2012-ben gyülekezetvezető voltam. A helyi rendőrség letartóztatott, mert elárult egy júdás. A rendőrség négy napon és három éjszakán át kínzott egyfolytában, váltott műszakban felügyeltek rám. Valahányszor kezdtem elbóbiskolni, fejbe vágtak egy kerámiatállal, kiabáltak velem, és sértegettek. Szorongattak, hogy fedjem fel a felső vezetők kilétét, és amikor látták, hogy nem fogok beszélni, hátrarántották a bilincsemet, és azzal fenyegettek, hogy ha nem beszélek, a két gyermekemet kicsapják az egyetemről. De nem dőltem be a trükkjeiknek, és nem mondtam semmit. Később annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam tovább. Csengett a fülem, és zúgott a fejem. Hallottam, hogy az egyik rendőrtiszt azt mondja: „Lássuk, meddig bírod még? Rengeteg időnk van. Addig folytatjuk, amíg el nem veszted az uralmat az elméd fölött, és el nem mondasz mindent, amit szeretnénk.” Nagyon kábult voltam, és borzasztóan igyekeztem egy kicsit rendezni a gondolataimat. Az egyik rendőrtiszt dühödten így szólt: „Ha nem vallasz, titokban elküldünk egy másik tartományba, és a családod nem fog megtalálni.” Ennek hallatán nagyon megijedtem. Arra gondoltam, hogy ha elküldenek egy másik tartományba, biztos tovább fognak kínozni, és ha belehalnék a kínzásba, nem lenne esélyem az üdvösségre. A rendőrség azt követelte, hogy legalább hét ember nevét áruljam el. Ekkor már olyan kimerült voltam, hogy alig álltam a lábamon, és attól is féltem, hogy ha kitartok addig, amíg végül elvesztem az uralmat az elmém felett, akkor fontos információkat fogok felfedni a gyülekezetről, ami még keményebb büntetést vonna maga után. Eszembe jutott négy testvér, akiket pár nappal korábban tartóztattak le, és hogy őket már megbírságolták és elengedték. Ha őket árulnám el, a rendőrség egy ideig nem szállna rájuk. Valaki más is eszembe jutott, aki korábban engem árult el, és akit azóta már kitakarítottak a gyülekezetből. Még ha a rendőrség el is kapná őt, mivel nincs semmi információja a gyülekezetről, a gyülekezetet nem érné semmi veszteség. Így hát megneveztem ezt az öt embert. Ekkor az egyik rendőrfőnök erélyesen lecsapott elém egy jegyzetfüzetet, rám szegezte az ujját, és azt kiabálta: „Ne szórakozz velem! Ezeket az embereket már mind átneveltük.” Amikor néhány beosztottja látta, hogy a főnök dühös lett, elektromos takaróba csavarták a fejemet, és a térdemre tapostak, majd letépték rólam a cipőt és a zoknit, bőrszíjjal csapkodták a talpamat, és azt mondták: „Ha nem beszélsz, bambuszpálcát dugunk a körmöd alá.” Azután elmentek a bambuszért a kocsihoz. Megrémültem, és arra gondoltam: „Ha tényleg bambuszpálcát dugnak a körmöm alá, hogy fogom kibírni? Úgy tűnik, el vannak rá szánva, hogy halálra kínozzanak.” Nagyon gyengének éreztem magam. Eszembe jutott egy testvér, aki gyakran vendégül látott. Idős ember volt, és csak az otthonában tartott összejöveteleken volt ott mint házigazda, így arra gondoltam, hogy ha őt elárulom, azzal nem okozok nagy veszteséget a gyülekezetnek. Leírtam az igazi nevét és címét. Látták, hogy még mindig nem neveztem meg elég embert, így tovább folytatták a kihallgatást. Abban a pillanatban kitisztult a fejem, és hirtelen üresnek éreztem a szívemet, mintha elvesztettem volna a lelkemet. Nagyon féltem. Júdáshoz hasonlóan elárultam a testvéreimet, Isten nem fog megbocsátani, és istenhitem napjai a végükhöz közeledtek. Gyűlöltem ezeket a démonokat, és gyűlöltem magamat, hogy bedőltem a trükkjeiknek. Amikor ezután ismét beszédre próbáltak bírni, határozottan elutasítottam, és végül elengedtek.

