Mióta az eszemet tudom, gyakran láttam, hogy apám elveszti az önuralmát, és anyámra támad. Ahogy nőttem, anyám gyakran panaszkodott nekem a boldogtalan házasságáról. Azt mondta, hogy egész idő alatt, amíg apámmal élt, hiányt szenvedett élelemben és ruházatban, hogy soha nem volt boldog vele, és hogy apám gyakran elvesztette vele szemben az önuralmát. Gyakran mondogatta nekem: „Egy nő akkor boldog, ha olyan férjet kap, aki jól bánik vele.” Gondoltam magamban: „Anyám maga is átélte ezt, tehát igaz, amit mond. Bármi történjék is, nem járhatok úgy, mint ő. Olyan férjet kell találnom, aki jól bánik velem.” Később megkaptam, amit kívántam, és találtam egy jó természetű férjet, aki jól bánt velem. Miután összeházasodtunk, a férjem mindig mindenben támogatott, és soha nem emelte fel a hangját velem szemben. Ha hazajött a munkából, és nem talált otthon, megkérdezte, hová mentem, és sietett értem a biciklijével. A mindennapi életben is sokat törődött velem, amikor zaklatottnak látott, mindig megkérdezte: „Mi a baj? Valami felzaklatott?” Az, hogy ilyen szerető és gondoskodó férjet találtam, nagyon boldoggá tett, és elégedett voltam az életemmel.

2004-ben elfogadtam Isten új munkáját, és hirdettem az evangéliumot a férjemnek. A férjed is hinni kezdett Istenben? Ő nem, de nem is ellenezte a hitemet. Később azonban a férjem egyre inkább hitelt adott azoknak az alaptalan híreszteléseknek, amelyeket a KKP terjesztett a Mindenható Isten Egyházáról, és akkortól próbált akadályozni engem, és véget vetni annak, hogy higgyek Istenben. Gyakran panaszkodott arra is, hogy összejövetelekre járok. Egy nap, miután hazaértem a munkából, komoly hangon azt mondta nekem: „A neten azt írják, hogy az Istenben való hit ellenkezik a KKP-val, és hogy a kormány nem engedélyezi. Nem hihetsz többé Istenben.” Amikor megláttam a szomorú arckifejezését, tudtam, hogy félrevezették a KKP által terjesztett alaptalan híresztelések. Elmondtam neki, hogy ezek csak hazugságok és rágalmak, de ő egyáltalán nem hallgatott rám. Egy este, amint a férjem hazaért, megkérdezte tőlem: „Ma is voltál összejövetelen?” Mondtam: „Igen.” Ezután rám kiáltott: „Mondtam neked, hogy ne higgy Istenben, de te nem hallgattál rám! Ma hazafelé menet láttam, hogy egy tanárt letartóztattak az Istenben való hitéért. Ki tudja, hány évet fog kapni! Ha megtartod ezt a hitedet, akkor előbb-utóbb téged is le fognak tartóztatni. Akkor a gyerekeket és engem is belerángatnak ebbe az egészbe, és tönkreteszed a családunkat!” Meglendítette a cipőjét, és szó nélkül ütni kezdte a fejemet, és káromkodott, miközben ütött: „Mondtam neked, hogy ne higgy Istenben, de te nem hallgattál rám. Meg foglak ölni!” Azt hittem, csak azért üt meg párszor, hogy levezesse a dühét, de nagyon durván megvert. Forgott velem a világ az ütésektől, és úgy tűnt, hogy nem akarja abbahagyni. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi együtt töltött év után ilyen kegyetlen tud lenni! Aztán a férjem ezt mondta a gyerekeknek: „Menjetek, beszéljetek anyátokkal, mondjátok meg neki, hogy mostantól nem fog hinni Istenben! Ha nem ígéri meg, még ma agyonverem!” A lányom ekkor elkezdett sírni és könyörögni nekem. Elgyengültem a síró gyerekeim látványától. Arra gondoltam, hogy talán most egyszerűen azt kellene mondanom a férjemnek, hogy nem fogok hinni többé, mert ha továbbra is kitartok a hitem mellett, és ő csak még dühösebb lesz, és elválik tőlem, akkor ennek a családnak vége. De aztán erre gondoltam: „Nem számít, mi történik, nem tagadhatom meg Isten nevét. Ha azt mondanám, hogy nem hiszek többé Istenben, az azt jelentené, hogy elárulom Őt, én ezt nem mondhatom.” Ezért tovább imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon nekem bölcsességet és hitet. Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Isten emberekben végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavainak megvilágosítása segített megérteni, hogy bár úgy tűnt, hogy a férjem üldöz engem, valójában a Sátán ármánykodása áll emögött. A Sátán azt akarta, hogy megtagadjam és eláruljam Istent. Nem mondhattam, hogy nem hiszek többé Istenben, csak azért, mert félek a férjem haragjától; szilárdan meg kellett állnom a bizányságtételemben. Ezután, bármennyire is kérleltek a gyermekeim, én hallgattam. A férjem teljesen feldúltan kiabált: „Mivel anyátok nem akarja kimondani ezt, ma este elválok tőle, és kidobom! Egy napot sem fog többé a házunkban tölteni.” Nagy megrázkódtatás volt. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg el akar válni. Annyi éven át szívvel-lélekkel vele voltam, de ő el akart válni tőlem, csak a hitem miatt, sőt még azt is akarta, hogy azonnal hagyjam el a házat. Hogy lehetett ez az a férj, aki mellett több mint egy évtizeden át éltem? Teljesen összetört a szívem. Azon tűnődtem: „Ha elválunk, hogy fogom túlélni ezt egyedül, tehetetlenül és magányosan?” Úgy éreztem, mintha átszúrnák a szívemet, és könnyek folytak végig az arcomon. Arra gondoltam, hogy az embereket Isten teremtette, hogy Isten adta nekünk az élet leheletét, és ő lát el minket minden szükségessel, így teljesen természetes és indokolt, hogy az emberek imádják Istent. Úgy éreztem, hogy nem tudok nem hinni Istenben, bármi történjék is. A lányom akkor azt mondta az apjának: „Ha ti elváltok, a bátyám és én anyával akarunk maradni, nem veled.” Csak ekkor enyhült meg a férjem, és ejtette a válás témáját. Később a KKP általi üldözés fokozódott, és a Mindenható Isten Egyházát rágalmazó és lejárató eretnekségeket és téveszméket tettek közzé utcai plakátokon. A férjem ellenem irányuló üldözése is súlyosbodott. Mindennap munka után kivallatott, hogy hiszek-e még Istenben, és a legkisebb dolog miatt is elvesztette az önuralmát. Nagyon felzaklatott, amikor így láttam őt. Habár hittem Istenben és végeztem a kötelességemet, mégis én végeztem a házimunkát és a gazdálkodást, és gondoskodtam a gyerekekről is. Nem kellett volna így üldöznie engem. De aztán erre gondoltam: „Ha nem lennének a KKP általi üldözések és alaptalan híresztelések, valószínűleg nem bánna így velem. A KKP becsapta őt. Ha nem tűröm ezt el, a válásunk végül elkerülhetetlen lesz.” Hogy a családunk egyben maradjon, és megőrizzük a házasságunkat, bármennyire is üldözött a férjem, én csendben tűrtem, még azt is vállaltam, hogy gondoskodom róla, és jó ételt készítek neki. Néha ez késleltette a kötelességemet.

Később prédikátornak választottak, és több gyülekezet felelőse lettem. Néhány gyülekezet messze volt az otthonomtól, így nem tudtam mindennap hazamenni, és ez még jobban aggasztott. A férjemnek akkor már viszonya volt, és többször is elmondta, mikor italozás után hazajött, hogy egy nő bevallotta neki, hogy családot szeretne alapítani vele. Attól féltem, hogy az a tény, hogy messze vagyok az otthonomtól, és nem tudok könnyen hazajönni, el fog távolítani a férjemtől, és ő biztosan elválik majd tőlem. Ha ez megtörténne, a családunk darabokra hullana. De aztán arra gondoltam, hogy ez a megbízatás Istentől jött, és hogy nem tagadhatom meg a kötelességemet, csak azért, hogy fenntartsam a családi harmóniát. Így hát elfogadtam. Akkoriban nagyjából kéthetente egyszer jártam haza néhány napra, elvégeztem az összes házi és gazdálkodási munkát, remélve, hogy ezekkel az erőfeszítésekkel megtarthatom a férjem szívét. Bár tudtam, hogy viszonya van, soha nem szembesítettem ezzel, mert féltem, hogy ez valóban váláshoz vezethet. Ez a probléma gyakran zavart, és még akkor is elvonta a figyelmemet, amikor a kötelességemet végeztem. Gyakran csak megjátszottam a cselekvést. Az egyik gyülekezetben volt egy hamis vezető, akit azonnal el kellett volna bocsátani, de úgy gondoltam, hogy az elbocsátás után új vezetőt választani időbe telik, ezért elhalasztottam az elbocsátást, hogy legyen időm hazamenni. Ez késedelmet okozott a gyülekezet munkájában. Egy másik alkalommal a felső vezető megkért, hogy segítsek egy gyülekezetnek kezelni egy antikrisztust. Akkoriban néhány testvér nem tudta felismerni ezt az antikrisztust, ezért szükséges volt, hogy időben közösséget vállaljak velük a tisztánlátást segítő igazságokról. Gondoltam: „Az, hogy a testvérek tisztánlátást nyerjenek erről az antikrisztusról, talán fél hónapnyi közösséget is igényel, és még akkor sem garantált az eredmény. Mikor tudnék így hazamenni?” Ezért ezt mondtam a vezetőnek: „Ez az