Amikor még fiatal voltam, a két unokatestvérem már akkor, ifjúkorában sikereket ért el, volt autójuk és házuk. Minden újévkor, amikor rokonokat látogattunk, a rokonság állandóan dicsérte az unokatestvéreimet, és csodáló pillantásokat vetettek rájuk. Az unokatestvéreimről szerzett rendkívüli benyomások mélyen a szívembe vésődtek. Akkoriban az én családom volt a legszegényebb a rokonaink között, tehát irigyeltem az unokatestvéreimet, hogy képesek voltak felhívni magukra a figyelmet, bárhová is mentek. Úgy éreztem, hogy így lehet méltósággal élni, így lehet értékes az ember. Titokban megfogadtam magamban: „A jövőben mindenképpen ki fogok tűnni, és el fogok érni valamit, és a rokonaim és barátaim csodálatát is kivívom.”

Tizenhat évesen még mindig naiv gyerekként, álmokkal a szívemben vágtam bele a munkába. Megtapasztaltam, milyen kihívásokkal jár egyedül munkát találni Kantonban, és még olyan is volt, hogy a virágágyások mellett aludtam a vasútállomás közelében, mert nem volt pénzem. Az eszményeim gyönyörűek voltak, de a valóság rideg volt, és hiába dolgoztam keményen, soha nem tudtam sok pénzt keresni. Abban az időben anyám Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát prédikálta nekem, és egy ideig részt vettem az összejöveteleken, de mivel pénzt akartam keresni, és jó életet akartam élni, továbbra is eljártam dolgozni. 2014-ben értékesítőként csatlakoztam egy jól ismert vállalatlánchoz, azt gondolva magamban: „Sok híresség és gazdag ember az értékesítésben kezd. Az értékesítés nemcsak képzi az embereket, hanem az üzleti készségeket is fejleszti.” Ezt szem előtt tartva szenvedélyesen belemerültem a munkába. Gyakran utaztam tartományokon és városokon át üzleti utakra a jó eredmények elérése érdekében, éjjel-nappal dolgoztam, szinte soha nem ettem időben, és nem aludtam rendesen. Mivel amúgy is utazási betegségben szenvedtem, szédültem és kimerültem a mindennapos utazástól. Nyáron, amikor árut kerestem a teherautó rakterében, átáztam az izzadtságtól, a nadrágomból csavarni lehetett a vizet. Egyik télen betört az autóm szélvédője, és több mint száz kilométert vezettem a csípős hideg szélben és hóesésben. Miután kiszálltam, annyira átfagytam, hogy alig tudtam járni. Szilárd meggyőződésem volt, hogy „aki elviseli a nehézségeket, az vezethet Land Rovert”, és hogy a ma elszenvedett nehézségek kövezik ki az utat a holnap sikeréhez. Az volt a célom, hogy saját erőmből valósítsam meg az álmaimat. A vállalatnál sok márkamenedzserrel kerültem kapcsolatba, irigyeltem azt a kifogástalanul öltözött, előkelő társaságot, azt reméltem, hogy egy nap én is márkamenedzser lehetek, és kiérdemlem majd mások csodálatát és dicséretét.

