2019 júniusában egy másik vidékre mentem a kötelességeimet végezni. Több mint egy évig nem tértem haza, így a nem hívő férjem feljelentett engem és édesanyámat. Hogy elkerüljem a rendőrségi letartóztatást, azóta sem mertem hazatérni, és édesanyámat sem mertem meglátogatni. Gyakran gondoltam rá: „Édesapám korán elhunyt, édesanyám egyre idősebb, és nincsenek rokonai, akik gondoskodnának róla. Most, hogy a férjem feljelentette, nem mer kapcsolatba lépni a testvérekkel. Nem tudom, milyen állapotban van, vagy hogy van most.” Édesanyám keményen dolgozott, hogy felneveljen, és most, hogy idős lett, és gondozásra szorult, nemcsak hogy nem tudtam mellette lenni, hogy ellássam gyermeki kötelességemet, de még miattam is keveredett bajba, és félelemben kellett élnie. Valahányszor erre gondoltam, nagyon kétségbeestem, és adósnak éreztem magam édesanyámmal szemben; vágytam a napra, amikor hazatérhetek meglátogatni őt, és elláthatom gyermeki kötelességeimet. De féltem, hogy letartóztat a rendőrség, ha hazatérek, és a kötelességeimmel is el voltam foglalva, így nem tudtam hazamenni meglátogatni őt.

2023 júliusában egy összejövetel során egy nővértől megtudtam, hogy édesanyám demenciában szenved, már nem tudja ellátni magát, és most egy idősek otthonában él. Alig hittem a fülemnek. Hogyan alakulhatott ki édesanyámnál demencia? Nem tudta ellátni magát, és nem voltak körülötte rokonok, hogy gondoskodjanak róla. El sem tudtam képzelni, mennyit szenvedhetett! Visszafojtottam az érzelmeimet az összejövetel alatt. Később, amikor este lecsendesedtem, arra gondoltam: „Hogy alakulhatott ki édesanyámnál demencia? Ha más betegsége alakult volna ki, legalább az elméje tiszta lenne, és betegségében képes lett volna elgondolkodni, megérteni önmagát, és tanulni a leckékből, és talán felépülhetett volna a betegségből. De most, hogy az elméje már nem tiszta, hogyan lehet reménye a megmenekülésre?” Azt is éreztem, hogy édesanyám demenciája talán azért alakult ki, mert a férjem feljelentett minket. Ez távol tartotta őt az összejövetelektől és a kötelességeitől, és aggódnia kellett miattam is. Ez hathatott ki az elméjére. Ha a szülővárosomban végezhettem volna a kötelességeimet, gondoskodhattam volna róla, és közösséget vállalhattam volna vele Isten szavaival, és támogathattam volna őt, talán nem alakult volna ki nála ez a betegség. Ebben az időben, amikor édesanyámnak a legnagyobb szüksége volt a gondoskodásomra, nem lehettem mellette. Mi értelme volt annak, hogy egy ilyen lányt nevelt fel, mint én? Mélységesen adósnak éreztem magam édesanyámmal szemben. Nem volt motivációm a kötelességeim végzésére, sőt megbántam, hogy egy másik vidékre mentem azokat végezni.