antikrisztus túl ravasz, és kifinomult módszerei vannak az emberek félrevezetésére. Nem lesz könnyű a testvéreknek tisztánlátást nyerni ezekről, és én sem tudom kezelni ezeket. Mi lenne, ha keresnél valaki mást, hogy ezzel foglalkozzon?” A vezető látta, hogy nem vagyok hajlandó együttműködni, és keresnie kellett egy másik nővért, aki ezt elintézi. De a másik nővér tisztánlátásának hiánya miatt az antikrisztus ügyének kezelése lassan haladt, ami azt eredményezte, hogy ez az antikrisztus a gyülekezetben maradt, és több mint két hónapig félrevezette és irányította Isten választott népét. A gyülekezet minden munkája megállt. Később, mivel felelőtlen voltam a kötelességemben, és mert komolyan hátráltattam a gyülekezet munkáját, elbocsátottak. Ezt követően egy összejövetelen az egyik nővér így szólt hozzám: „A viselkedésed alapján el kellene különíteni téged, hogy elgondolkodj.” Szavai mélyen a szívembe hatoltak. Gyakran jártam haza, hogy fenntartsam a házasságomat, késleltetve a gyülekezeti munkát. Valóban gonosz tettet követtem el, és el kellene különíteni engem, hogy elgondolkodjak. Felidéztem Isten szavainak egy részletét: „Rendkívül fontos, hogy hogyan tekintetek Isten megbízatásaira, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavainak hatására reszkettem a félelemtől. Éreztem Isten haragját, mintha elítélne engem. A testvérek prédikátornak választottak. Isten szándéka az volt, hogy vezessem a testvéreket, hogy egyék és igyák az Ő szavait, és lépjenek be az igazságba, és hogy megóvjam a testvéreket attól, hogy hamis vezetők és antikrisztusok megzavarják és félrevezessék őket. De egyáltalán nem szívvel végeztem a kötelességemet. A házasságomat és a családomat mindenek fölé helyeztem, gyakran azért mentem haza, hogy fenntartsam a férjemmel való kapcsolatomat. Tudtam, hogy hamis vezető van a gyülekezetben, de nem bocsátottam el időben. A felfedett antikrisztust illetően sem voltam hajlandó időt fordítani a testvérekkel való beszélgetésre a tisztánlátásról. Még kifogásokat is felhoztam, mondván, hogy ez az antikrisztus túl ravasz ahhoz, hogy elbánjak vele, és kibújtam a kötelességem alól. Ez lehetővé tette az antikrisztus számára, hogy félrevezesse a testvéreket a gyülekezetben. A házasságom és a családom kedvéért tiszteletlenül és közömbösen kezeltem az olyan fontos munkákat, mint a vezetők és a dolgozók kiválasztása, a hamis vezetők elbocsátása és az antikrisztus felismerése. Ez ártott a gyülekezet munkájának. Olyan önző és megvetendő voltam! Emberi mivolttal rendelkező lényként hogyan viselkedhettem így? Ezért Isten elé járultam, és imádkoztam, megvallva bűneimet: „Ó, Istenem, a házastársi boldogságra való törekvésem miatt nem végeztem jól a kötelességemet, és vétkeztem. Igazságos természeted szerint megérdemlem, hogy megbűnhődjek. Te mégsem a vétkeim szerint bántál velem, és adtál nekem egy esélyt, hogy végezzem a kötelességemet. Mostantól hajlandó vagyok a kötelességemhez olyan szívvel közeledni, amely fél Téged.”

Valamivel később a férjem hallotta, hogy további híveket tartóztattak le, így ő még inkább üldözött engem. Egyszer elégette az összes ruhámat, hogy megakadályozza az Istenben való hitemet. Dühös voltam. Később a rendőrség eljött az otthonomba, hogy letartóztasson illegális prédikálás vádjával, de akkor nem voltam otthon, és sikerült elkerülnöm a katasztrófát. Emiatt öt hónapig nem mertem hazamenni. A férjem felhívta a rokonaimat, próbált megtalálni, és hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy hazajöjjek, még az unokahúgomat is feljelentette, aki szintén hisz Istenben. Megdöbbenve hallottam ezt. Soha nem gondoltam volna, hogy a férjem ilyet tesz. Úgy éreztem, valóban félelmetes és rosszindulatú. Ha kész volt feljelenteni az unokahúgomat, akkor engem is feljelentene? Visszagondoltam azokra az áldozatokra, amelyeket a házasságunk fenntartása érdekében hoztam, és úgy éreztem, nem érte meg. De amikor arra gondoltam, hogy a családunk így összeomlik, és arra, hogy a boldog házasság, amire mindig is törekedtem, megszűnik, még mindig nagy fájdalmat éreztem. Imádkozva járultam Isten elé, remélve, hogy Ő majd kivezet ebből a rossz lelkiállapotból.

