2022 végén egy reggel, amikor felkeltem, hirtelen szédülni kezdtem. Azt hittem, ez azért van, mert túl hirtelen keltem fel, ezért gyorsan becsuktam a szemem, és egy idő után az érzés alábbhagyott. De este visszatért a szédülés, négy-öt alkalommal is rám tört, és aggódni kezdtem, hogy nem vagyok-e beteg. A kórházban megállapították, hogy a vérnyomásom 195 Hgmm. Megdöbbentem, és azt gondoltam: „Az elmúlt években mindig áldozatot hoztam, feláldoztam magam a hitemért, sokat szenvedtem, és Isten jó egészségben megőrzött. Hogy lehet, hogy hirtelen ilyen magas lett a vérnyomásom?” Hazafelé menet nehéz szívvel arra gondoltam, hogy apám hogyan halt meg, miután több mint tíz éven át félig béna és ágyhoz kötött volt egy magas vérnyomás okozta szélütés miatt. Azt gondoltam: „Ha ilyen magas a vérnyomásom, mi van, ha úgy végzem, mint apám? Vigyáznom kell az egészségemre. Nem szabad annyira megerőltetnem magam. Ha romlik az egészségem, és nem tudom végezni a kötelességemet, nem leszek akkor haszontalan? Mi van, ha meghalok, és elszalasztom az esélyemet az üdvösségre?” Pánikban és aggodalomban éltem. Később, amikor az összejöveteleken a testvérektől hallottam a magas vérnyomás elleni gyógymódokról, otthon gyorsan ki is próbáltam őket. Minden reggel és este megmértem a vérnyomásomat, és nem mertem kihagyni a vérnyomáscsökkentő gyógyszerem szedését. Különös figyelmet fordítottam az étrendemre, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan javíthatnék az egészségemen. Egy idő után a vérnyomásom stabilizálódott, és a szédülésem is megszűnt. Azt gondoltam: „Tovább kell javítanom az egészségemen, és nem szabad olyan keményen dolgoznom, mint eddig, hogy az állapotom ne romoljon. Amíg egészséges maradok, és végezni tudom a kötelességemet, van esélyem az üdvösségre.” Később látszólag ugyan végeztem a kötelességemet, de belül motiválatlan voltam, és nehéz időkben az elsődleges gondom az egészségem volt. Napközben a gyülekezeti összejöveteleken problémákat fedeztem fel, és esténként arra gondoltam, hogy azok megoldása érdekében megkeresem az igazságot. De amikor láttam, hogy későre jár, attól tartottam, hogy az ébren maradás megemelheti a vérnyomásomat, ezért siettem pihenni. Az egyik gyülekezetben, amelyért felelős voltam, néhány újonnan érkező három hónapja nem vett részt az összejöveteleken. Szerettem volna elmenni hozzájuk, hogy öntözzem és támogassam őket, de mivel nappal dolgoztak, csak este tudtam volna elmenni, hogy öntözzem őket, és ha elmentem volna, az befolyásolta volna a pihenésemet. Ezenkívül az újonnan érkezők támogatása nem lenne hatékony, ha az csak egy-két alkalommal történő közösségvállalást jelentene, és jelentős időt és energiát igényelne. Azon tűnődtem, vajon a testem képes lesz-e megbirkózni ezzel. Ha túl fáradt leszek, és megemelkedik a vérnyomásom, mit fogok tenni, ha szélütést kapok, és megbénulok, mint az apám? Ezt szem előtt tartva átadtam ezeknek az újonnan érkezőknek a támogatását más testvéreknek. Ez idő alatt, bár végeztem a kötelességemet, állandó szorongásban és aggodalomban éltem.

