Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, folyton az evangéliumot terjesztettem a gyülekezetben. Később máshová mentem az evangéliumot hirdetni, és négy vagy öt gyülekezet evangelizációs munkáját is én irányítottam. Egy ideig keményen dolgoztam, így az evangelizációs munka hozott némi eredményt, és igencsak elégedett voltam magammal. Különösen, amikor néhány gyülekezetvezető, akiknek nehézségeik voltak az evangelizációs munkával, keresték a közösségemet, és a testvérek szintén nagyra tartottak engem. Így tehát nagyon boldog voltam, és azt gondoltam: „Úgy tűnik, elég sokat értek az igazságból, és rendelkezem egy kevés igazságvalósággal.”

2013-ban visszatértem a helyi gyülekezetbe, hogy hirdessem az evangéliumot. Azt gondoltam magamban: „Az elmúlt körülbelül egy évet távol töltöttem az evangélium hirdetésével, így elég sok gyakorlatot szereztem, és megértettem néhány igazságot. Most, hogy visszatértem a helyi gyülekezetbe, minden bizonnyal a művelés fontos jelöltje vagyok, és amikor a testvérek hallgatják a közösségemet, az biztosan más lesz, mint régebben. Talán még meg is választanak majd gyülekezetvezetőnek a választásokon.” Néhány nappal később meglátogatott egy Csia Hszin nevű gyülekezetvezető. Azt mondta, hogy a kötelessége nagyon megviseli, és hogy néhány munkatársa szerint nem tudja megoldani a problémákat, mindig félálomban van az összejöveteleken, és nem rendelkezik a Szentlélek munkájával. Szerintük el kellene számolnia a felelősségével, és le kellene mondania. Azt mondta, hogy a prédikátorok ugyanerre biztatták őt. Azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy ezt a két prédikátort egyszer már elbocsátotta, de ők soha nem gondolkodtak el magukon, sőt, azt mondták, hogy elnyomta őket. Csia Hszin megkérdezte a feleségemet és engem, hogyan kell megtapasztalnia ezt a helyzetet. Mindezt hallva nagyon dühös lettem, és azt gondoltam: „Hát nem megtorlás ez? Korábban már voltam Csia Hszin társa, és tényleg tudott szenvedni és áldozatot hozni, amikor az evangéliumot hirdette. Néha az újonan érkezettek késő estig dolgoztak, de ő mégis mindig fellázadt a hús-vér teste ellen, és elment összejövetelt tartani velük. Nagyon felelősségteljes; hogyan mondhatják, hogy nem rendelkezik a Szentlélek munkájával? Vajon nem épp elnyomják őt? Ezt teszik a hamis vezetők és dolgozók. Nem, ezt nem hagyhatom annyiban. Most, hogy visszatértem, segítenem kell neki.” Nem sokkal később elmentünk a feleségemmel, hogy megértsük és kivizsgáljuk ezt az ügyet. Miközben vizsgálódtunk, elégedett voltam magammal, és arra gondoltam: „Eléggé tiszán látok; rögtön azután, hogy visszatértem a gyülekezetbe, hamis vezetőket ismertem fel. Ha ezeket a hamis vezetőket és dolgozókat fel lehet jelenteni és el lehet bocsátani, akkor nagy tettet hajtok végre. Miután elbocsátják őket, talán lesz esélyem, hogy engem válasszanak vezetőnek. Akkor tényleg két legyet ütök egy csapásra.” Erre gondolva az „igazságérzetem” még erősebbé vált. Néhány nap múlva megtudtam, hogy Csia Hszint több munkatárs eltávolította a pozíciójából. A munkatársak boncolgatták Csia Hszin viselkedését a gyülekezetben, és segítettek a testvéreknek tisztán látni őt. A hír hallatán düh töltött el, és azt gondoltam: „Csia Hszin nagyobb lemondásra és szenvedésre képes, mint bármelyikőtök. Hogyan lehetne ő hamis vezető, aki nem rendelkezik a Szentlélek munkájával? Titeket mind el lehetne távolítani, de őt nem.” Úgy gondoltam, hogy ez egy megtorlás volt, ezért az összejöveteli helyeken azt a vádat terjesztettem, hogy ezek hamis vezetők és dolgozók, és hogy Csia Hszin eltávolítása nem felel meg a munkarendnek. Ez ahhoz vezetett, hogy a testvérek nem tudtak normális gyülekezeti életet élni, és a gyülekezet kissé kaotikussá vált.

