Mióta elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, mindig is szenvedéllyel hirdettem az evangéliumot és végeztem a kötelességemet, esőben-napsütésben, késedelem nélkül. Később gyülekezetvezetővé választottak, és valahányszor azt láttam, hogy a testvéreknek gondjaik vagy nehézségeik támadtak, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek megoldani azokat. Miután a videós munka felelőse lettem, gyakran túlóráztam, figyelemmel kísértem és irányítottam a munkát. Amikor a munka lassan haladt vagy eltérések mutatkoztak, azonnal közösséget vállaltam, és orvosoltam a problémákat. Egy idő után azt láttam, hogy a testvérek képességei fejlődtek, és a videós munka némi haladást mutat. Elég boldog voltam, és arra gondoltam: „Amennyiben továbbra is elviselem a nehézségeket, áldozatot hozok, és a kötelességem meghozza gyümölcsét, a jövőben biztosan elnyerem Isten jóváhagyását, és nagy reményem lesz a megmentésre.” De éppen akkor, amikor teljes erőbedobással végeztem a kötelességemet, egy napon rendkívül fáradtnak éreztem magam, és nem volt étvágyam, de nem sokat törődtem vele, azt gondoltam, valószínűleg csak azért van, mert mostanában nem pihentem eleget, és feltételeztem, hogy nem lesz komoly baj. Azonban az étvágyam tovább romlott, és az arcom beesett lett. Kuan Ming testvér, aki velem dolgozott, azt tanácsolta, hogy menjek el a kórházba egy kivizsgálásra. Legnagyobb meglepetésemre az orvos közölte, hogy hepatitis B-fertőzésem van, és hogy egy kis, kemény csomó van a májamban, és ha tovább rosszabbodik, májrákká fajulhat. Zúgni kezdett a fejem, „Ez nem lehet! Végzem a kötelességemet; hogy kaphattam el egy ilyen betegséget? Ezt a betegséget nem könnyű kezelni...” Úgy éreztem, mintha nehéz súly nehezedne a mellkasomra, a szívem tele volt fájdalommal és gyengeséggel. Eszembe jutott, hogy az évek során lemondtam a családomról és a karrieremről, szenvedést viseltem el, és feláldoztam magam. Még akkor sem árultam el Istent, amikor a Kommunista Párt vadászott rám és üldözött. Akkor Isten miért nem óvott meg? Szenvedésem közepette eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „Ha betegség ér, az Isten szeretete, és bizonyára benne rejlik az Ő jóakarata. Bár testetek keresztülmehet egy kis szenvedésen, ne adjatok helyet a Sátán gondolatainak. Dicsőítsétek Istent a betegség közepette, és élvezzétek Istent a dicsőítésetek közben. Ne csüggedjetek el a betegségben, folytassátok a keresést újra meg újra, ne adjátok fel, és Isten meg fog világítani és meg fog világosítani benneteket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai némi békét hoztak a szívembe. Igen, az, hogy ez a betegség súlyosbodik-e, vagy sem, Isten kezében volt, és bár abban a pillanatban nem értettem Isten szándékait, nem panaszkodhattam Istenre. Keresnem kellett az Ő szándékait, ki kellett tartanom a kötelességemben, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben. Erre gondolva egy kicsit jobban lettem.