Ezután elolvastam Isten szavainak egy részletét. „A házas emberek mindig egy fő életeseménynek tekintik az házasságot, és nagy hangsúlyt fektetnek a házasságra. Ezért aztán életük összes boldogságát a házaséletükre és a társukra bízzák, úgy vélve, hogy a házastársi boldogságra való törekvés az egyetlen cél, amelyre törekedni kell ebben az életben. Ezért van az, hogy sokan nagy erőfeszítést tesznek, nagy árat fizetnek és nagy áldozatokat hoznak a házastársi boldogság kedvéért. [...] Még olyanok is vannak, akik, miután hinni kezdtek Istenben, elfogadják az Isten házától kapott kötelességet és megbízatást, ám a házasságuk boldogságának és kielégítő voltának fenntartása érdekében messze elmaradnak, amikor a kötelességük végzéséről van szó. Eredetileg egy távoli helyre kellett volna menniük, hogy hirdessék az evangéliumot, és hetente egyszer vagy hosszú időnként egyszer térjenek haza, vagy elhagyhatnák az otthonukat és teljes munkaidőben végezhetnék a kötelességüket a különféle képességeiknek és körülményeiknek megfelelően, ám attól tartanak, hogy a társuk neheztelni fog rájuk, hogy a házasságuk nem lesz boldog, vagy hogy teljesen elveszítik a házasságukat, és a házastársi boldogságuk fenntartása kedvéért sok, a kötelességük végzésével töltendő időről lemondanak. Különösképp amikor azt hallják, hogy a társuk panaszkodik vagy nemtetszésének ad hangot, illetve siránkozik, még elővigyázatosabbá válnak a házasságuk fenntartását illetően. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kielégítsék a társukat, és szorgalmasan dolgoznak azon, hogy boldoggá tegyék a házasságukat, hogy ne bomoljon fel. Ennél persze még súlyosabb az, hogy egyesek visszautasítják Isten házának hívását és megtagadják a kötelességük végzését a házastársi boldogságuk fenntartása érdekében. Amikor el kellene menniük otthonról, hogy végezzék a kötelességüket – mivel nem bírják elviselni, hogy elváljanak a házastársuktól, vagy mert a házastársuk szülei ellenzik az Istenben való hitüket, és ellenükre van, hogy elhagyják a munkájukat és elmenjenek otthonról a kötelességüket végezni – kompromisszumokat kötnek és elhagyják a kötelességüket, helyette a házastársi boldogságuk és a házasságuk épségének fenntartását választva. A házastársi boldogságuk és a házasságuk épségének fenntartása, valamint annak érdekében, hogy megakadályozzák a házasságuk felbomlását és véget érését, csak a házaséletben fennálló felelősségeik és kötelezettségeik teljesítése mellett döntenek, és elhagyják a teremtett lény küldetését” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (10.)). Isten szavai leleplezték az állapotomat. Gyermekkorom óta hatással voltak rám a családi értékek, azt hittem, hogy egy nő boldogsága az életben attól függ, hogy boldog-e a házassága, és hogy a férje szereti-e őt. A boldog családra való törekvést tekintettem életcélomnak. Az olyan sátáni gondolatok szerint éltem, mint „az élet drága, a szeretet még drágább” és „nyerjek el egy hozzám hű szívet, és soha ne váljunk el napjaink végezetéig”. A férjemet tettem a legfontosabb emberré az életemben, és tőle tettem függővé egész életem boldogságát. Mielőtt megtaláltam volna Istent, teljesen a férjemnek és a családomnak szenteltem magam, boldog házasságra törekedve. Miután megtaláltam Istent, a férjem a KKP által terjesztett alaptalan híresztelések hatására üldözni kezdett, és megtiltotta, hogy higgyek Istenben, és még válással is fenyegetett, és erőszakhoz folyamodott ellenem. Hogy ne veszítsem el a házasságunkat, csendben szenvedtem, és kompromisszumokat kötöttem, és még akkor is, amikor ő hűvösen kezelt, és gúnyolódott velem, én még mindig aktívan igyekeztem a kedvében járni, több időt töltöttem a háztartás vezetésével, és elhanyagoltam a kötelességeimet, amelyeket végeznem kellett volna. Különösen amikor prédikátor voltam, tisztában voltam azzal, hogy ez a kötelesség döntő fontosságú, és hogy ez több gyülekezet munkáját is magában foglalja, de aggódtam, hogy a házasságunk megromlik, ezért gyakran hazamentem, hogy fenntartsam a férjemmel való kapcsolatomat, és nem tudtam teljes szívvel elkötelezni magam a kötelességeim mellett. Amikor antikrisztusok és hamis vezetők jelentek meg a gyülekezetekben, nem foglalkoztam velük időben, mert próbáltam összetartani a családomat, és ez késleltette a gyülekezet munkáját. Hogy a házasságunk megmentése érdekében megőrizzem a férjemmel a kapcsolatomat, teljesen figyelmen kívül hagytam a feladataimat és a küldetésemet, és súlyos vétkeket követtem el. Beláttam, mennyire hajthatatlan és önző voltam. Visszagondolva erre, igazán gyűlöltem magam.

