Mióta az eszemet tudom, dadogva beszélek. Általában nem volt vészes, de ha sok emberhez szóltam, ideges lettem, és dadogni kezdtem. Amikor a szüleim észrevették, hogy nem folyékonyan beszélek, azt mondták: „Nem tudnál lassabban beszélni? Senki nem akar közbevágni.” Emiatt megcsappant az önbizalmam, és többé nem igazán akartam beszélni. Az iskolakezdés után is ez volt a helyzet. Amikor a tanár kérdezett tőlem valamit, az idegesség miatt nem voltam képes válaszolni olyankor sem, amikor tudtam a választ, és a dadogásom egyre súlyosabb lett. Ez oda vezetett, hogy a többi diák utánozta a beszédemet. Amikor középiskolás voltam, és voltam az osztály vezetője. Egyszer, láttam, hogy a tanár megérkezett, ideges lettem, és amikor szóltam, hogy mindenki álljon fel, megint dadogtam. Miután meghallották, az osztálytársaim és a tanár is felhördültek a nevetéstől. Úgy éreztem, nem tudok hova bújni, és alig vártam, hogy elrejtőzhessek. Az, hogy ilyen dolgokat tapasztaltál gyerekkorodban, bizonyára kisebbségi érzést keltett benned. Alig mentem el otthonról, és alig beszéltem. Miután elkezdtem hinni Istenben, a testvérek látták, hogy gondom van a dadogással, és nem sokszor vállalok közösséget, ezért így bátorítottak: „Ne aggódj a dadogásod miatt! Csak beszélj egy kicsit lassabban; amíg megértjük, addig nincs semmi baj.” A testvérek bátorítására elkezdtem gyakorolni a közösségvállalást. Fokozatosan egyre jobban megismertem a testvéreket, és már nem voltam annyira ideges, amikor beszéltem. Akkoriban olyan felszabadultságot és szabadságot éreztem, amilyet még soha előtte.

Azonban észrevettem, hogy az összejöveteleken és a közösségvállalás közben a testvérek gyakran visszakérdeznek: „Mit is mondtál? Megismételnéd még egyszer? Nem értettem.” Az első pár alkalommal nem csináltam túl nagy ügyet belőle, de mivel gyakran hallottam, hogy ezt mondják nekem, félni kezdtem, hogy lenéznek engem, hogy azt mondják, hogy már felnőtt vagyok, mégis még mindig dadogok, és hogy nem is tudok tisztán beszélni. Nagyon ideges lettem, amikor közösségben voltam, és ennek következtében a dadogásom még rosszabb lett. Eléggé szégyelltem magam, és aggódtam, hogy a testvérek azt fogják gondolni, hogy haszontalan, semmirekellő, vacak ember vagyok. De ez akkoriban nagyon megviselt, és már nem akartam beszélni, amikor később összejövetelre mentem. Féltem, hogy a testvérek azt mondják majd, hogy nem beszélek világosan, hogy nem fognak érteni engem. Egyszer egy összejövetelen, amikor ettük és ittuk Isten szavait, némi tudásra tettem szert, és közösséget akartam vállalni, és már majdnem kibuktak a szavak ajkaimon, de ahogy a dadogásom eszembe jutott, nem mertem közösséget vállalni. Úgy éreztem, mintha idegen lennék. A testvérek tisztán ki tudták fejezni magukat, de én miért nem? Még beszélni sem tudtam tisztán; vajon akar-e még Isten egy ilyen embert? Fokozatosan csökkent a hajlandóságom, hogy beszéljek az összejöveteleken. Bár előtte nyertem némi megvilágosítást Isten szavainak evéséből és ivásából, de most nem tudtam közösséget vállalni senkivel. Az összejövetelek nagyon lassan teltek el, és semmi hasznom vagy örömöm nem származott belőlük. Minden összejövetelen úgy éreztem magam, mintha a kivégzőosztag előtt állnék. Az összejövetelek során nem vállaltam közösséget, hacsak nem volt muszáj, és ha tényleg nem tudtam kibújni alóla, akkor csupán néhány szóval, vonakodva beszéltem. Rendkívüli elnyomottságot és fájdalmat éreztem, és még panaszkodtam is Istenre, félreértettem Őt, és ezt gondoltam: „Miért beszélnek mások olyan tisztán és folyékonyan, míg én nemhogy nem beszélek folyékonyan, de még dadogok is? Hogyan beszélhetnék olyan folyékonyan, mint a többi testvér, hogy mások ne gúnyoljanak ki?”