A továbbiakban, tekintettel a sok videós munkára, a vezetők aggódtak, hogy a testem esetleg nem bírja, ezért úgy szervezték, hogy Li Cseng testvérrel együttműködve hirdessük az evangéliumot. Miközben kezelést kaptam, kitartóan végeztem a kötelességemet, és valahányszor nehézségekbe ütköztünk a munkánk során, közösséget vállaltunk, és kerestük a vonatkozó igazságokat a megoldásukhoz. Bár elviseltem némi fizikai nehézséget és hoztam némi áldozatot, mikor láttam, hogy egyre többen fogadják el Isten utolsó napokbeli munkáját, ez nagyon boldoggá tett, és arra gondoltam: „Amíg kitartok a kötelességemben, több nehézséget szenvedek el és áldozatot hozok, talán meg fog óvni Isten, és az állapotom is javulni fog.” De egy idő után úgy éreztem, az állapotom rosszabbodik. Mindennap fáradtnak, egész testemben gyengének éreztem magam, és az étvágyam tovább csökkent, ezért újabb kivizsgálásra mentem. Az orvos azt mondta, hogy a hepatitis B-m súlyosbodott, és azonnali kórházi kezelésre van szükségem; különben tovább fog súlyosbodni, és nehezen lesz kezelhető. Mivel a Kommunista Párt vadászott rám, a kórházi kezelés felfedte volna a személyazonosságomat, és veszélybe sodort volna, ezért gyógyszeres és infúziós kezelésre kellett hagyatkoznom, de az állapotom továbbra sem sokat javult. Idővel eléggé legyengültem, és arra gondoltam: „Ez a hepatitis B már többször kiújult; ha tovább súlyosbodik, és májzsugorrá vagy májrákká alakul, az életem bármelyik pillanatban veszélybe kerülhet. Ha így halnék meg, akkor is megmenekülhetnék? Ez nem lehet az Istenbe vetett hitem vége, ugye?” E gondolatra gyengének és erőtlennek éreztem magam, és egyszerre tört fel belőlem a tanácstalanság és a panasz: „Mióta Istenben hiszek, lelkesen végzem a kötelességemet és hirdetem az evangéliumot. Jöhetett szél vagy eső, perzselő hőség vagy metsző hideg, és függetlenül attól, hogy a Kommunista Párt vadászott rám és üldözött, és nem tudtam hazatérni, soha nem halasztottam el a kötelességemet. Még azokban az években is, amióta beteg vagyok, mindvégig kitartottam a kötelességemben, soha nem adtam fel, és bár lehet, hogy érdemeket nem szereztem, de szenvedtem és fáradoztam. Miért van az, hogy a betegségem nemhogy nem javult, de valójában rosszabbodott?” Láttam a jó egészségnek örvendő testvéreket, amint aktívan végzik a kötelességeiket, miközben engem súlyos betegség gyötört. Minél többet gondolkodtam ezen, annál nagyobb sértettséget éreztem; alig bírtam visszatartani a könnyeimet, úgy tértem vissza a vendéglátó otthonba. Nagy fájdalom töltött el, és negatívan éreztem magam, nem volt motivációm a kötelességem végzéséhez. Ebben a pillanatban Li Cseng testvér emlékeztetett: „Amikor betegséggel nézünk szembe, Isten szándékait kell keresnünk, és nem szabad félreértenünk Őt, sem panaszkodnunk Rá.” Li Cseng testvér szavai segítettek megnyugodni. Minden, ami történik, Isten engedélyével történik, és nekem azzal kellett kezdenem, hogy alávetem magam, hogy keressem az igazságot, és elgondolkodjak magamon. Ezért imádkoztam Istenhez, és kerestem, remélve, hogy Ő elvezet majd az Ő szándékainak megértéséhez.

Később Isten néhány szavát olvastam: „Egyesek úgy vélik, hogy az Istenben való hitnek békét és örömöt kell hoznia, és hogy ha helyzetekkel találkoznak, csak imádkozniuk kell Istenhez, Isten pedig majd meghallgatja, kegyelemben és áldásokban részesíti őket, és gondoskodik róla, hogy minden békében és simán menjen számukra. Az Istenben való hittel az a céljuk, hogy kegyelmet keressenek, áldásokat nyerjenek, valamint élvezzék a békét és a boldogságot. E nézetek miatt mondanak le a családjukról, illetve hagyják ott a munkájukat, hogy feláldozzák magukat Istenért, és ezek miatt tudnak nehézséget viselni és árat fizetni. Úgy