Miután a felügyelő tudomást szerzett az állapotomról, felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Nem szükséges túlanalizálnod vagy kutatnod a szüleid súlyos megbetegedésének, illetve nagy szerencsétlenségének kérdését, és biztosan nem kellene energiát fektetned ebbe – ha így teszel, annak semmi haszna nem lesz. Az, hogy az emberek megszületnek, megöregszenek, megbetegszenek, meghalnak, valamint, hogy az életben különféle kisebb-nagyobb problémákkal találkoznak, nagyon is normális jelenség. Ha felnőtt vagy, akkor érett gondolkodásmóddal kell rendelkezned, és higgadtan és helyesen kell megközelítened ezt a kérdést: »A szüleim betegek. Egyesek azt mondják, hogy ez azért van, mert annyira hiányoztam nekik; lehetséges ez? Minden bizonnyal hiányoztam nekik – hogy ne hiányozna az embernek a saját gyereke? Ők is hiányoztak nekem, akkor én miért nem betegedtem meg?« Megbetegszik-e bárki is azért, mert hiányoznak a gyerekei? Nem erről van szó. Mi történik tehát akkor, amikor a szüleid ezekkel a jelentős dolgokkal találkoznak? Csak azt lehet mondani, hogy Isten vezényelte le ezt a fajta dolgot az életükben. Ezt Isten keze vezényelte – nem összpontosíthatsz objektív érvekre és okokra – a szüleidnek találkozniuk kellett ezzel a problémával, amikor elérték ezt a kort, ennek a betegségnek kellett sújtania őket. Vajon elkerülhették volna, ha ott lettél volna? Ha Isten nem úgy rendezte volna, hogy a sorsuk része legyen a megbetegedés, akkor semmi sem történt volna velük, még akkor sem, ha nem lettél volna velük. Ha az volt a sorsuk, hogy ilyen nagy balszerencsével találkozzanak az életükben, milyen hatásod lehetett volna, ha ott lettél volna mellettük? Akkor sem lettek volna képesek elkerülni azt, igaz? (Igaz.) Gondolj azokra az emberekre, akik nem hisznek Istenben – vajon az ő családjaik nincsenek mind együtt, évről évre? Amikor azok a szülők nagy szerencsétlenséggel találkoznak, akkor a távolibb családtagjaik és a gyerekeik is mind velük vannak, igaz? Amikor a szülők megbetegednek, vagy amikor a betegségük romlik, vajon azért van, mert a gyerekeik elhagyták őket? Nem ez a helyzet, sorsszerű, hogy ez megtörténjen. Csak arról van szó, hogy gyerekükként, mivel vérkötelék van közted és szüleid között, zaklatott leszel, ha azt hallod, hogy betegek, míg mások semmit sem fognak érezni. Ez nagyon is normális. Azonban az, hogy a szüleidet efféle nagy szerencsétlenség érte, nem jelenti azt, hogy neked elemezned és kutatnod kell, vagy azon kell tűnődnöd, hogy miként szabadulj meg tőle, vagy oldd meg azt. A szüleid felnőttek; a társadalomban többször találkoztak már ezzel. Ha Isten olyan környezetet rendez el, hogy megszabadulhassanak ettől a problémától, akkor az előbb vagy utóbb teljesen el fog tűnni. Ha ez a dolog egy életakadály számukra és meg kell tapasztalniuk, akkor Istenen múlik, hogy meddig kell megtapasztalniuk azt. Olyasvalami ez, amit meg kell tapasztalniuk, és nem kerülhetik el. Ha segítség nélkül kívánod megoldani ezt a gondot, elemezni akarod és feltárni ennek a dolognak a forrását, okait és következményeit, akkor ez egy ostoba gondolat. Semmi haszna, és fölösleges” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy az emberek születése, öregedése, betegsége és halála Isten által rendelt törvények. Azokat a nehézségeket és szenvedéseket, amelyeken egy embernek keresztül kell mennie az életében, mind Isten határozta meg előre, és nem szabad ezeket emberi szemszögből elemeznem vagy tanulmányoznom. Amit tennem kell, az az, hogy elfogadom őket Istentől, és megtanulom alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Édesanyám demenciája az a szenvedés volt, ami rá várt, ez az ő saját sorsával függött össze, és nem azért alakult ki, mert aggódott értem, vagy mert nem voltam ott, hogy gondoskodjak róla. De én tévesen azt gondoltam, hogy ha ott lettem volna, hogy gondoskodjak róla, és segítsek neki az életbe való belépésben, nem alakult volna ki nála ez a betegség. Ez Isten szuverenitásának és elrendezéseinek félreértése, és egy téves gondolat volt. Eszembe jutottak a világi szülők, akik közül néhánynak ott vannak a gyermekei, hogy elkísérjék őket, és gondoskodjanak róluk. Mégis elszenvedik azokat a betegségeket, amelyeknek sújtania kell őket, és a kijelölt időpontban meghalnak. Az, hogy gyermekeik mellettük vannak és gondoskodnak róluk, nem menti meg őket a nagy szenvedéstől. Édesanyám betegségét és annak súlyosságát is Isten határozta meg. Ha hazamegyek, csak némi gondoskodást tudtam volna nyújtani, de a szenvedését nem tudtam volna enyhíteni. Alá kellett vetnem magam, és Isten kezébe kellett bíznom édesanyám betegségét, engedve, hogy Ő vezényelje le és rendezze el mindezt, és szívvel-lélekkel kellett végeznem a kötelességeimet.

