Mindenható Isten azt mondja: „Megtiszteltetés tenni a kötelességedet Isten hatezer éves irányítási munkájában. Ez minden ember számára megtiszteltetés. Nem megaláztatás kérdése ez; a kulcs az, hogy miként bánsz ezzel az Istentől kapott megtiszteltetéssel, és hogyan hálálod meg. Isten felemelt téged; ne kövesd el azt a hibát, hogy nem értékeled az Ő jóságát. Tudnod kellene, hogyan viszonozd Isten kegyelmét. Hogyan kellene viszonoznod? Istennek nem kell a pénzed vagy az életed, és a családodban öröklődő kincsekre sem vágyik. Mit akar Isten? Isten az őszinteségedre és hűségedre vágyik” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (19.)). Isten szavainak ezt a passzusát olvasva eszembe jutott a nemrég szerzett tapasztalatom, amikor felelőtlenül végeztem a kötelességemet, és megmetszettek. Isten felemelt, hogy vezetői kötelességet végezzek, de én ezt nem értékeltem, teherként és nyűgként kezeltem a kötelességet, ami késedelmekhez vezetett a munkában. Ezt azután megbántam, és adósnak éreztem magam.

2023 áprilisában a felsővezető engem és két nővértársamat jelölte ki a videós munka és a prédikációs munka felelősének. Eleinte tele voltam elszántsággal, a nővértársaimmal áthelyeztük a nem megfelelő csoportvezetőket és felügyelőket, nyomon követtem minden egyes csapat munkájának előrehaladását, azonosítottam a munka eltéréseit, megterveztem a munkát és így tovább. Bár rengeteg munka volt, és igen lefoglalt, mégis eléggé elégedett voltam. Később a felsővezető úgy intézte, hogy a forgatókönyvíró munka nyomon követésére összpontosítsak. Ez a munka nagy kihívás volt számomra, és úgy éreztem, hogy talán még a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem fogom tudni jól elvégezni. De mivel közvetlenül a felsővezetőtől kaptam a megbízást, nem mertem elhanyagolni ezt a feladatot, így szinte minden energiámat a forgatókönyvíró munkába fektettem. Amikor testvérek más csapatokból kérdéseket tettek fel nekem, a könnyű kérdéseket gyorsan elintéztem, de minden olyan kérdésnél, ami gondolkodást, időt vagy erőfeszítést igényelt, úgy tettem, mintha nem venném észre, vagy egyenesen továbbítottam a nővértársaimnak, hogy ők foglalkozzanak vele. Sőt, sok üzenetet „olvasatlan”-nak jelöltem, miután láttam őket. Akkoriban a nővértársaim is emlékeztettek rá, hogy kövessem nyomon más csapatok munkáját. Szóban beleegyeztem, de aztán csak némi felületes munkát végeztem, néhány nap múlva nyűgnek találtam, és nem vesződtem az elintézésükkel. Néha volt egy kis szabadidőm, és arra gondoltam, hogy talán más munkákat is nyomon követhetnék, de aztán arra gondoltam: „Még mindig nagyon hiányosak a szakmai ismereteim, és jobb lenne, ha ezt az időt még több szakmai tudás elsajátítására fordítanám, hogy olyan gyorsan fejlődhessek, ahogy csak tudok, és jobban tudjam kezelni a forgatókönyvíró munkát. Ez nem jelenti a rendes munkám elhanyagolását; a nővértársaimnak meg kell érteniük.” Ilyen módon az a kis bűntudat is eltűnt a szívemből.