Két év telt el egy szempillantás alatt, és végül előléptettek márkamenedzserré. Többször is az osztály értékesítési bajnokává koronáztak, és kiváló márkamenedzsernek értékeltek. A kollégák irigykedve néztek rám, és azt mondták: „Ez a márka nem tud működni nélküled.” Az igazgató is gyakran elvitt eseményekre, és gyakran hozott nekem ajándékokat. Rendkívül boldog voltam. Úgy éreztem, hogy a munkaképességem jó, és magabiztosan jártam-keltem. Az ambícióim miatt a márkamenedzseri cím már nem volt elég számomra, még egy lépcsőfokkal feljebb akartam kerülni, hogy gazdag és befolyásos rokonaim lássák, hogy jobb vagyok náluk. A gyakori üzleti utak és társasági elkötelezettségek miatt mindennap teljesen kimerültem és elfáradtam, és semennyi alvás sem tudta ezt ellensúlyozni. A bőrbetegségem kezdett kiújulni, és a kenőcsök csak átmeneti enyhülést nyújtottak. Azt is fontolgattam, hogy hazamegyek, hogy az egészségemmel törődjek, de amikor arra gondoltam, hogy mennyi erőfeszítést tettem azért, hogy elérjem, amim van, tudtam, hogy ha egyszer szabadságot veszek ki, hogy hazamenjek, az általam kezelt márkát átvenné valaki, én elveszíteném a pozíciómat, és minden dicsőség és dicséret tovatűnne. Úgy döntöttem, hogy nem adom fel egykönnyen, és kitartok, bármennyire is nehezemre esik. Később

Később felhívott egy vidéki igazgató egy rizstésztagyárból, hogy két város rizstésztaértékesítési üzletágát szeretné átadni nekem. Azt gondoltam magamban: „Ha jól csinálom, a jövőben tartományi igazgató lehetek. Ahhoz, hogy kitűnjek, fel kell vállalnom a kihívást, amit egy magasabb pozíció jelent.” Így felmondtam a régi munkahelyemen, és a rizstésztagyár városi menedzsere lettem. Amikor a falubeliek meghallották, hogy én lettem a városi menedzser, irigykedve mondták: „Ha már megvetetted a lábad, kérlek, engedd, hogy a gyermekem is veled dolgozzon!” Ezt hallva nagyon elégedett voltam, és a hiúságom is kielégült. Azt reméltem, hogy egy nap tartományi igazgató lehetek, és akkor bárhova is megyek, az elithez fogok tartozni, a rokonaim pedig biztosan más szemmel fognak rám nézni. Ezek a gondolatok nagyon izgatottá tettek. Nem, valami váratlan dolog történt. 2021 elején az értékesítés vállalati szinten jelentősen visszaesett, és aggódva néztem, ahogy egyik tétel rizstészta a másik után közeledik a lejárati idejéhez. Ráadásul az üzleti utak, a késő éjszakába nyúló munka és a rendszertelen étkezések miatt gyomor-bélrendszeri zavarok és mindennapos hasmenés alakult ki nálam. Ami még rosszabb volt, hogy a pikkelysömöröm is jelentősen rosszabbodott, és a bőröm elviselhetetlenül viszketett. A fejbőrömet vastag varok borították, őrülten égett, és annyira megkeményedett, hogy még pislogni is nehéz volt. Sok helyre elmentem kezelésre, de egyik gyógyszer és injekció sem használt. Az állapotom mérhetetlenül kimerített. De ezt a sok fájdalmat és gyengeséget nem oszthattam meg másokkal, mert féltem, hogy ki fognak gúnyolni, vagy lekicsinyelnek. Amikor nem bírtam tovább, felhívtam az anyámat, hogy levezessem a frusztrációmat, és ő minden alkalommal azt mondta: „Csak hagyd ott a munkát, és gyere haza!” De mivel keményen dolgoztam, hogy elérjem ezt a pozíciót, hogyan hagyhattam volna ott az egészet? Egyszerűen nem bírtam ezt megtenni. Még mindig hittem, és emlékeztem a mondásra: „Lehet, hogy az élet olyan, mint egy hangya, de az embernek egy hattyú ambícióival és fékezhetetlen szellemmel kell rendelkeznie.” Azt gondoltam: „Ahhoz, hogy kitűnjünk és nagy dolgokat érjünk el, elkerülhetetlen a szenvedés.” Így júniusig kitartottam, de a gyár teljesítménye továbbra sem javult. Egy idő után a pikkelysömöröm tovább romlott, és átterjedt az egész arcomra. Maszkot viseltem a boltlátogatások és a rendezvények szervezése közben, és a személyzet elkerült, amikor megláttak. Nagyon elkeseredtem, és azt gondoltam: „Mindennap keményen küzdök, és elviselem a rám nehezedő nagy nyomást, mégis ez az