2024 januárjában váratlanul tudomást szereztem arról, hogy édesanyám egy hónappal korábban betegség következtében elhunyt. Ez a hír derült égből villámcsapásként ért. Eszembe se jutott volna, hogy édesanyám ilyen gyorsan eltávozik. Az elmúlt években mindig reménykedtem, hogy lesz lehetőségem hazamenni meglátogatni édesanyámat, de mielőtt teljesíthettem volna gyermeki kötelességemet, örökre elhagyta ezt a világot. Többé nem volt lehetőségem gyermekeként gondoskodni róla. Nagyon kétségbeestem, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Folyamatosan Istenhez fohászkodtam, kérve Őt, hogy óvjon meg attól, hogy panaszkodjak Rá vagy félreértsem Őt. Egész délután csak ültem a számítógép előtt, nem volt kedvem a kötelességeimhez. Arra gondoltam, hogy nem gondoskodtam édesanyámról a betegségében, és még csak nem is láthattam utoljára, mielőtt meghalt, mélységes bűntudatom lett, és az adósának éreztem magam. Tudtam, hogy a rokonaim és ismerőseim lelkiismeretlennek fognak tartani, és hálátlan, engedetlen lánynak fognak nevezni. A következő néhány napban, bár végeztem a kötelességeimet, teljesen kedvetlen voltam. Az agyam tele volt annak a képeivel, hogy édesanyám betegségben szenved, és arra gondoltam, hogy biztosan vágyott rá, hogy hazamenjek, és még egyszer láthassam, mielőtt eltávozik. Minél többet gondoltam erre, annál inkább adósnak éreztem magam édesanyámmal szemben, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azokban a napokban teljesen kába voltam. Később rájöttem, hogy veszélyes, ha így folytatom, ezért imádkoztam Istenhez, kérve Istent, hogy segítsen megszabadulni az érzelmeim kötelékéből, és ne hagyja, hogy ezek megzavarjanak. Találtam egy szakaszt Isten szavaiból, ami elég sokat segített nekem. Isten azt mondja: „Már a szüleid megbetegedése is nagy megrázkódtatás lenne számodra, a szüleid elhalálozása pedig még ennél is nagyobb megrázkódtatás lenne. Akkor, mielőtt ez megtörténne, hogyan kellene elhárítanod azt a váratlan csapást, amelyet ez rád mér, hogy az ne befolyásolja, ne zavarja, illetve ne érintse a kötelességed végrehajtását, illetve az általad járt utat? Először is nézzük meg, pontosan miről is szól a halál, és pontosan miről is szól az elmúlás – vajon nem azt jelenti, hogy az ember elhagyja ezt a világot? (De igen.) Azt jelenti, hogy az az élet, amelyet az ember birtokol, amelynek fizikai jelenléte van, kitörlődik az emberek által látható anyagi világból, és eltűnik. Ez az ember ezután egy másik világban, egy másik formában él tovább. A szüleid életének távozása azt jelenti, hogy az a kapcsolat, amely ebben a világban köztetek van, feloldódott, eltűnt és véget ért. Ők egy másik világban, más formákban élnek. Azt, hogy miként folytatódik az életük abban a másik világban, hogy visszatérnek-e ebbe a világba, találkoztok-e újra, vagy lesz-e bármilyen testi kapcsolat vagy érzelmi összefonódás köztetek, Isten rendelte el, és semmi köze hozzád. Összegezve, az elmúlásuk azt jelenti, hogy a küldetésük ebben a világban véget ért, és pontot tettek utánuk. A küldetésük ebben az életben és ebben a világban véget ért, ezért a velük való kapcsolatod szintén véget ért. [...] A szüleid eltávozása egyszerűen csak az utolsó hír lesz, amelyet ebben a világban felőlük hallasz, és az utolsó azon szakaszok közül, amelyeket akkor látsz vagy hallasz, amikor a megszületésük, megöregedésük, megbetegedésük és haláluk élettapasztalatairól