Egy nap azt vettem észre, hogy a videós munka lassan halad, és üzenetet küldtem a csapatvezetőnek, hogy megértsem a helyzetet. A csapatvezető küldött nekem egy hosszú listát az okokról. Csak annyit láttam, hogy vitatkozik, ezért meg akartam érteni a részleteket, de aztán arra gondoltam: „A részletek megértése több időt venne igénybe, és mivel ez a munka elsősorban a nővértársam felelőssége, ő is nyomon fogja követni, így nem kellene túl sokat bajlódnom ezzel, nehogy a saját munkámat késleltessem.” Nemsokára a felsővezető rájött, hogy a videós munka lassú előrehaladása súlyosan hátráltatja a munkát, ezért keményen megmetszett minket a felelőtlenségünk miatt, és elbocsátotta a nővért, aki ezért a munkáért felelős volt. Utána a vezető így faggatott engem: „Talán azt hiszed, hogy csak azért, mert te lettél a forgatókönyvíró munka kezelésével megbízva, amíg ezt a munkát jól végzed, a többi munkával kapcsolatos problémákkal semmi dolgod, bármennyire is súlyosak? Félsz a kellemetlenségektől? Túlságosan felelőtlen vagy, elfoglalsz egy pozíciót anélkül, hogy tényleges munkát végeznél. Nem vagy méltó a bizalomra vagy a művelésre.” A felsővezető szavai nagyon fájdalmasan érintettek. Tudtam, hogy az utóbbi időben sok feladatot nem követtem nyomon, és hogy igaz, amit a vezető a metszésemkor mondott, de utána kis megbántottságot éreztem, és arra gondoltam: „Nem igaz, hogy egyáltalán nem végeztem valódi munkát. Csupán a forgatókönyvíró munkára akartam összpontosítani az energiámat. Ez nem olyan nagy probléma, ugye?” Ezért kerestem Istennek az állapotomra vonatkozó szavait, és ezeket a szavakat olvastam: „Az antikrisztusoknak nincs lelkiismeretük, józan eszük és emberi mivoltuk. Nemcsak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem van egy másik jellemzőjük is: szokatlanul önzőek és aljasak. »Önzésük és aljasságuk« szó szoros értelmét nem nehéz felfogni: a saját érdekeiken kívül semmi mást nem látnak. A teljes figyelmüket felkelti minden, ami a saját érdekeiket érinti, és hajlandóak szenvedni érte, megfizetni az árat, belefeledkezni és annak szentelni magukat. Szemet hunynak minden felett, ami nem a saját érdekeikkel kapcsolatos, és nem vesznek tudomást róla; mások azt csinálhatnak, amit csak akarnak – az antikrisztusokat nem érdekli, ha valaki akadályozó vagy zavaró, nekik ahhoz semmi közük. Udvariasan fogalmazva, a saját dolgukkal törődnek. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy az ilyen ember aljas, közönséges és hitvány; mi úgy határozzuk meg, hogy »önző és aljas.« [...] A saját ügyeiket intézik Függetlenül attól, hogy milyen munkára vállalkoznak, az antikrisztusok soha nem törődnek Isten házának érdekeivel. Csak arra gondolnak, hogy az a munka a saját érdekeikre hatással lesz-e, csak arra az előttük lévő kis munkára gondolnak, amely a hasznukra van. Számukra a gyülekezet elsődleges munkája pusztán olyasvalami, amit ők a szabadidejükben végeznek. Egyáltalán nem veszik komolyan. Csak akkor mozdulnak, amikor cselekvésre ösztökélik őket, csak azt teszik, ami nekik tetszik, és csak olyan munkát végeznek, amely a saját státuszuk és hatalmuk fenntartásának érdekét szolgálja. Az ő szemükben bármely, Isten háza által elrendezett munka, az evangélium-terjesztési munka és Isten választott népének életbe való belépése lényegtelen. Nem számít, milyen nehézségeik vannak másoknak a munkájuk terén, hogy milyen problémákat azonosítottak