eredmény. Tényleg megéri a küzdelmem?” Néhány nappal később felhívott az egyik kollégám, és elmondta, a vezetőnknél rákot diagnosztizáltak, és kezelés alatt áll. Miután letettem a telefont, sokáig nem tudtam megnyugodni. Gondolataimba merülve bámultam a tükörben a vörös foltokkal borított arcomat: „Még csak a negyvenes éveiben jár, hogy történhetett vele ilyen hirtelen valami ennyire komoly? Sok pénzt keresett, és kivette a részét a dicsőségből, de bármennyire is gazdag vagy ismert, az egészségét nem tudta visszavásárolni. Én még csak a harmincas éveimben járok, de a testem már így is sok problémával küszködik. Ha így folytatom, vajon úgy végzem, mint ő? Ha az egészségemet kockáztatom azért, hogy ilyen eredményeket érjek el, mi értelme van a pénznek és annak, hogy nagyra becsülnek?” A következő néhány napban teljesen összezavarodtam, és tehetetlennek éreztem magam, mintha nem tudnék továbblépni az életben. A fizikai fájdalom és a lelki teher kettős nyomása alatt felmondtam a munkahelyemen, és nehéz szívvel úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hogy kezeltessem a betegségemet.

Hazatérésem után a napjaimat gondterhelten és gondolataimba merülve töltöttem: „Ennyi év küzdelem után úgy érzem, mintha ott lennék, ahonnan elindultam. Elvesztettem minden hírnevemet és nyereségemet, és egy betegségekkel küzdő testtel végeztem. Hogyan tovább?” Anyám látta, hogy boldogtalan vagyok, és útmutatást adott: arról beszélt, hogy nem tudjuk irányítani a sorsunkat, és hogy mindent Isten rendel el. Aztán felolvasott nekem Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen foglalkozást választ valaki, hogyan keresi meg a kenyerét: vajon van az embereknek bármilyen ráhatásuk arra, hogy ezekben a dolgokban jó vagy rossz döntést hoznak? Összhangban vannak ezek a dolgok az emberek vágyaival és döntéseivel? A legtöbb embernek a következő kívánságai vannak: kevesebbet dolgozni és többet keresni, nem a napon és esőben gürcölni, jól öltözködni, mindenhol ragyogni és tündökölni, mások fölé tornyosulni és megbecsülést szerezni felmenőiknek. Az emberek a tökéletességben reménykednek, de amikor megteszik első lépéseiket életútjukon, fokozatosan rájönnek, hogy mennyire tökéletlen az emberi sors, és először fogják fel igazán, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjével kapcsolatban és vakmerő fantáziákat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy a hatalma, hogy megvalósítsa saját álmait, és senki sincs abban a helyzetben, hogy irányítsa saját jövőjét. Mindig lesz némi távolság az ember álmai és a valóság között, amellyel szembe kell néznie; a dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek az ember szeretné, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem lehetnek elégedettek vagy boldogok. Vannak, akik minden elképzelhető határig elmennek, nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy áldozatokat hoznak a megélhetésük és jövőjük érdekében, hogy megpróbálják megváltoztatni saját sorsukat. De végül, még ha saját kemény munkájukkal meg is tudják valósítani álmaikat és vágyaikat, a sorsukon soha nem tudnak változtatni, és bármennyire is kitartóan próbálkoznak, soha nem tudják túlszárnyalni azt, amit a sors kijelölt számukra. Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai annyira igazak. Mindenki jó életet akar élni, és keményen dolgozik, hogy ezt elérje, de végső soron az ember nem maga dönt a sorsáról. Az unokatestvéreimre gondoltam. Nem dolgoztak olyan keményen, mégis vezető szerepet tölthettek be bármely iparágban, ahol dolgoztak, és élvezhették a jó juttatásokat. Én több mint tíz évig küzdöttem azért, hogy ugyanolyan sikeres legyek, mint ők, de csak egy betegségekkel teli testet szereztem, és a pénzt, amit kerestem, végül kórházi számlákra költöttem. Aztán eszembe jutott egy korábbi alkalmazott. Az értékesítési teljesítménye nem volt lenyűgöző, de több mint tíz házat kapott kompenzációként