Később elolvastam Isten néhány szavát. „Isten csak azért rendelt házasságot számodra, hogy megtanulj eleget tenni a felelősségeidnek, megtanulj békésen együtt élni egy másik emberrel és osztozni az életen, és megtapasztald, milyen a társaddal közös élet, valamint hogyan kell kezelni mindazokat a dolgokat, amelyekkel együtt találkoztok, ezzel gazdagabbá és másabbá téve az életedet. Ő azonban nem ad téged el a házasságnak, és természetesen nem ad el a társadnak, hogy a rabszolgája légy. Nem vagy a rabszolgája, ő pedig nem a rabszolgatartód. Egyenlőek vagytok. A társaddal szemben csak feleségként vagy a férjként vannak felelősségeid, és ha ezeknek a felelősségeknek eleget teszel, Isten megfelelő feleségnek vagy férjnek tart. Nincs semmi, ami a társadnak van, neked pedig nincs, és nem vagy rosszabb, mint a társad. Ha hiszel Istenben és az igazságra törekszel, végezni tudod a kötelességed, gyakran jársz összejövetelekre, imádkozva olvasod Isten szavait és Isten színe elé járulsz, akkor ezek olyasmik, amiket Isten elfogad, és ezek azok a dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek tennie kell, valamint az a normális élet, amelyet egy teremtett lénynek élnie kell. Ebben semmi szégyenletes nincs, nem szabad úgy érezned, hogy bármivel is tartozol a társadnak azért, mert ilyen életet élsz – semmivel sem tartozol neki. Ha szeretnéd, kötelességed bizonyságot tenni a társadnak Isten munkájáról. Ha azonban ő nem hisz Istenben és nem ugyanazt az utat követi, amelyiket te, akkor nem szükséges és nem is kötelességed, hogy bármit vagy bármilyen információt elmondj vagy elmagyarázz neki a hitedről, illetve az általad követett útról, és nincs is joga tudni róla. Az ő felelőssége és kötelezettsége az, hogy támogasson, bátorítson és védjen téged. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor nincs emberi mivolta. Miért? Mert te a helyes utat követed, a családod és a társad pedig azért áldott és élvezi veled együtt Isten kegyelmét, mert te a helyes utat követed. Csak az a helyes, ha a társad hálás ezért, ahelyett, hogy hátrányos megkülönböztetésben részesítene vagy megfélemlítene téged a hited miatt, illetve amiatt, mert üldöznek, vagy azt hinné, hogy több házimunkát és egyéb dolgokat kell végezned, illetve, hogy valamivel tartozol neki. Sem érzelmileg, sem szellemileg, sem pedig más módon nem tartozol neki – ő tartozik neked. A te Istenbe vetett hited miatt élvez ő különleges kegyelmet és áldásokat Istentől, és kivételes módon nyeri el ezeket a dolgokat. Hogy értem azt, hogy »kivételes módon nyeri el ezeket a dolgokat«? Úgy értem, hogy egy ilyen ember nem érdemli meg, hogy elnyerje ezeket a dolgokat és nem kellene elnyernie ezeket a dolgokat. Miért nem kellene elnyernie? Mert nem követi Istent és nem ismeri el Istent, ezért a te Istenbe vetett hited miatt részesül abban a kegyelemben, amelyet élvez. Veled együtt profitál és élvezi az áldásokat, és csak hálás lehet neked. [...] Akik nem hisznek, mégsem elégedettek, sőt még el is nyomják és zaklatják azokat, akik hisznek Istenben. Már így is csapás a hívők számára az üldöztetés, amelynek az ország és a társadalom kiteszi őket, ám a családtagjaik még messzebb mennek, és tetézik a nyomást. Ha ilyen körülmények között te még mindig úgy gondolod, hogy cserben hagyod őket és a házasságod rabszolgájává akarsz válni – ezt aztán valóban nem kellene tenned. Ők tehát nem támogatják az istenhitedet, rendben; nem védelmezik az istenhitedet, az is rendben. Szabadságukban áll nem megtenni ezeket a dolgokat, azonban nem szabad rabszolgaként bánniuk veled azért, mert hiszel Istenben. Nem vagy rabszolga, emberi lény vagy, méltóságteljes és egyenes ember. Az a legkevesebb, hogy egy teremtett lény vagy Isten előtt, nem pedig valakinek a rabszolgája. Ha rabszolgának