Amikor hazaértem, minden erő elszállt a testemből. Eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa, amit még korábban olvastam. „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten igazságos és szent. Elárultam a testvéreimet, mint Júdás, és megsértettem Isten természetét. Úgy éreztem, hogy Isten biztosan nem akar egy olyan embert, mint én. Akárhányszor eszembe jutott, hogy elárultam a testvéreimet, fájdalom járta át a szívemet, és megbántam, hogy elárultam Istent. Azokban a napokban majdnem mindennap sírtam. Visszagondoltam arra az időre, amikor a testvéreimmel tartottunk összejöveteleket, és együtt végeztük a kötelességeinket, de most júdássá váltam, akit Isten visszautasít. Megbocsáthatatlan bűnt követtem el, és úgy éreztem, hogy még ha meg is maradok a hitemben, Isten akkor sem fog megmenteni egy olyan embert, mint én. Már Isten szavainak a könyveit sem akartam olvasni, imádkozni sem akartam, és valahányszor arra gondoltam, hogy istenhitem napjai a végükhöz közelednek, nagyon boldogtalan és elkeseredett voltam. Azt gondoltam, hogy esetleges halálom talán megkönnyebbülést hozna a számomra. Amikor már ilyen mélyre süllyedtem, hallottam, ahogy egy nagyon szelíd hang a fülembe suttogja: „Ha csak egy szikrányi remény is marad benned, Isten felajánlja neked az üdvösséget...” Gyorsan a kezembe vettem Isten szavainak egyik könyvét, és azt olvastam: „Amíg jelenleg rendelkeztek egy reménysugárral, akkor attól függetlenül, hogy Isten emlékszik-e a múltbeli vétkeitekre, milyen mentalitást kell fenntartanotok? »Törekednem kell, a változásra aa beállítottságomban, törekednem kell Isten megismerésére, hogy soha többé ne szedjen rá a Sátán és soha többé ne tegyek semmit, ami szégyent hozna Isten nevére«” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten bátorító szavait olvasva annyira meghatódtam, hogy könnyekben törtem ki. Nagyon szégyelltem magam. Isten nem a vétkem szerint bánt velem, hanem megadta a lehetőséget a megtérésre. Isten lényege igazán jó! Isten adott nekem még egy esélyt, és nekem továbbra is törekednem kellett. Olvashattam Isten szavait otthon, ha nem tudtam végezni a kötelességeimet, de nem vergődhettem tovább a kétségbeesésben. Azt hallottam a testvérektől, hogy a rendőrség nem szállt rá azokra az emberekre, akiket elárultam. Ami azt a testvért illeti, aki vendégül látott, amikor a rendőrség elment hozzá, hogy letartóztassa, ő meghallotta, hogy közelednek, elbújt, és így nem fogták el. Mivel nem okoztam jelentős veszteséget a gyülekezetnek, nem zártak ki. Tudtam, hogy ez Isten irgalma és elnézése irántam, és nagyon hálás voltam Neki. Megbánás és bűntudat gyötört. A rendőrségi kihallgatás során, ha átláttam volna a trükkjeiken, és ha Istenre hagyatkoztam volna, hogy még egy kicsit kitartsak, sokkal jobban jöttem volna ki a dologból, nem váltam volna júdássá, és nem hagytam volna magam után egy ekkora szégyenfoltot. Ha a jövőben ismét letartóztatna a rendőrség, szilárdan megállnék a bizonyságtételemben, és még ha ez azt is jelentené, hogy agyonvernek, akkor sem engednék a Sátánnak, és nem árulnám el a testvéreimet.

2013 késő őszén a megyei Nemzetbiztonsági Brigád utasította a helyi rendőrséget, hogy erőszakkal vigyenek be a Közbiztonsági Hivatalba. Az odafele úton azt gondoltam: „Nem számít, milyen trükköket vet be ezúttal a rendőrség, még ha halálra is kínoznak, akkor sem fogom elárulni a testvéreimet, és nem adok információt a gyülekezetről.” Amikor megérkeztem a Közbiztonsági Hivatalba, a Nemzetbiztonsági Brigád századosa a gyülekezeti adományok hollétéről vallatott, és azt mondta, hogy ha nem válaszolok, a város női fogvatartási központjába küldenek. Úgy láttam, a gyülekezet pénzét akarják. Rendkívül aljasak és szégyentelenek voltak, de én csendben maradtam, bárhogy is fenyegettek. Végül elengedtek. Bár nem vettek őrizetbe, a családomat utasították, hogy figyeljenek, és a rendőrség is szemmel tartott. Közel két éven át nem tudtam elmenni az összejövetelekre, és nem tudtam normálisan végezni a kötelességeimet. Kissé csüggedt voltam, és amikor eszembe jutott, hogy egyszer elárultam Istent, és júdásként viselkedtem, hogy már nem végezhetem egyik kötelességemet sem, hogy nincs esélyem jóvátenni, amit elkövettem, és hogy végül én is azok között leszek, akiket ki fognak iktatni, úgy fájt a szívem, mintha késsel szurkálnák. Sírtam, miközben Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy vezessen. Később eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza, amelyet korábban gyakran énekeltem: „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívak, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De mindenesetre legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Megértettem Isten szándékát. Az embernek az Istenbe vetett igaz hittel kell rendelkeznie, amikor szenvedésen és finomításon megy keresztül. Nem veszíthettem el az Istenbe vetett hitemet, és még ha nem is tudtam eljárni a kötelességemet végezni, otthon írhattam tapasztalati tanúságtételeket. Ez a gondolat egy kicsit enyhítette a fájdalmamat.

