Tavaly márciusban a kerületi vezetői kötelességet végeztem, és mivel sok feladatom volt, gyakran korán kellett kelnem, rögtön elsiettem dolgozni, és néha csak sötétedés után értem haza. Miután hazaértem, még mindig volt néhány levél, amivel foglalkoznom kellett, és a munka végtelennek tűnt. Néha kötelességvégzés közben romlott beállítottságokat fedtem fel, és Isten szavait akartam enni és inni, hogy megoldjam azokat, de mindig úgy éreztem, hogy az áhítatok túl sok időt vesznek el. Miután egy ideig ilyen elfoglalt életet éltem, úgy éreztem, hogy nem sokat haladtam az életbe való belépésben, és a szívemet mindig üresnek éreztem. Mivel olyan állapotban éltem, hogy a munkára koncentráltam, anélkül, hogy az életbe való belépésre figyeltem volna, a szellemem fokozatosan eltompult, és nem tudtam megosztani semmilyen megértést az összejövetelek során. Tudtam, hogy az Istennel való kapcsolatom rendellenes, ezért egy kicsit féltem, és úgy éreztem, hogy válságban vagyok. Ha nem változik meg az életfelfogásom, akkor bármennyire rohanok és szenvedek is látszólag, akkor sem nyerném el Isten jóváhagyását. Ezért nem akartam tovább vezetői kötelességet végezni, mert úgy gondoltam, hogy ez a kötelesség túlságosan lefoglal, és hogy nincs időm az igazságra törekedni, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Bár nem adtam fel a kötelességeimet, elvesztettem a motivációmat, és már nem vállaltam sok terhet a kötelességeimben. Később észrevettem, hogy azok a testvérek, akik szövegalapú kötelességeket végeznek, gyakran olvassák Isten szavait és a más testvérek által írt tapasztalati tanúságtételeket, és úgy gondoltam, hogy a szövegalapú kötelességek elég jók lehetnek, és hogy az ember többet nyerhet ebből a kötelességből, mint más kötelességekből, ezért azt reméltem, hogy egy nap én is végezhetek szövegalapú kötelességeket, mivel ez segítene az életbe való belépésemben, és növelné az üdvösségre vonatkozó reményemet.

Egy novemberi napon a felső vezetés azt mondta, hogy sürgősen szükség van szövegalapú munkát végző munkatársakra, és mivel a szövegalapú munka felügyeletében valamennyire hatékony voltam, rám akarták bízni ezt a feladatot. Nagyon örültem ennek a hírnek, mert úgy gondoltam, hogy ez a kötelesség biztosan segíteni fogja az életbe való belépésemet, és úgy éreztem, hogy meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. De meglepetésemre, miután ténylegesen elkezdtem együttműködni, felfedeztem, hogy a cikkek átnézése mellett készségeket is tanulnom kellett, és embereket kellett oktatnom, valamint meg kellett oldanom a csapatban lévő testvérek életbe való belépésével kapcsolatos problémákat, és rájöttem, hogy ez a kötelesség sem jár kevesebb munkával, mint egy vezetőé. Ráadásul, mivel még csak most kezdtem el a képzést, és nem ismertem az alapelveket és a készségeket, mindig végtelen sok feladatot kellett elvégeznem. Mivel az volt a prioritásom, hogy jól végezzem a munkámat, úgy éreztem, hogy a reggeli áhítat időpocsékolás, és esténként is túlóráznom kellett a cikkek átnézésével, mindennap a munka körforgásában találtam magam, és már nem koncentráltam az általam feltárt romlottságok vizsgálatára. Néha, amikor rádöbbentem, hogy rossz az állapotom, enni és inni akartam Isten szavait, hogy feloldjam azt, de valahányszor arra gondoltam, hogy mennyi elintézendő munka vár rám, mindig félretoltam az életbe való belépés ügyét. Eredetileg azt hittem, hogy a szövegalapú kötelességek végzése segíteni fog az életbe való belépésemben, de most még az áhítatokra sem tudtam időt szakítani. Ha mindennap továbbra is ilyen sok dolgom lenne, hogyan lehetne időm az igazság keresésére és a problémáim megoldására? Az életfelfogásom megváltoztatása nélkül hogyan menekülhetnék meg? Minél többet gondolkodtam ezen, annál szomorúbb lettem, sőt, még azt is megbántam, hogy elvállaltam ezt a kötelességet. Különösen, amikor láttam, hogy néhány testvér tapasztalati tanúságtételéből videót forgattak, és feltöltötték az internetre, mély nyugtalanságot éreztem, mivel több éve hittem Istenben anélkül, hogy egyetlen tapasztalati tanúságtételt írtam volna, és még mindig nem oldottam meg a romlott beállítottságom egyetlen aspektusát sem. Mi értelme volt annak, hogy mindennap tele voltam munkával? Csak panaszkodni tudtam, mert úgy gondoltam, hogy a vezetők nem megfelelő kötelességet osztottak rám, és ez akadályozza az igazságra való törekvésemet, és az üdvösségem lehetőségét. Tudtam, hogy helytelen így gondolkodni, ezért a szívem mélyén így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Mindig úgy érzem, hogy túlságosan lefoglalnak a kötelességeim ahhoz, hogy az igazságra törekedjek. Tudom, hogy helytelen így gondolkodni, de még mindig nem nagyon értem magam. Kérlek, világosíts meg, vezess engem, és segíts megérteni a problémáimat!”

