2022-ben, amikor gyülekezetvezető voltam, az arroganciám, az önelégültségem és az önkényességem miatt azt akartam, hogy mindenben enyém legyen az utolsó szó. Ez azt eredményezte, hogy a testvért, akivel együtt dolgoztam, korlátoztam, és akadályoztam a gyülekezet munkáját. A felső vezető leleplezett és megmetszett az arroganciámért és önelégültségemért, valamint azért, mert teljes mértékben az antikrisztusok útját követtem, és elbocsátottak. Az elbocsátásom után nagyon elcsüggedtem. Elgondolkodtam azon, hogy több mint húsz éve hittem Istenben, hogy már nem egyszer elbocsátottak az arroganciám és az önelégültségem miatt, és hogy azóta sem változtam sokat. Úgy éreztem, hogy onnantól fogva jól kell viselkednem a kötelességeimben, hogy nem lehetek többé olyan arrogáns, és nem követhetem el újra a régi hibáimat, különben soha többé nem lesz esélyem az üdvösségre. Később, miután Isten szavait olvastam, és elgondolkodtam, rájöttem, hogy valóban arrogáns és önelégült vagyok, és hogy állandóan korlátozom a testvéremet, amikor együtt dolgozunk, ráerőltetve a saját kívánságaimat és elképzeléseimet, és engedelmességre kényszerítve őt. Ennek következtében a munka késedelmet szenvedett. Újra és újra megmetszettek, mégsem gondolkodtam el ezen. Valóban az antikrisztusok útját követtem. Mély gyűlöletet éreztem magam iránt, és elhatároztam, hogy onnantól fogva jól és kitartóan fogom végezni a kötelességeimet.

Egy kicsivel később a vezető azzal bízott meg, hogy készítsem össze az emberek kitakarításához szükséges anyagokat, és Li Hszin nővért tették meg munkatársamnak. Arról kérdeztek, hogy mennyire értettem meg arrogáns és önhitt beállítottságomat az alatt az időszak alatt, amíg ezen gondolkodtam, és azt akarták, hogy egy ideig próbaidősként végezzem ezt a kötelességet, hogy lássák, hogyan mennek a dolgok. Amikor ezt hallottam a vezetőtől, fájó érzés töltött el, és azt gondoltam: „Hát nem csak átmeneti dolog a próbaidő? A kötelességeimet újra és újra az arrogáns beállítottságom alapján végeztem, és ezzel csak akadályoztam és gátoltam a gyülekezet munkáját. Ha újra a régi hibáimba esek, lehet, hogy örökre elveszítem a lehetőséget, hogy a kötelességeimet végezzem, és teljességgel véget ér istenhívő életem. Ez alkalommal meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, engedelmesnek kell lennem, és meg kell tennem, bármit is kérnek tőlem. Nem lehetek arrogáns, önelégült és agresszív, mint korábban.” Később, miközben a kötelességeimet végeztem, észrevettem, hogy Li Hszint családi ügyek korlátozzák, nincs meg benne a teher érzete a kötelességei iránt, és hogy néhány anyag, amit rendezni kellett volna, nem lett meg időben, ezért arra gondoltam, hogy felhívom erre Lin Hszin figyelmét. De amikor már éppen közösséget akartam vállalni vele, újra felidéződtek bennem a vezető szavai, és eszembe jutott, hogy korábban már elbocsátottak az arroganciám, önelégültségem és önkényességem miatt, és azért, mert mindenben én akartam az utolsó szót, ami korlátozott másokat, és akadályozta a gyülekezet munkáját. Még próbaidőn voltam ebben a kötelességben, ráadásul a vezető nem kért meg, hogy vizsgáljam át Li Hszin munkáját. Ha rámutatnék a problémáira, vajon nem azt gondolná Li Hszin, hogy túl arrogáns vagyok, és túllépem a hatáskörömet? Nem azt gondolná, hogy néhány napnyi engedelmesség után visszatértem a régi szokásaimhoz? Ezt szem előtt tartva inkább nem mondtam semmit.