Nem sokkal később egy nővér érkezett, hogy kezelje a gyülekezetben uralkodó káoszt. Elmondta, hogy a nyomozása során kiderült, hogy Csia Hszin nem tudja, hogyan kell közösséget vállalni az igazsággal, és nem tudja megoldani a testvérek tényleges problémáit. Azt mondta, hogy Csia Hszin valóban hamis vezető, aki nem tud valódi munkát végezni, és hogy az alapelvek szerint el kellett bocsátani. De amikor ezt hallottam a nővértől, eléggé kételkedtem, és arra gondoltam: „Tényleg tévedtünk ezzel kapcsolatban? Az nem lehet! Én is biztos alapok szerint ítélem meg az embereket; nem hagyom magam félrevezetni mindannyiótok által. A vezetőket és a dolgozókat támogatod!” Ezután nem fogadtam el semmi mást, amit a nővér mondott, csak arra gondoltam, hogy igazságtalanul kezelte a dolgokat. Ezután három másik emberrel együtt írtam egy feljelentő levelet, amelyben az állt, hogy ezek a Csia Hszint eltávolító vezetők és dolgozók nem tartják be az alapelveket, és hogy bosszút álltak rajta. A jelentés megírása azonban egyáltalán nem ment zökkenőmentesen. Miközben írtuk, folyton nézeteltérésekbe ütköztünk, mindenki ragaszkodott a saját nézeteihez. Újra és újra átírtuk, és minden alkalommal újabb hibákat találtunk. Kétségeim támadtak, és azt gondoltam: „Lehet, hogy nem igazodik Isten szándékához, hogy jelentjük őt? Ha nem, akkor nem kellene ezt tennünk.” De aztán arra gondoltam: „Ha én kihátrálok ebből, és a többiek valóban jelentik és elbocsátják a hamis vezetőket, akkor a dicséretes tett az övék lesz. Akkor nem lenne minden eddigi erőfeszítésem hiábavaló? A testvérek bizonyára azt gondolnák, hogy ők azok, akik értik az igazságot, akiknek van tisztánlátásuk és igazságérzetük. Senki sem tartana sokra engem.” Amikor tehát elkészült a feljelentő levél, aláírtam a nevemet, és feljelentettük azt a nővért is, aki a gyülekezeti káosszal foglalkozott. Miután benyújtottuk a levelet, igencsak elégedett voltam magammal. Azt gondoltam: „Ezúttal, amikor a hamis vezetőket és dolgozókat elbocsátják, és a felső vezetők látják, hogy értem az igazságot és fel tudom ismerni az embereket, talán még a protokollt is megszegik, hogy előléptessenek. A testvérek mind dicsérni fogják a képességemet; milyen csodálatos lesz az!” Néhány nappal később kaptam egy levelet a felső vezetőktől, amelyben azt írták, hogy a Kommunista Párt épp nagyon súlyos letartóztatásokat végez, és hogy időre van szükségük, mielőtt megvizsgálják és kezelik ezt a jelentést tartalmazó levelet. Egy nővér azt mondta: „A letartóztatások a jövőben csak rosszabbodhatnak. Ha megvárjuk, hogy a felső vezetők foglalkozzanak ezzel, akkor már túl késő lesz. Habár mi nem vagyunk vezetők és dolgozók, akkor is segítenünk kell a testvéreknek, hogy tisztábban tudjanak látni.” Mikor hallgattam, azt gondoltam: „Így igaz. Vajon nem a kötelességvégzésünk egy módja, hogy segítsünk a testvéreknek, hogy tisztábban lássanak? Amikor ezeket a hamis vezetőket elbocsátják, mindenki biztosan elismeri majd ezt a teljesítményemet, és talán engem is vezetőnek választhatnak majd.” Ezért elmentem az összejöveteli helyekre, és azt mondtam, hogy a vezetők és dolgozók, akik eltávolították Csia Hszint, nem felelnek meg az alapelveknek. Azt is mondtam, hogy Csia Hszin nem hamis vezető, és hogy reggeltől estig végzi a kötelességét, és képes valódi munkát végezni. Abban az időben, amikor a testvérek összejövetelt tartottak, nem vállaltak közösséget Isten szavaival, csak ezekkel az ügyekkel kapcsolatos észrevételeket tettek. Néhány testvért félrevezettünk, és a mi oldalunkra álltak, előítéleteket alakítottak ki a vezetőkkel és a dolgozókkal szemben, és hamisnak mondták őket. Néhányan még az otthonukban sem fogadták őket, ami azt eredményezte, hogy a vezetők és a dolgozók nem tudták normálisan végezni a kötelességeiket. Néhány tisztánlátó ember a vezetők és a dolgozók oldalára állt, mondván, hogy megzavartuk a gyülekezeti életet. Így két frakció alakult ki a gyülekezetben; olyanok voltunk, mint két katonasereg, akik egymást lesik a lövészárkokból. Valahányszor összejövetelt tartottunk, ezekről az ügyekről vitáztunk, és a testvérek elvesztették a normális gyülekezeti életüket. Több hónapon keresztül így folytatódott a káosz a gyülekezetben.