Később a gyülekezeti választáson a testvérek engem választottak meg vezetőnek. Ezt gondoltam magamban: „Amennyiben vezetői kötelességeket végzek, több emberrel kerülök kapcsolatba. Ez nem azt jelenti majd, hogy több testvér észleli a dadogásomat? Felejtsd el, nem tudom megtenni; nem akarom folyton szégyenbe hozni magam.” Ezzel visszautasítottam a kötelességet. Később a vezetőm közösséget vállalt velem, és végül vonakodva beleegyeztem. A dadogásom miatt azonban mindig úgy éreztem, hogy a testvéreimnél kevesebbet érek, és negatív belső állapotban éltem, képtelen voltam kiszabadulni belőle. Minden nap olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy lajhár. Nem tudtam energiát gyűjteni az összejövetelek során, és nem voltam hajlandó közösséget vállalni. Néha, amikor a testvérek nehézségekbe ütköztek, belül rájöttem, hogyan kellene megoldaniuk azokat, de féltem, hogy dadogni kezdek, amikor beszélek, és hogy lenéznének, és ezért nem akartam közösséget vállalni. Egyszerűen elmondtam a problémákat a nővérnek, aki a társam volt, és megkértem, hogy oldja meg azokat. Az egyik nővér látta, hogy nem vállalok közösséget az összejöveteleken, és megkérdezte, hogy mi a bajom, és elmondtam neki, hogy a dadogásom miatt kisebbrendűnek érzem magam. Ez a nővér bátorított engem, és ezt mondta: „Mindenkinek vannak hiányosságai, de ezek nem befolyásolják az igazság keresését. A dadogásodat az idegesség okozza. Bízd magad inkább Istenre, amikor beszélsz, és ne idegeskedj! Ha egy kicsit lassabban beszélsz, a testvérek megértik.” A nővér szavait hallva egy kicsit megnyugodtam. Isten arra használta ezt a nővért, hogy segítsen nekem, és hogy ne legyek továbbra is negatív a dadogásom miatt. Hajlandó voltam megváltoztatni az állapotomat, és szembenézni a hiányosságaimmal.

Később más nővérek is közösséget vállaltak velem. Rájöttem, hogy amikor másokkal kommunikáltam, idegeskedtem, mert attól féltem, hogy az emberek szerint rosszul vállalok közösséget. Mindezt azért, mert túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Bemutattam Istennek az állapotomat, és imádkoztam, kértem Őt, hogy vezessen engem a problémám megértéséhez. Egy nap lelki csendességem során olvastam Isten szavainak egy részletét. „A legtöbb embernek az igazság keresése helyett megvan a maga kicsinyes napirendje. Saját érdekeik, imázsuk, valamint az a hely, illetve pozíció, amit mások elméjében elfoglalnak, nagyon nagy jelentőségűek számukra. Csak ezeket a dolgokat becsülik meg. Vasmarokkal ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és úgy tekintenek ezekre, mint az életükre. Az pedig, hogy Isten hogyan látja vagy kezeli őket, másodlagos jelentőségű; egyelőre figyelmen kívül hagyják ezt, egyelőre csak az érdekli őket, hogy ők-e a főnökök a csoportban, hogy más emberek felnéznek-e rájuk, illetve hogy van-e súlya a szavaiknak. Első gondjuk ennek a pozíciónak az elfoglalása. Amikor csoportban vannak, majdnem minden ember ilyenfajta pozíciót keres, ilyenfajta lehetőségeket. Amikor nagyon tehetségesek, természetesen nagykutyák akarnak lenni, ha közepes képességűek, még akkor is magasabb pozíciót akarnak betölteni egy csoporton belül, és ha alacsony pozíciójuk van a csoportban, átlagos képességekkel és készségekkel, akkor is azt akarják majd, hogy mások felnézzenek rájuk, nem akarják, hogy mások lenézzék őket. Ezek az emberek az imázsuknál és a méltóságuknál húzzák meg a határt: ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy nincs integritásuk, és nem rendelkeznek sem Isten jóváhagyásával, sem elfogadásával, ám a tiszteletet, státuszt vagy megbecsülést, amit kivívtak maguknak a többiek