az áthelyezésért. Ez rádöbbentett, hogy az lesz, aminek lennie kell, és hogy nem számít, milyen keményen dolgozunk, ha valamit nem nekünk szántak, akkor minden hiába. Az ember sorsa nem az ő kezében van, és ezt semmilyen erőfeszítés nem tudja megváltoztatni. Később a testvérek hallottak a helyzetemről, és közösséget vállaltak velem, mondván, hogy ezt a betegséget is Isten engedte meg, és hogy e nélkül a szenvedés nélkül talán nem tértem volna vissza Istenhez. Nagyon meghatódtam. Eszembe jutott, hogy korábban hittem Istenben, de félúton kiszálltam, a gazdagságot, a hírnevet és a hasznot keresve. Ha nem betegedtem volna meg, még mindig kóborolnék és tévelyegnék ebben a világban. Ennyi év után sem hagyott el Isten. A betegségen keresztül visszahozott a házába, hogy továbbra is higgyek. Ez a betegség valóban Isten üdvössége volt számomra, és igazán hálás voltam Istennek. Ezt követően aktívan részt vettem az összejöveteleken, és ettem és ittam Isten szavait.

Az egyik összejövetelen egy nővér felolvasott két szakaszt Isten szavaiból. Isten azt mondja: „Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkét kovácsolhatnak ezekből, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük a hírnév és a nyereség olyan tőkét jelentenek, amely által gyönyörkereső és a test buja élvezkedéséről szóló életre tehetnek szert. Ennek az emberiség által olyannyira sóvárgott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a testüket, elméjüket, mindenüket, a jövőjüket és sorsukat a Sátánnak. Őszintén és pillanatnyi habozás nélkül teszik ezt, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy szükséges lenne visszaszerezni mindazt, amit átadtak. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon menedéket találtak a Sátánban, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség túlságosan nagy vonzerővel bírnak az emberek számára; olyan dolgokká válnak, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekednek. Nem így van ez?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyőkat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán gonosz indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai mélyen megérintettek. Olyan volt, mintha most ébredtem volna fel egy álomból. Rájöttem, hogy a hírnév és a haszon, amire gyermekkorom óta törekedtem, a Sátán csapdái. Régebben azt gondoltam, hogy a hírnévre és haszonra való törekvés indokolt, hogy az élet nem csak azt jelenti, hogy megelégszünk azzal, ha megtömjük a hasunkat, hanem azt is, hogy hírnévre és haszonra törekszünk, és hogy csak így lehet méltósággal teli és értékes életet élni. Most már megértettem, hogy gazdagságra, hírnévre és haszonra törekedni olyan, mint amikor egy molylepke belerepül a lángba: úgy tűnik, mintha minden, amit látsz, fényes lenne, de ha valóban beleveted magad, elveszítheted az életed. Visszatekintve rájöttem, hogy már fiatal korom óta különböző sátáni ideológiákat szívtam magamba, például: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, vagy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „a jó ember a világ négy sarkát célozza meg”, és így tovább. Ezeknek a nézeteknek a hatására már fiatal koromtól magasztos eszményeket és törekvéseket tűztem ki magam elé, és tizenéves koromban elkezdtem utazgatni, lehetőségeket keresve az álmaim megvalósítására. A számtalan kudarc ellenére soha nem adtam fel. Különösen, amikor azt a népszerű mondást hallottam, hogy „lehet, hogy az élet olyan, mint egy hangya, de az embernek egy hattyú ambíciójával és fékezhetetlen szellemmel kell rendelkeznie”. Elhatároztam, hogy nevet szerzek magamnak, híres emberré válok, és kivívom az emberek csodálatát. Visszatekintve, mélyen gyötört a betegség, és csak a gyógyszerekre támaszkodhattam az életben maradás érdekében, de ahhoz, hogy elérjem a csodálatot, amire vágytam, sok nehézségen túljutottam, és évekig tartó erőfeszítések után márkamenedzser lettem, és elnyertem