Egy nap a felső vezetők eljöttek, hogy kivizsgálják és megértsék a jelentésünk tartalmát. Azt gondoltam magamban: „Azokat a hamis vezetőket és dolgozókat mindenképpen elbocsátják majd.” Amikor már épp örülni kezdtem a dolgoknak, az egyik vezető Isten szavait használta fel arra, hogy a magatartásunk természetét boncolgassa. Azt mondta, hogy frakciókat alakítunk ki, megosztjuk a gyülekezetet, és megzavarjuk a gyülekezeti életet, ami azt eredményezi, hogy a vezetők és a dolgozók nem tudnak normálisan dolgozni, és a gyülekezeti munka leáll. Azt mondta, hogy gonoszat cselekszünk. Azt is mondta, hogy Csia Hszin vezetőként nem tudta, hogyan vezesse a testvéreket, hogy megtapasztalják Isten munkáját. Ehelyett mindig igyekezett megnyerni az embereket, és az elégedetlenségét terjesztette a munkatársak között. Hogyan rendelkezhetett volna a Szentlélek munkájával? Azt mondta, hogy Csia Hszin nem tudott valódi munkát végezni, és nem tudta megoldani a testvérek problémáit, és hogy bármennyire is úgy tűnt, hogy lemond magáról és feláldozza magát, hamis vezető volt, és el kell bocsátani; ez az, ami megfelel az alapelveknek. Amikor hallottam ennek a nővérnek a közösségét, és hogy azt boncolgatja, hogy Csia Hszin hamis vezető, a szívem hevesen vert, és arra gondoltam: „Van értelme annak, amit mond. Csia Hszint leleplezték és eltávolították ezek a munkatársak, el kellett volna gondolkodnia magán, és meg kellett volna próbálnia megérteni önmagát. Ehelyett újra és újra hozzánk fordult, úgy érezte, hogy megbántották, és kiteregette a sérelmeit. Tényleg nem fogadta el az igazságot, és nem tapasztalta meg Isten munkáját. Kiálltam Csia Hszin mellett, sőt, más vezetőket és dolgozókat is megítéltem, megzavarva ezzel a gyülekezeti életet. Ennek a dolognak a természete súlyos!” Mivel azonban akkoriban semennyire sem értettem a magatartásomat, egyszerűen csak elismertem, hogy hibát követtem el. Végül a felső vezetők azt mondták, hogy súlyosan megzavartuk a gyülekezeti életet, és hogy ennek a természete súlyos. Úgy rendelték el, hogy szigetelődjünk el az otthonunkban, és gondolkodjunk.

Egy nap elmentem anyámhoz, és ő három kizárási értesítést adott át nekem. Amikor megnéztem őket, azt láttam, hogy Csia Hszinnel együtt, meglepetésemre, a feleségem és én is kizárási értesítést kaptunk. Az értesítésekben az állt, hogy Csia Hszin alattomos és ravasz volt, viszályt szított és frakciókat alakított ki a gyülekezetben, és végül pedig antikrisztusként határozták meg, és kizárták. Ami engem illet, én követtem ezt az antikrisztust a gonosz cselekedeteiben, és a gyülekezeti élet akadályozásában és megzavarásában. Én ennek az antikrisztusnak a cinkosa voltam, és ezért engem is kizártak. Amikor befejeztem a kizárási értesítések olvasását, egyszerűen nem hittem a szememnek. Olyan volt, mint amikor egy rab meglátja a halálbüntetéséről szóló írásos ítéletet. Annyira megijedtem, hogy a lábaim elgyengültek, nem tudtam abbahagyni a remegést, és arra gondoltam: „Ki lettem zárva? Nem úgy volt, hogy csak otthon gondolkodunk? Hogy lehet, hogy kizártak minket? Ezúttal tényleg nagy gonoszságot követtem el.” Aztán kiüresedett elmével siettem haza, hogy elmondjam a feleségemnek, hogy kizártak minket. Miután elmondtam neki, nem tudtam tovább magamban tartani, leültem a földre, és sírtam. Azt gondoltam magamban: „Végem van, most tényleg végem van. Az istenhitem útja a végéhez ért, és soha többé nem mehetek vissza a gyülekezetbe. Ezúttal tényleg megsértettem Isten természetét, és lehet, hogy egy napon meg kell majd bűnhődnöm.” Mikor erre gondoltam, olyan volt, mintha tőrt forgattak volna a szívemben; rendkívüli kétségbeesést és fájdalmat éreztem. Gyűlöltem magam, amiért képes voltam ilyesmit tenni. Hogyan bízhattam vakon Csia Hszin szavaiban? Nem