Később a vezető többször is rámutatott, hogy a Li Hszin által összerendezett anyagok hiányosak, hogy egy bizonyos álhívő anyagát újra össze kell gyűjteni és rendszerezni a korábbi pontatlan értékelések miatt, és ez késlelteti a haladást. Komoly bűntudatom volt. Ha időben közösséget vállaltam volna, és felhívtam volna Li Hszin figyelmét erre, akkor ez nem történt volna meg. A bűntudatom közepette rábukkantam Isten szavainak két passzusára: „Ha valaki sok éven át hisz Istenben, és átél számos kudarcot és visszalépést, valamint megtapasztalja Isten kinyilatkoztatását és metszését, akkor normális körülmények között ezekből a kudarcokból tanulva el kellene gondolkodnia magán, és meg kellene ismernie önmagát, keresnie kellene az igazságot a problémák megoldása érdekében, és meg kellene találnia Isten szavaiban a kudarcainak és a botlásainak az okait, valamint a gyakorlás követendő útját. Az antikrisztusok azonban nem ezt teszik. Többszöri botlás és kudarc után tovább romlik a viselkedésük: egyre több és súlyosabb kételyük lesz Istennel kapcsolatban, egyre intenzívebben vizsgálják Istent, egyre mélyebbé válik az Istennel szembeni gyanakvásuk, a szívükben pedig teljes mértékben tartózkodni fognak Istentől. A tartózkodásukat leginkább a panaszkodás, a düh, a dacosság és a felháborodás jellemzi, sőt, fokozatosan kialakul bennük az Istennel szembeni tagadás, ítélkezés és kárhoztatás is. Vajon nem kerülnek ezzel egyre nagyobb veszélybe?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Második rész)). „Az antikrisztusok Istenhez, az Isten által elrendelt környezetekhez, emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, valamint az ő Isten általi felfedésükhöz, megfegyelmezésükhöz és az ezekhez hasonló dolgokhoz való hozzáállása alapján ítélve felfedezhető-e bennük a legcsekélyebb szándék az igazság keresésére? Felfedezhető-e bennük a legcsekélyebb szándék arra, hogy alávessék magukat Istennek? Felfedezhető-e bennük a legkisebb hit abban, hogy mindez nem véletlen, hanem Isten szuverenitása alatt áll? Rendelkeznek-e ezzel a megértéssel vagy tudatossággal? Nyilvánvalóan nem. Kijelenthető, hogy a tartózkodásuk gyökere az Isten iránti kétségeikből ered. Az is kijelenthető, hogy az Istennel szembeni gyanakvásuk gyökere szintén az Isten iránti kétségeikből ered. Az Istennel kapcsolatos vizsgálódásuk eredménye, hogy gyanakvóbbá és ugyanakkor tartózkodóbbá is válnak Istennel szemben. Az antikrisztusok gondolkodásmódjából eredő különböző gondolatok és nézőpontok, valamint az e gondolatok és nézőpontok uralma alatt kialakuló különböző megközelítések és viselkedések alapján ítélve ezek az emberek egész egyszerűen észszerűtlenek. Nem képesek megérteni az igazságot, nem képesek valódi hitet kialakítani Isten iránt, nem képesek teljesen elhinni és elismerni Isten létezését, hogy Isten szuverén minden teremtett dolog felett, hogy Ő szuverén mindenek felett. Mindez az elvetemült beállítottságlényegükből fakad” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Második rész)). Szembesülve Isten szavainak leleplezésével, úgy éreztem, hogy tényleg megítélnek. Hát nem pontosan az én állapotomat leplezte le Isten? Amióta elbocsátottak, azóta az óvatosság és a félreértés állapotában élek. Korábban azt hittem, hogy az arroganciám, az önelégültségem és az önkényességem miatt bocsátottak el többször