Az egyik összejövetelen olvastam Isten szavainak egy szakaszát. „Egyesek folyton azt mondják, hogy annyira elfoglaltak a kötelességeikkel, hogy nincs idejük az igazságra törekedni. Ez nem állja meg a helyét. Valaki, aki az igazságra törekszik, bármilyen munkát végez is, amint észlel egy problémát, az igazságot fogja keresni, hogy megoldja azt, és eljut az igazság megértéséhez és elnyeréséhez. Ez bizonyos. Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy az igazságot csak úgy lehet megérteni, ha naponta összegyűlünk. Ennél nagyobb tévedés nem is lehetne. Az igazság nem olyasmi, amit pusztán összejövetellel és a prédikációk hallgatásával meg lehet érteni; az embernek arra is szüksége van, hogy gyakorolja és megtapasztalja Isten szavait, és a problémák felfedezésének és megoldásának folyamatára is szüksége van. Ami döntő, az az, hogy meg kell tanulnia keresni az igazságot. Azok, akik nem szeretik az igazságot, nem keresik azt, bármilyen probléma is éri őket; az igazságot szeretők keresik azt, bármennyire is lefoglalják őket a kötelességeik. Tehát bizonyossággal mondhatjuk, hogy akik folyton panaszkodnak, hogy annyira lefoglalják őket a kötelességeik, hogy nincs idejük gyülekezetbe járni, így következésképpen el kell halasztaniuk az igazságra való törekvést, azok nem az igazságot szerető emberek. Ők abszurd felfogású emberek, akiknek nincs szellemi megértésük. [...] Az, hogy valaki törekszik-e az igazságra, nem attól függ, hogy mennyire foglalja le a kötelessége vagy mennyi ideje van; ez attól függ, hogy szívből szereti-e az igazságot. A helyzet az, hogy mindenkinek ugyanannyi ideje van; a különbség az, hogy ki mivel tölti el. Lehetséges, hogy aki azt mondja, hogy nincs ideje az igazságra törekedni, testi élvezetekkel tölti az idejét, vagy valamilyen külső törekvéssel van elfoglalva. Ezt az időt nem az igazságra való törekvéssel tölti, hogy megoldja a problémákat. Így vannak ezzel azok az emberek, akik hanyagok a törekvésükben. Ez késlelteti az életbe való belépésük nagy ügyét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szavaiból megláttam, hogy az állandó érzésem, hogy túlságosan elfoglalt vagyok a kötelességeimmel ahhoz, hogy az életbe való belépésemre koncentráljak, abból az alapvető problémából ered, hogy nem szeretem az igazságot. Régebben rengeteg munkám volt vezetőként, és úgy éreztem, hogy nincs időm arra, hogy Isten szavait olvassam, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, ezért csak egyetlen feladatos kötelességet akartam végezni. De miután áttértem a szövegalapú kötelességre, még mindig úgy éreztem, hogy