volt mód arra, hogy jóvá tegyem azt a nagy zavart, amit a gyülekezeti életben okoztam, és minél többet gondoltam erre, annál jobban fájt a szívem. Úgy teltek a napjaim, hogy nem volt kedvem semmit csinálni. Nem tudtam enni és egy jót aludni, és idővel több mint 5 kilót fogytam. Mindennap olyan volt, mintha csak a halálra vártam volna. Azt hittem, hogy nincs többé esélyem a megmenekülésre, hogy büntetésre vagyok ítélve, és a pokolra kerülök. Olyan voltam, mint egy végső stádiumú rákos beteg, olyan negatív és kétségbeesett voltam, amennyire csak lehet egy ember. Úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis meg fogok halni, úgyhogy akár túl is eshetnék rajta. Amikor a legnagyobb fájdalmat és tehetetlenséget éreztem, eszembe jutott egy részlet Isten szavainak egy himnuszából, amelynek a címe: „Törekedj arra, hogy szeresd Istent, bármilyen nagy is a szenvedésed”: „Ma a legtöbb emberben nincs meg ez a tudás. Azt hiszik, hogy a szenvedésnek nincs értéke, a világ elutasítja őket, otthoni életüket gondok terhelik, nincsenek Isten kedvére, és kilátásaik lehangolóak. Egyesek oly mértékben szenvednek, hogy meg akarnak halni. Ez nem Isten iránti igaz szeretet; az ilyen emberek gyávák, nincs bennük állhatatosság, gyengék és alkalmatlanok!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Újra és újra meghallgattam ezt a himnuszt. Úgy tűnt, mintha Isten ezt a himnuszt arra használta volna, hogy elmondja nekem, hogy nem akarja, hogy ilyen gyenge és erőtlen legyek, hogy nem akarja, hogy elveszítsem a Belé vetett hitemet. Nagyon sok gonoszságot követtem el, és már olyan valaki voltam, akit kizártak, és jövőbeli büntetésre voltam ítélve, de Isten mégis megvilágosított, és arra vezetett, hogy erre a himnuszra gondoljak, nem hagyta, hogy még jobban elsüllyedjek a negativitásban. Ez rendkívül meghatott, és a szívemben megjelent egy reményfoszlány, és vele együtt egy kis erő is. Később tovább olvastam Isten szavait, amelyek így szóltak: „A gyakorlati Isten követéséhez meg kell lennie bennünk ennek az elhatározásnak: nem számít, mily hatalmas körülményekkel találkozunk, vagy milyen nehézségekkel szembesülünk, nem számít, mennyire gyengék vagy negatívak vagyunk, nem veszíthetjük el a hitet a beállítottságbeli változásunkban vagy az Isten által kimondott szavakban. Isten ígéretet tett az emberiségnek, és ez megköveteli az emberektől, hogy meglegyen bennük az elviseléséhez szükséges elhatározás, hit és kitartás. Isten nem szereti a gyáva alakokat, az elszánt embereket szereti. Még ha sok romlottságot fedtél is fel, még ha sokszor tértél is rossz útra, vagy számos vétket követtél is el, panaszkodtál Istenre, vagy a valláson belülről ellenálltál Istennek, vagy káromlást dédelgettél Ellene a szívedben stb. – Isten mindezt nem nézi. Isten csak azt nézi, hogy valaki törekszik-e az igazságra, és egy napon meg tud-e változni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember természetének megváltoztatása felé). Megértettem, hogy Isten nem szereti a gyávákat; Ő az elszánt embereket szereti. Bár kizártak, mert ilyen nagy gonoszságot követtem el, Isten mégis azt tartotta fontosnak, hogy meg tudok-e változni, vagy sem. Ha megváltozom, akkor még ha meg is halnék, és a végén büntetést is kapnék, akkor is megérné. Akkoriban időnként eszembe jutottak a himnuszszövegek és Isten szavai. Nagyon meghatódtam, és azt gondoltam, hogy Isten nem hagyott el. A legcsüggedtebb és legsötétebb időszakomban arra használta a szavait, hogy vezessen, bátorítson és vigasztaljon engem. Arra gondoltam, hogy Isten milyen nagyon szereti az embert, és hogy nem lehetek tovább negatív. Ettől kezdve mindennap korán keltem, kitartóan ettem és ittam Isten szavait, és elgondolkodtam azon, hogy milyen módon sértettem meg Istent.