van szó, ennyi az egész. A haláluk semmit nem fog elvenni tőled, illetve semmit sem fog adni neked, egyszerűen csak meghaltak, az emberként való utazásuk véget ért. Ezért amikor sor kerül az eltávozásukra, nem számít, hogy ez véletlen halál, normális halál, betegség miatti halál és így tovább, mindenesetre, ha ezek nem Isten szuverenitása és az Ő intézkedései lennének, akkor egyetlen ember vagy erő sem vehetné el az életüket. Az elhalálozásuk csupán a fizikai életük végét jelenti. Ha hiányoznak neked és vágyakozol utánuk, vagy szégyelled magad az érzéseid miatt, nem kellene ezeket érezned, és nem is szükséges, hogy érezd őket. Ők már eltávoztak ebből a világból, ezért fölösleges hiányolni őket, nem igaz? Ha azt gondolod: »Hiányoztam a szüleimnek ennyi év alatt? Mennyivel többet szenvedtek, amiért nem voltam mellettük, hogy gyermeki jámborságot tanúsítsak irántuk oly sok éven át? Ezek alatt az évek alatt mindig azt kívántam, hogy bárcsak eltölthetnék velük egy pár napot, soha nem számítottam arra, hogy ilyen hamar meghalnak. Szomorú vagyok és bűntudatom van.« Nem szükséges, hogy így gondolkodj, a haláluknak semmi köze hozzád. Miért nincs semmi köze hozzád? Azért, mert még ha gyermeki jámborságot tanúsítottál is irántuk, vagy kísérgetted is őket, ez nem az a kötelezettség vagy feladat, amelyet Isten adott neked. Isten rendelte el, hogy a szüleid mennyi szerencsével és mennyi szenvedéssel találkoznak majd a részedről – ennek egyáltalán semmi köze hozzád. Nem fognak tovább élni azért, mert velük vagy, és nem fognak rövidebb életet élni azért, mert távol vagy tőlük és nem tudtál gyakran velük lenni. Isten rendelte el, hogy meddig fognak élni, és ennek semmi köze hozzád. Ezért ha az életed során a szüleid halálhírét hallod, nem kell bűntudatot érezned. Helyesen kell megközelítened ezt a dolgot, és el kell fogadnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai nagyon világosak: Az emberek születése, öregedése, betegsége és halála mind Isten által elrendelt. Függetlenül attól, hogy egy ember hány éves, vagy hogyan hal meg, legyen az természetes halál vagy baleset, ezek mind Isten által előre elrendeltek, és ezen senki sem változtathat. Az, ahogyan édesanyám eltávozott, szintén Isten szuverenitásának és elrendezéseinek része volt, amit Isten már édesanyám születése előtt előre meghatározott, és most, hogy eljött az ő ideje, természetes volt, hogy távoznia kellett. Még ha mellette lettem volna és gondoztam volna, akkor sem tudtam volna életben tartani. Eszembe jutott, hogy amikor édesapám beteg volt, kórházba vittem kezelésre, és több hónapon keresztül mellette voltam és gondosan ápoltam, de nem tudtam enyhíteni a szenvedését, és végül betegsége következtében mégis eltávozott. Az emberek születése, öregedése, betegsége és halála mind Isten által előre elrendelt. Nem tudtam enyhíteni szüleim szenvedését, sem meghosszabbítani az életüket, ezért racionális hozzáállást kellett tanúsítanom, és alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Arra is gondoltam, hogy édesanyámnak különféle betegségei voltak, mielőtt megtalálta Istent. Az orvosok mind azt mondták, nem fog sokáig élni, de amióta megtalálta Istent, különféle betegségei javultak. Az, hogy édesanyám a hetvenes éveiig élt, már Isten kegyelme és áldása volt. Ezt felismerve némileg felszabadultam, és már nem éreztem annyi önvádat és bűntudatot édesanyám halála miatt.