túlságosan lefoglal, hogy ez befolyásolja az életbe való belépésemet, és hátráltatja az üdvösségem esélyét. Miután olvastam Isten szavait, rájöttem, hogy a kifogásaim teljesen érvénytelenek. Azok, akik szeretik az igazságot, és törekednek rá, minden helyzetben képesek keresni az igazságot, elgondolkodni önmagukon és tanulni belőle. De azok, akik nem szeretik az igazságot, semmilyen helyzetben sem összpontosítanak arra, hogy az igazságot keressék, és mindig mindenféle kifogást találnak arra, hogy ne törekedjenek az igazságra. Sok olyan testvér jutott eszembe, akik vezetők és felügyelők. Ők is mindennap elfoglaltak a munkával, mégis van idejük arra, hogy az igazságot keressék, és az életbe való belépésükre összpontosítsanak. Ahogyan akkor is, amikor egy vezető eljött a csapatunkhoz, hogy nyomon kövesse a munkát, láttam, hogy ő felelős a munkánkért, miközben más feladatokat is irányít, és hogy mindennap sokkal elfoglaltabb, mint én, mégis sikerül időt találnia az áhítatokra és az Isten szavain való elmélkedésre. Ezenkívül az is hasznos volt számunkra, hogy megosztotta velünk a metszés során szerzett tapasztalatait, és hogy mit nyert azokból. Láttam, hogy mások képesek keresni az igazságot és tanulni a körülményekből, amikkel szembesülnek, ami az életben való előrehaladáshoz vezet. Emlékeztem néhány olyan személyre is, akikkel korábban találkoztam, és akik egyetlen feladatos kötelességet végeztek, és megelégedtek azzal, hogy mindennap csak a rájuk bízott feladatokat fejezzék be, a maradék idejükben pedig testi dolgokkal foglalkozzanak. Egyértelműen rengeteg idejük volt arra, hogy elgondolkodjanak Isten szavain, és keressék az igazságot, mégsem vállalták fel az életbe való belépésük terhét, és nem figyeltek mások figyelmeztetéseire, sőt, ellenálltak azoknak. Ezeknek a tényeknek a fényében láttam, hogy az a meggyőződésem, miszerint a kötelességekkel való elfoglaltság azt jelenti, hogy az embernek nincs ideje az igazságra törekedni, alapvetően nincs összhangban az igazsággal, és teljesen abszurd. Pontosan úgy, mint akkor, amikor szövegalapú kötelességeket végeztem és tapasztalati tanúságtételeket vizsgáltam, minden cikk, amit átnéztem, az igazságot tartalmazta, de miért éreztem mégis úgy, hogy nincs időm az életbe való belépésre koncentrálni? Az alapvető ok az volt, hogy nem szerettem az igazságot, és még a vezetőket is hibáztattam, amiért nem megfelelő kötelességet osztottak rám, ami egyszerűen értelmetlen és irracionális volt. Valóban olyan valaki voltam, akit Isten leleplezett, mint akinek abszurd megértése van, és hiányzik a lelki megértése!