között, semmiképpen nem veszthetik el – ez pedig a Sátán beállítottsága. Ám az emberek nincsenek ennek tudatában. Az a hiedelmük, hogy a végsőkig ragaszkodniuk kell ehhez az imázsfoszlányhoz. Nincsenek tudatában annak, hogy csak akkor válnak valódi emberré, ha ezekről a hiábavaló és felszínes dolgokról teljesen lemondanak és félreteszik azokat. Ha valaki ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene dobnia, úgy őrizgeti, mint az életét, az élete elveszett. Nem tudja, mi forog kockán. És így, amikor cselekszik, mindig visszatart valamit, mindig próbálja megvédeni a saját imázsát és státuszát, ezeket helyezi előre, csak a saját céljai érdekében beszél, saját hamis védelmére. Minden, amit tesz, önmagáért van. Minden után rohan, ami fénylik, tudatja mindenkivel, hogy részese volt annak. Ennek valójában semmi köze nem volt hozzá, de ő sosem akar a háttérben maradni, mindig attól tart, hogy mások lenézik őt, mindig fél attól, hogy mások azt mondják, ő semmi, hogy mindenre alkalmatlan, hogy nincsenek képességei. Vajon ezt az egészet nem a sátáni beállítottságai irányítják? Amikor képes vagy elengedni az olyan dolgokat, mint az imázs és a státusz, sokkal nyugodtabb és szabadabb leszel, ráléptél a becsületesség útjára. De sokaknak ezt nem könnyű elérni. Például, amikor megjelenik a kamera, az emberek előre tülekednek, szeretik az arcukat a tévében látni, minél több a lefedettség, annál jobb, félnek attól, hogy nem kapnak elég lefedettséget, és minden árat megfizetnének a lehetőségért, hogy megkapják azt. Vajon ezt az egészet nem a sátáni beállítottságaik irányítják? Ezek az ő sátáni beállítottságaik. Szóval megvan a lefedettséged – mi van akkor? Az emberek jó véleménnyel vannak rólad – és akkor mi van? Bálványoznak téged – és akkor mi van? Vajon bizonyítja ezek közül bármelyik is, hogy rendelkezel az igazságvalósággal? Ezek közül egyiknek sincs semmi értéke. Amikor le tudod küzdeni ezeket a dolgokat – amikor közönyös leszel irántuk, és többé már nem érzed őket fontosnak, amikor az imázs, a hiúság, a státusz és az emberek csodálata többé már nem irányítja a gondolataidat és a viselkedésedet, még kevésbé azt, hogy hogyan végzed a kötelességedet – ekkor a kötelességed végrehajtása egyre hatékonyabbá és egyre tisztábbá válik” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplezését látva megértettem, hogy képességtől függetlenül az emberek mindannyian helyet akarnak maguknak mások szívében, és nem akarják, hogy lenézzék őket. Még ha dadogtam is, nem akartam, hogy az emberek lenézzenek. Mivel nem beszéltem világosan, így amikor a testvérek megkérdezték, hogy mit mondtam a közösségvállalásomban, akkor azt hittem, hogy lenéznek engem. Ettől kisebbrendűnek éreztem magam, sőt, annyira negatív lettem, hogy már nem akartam teljesíteni a kötelességemet. Túlságosan érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások! Már kiskorom óta, amikor a szüleim neveltek és az iskolában tanultam, ezek a sátáni mérgek: „Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” gyökeret eresztettek az elmémben. Ezek miatt tévesen azt hittem, hogy az embernek meg kell védenie a büszkeségét, és nem szabad hagynia, hogy mások lenézzék. Amikor nem hívőkkel érintkeztem, kinevettek a dadogásom miatt. Azért, hogy mások ne nézzenek le, nem mentem el otthonról, és nem beszéltem, hacsak nem volt szükséges. Még ha beszéltem is, csak néhány mondatot mondtam, vagy csak mosolyogtam és bólogattam. Ha a testvérekkel való érintkezés során sokat beszéltem, és dadogni kezdtem, magamban elkezdtem így agyalni: „Vajon mit fognak rólam gondolni? Vajon mit fognak rólam mondani?” Mindig