is. Azt gondoltam, hogy nem sokat változtam, még azután sem, hogy több mint húsz éve hittem Istenben, továbbra is az arrogáns beállítottságom szerint éltem, és hogy ha még mindig nem történik valódi változás, akkor felfednek, örökre kiiktatnak, és többé nem lesz lehetőségem arra, hogy végezzem a kötelességeimet. Amikor a vezetőtől azt hallottam, hogy próbaidőre engedélyezik a kötelességem teljesítését, az még inkább gyanakvással és óvatossággal töltött el, és hogy elkerüljem az újbóli felfedést és kiiktatást, teljesen zárkózottá váltam, minden napomat félelem és óvatosság közepette éltem. Amikor észrevettem, hogy a nővér, akivel együtt dolgozom, felületesen és a teher érzete nélkül végzi a kötelességeit, tudtam, hogy óvnom kell a gyülekezet munkáját azzal, hogy rámutatok a problémáira, de attól féltem, hogy a nővér arrogánsnak tart majd, és azt gondolja, hogy már néhány nappal a kötelességeim megkezdése után kezdek visszatérni a rossz szokásaimhoz, ezért szemet hunytam a dolog felett. Ez végül kárt okozott a munkában. Isten szavaiból láttam, hogy amikor az antikrisztusokat felfedik többszöri kudarc és bukás megtapasztalása után, nemcsak hogy nem gondolkodnak el önmagukon, hanem még óvatosabbak lesznek Istennel szemben, attól tartva, hogy a legkisebb hiba is megfosztja őket a jövőjüktől és a sorsuktól. Emiatt folyamatosan óvatosak Istennel szemben. Mi a különbség az általam mutatott beállítottság és egy antikrisztusi beállítottság között? Elgondolkodtam azon, hogy az arroganciám, az önelégültségem és az igazság elutasítása nagy kárt okozott a gyülekezet munkájának. A vezető emlékeztetői a gyülekezet munkájának érdekét szolgálták, arra ösztönöztek, hogy jobban gondolkodjak el a végzetes hibáimon, hogy tanulhassak a kudarcaimból, és többé ne az arrogáns beállítottságaim szerint éljek. Ez Isten szeretete volt. De ahelyett, hogy elfogadtam volna ezt Istentől, gyanakvó és kétkedő voltam. Láttam, hogy valóban csalárd és elvetemült vagyok!

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavainak fényében láttam, hogy az általam felfedett beállítottság ugyanaz, mint az antikrisztusi beállítottság, amit Isten leleplezett. A végzett kötelességektől függetlenül ezeket mindig az áldások elnyeréséhez kötöttem, és az áldások elnyerését ugyanolyan fontosnak tartottam, mint magát az életet. Minden helyzetben először a saját sorsomat és rendeltetési helyemet vettem figyelembe. Amikor elbocsátottak és felfedtek, nem járultam Isten elé, hogy elgondolkodjak, és megértsem magam, ehelyett óvatossá váltam Istennel szemben, és félreértettem Őt, csak a saját jövőmre és rendeltetési helyemre gondoltam. Amikor újra végeztem a kötelességeimet, a gondolataim még inkább összezavarodtak, és minden helyzetet túlbonyolítottam a fejemben, attól félve, hogy egy rossz lépés a felfedésemhez vezetne, rossz sorsot és rendeltetési helyet eredményezne a számomra. Amikor láttam, hogy Li Hszin nővér a rossz állapota miatt negatívan viselkedik, és hogy halogatja a kötelességeit, tudtam, hogy óvnom kellett volna a gyülekezet munkáját azzal, hogy felhívom Li Hszin figyelmét a problémákra, és segítek neki jól végezni a munkáját, de aggódtam, hogy Li Hszin azt fogja hinni, hogy arrogáns és önelégült vagyok, és hogy nem változtam meg, így elhanyagoltam a gyülekezeti munkát. A szerint a sátáni méreg szerint