Ezután Isten szavainak egy szakaszát olvastam: „A nem hívők világában van egy mondás: »A varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól.« Ez a mondás is van: »Aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat.« Milyen grandiózusan hangzanak ezek a mondások! Valójában az a jelenség, amelyet az első mondás említ, vagyis hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, valóban létezik, ezek tények. Ezek azonban egyszerűen csak az állatvilágon belüli jelenségek. Csupán egyfajta törvények, amelyeket Isten állított fel a különféle élőlények számára, és amelyeket mindenféle élőlény, beleértve az embert is, betart. Az a tény, hogy mindenféle élőlény betartja ezt a törvényt, tovább szemlélteti, hogy minden élőlényt Isten teremtett. Egyetlen élőlény sem szegheti meg ezt a törvényt, és egy élőlény sem tudja meghaladni. Még az olyan viszonylag vérszomjas ragadozók, mint az oroszlánok és a tigrisek is táplálják az utódaikat, és nem harapják meg őket, mielőtt azok elérnék a felnőttkort. Ez egy állati ösztön. Legyen szó bármelyik fajról, akár vad, akár kedves és szelíd, minden állat rendelkezik ezzel az ösztönnel. Mindenféle teremtmény, beleértve az embert is, csak ennek az ösztönnek és ennek a törvénynek a betartása révén szaporodhat és maradhat fenn. Ha nem tartanák be ezt a törvényt, vagy nem lenne meg bennük ez a törvény és ez az ösztön, akkor nem lennének képesek szaporodni és túlélni. Nem létezne a biológiai lánc, sem ez a világ. Nem igaz? (De igen.) Az, hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, pontosan azt bizonyítja, hogy az állatvilág tartja magát ehhez a törvényhez. Mindenféle élőlény rendelkezik ezzel az ösztönnel. Amint utódok születnek, a faj nőstény vagy hím egyedei gondozzák és táplálják őket, amíg felnőtté nem válnak. Mindenféle élőlény képes eleget tenni az utódaival szembeni felelősségének és kötelezettségének, lelkiismeretesen és kötelességtudóan nevelve a következő generációt. Az emberek esetében ennek még inkább így kellene lennie. Az emberiség az embereket magasabb rendű állatoknak nevezi – ha ők nem tudják betartani ezt a törvényt, és hiányzik belőlük ez az ösztön, akkor az emberek alacsonyabb rendűek az állatoknál, nem igaz? Ezért nem számít, hogy a szüleid mennyire gondoztak, amíg felneveltek, és mennyire tettek eleget a felelősségüknek veled szemben; csak azt tették, amit a teremtett ember képességeinek keretein belül meg kellett tenniük – ez volt az ösztönük. [...] Mindenféle élőlény és állat rendelkezik ezekkel az ösztönökkel és törvényekkel, és nagyon jól be is tartják, tökéletesen végrehajtva azokat. Ez olyasvalami, amit egyetlen ember sem tud elpusztítani. Van néhány különleges állat is, mint a tigrisek és oroszlánok. Amikor ezek az állatok felnőttkorba lépnek, elhagyják szüleiket, néhány hím még riválissá is válik, harap, verseng és harcol, ha szükséges. Ez normális, ez törvény. Nem az érzéseik irányítják őket, és nem az érzéseik közepette élnek, ahogy az emberek, akik ezt mondják: »Meg kell hálálnom a szüleimnek a kedvességüket, viszonoznom kell nekik – engedelmeskednem kell a szüleimnek. Ha nem tanúsítok gyermeki jámborságot irántuk, mások elítélnek, szidnak engem, és a hátam mögött kritizálnak majd. Nem tudnám elviselni ezt!« Az állatvilágban nem mondanak ilyeneket. Az emberek miért mondanak ilyen dolgokat? Azért, mert a társadalomban és az embercsoportokon belül különféle helytelen eszmék és megegyezések vannak. Miután ezek a dolgok befolyásolták, szétmarták és megrohasztották az embereket, a szülő-gyermek kapcsolat különféle értelmezési és kezelési módjai alakulnak ki bennük, és végül úgy bánnak a szüleikkel, mint a hitelezőikkel – olyan hitelezőkkel, akiknek egész életükben soha nem lesznek képesek törleszteni. Még olyan emberek is vannak, akik a szüleik halála után az egész életükben bűntudatot éreznek, és méltatlannak