem minősülsz teremtett lénynek. Lehet, hogy mások szemében jó feleség és szerető anya, kiváló háziasszony, hálás gyermek és a társadalom derék tagja vagy, Isten előtt azonban olyasvalaki vagy, aki lázad Ellene, aki egyáltalán nem teljesítette kötelezettségét, illetve a kötelességét, aki elfogadta ugyan Isten megbízatását, de nem teljesítette azt, aki félúton feladta. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását valaki, aki ilyen? Az ilyen emberek értéktelenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint az életfeladat teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen végzet keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása miatt” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem hogy az a tény, hogy képes vagyok hinni Istenben és kötelességeket végezni, egy Istentől kapott lehetőség. Ez Isten kegyelme is. Az ember életében a legfőbb prioritás a teremtett lény kötelességének végzése. Ez minden másnál fontosabb. Ha csak azért teljesítem az anyai feladataimat, hogy a fiamnak megfeleljek, bár mások jó feleségnek és szerető anyának fognak látni, ha nem végzem a teremtett lény kötelességét, ez nem mutat hűséget Isten iránt; ez azt jelenti, hogy olyasvalaki vagyok, aki lázad Isten ellen. Megértettem azt is, hogy minden embernek saját küldetése van, és mindenki sorsa független. Bár életet adtam a fiamnak, hogy milyen lesz a sorsa, az Isten kezében van. A szülőknek erre egyáltalán nincs hatásuk. Senki sem változtathatja meg azt, hogy ki mennyi szenvedést vagy áldást fog megtapasztalni az életében, milyen környezetben nő fel, vagy hogy mit fog átélni. A szülők még kevésbé képesek ezen változtatni. Mindezt Isten rendeli el. Amikor ezt megértettem, képes voltam elengedni a fiam házasságát, és már nem éreztem úgy, hogy cserben hagyom a fiamat. Képes voltam engedni, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. Később ezt mondtam a fiamnak: „A házasságot Isten rendeli el, és annak sikere vagy kudarca Isten kezében van. Nem számít, hogy mennyi pénzt adsz nekik. Ne gondolkodj annyit a házasságról. Amikor eljön a házasságkötés ideje, nem láthatjuk előre, hogy Isten hogyan fogja elrendezni azt. Meg kell tanulnunk kivárni Isten idejét. Ahogy a mondás tartja: »Ha a tiéd, mások nem vehetik el tőled. Ha nem a tiéd, nem tudod elvenni másoktól.«” Egy idő után a fiam már nem volt annyira feldúlt, mint korábban, és már nem emlegette azt az ügyet, hogy vegyünk házat. Már nem aggódtam annyira a házassága miatt, és képes voltam lecsendesíteni a szívemet, amikor a kötelességeimet végeztem. A szívem sokkal felszabadultabb volt.

Néhány hónappal később a fiam felhívott telefonon, és boldogan mondta nekem: „Anya, ez csodálatos, vettem egy házat. Nem kellett önrészt fizetnem. A kollégámnak sürgősen pénzre volt szüksége, mert áthelyezték délre dolgozni, ezért eladta nekem 300.000 jüanért. 400.000 jüan kölcsönt vettem fel a banktól, ami még a ház berendezésére is elég. Havonta alig több mint 1.000 jüant fogok visszafizetni. Így a házzal kapcsolatos problémám igazán simán megoldódott, csak úgy!” Amikor meghallottam ezt a hírt, nagyon örültem. Folyamatosan hálát adtam Istennek. Egy évvel később a fiam és a párja megszervezték az esküvőjüket a munkájukból félretett pénzből. Nem kellett aggódnunk vagy költenünk egy fillért sem. A fiam nekük is adott egy kis költőpénzt, hogy megoldjuk a kötelességeink végzésével kapcsolatos nehézségeinket. Amire a legkevésbé számítottam, hogy a fiam is elkezdett hinni a Mindenható Istenben! Ezen a tapasztalaton keresztül láttam Isten csodálatos tetteit, és láttam, hogy az ember házassága, szíve és lelke mind Isten kezében van.