éltem, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, csak azért végeztem a kötelességeimet, hogy áldásokat és előnyöket szerezzek, és a jövőmet és a rendeltetési helyemet mindennél fontosabbnak tekintettem. Egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait vagy a gyülekezet munkáját. Kész voltam rá, hogy megtegyem, ami hasznos a számomra, de ha valami nem volt hasznos a számomra, azt figyelmen kívül hagytam, még akkor is, ha láttam, hogy kárt okoz a gyülekezet munkájának. Igazán önző és hitvány voltam! Pálra gondoltam a damaszkuszi úton. Miután az Úr Jézus nagy világossággal lesújtott rá, bár Pál elismerte, hogy ő az Úr Jézus legfőbb üldözője, mégsem tanúsított igazi bűnbánatot. A legcsekélyebb mértékben sem gondolkodott el, és nem értette meg a saját természetlényegét, amikor ellenállt Istennek, és miközben a felszínen keményen dolgozott, és messze földekre elutazott, hogy az evangéliumot hirdesse, a szándéka az volt, hogy koronáért és jutalomért alkudozzon Istennel. Hát nem ugyanúgy gondolkodtam a törekvésekről, és nem ugyanazon az úton jártam, mint Pál? Megpróbáltam kihasználni és becsapni Istent. Láttam, hogy mennyire nincs emberi mivoltom. Olyan voltam, mint egy megalkuvó és álhívő, aki beférkőzik Isten házába, és ha nem változtatom meg a törekvéssel kapcsolatos nézeteimet, nemcsak hogy nem kapom meg Isten jóváhagyását, de végül szembe kell néznem azzal, hogy megbüntetett.

Később rábukkantam Isten szavainak egy passzusára: „Időnként Isten arra használ egy bizonyos ügyet, hogy felfedjen vagy fegyelmezzen téged. Akkor vajon ez azt jelenti, hogy kiiktatott téged? Azt jelenti-e, hogy elérkezett a véged? Nem. [...] Valójában az emberek aggodalma sok esetben saját önzésükből fakad. Általánosságban szólva, ez attól való félelem, hogy nem lesz kimenetelük. Mindig arra gondolnak: »Mi van, ha Isten felfed, kiiktat, és elutasít?« Ez a te félreértelmezésed Istenről; ezek csupán a te egyoldalú feltételezéseid. Rá kell jönnöd, hogy mi Isten szándéka. Amikor az embereket felfedi, nem azért teszi, hogy kiiktassa őket. Azért fedi fel az embereket, hogy leleplezze hiányosságaikat, hibáikat és természetlényegüket, hogy megismerjék önmagukat, és képessé váljanak az igazi bűnbánatra; ennélfogva az emberek felfedése azért történik, hogy segítse életük növekedését. Tiszta megértés nélkül az emberek hajlamosak félreérteni Istent, valamint negatívvá és gyengévé válni. Akár még kétségbe is eshetnek. Valójában az, hogy Isten felfed, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Azért van, hogy segítsen felismerni saját romlottságodat, és hogy megbánásra késztessen téged. Gyakran előfordul, hogy Istennek fegyelmeznie kell az embereket, mivel lázadnak, és nem keresik az igazságban a megoldást, amikor romlottságot tárnak fel. Ezért néha felfedi az embereket, leleplezve rútságukat és szánalmasságukat, megismertetve őket önmagukkal, ami segíti életük növekedését. Az emberek felfedése két különböző dologra utal. A gonosz emberek számára a felfedés azt jelenti, hogy ki vannak iktatva. Azok számára, akik képesek elfogadni az igazságot, ez egy emlékeztető és figyelmeztetés; arra készteti őket, hogy önvizsgálatot tartsanak, hogy meglássák valódi állapotukat, és hogy felhagyjanak az önfejűséggel és a vakmerőséggel, mert veszélyes lenne így folytatni. Az emberek ily módon való