Egyszer egy összejövetelen egy vezető megkért, hogy felügyeljem az evangelizációs munkát. Azt gondoltam: „A vérnyomásom még mindig kicsit magas, és bár tudom hirdetni az evangéliumot, de a felügyelői kötelezettségek ellátása nagyon sok munkával jár. Hogy fogja bírni a testem?” Gyorsan azt válaszoltam a vezetőnek: „A vérnyomásom túl magas, és a testem nem bírja, ezért nem végezhetem ezt a kötelességet.” A vezető megkért, hogy keressek tovább. Azon az éjszakán feküdtem az ágyban, forgolódtam, és nem tudtam aludni. Tudtam, hogy az evangélium terjesztése sürgős együttműködést igényel, de aggódtam a sok munka és a felügyelői teendőkkel járó számos gond miatt. Attól tartottam, hogy ha túlhajtom magam, az ronthatja az állapotomat, és szélütést okozhat, és ha nem is halnék meg, akkor is úgy végezhetném, hogy lebénulok, így azon tűnődtem, vajon mire lennék jó, ha a jövőben nem tudnám végezni a kötelességemet. Miután átgondoltam a dolgot, úgy döntöttem, hogy az egészségem fontosabb, és amikor újra találkoztam a vezetővel, kifogásokat hoztam fel, hogy kibújjak a felelősség alól. Egy nap rábukkantam Isten szavainak egy részletére, amely mélyen megindított. Isten azt mondja: „Van még egy fajtájuk: azok, akik megtagadják a kötelességek végzését. Bármilyen kérést intéz is feléjük, bármilyen munkát és bármely kötelességet végeztetne is velük Isten háza, legyen szó kis vagy nagy dologról, akár egy olyan egyszerű dologról, mint az, hogy alkalmanként adjanak tovább egy üzenetet, ők nem akarják elvégezni. Ők, akik azt hangoztatják magukról, hogy hisznek Istenben, még olyan feladatokat sem tudnak elvégezni, amelyek elvégzéséhez akár egy nem hívő segítségét is lehetne kérni. Ez az igazság elfogadásának a megtagadása és egy kötelesség elvégzésének a megtagadása. Akárhogy buzdítják is őket a testvérek, megtagadják és nem fogadják el; amikor úgy rendezi a gyülekezet, hogy végezzenek el valamilyen kötelességet, figyelmen kívül hagyják és tömérdek kifogást felhozva utasítják vissza. Olyan emberek ezek, akik megtagadják a kötelességek elvégzését. Isten szemében az ilyen emberek már visszavonultak. A visszavonulásuk nem arról szól, hogy Isten háza kitakarította őket vagy kihúzta őket a névjegyzékéből, hanem arról, hogy nekik maguknak nincs igaz hitük – nem ismerik el magukról, hogy Istenben hívő emberek lennének” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem kihagyott egy pillanatra, és azt gondoltam: „Nem tudtam, hogy ha az ember megtagadja a kötelességének végzését, az olyan súlyos dolog, ami ahhoz vezethet, hogy Isten kiiktatja őt! Most, hogy az evangelizációs munka embereket igényel az együttműködéshez, figyelembe kellene vennem Isten kívánságát, és vállalnom kellene a felügyelői kötelességet, és meg kellene tennem azt, amit kell, de én folyton kibújok a kötelességem alól, mert attól tartok, hogy megromlik az egészségem. Ez nem ugyanaz, mint megtagadni a kötelességemet? Akkor Isten engem is ki fog iktatni ezért?” Ez a gondolat nagyon megrémített. Úgy éreztem, hogy nekem végem, nincs több esélyem az üdvösségre, és megbántam, hogy valaha is elutasítottam a kötelességemet. De ami megtörtént, megtörtént, ezen már nem lehetett változtatni. A szívem a gyomromban dobogott, és teljesen csüggedtnek éreztem magam. Azokban a napokban a szívem nehéz volt, mintha egy kő nehezedett volna rá. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem kellett volna megtagadnom a kötelességemet. Hajlandó vagyok alávetni magam, és keresni a Te szándékodat.”