2015-ben a gyülekezet elintézte, hogy egy másik vidékre menjek végezni a kötelességeimet. Egy alkalommal Csang Ming testvér tapasztalatairól készítettem feljegyzést a letartóztatásával kapcsolatban, amikor is azt mondta: „Még ha el is árulnak, és be is börtönöznek, én nem fogok elárulni másokat. Ha ezt tenném, akkor teljességgel hiányozna belőlem az emberi mivolt!” Amikor ezt hallottam a testvértől, fel sem mertem emelni a fejemet. Nem engedelmeskedtek a kezeim, amikor gépelni próbáltam, és olyan fájdalom nyilallt a szívembe, mintha késsel szurkálnák. Ez a testvér inkább elviseli, hogy bebörtönözzék, minthogy megengedje magának, hogy ne álljon meg szilárdan a bizonyságtételében, én bezzeg elárultam a testvéreimet, mert az életemet féltettem. Ez megbocsáthatatlan vétek volt. Elkeserített a gondolat, hogy Isten nem fog megmenteni egy olyan embert, mint én. Később, amikor tapasztalati tanúságtételeket válogattam, olyan testvéreket láttam, akik az életüket tették fel rá, hogy szilárdan megálljanak a bizonyságtételükben Isten mellett, és ne váljanak júdássá. Bár zúzódások és sérülések voltak rajtuk, az erejük, ahogy emelt fővel dicsőítették Istent, valóban csodálatot keltő volt. Aztán magamra néztem. Szégyenletes júdássá váltam a testi kényelem kedvéért, miközben meggyaláztam Isten nevét, és elárultam a testvéreimet. Igazán önző és aljas voltam, rosszabb, mint egy állat, és méltatlan az életre! Nagyon nagy volt a fájdalmam, és azt gondoltam, hogy egy nap, amikor meghalok, szabad leszek, és nem kell tovább elviselnem azt a kínt, amit a lelkemben érzek. Nem sokkal ezután a krónikus gyomorbetegségem súlyosbodott, mint ahogy a reumám is. Olyan kínokat éltem át, hogy nem tudtam aludni éjjelente. Ez idő alatt azok a nővérek, akikkel együtt dolgoztam, emlékeztettek arra, hogy keressem az igazságot, és gondolkodjak el magamon. Azt gondoltam magamban: „Min kellene elgondolkodnom? Ez a fájdalom Isten büntetése, és a megtorlás, amit megérdemlek. Ki mondta nekem annak idején, hogy féljek a haláltól, és váljak júdássá? Ezt a szégyenfoltot soha nem lehet letörölni. Nem számít, mennyire törekszem, nem lesz esélyem rá, hogy megmeneküljek, mint a többi testvér. Egyszerűen megteszek bármit, amit a gyülekezet kér tőlem. Ha tudok dolgozni, dolgozni fogok, és amikor véget ér a munkavégzés, egyszerűen csak meghalok.” Mivel nem kerestem az igazságot, évekig vergődtem a vétkemben anélkül, hogy felszabadultam volna. Ez a dolog olyan volt, mint egy tüske a szívemben, és már a puszta említése is mély fájdalmat okozott.

Ez így volt 2023 decemberéig, amikor megnéztem egy tapasztalati tanúságtételi videót. A videó Isten szavainak egy olyan passzusát tartalmazta, amely az én állapotom szempontjából nagyon lényeges volt. Mindenható Isten azt mondja: „Van egy másik oka is annak, hogy az emberek a lehangoltság érzelmébe süllyednek: az, hogy az emberekkel, mielőtt nagykorúvá válnak, vagy miután felnőtté serdülnek, meghatározott dolgok történnek, vagyis vétkeket vagy butaságokat, bolondságokat és ostobaságokat követnek el. Az általuk elkövetett vétkek, ostobaságok és butaságok miatt süllyednek lehangoltságba. Ez a fajta lehangoltság azt jelenti, hogy az ember elítéli önmagát, és ez valamiképpen azt is meghatározza, hogy miféle ember az illető. [...] Azok az emberek, akik ilyesmiket tettek, gyakran öntudatlanul is nyugtalannak érzik magukat, amikor egy bizonyos dolog történik, vagy amikor meghatározott környezetekbe és helyzetekbe kerülnek. E miatt a nyugtalanságérzet miatt észrevétlenül mély lehangoltságba esnek, és a lehangoltságuk végül gúzsba köti és korlátozza őket. Valahányszor prédikációt vagy az igazságról szóló közlést hallgatnak, a lehangoltság lassan bekúszik az elméjükbe és a szívük mélyébe, ők pedig kínozni kezdik magukat, ezt kérdezve: »Megtehetem én ezt? Képes vagyok én az igazságra törekedni? Képes vagyok én elérni az üdvösséget? Miféle ember vagyok én? Valaha elkövettem azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltam. Menthetetlen vagyok? Megment még engem Isten?