Egy nap Isten e szavait olvastam: „Az egyházban sokaknak nincs ítélőképességük. Amikor olyan események történnek, hogy félrevezetik az embereket, épp ellenkezőleg, a Sátán oldalára állnak; sőt rendkívül sértve érzik magukat, ha a Sátán szolgájának nevezik őket. Bár az emberek azt mondhatnák, hogy nincs ítélőképességük, mindig az igaztalanság oldalán állnak, soha nem állnak az igazság oldalán a kritikus időkben, soha nem állnak ki és nem érvelnek az igazság mellett. Valóban hiányzik belőlük az ítélőképesség? Miért állnak épp ellenkezőleg a Sátán oldalára? Miért nem mondanak soha egyetlen tisztességes és észszerű szót sem az igazság érdekében? Vajon ez a helyzet valóban pillanatnyi zavarodottságuk miatt alakult ki? Minél kevesebb ítélőképességgel rendelkeznek az emberek, annál kevésbé képesek az igazság oldalára állni. Mit mutat ez? Nem azt mutatja-e, hogy az ítélőképesség nélküli emberek szeretik a bűnt? Nem azt mutatja-e, hogy ők a Sátán hűséges ivadékai? Miért van az, hogy mindig képesek a Sátán oldalára állni és az ő nyelvét beszélni? Minden szavuk és cselekedetük, az arckifejezésük, mind elegendő annak bizonyítására, hogy semmiképp sem az igazság szeretői, hanem olyan emberek, akik gyűlölik az igazságot. Az, hogy képesek a Sátán oldalán állni, elég bizonyíték arra, hogy a Sátán valóban szereti ezeket a kicsinyes ördögöket, akiknek élete azzal telik, hogy a Sátánért harcolnak. Hát nem eléggé világosak mindezek a tények?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). „Az ítélőképesség nélküliek kicsinyes trükkjei a pusztulásukhoz vezetnek a gonoszok keze által, akik elcsalogatják őket, hogy soha többé ne térhessenek vissza. Ők ezt a bánásmódot érdemlik meg, mert nem szeretik az igazságot, mert képtelenek az igazság oldalán állni, mert gonosz embereket követnek és gonosz emberek oldalán állnak, és mert összejátszanak a gonosz emberekkel és ellenállnak Istennek. Pontosan tudják, hogy amit ezek a gonosz emberek sugároznak, az gonosz, mégis megkeményítik a szívüket, és hátat fordítanak az igazságnak, hogy őket kövessék. Vajon ezek az emberek, akik nem az igazságot gyakorolják, hanem pusztító és utálatos dolgokat tesznek, nem mind gonoszságot követnek-e el? Bár vannak közöttük olyanok, akik királyokként mutatják magukat, és vannak, akik követik is őket, vajon az Istennek ellenálló természetük nem ugyanolyan? Milyen kifogásuk lehet arra, hogy azt állítsák, Isten nem menti meg őket? Milyen kifogásuk lehet arra, hogy azt állítsák, Isten nem igazságos? Vajon nem a saját gonoszságuk-e az, ami elpusztítja őket? Nem a saját lázadó mivoltuk az, ami a pokolba húzza le őket?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavait olvasva szégyelltem magam, és gyötrődtem. Az, hogy ilyen nagy gonoszságot tudtam elkövetni, nem pusztán azért volt, mert nem láttam tisztán; elsősorban azért volt, mert túlságosan nagy becsben tartottam a hírnevet és a státuszt. Csia Hszin azért nyert meg minket, hogy megóvja a vezetői státuszát. Nem ismertem fel a tettei mögött álló szándékokat, és azt sem néztem, hogy a szavai összhangban vannak-e a tényekkel. Én csak vakon kiálltam mellette, mert „az igazság harcosa” akartam lenni, és hivalkodni akartam. A lehetőséget is meg akartam ragadni, hogy vezetői státuszba kerüljek. Amikor a jelentést tartalmazó levelet írtuk, világosan éreztem, hogy nem vezet minket Isten. Nem tudtuk összeegyeztetni a véleményünket, és a szívem nem érzett nyugalmat. Mégis keményfejű voltam, és folytattam a levelet, követve ezt az antikrisztust a gonosz cselekedeteiben. A felső szintű nővér, aki a gyülekezetbe jött, beszélt velem, hogy segítsen nekem és leleplezzen engem, de én nem változtattam az irányon, mert féltem, hogy a többiek lenéznének, ha beismerném a hibáimat. Elmentem az összejöveteli helyekre, és önkényesen megítéltem a vezetőket és a dolgozókat, azt az információt terjesztve, hogy hamisak. Az volt a célom, hogy a testvérek elutasítsák a vezetőket és a dolgozókat, engem pedig nagyra tartsanak, hogy a jövőbeni választásokon esetleg engem válasszanak meg. Az általam keltett zavar miatt a testvérek nem tudtak összejövetelt tartani, és nem tudták normálisan enni és inni Isten szavait. A gyülekezeti testvérek felét félrevezettük, és együtt szembeszálltunk a vezetőkkel és a dolgozókkal. Isten azt akarta, hogy a testvérek normálisan összejöveteleket tarthassanak, közösséget vállalhassanak az Ő szavaival, és egyként jól végezhessék a kötelességeiket. Mikor Isten építette a gyülekezetet, a Sátán le akarta rombolni a munkáját. Eközben én a Sátán szolgájának és cinkosának szerepét játszottam, akadályoztam és megzavartam a gyülekezeti munkát. Mikor így viselkedtem, nemcsak a tisztánlátás pillanatnyi hiánya miatt álltam a rossz oldalra. Az én természetem ugyanolyan volt, mint Csia Hsziné; mindketten rendkívül szerettük a hírnevet és a státuszt. A státusz megszerzése érdekében rendezetlenséget teremtettünk a gyülekezetben, és kizártak, mert az igazságra törekvés helyett a státuszra törekedtem. Erre gondolva rendkívüli bűntudatot és önvádat éreztem. Letérdeltem a földre, és több mint százszor erősen megpofoztam magam. Kíméletlenül meg akartam büntetni magam, hogy ez a lecke megmaradjon az emlékezetemben. Imádkoztam is Istenhez: „Istenem! Gonoszat tettem. A státuszra törekedtem, és megzavartam a gyülekezeti munkát. Kész vagyok megtérni, megfelelő önvizsgálatot tartani, és megpróbálni megérteni a gonosz tetteimet.”