Egy nap olvastam Isten szavainak egy részletét: „Amikor Isten leleplez egy embert, hogyan kell kezelnie ezt, és milyen döntést kellene hoznia? Az igazságot kell keresnie, és semmilyen körülmények között sem szabad zavaros fejűvé válnia. Jót tesz neked, ha megtapasztalod Isten ítéletét és fenyítését, és olyannak látod a romlottságodat, amilyen valójában, akkor hát miért vagy negatív? Isten azért leplez le téged, hogy megértsd önmagadat, és hogy megmentsen. Valójában a romlott hajlam, amelyet feltársz, a természetedből fakad. Nem arról van szó, hogy Isten le akar téged leplezni, de ha nem teszi, akkor nem fogod továbbra is feltárni azt? Mielőtt hittél volna Istenben, Ő még nem leplezett le téged, tehát nem volt-e minden sátáni, romlott beállítottság, amit megéltél? Olyasvalaki vagy, aki sátáni beállítottság szerint él. Ne legyél annyira megdöbbenve ezeken a dolgokon. Amikor egy kis romlottságot társz fel, halálra rémülsz ettől, és azt hiszed, számodra vége, Isten nem akar téged, és minden, amit tettél, hiábavaló volt. Ne reagáld túl. Isten romlott embereket ment meg, nem robotokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük fel Pál természetlényegét?). Isten emlékeztető szavaiból megértettem, hogy a körülmények elrendezése és az én felfedésem által Isten nem ítélt el engem, és nem akart kiiktatni, hanem a szavaiban foglalt szigorú ítéletével arra késztetett, hogy keressem az igazságot, felismerjem, milyen helytelen gondolatok, nézetek és szándékok szennyezik a lelkemet, megtisztítsam és megváltoztassam a romlott beállítottságomat. Ez az életemért való felelősségvállalás. De nem kerestem Isten szándékát, és amikor szembesültem Isten szigorú ítéletet tartalmazó szavaival, nem gondolkodtam el magamon, és nem vontam le a tanulságokat. Kétségbe vontam és félreértettem Istent, azt gondoltam, hogy Isten ki akar iktatni engem, ami negatív érzésekhez vezetett, és ítéletet mondtam magam felett. Felismertem, milyen lázadó voltam! Nem akartam így élni tovább. Kész voltam keresni az igazságot és levonni a tanulságokat ebben a környezetben, amelyet Isten rendezett el számomra.

Keresésem során olvastam egy részletet Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Ha egy ember értékes és értelmes életet kíván élni, akkor az igazságra kell törekednie. Elsősorban helyes életszemlélete kell hogy legyen, illetve helyes gondolatai és nézőpontjai a különféle nagy és kis dolgokról, amelyekkel az életben és az életútján szembe kell néznie. Mindezeket a dolgokat a helyes perspektívából és álláspontból kell szemlélnie, nem pedig szélsőséges vagy radikális gondolatokkal és nézőpontokkal megközelíteni a különféle problémákat, amelyekkel élete során vagy a mindennapokban találkozik. Természetesen világi szempontból sem szabad szemlélnie ezeket a dolgokat, hanem el kell engednie az ilyen negatív és helytelen gondolatokat és nézőpontokat. [...] Mondjuk például, hogy valaki rákos lett, és fél a haláltól. Nem hajlandó elfogadni a halált, és folyamatosan imádkozik Istenhez, hogy védje meg a haláltól, és hosszabbítsa meg az életét pár évvel. Ahogy telnek a napok, ő magában hordozza a gyötrelem, az aggodalom és a szorongás negatív érzelmeit [...] Ugyanúgy, mint más emberek, hitt Istenben, tette a kötelességét, és a felszínen nem látszott, hogy bármi különbség lenne közte és a többiek között. Amikor betegséggel és halállal szembesült, Istenhez imádkozott, és továbbra sem hanyagolta el a kötelességét. Továbbra is dolgozott, ráadásul ugyanolyan szinten, mint korábban. Van azonban valami, amit az embereknek meg kellene érteniük és át kellene látniuk: a gondolatok és nézőpontok, amelyeket ez az ember magában hordozott, következetesen negatívak és tévesek voltak. Függetlenül a gyötrelme mértékétől vagy az ártól, amit kötelessége végzése közben megfizetett, ezeket a téves gondolatokat és nézőpontokat hordozta magában törekvése során. Végig ezek irányították