Ezzel a kérdéssel is foglalkoznak Isten szavai, megmutatnak nekünk egy követendő utat, elmondják, hogyan érhetjük el az életbe való belépést, miközben a kötelességeinket végezzük. Mindenható Isten azt mondja: „Bármennyire lefoglalják is a kötelességeik az igazságra törekvő embereket, akkor is tudják keresni az igazságot, hogy megoldják az őket érő problémákat, és igyekeznek beszélgetni azokról a dolgokról, amelyek nem világosak számukra a hallott prédikációk során, és naponta lecsendesítik a szívüket, hogy elgondolkodjanak azon, hogyan teljesítettek, majd megfontolják Isten szavait és tapasztalati bizonyságtételről szóló videókat néznek. Ezekből nyernek dolgokat. Nem számít, mennyire kötik le őket a kötelességeik, az egyáltalán nem akadályozza az életbe való belépésüket, és nem is késlelteti azt. Az igazságot szerető emberek számára természetes, hogy így gyakorolnak. Azok az emberek, akik nem szeretik az igazságot, nem keresik az igazságot és nem hajlandók elcsendesedni Isten előtt, hogy elgondolkodjanak magukon és megismerjék önmagukat, függetlenül attól, hogy lefoglalja-e őket a kötelességük, illetve, hogy milyen problémák érik őket. Tehát, függetlenül attól, hogy elfoglaltak vagy ráérősek a kötelességükben, nem törekszenek az igazságra. A helyzet az, hogy ha valaki szívből törekszik az igazságra és vágyik az igazságra, és hordozza az életbe való belépés és beállítottságbeli változás terhét, akkor szíve mélyén közelebb kerül Istenhez és imádkozik Hozzá, akármennyire is lefoglalja őt a kötelessége. Az ilyen ember biztosan nyer valamennyit a Szentlélek megvilágosításából és ragyogásából, és élete szüntelenül növekedni fog. Ha valaki nem szereti az igazságot és semmit nem visel az életbe való belépés és a beállítottságbeli változás terhéből, illetve, ha nem érdeklik ezek a dolgok, akkor semmit sem nyerhet. Arról elmélkedni, hogy az ember milyen romlottságot tárt föl, olyan dolog, ami bárhol, bármikor megtehető. Például, ha valaki romlottságot árasztott a kötelessége teljesítése közben, akkor a szívében imádkoznia kell Istenhez és el kell gondolkodnia önmagán, meg kell ismernie romlott beállítottságát és keresnie kell az igazságot, hogy megoldja ezt a problémát. Ez szívügy; nincs köze az adott feladathoz. Könnyű ezt megtenni? Attól függ, hogy olyasvalaki vagy-e, aki az igazságra törekszik. Akik nem szeretik az igazságot, azokat nem érdeklik az életben való növekedés ügyei. Nem veszik fontolóra az efféle dolgokat. Csak azok hajlandóak tenni az életben való növekedésért, akik az igazságra törekszenek; csak ők elmélkednek gyakorta a ténylegesen létező problémákon, illetve azon, hogy hogyan keressék az igazságot e problémák megoldására. Valójában a problémák megoldásának folyamata és az igazságra való törekvés folyamata ugyanaz. Ha valaki folyamatosan az igazság keresésére összpontosít a problémák megoldása érdekében, miközben a kötelességét teszi, és több évnyi ilyen gyakorlat során elég sok problémát megoldott, akkor a kötelességteljesítése bizonyosan megfelel a mércének. Az ilyen embereknél sokkal kevesebb a romlottság kiáramlása, és sok valódi tapasztalatot szereztek a kötelességük teljesítése során. Ők így képesek tanúskodni Isten mellett. Hogyan élik át az ilyen emberek azt a tapasztalatot, amely akkor kezdődött, amikor először vállalták a kötelességüket, addig, amíg képesek voltak tanúskodni Isten mellett? Ezt úgy teszik, hogy a problémák megoldása érdekében az igazság keresésére támaszkodnak. Ezért van az, hogy függetlenül attól, hogy az igazságra törekvő embereket mennyire foglalják le a kötelességeik, az igazságot fogják keresni a problémák megoldására, és az alapelvek szerint sikerül tenniük a kötelességüket, valamint képesek lesznek gyakorolni az igazságot és alávetni magukat Istennek. Ez az életbe való belépés folyamata, és az igazságvalóságba való belépés folyamata is” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Régebben mindig azt gondoltam, hogy az áhítatokhoz elegendő idő kell, hogy Isten szavait egyem és igyam, és hogy elgondolkodjam a saját problémáimon, és megértsem azokat, és hogy ez a módja annak, hogy az életbe való belépésre