azt hittem, hogy mindenki lenéz engem, és nagy fájdalomban és elfojtottságban éltem. Amikor ettem és ittam Isten szavait, némi megértésre tettem szert, de féltem, hogy közösségvállalás közben dadognék, és hogy a testvérek lenéznének, ezért nem vállaltam közösséget. Ráadásul teljesen észszerűtlenül azt követeltem, hogy Isten szabadítson meg a dadogásomtól, és még kifogásként is használtam, hogy ne teljesítsem a kötelességemet. Amikor a testvéreknek nehézségeik voltak, nem vállaltam közösséget velük, és nem segítettem nekik megoldani azokat; nem teljesítettem azokat a kötelességeket, amelyeket egy teremtett lénynek el kellene végeznie. Semmilyen indokom nem volt rá; ellenkeztem Istennel, és lázadtam Ellene. Még akkor is, ha mások jó véleményt alakítanak ki rólam, és káprázatos hírnevet élveznék, mi lenne akkor? Nem hozna változást az életfelfogásomban, csak amiatt aggódnék, hogy a dolgok hogyan befolyásolják a presztízsemet, és még távolabb sodorna Istentől. Végül Isten visszautasítana és kiiktatna engem. Felismerve, hogy a büszkeségem védelme milyen nagy kárt okozna nekem, már nem foglalkoztam többet azzal, hogy mit gondolnak rólam a testvérek. Csak arra gondoltam, hogy hogyan teljesítsem jól a kötelességemet.

Egy nap olvastam Isten szavainak egy részletét. Mindenható Isten azt mondja: „Bizonyos helyzetekben vannak olyan problémák, amelyeket nem tudsz leküzdeni, például könnyen ideges leszel, amikor másokkal beszélsz. Lehet, hogy vannak saját ötleteid és szempontjaid, amikor szembesülsz a helyzetekkel, de képtelen vagy azokat világosan kifejezni. Különösen idegesnek érzed magát, ha sok ember van jelen; összefüggéstelenül beszélsz, és remeg a szád. Néhányan közületek még dadogtok is; mások, ha az ellenkező nem tagjai is jelen vannak, még kevésbé tudjátok kifejezni magatokat, egyszerűen nem tudjátok, mit mondjatok vagy mit tegyetek. Könnyű leküzdeni egy ilyen helyzetet? (Nem.) Rövid távon legalábbis nem könnyű leküzdeni ezt a problémát, mert ez a veleszületett állapotod része. Ha több hónapnyi gyakorlás után még mindig ideges vagy, akkor az idegesség feszültséggé alakul, ami negatívan hat rád, ami miatt félsz beszélni, emberekkel találkozni, összejöveteleken részt venni vagy prédikációkat tartani, és ezek a félelmek legyőzhetnek téged; ilyen esetekben nem kell megpróbálnod leküzdeni ezt a nehézséget. [...] Ezért ha rövid távon nem tudod leküzdeni ezt a problémát, akkor ne bajlódj vele, ne küzdj ellene, és ne állítsd kihívás elé magad. Természetesen annak ellenére, hogy nem tudod legyőzni, nem szabad negatívnak lenned. Még ha életed során soha nem is tudod legyőzni, Isten nem fog elítélni téged, mert ez nem a romlott beállítottságod megnyilvánulása. A lámpalázad, az idegességed és félelmed, ezek a megnyilvánulások nem tükrözik a romlott beállítottságodat; akár így születtél, akár a környezeted okozta ezeket később az életed során, ezek legfeljebb hibák, az emberi mivoltod hiányosságai. Ha hosszú távon, vagy akár egy életen át sem tudsz rajta változtatni, ne rágódj rajta, ne hagyd, hogy korlátozzon, és ne válj negatívvá miatta, mert ez nem a romlott beállítottságod; nincs értelme megpróbálnod megváltoztatni vagy küzdeni ellene. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor fogadd el, hagyd, hogy létezzen, és bánj vele megfelelőképpen, mert együtt tudsz élni ezzel a hibával, ezzel a hiányossággal; az, hogy rendelkezel vele, nincs hatással az Istenbe vetett hitedre, és arra, ahogyan követed Istent. Mindaddig, amíg el tudod fogadni az igazságot, továbbra is normálisan élhetsz, továbbra is üdvözülhetsz; ez nem befolyásolja azt, hogy elfogadod-e az igazságot, és nem befolyásolja az üdvösségedet. Ezért nem szabad, hogy gyakran korlátozzon téged az emberi mivoltod egy bizonyos hibája vagy hiányossága, és nem szabad, hogy gyakran negatívvá és bátortalanná válj, vagy akár lemondj kötelességedről és felhagyj az igazságra való törekvéssel, elszalasztva az esélyt az üdvözülésre ugyanezen okból. Egyáltalán nem éri meg; egy ostoba, tudatlan ember tenne így” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Pontosan olyan voltam, mint ahogy Isten szavai mondták. A dadogásom miatt egész életemben szorongtam, ha sok ember hallgatott, és ez még súlyosabb dadogáshoz vezetett. Amikor az emberek lenéztek, az bántotta az önbecsülésemet, és a saját eszközeimmel akartam változtatni a dadogásomon. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna, ami ahhoz vezetett, hogy egyre negatívabbá váltam, és végül már a kötelességemet sem akartam teljesíteni. Még panaszkodtam is, hogy Isten nem segített megoldani a dadogásomat. Most már megértettem, hogy a dadogásom egy veleszületett dolog, és nem tudom legyőzni, csak mert úgy akarom. A dadogás nem ad okot aggodalomra; nem romlott beállítottság, és nem akadályoz abban, hogy az igazságot keressem. Ez csak egy hiányosságom, és semmi baj nincs vele, amíg megfelelően tekintek rá. Ha a testvérek nem értik, amit mondok, és javaslatot tesznek, nyugodtan kell szembenéznem vele, el kell ismételnem a mondandómat, vagy lassabban kell beszélnem. A dadogásomnak nem szabadna annyira negatívvá tennie, hogy ne végezzem el a kötelességemet. Rövidre fogva: az embernek nem kell aggódnia a hiányosságai miatt. Le kell győznie azokat, ha képes rá, de ha nem, akkor nyugodtan szembe kell néznie a problémájával, továbbra is közösséget vállalva, és úgy teljesítve a kötelességét, ahogy kell. A dadogásnak nem kell korlátoznia. A múltban nem tudtam helyesen tekinteni a dadogásomra. Azt hittem, hogy a dadogásom azt jelenti, hogy semmirekellő vagyok, és hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, és hogy Isten nem akar olyan embert, mint én. De a gyülekezet soha nem fosztott meg a kötelességem teljesítésének jogától a dadogásom miatt. Én voltam az, aki nem tudtam helyesen tekinteni erre a hiányosságra, mindig problémám volt vele. Amikor nem tudtam túllépni rajta, negatív lettem és panaszkodtam. Igazából amikor nem változtattam szándékosan a dadogásomon, és egy kicsit lassabban beszéltem, a testvérek megértették, amit mondtam, és normálisan el tudtam végezni a kötelességemet. Egyáltalán nem úgy volt, ahogy képzeltem, hogy a dadogásom miatt nem tudom teljesíteni a kötelességemet. Egész életemre mindig hatással volt a dadogás problémája. Az osztálytársaim kinevettek, a szüleim pedig nem szerettek. Csak lenézést és diszkriminációt kaptam, és nagyon alacsony önbecsülésem volt. Miután azonban elkezdtem hinni Istenben, Isten arra használta a testvéreket, hogy segítsenek és bátorítsanak, és az Ő szavaival vezetett engem, amikor negativitásban és fájdalomban éltem, lehetővé téve számomra, hogy kilépjek ebből a negatív állapotból. Most már megtapasztaltam és mélyen megértettem, hogy Isten az, aki a legjobban szereti az embert. De én folyton panaszkodtam Istenre, és félreértettem Őt; pedig olyan nagyon az adósa voltam! Erre gondolva Isten elé álltam és imádkoztam: „Istenem! A Te szavaid által megértettem, hogy a hiányosságaim nem adnak okot aggodalomra, és nem jelentik azt, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet. Hajlandó vagyok nyugodtan tekinteni a hiányosságaimra, alávetni magam a Te elrendezésednek és vezénylésednek, jól teljesíteni a kötelességemet, és eleget tenni Neked.”