« Egyesek néha el tudják engedni és maguk mögött tudják hagyni a lehangoltság érzelmét. Őszinteségüket és minden energiájukat latba vetik a kötelességük, kötelezettségeik és feladataik végzése során, teljes szívüket-lelküket is képesek beleadni az igazságra való törekvésbe és az Isten szavain való elmélkedésbe, és Isten szavainak szentelik az erőfeszítéseiket. Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy különleges helyzet vagy körülmény adódik, a lehangoltság érzelme ismét úrrá lesz rajtuk, és a szívük mélyén ismét úgy érzik, hogy rájuk bizonyult a bűnük. Ezt gondolják magukban: »Valaha elkövetted azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltál. Elérheted te az üdvösséget? Van értelme az igazság gyakorlásának? Mit gondol Isten arról, amit tettél? Megbocsátja neked Isten, amit tettél? Ha most így fizeted az árat, az jóváteheti a vétkedet?« Gyakran róják meg magukat, bensőjükben bűnösnek érzik magukat, és folyton kételkednek, folyton kérdésekkel gyötrik magukat. Soha nem képesek maguk mögött hagyni vagy levetni a lehangoltság érzelmét, és állandó nyugtalanságérzet van bennük a szégyenletes dolog miatt, amit elkövettek. Ezért annak ellenére, hogy oly sok éve hisznek Istenben, olyan, mintha soha nem hallgattak vagy értettek volna meg semmit, amit Isten mondott. Olyan, mintha nem tudnák, hogy az üdvösség elérésének van-e bármi köze hozzájuk, hogy lehetséges-e számukra a felmentés és a megváltás, vagy hogy alkalmasak-e arra, hogy megkapják Isten ítéletét, fenyítését és az Ő üdvösségét. Fogalmuk sincs mindezekről. Mivel nem kapnak választ, és nem kapnak pontos ítéletet sem, mélyen legbelül folyamatosan lehangoltnak érzik magukat. A szívük mélyén újra meg újra felidézik, amit tettek, az elméjükben újra meg újra lejátsszák, visszaemlékezve arra, hogyan kezdődött és mi lett a vége, visszaidézve az egészet elejétől a végéig. Akárhogyan is emlékeznek rá, mindig bűnösnek érzik magukat, ezért folyton lehangoltak a dolog miatt, éveken keresztül. Még amikor a kötelességüket végzik, még amikor egy bizonyos munkával vannak megbízva, akkor is úgy érzik, nincs reményük a megmenekülésre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután elolvastam Isten szavait, egy kicsit meghatódtam. Mióta elárultam a testvéreimet, bűntudat volt a szívemben. A szégyenfolt, hogy júdás vagyok, tüskeként fúródott a szívembe, és úgy éreztem, hogy Isten nem fogja megbocsátani a vétkemet, és nem fog megmenteni egy olyan embert, mint én. Nagyon elkeseredtem. Bár a gyülekezet nem zárt ki a vétkem miatt, és továbbra is lehetőséget nyújtott a kötelességeim elvégzésére, valahányszor a vétkemre gondoltam, csüggedtségben találtam magam, és úgy gondoltam, hogy nincs reményem az üdvösségre. Amikor tapasztalati tanúságtételeket szerveztem, nagyon sok olyan testvért láttam, akik képesek voltak félretenni az élettel és halállal kapcsolatos aggodalmaikat, és láttam, hogy mindenféle kínzást elviselnek anékül, hogy elárulnák Istent, és igazi nemes életet élnek, amitől szégyelltem és zavarban éreztem magam. Gyűlöltem magam, hogy rosszabb vagyok egy vadállatnál, és gyűlöltem magam a gerinctelenségemért, és hogy úgy viselkedtem, mint egy szégyenletes júdás. Bár úgy tűnt, hogy végzem a kötelességeimet, gyakran támadtak ilyen gondolataim: „Júdás vagyok, aki elárulta Istent. Vajon Isten megment egy olyan embert, mint én? Vajon Isten meg tudja bocsátani a vétkeimet? Helyre tudom-e hozni a vétkemet azzal, ha szorgalmasan végzem a kötelességeimet?” Úgy éreztem, hogy Isten bizonyára gyűlöli az olyanokat, mint én. Amikor a testvérek az életbe való belépésről és a beállítottság megváltoztatására való törekvésről beszélgettek, igazán méltatlannak éreztem magam. Nagyon régóta gyötört a vétkem, a csüggedés állapotában éltem, de nem szántan el rá magam, hogy az igazságra törekedjek. Megelégedtem azzal, hogy egy kicsit dolgozom, hogy jóvá tegyem a vétkemet. Isten szándéka az, hogy függetlenül attól, hogy az ember milyen helyzettel kerül szembe, vagy milyen vétkeket követ el, megpróbálhatja megváltoztatni a beállítottságát. Én mégis félreértettem Istent, és így bántam vele. Hogyan lett volna bennem emberi mivolt?