ők maguk vagy jelentettek nekik, hogy mennyire őszinték a szavaik, az antikrisztusok nem foglalkoznak vele, nem avatkoznak bele, mintha annak semmi köze sem lenne hozzájuk. Akármilyen nagy problémák merülnek is fel a gyülekezeti munkában, az teljesen hidegen hagyja őket. Még ha közvetlenül előttük következik is be egy probléma, felületesen foglalkoznak csak vele. Csak akkor fognak vonakodva egy kis valóságos munkát végezni és valami láthatót produkálni a Fennvalónak, amikor közvetlenül megmetszi és egy probléma elrendezésére utasítja őket a Fennvaló; nem sokkal később már újra a saját dolgaikkal foglalkoznak. Ami a gyülekezet munkáját és a szélesebb körben fontos dolgokat illeti: ezek nem érdeklik őket, és figyelmen kívül hagyják ezeket a dolgokat. Még az általuk felfedezett problémákról sem vesznek tudomást; felületes válaszokat adnak vagy hímeznek-hámoznak, amikor a problémákról kérdezik őket, és csak nagy vonakodással foglalkoznak velük. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nemde?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész)). Miután Isten szavait olvastam, igazán elszégyelltem magam. Így végeztem a kötelességemet. Kezdetben lelkesen és eltökélten vállaltam a munkát, mert tudtam, hogy ha problémák merülnek fel ezzel a munkával, akkor a felelősséget mind a nővértársaimnak, mind nekem viselnünk kell. Ezért mindent megtettem, hogy együttműködjek, hiszen ha a munka jól sikerül, az számomra is hasznos lesz. Később a felsővezető azzal bízott meg, hogy elsősorban a forgatókönyvíró munkát kövessem nyomon, és aggódtam, hogy ha nem csinálnám jól, akkor az feltárná, hogy gyenge képességem van, és hogy képtelen vagyok tényleges munkát végezni, ezért minden figyelmemet a forgatókönyvíró munkára fordítottam, és igyekeztem a lehető legjobban odafigyelni a csapat munkájára, a szakmai tanulmányaikra és a csapattagok állapotára. Bár jó volt, hogy több energiát fektettem a forgatókönyvíró munkába, később, bár nyilvánvalóan volt időm és energiám más munkák nyomon követésére, nem voltam hajlandó azokkal bajlódni. Néha, hogy mentsem a tekintélyemet, vonakodva elvégeztem néhány felszínes munkát, csak felületesen letudtam a feladatokat, azt gondolva, hogy némely munka nem az én közvetlen felelősségem, és ha problémák merülnek fel, a vezető nem engem fog közvetlenül felelősségre vonni. Úgy gondoltam, hogy ha kevesebb erőfeszítést teszek, annak nem sok hatása lesz rám, és hogy jobb lenne, ha az időt több szakmai ismeret elsajátítására fordítanám, ezért, ahogyan az logikusnak tűnt, másokra hárítottam a munkát, így olyan menedzser lettem, aki szabad kezet ad a beosztottainak. Láttam, hogy az az állapot, ahogyan a kötelességemet végeztem, pontosan olyan volt, mint egy antikrisztusé, aki pedánsan számító módon végzi a dolgokat. Többet foglalkoztam azokkal a dolgokkal, és több áldozatot hoztam értük, amelyek a hírnevemnek és a státuszomnak előnyére váltak, miközben figyelmen kívül hagytam mindent, ami nem volt előnyös számomra, csak akkor cselekedtem, ha nyomást gyakoroltak rám, de ha láttam, hogy problémák merülnek fel, nem törődtem velük. Azzal, ahogyan a kötelességemet végeztem, olyan voltam, mint egy munkás vagy egy nem hívő. Élveztem Isten oly sok szavának öntözését, de nem gondoltam arra, hogy jól végezzem a kötelességemet, és minden gondolatom a saját hírnevem és státuszom körül forgott. Igazán önző és aljas voltam!