hiszik, hogy amíg elhagynak dolgokat, feláldozzák magukat Istenért, elviselik a nehézséget és szorgalmasan dolgoznak, kivételes viselkedést tanúsítva, addig el fogják nyerni Isten áldásait és kegyeit, és bármilyen nehézségekkel is találkoznak, amíg imádkoznak Istenhez, Ő majd meg fogja oldani azokat és mindenben utat nyit számukra. Az Istenben hívő emberek többsége ezt a nézőpontot képviseli. Az emberek úgy érzik, hogy ez a nézőpont helyénvaló és helytálló. Sok ember abbéli képessége, hogy éveken át megtartsa az Istenbe vetett hitét anélkül, hogy feladná a hitét, közvetlenül ehhez a nézőponthoz kapcsolódik. Erre gondolnak: »Oly sokat áldoztam Istenért, olyan jól viselkedtem és semmiféle gonosz tettet nem követtem el; Isten biztosan meg fog áldani engem. Mivel sokat szenvedtem és nagy árat fizettem minden feladatért, mindent Isten szavai és követelményei szerint végeztem anélkül, hogy hibáztam volna, Istennek meg kell áldania engem; gondoskodnia kell arról, hogy minden simán menjen számomra, hogy gyakran legyen béke és öröm a szívemben, és élvezzem Isten jelenlétét.« Hát nem emberi elképzelés és képzelődés ez? Emberi szempontból az emberek élvezik Isten kegyelmét és előnyökben részesülnek, ezért van értelme annak, hogy ezért egy kicsit szenvedni kell, és érdemes ezt a szenvedést Isten áldásaira cserélni. Ez egy Istennel ügyleteket kötő mentalitás. Az igazság és Isten szemszögéből azonban ez alapvetően nem felel meg Isten munkája alapelveinek, sem annak a mércének, amelyet Isten megkövetel az emberektől. Ez csupa vágyálom, tisztán emberi elképzelés és képzelődés az Istenbe vetett hitről. Akár az Istennel való egyezkedéssel vagy azzal jár, hogy dolgokat követelnek Istentől, akár emberi elképzeléseket és képzelődéseket tartalmaz, mindenesetre egyik sem igazodik Isten követelményeihez, sem Istennek az emberek megáldására vonatkozó alapelveinek és mércéinek nem felel meg. Egész pontosan, ez az ügyleti gondolkodás és nézőpont sérti Isten természetét, az emberek azonban nem ismerik fel ezt. Amikor az, amit Isten tesz, nem felel meg az emberek elképzeléseinek, a szívükben gyorsan panaszokat és félreértéseket fogalmaznak meg Vele kapcsolatban. Sőt, megbántva érzik magukat, majd vitatkozni kezdenek Istennel, sőt talán akár meg is ítélik és kárhoztatják Őt. [...] Amikor Isten olyan környezetet alakít ki az emberek számára, amely teljességgel ellentmond az elképzeléseiknek és képzelődéseiknek, ők a szívükben elképzeléseket, ítéleteket és kárhoztatást fogalmaznak meg Istennel szemben, sőt akár meg is tagadják Őt. Akkor Isten be tudja tölteni a szükségleteiket? Egyáltalán nem. Isten soha nem fog emberi elképzeléseknek megfelelően változtatni a munkamódszerén és a vágyain. Nos, akkor kinek kell változnia? Az embereknek. Az embereknek kell elengedniük az elképzeléseiket, elfogadni és megtapasztalni az Isten által kialakított környezeteket és alávetniük magukat azoknak, valamint keresni az igazságot az elképzeléseik eloszlatása érdekében, ahelyett, hogy a saját elképzeléseikhez mérve néznék meg, helytálló-e az, amit Isten tesz. Amikor az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy az elképzeléseikhez tartsák magukat, ellenállás alakul ki bennük Istennel szemben – ez természetes módon történik. Miben rejlik az ellenállás gyökere? Abban a tényben, hogy általában az, ami az emberek szívében lakozik, kétségtelenül az elképzeléseik és a képzelődéseik, nem pedig az igazság. Ezért amikor azzal szembesülnek, hogy Isten munkája nem igazodik az emberi elképzelésekhez, az emberek dacolhatnak Istennel és ítélkezhetnek Felette” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). „Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. [...] Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten ítélő szavai részletesen leleplezték az Istenbe vetett hitem mögött rejlő helytelen szándékokat és nézőpontokat, amitől megalázva éreztem magam, és szégyenkeztem. Mindig is azt hittem, hogy ha nagyobb áldozatot hozok és jobban feláldozom magam, akkor elnyerhetem Isten oltalmát és áldásait, és nagyobb lesz a reményem a megmentésre. Amikor hirtelen hepatitis B-t diagnosztizáltak nálam, panaszok ébredtek a szívemben Istennel szemben, azt gondolva, hogy én az elmúlt években szenvedtem, feláldoztam magam Érte, és Istennek nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen súlyos betegség érjen. Bár végül alávetettem magam, még mindig azt gondoltam, hogy amíg kitartok a kötelességemben, több szenvedést viselek el, és nagyobb áldozatot hozok, talán Isten megóv engem, és az állapotom javulni fog. De amikor az állapotom rosszabbodott, és még a rák és a halál lehetőségével is szembe kellett néznem, azt hittem, hogy az áldások iránti vágyam szertefoszlott. Így negatívvá váltam, és félreértések alakultak ki bennem, a szívemben vitatkoztam Istennel, azt gondolva, hogy bár nincsenek érdemeim, de szenvedtem és fáradoztam, és Istennek nem lenne szabad így bánnia velem; sőt, még panaszkodtam is Istenre, amiért nem védett meg. Ahogy feltárultak a tények, láttam, hogy az erőfeszítéseimet és az önfeláldozásomat aljas szándék vezérelte, és hogy a kemény munkámat, áldozataimat és önfeláldozásomat tőkeként akartam felhasználni egy jó jövőért és rendeltetési helyért cserébe, ami Istennel való üzletelés volt. Amint nem kaptam áldásokat, félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá. Mindaz, amit feltártam, a sátáni beállítottságom volt. Isten a Teremtő, és nem számít, hogyan vezényli és rendezi el Isten a dolgokat, nincs okom követeléseket támasztani Vele szemben, és alá kell vetnem magam az Ő elrendezéseinek. De én állandóan azt akartam, hogy Isten az én elképzeléseim szerint cselekedjen, és amikor a dolgok nem feleltek meg az elképzeléseimnek, vitatkoztam Vele. Oly sok öntözést és táplálást élveztem szabadon Isten szavaitól, mégsem viszonoztam Isten szeretetét, sőt, még félre is értettem Őt, és panaszkodtam is Rá. Hogyan lehettem volna olyan ember, aki igazán hisz Istenben?

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam, és némi megértést nyertem az Istennel való üzletelésem kiváltó okáról. Mindenható Isten azt mondja: „Minden romlott ember önmagának él. Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög – ez az emberi természet summája. Az emberek a maguk érdekében hisznek Istenben; amikor elhagynak dolgokat, és áldozatot hoznak Istenért, azért teszik, hogy áldásban részesüljenek, és amikor hűségesek Hozzá, az is a jutalom reményében történik. Összességében tehát mindent az áldás, a megjutalmazás és a mennyek országába való belépés céljából tesznek. A társadalomban az emberek a maguk javáért dolgoznak, Isten házában pedig azért tesznek egy-egy kötelességet, hogy áldást nyerjenek. Az áldások elnyerése végett adnak fel mindent és képesek sok szenvedést is elviselni: nincs ennél jobb bizonyíték az ember sátáni természetére” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplező szavaiból megértettem, hogy mivel az olyan sátáni nézetek, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög!” és „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem!”, gyökeret vertek a szívemben, és létezésem alapjává váltak, minden, amit tettem, a saját hasznomra történt. Sőt, azért hoztam áldozatokat, és azért áldoztam fel magam, hogy áldásokat nyerjek, és hogy megóvjanak a haláltól, amikor a csapás lesújt. A kötelességvégzés évei alatt nem számított, mennyi fizikai nehézséget viseltem el, vagy mennyi áldozatot kellett hoznom, amíg azt hittem, hogy az áldások