kell lenned, akkor csakis az igazság rabszolgája, Isten rabszolgája lehetsz, nem pedig bármely ember rabszolgája, a házastársad pedig még kevésbé lehet a rabszolgatartód. A testi kapcsolatok tekintetében a szüleiden kívül a házastársad az, aki a legközelebb áll hozzád ezen a világon. Mivel azonban hiszel Istenben, a társad ellenségként kezel, támad és üldöz téged. Ellenzi, hogy összejövetelekre járj, ha hall valami pletykát, hazajön, hogy leszidjon és rosszul bánjon veled. Még akkor is, amikor otthon imádkozol vagy olvasod Isten szavait, és egyáltalán nem befolyásolod az élete normális működését, akkor is leszid és szembeszegül veled, sőt meg is ver. Mondd meg Nekem, miféle dolog ez? Hát nem egy démon ez a másik? Ez az az ember, aki a legközelebb áll hozzád? Megérdemli egy ilyen ember, hogy bármilyen felelősségednek is eleget tegyél vele szemben? (Nem.) Nem, nem érdemli meg! És így, egyesek, akik ilyen házasságban élnek, még mindig a társuk kénye-kedve szerint ugrálnak, hajlandóak mindent feláldozni, feláldozzák az időt, amelyet a kötelességük végzésével kellene tölteniük, a lehetőséget, hogy végezzék a kötelességüket, sőt, még azt a lehetőségüket is, hogy elérjék az üdvösséget. Nem szabadna ezeket tenniük, és az lenne a legkevesebb, hogy feladják az efféle elgondolásokat” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten a házasságot azért rendelte el, hogy az emberek megtanulják a kötelezettségek teljesítését, és megtapasztalják a bőség életét, nem pedig azért, hogy a házasság rabszolgái legyenek. A házasságban a kötelezettségek teljesítésekor az alapelveknek kell érvényesülniük. Ha a másik ember jó emberi mivolttal rendelkezik, és támogatja az Istenbe vetett hitünket, akkor a házasság keretein belül teljesíthetjük a kötelezettségeinket. Ha azonban a másik személy akadályozza az Istenbe vetett hitünket, sőt üldöz vagy elítél minket, akkor ezzel az ördög mutatkozik meg, és az ő lényege gyűlöli Istent. Ez esetben nem kell teljesítenünk a kötelességeinket. Ha valaki nem tud különbséget tenni jó és gonosz között, és még mindig ragaszkodik egy ilyen házastárshoz, akkor teljesen ostoba és tudatlan! Az, hogy hiszek Istenben, és elvégzem a teremtett lény kötelességét, megfelel Isten jóváhagyásának, és ez a legigazságosabb dolog, de a férjem nemhogy nem támogatott, hanem ellenségként kezelt, vert, szidott és válással fenyegetett, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy feladjam az Istenbe vetett hitemet. A tények világosan felfedték, hogy a férjem gyűlöli Istent, és hogy a lényege az ördögével azonos. Jól tudta, hogy a KKP üldöz engem, és hogy bármelyik pillanatban letartóztathatnak, ha hazatérek, mégis feljelentette az unokahúgomat, hogy megpróbáljon nyomást gyakorolni rám, hogy hazatérjek. Nem törődött vele, hogy élek-e vagy meghalok! Igazán önző és rosszindulatú volt! Később rájöttem, hogy korábban, amikor jól bánt velem, az azért volt, mert gondoskodtam a családunkról és az anyjáról, ami számára hasznos volt, különben már rég elvált volna tőlem. Nem szeretett igazán, és a szemében én csak egy eszköz voltam a cél érdekében. Mindig úgy tekintettem rá, mint a támaszomra, és rábíztam minden boldogságomat. Még a kötelességeimet is félretettem, hogy kitartsak mellette, és kedvében járjak. Ezt végiggondolva rájöttem, hogy bolonddá tettek, és megértettem, mennyire vak voltam! Most már világos volt számomra, hogy a férjem lényege egy ördögé, aki gyűlöli Istent. Hogyan találhatnám meg a boldogságot olyasvalakivel, aki gyűlöli Istent? Nemcsak, hogy nem találnám meg vele a boldogságot, de még több kárt is szenvednék tőle. Nem hagyhattam, hogy tovább korlátozzon. Szorgalmasan törekednem kellett az igazságra, és arra, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem a kötelességeimet.