Később arra is gondoltam, hogy azért nem volt bűntudatom, amiért elhanyagoltam más munkákat, mert úgy éreztem, hogy a forgatókönyvíró munka, amit épp akkor vállaltam el, kihívást jelent, és nagyobb figyelmet igényel, így ha más munkákat el is hanyagolnék, mindenki megértené, és ez nem olyan lenne, mintha nem végeznék tényleges munkát. De miért mondta a felsővezető, hogy hamis vezető vagyok? Megkerestem Isten szavait a vezetők és a dolgozók felelősségéről, és elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Vezetőként az egész munkáért felelős vagy, nem csupán egy feladatért. Ha úgy látod, hogy egy adott feladat különösen fontos, felügyelheted azt a feladatot, azonban időt kell szakítanod arra is, hogy ellenőrizz, irányíts és nyomon kövess más feladatokat is. Ha megelégszel csupán annyival, hogy jól elvégezz egy feladatot, majd befejezettnek tekinted a dolgokat, a többi feladatot pedig másokra bízod anélkül, hogy törődnél azokkal vagy érdeklődnél felőlük, az felelőtlen viselkedés és a felelősség elhanyagolása. Ha vezető vagy, függetlenül attól, hogy hány feladatért vagy felelős, a te felelősséged, hogy folyamatosan kérdéseket tegyél fel és érdeklődj róluk, egyidejűleg ellenőrizve is azokat, és azonnal megoldva a felmerülő problémákat. Ez a te feladatod. Így tehát, akár regionális vezető, akár kerületi vezető, akár gyülekezetvezető, vagy bármilyen csapatvezető, illetve felügyelő vagy, ha már megismerted a felelősségi körödet, gyakran meg kell vizsgálnod, hogy valódi munkát végzel-e, hogy eleget tettél-e azoknak a felelősségeknek, amelyeknek egy vezetőnek vagy dolgozónak eleget kell tennie, valamint azt, hogy a rád bízott számos feladat közül melyeket nem végeztél el, melyeket nem akarsz elvégezni, melyek hoztak rossz eredményeket, és melyek alapelveit nem sikerült felfognod. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket gyakran meg kell vizsgálnod. Ugyanakkor meg kell tanulnod beszélgetni más emberekkel és kérdéseket tenni fel nekik, és meg kell tanulnod, hogyan azonosíts egy tervet, az alapelveket és a gyakorlás útját Isten szavaiban és a munkarendben. Bármilyen munkarenddel kapcsolatban, legyen szó akár adminisztrációról, személyzeti vagy gyülekezeti életről, vagy bármilyen szakmai munkáról, ha az a vezetők és a dolgozók felelősségét érinti, akkor az olyan felelősség, amelynek a vezetőknek és a dolgozóknak eleget kell tenniük, valamint a vezetők és a dolgozók felelősségének körébe tartozik – ezek azok a feladatok, amelyekkel foglalkoznod kell. Természetesen a prioritásokat a helyzetnek megfelelően kell meghatározni; semmilyen munka nem maradhat el. Néhány vezető és dolgozó azt mondja: »Nincs három fejem és hat karom. Olyan sok feladat van a munkarendben; egyáltalán nem boldogulok, ha mindegyiket rám bízzák.« Ha vannak olyan feladatok, amelyekben nem tudsz személyesen részt venni, akkor gondoskodtál-e arról, hogy valaki más elvégezze ezeket? Miután ezt elrendezted, nyomon követted-e és érdeklődtél-e? Ellenőrizted a munkáját? Arra ugye volt időd, hogy érdeklődj és ellenőrzést végezz? Biztosan volt! Egyes vezetők és dolgozók ezt mondják: »Egyszerre csak egy munkafeladatot tudok elvégezni. Ha arra kérsz, hogy ellenőrzést végezzek, egyszerre csak egy feladatot tudok ellenőrizni; ennél több feladat ellenőrzése kivitelezhetetlen«. Ha ez a helyzet, akkor semmirekellő vagy, a képességed rendkívül gyenge, nincs munkaképességed, alkalmatlan vagy vezetőnek vagy dolgozónak, és le kellene köszönnöd. Csak végezz valami hozzád illő munkát – ne okozz késedelmet a gyülekezet munkájában és Isten választott népének életnövekedésében azért, mert a képességed túl gyenge