összpontosítsak. Így amikor a kötelességeimmel voltam elfoglalva, csak a munkára koncentráltam, félretéve az életbe való belépés ügyét. Elkülönítettem az életbe való belépésemet a kötelességeimtől. Az igazság az, hogy az áhítatokat nem szabad előírásokhoz kötni, és azok, akik viselik az életbe való belépésük terhét, és szeretik az igazságot, képesek levonni a tanulságokat, függetlenül attól, hogy mennyire elfoglaltak. Csakúgy, mint amikor az ember vezetői és dolgozói kötelességet végez, sok emberrel, eseménnyel és dologgal találkozik nap mint nap. Néha a testvérek nehézségek között élnek, vagy a romlott beállítottságaik befolyásolják a kötelességeiket, olyankor a vezetőknek és a dolgozóknak el kell gondolkodniuk az állapotukon, és Isten szavát kell keresniük, hogy segítsen feloldani az állapotukat. Néha, amikor látják, hogy a testvérek feltárják a súlyosan romlott beállítottságaikat, akadályozzák és megzavarják a gyülekezeti munkát, le kell leplezniük és meg kell metszeniük őket. A szövegalapú kötelességek végzése során minden egyes átnézendő cikk magában hordozza az igazság egy bizonyos aspektusát, amely feloldhatja a romlott beállítottság egy aspektusát, és ha vannak dolgok, amelyeket az ember nem ért világosan, akkor aktívan keresnie kell az igazságot, hogy az alapelveknek megfelelően vizsgálhassa a megfelelő cikkeket. Mindezek a dolgok az életbe való belépéshez kapcsolódnak. Továbbá, amikor a velem együttműködő nővérekkel érintkeztem, mivel nem értettem az alapelveket, nem voltam hatékony a kötelességeimben, és azon kaptam magam, hogy a hírnevem miatt aggódom, és összehasonlítom magam a nővéreimmel, azonnal keresnem kellett az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, és gyorsan elmerülhessek a kötelességeimben. Emellett nagyon fontos az is, hogy megragadjuk a szabad pillanatokat, hogy elcsendesedjünk Isten előtt, és elmélkedjünk az Ő szavain, így még a mosogatással, étkezéssel vagy beszélgetéssel töltött időt is felhasználhatjuk arra, hogy Isten szavain elmélkedjünk, vagy hogy elgondolkodjunk a nap folyamán feltárt romlottságokon. Annyi terület van az ember kötelességeiben, ahol keresnie kell az igazságot, és tanulnia kell. Ezután, amikor a kötelességeimet végeztem, Isten szavai szerint gyakoroltam, és néha, amikor sok munkám volt, kicsit korábban keltem, vagy az ebédszünetemet használtam arra, hogy áhítati jegyzeteket vagy cikkeket írjak. Azáltal, hogy így gyakoroltam, úgy éreztem, hogy az Istennel való kapcsolatom szorosabbá vált. Amikor átnéztem a cikkeket, elolvastam a testvéreim tapasztalati megértéseit, és tudatosan elgondolkodtam a saját problémáimon az ő problémáik fényében. Néha a tapasztalati megértéseik olvasása által világosabb betekintést nyertem a saját problémáimba, és minden alkalommal azt tapasztaltam, hogy képes voltam valamit nyerni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy szellemileg élesebb lettem, és valóban rájöttem, hogy az ember életbe való belépése és a kötelességei nem függetlenek egymástól. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt a kötelességet végezni csodálatos, és bár sok elfoglaltságot jelent, segít megoldani a romlott beállítottságomat. Hajlandó voltam folytatni a gyakorlást, hogy ebben a kötelességben az életbe való belépésre összpontosítsak.

Egy nap egy tapasztalati tanúságtételben olvastam Isten szavainak egy szakaszát, amely segített abban, hogy még jobban belelássak az állapotomba. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak teljesíteni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással teljesítenétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeik teljesítésében. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavait átgondolva rájöttem, hogy az ellenállásom és a negativitásom mögött az áldások iránti önző vágyam rejtőzik. Mindvégig azt hittem, hogy semmi baj nincs azzal a vágyammal, hogy az igazságra törekedjek, és az életbe való belépésre összpontosítsak, és csak Isten szavainak leleplezése révén jöttem rá, hogy a saját megtévesztő külsőm vezetett félre. Visszagondolva arra, amikor először találtam meg Istent, alávetettem magam minden kötelességnek, amit a gyülekezet rám bízott, aktívnak és lelkesnek tűntem. Később elengedtem a családomat és a gyermekeimet, és bár a szívem gyötrődött és fájt, azt reméltem, hogy áldást kapok a jövőben, ezért eltökélten félretettem a házasságomat és a családomat, hogy minden időmet a kötelességeimnek szenteljem. Visszatekintve láttam, hogy a motivációmat az áldások utáni vágy vezérelte. Úgy gondoltam, hogy az otthonom elhagyásával, hogy végezzem a kötelességeimet, több lehetőségem lesz gyakorolni, és ez növelni fogja az esélyeimet arra, hogy a jövőben megmeneküljek. Amikor a vezetői kötelességeimet végeztem, úgy éreztem, hogy ez a kötelesség mindennap annyira lefoglal, hogy nincs időm Isten szavait enni és inni, és hogy bármennyire is úgy tűnik, hogy keményen dolgozok, az életfelfogásom változása nélkül végül felfednek és kiiktatnak. Úgy éreztem, hogy a vezetői kötelességeim nem szolgálják az üdvösségemet és az áldásaimat, ezért arra gondoltam, hogy átváltok egy feladatos kötelességre. De váratlanul még a szövegalapú kötelességek vállalása után sem találtam időt arra, hogy megfelelően egyem és igyam Isten szavait, ezért sajnálkoztam, arra gondolva, hogy ez a kötelesség akadályozza az igazságra és az üdvösségre való törekvésemet, megbántottnak és fájdalommal telinek éreztem magam. Csak azt a kötelességet voltam hajlandó végezni, amelyikről úgy gondoltam, hogy lehetővé teszi számomra az áldások elnyerését, ellenálltam, és negatívvá váltam azokkal a kötelességekkel szemben, amelyekről úgy gondoltam, hogy nem teszik lehetővé számomra, hogy áldásokat nyerjek, még panaszkodtam is a vezetőkre, amiért olyan kötelességeket osztottak rám, amelyek nem feleltek meg nekem, és nem vetettem alá magam Isten szuverenitásának és elrendezésének. Elgondolkodva azokon a lehetőségeken, amelyeket Isten adott nekem a kötelességeim végzésére, rájöttem, hogy ezek arra ösztönöztek, hogy az igazság keresésére összpontosítsak, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, mégsem tudtam, hogy mi a jó nekem, és nem becsültem meg egy ilyen értékes gyakorlási lehetőséget, miközben állandóan azt számolgattam, vajon kaphatok-e áldásokat. Olyan csúnya és megvetendő voltam! Ha nem teszem jóvá, végül hamarosan felfednek és kiiktatnak. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Köszönöm, hogy ilyen helyzetet rendeztél el, hogy felfedj engem, és segíts meglátnom a hiányosságaimat! Kész vagyok megváltoztatni a törekvésemmel kapcsolatos helytelen nézőpontomat, és alávetni magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek. Kérlek, vezess engem!”

Bár még mindig lefoglalnak a kötelességeim, már nem érzem magam sértettnek vagy depressziósnak. Igyekszem arra összpontosítani, hogy feljegyezzem a kötelességvégzésem közben kapott felismeréseket és nyereségeket, valamint az általam mutatott romlottságokat, és a terhet viselve imádkozom Istenhez, kérve az Ő megvilágosítását és vezetését, apránként elgondolkodom magamon, és megismerem magamat. Az áhítataim alatt megnézem a tapasztalati tanúságtételeket tartalmazó videókat, amelyek az én problémáimmal foglalkoznak, igyekszem mindennap időt szánni arra, hogy elgondolkodjak magamon, és keressem az igazságot, és igyekszem minden hónapban írni egy tapasztalati tanúságtételt. Egy nap megláttam, hogy az általam írt tapasztalati tanúságtételből videót készítettek, és feltöltötték a honlapra. Nagyon örültem. Később láttam, hogy a tapasztalatomat sok testvér megosztotta, mint ami hozzájárult a kötelességeik során felmerült problémák megoldásához. Rájöttem, hogy a tapasztalati tanúságtételek megírása másoknak is hasznára válhat, akik hasonló problémákkal küzdenek, és hogy ez valóban értékes és értelmes! És ez tovább erősíti az elhatározásomat, hogy az igazságra törekedjek.

Miután ezen keresztülmentem, valóban rájöttem, hogy igazán nem nehéz az életbe való belépésre törekedni kötelességvégzés közben, és hogy ha a hozzáállásunk megváltozik, és valóban együttműködünk, Isten megvilágosít és vezet minket. Ez nagyon hasznos számunkra az igazságra és az üdvösségre való törekvésünkben! Hálás vagyok Isten vezetéséért, amiért lehetővé tette számomra, hogy ezeket elnyerjem.