Ezután elolvastam Isten szavainak egy részletét. „Amikor a házasságról van szó, nem számít, milyen repedések tűnnek fel vagy milyen következmények adódnak, hogy a házasság folytatódik-e vagy sem, hogy új életet kezdesz-e a házasságodon belül, vagy ott és akkor véget ér a házasságod, sem a házasságod nem a rendeltetési helyed, sem a házastársad nem az. Isten csak arra rendelte őt, hogy megjelenjen az életedben és a létedben, hogy eljátssza azt a szerepet, hogy elkísér az életutadon. Ha egészen az út végéig el tud kísérni, és eljut veled a legvégéig, akkor nincs annál jobb, és köszönetet kell mondanod Istennek a kegyelméért. Ha probléma adódik a házasság során, ha repedések tűnnek fel vagy valami olyasmi történik, ami nem tetszik neked, és végül a házasságod véget ér, az nem azt jelenti, hogy többé nincs rendeltetési helyed, hogy az életed most sötétségbe borult, vagy hogy nincs fény és nincs jövőd. Lehetséges, hogy a házasságod vége egy csodálatosabb élet kezdete. Ez mind Isten kezében van, és Istennek kell ezt vezényelnie és elrendeznie. Lehetséges, hogy a házasságod megszűnése a házasság mélyebb felfogását és megismerését adja számodra, egy mélyebb megértés mellett. Persze lehetséges, hogy a házasságod megszűnése egy fontos fordulópont az életcéljaidban és az irányodban, valamint az általad járt úton. Nem szomorú emlékeket, még kevésbé fájdalmas emlékeket hoz neked, sem csupa negatív tapasztalatot és eredményt, hanem inkább pozitív és aktív tapasztalatokat hoz neked, amelyeket nem szerezhettél volna meg, ha még mindig házas lennél. Ha a házasságod kitartana, talán mindig ezt az egyszerű, középszerű és unalmas életet élnéd a napjaid végéig. Ha azonban a házasságod véget ér és felbomlik, az nem feltétlenül rossz dolog. Azelőtt korlátozott a házasságoddal járó boldogság és felelősség, valamint a házastársadért való törődéssel járó érzelmek és életmód, a róla való gondoskodásod, az iránta tanúsított figyelmed, a vele való törődésed és a miatta való nyugtalankodásod. A házasságod megszűnésének napjától kezdve azonban az életed összes körülménye, az életcéljaid és az élettörekvéseid egy alapos és teljes változáson esnek át, és meg kell mondani, hogy ezt a változást a házasságod megszűnése hozta el neked. Lehetséges, hogy Isten szándéka az, hogy ezt az eredményt, változást és átalakulást nyerd abból a házasságból, amelyet számodra rendelt, és Isten szándéka az, hogy ezt nyerd azzal, hogy a házasságod felbontásához vezet téged. Bár megbántottak és gyötrelmes utat jártál, és bár vállaltál néhány szükségtelen áldozatot és kompromisszumot a házasság keretei között, amit végül kapsz, az a házaséleten belül nem szerezhető meg” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem felvidult. Isten a házasságot az emberek számára rendelte el, de a házasság nem a rendeltetési helye az embereknek. Akár boldog és beteljesült egy ember házassága, akár elromlik vagy véget ér, ennek semmi köze ahhoz, hogy annak az embernek jó rendeltetési helye lesz-e, és ez nem határozza meg azt sem, hogy boldog lesz-e az élete. Mégis a házasságot tekintettem rendeltetési helyemnek, a férjemet pedig támaszomnak, így amikor láttam, hogy a házasságom szétesőben van, és alig tartja össze valami, úgy éreztem, hogy nincs többé rendeltetési helyem és támaszom. A szívem elnehezült, magányosnak és tehetetlennek éreztem magam, és nem tudtam, hogyan nézzek szembe az előttem álló élettel. Most jöttem rá, hogy a nézeteim nem voltak összhangban az igazsággal. Isten szavaiból megértettem, hogy a házasság felbomlása nem jelenti azt, hogy az embernek nincs jövője, vagy hogy az élete sivár lesz; ez egy csodálatosabb élet kezdete is lehet. A múltban a boldog házasság fenntartása érdekében minden házimunkát én végeztem el a házon belül és kívül, és naphosszat dolgoztam, amíg a hátam meg nem fájdult, és olvasnom kellett a férjem gondolataiban is. De ami még rosszabb, nem tudtam teljesen a kötelességeimnek szentelni magam. Csak megjátszottam a cselekvést, és