ahhoz, hogy munkát végezz; ha nincs ennyi józan eszed, akkor önző és hitvány vagy. Ha átlagos képességű vagy, de képes vagy figyelembe venni Isten szándékait, hajlandó vagy a képzésre, és bizonytalan vagy afelől, hogy jól tudod-e végezni a munkát, akkor keresned kell néhány jó képességű embert, akik együttműködnek veled a munkában. Ez jó megközelítés, és észszerűségnek számít” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (10.)). Isten szavainak első mondata megcáfolta az elképzeléseimet. Isten azt mondja, hogy a vezetők felelősek a teljes munkáért, és hogy a felelősségük körébe tartozó minden feladatot részletesen át kell látniuk. A munka nyomon követése során sürgősség szerint rangsorolhatnak, a különösen fontos feladatok nyomon követésére összpontosítva, és más feladatokat kioszthatnak más testvéreknek, ha túlterheltek, de nem lehetnek olyan fajta menedzserek, akik kivonják magukat a munkából, akik átadják a feladatokat másoknak, majd elhanyagolják azokat. Továbbra is rendszeresen rá kell kérdezniük ezekre a dolgokra, ellenőrizniük kell azokat, és azonnal meg kell oldaniuk az esetleges problémákat. Az ember nem hagyatkozhat a saját képzelődéseire, és nem szabad, hogy csak az általa fontosnak tartott feladatokat kövesse nyomon, miközben más feladatokat elhanyagol; ez a kötelesség elhanyagolása. Azt hittem, hogy azzal, hogy mindennap beleásom magam a forgatókönyvíró munkába, együttműködöm a forgatókönyvírásban, és mindenkivel megvitatom a problémákat, tényleges munkát végzek. Nem Isten szavai alapján néztem a dolgokat, hanem inkább a saját képzelődéseim szerint végeztem a kötelességemet, ami azt jelentette, hogy sok feladatot, amire csak alkalmanként kérdeztem rá, később figyelmen kívül hagytam anélkül, hogy bűntudatot éreztem volna, és amikor a felsővezető megmetszett a kötelességeim elhanyagolása miatt, még sértődöttséget is éreztem. Tényleg eltompult voltam! Az igazság az volt, hogy még ha egy ideig egyetlen feladattal voltam is elfoglalva, ez nem volt mentség arra, hogy ne kövessem nyomon a többi munkát. Pont, ahogy Isten mondja: „Ha vannak olyan feladatok, amelyekben nem tudsz személyesen részt venni, akkor gondoskodtál-e arról, hogy valaki más elvégezze ezeket? Miután ezt elrendezted, nyomon követted-e és érdeklődtél-e? Ellenőrizted a munkáját? Arra ugye volt időd, hogy érdeklődj és ellenőrzést végezz? Biztosan volt!” Ez idő alatt elsősorban a forgatókönyvíró munkára koncentráltam, de ha lenne szívem, akkor más munkák terhét is fel kellett volna vállalnom, és igyekeznem kellett volna ezeket a lehető legjobban egyensúlyba hozni. Ha nem lenne energiám, akkor is világosan kommunikálhatnék a nővértársaimmal, kérhetném, hogy több feladatot kövessenek nyomon, és ha problémák merülnének fel, akkor közösen megbeszélhetnénk és megoldhatnánk azokat. Ha több feladatért lennék felelős, és gyenge lenne hozzá a képességem, jelenthetném a felsővezetésnek, hogy ne késleltessem a munkát. A fő probléma nem az volt, hogy egyáltalán nem volt időm, hanem az, hogy nem voltam hajlandó időt szánni rá. Ez a felelősségvállalás hiánya volt, és annak a jele, hogy hamis vezető vagyok. Imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nagyon felelőtlenül végeztem a kötelességeimet, és valóban méltatlan voltam arra, hogy vezető legyek. Nem voltam hálás a sok képzési lehetőségért, amit Isten háza adott nekem, és a kötelességeimet teherként és nyűgként kezeltem. Tényleg nincs lelkiismeretem és emberi mivoltom! Mivel Isten háza nem bocsátott el, kész vagyok bűnbánatot tartani, és megbecsülni ezt a lehetőséget, és a továbbiakban szorgalmasan és jól fogom végezni a kötelességeimet.”