Később elgondolkodtam azon, hogy miért vagyok ennyire elkeseredett, és hogy mi valójában a problémám gyökere. Keresésem során elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak teljesíteni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással teljesítenétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeik teljesítésében. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte, hogy milyen szándékok vezérlik az embereket az istenhitükben. Az emberek az áldásokért, a jövőjükért és a sorsukért viselik el a szenvedést, és emiatt hoznak áldozatokat a kötelességeikben. Ha már nem részesülhetnek áldásokban, és nincs előttük jó jövő vagy rendeltetési hely, akkor elcsüggednek, nem törekszenek többé az igazságra, és nem gyakorolják többé az igazságot, sőt, úgy érzik, hogy az istenhitnek már nincs semmi értelme. Elgondolkodtam azon, hogy amikor elkezdtem hinni Istenben, áldozatokat hoztam, feláldoztam magam, és aktívan hirdettem az evangéliumot, és még akkor is kitartottam a kötelességem mellett, amikor üldözött a családom, zaklattak a vallási világ képviselői, és rágalmaztak a világi emberek. Hittem abban, hogy a kitartásom áldásokhoz és jó rendeltetési helyhez vezet a jövőben. Miután letartóztattak, a haláltól való félelem miatt elárultam a testvéreimet, júdássá váltam, ezzel egy súlyos vétket követtem el, és úgy éreztem, hogy Isten már nem fog megmenteni. Amikor azt láttam, hogy nem kaphatok áldásokat, elvesztettem a hitemet, hogy felfelé törekedjek, és úgy tengettem a napjaimat, mint egy két lábon járó hulla. Később ismét végeztem a kötelességemet, de nem azért, hogy eleget tegyek Istennek. Csupán azt akartam, hogy lássa Isten, milyen árat fizetek a kötelességemben, hogy bocsássa meg a vétkemet, és oldozzon fel a bűnöm alól, abban bízva, hogy a jövőben talán reménykedhetek az áldásokban. De azután azt láttam, hogy vannak olyan letartóztatott testvérek, akik elviselik a kínzást, megesküsznek az életükre, hogy nem árulják el Istent, és szilárdan megállnak a bizonyságtételükben. Mindeközben én júdásként elárultam Istent, és amikor arra gondoltam, hogy a vétkem gyűlöletes Isten szemében, és nem kaphatok áldásokat, nem törekedtem többé az igazságra, és nem törekedtem felfelé, hanem a kétségbeesés és csüggedés állapotában vergődtem. Arra gondoltam, hogy Pál elismerte, hogy ő az Istennel szembeszálló főbűnös, miután Isten lesújtott rá, ugyanakkor nem fogta fel az Úr Jézussal szembeni ellenállása természetlényegét, és végül a szenvedését, a bebörtönzését, a fáradozásait és az áldozatvállalását tőkeként használta fel arra, hogy koronát és jutalmat követeljen Istentől. Pál szenvedése és áldozatvállalása mögött az állt, hogy áldásokat akart keresni, és alkudozni Istennel. Ez nem volt igazi bűnbánat. Én nagy gonoszságot követtem el, hogy elárultam a testvéreimet, mégis azt reméltem, hogy a kötelességem által elnyerhetem Isten bocsánatát a bűneimért, mert mindig áldásokat akartam kapni. Tényleg észszerűtlen volt ez tőlem! Mivel Isten elnéző volt velem, és lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességemet, kellett, hogy legyen lelkiismeretem és józan eszem, és hogy szorgalmasan végezzem a kötelességemet, és függetlenül attól, hogy a jövőben részesülhetek-e áldásokban, alá kellett vetnem magam. Így imádkoztam tehát Istenhez: „Istenem! Mindig is próbáltam alkudozni veled az áldásokért, valóban lázadó voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt. Még ha el is pusztítasz, miután elvégzem a munkámat, akkor is a Te igazságosságodat kell dicsérnem. Istenem! Hajlandó vagyok a valódi bűnbánatra. Függetlenül attól, hogy mi lesz a sorsom, hajlandó vagyok jól végezni a kötelességemet teremtett lényként, és többé nem az áldásokra fogok törekedni.”