ez késleltette a gyülekezeti munkát. Gyakran éreztem magam kellemetlenül, mintha egy kő nehezedne a szívemre, és a fájdalom és a kimerültség állapotában éltem. A házastársi boldogságra való törekvés csak még több lelki elnyomást és fájdalmat hozott nekem. Elgondolkodtam az elmúlt néhány hónapon, amikor nem tudtam hazamenni a KKP általi üldözés miatt. Amikor megnyugtattam a szívemet, hogy végezzem a kötelességemet, a testemet kevésbé éreztem fáradtnak, és a szívem sokkal könnyebb volt, mint korábban. Amikor elcsendesedtem, hogy egyem és igyam Isten szavait, és gyülekezeti életet éltem a testvérekkel, képes voltam megérteni néhány igazságot, és a szívem örömmel telt meg. Ez valóban jótékony hatással volt az életemre. Ezután, bár már a férjem nem nyújtott számomra társaságot és gondoskodást, amikor nehézségekkel és fájdalommal szembesültem, Istenhez imádkoztam, és Isten szavainak vezetése által éreztem, hogy Isten mellettem van, és hogy valóban támogat. Többé már nem aggódtam a házasságom összetartása miatt, és a szívemet, amely oly sokáig elnyomott volt, felszabadultnak éreztem. Később továbbra is más térségekben végeztem a kötelességeimet, és nem tértem haza.

Egy nap azt terveztem az egyik nővérrel, hogy elmegyünk a parkba néhány dolgot megbeszélni, és a férjem sógora meglátott útközben. Nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy már keresett engem. A felesége rákos lett, és bármelyik pillanatban meghalhat, és nagyon kért, hogy jöjjek el hozzá. Ez idő alatt a férjem gyakran felhívta a lányunkat, hogy érdeklődjön a hollétem felől, anyám házához is elment, hogy megkeressen, és folyamatosan hívogatta a rokonokat, hogy próbáljon megtalálni. Ha a nőtestvére házába mennék, szinte azonnal megtudná ezt. Mi lenne, ha a férjem meglátna, és könyörögne, hogy maradjak otthon? Az idősödő anyósomra gondoltam, és arra, hogy ha a férjem nőtestvére meghal, a férjem élete elég nehéz lesz. Elvégre már annyi éve házasok voltunk, és én már majdnem három éve elmentem, vajon még mindig úgy üldözne, mint azelőtt? Miután átgondoltam a dolgot, még mindig dilemmában voltam, ezért csendben imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy mutasson utat és vezessen engem. Miután imádkoztam, eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Hogyan válhatnak az ördögök emberekké? Ez lehetetlen. Lehetetlen arra kérni a nagy vörös sárkányt, hogy letegye a henteskést; ez az ő természete. Az ördögök és a Sátánok egy húron pendülnek, csupán a jelentőségükben különböznek. Ahogyan a nagy vörös sárkányra tekintesz, úgy kell tekintened az ördögökre is; ez a helyes. Ha másképp tekintesz az ördögökre, mint ahogyan a Sátánra és a nagy vörös sárkányra, az azt bizonyítja, hogy még mindig nem érted igazán az ördögöket; ha még mindig azt gondolod, hogy ők emberek, azt hiszed, hogy van emberi mivoltuk, hogy van bennük valami dicséretes, hogy meg lehet váltani őket, és még mindig adsz esélyt nekik, akkor bolond vagy, ismét bedőltél a trükkjeiknek, és ennek az árát meg kell majd fizetned” (Az Ige, 7. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (15.)). Az ördög mindig ördög marad, és soha nem lesz emberré. A férjem gyűlölte és ellenezte Istent, és a lényege az ördögé volt. Nem érezhettem együtt a férjemmel, különben csak ártott volna nekem. Bármi történjék is, nem mehettem vissza. Aztán elgondolkodtam Isten sürgető szándékain. Isten azt reméli, hogy egyre több ember tud elébe járulni, akik minél hamarabb elfogadják az Ő üdvösségét, ezért e kritikus pillanatban mindent meg kellett tennem, hogy együttműködjek az evangéliumi munkában. Megbántam, hogy a múltban nem végeztem a kötelességeimet, mert a házastársi boldogságra törekedtem. Most jóvá kellett ezt tennem, és hűségesnek kellett lennem a kötelességeimben, hogy viszonozzam Isten szeretetét. A továbbiakban az újonnan érkezők öntözését szolgáló munkának szenteltem magam, nyugodt és békés lettem. Őszintén hálás vagyok Istennek, hogy megmentett a házasság fájdalmától.