Ezután tovább folytattam az önvizsgálatot: „Miért szeretem olyan nagyon a státuszt, miért akarok mindig arra törekedni, és miért akarom azt mindig megszerezni? Miért vagyok képes ilyen gonosz dolgokat tenni?” Isten szavainak egy passzusát olvastam: „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavai által megértettem, hogy az alapvető oka annak, hogy képes vagyok ezeket a gonosz dolgokat megtenni, az, hogy túl arrogáns vagyok, túlságosan hiszek magamban, és túl nagyra tartom magam. Azt hittem, hogy mivel tudom hirdetni az evangéliumot és meg tudok oldani néhány problémát, ez azt jelenti, hogy értem az igazságot, és rendelkezem valósággal. Így képes voltam vakon hinni magamban és meggondolatlanul cselekedni, és ennek eredményeként követtem el mindazokat a gonosz tetteket. Amikor Csia Hszin eltávolítására került sor, soha nem kerestem megfelelően az igazság alapelveit. Láttam, hogy Csia Hszin képes lemondani, feláldozni magát, szenvedni, és áldozatot hozni a kötelességében, ezért úgy gondoltam, hogy az igazságot gyakorolja, és rendelkezik a Szentlélek munkájával. Arra gondoltam, hogy az igazságra való törekvés nélkül ki lenne képes mindezeket a dolgokat ilyen mértékben megtenni? Valójában amikor tisztán akarjuk látni, hogy valaki rendelkezik-e a Szentlélek munkájával, nem ítélhetünk az alapján, hogy látszólag szenved, áldozatot hoz, lemond dolgokról, és feláldozza magát. Ezeket a dolgokat minden lelkes ember meg tudja tenni. Elsősorban azt kell megnézni, hogy az illető képes-e imádkozni Istenhez, amikor történik vele valami, képes-e elengedni önmagát, keresni az igazságot, van-e olyan szíve, amely féli Istent és alárendeli magát Istennek, még akkor is, ha az nem felel meg a saját elképzeléseinek. Ezenkívül képesnek kell lennie arra, hogy Isten választott népét Isten szavainak megtapasztalására és önmaguk megértésére vezesse, és a kötelességei során meg kell oldania a testvérek problémáit is. Ez az, amit egy vezetőnek és egy dolgozónak tennie kell. Csia Hszin képtelen volt vezetői munkát végezni, pláne nem rendelkezett a Szentlélek munkájával. Amikor az emberek leleplezték a problémáit, nem fogadta el, sőt, panaszkodott a vélt igazságtalanságok miatt, és félrevezetett minket. Szándékosan terjesztette köztünk azt az információt, hogy az ellene tett feljelentések valótlanok, rángatott minket, hogy kiálljunk mellette. Félrevezetett minket, és azt mondta az embereknek a gyülekezetben, hogy a vezetők és a dolgozók elnyomják őt, ami ahhoz vezetett, hogy a gyülekezet frakciókra szakadt, és káoszba süllyedt. Csia Hszin lemondott dolgokról, és kissé feláldozta magát, de egyáltalán nem kereste az igazságot, amikor történt vele valami, nem gondolkodott el önmagán, és nem próbálta megérteni önmagát. Hogy megőrizze a státuszát, bomlasztott és zavart keltett, és aláásta a gyülekezet munkáját. Mindazt, hogy feláldozta magát és szenvedett, azért tette, hogy megőrizze a státuszát és kielégítse a személyes vágyát a státusz iránt. Amint valaki veszélyeztette a státuszát, olyan gonosz tetteket hajtott végre, mint a frakcióalakítás és a viszálykeltés. Igazságot gyűlölő természete volt; egy ravasz, csalárd, alattomos és ádáz antikrisztus volt. Egyáltalán nem láttam tisztán. Követtem Csia Hszint a gonosz cselekedetekben, és az összejövetelek során megítéltem a vezetőket és a dolgozókat, ennek eredményeként a testvéreket félrevezettem, az én oldalamra álltak, kizárva a vezetőket és a dolgozókat. Ez súlyos zavarokat okozott a gyülekezeti életben. Olyan nagy gonoszságot követtem el, mégis azt gondoltam, hogy van igazságérzetem; valóban olyan zavarodott és olyan arrogáns voltam, hogy minden józan eszemet elvesztettem. Ha csak egy kicsit is megértettem volna az igazságot, és istenfélő szívem lett volna, nem tettem volna ilyen nagy gonoszságot. Megértettem, hogy nagy hiányosságaim vannak, és hogy nagyon arrogáns vagyok. Óriási szükségem volt Isten fenyítésére és fegyelmezésére, hogy megtisztítson és megváltoztasson engem!