Később elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és némi megértést nyertem Isten igazságos természetéről. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek, mikor vétkeznek egy kicsit, találgatnak: »Isten feltárt és kivetett engem? Le fog rám sújtani?« Isten ezúttal nem azért jött dolgozni, hogy lesújtson az emberekre, hanem hogy megmentse őket, a lehető legnagyobb mértékben. Senki sem hibátlanha mindenkire lesújtanának, az üdvösség lenne? Néhány vétket szándékosan követnek el, míg másokat önkéntelenül. Ha képes vagy megváltozni, miután felismered azokat a dolgokat, melyeket önkéntelenül teszel, Isten lesújtana rád, mielőtt így tennél? Isten megmentené úgy az embereket? Ő nem így dolgozik! Függetlenül attól, hogy lázadó beállítottságod van-e vagy önkéntelenül cselekedtél-e, emlékezz erre: El kellene gondolkodnod és ismerned kellene önmagad. Változz meg, rögtön, és törekedj az igazságra minden erőddel – és nem számít milyenek lesznek a körülmények, ne add át magad a kétségbeesésnek. A munka, amit Isten végez, az ember üdvösségéért van és nem fog csak úgy lesújtani azokra az emberekre, akiket meg akar menteni. Ez bizonyos. Még ha valóban lenne is egy Istenben hívő, akire végül lesújtana, az amit Isten tesz, garantáltan igaz. Idővel tudatná veled az okot, amiért lesújtott arra a személyre, azért, hogy tökéletesen meg legyél győződve. Most csak törekedj az igazságra, koncentrálj az életbe való belépésre és törekedj arra, hogy jól teljesítsd a kötelességedet. Ebben nincs hiba! Bárhogyan is bánik végül Isten veled, az garantáltan igaz lesz; nem kellene kételkedned ebben és nem kell aggódnod. Még ha nem is tudod megérteni Isten igazságát ebben a pillanatban, eljön majd a nap, amikor meggyőződhetsz róla. Isten igazságosan és tisztességesen dolgozik; Ő mindent nyíltan felfed. Ha sokat töprengtek ezen, arra az őszinte következtetésre fogtok jutni, Isten munkája az emberek megmentése és romlott beállítottságuk átalakítása” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy nem arról van szó, hogy Isten rögtön megbünteti az embereket, miután vétkeznek. Isten az alapján kezeli az embereket, hogy milyenek a körülmények, mik a szándékaik és milyen a lényegük. Az emberiség megmentésének idején, ha az emberek vétkeznek, de képesek gyorsan megtérni és megváltozni, és ha képesek keresni az igazságot, hogy feloldják a vétkeiket, valamint aktívan törekednek arra, hogy megfeleljenek Isten követelményeinek, akkor Isten ad még egy esélyt nekik. Isten ezen alapelv alapján bánik az emberekkel. A rendőrségi kínzások során félig öntudatlan állapotba kerültem, és ilyen körülmények között egy pillanatnyi gyengeség miatt elárultam a testvéreimet. Ez nem okozott jelentős veszteségeket a gyülekezetnek vagy a testvéreimnek, utána pedig bűntudat gyötört, és gyűlöltem magamat. A gyülekezet nem büntetett meg, és továbbra is engedték, hogy végezzem a kötelességeimet. Ez Isten irgalma és elnézése volt irántam. Ugyanakkor a gyülekezetünkben volt két illető, akik évek óta vezetők voltak, és a letartóztatásuk után elárulták a testvéreiket. Ők nemcsak, hogy lelkiismeret-furdalást nem éreztek, de még a „három levelet” is aláírták, segítették a rendőrséget a testvérek azonosításában és letartóztatásában, és teljes mértékben júdássá váltak. Az ördög lényege volt bennük, és végül kizárták őket a gyülekezetből. Ezekből a tényekből nyilvánvaló, hogy a gyülekezet az alapelvek alapján kezeli az embereket. Ha valaki elárul egy jelentéktelen információt pillanatnyi gyengeség hatására, és után képes ezt sajnálni, és őszinte bűnbánatot tartani, akkor Isten ad neki még lehetőségeket. Ám aki elárulja Istent, egy júdás lényegével rendelkezik, és konkoly a búza között, azt ki kell zárni, és végül Isten büntetésével fog szembesülni. Én nem értettem meg Isten szándékát, a saját elképzeléseim és képzelődéseim között éltem, félreértettem Istent, és lemondtam magamról. Tényleg zavaros fejű voltam, és képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól.