Egy nap a lelki áhítatom során két részletet olvastam Isten szavaiból: „Az embereknek el kellene engedniük ezeket az elképzeléseket és képzelődéseket Isten munkájáról. A konkrétumokat tekintve, hogyan kellene ezt gyakorolni? Ne törekedj kiemelkedő adottságokra vagy tehetségekre, és ne törekedj a saját képességed vagy ösztöneid megváltoztatására, hanem a meglévő képességed, adottságaid, ösztöneid, és így tovább alapján tedd a kötelességedet Isten követelményeinek megfelelően, és tégy minden egyes dolgot aszerint, amit Isten kér. Isten nem követel olyasmit, ami meghaladja az adottságaidat vagy képességedet – neked sem szabadna megnehezíteni a dolgokat. Minden tőled telhetőt meg kell tenned annak alapján, amit tudsz és amit el tudsz érni, és annak megfelelően kell gyakorolnod, amit a saját körülményeid lehetővé tesznek” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Ha az emberi mivoltod normális értelemmel rendelkezik, akkor meg kell engedned magadnak, hogy legyenek hibáid és hiányosságaid; ezek elfogadása azt jelenti, hogy megbocsátasz magadnak, és azt is, hogy adsz magadnak egy esélyt. Elfogadni ezeket nem azt jelenti, hogy korlátoznak téged, és nem is azt, hogy gyakran negatív vagy miattuk, hanem inkább azt, hogy nem korlátoznak, és felismered, hogy csak egy átlagos tagja vagy a romlott emberiségnek, a saját hibáiddal és hiányosságaiddal, és nincs mivel dicsekedned. Isten az, aki felemeli az embereket, hogy végezzék a kötelességüket; Isten az, aki felemeli az embereket azzal a szándékkal, hogy az Ő szavát és életét munkálja bennük, hogy engedje neki, hogy elérjék az üdvösséget; Isten az, aki felemeli az embereket azzal a szándékkal, hogy megmentse őket a Sátán befolyásától. Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai; hagynod kell, hogy a hibáid és hiányosságaid együtt éljenek veled, nem szabad megkerülnöd őket, nem szabad elfedned őket, és nem szabad, hogy gyakran elnyomva érezd magad belül, vagy akár, hogy folyamatosan kisebbrendűségi érzésed legyen. Nem vagy kisebbrendű; ha teljes szíveddel, minden erőddel és teljes elméddel, a legjobb képességeid szerint tudod végezni a kötelességedet, és a szíved őszinte, akkor olyan becses vagy Isten színe előtt, mint az arany. Ha nem tudod megfizetni az árat kötelességed végzésében, és hiányzik belőled a hűség, akkor – még ha az átlagembereknél jobb is vagy –, nem vagy becses Isten színe előtt: egy homokszemet sem érsz” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavait olvasva minden világossá vált. Minden embernek vannak hiányosságai és hibái. A gyengeség nem probléma, és meg kell tanulni elengedni, és helyesen tekinteni rá. A dadogási problémámat Isten rendelte el, és szükségtelen a dolgokat megnehezítenem azzal, hogy folyton változtatni próbálok rajta. Elég volt az, hogy tiszta és becsületes szívem legyen, és mindent beleadjak, hogy jól végezzem a kötelességemet. Régebben mindig attól féltem, hogy ha dadogva beszélek, a testvérek lenéznek majd, és ezért meg akartam szabadulni a dadogás problémájától. Most alá kellett vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezésének, és helyesen kellett tekintenem a hiányosságaimra. Eszembe jutott egy nővér esete, amiről korábban hallottam. A dadogása rosszabb volt, mint az enyém, csak makogott beszéd közben, és nehéz volt megérteni, hogy mit mond. Abban az időben volt egy gyülekezet, amely a