Később tovább olvastam Isten szavaiból: „Mielőtt Isten elküldi az Ő dühét, Ő már mindennek a lényegét tisztán és teljes mértékben észlelte, és már megfogalmazta pontos, világos definícióit és következtetéseit. Így Isten célkitűzése mindenben, amit tesz, kristálytiszta, éppúgy, mint az Ő hozzáállása. Ő nem zavaros fejű, vak, megfontolatlan vagy gondatlan, és semmiképpen sem elvtelen. Ez Isten haragjának gyakorlati aspektusa, és Isten haragjának e gyakorlati aspektusa miatt érte el normális létezését az emberiség. Isten haragja nélkül az emberiség abnormális életkörülmények közé süllyedne, és minden igazságos, szép és jó dolog elpusztulna és megszűnne létezni. Isten haragja nélkül a teremtett lények létezésének törvényeit és szabályait megszegnék, sőt fenekestül felforgatnák. Az ember megteremtése óta Isten folyamatosan használja az Ő igazságos természetét az emberiség normális létezésének biztosítására és fenntartására. Minthogy az Ő igazságos természete haragot és fenséget foglal magában, minden elvetemült ember, dolog és tárgy, valamint minden, ami megzavarja és károsítja az emberiség normális létezését, büntetésben részesül, visszaszorul és megsemmisül az Ő haragjának eredményeként” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). „Isten azért rendelkezik ezzel a fajta igazságos természettel, mert gyűlöli a gonoszságot, a sötétséget, a lázadó mivoltot és a Sátán elvetemült tetteit – az emberiség megrontását és felfalását –, mert Ő gyűlöl minden bűnös, Neki ellenszegülő cselekedetet, valamint az Ő szent és makulátlan lényege miatt. Ezért nem tűri Ő, hogy bármely teremtett vagy teremtetlen lény nyíltan szembeszegüljön vagy vetélkedjen Vele. Még egy olyan egyénnek is, aki felé Ő egyszer már irgalmat mutatott, vagy akit Ő kiválasztott, csak provokálnia kell az Ő természetét és vétenie az Ő türelmének és hosszútűrésének alapelvei ellen, és Isten máris szemernyi irgalom vagy habozás nélkül rászabadítja és feltárja igazságos, sérelmet nem tűrő természetét” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Isten szavain keresztül megértettem, hogy Isten igazságos természetét nem sértheti meg az ember. Istennek alapelvei vannak valaki elítélésére és kiiktatására. Ez nem egy pillanatnyi impulzus, és nem valami véletlenszerű dolog, hanem akkor történik, amikor Ő átlátja az illető lényegét. Az alatt az idő alatt, amikor gonoszat tettem, a testvérek többször tanácsot adtak nekem, és kértek, hogy gondolkodjak el magamon, hogy ne bomlasszak és ne keltsek zavart. Én azonban ezt nem fogadtam el, és valahányszor valakinek a közössége nem felelt meg az én nézeteimnek, szembeszálltam vele, ami oda vezetett, hogy a gonosz tetteim egyre súlyosabbá váltak. A kezdeti engedetlenségemtől kezdve a később általam okozott zavarásig, végül pedig a gyülekezet megosztásáig, minden egyes ilyen gonosz cselekedet az arroganciám, az önhittségem, az igazsággal szembeni idegenkedésem és gyűlöletem bizonyítéka volt. Olyan arrogáns és hajthatatlan voltam, egy könnycseppet sem ejtettem, amíg nem láttam meg a saját síromat. Isten már többször adott nekem lehetőséget a megtérésre, de én mindet elutasítottam. Ha a gyülekezet nem zárt volna ki, sem Isten haragja, sem a gyülekezet káosza nem enyhült volna. Arra gondoltam, hogy mielőtt Isten elpusztította Szodomát, többször figyelmeztette a város lakóit, hogy meg kell térniük, de ők makacsul Ellene szegültek, és egy cseppnyi bűnbánatot sem mutattak. Végül Isten rászabadította haragját Szodomára, és elpusztította a várost. Most személyesen megtapasztaltam Isten igazságos természetét, és bár a szívemet nagy kínok és fájdalmak gyötörték, ez megállított a gonosz tetteimben, és megmutatta nekem, hogy Isten természetét nem lehet megsérteni, és hogy az igazság és az igazságosság az, ami hatalmat gyakorol a gyülekezetben. Már az a tény, hogy Isten hagyta, hogy tovább lélegezzek, és nem vette el az életemet, az Ő irgalmának jele volt. Ha továbbra sem gondolkodnék el magamon, és nem próbálnám megérteni magam, akkor Isten végül elpusztítana. Isten színe elé járultam, és imádkoztam Hozzá: „Istenem! Gonoszat tettem, és megsértettem a Te természetedet. Az, hogy kizártak, a Te igazságosságod. A múltbéli vétkeimet nem lehet jóvátenni, és most azért élek, hogy megértsem magam, és bűnbánatot tartsak Előtted.” Elhatároztam, hogy a jövőbeni kimenetelemtől függetlenül az igazságra fogok törekedni, levetem a romlott beállítottságomat, és nem törekszem többé a hírnévre és a státuszra. Ha Isten egy nap valóban elpusztítana engem, az még mindig az Ő igazságossága lenne. Nem fűztem nagy reményeket a királyságba való belépéshez; csak újra akartam kezdeni, igaz teremtett lény akartam lenni. Szívemben imádkoztam Istenhez, és azt mondtam, hogy ha ad még egy esélyt, kész vagyok a gyülekezet egyik legkisebb követője lenni. Bármilyen nekem kiosztott kötelességet kész voltam végezni; nekem elég volt az is, ha csak tehettem valamit Isten házáért. Később a gyülekezet rám talált, és megkértek, hogy segítsek a testvéreknek vásárolni. Nagy megtiszteltetésnek éreztem.