őt, és negatív érzelmeit belevitte a kötelességébe, igyekezett kötelessége végzését felajánlani Istennek saját túléléséért cserébe, hogy elérje a célját. Törekvése célja nem az volt, hogy megértse vagy elnyerje az igazságot, vagy hogy alávesse magát Isten minden vezénylésének és elrendezésének. Törekvése célja ennek pont az ellenkezője volt. A saját szándéka és igényei szerint akart élni, és megszerezni azt, amit hajszolni kívánt. Ő akarta elrendezni és levezényelni a saját sorsát, sőt a saját életét és halálát is. Így az út végén az lett a kimenetele, hogy egyáltalán nem nyert el semmit. Nem tett szert az igazságra, végül megtagadta Istent, és elvesztette a Belé vetett hitét. Még amikor közeledett a halál, akkor sem értette meg, hogyan kellene az embereknek élniük, és hogyan kellene egy teremtett lénynek kezelnie a Teremtő vezényléseit és elrendezéseit. Ez a legszánalmasabb és legtragikusabb dolog vele kapcsolatban. Még a halál küszöbén sem értette meg, hogy az ember élete során minden a Teremtő szuverenitása és elrendezése alatt áll. Ha a Teremtő azt akarja, hogy élj, akkor még akkor sem fogsz meghalni, ha megtámad egy halálos betegség. Ha a Teremtő azt akarja, hogy meghalj, akkor még ha fiatal, egészséges és erős is vagy, amikor eljön az időd, meg kell halnod. Minden Isten szuverenitása és elrendezése alatt áll, ez Isten hatalma, és senki sem emelkedhet efölé. Nem értett meg egy ilyen egyszerű tényt – hát nem szánalmas? (De igen.) Annak ellenére, hogy hitt Istenben, részt vett az összejöveteleken, hallgatta a prédikációkat és végezte a kötelességét, és annak ellenére, hogy hitt Isten létezésében, újra és újra nem volt hajlandó elismerni, hogy az emberi sors, beleértve az életet és a halált is, Isten kezében van, nem pedig az emberi akarat függvénye. Senki nem hal meg csak azért, mert azt akarja, és senki nem marad életben csak azért, mert élni akar és fél a haláltól. Nem fogta fel ezt az egyszerű tényt, nem látta át még akkor sem, amikor a fenyegető halállal nézett szembe, és még mindig nem tudta, hogy egy ember életét és halálát nem ő maga határozza meg, hanem a Teremtő eleve elrendelésétől függ. Hát nem tragikus ez? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a részletét, sírva fakadtam. Azt hittem, hogy annyi évnyi istenhit után már nyertem néhány igazságvalóságot, de nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán nem értettem meg Isten szuverenitását, és nem tudtam, hogyan tapasztaljam meg az Ő munkáját. Amikor a betegség rám tört, nem fogadtam el azt Istentől, nem kerestem az igazságot, és nem vontam le belőle tanulságokat. Ehelyett a nem hívők nézőpontjai szerint éltem, azt gondolva, hogy a betegséget a kimerültség okozza, és hogy a testem ápolására kell koncentrálnom, azt hittem, hogy csak a testem ápolásával gyógyulhatok meg, különben úgy végzem, mint az apám, és talán egy nap meghalok ebben a betegségben. Hogy minél hamarabb megszabaduljak a betegségtől, minden gyógymódot rögtön kipróbáltam, amiről csak hallottam. Féltem, hogy az aggodalom és a kimerültség rontja majd az állapotomat, ezért elkerültem a problémák megoldását a munkámban, és átadtam másoknak az újonnan érkezőket, akiket támogatnom kellett volna. Egyre kisebb terhet viseltem a kötelességemért. Amikor a vezető elő akart léptetni, hogy felügyeljem a munkát, megtagadtam ezt a kötelességet attól való félelmemben, hogy az aggodalom és a kimerültség megemeli a vérnyomásomat, és szélütést kapok. Bár hittem Istenben, nem bíztam az Ő mindenhatóságában és szuverenitásában, és nem hittem abban, hogy az életem az Ő kezében van. A gondolataim teljes mértékben arra összpontosultak, hogyan tarthatom meg az egészségemet, mintha az emberek jó egészsége kizárólag a saját erőfeszítéseik eredménye lenne, és semmi köze sem lenne Isten szuverenitásához. Egyáltalán nem viselkedtem úgy, mint egy hívő! Eszembe jutott, hogy Isten folyamatosan közösségben van