és az üdvösség szempontjából hasznomra válik, hajlandó voltam bármennyi szenvedést elviselni. De ahogy a betegségem rosszabbodott, és az áldások iránti vágyam szertefoszlott, elvesztettem a motivációmat a kötelességem végzésére, sőt, a szívemben még vitatkoztam is Istennel, és panaszkodtam is Rá. Mindenben, amit tettem, a személyes hasznot helyeztem előtérbe, a kötelességemet alkualapként kezeltem, hogy jutalmakra és áldásokra cseréljem, sőt, még azt is gondoltam, hogy ez teljesen indokolt. Ezek szerint a sátáni mérgek szerint élve elvesztettem a lelkiismeretemet és a józan eszemet, panaszkodtam Istenre, és fellázadtam Ellene. Ha nem tartok bűnbánatot, előbb vagy utóbb Isten visszautasít és kiiktat. Ez a gondolat egyszerre félelemmel és megbánással töltött el. Egy olyan önző és aljas ember, mint amilyen én voltam, változatlan beállítottsággal, még mindig az áldásokról ábrándozott! Micsoda szégyentelenség! Isten természete igazságos és szent. Nem számít, mennyi munkát végez valaki, mennyi nehézséget szenved el, vagy mennyi áldozatot hoz, ha nincs változás a beállítottságában, mindez hiábavaló. Isten nem tesz kivételt, és nem visz be minket az Ő királyságába azért, mert több nehézséget szenvedtünk el. Isten azt mondja: „Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik tisztátalanok, nem léphetnek be a királyságba, azok, akik tisztátalanok, nem szennyezhetik be a szent földet. Még ha sok munkát végeztél is, és dolgoztál sok éven át, végül, ha még mindig sajnálatosan mocskos vagy, akkor a Mennyország törvénye nem tűri majd, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ megalapításától kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik igyekeztek behízelegni magukat Nekem. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg! Neked az életre kell törekedned. Ma azok, akik tökéletessé tétetnek majd, Péterhez hasonlatosak: ők változásra törekszenek a saját beállítottságukban, hajlandóak tanúságot tenni Istenről, és végrehajtani kötelességüket teremtett lényként. Csak az ilyen emberek válnak tökéletessé. Ha csak a jutalmakra figyelsz, és nem törekszel rá, hogy megváltoztasd az életfelfogásod, akkor minden erőfeszítésed hiábavaló lesz – ez egy megmásíthatatlan igazság!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten nem a látszólagos önfeláldozásuk vagy szenvedéseik alapján méri az embereket, hanem az általuk járt út alapján, hogy elnyerték-e az igazságot, és hogy megváltozott-e a romlott beállítottságuk. Bár sok éve hittem Istenben, csak a munkavégzésre összpontosítottam, és nem törekedtem az igazságra, a romlott beállítottságom nem változott meg, és továbbra is alkudozni próbáltam Istennel, hogy áldásokat nyerjek. Hogyan lehetne egy olyan önző és aljas ember, mint én, méltó a megmentésre? Pálra gondoltam. Hirdette az evangéliumot, sok munkát végzett, és sokat szenvedett, de a szenvedése és a munkája nem Isten szavainak gyakorlására, sem egy teremtett lény kötelességének végzésére irányult, hanem áldások és egy korona elnyerésére. Ahogyan ő mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Ez alatt azt értette, hogy ha Isten nem ad neki koronát vagy jutalmat, akkor Isten igazságtalan. Ezzel szemérmetlenül követelte a koronát Istentől, ami kísérlet volt Isten kényszerítésére. Bár Pál munkát végzett, szenvedett és feláldozta magát, nem törekedett az igazságra, csak áldásokat keresett, és az Istennek való ellenállás útján járt. Végül Isten megbüntette. Ha Pál útján folytatnám, végül engem is kiiktatna Isten. Többé nem támaszthattam követeléseket vagy kéréseket Istennel szemben, és nem élhettem önző és aljas módon magamért. Nem számít, hogyan alakul az egészségi állapotom, hajlandó lettem alávetni magam annak, amit Isten levezényel és elrendez.