felfedése azért történik, hogy emlékeztesse őket arra, hogy kötelességük teljesítése során nehogy zavarodottakká és figyelmetlenekké váljanak, vegyék komolyan a dolgokat, ne elégedjenek meg csupán néhány eredménnyel, és ne gondolják azt, hogy elfogadható színvonalon teljesítették kötelességüket, holott valójában Isten követelményeihez mérten messze alulmaradtak, és mégis elbizakodottak, és azt hiszik, hogy jól csinálják. Ilyen körülmények között Isten fegyelmezni, figyelmeztetni és emlékeztetni fogja az embereket. Néha Isten felfedi a rútságukat – ami nyilvánvalóan emlékeztetőül szolgál. Ilyenkor önvizsgálatot kell tartanod. A kötelességed ily módon való teljesítése nem megfelelő, lázadó mivolt van benned, túl sok a negatív tényező, minden, amit teszel, felületes, és ha még mindig nem bánod meg, akkor meg kell büntetni téged. Amikor Isten olykor-olykor megfegyelmez, vagy felfed téged, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Ezt a dolgot helyesen kellene megközelíteni. Még ha ki is iktat, akkor is el kell fogadnod és alá kell vetned magad annak, és sietned kell, hogy elgondolkodj és megbánd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásával és Istennek alávetve érhetünk el változást a beállítottságunkban). Miután elolvastam Isten szavait, mélyen elszégyelltem magam, és bűntudatom támadt. Sokszor olvastam már Isten ezen szavait, gyakran beszéltem Isten igazságos természetéről, és arról, hogy Isten azért fedi fel az embereket, hogy megmentse őket, lehetővé téve számukra, hogy jobban elgondolkodjanak magukon és megértsék magukat, de amikor felfedtek és elbocsátottak, azt gyanítottam, hogy Isten ki akar iktatni, és nem láttam nyomát sem Isten szeretetének, sem az üdvösségnek. Bár úgy tűnt, hogy végzem a kötelességeimet, a szívem zárva maradt Isten előtt. Elgondolkodtam a hitben töltött éveimen. Arrogáns természetem miatt sokszor felfedtek és elbocsátottak, Isten mégsem iktatott ki a vétkeim miatt, hanem ehelyett a testvéreim általi leleplezést és az ő segítségüket, valamint a Saját szavainak megvilágosítását és útmutatását használta fel arra, hogy segítsen nekem elgondolkodni, megtérni és megváltozni. Amikor némi megértésre tettem szert, és valamennyire megváltoztam, Isten adott még egy lehetőséget, hogy végezzem a kötelességeimet. Ha Isten valóban a felfedett romlottság alapján határozza meg az emberek sorsát, már régen meg kellett volna büntetnie, és nem lennék még ma is életben. Mint ahogy ez a közelmúltbeli elbocsátás is teljes egészében annak volt köszönhető, hogy nem törekedtem az igazságra, és az antikrisztusok útját jártam, ami súlyosan akadályozta és gátolta a munkát. Ezt az alapelvek szerint kezelték, és ez a bánásmód teljesen feltárta Isten igazságosságát. Ha nem bocsátottak volna el időben, arrogáns hajlamom miatt a végén sok gonoszságot követtem volna el, és azzal szembesültem volna, hogy Isten megbüntetett. Az ilyen elbocsátás valóban Isten üdvössége és oltalma volt, mert enélkül soha nem gondolkodtam volna el igazán magamon, nem értettem volna meg magamat, és azon sem gondolkodtam volna el, hogy rossz úton járok. Letérdeltem hát, és Istenhez imádkoztam: „Istenem! Nem akarok többé az óvatosság és a félreértés állapotában élni, kész vagyok bűnbánatot tartani és jól teljesíteni a kötelességeimet, és csak azt kérem, hogy irányíts és vezess engem.”