velünk, tanítva nekünk, hogy az Ő szavai alapján, és az igazságot mércének véve tekintsünk az emberekre és a dolgokra. Ami az egészségemet illeti, hogy milyen betegségben fogok szenvedni, mikor betegszem meg, és mikor halok meg, Isten mindezt előre elrendelte. Ha Isten úgy akarja, hogy meghaljak, akkor nem számít, mennyire vigyázok magamra, nem élhetek tovább, és ha Isten úgy akarja, hogy éljek, akkor még ha súlyos beteg is vagyok, nem fogok meghalni. Hasonlóképpen, azok a gazdag emberek, akik nap mint nap a legfinomabb ételeket eszik, hogy megőrizzék egészségüket, mégsem kerülhetik el a halált, amikor eljön az idejük, míg a sok hétköznapi ember közül, akik csak egyszerűen, szerényen tudnak étkezni, nem kevesen hosszú életet élnek. Még a nem hívők is elismerik, hogy az emberek élete előre meg van határozva a Mennyben. Sok éve hittem Istenben, és sok szavát ettem és ittam, mégis hiányzott belőlem még ez az alapvető megértés is. A hitem teljesen szánalmas volt! Nem Isten szavai szerint szemléltem a dolgokat, és nem kerestem az igazságot. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tarthatnám meg az egészségemet, és a szívemben semmi helye nem volt Istennek. Vajon mi különbség volt köztem és a nem hívők között? Isten azért engedte, hogy ez a betegség érjen, hogy az igazságot keressem, és levonjam belőle a tanulságokat, hogy megtisztítsa és megváltoztassa a bennem lévő helytelen szándékokat és nézőpontokat, és hogy kijavítsa a téves utamat. Ez volt Isten üdvössége számomra. Ha továbbra sem vonnám le a tanulságokat, akkor még ha a betegségem enyhülne is, nem nyernék semmilyen igazságot, és az egész csak egy kárba veszett tapasztalat lenne. Miután megértettem Isten szándékát, már nem éreztem magam annyira korlátozva a betegségem által, mint korábban. Megfelelően módosítottam a pihenőidő-munkaidő beosztásomat, és a figyelmem a kötelességemre összpontosult, így amikor nagyon elfoglalt voltam, elfelejtettem, hogy még mindig beteg vagyok. Néha még azt is elfelejtettem, hogy bevegyem a gyógyszeremet, vagy megmérjem a vérnyomásomat, anélkül, hogy kellemetlenséget éreztem volna. A lelkem mélyén rájöttem, hogy bármilyen betegség is érje az embert, minden Isten kezében van, és az ember gondjai és aggodalmai feleslegesek. Ezek a dolgok nemcsak hogy nem változtatnak semmin, hanem még azt is eredményezik, hogy a Sátán bolonddá teszi és kínozza az embert, és hogy az ember még nagyobb szenvedésben él.

Később egy nővér emlékeztetett arra, hogy ha betegségekkel szembesülve nem vagyunk hajlandók fontos kötelességeket vállalni, és a szorongás és aggodalom negatív érzelmeiben élünk, akkor ez összefüggésben van azzal, hogy mire törekedünk, és hogy milyen szándékunk van az áldások elnyerésére. A nővértől kapott emlékeztetés alapján kerestem, és elgondolkodtam erről. Elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva, valamint túláradó ambícióinak és vágyainak előfeltétele alapján dönt a kötelessége végzéséről. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a mennyek országába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban való részesülés. Kívülről tehát úgy tűnik, hogy mielőtt kiközösítik, sok antikrisztus végzi a kötelességét, és egy átlagembernél még több mindenről le is mondott és többet is szenvedett. Az, amit áldoznak, és az ár, amelyet fizetnek, egy szinten van Pállal, és nem is utazgatnak kevesebbet Pálnál. Olyasmi ez, amit mindenki lát. A viselkedésüket, valamint a szenvedésre és az ár megfizetésére való elhatározásukat tekintve nem szabadna, hogy ne kapjanak semmit. Isten azonban nem a külsődleges viselkedése alapján tekint egy emberre, hanem a lényege, a beállítottsága, az általa feltártak, valamint minden egyes általa tett dolog természete és lényege alapján” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavai pontosan leleplezték az én állapotomat. Miután hinni kezdtem Istenben, bármilyen kötelességet is osztott rám