Egy nap 2016 áprilisában egy vezető eljött hozzám, és azt mondta nekem: „A gyülekezet újra befogadott téged, és a testvérek többsége egyetértett ezzel a döntéssel.” Akkor annyira elérzékenyültem, hogy azt sem tudtam, mit mondjak. Miután a vezető elment, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A szívemben folyamatosan hálát adtam Istennek, és dicsőítettem Őt! Imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem számítottam arra, hogy esélyt adsz nekem a gyülekezetbe való visszatérésre. Köszönöm, hogy mellettem állsz, hogy megvilágosítasz és útmutatást adsz, hogy megértsem magam! Istenem! Kész vagyok megbecsülni ezt a lehetőséget, és garantálom, hogy többé nem fogok gonoszat tenni és zavart okozni. Ha visszatérek a régi beállítottságomhoz és megzavarom a gyülekezetet, kész vagyok elfogadni a büntetésedet.”

Miután visszatértem a gyülekezetbe, hamarosan elkezdtem végezni a kötelességemet. Egyszer a gyülekezet vezetője eljött hozzám, és vendéglátói kötelesség végzésével bízott meg. Azt gondoltam magamban: „Hogy kényszeríthetnek erre a kötelességre? Ez nem az idősebb korosztály kötelessége? Ha a testvérek meghallják ezt, mit fognak gondolni rólam?” Volt néhány gondolatom a vezetővel kapcsolatban, és úgy éreztem, hogy egy jelentéktelen munkára pazarolják a tehetségemet. Később azonban olvastam Isten szavait, amelyek így szóltak: „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól teljesítsék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy valami nagy vállalkozást vigyenek véghez. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek gyakorlatiasan megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy hatalmas vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy rendületlenül az Ő szavai szerint gyakorolj. Isten szavai hallatán tedd meg azt, amit megértettél, végezd el azt, amit felfogtál, emlékezz jól arra, amit hallottál, és amikor majd eljön a gyakorlás ideje, akkor Isten szavai szerint gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá, és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai által megértettem, hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy nagy jelentőségű munkát végezzek. Azt akarta, hogy gyakorlatias módon végezzem a kötelességemet. Még ha ez egy hétköznapi kötelesség is, amíg Isten szavaira hallgatok, és az Ő elvárásai szerint végzem azt, elég lesz. Nem végezhettem a kötelességemet a saját preferenciáim szerint; a gyülekezeti munka szükségleteire kellett alapoznom. Alá kell vetnem magam a gyülekezet rendelkezéseinek, és csendben kell dolgoznom, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ezt tenné egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember. Az, hogy most szembesültem ezzel a kötelességgel, felfedett és próbára tett engem. Ilyen körülmények nélkül azt gondoltam volna, hogy eléggé alávetem magam Istennek, és hogy az arrogáns beállítottságom, valamint a hírnévre és a státuszra törekvés iránti vágyam már megváltozott. A valóságban még mindig elég arrogáns és önhitt voltam; vad ambícióim és vágyaim voltak, és nem akartam a legkisebb lenni a tömegben. Ez volt az igazi érettségem. Ahhoz, hogy megtisztuljak és megváltozzak, meg kellett tapasztalnom, hogy Isten szavai megítélnek és megfenyítenek, valamint a próbatételeket és a finomítást is. Ezt felismerve elfogadtam ezt a kötelességet. Bár nem tudtam főzni, szorgalmasan meg tudtam tanulni, miközben a kötelességemet végeztem, és az alapelvek szerint vendégül láttam a testvéreket. Így cselekedve a szívem megnyugodott. Hála Istennek, hogy megmentett!