Később olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és megértettem, hogyan kell a szülőknek bánniuk felnőtt gyermekeikkel. Mindenható Isten azt mondja: „Minden egyes ember sorsát Isten határozza meg; ezért azt, hogy mennyi áldást vagy szenvedést tapasztalnak meg az életben, miféle családjuk, házasságuk és gyermekeik vannak, milyen tapasztalatokon mennek keresztül a társadalomban, és milyen eseményeket tapasztalnak meg az életben, ők maguk nem láthatják előre és nem változtathatják meg ezeket a dolgokat, a szülők pedig még kevésbé képesek változtatni ezeken. Ezért, ha a gyermekek bármilyen nehézséggel néznek szembe, a szülőknek pozitívan és proaktívan kell segíteniük, ha képesek rá. Ha nem azok, akkor a legjobb, ha a szülők lazítanak és a teremtett lények perspektívájából szemlélik ezeket a dolgokat, a gyermekeiket teremtett lényekként egyenlőként kezelve. Azt a szenvedést, amit megtapasztalsz, nekik is meg kell tapasztalniuk; az életet, amit élsz, nekik is élniük kell; ők is át fognak menni azon a folyamaton, amin te átmentél a gyermekeid felnevelése során; azokat a fordulatokat és csavarokot, csalást és megtévesztést, amit megtapasztalsz a társadalomban és az emberek között, továbbá az érzelmi bonyodalmakat és a személyes konfliktusokat, valamint minden hasonló dolgot, amit megtapasztaltál, ők is meg fogják tapasztalni. Hozzád hasonlóak ők mind romlott emberi lények, mindannyiukat elragadják a gonoszság hullámai, a Sátán megrontotta őket; nem kerülheted el ezt, és ők sem tudják elkerülni. Ezért az, ha segíteni akarsz nekik minden szenvedést elkerülni, és élvezni minden áldást a világban, ostoba illúzió és bolond elképzelés. Nem számít, milyen hatalmasok egy sas szárnyai, nem tudják egész életén át megvédeni a fiatal sasfiókát. A sasfióka végül eljut oda, amikor fel kell nőnie és egyedül repülnie. Amikor a sasfióka úgy dönt, hogy egyedül fog repülni, senki sem tudja, hogy az égbolt mely része lehet az övé, vagy merre fog repülni. Ezért a legészszerűbb hozzáállás a szülők részéről, miután gyermekeik felnőnek, ha elengedik őket, hagyják, hogy önállóan tapasztalják meg az életet, hagyják, hogy önállóan éljenek, és önállóan nézzenek szembe az élet különböző kihívásaival, valamint önállóan kezeljék és oldják meg azokat. Ha segítséget kérnek tőled, neked pedig megvannak a képességeid és a feltételeid hozzá, akkor természetesen segítő kezet nyújthatsz, és megadhatod a szükséges segítséget. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy bármilyen segítséget is nyújtasz, legyen az anyagi vagy pszichológiai, az csak átmeneti lehet, és nem tud érdemben változtatni semmilyen lényeges problémán. A saját útjukat kell járniuk az életben, neked pedig nem kötelességed bármilyen ügyüket vagy a következményeket a válladra venni. Ez az a hozzáállás, amit a szülőknek tanúsítaniuk kell a felnőtt gyermekeik iránt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai megértették velem, hogy miután a szülők életet adnak a gyermekeknek, és felnőtté nevelik őket, a feladataik teljesültek. Ezután el kell engedniük őket, és hagyniuk kell, hogy gyermekeik megtalálják a helyüket a világban, és a saját útjukat járják az életben. Hagyniuk kell, hogy gyermekeik maguk tapasztalják meg az életet, és önállóan nézzenek szembe a különböző problémákkal, amelyekkel az életben találkoznak, és oldják meg azokat. Amikor a gyermekeknek nehézségeik vannak, ha a szülők rendelkeznek a szükséges feltételekkel és képességekkel, akkor kinyújthatják a kezüket, hogy segítsenek gyermekeiknek a valódi nehézségek megoldásában. Ha a szülők nem rendelkeznek a megfelelő feltételekkel, akkor hagyniuk kell, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. Mindenki az Isten által kijelölt pályán halad, és a szülők egyáltalán nem tudják befolyásolni a gyermekeik sorsát. Ami a fiam házasságát illeti, még ha adtam volna is neki pénzt, hogy megházasodjon, az csak egy átmeneti problémát oldott volna meg számára. Nem tudta volna megoldani azt a kérdést, hogy a házassága létrejön-e, vagy sem. A sas is így van ezzel. Akármilyen nagyok is a szárnyai, a sasfiókát egy életen át nem tudja megóvni. Amikor a gyermekek elérik a felnőttkort, Isten szuverenitása és elrendelése szerint teljesítik küldetésüket. Senki sem változtathatja meg a szenvedést és a megpróbáltatásokat, amelyeket az életükben meg kell tapasztalniuk. Megértettem azt is, hogy mindenkinek, legyen az szülő vagy gyermek, saját küldetése van. Mindannyiuknak az igazságra és az üdvösségre kell törekedniük. A rendelkezésükre álló korlátozott időn belül a kötelességükre kell fordítaniuk az idejüket és az erőfeszítéseiket, és teljesíteniük kell a küldetésüket. Ez az egyetlen dolog, ami értékes és értelmes. Ha csupán azért, hogy megfeleljenek a gyermekeik elvárásainak és igényeinek, a szülők aggódnak és szoronganak értük, vagy fáradhatatlanul, keményen dolgoznak, mint a gyermekeik rabszolgái, feladva saját kötelességeiket, akkor ez egy értelmetlen és értéktelen élet. Bármennyire is ezt teszik, Isten nem jegyezheti meg őket, és nem tudják megváltoztatni gyermekeik sorsát. Miután elolvastam Isten szavait, a szívem nagyon felderült. Most már tudtam, hogyan bánjak a fiammal. Segítettem neki, ha tudtam, amikor nehézségei voltak, és elengedtem, ha nem tudtam segíteni. Hagytam, hogy egyedül élje meg az életét. Nekem végeznem kell a kötelességemet, amennyire képes vagyok rá, és viszonoznom kell Isten szeretetét. Ezt a feladatot kell teljesítenem.

Hatással volt rám a hagyományos kultúra, és kötődtem hozzá, és sokat szenvedtem azért, hogy jó feleség és szerető anya legyek. Isten szavai voltak azok, amelyek megszabadítottak a fájdalmamtól, és segítettek megtalálni a gyakorlás irányát és útját. Most már vannak alapelveim, amelyek szerint kezelem a fiamat, és az életem szabaddá vált. Hála Istennek!