a gyülekezet, soha nem bújtam ki alóla, és annak ellenére, hogy a nem hívő családom akadályozott, a kommunista párt üldözött, a világ pedig kigúnyolt és rágalmazott engem, bármennyire nehéz és nyomorúságos is volt, a kötelességem végzésére irányuló elszántságom soha nem ingott meg. Ezért hittem, hogy Isten biztosan emlékezni fog minden áldozatomra, de a magas vérnyomásom jelentkezése teljesen felfedte az áldások iránti vágyamat. Azt gondoltam, hogy amíg jó egészségnek örvendek, és folytathatom a kötelességem végzését, van reményem az üdvösségre. De amikor a kötelességem végzése szenvedést és áldozathozatalt követelt, aggódtam, hogy az rontja majd az egészségemet, és meghalok anélkül, hogy áldásokban részesülnék, ezért a kötelességemet felületesen, valódi hűség nélkül végeztem. Ennek oka teljes mértékben az volt, hogy olyan sátáni gondolatok és nézetek hatása alatt áltam, mint például „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és „amíg élsz, remélsz”. Amikor olyan betegséggel szembesültem, amely az életemet is veszélybe sodorhatta, nem voltam hajlandó szenvedni és feláldozni magam, minden időmet azzal töltöttem, hogy a sorsom és a rendeltetési helyem miatt aggódtam, és a kötelességeimet csak felületesen, teherviselés nélkül végeztem, sőt néha meg is tagadtam. Gyakran mondtam, hogy azért végzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, de most felismertem, hogy a kötelességem végrehajtását az áldások iránti vágy vezérelte. Bár úgy tűnt, hogy áldozatokat hozok, és feláldozom magam, mintha hűséges lennék Istenhez, valójában nem voltam igazán őszinte Istenhez. Az egész csak üzletelés és csalárdság volt. Beláttam, hogy a beállítottságom valóban csalárd és elvetemült, és hogy a szenvedéseim és áldozathozatalaim csupán kísérletek voltak arra, hogy alkudozzak Istennel. Egy antikrisztus útját jártam! Gondolkodtam azon, hogy Isten testet öltött, hogy beszéljen hozzánk, és bőségesen ellásson minket igazságokkal, hogy Isten mennyit adott nekünk anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe, és hogy Isten szeretete és üdvössége őszinte és valódi, míg én a kötelességemet teljes mértékben a saját hasznom és az áldások érdekében végeztem, és még a szerény áldozathozatalom is kísérlet volt arra, hogy alkudozzak Istennel. Felismertem, milyen önző és lelkiismeretlen voltam! Nem folytathattam így tovább. Azonnal bűnbánatot kellett tartanom. Függetlenül attól, hogy áldásban részesülök-e, vagy szerencsétlenség ér, alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól kellett végeznem a kötelességemet.

Később olvastam Isten szavainak egy másik részletét: „Mindenkinek szembe kell néznie a halállal ebben az életben, vagyis az út végén mindenkinek a halállal kell szembenéznie. A halálnak azonban sokféle tulajdonsága van. Ezek közül az egyik az, hogy az Isten által előre elrendelt időpontban befejezed a küldetésedet, Isten befejezettnek tekinti a testi életedet, és a testi életed véget ér, bár ez nem jelenti azt, hogy vége az életednek. Amikor egy ember hús-vér test nélkül van, akkor vége az életének – ez a helyzet? (Nem.) Az, hogy az életed milyen formában létezik a halál után, attól függ, hogyan bántál Isten munkájával és szavaival, amíg éltél – ez nagyon fontos. Az, hogy milyen formában fogsz létezni a halál után, vagy hogy létezni fogsz-e vagy sem, attól függ, hogyan viszonyultál Istenhez és az igazsághoz, amíg éltél. Ha az életed során, miközben a halállal és mindenféle betegséggel szembesülsz, az igazsághoz való hozzáállásod a lázadás, az ellenállás és az igazsággal szembeni idegenkedés, akkor ha eljön a testi életed vége, hogyan fogsz létezni a halál után? Biztosan más módon fogsz létezni, és az életed biztosan nem fog folytatódni. Ezzel szemben, az életed során mindaddig, amíg a hús-vér testben tudatos vagy, az igazsággal és Istennel szembeni hozzáállásod az alávetettség és a hűség, és igaz hited van, akkor, még