Később a felső vezető engem tett felelőssé a tapasztalati tanúságtételekről szóló videók forgatásáért. Nagyon hálás voltam, és azt gondoltam: „Ezúttal őszintén megtérek, és nagyobb felelősséget vállalok a kötelességeimben.” Ettől kezdve a napjaim zsúfoltak voltak, és gyakran késő éjszakáig lefoglalt a munka. Egy ideig késő éjszakáig dolgoztam, és amikor láttam némi javulást a munkaeredményekben, nagyon boldog voltam, mert azt gondoltam, hogy ezúttal valódi munkát végeztem, és hogy a felsővezető láthatja a bűnbánatomat. Később találtam egy felügyelőt, aki nyomon követte a tapasztalati tanúságtételekről szóló videók forgatását, és a beosztásom viszonylag laza lett. Így biztosan maradt időd, hogy részt vegyél más gyülekezeti munkában is. De ami utána történt, az ismét feltárt engem. Abban az időben a gyülekezetnek vásárolnia kellett valamit, és mivel ez a gyülekezeti pénzügyeket érintette, az egyik nővértársam megkért, hogy vitassam ezt meg vele. Eleinte részt tudtam venni a megbeszéléseken, de néhány alkalom után már nyűgnek találtam, mert úgy gondoltam, hogy ennek a megbeszélése sok időt vesz el, és hogy ez elsősorban a nővértársam felelőssége, és ha jól sikerül, a felsővezető nem is fog tudni róla, hogy részt vettem benne. Úgy gondoltam, hogy jobb lenne számomra, ha az időmet annak szentelném, hogy több tapasztalati tanúságtételről szóló videót forgatok, mivel annak látható eredményei vannak. De amikor belegondoltam, hogy ez is az én felelősségi körömbe tartozik, kénytelen voltam felületesen részt venni a megbeszéléseken, hogy megőrizzem a tekintélyemet. Volt néhány videós munkája egy másik csapatnak is, amelyekkel kapcsolatban csak alkalmanként küldtem érdeklődő üzeneteket. Néha nyugtalan voltam, de aztán arra gondoltam: „Mostanában nem volt semmi probléma, így az időmet arra a munkára összpontosítom, amit a felsővezető jelenleg hangsúlyoz, mert ha ezeknél a feladatoknál problémák merülnek fel, azokért közvetlenül én leszek a felelős.” Ezért nem követtem nyomon ennek a munkának a részleteit. Aztán egy nap a felsővezető hirtelen kapcsolatba lépett velünk, és közölte, hogy több mint tíz feldolgozatlan videó várakozik, és megkérdezte, hogy tudunk-e erről. Amikor ezt meghallottam, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam: „Nekem végem. Ez a munka az én közvetlen felelősségem volt. Nem azért bukkant fel ez a hatalmas probléma, mert elhanyagoltam a kötelességeimet?” Ezután a felsővezető megmetszett, mondván: „A problémáidról épp most beszéltünk, és most már megint felelőtlen vagy! Amikor a forgatókönyvíró munkával bíztak meg, csak azzal foglalkoztál, most pedig, amikor a tapasztalati tanúságtételekről szóló videók felelőse vagy, csak ezzel foglalkozol. Tényleg úgy gondolod, hogy vezetőként csak a saját feladataidra kell koncentrálnod, a többit pedig figyelmen kívül hagyhatod? Félsz a nehézségektől, nem vállalod fel a terhet, és nem törekszel az igazságra! Hogyan lehetne olyan valaki, mint te, több feladatért is felelős?” Ezután felmentettek néhány feladat alól. Az, hogy így áthelyeztek, nagyon felzaklatott, és arra gondoltam: „Annyira önző, megvetendő vagyok, és hiányzik belőlem az emberi mivolt! Talán tényleg menthetetlen vagyok.” De utána némi sértettséget is éreztem, és arra gondoltam: „Mostanában tényleg igyekeztem, miért metszettek meg megint a felelőtlenségem miatt? Tényleg egyáltalán nem változtam?”