Az imádságom után Isten szavaiból olvastam: „Nem számít, melyek a személyes gondolataid és vélekedéseid, ha vakon úgy döntesz, hogy ezek helyesek, és ily módon kell csinálni a dolgokat, akkor ez arrogancia és önelégültség. Ha vannak olyan ötleteid vagy vélekedéseid, amelyeket helyesnek érzel, de nem hiszel teljesen magadban, és keresés, valamint beszélgetés révén meg tudod erősíteni ezeket, ezt jelenti az, hogy nem vagy önelégült. A cselekvés értelmes módja az, ha megvárod, míg megkapod mindenkinek a támogatását és jóváhagyását” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). „Ha biztos vagy abban, hogy találtál egy problémát, és szíved mélyén megérted, hogy ezt a problémát meg kell oldani, különben hátráltatni fogja a munkát, de mégsem tudod betartani az alapelveket, és félsz, hogy megbántasz másokat, akkor vajon milyen probléma áll fenn? Miért félsz az alapelvek betartásától? Ez egy komoly kérdés, és összefüggésben van azzal, hogy szereted-e az igazságot, és van-e igazságérzeted. Hangot kell adnod a véleményednek, még akkor is, ha nem tudod, hogy az helyes-e. Ha van véleményed vagy ötleted, ki kell mondanod azt, és hagynod kell, hogy a többiek értékeljék. Ez javadra szolgál majd, és valamennyire hozzájárul a probléma megoldásához” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Pontosan mi az, amire az emberek támaszkodnak, hogy éljenek?). Miután alaposan átgondoltam Isten szavait, megértettem, hogy az arrogáns természetünkből fakadóan másokat korlátozni és rangra hivatkozva fellépni nem ugyanaz, mint az igazságot gyakorolni Isten háza érdekeinek védelméért. Az arrogancia és az önelégültség azt jelenti, hogy az igazságalapelvek keresése nélkül teszünk dolgokat mindig a saját nézőpontunkhoz ragaszkodva, és nem fogadjuk el mások javaslatait. Jól tudjuk, hogy a tetteink nem felelnek meg az igazságnak, mégis azt akarjuk, hogy mások hallgassanak ránk, mindent a saját gondolataink és véleményünk szerint csinálunk, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben figyelembe vennénk Isten házának az érdekeit. Ez arrogancia, önelégültség, és arra irányuló szándék, hogy a tekintélyünket érvényesítsük. Amikor például vezető voltam, mindent én irányítottam. Soha nem működtem együtt és nem beszéltem meg a dolgokat másokkal, és nem engedtem meg nekik, hogy beavatkozzanak, mindig azt akartam, hogy mások igazodjanak az én elképzeléseimhez és szándékaimhoz, és soha nem fogadtam el észszerű javaslatokat a testvéreimtől. Ez arrogancia és önelégültség volt. Ha azt látom, hogy valaki olyasmit tesz, amivel megszegi az alapelveket, és akadályozza a gyülekezet munkáját, függetlenül attól, hogy ez az én felelősségem-e, vagy egy olyan emberé, akit én felügyelek, le kell őt lepleznem, és segítenem kell neki. Ezzel megóvom Isten házának az érdekeit, és megmutatkozik az igazságérzetem. Ez nem arrogancia vagy önelégültség. Isten az ember tettei mögött meghúzódó szándékokat nézi, és függetlenül attól, hogy a vezetők intézkedtek-e, mindaddig, amíg valami a gyülekezet munkájával és Isten házának érdekeivel kapcsolatos, mindenki felelősséggel tartozik azért, hogy megóvja ezeket a dolgokat. Az ilyen emberek valóban Isten házának a részei. Felismerve ezt, megkerestem Li Hszint, hogy közösséget vállaljak vele, és rámutassak a problémáira, és hogy megértsem, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a kötelességeiben. A közösségünk révén némileg javult az állapota. Egyszer észrevettem, hogy Li Hszin helytelenül osztályozott néhány anyagot egy álhívő kitakarításával kapcsolatban, ezért felhoztam Isten erre vonatkozó szavait és alapelveit, hogy közösséget vállaljak vele. A közösségünk után Li Hszin képes volt felfogni néhány alapelvet. A megértésem és a változás, ami végbement bennem, mind Isten szavai vezetésének és útmutatásának köszönhető. Hála Istennek!