mások csodálatát. Mégsem voltam elégedett. Ahhoz, hogy tartományi igazgató legyek, és a rokonaim más szemmel nézzenek rám, otthagytam a sok éven át végzett régi munkámat, hogy városi menedzser lehessek. Amikor az eladások visszaestek, megoldásokon törtem a fejem, miközben a napi szintű nyomással és a betegséggel küzdve marketingstratégiákat kutattam. Kimerültnek és elcsigázottnak éreztem magam, de csak akkor mondtam fel ideiglenesen a munkámat, amikor a testem teljesen feladta. Teljesen felőrlődtem, és az egészségemet is kimerítettem a hírnév és haszon hajszolása közben, de csak szenvedés lett az osztályrészem. A pénz, a hírnév és a haszon hajszolása tényleg ártott nekem! Bár tudtam, hogy Isten az utolsó napokban kifejezi az igazságot, hogy elvégezze az emberek megmentésének munkáját, a hírnév és a haszon hajtott, és nem vágytam arra, hogy Isten elé járuljak. Több mint egy évtizedet töltöttem azzal, hogy a hírnévre és a haszonra törekedtem, és egyre távolabb kerültem Istentől. Ha nem lett volna ez a betegség, így folytattam volna, és ez a pusztulásomhoz vezetett volna. Isten szavai segítettek, hogy meglássam a szenvedést, amit a hírnévre és haszonra való törekvés okoz, és hajlandóvá váltam elengedni ezeket a dolgokat, és alávetni magam Isten elrendezéseinek.

Később még két passzust elolvastam Isten szavaiból, és a szívem még jobban felderült. Mindenható Isten azt mondja: „A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki az abszolút semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, és lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és bejárja az emberi világot; esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodáit, és ami ennél is több, lehetőséget kap arra, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és megadja magát annak. A legtöbb ember azonban nem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az emberek egy életen át minden energiájukkal küzdenek a sors ellen, egész életüket serénykedéssel töltik, a családjukat próbálják eltartani, a presztízs és a haszon kedvéért ide-oda rohangálnak. Az emberek a családi szeretetet, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket a leginkább meg kell érteniük és fel kell fedezniük: miért él az ember, hogyan kellene élnie, és mi az emberi élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani az öregedésüket, hogy a pénz nem tudja betölteni a szívük ürességét, és amíg meg nem értik, hogy senki sem menekülhet a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei elől, és hogy senki sem szabadulhat meg a sors elrendezéseitől. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek akiknek nincs semmijük” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). A szavak, amelyekkel Isten közösséget vállal, olyan világosak. Pénzzel, hírnévvel és haszonnal nem lehet megvásárolni az emberi életet, és a haláltól sem kímélnek meg, és végül ezekre a dolgokra törekedni hiábavaló dolog. Régebben azt hittem, hogy a hírnév és a haszon értéket adhat az életemnek, hogy ezek a dolgok értelmesek, ezért mindig is az előrejutást tartottam az eszményképemnek. Az évek során annyit szenvedtem, hogy hírnévre és haszonra tegyek szert. Úgy tűnt, hogy pénzt keresek, elegáns öltönyöket viselek, és elnyerem mások csodálatát, de csak amikor megbetegedtem, akkor jöttem rá, hogy a pénz, a hírnév és a haszon, valamint a másoktól kapott dicséret semmit sem tehet a szenvedésem enyhítésére, és az egészségemet sem tudja helyreállítani. A negyvenes éveiben járó tartományi igazgatóra gondoltam, aki rákos lett, és az elnökre, aki belehalt a betegségébe. Mindkettejüknek volt hírneve és nyeresége, de ebből semmit sem vihettek magukkal a halálba. Annak ellenére, hogy fáradhatatlanul hatalmas összegeket kerestek, üres kézzel haltak meg. Mi értelme volt akkor a hírnévre és a haszonra törekedni? Ahogy az Úr Jézus mondta: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26).