ha a testi életed véget is ér, az életed tovább fog létezni egy másik formában egy másik világban. Ez a halál egyik magyarázata” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Miután elolvastam Isten szavait, annyira felderült a szívem! Isten szavaiból megértettem, hogy mindenki szembesül a halállal, de minden halálnak más természete van. Vannak, akik az igazságra törekednek, és hűségesen végzik kötelességeiket, és még ha meg is halnak, és életük véget is ér, az nem jelenti azt, hogy nem menekültek meg. Betöltötték életük küldetését, és visszatértek Istenhez. Ez egy másik formában való élet. Megértettem azt is, hogy az üdvösség nem az élethez vagy a halálhoz kapcsolódik, hanem az embernek Istenhez és az igazsághoz való hozzáállásán múlik. Az üdvösség mércéje az igazságra való törekvés, az összpontosítás az ügyeknek az igazságalapelvek szerinti kezelésére, az igazi alávetettség, és az őszinte istenfélelem. Amikor azonban szembesültem a betegségemmel, elmerültem abban, képtelen voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, könnyedén vettem a kötelességemet, sőt meg is tagadtam. Még ha gondosan ápoltam is a húr-vér testemet, az igazságra való törekvés és a beállítottságom megváltoztatása nélkül továbbra sem menekülhetnék meg. Folyamatosan aggódtam a betegségem miatt, és nem akartam aggódni vagy kimeríteni magam a kötelességem végzésében, még kevésbé akartam fontos megbízatásokat elfogadni. Bár nem aggódtam túlságosan, és nem hoztam nagy áldozatot, nem tettem eleget egy teremtett lénytől elvárt felelősségeknek, helyrehozhatatlan megbánást és adósságot hagyva magam után. Valahányszor erre gondoltam, a lelkiismeretem nyugtalan volt. Csak akkor értettem meg igazán, hogy függetlenül attól, hogy az ember milyen fizikai állapotban van az élete során, csak az ad értéket és értelmet az életének, ha az igazságra törekedik, és mindent megtesz, hogy jól végezze a kötelességét, és hogy még akkor is, ha beteg vagy fáradt, ez sokkal jobb, mintha az egész életét ürességben töltené. Ezt felismerve motivációt nyertem a kötelességem végzésére, és a lelkem mélyén elhatároztam, hogy az igazságra fogok törekedni, szorgalmasan végzem majd a kötelességemet, és ha Isten újabb lehetőséget ad nekem, többé nem fogok hallgatni a hús-vér testemre.

Három hónappal később a vezető ismét úgy intézkedett, hogy én felügyeljem az evangelizációs munkát. Tudtam, hogy ezzel Isten ad nekem lehetőséget a bűnbánatra, és nem aggódhattam tovább a betegségem miatt, ezért elfogadtam ezt a kötelességet. A kötelességem tényleges végzése során sok nehézséggel szembesültem, néha kissé fáradtnak éreztem magam, és még mindig aggódtam, hogy a testem nem bírja majd, ezért imádkoztam Istenhez, és a betegségemet az Ő kezébe adtam. Függetlenül attól, hogy a betegségem súlyosbodott-e, nem akartam többé késleltetni a kötelességemet. Az imádkozás után már nem éreztem magam korlátozva. Észszerűen megszerveztem a pihenőidő-munkaidő beosztásomat, és amikor nehézségekbe ütköztem a munkában, megbeszéltem a megoldásokat azokkal a nővérekkel, akikkel együtt dolgoztam. Az ily módon történő gyakorlás nem volt olyan kimerítő, mint gondoltam, és úgy találtam, hogy az Isten által rám ruházott terhek mind a teherbíró képességem határain belül voltak. Egy nap láttam, hogy a vendéglátó nővér megméri a vérnyomását, így én is megmértem az enyémet, és meglepetésemre a vérnyomásom normális volt. A szívem mélyéből hálát adtam Istennek!

Isten szavai javították ki a téves nézőpontjaimat arról, hogy mire kell törekednem, és némi megértést és tapasztalatot nyertem Isten szuverenitásáról és előre elrendeléséről. Megértettem azt is, hogy az Istenbe vetett hit nem pusztán áldások kereséséről szól, és hogy csak akkor lehet az élet értékes és értelmes, ha az ember az igazságra törekedik, aláveti magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végzi egy teremtett lény kötelességét. Hála Istennek!