Kommunista Párt letartóztatásaitól szenvedett, és minden munkájuk leállt. A testvérek nem mertek odamenni, de ez a nővér előlépett, és önként jelentkezett, hogy segítséget nyújtson a gyülekezetnek. Néhányan ezt gondolták: „Ha még beszélni sem tud tisztán, akkor valóban képes támogatni őket?” A nővért azonban nem korlátozta a dadogása. Amikor a templomba ért, megkérte a vezetőt, hogy tájékoztassa a helyzetről. Azt látta, hogy az összes testvér félszegségben él, és egyenként közösséget vállalt velük. Látva, hogy a nővér nem beszél túl világosan, a vezető kezdeményezte, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez. A nővér részletesen ellenőrizte és felügyelte a munkát, így a vezetők és a dolgozók elkezdtek terhet vállalni és a kötelességeiket normálisan végezni. Habár ez a nővér dadogott, amikor beszélt, őt ez nem korlátozta, és képes volt eredményeket produkálni a kötelességében. Olyannak kell lennem, mint ez a nővér, és őszinte szívvel kell végeznem a kötelességemet. Így könnyebben megkaphatom Isten útmutatását. Miután ezt megértettem, tudtam, hogy nem kell félnem a hiányosságaim miatt. Az volt a fontos, hogy helyesen tekintsek azokra, és a számomra elérhető legjobb képességeim szerint cselekedjek.

Most, amikor munkát végzek és közösséget vállalok a testvérekkel, hogy megoldjam az állapotukat, már nem korlátoz többé a dadogásom. Nem számít, kinek a problémáit fedezem fel, megmetszem őket, ha kell, és közösséget vállalok, hogy segítsek nekik, ha szükséges. Amikor közösséget vállalok, megtalálom Isten megfelelő szavait, hogy megoldjam a problémáikat a saját tapasztalataim alapján, közösséget vállalva azzal a megértéssel, amit Isten szavainak olvasásából szereztem. Néha ideges vagyok, és dadogni kezdek, olyankor csendben imádkozom Istenhez a szívemben, kérve Őt, hogy vezessen, hogy ne korlátozzon a büszkeségem. Ezután lassabban beszélek, hogy a testvérek megértsenek, és hogy egyértelműen végrehajthassam a munkát. Amikor a testvérek észreveszik, hogy dadogok, nem néznek le, ahogy azt képzeltem, sőt még azt is mondják, hogy némi útmutatást találtak a közösségem által. Néha, amikor a felsőbb szintű vezető ellenőrzi a munkámat, ideges leszek, és dadogni kezdek, nyugodtan nézek szembe ezzel a hibával, és a beszéd közbeni idegességem elmúlik.

Ennyi éven át folyton gyötört a dadogásom. Hihetetlenül alsóbbrendűnek és elnyomottnak éreztem magam. Az utam során mélyen megértettem, hogy Isten nem tartja fontosnak, hogy valaki szépen beszél-e. Ő azt akarja, hogy tiszta és őszinte szívünk legyen. Nem számít, hogy az embernek milyen hiányosságai vannak a felszínen, amíg képes mindent beleadni a kötelessége teljesítésébe, addig összhangban van Isten szándékával. Mint ahogy Isten szavai mondják: „Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai; hagynod kell, hogy a hibáid és hiányosságaid együtt éljenek veled, nem szabad megkerülnöd őket, nem szabad elfedned őket, és nem szabad, hogy gyakran elnyomva érezd magad belül, vagy akár, hogy folyamatosan kisebbrendűségi érzésed legyen. Nem vagy kisebbrendű; ha teljes szíveddel, minden erőddel és teljes elméddel, a legjobb képességeid szerint tudod végezni a kötelességedet, és a szíved őszinte, akkor olyan becses vagy Isten színe előtt, mint az arany” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről II. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)).