Később Isten szavainak egy részletét olvastam, amely utat mutatott nekem. Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy a kötelesség végzése független az áldások elnyerésétől vagy a szerencsétlenség elszenvedésétől. Isten adta nekem az életet, és mindent, amim van, természetes és helyénvaló, hogy hívőként feláldozzam magam Istenért. Ez az a feladat és kötelesség, amelyet egy embernek teljesítenie kell, és amit egy kis lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embernek meg kell tennie. Nem szabad az áldozataimat alkualapként felhasználnom, hogy áldásokat követeljek Istentől, és nem szabad panaszkodnom Istenre a súlyos betegségem miatt. Mint Jób, aki függetlenül attól, hogy Isten adott-e neki dolgokat, vagy megfosztotta-e őt tőlük, még akkor is, amikor mindent elvesztett és fájdalmas kelések borították a testét, nem panaszkodott Istenre, és nem kérte Tőle, hogy enyhítse a szenvedését, hanem dicsérte Isten nevét, és szilárdan megállt a bizonyságtételében Mellette. Jób tapasztalatain elmélkedve találtam egy utat a gyakorláshoz. Nem számít, mennyi ideig fog tartani a betegségem, vagy milyen súlyos lesz, még ha veszélyeztetni is fogja az életemet, alá kell vetnem magam Istennek, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Mellette. Ez az a lelkiismeret és józan ész, amellyel rendelkeznem kell. Később, valahányszor áldások elnyerésének gondolata merült fel bennem, imádkoztam Istenhez, hogy fellázadjak e vágyak ellen, és arra összpontosítottam, hogy megtapasztaljam Isten szavait, mindennap gyakoroljam az igazságot, és ennek során a szívem sokkal nyugodtabb lett.

Később a gyógyszeres kezelés által az állapotom fokozatosan javult, és nagyon boldog voltam. De egy idő után újra fáradtnak és erőtlennek éreztem magam, ezért elmentem a kórházba egy vizsgálatra. Az orvos azt mondta, hogy a hepatitis B-vírus szintje a testemben százmillió fölé emelkedett, és a májfunkció több egyéb értéke is magas volt. Azt mondta, ha ez tovább súlyosbodik, problémás lehet. Ezt hallva kissé ideges lettem, aggódtam, és azt gondoltam: „Ez a betegség többször kiújult; valóban rákká fajulhat? Meggyógyulhatok valaha is ebből a betegségből?” Ezek a gondolatok kissé lehangoltak. Ekkor rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez. Isten következő szavait olvastam: „Mivel te hiszel Istenben és követed Istent, mindent Neki kell felajánlanod, és nem szabad személyes döntéseket hoznod vagy követelned, és el kell érned, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Mivel megteremtettek, alá kell vetned magad az Úrnak, aki teremtett téged, mert te eredendően nem rendelkezel önmagad felett, és nem rendelkezel természetes képességgel a saját sorsod irányításra. [...] Teremtett lényként az embernek törekednie kell arra, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét, és törekednie kell arra, hogy szeresse Istent, másféle választások nélkül, mert Isten méltó az ember szeretetére. Azoknak, akik arra törekszenek, hogy Istent szeressék, nem szabad személyes előnyökre törekedniük, vagy arra törekedniük, amire személyesen vágynak; ez a törekvés leghelyesebb eszköze” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten szavaiból megértettem Isten szándékait, és rájöttem, hogy az élet és a halál Isten kezében van. Többé nem támaszthattam észszerűtlen követeléseket Istennel szemben, és függetlenül attól, hogy a betegségem rosszabbodna-e, még ha ez halált vagy végső kimenetel és rendeltetési hely nélküli állapotot jelentene is, akkor is alávetném magam annak, amit Isten levezényel és elrendez. Ezt szem előtt tartva többé nem korlátozott a betegségem állapota, szokás szerint végeztem a kötelességemet, és meglehetősen felszabadultnak éreztem magam. Később tovább kezeltettem magam hagyományos kínai gyógymódokkal, és úgy éreztem, hogy az állapotom fokozatosan javul. Az utolsó ellenőrzés után több májfunkciós mutató is nagyjából visszatért a normális szintre.

A betegség általi lelepleződés ezen tapasztalata révén, bár némileg szenvedtem, nagyon hálás vagyok Istennek. E környezet nélkül nem ismertem volna meg magamat, és továbbra is azt hittem volna, hogy őszintén áldozom magam Istenért. De most tisztán látom téves nézeteimet arról, hogy Istenben való hit által áldásokat akartam keresni, és némi megértést nyertem önző, aljas és haszonleső sátáni természetemről. Ezek azok a nyereségek, amelyeket e betegséggel való szembenézés által szereztem.