Egy nap hallottam egy egyházi himnuszt, melynek az volt a címe, hogy „Ó Istenem, annyira hálás vagyok neked”, és a második versszak nagyon megindított. „Régebben a hírnévért, a haszonért és a státuszért fáradoztam és kapkodtam, képtelen voltam ellenállni a Sátán kísértéseinek és csábításainak. Telve aggodalommal és határozatlansággal eltévedtem, de Isten szavai visszavezettek a helyes útra az életben. Ó, Istenem! Olyan mélyen lázadok ellened, és bántalak Téged. Csak a Te ítéleted által ébredtem fel, és jöttem rá, hogy milyen értékes az igazság elnyerése. Gyűlölöm magam, amiért ilyen érzéketlen vagyok, amiért túl későn jöttem rá erre. Ó, Istenem! Nem törekszem többé hírnévre, haszonra és státuszra, kész vagyok az igazságot gyakorolni, és jól végezni a kötelességemet. Ó, Istenem! Kérlek, ítélj meg engem, és tisztítsd meg romlottságomat, hadd tisztuljak meg, és éljem meg az emberi hasonlatosságomat!” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Ez a himnusz felidézte fájdalmas emlékeimet, és a hírnévre és haszonra való törekvésem képei suhantak át az agyamon. Korábban folyton a hírnév és a haszon után futottam, egyre távolodva Istentől a hírnév és a haszon kísértése alatt. Annyi szenvedést és nehézséget kellett elviselnem, hogy hírnévre és haszonra tegyek szert, és az utam tele volt szívfájdalommal és szenvedéssel. De Isten szeretete ismét eljött hozzám. Az évekig tartó lázadásom ellenére Isten nem mondott le rólam, és megengedte, hogy visszatérjek az Ő házába. Már a gondolat is könnyeket csalt a szemembe, és az Isten iránti hála érzése árasztotta el a szívemet. Arra gondoltam, hogy onnantól kezdve rendesen kell hinnem Istenben, és viszonoznom kell a szeretetét.

Később a gyülekezetben végeztem a kötelességeimet. Egyszer elolvastam Isten szavainak egy passzusát, és megértettem a kötelességek teljesítésének értelmét: „A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amit Isten biztosít számukra, és mindent, ami Istentől származik, ezért teljesíteniük kell a feladataikat és a kötelezettségeiket. Ez teljesen természetes és jogos, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének teljesítése igazabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit a földi élet során tesznek; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. [...] Azzal a feltétellel, hogy a teremtett lények teljesítik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, a munka egy újabb lépését végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, megengedve nekik, hogy a kötelességük teljesítése során elnyerjék Istentől az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak, eleget tegyenek Isten szándékainak, és az életben a helyes útra lépjenek, végül képesek legyenek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerjék a teljes üdvösséget, és többé ne legyenek kitéve a Sátán csapásainak. Ez az a hatás, amivel Isten ráveszi az emberiséget, hogy kötelességeket hajtson végre, amit végső soron el akar érni. Ezért a kötelességed végrehajtása során Isten nem pusztán arra késztet, hogy egy dolgot láss tisztán, és megérts egy kis igazságot, és nem is csupán hagyja, hogy élvezd a kegyelmet és áldásokat, amelyeket teremtett lényként a kötelességed végrehajtásával kapsz. Inkább lehetővé teszi számodra, hogy megtisztulj és megmenekülj, és végül eljuss oda, hogy a Teremtő arcának fényében élj” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy teremtett lényként végeznem kell a kötelességeimet, és hogy ez az ember felelőssége és kötelezettsége. Csak ha végzem a kötelességeimet, akkor lehet lehetőségem arra, hogy elnyerjem az igazságot és az életet, levessem a romlottságomat, megtisztuljak, és elfogadjam Isten üdvösségét. Az életben a legfontosabb és legértékesebb dolog, hogy jól végezzük a kötelességeinket. Ettől kezdve naponta ettem és ittam Isten szavait, és a szívem megtelt békével és örömmel. A kötelességeim során, valahányszor romlottságot fedtem fel, Isten szavait olvastam, hogy elgondolkozzak magamon, és megismerjem önmagamat, ezzel feloldva romlott beállítottságomat. Ezek a dolgok mind a kötelességvégzésem gyümölcsei voltak. Egy idő után az egészségem is javult.