vélik magukat a szüleik jóságára egy olyan dolog miatt, amit tettek, és ami nem tette boldoggá a szüleiket, vagy ami nem úgy ment, ahogy a szüleik akarták. Mondd meg Nekem, nem túlzás ez? Az emberek az érzéseik közepette élnek, ezért csak az ezekből az érzésekből fakadó különféle elgondolások tolakodhatnak be és zavarhatják meg őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy azért éreztem annyi fájdalmat, mert belém nevelték az olyan hagyományos kulturális mérgeket, mint hogy „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, és „nevelj gyerekeket, hogy támogassanak téged öregkorodban”. Azt hittem, hogy mivel a szüleim keményen dolgoztak, hogy felneveljenek, biztosítva ételemet, ruhámat és taníttatásomat, és mivel nem volt lehetőségem viszonozni apám kedvességét, amellyel felnevelt, mielőtt elhunyt, ha nem viszonoznám édesanyám kedvességét, akkor valóban teljességgel szégyenletes lennék, sőt, még egy vadállatnál is alantasabb. Ezeket a hagyományos értékeket pozitív dolgoknak és életelveknek tekintettem, nem ismertem fel, hogy az életem Istentől származik. Édesanyám csupán megszült és felnevelt, és szüleim mindazzal, amit értem tettek, csupán feladatukat és kötelességüket teljesítették, és ezt nem lehetett különleges kedvességnek tekinteni. Ha belegondolok, ha nem lett volna Isten gondoskodása és védelme, miközben felnőttem, most nem élnék. Gyerekkoromban egyszer egy barátommal csónakázni mentem, és a csónak felborult. Mindketten a folyóba estünk, és majdnem megfulladtunk, de szerencsére két felnőtt éppen a folyóparton horgászott, és kimentettek minket. Akkoriban azt hittem, csak szerencsém volt, de később, mikor Isten szavait olvastam, és megtudtam, hogy Isten éjjel-nappal őrködik az emberiség felett, rájöttem, hogy ez valójában Isten gondoskodása és védelme volt. Ráadásul azt, hogy szüleim gondoztak és felneveltek, szintén Isten rendelte el. De nem köszöntem meg Istennek az Ő gondoskodását és védelmét, és nem végeztem megfelelően a kötelességeimet. Ezzel szemben mindig adósnak éreztem magam édesanyámmal szemben, amiért nem tudtam gondoskodni róla, és ez még a kötelességeimre is kihatott. Miután tudomást szereztem édesanyám haláláról, különösen erősen gyötört a bűntudat, amiért nem tudtam gondoskodni róla idős korában, és méltóképpen elbúcsúztatni. Még azt is megbántam, hogy elhagytam otthonomat a kötelességeim elvégzése miatt. Hát nem voltam teljességgel lelkiismeretlen? Hatással voltak rám és ártottak nekem a hagyományos kultúra eszméi, és valóban képtelen voltam megkülönböztetni a jót a rossztól!

Később Isten szavainak két szakaszát olvastam, amelyek megtanítottak arra, hogyan kezeljem a szüleimet. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a szüleiddel foglalkozol, akkor annak, hogy teljesíted-e gyermeki kötelességedet, hogy gondjukat viseld, teljesen a te személyes feltételeiden és Isten vezénylésén kell alapulnia. Hát nem magyarázza ez el tökéletesen a dolgot? Amikor egyesek elhagyják a szüleiket, úgy érzik, hogy sokat köszönhetnek a szüleiknek, és hogy semmit nem tesznek a szüleikért. De aztán, amikor együtt élnek, akkor egyáltalán nem gyermekiek a szüleikhez, és egyet sem teljesítenek a kötelezettségeik közül. Vajon ilyen egy igazán gyermeki ember? Ezek csak üres szavak. Nem számít, mit teszel, mit gondolsz, vagy mit tervezel, ezek a dolgok nem fontosak. Az a fontos, hogy meg tudod-e érteni, és valóban el tudod-e hinni, hogy minden teremtett lény Isten kezében van. Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát, valamint a nagy és virágzó család vidámságát. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy élvezhessék, hogy a gyermekeik mellettük maradnak. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt. Akárhogy is, amikor a gyermeki jámborságról van szó, akkor az embereknek legalább az alávetettség mentalitásával rendelkezniük kell. Ha a környezet lehetővé teszi, neked pedig megvannak hozzá az eszközeid, akkor tanúsíthatsz gyermeki jámborságot a szüleid iránt. Ha a környezet nem teszi lehetővé, neked pedig nincsenek meg hozzá az eszközeid, akkor ne próbáld erőltetni – hogy is nevezik ezt? (Alávetettség.) Ezt nevezik alávetettségnek. Hogyan jön létre ez az alávetettség? Mi az alávetettség alapja? Az, hogy mindezeket a dolgokat Isten rendezte el, és Isten uralja. Habár lehet, hogy az emberek választani szeretnének, de nem tudnak, nincs joguk választani, és alá kell vetniük magukat. Amikor úgy érzed, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat, és mindent Isten vezényel, akkor vajon nem érzed magad nyugodtabbnak a szívedben? (De igen.) Akkor a lelkiismereted még mindig érez majd dorgálást? Többé már nem fogja folyamatosan dorgálva érezni magát, az az elgondolás pedig, hogy nem vagy gyermeki a szüleidhez, többé már nem fog uralkodni feletted. Alkalmanként lehet, hogy még mindig fogsz erre gondolni, mivel ezek normális gondolatok vagy ösztönök az emberi mivolton belül, és senki nem tudja elkerülni azokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). „Gyermekként meg kellene értened, hogy a szüleid nem a hitelezőid. Sok dolog van, amit meg kell tenned ebben az életben, és ezek mind olyan dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek meg kell tennie, amelyekkel a teremtés Ura bízott meg téged, és semmi közük a szüleid kedvességének viszonzásához. A gyermeki jámborság kimutatása szüleid iránt, törleszteni nekik, viszonozni a kedvességüket – ezeknek a dolgoknak semmi közük az életben való küldetésedhez. Azt is lehet mondani, hogy nem szükséges gyermeki jámborságot tanúsítanod a szüleid iránt, törlesztened nekik, vagy eleget tenni bármely felelősségednek velük szemben. Egyszerűen szólva, megtehetsz ebből egy kicsit és eleget tehetsz a felelősségeid egy részének, amikor a körülményeid lehetővé teszik; amikor pedig nem, akkor nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy így cselekedj. Ha nem tudsz eleget tenni a felelősségednek, hogy gyermeki jámborságot tanúsíts a szüleid iránt, ez nem valami rettenetes dolog, csupán egy kissé ellenkezik a lelkiismereteddel, emberi erkölcsöddel és emberi elképzeléseiddel. De legalábbis nem ellenkezik az igazsággal, és Isten nem fog érte elítélni. Ha megérted az igazságot, akkor nem lesz lelkiismeret-furdalásod emiatt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai világosan felvázolják, hogyan bánjunk szüleinkkel. Ez elsősorban körülményeinktől és képességeinktől függ. Ha a körülmények megengedik, és képességeink lehetővé teszik, teljesíthetjük feladatainkat, és elláthatjuk gyermeki kötelességeinket szüleinkkel szemben, de ha a körülmények nem teszik lehetővé, nem kell erőltetni, és alá kell vetnünk magunkat annak, amit Isten levezényel és elrendez. Az, hogy nem tudtam gondoskodni édesanyámról a megbetegedése és halála közötti időben, nem jelentette azt, hogy érzéketlen vagy hálátlan lettem volna. Valóban el akartam látni gyermeki kötelességeimet édesanyámmal szemben, de a KKP üldözött és vadászott rám, mert hittem Istenben egy ateista országban, így nem tudtam hazatérni. Ez nem azt tükrözte, hogy ne lenne lelkiismeretem. Ráadásul hívőként nekem is megvan a saját küldetésem, ami az, hogy elvégezzem egy teremtett lény kötelességeit. Ha képtelenné tettem volna magam a kötelességeim elvégzésére, mert kizárólag az édesanyám iránti gyermeki kötelességeim ellátására összpontosítottam volna, az azt jelentette volna, hogy valóban hiányzik belőlem a lelkiismeret. Ezt felismerve többé nem éreztem úgy, hogy elítél a lelkiismeretem, és nyugodt szívvel tudtam végezni a kötelességeimet. Isten szavai voltak azok, amelyek megfordították téves nézőpontjaimat, lehetővé téve számomra, hogy megfelelően kezeljem édesanyám halálát, és felszabadulást találjak a szívemben.