Egyszer egy tapasztalati tanúságtételi videót néztem, ami nagyon meghatott. A videóban egy testvér a letartóztatása után elárult egy vendéglátó nővért, és ez a testvér megpróbálta szavakba önteni a fájdalmat, amit a szívében érzett, ezért elgondolkodott azon, hogy miért árulta el Istent, és miért lett júdássá. Arra jutott, hogy ezért tette ezt, mert félt a haláltól. Jobban belegondolva rájöttem, hogy az én kudarcom gyökere is a halálfélelem volt, valamint az igaz istenhit és az Isten szuverenitásába vetett hit hiánya. Később elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Az egész emberiségben ki az, aki a Mindenható szemében nem részesül törődésben? Ki nem él a Mindenható eleve elrendelése közepette? Az ember élete és halála saját döntése alapján történik? Az ember maga irányítja a sorsát? Sokan kiáltanak a halálért, de az messze van tőlük; sokan akarnak olyanok lenni, akik erősek az életben és félik a halált, de tudtukon kívül közeledik elmúlásuk napja, amely a halál szakadékába taszítja őket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 11. fejezet). Megértettem, hogy az élet és a halál is Isten kezében van. Istentől függ, hogy a rendőrség agyonver-e. Ha meg tudok állni szilárdan a bizonyságtételemben, és képes vagyok dicsőíteni Istent, még akkor is értékes és értelmes lesz a halálom, ha halálra kínoznak. Az Úr Jézus azt mondta: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Bár lehet, hogy az ember fizikai teste belehal az üldöztetésbe, ha valaki fel tudja áldozni az életét, hogy szilárdan megálljon a bizonyságtételében, az a dolog elnyeri Isten elismerését. Akárcsak a tanítványok, akik az Úr Jézust követték; volt, akit lovak téptek szét, volt, akit lefejeztek, és volt, akit halálra köveztek. Pétert is fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért. Értékes életüket arra használták, hogy hangos bizonyságot tegyenek Istenről, és bár úgy tűnt, hogy testük meghalt, lelkük visszatért Istenhez, és más módon tovább élt. Az életük árán szégyenítették meg a Sátánt. Én attól féltem, hogy ha a rendőrség halálra kínoz, elszalasztom az esélyt az üdvösségre. Az életben maradásért elárultam a testvéreimet, mint egy júdás. Bár megőriztem az életemet, de nem tettem tanúbizonyságot az igazság gyakorlásáról, és arról sem, hogy alávetem magam Istennek. A Sátán nevetségének tárgyává váltam. Bár a testem tovább élt, Isten szemében a halottak közé tartoztam, és végül úgyis a pokolban fogok bűnhődni. Nem láttam át, hogy mit jelent a halál, és kompromisszumot kötöttem a Sátánnal, hogy tovább tengődjek nyomorúságos létemben. A lelkem gyötrelme az örök kárhozattól sokkal fájdalmasabb, mint a testi szenvedés. Ha fel tudnám áldozni az életemet, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és dicsőséget szerezzek Istennek, akkor élnék valóban emberhez méltó módon. Elmélkedésem során rájöttem, hogy volt egy másik oka is a kudarcomnak. Azt gondoltam, hogy ha elárulok néhány jelentéktelen testvért, és olyanokat, akiket nem sokkal korábban elfogtak, majd elengedtek, nem okozok nagy veszteséget a gyülekezet érdekeinek, de ez a nézőpont helytelen volt. Ha az én árulásom miatt testvéreket tartóztatnak le, akik aztán képtelenek elviselni a kínzást, és elárulnak másokat, akkor egymás után újabb és újabb testvéreket fognak elárulni. Pont ezt akarja a Sátán. A Sátán célja az, hogy fenyegetésekkel és kísértésekkel minél több testvér árulja el egymást, ami egyre több embert vezet arra, hogy megtagadja és elutasítsa Istent, és ennek az a végeredménye, hogy az emberek ellenállnak Istennek, a pusztulással néznek szembe, és teljesen elvesztik az esélyüket az üdvösségre. Nem számít, hogy kit árulnak el, a tett jellege ugyanolyan, mint Júdásé volt, ami megsérti Isten természetét, és ez egy kitörölhetetlen szégyenfolt Isten szemében. Amikor ráébredtem erre, még jobban kezdtem gyűlölni a KKP-t, és magamat is gyűlöltem, hogy nem értettem meg az igazságot, és olyan szánalmas vagyok.

Később azt kerestem, hogy miként kezeljem a vétkeimet, és hogyan gyakoroljak úgy, hogy Isten elnézését elnyerjem. Ekkor Isten szavait olvastam. „És hogyan oldozhat fel és bocsáthat meg neked Isten? Ez a szívedtől függ. Ha valóban bűnvallást teszel, valóban felismered a hibádat és a problémádat, és akár vétket, akár bűnt követtél el, az igaz bűnvallás hozzáállását veszed fel, igaz gyűlöletet érzel azzal szemben, amit tettél, és valóban fordulatot teszel, hogy azt a helytelen dolgot soha ne kövesd el többé, akkor egy nap elnyered Isten feloldozását és bocsánatát, vagyis Isten többé nem azok a tudatlan, bolond és mocskos dolgok alapján határozza meg a végedet, amelyeket régen tettél. Amikor eléred ezt a szintet, Isten teljesen elfelejti a dolgot; ugyanolyan leszel, mint más normális emberek, a legcsekélyebb különbség nélkül. Csakhogy ennek az az előfeltétele, hogy őszinte légy és meglegyen benned az igaz megtérés hozzáállása, mint Dávidban. Hány könnyet sírt Dávid az általa elkövetett vétek miatt? Számtalan könnyet. Hányszor sírt? Számtalanszor. Az általa elsírt könnyeket e szavakkal lehet leírni: »Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat.« Nem tudom, mennyire súlyos a vétked. Ha tényleg súlyos, lehet, hogy addig kell sírnod, amíg az ágyadat fel nem kapja a könnyeid folyama – lehet, hogy ilyen szinten kell bűnvallást tenned és megtérned, mielőtt elnyerheted Isten bocsánatát. Ha nem teszel így, attól tartok, a vétked bűnné válik Isten szemében, és nem nyersz feloldozást alóla. Akkor bajban leszel, és nincs is értelme erről többet beszélni. [...] Ha el szeretnéd nyerni Isten feloldozását, akkor először is őszintének kell lenned. Egyrészt meg kell lennie benned a komoly bűnvallás hozzáállásának, valamint magaddal kell hoznod az őszinteségedet és jól végezned a kötelességedet, különben nincs miről beszélni. Ha ezt a kettőt meg tudod tenni, ha meg tudod indítani Istent az őszinteségeddel és jóhiszeműségeddel, és eléred, hogy Isten feloldozzon a bűneidtől, akkor éppen olyan leszel, mint mások. Isten ugyanúgy fog rád tekinteni, ahogy másokra tekint, ugyanúgy fog bánni veled, ahogy másokkal bánik, és ugyanúgy fog téged megítélni és megfenyíteni, próbára tenni és finomítani, ahogy másokat – nem fog másként bánni veled. Így nemcsak meglesz benned az elhatározás és a vágy, hogy az igazságra törekedj, de Isten ugyanúgy meg is világosít téged, vezérel téged és gondoskodik rólad az igazságra való törekvésed során. Természetesen, mivel most őszinte és hiteles vágy és komoly hozzáállás él benned, Isten nem fog veled másként bánni, mint bárki mással, és ahogy másoknak, neked is lesz esélyed elérni az üdvösséget” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogyan kezeli Isten az emberek vétkeit. Isten azt nézi, hogy az emberek valóban képesek-e gyűlölni a bűnöket, amiket elkövettek, hogy valóban képesek-e szívből bűnbánatot tartani Isten előtt, és az igazságalapelveket keresni, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Isten gyűlöli a gonosz tetteinket, ugyanakkor szeretettel bánik bűnbánó szívünkkel. Pont mint Péter, aki háromszor tagadta meg az Urat az Úr Jézus szenvedése során, de később eszébe jutottak az Úr Jézus szavai, megbánta a tetteit, és keservesen sírt, amikor vallomást tett az Úr Jézusnak, és megtért Hozzá. Ezután elfogadta azt a csodálatos megbízatást az Úr Jézustól, hogy vállalja az egyház pásztorolásának terhét, és végül tanúságot tett Isten iránti szeretetéről, amikor fejjel lefelé keresztre feszítették Őérte. Péter valódi bűnbánatot tartott Isten előtt, és Isten tökéletesítette őt. Ott volt az az eset is, amikor Dávid házasságtörést követett el. Isten természete rászállt, ami folyamatos katasztrófákhoz vezetett a családjában. Nem panaszkodott Istennek, hanem inkább megbánta azokat a dolgokat, amelyekkel megsértette Istent, és olyan sokat sírt, hogy az ágya a könnyei tengerén úszott. Időskorában, amikor egy fiatal lányt küldtek hozzá, hogy melegítse fel az ágyát, Dávid hozzá se ért a lányhoz. Dávid valóban megtért Isten előtt. Hajlandó voltam Péter és Dávid példáját követni, őszintén vallomást tenni Istennek, és megtérni Hozzá. Bűnbánatért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A csüggedés érzése már annyi éve gúzsba köt, és ez annak a kudarcnak köszönhető, hogy nem törekedtem az igazságra, alaposan félreértettelek Téged, és szerepet játszott benne a saját érzéketlenségem is, hogy nem kerestem az igazságot. Most, hogy olvastam a szavaidat, megértettem a szándékodat. A Te követelményeid szerint akarok cselekedni, nem akarlak többé félreérteni, és valóban meg akarok térni Hozzád.” Ezután a közösségvállalás során megnyíltam a testvéreimnek a vétkemről a kudarcom gyökerét boncolgatva. A gyülekezet rám bízta az újonnan érkezettek öntözését, és én igyekvően felszerelkeztem az igazsággal. Amikor nehézségekbe ütköztem az újonnan érkezettek öntözésében, Istenhez imádkoztam, Rá bíztam magam, és újra és újra tanúja voltam Isten útmutatásának. Nagyon meghatott a dolog. Bár súlyosan vétkeztem, amikor Istenre bíztam magam a nehézségekben, ő vezetett és megvilágosított, és lehetővé tette számomra, hogy megtapasztaljam a Szentlélek munkáját és útmutatását. Láttam, hogy ha valódi bűnbánatot tartok, Isten tényleges segítséget fog nyújtani nekem. A szívemet állandó hála töltötte el Isten iránt. Az igazság keresése által fokozatosan kilábaltam a csüggedés érzéséből, és képes lettem helyesen kezelni a vétkemet.

Miután keresztülmentem ezen, rájöttem, hogy Isten úgy bánik az emberekkel, ahogy a szülők a gyerekekkel. Amikor a gyerekek lázadnak vagy hibáznak, a szülők leginkább türelmesen vezetik őket, azt remélve, hogy gyermekeik a helyes útra térnek. Amikor Isten azt látja, hogy az emberek vétkeznek, bár szigorú szavaiban van ítélet, leleplezés, elítélés és fenyítés, Ő arra is rámutat, hogy miként kell feloldani a vétkeket, hogy eljussunk a valódi bűnbánathoz, abban a reményben, hogy az emberek képesek az igazságra törekedni és elérni az üdvösséget. Isten szeretete az emberiség iránt hatalmas! Hála Istennek! Az, hogy képes voltam ezekre a megértésekre szert tenni, teljes mértékben Isten útmutatásának köszönhető.