2022-ben a tavaszi fesztivál után az unokatestvérem felhívott, és azt mondta, hogy az előző cégemnél a vezetőt áthelyezték, és az alelnök azt akarja, hogy térjek vissza vezetőnek. Amikor ezt meghallottam az unokatestvéremtől, arra gondoltam: „Sok éven át keményen dolgoztam ennél a vállalatnál. Ha nem megyek vissza, minden kapcsolatom elvész. Ez a márka nagy potenciállal rendelkezik a vállalat növekedéséhez, és ez egy vezetői pozíció. Ez presztízst, a felső vezetéssel való kapcsolatot, hírnevet és hasznot hoz nekem. Ezt a pozíciót sokan irigylik, és ha nem fogadom el, lehet, hogy nem lesz többé ilyen lehetőségem. De ez egy nagyon megterhelő munka, és nem lenne időm olvasni Isten szavait vagy végezni a kötelességeimet.” Ekkor eszembe jutott a fájdalom, amit a hírnévre és a haszonra való törekvés okozott nekem korábban, és nem akartam visszatérni a világi életbe, hogy továbbra is árthasson nekem a Sátán. Ezért visszautasítottam az állást. Az unokatestvérem megdöbbent, és azt hajtogatta, hogy az ilyen lehetőség ritka, és hogy gondoljam át, és másnap válaszoljak. Abban a pillanatban azt gondoltam: „Már több mint egy éve távol vagyok a cégtől, miért akarnak hirtelen megint vezetőnek, miután épp csak elkezdtem a kötelességeimet?” Világossá vált számomra, hogy ez a Sátán kísértése, és arra gondoltam, amit Isten mondott: „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Úgy tűnt, mintha az unokatestvérem kérne, hogy térjek vissza vezetőnek, de valójában ez a Sátán ármánya volt. A Sátán ezt arra használta, hogy visszahúzzon a hírnév és a haszon útjára. Öntözési kötelességet végeztem, és néhány újonnan érkezettet meg kellett öntözni, és támogatni kellett őket. Nem adhattam fel a kötelességemet pusztán a munka miatt. Isten munkája most a végéhez közeledik, és ez egy ritka lehetőség számomra, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Az időmet a kötelességem végzésével és az igazságra való törekvéssel kell töltenem. Ez értékesebb, mint a vezetői szerep. Másnap visszautasítottam unokatestvérem ajánlatát, és nagy megkönnyebbülést éreztem. Bár most már nem vagyok menedzser, és az életem nem olyan csillogó, de kiegyensúlyozott. Van ennivalóm és ruhám, és meg tudok élni. Hajlandó vagyok minden napomat a kötelességem teljesítésével tölteni, és komolyan törekszem az igazságra, hogy eleget tegyek Istennek.