Egyszer mélyen megérintett Isten néhány kötelességvégzésről szóló közössége, és végre kezdtem valamennyire megérteni a problémáimat. Isten azt mondja: „Mondd meg Nekem, hogyan kellene az embereknek igazságos cselekedeteket végrehajtaniuk, illetve milyen állapotból és feltételek mellett kellene ezt tenniük ahhoz, hogy azt jó cselekedetek előkészítésének lehessen tekinteni? Az a legkevesebb, hogy pozitív és proaktív hozzáállásuk legyen, legyenek hűségesek, miközben a kötelességüket végzik, legyenek képesek az igazságalapelvek szerint cselekedni, valamint védelmezni Isten házának érdekeit. A kulcs, hogy pozitív és a proaktív légy; ha mindig passzív vagy, az problémás. Az olyan, mintha nem lennél tagja Isten házának és nem tennéd a kötelességed, hanem mintha nem lenne más választásod, mint tenni a kötelességedet azért, hogy egy munkáltató követelményei szerint pénzt keress – nem önként, hanem nagyon passzívan. Ha az érdekeidről nem lenne szó, akkor egyáltalán nem tennéd, vagy ha senki sem kérne rá, hogy megtedd, egyáltalán nem tennéd. Nos, ilyen megközelítéssel végezni a dolgokat nem jócselekedet. Ezért hát azok az emberek, akik ezt kedvelik, igen ostobák; mindenben passzívak, amit tesznek. Nem teszik meg azt, ami eszükbe jut, és azt sem, amit idővel és erőfeszítéssel meg tudnak valósítani. Csak várnak és megfigyelnek. Ez bajos és igen szánalmas. Miért mondom, hogy ez nagyon szánalmas? Először is nem arról van szó, hogy a képességed nem megfelelő; másodszor nem arról van szó, hogy a tapasztalatod nem elégséges; harmadszor pedig nem arról van szó, hogy nincsenek meg az eszközeid, hogy megtedd – rendelkezel a képességgel ahhoz, hogy ezt a munkát végezd, és ha fordítanál rá időt és erőfeszítést, meg tudnád csinálni, de nem teszed, nem készítesz elő jó cselekedeteket. Ez igazán sajnálatos. Miért mondom, hogy ez sajnálatos? Ha sok év múlva visszatekintesz erre, sajnálni fogod, és még ha vissza is akarsz menni arra az évre, arra a hónapra, arra a napra, hogy elvégezd azt a munkát, addigra a dolgok megváltoztak, az az idő pedig már elmúlt. Nem kapsz még egy ilyen esélyt; ha az a lehetőség elmúlik, akkor elmúlik, ha elveszett, akkor elveszett. Ha olyan testi örömöktől esel el, mint a finom ételek fogyasztása vagy a szép ruhák viselése, az nem számít sokat, mert ezek üres dolgok, és semmilyen hatásuk sincs sem az életbe való belépésedre, sem a jó cselekedetek előkészítésére, sem pedig a rendeltetési helyedre. Azonban ha valami Isten irántad tanúsított hozzáállásával és a rólad alkotott értékelésével, vagy akár az általad járt úttal és a rendeltetési helyeddel kapcsolatos, akkor nagyon sajnálatos, ha elveszíted annak lehetőségét, hogy megtedd. Ez azért van, mert ez foltot hagy maga után, és megbánást fog hagyni léted jövőbeli útján, és egész életedben nem lesz többé esélyed arra, hogy jóvátedd. Hát nem sajnálatos ez? Ha túl gyenge a képességed, és nem tudod felvállalni ezt a munkát, akkor az nem sajnálatos, Isten háza el tudja intézni, hogy valaki más végezze. Ha alkalmas vagy arra, hogy jól végezd, te viszont nem teszed meg, az a rendkívül sajnálatos. Ez olyan lehetőség, amelyet Isten adott neked, de te nem veszed komolyan, nem ragadod meg ezt a lehetőséget, és hagyod, hogy kicsússzon a kezeid közül – ez az, ami túlságosan is sajnálatos! Számodra sajnálatos, Isten számára kiábrándító. Isten képességet és sok kivételes állapotot adott neked, lehetővé téve, hogy átlásd ezt a dolgot, és megfelelő legyél erre a munkára. Neked azonban nem jó a hozzáállásod, hiányzik belőled a hűség és az őszinteség, és nem akarsz megtenni minden tőled telhetőt, hogy jól végezd azt. Ez nagy csalódást okoz Istennek. Isten képességet és sok kiváló feltételt adott neked, lehetővé téve számodra, hogy átlásd ezt a dolgot és alkalmas légy erre a munkára. Te azonban nem a helyes hozzáállást tanúsítod, hiányzik belőled a hűség és az őszinteség, és nem akarsz minden tőled telhetőt megtenni azért, hogy jól végezd azt. Ez igen nagy csalódást okoz Istennek! [...] Tegyük fel, hogy az igazsághoz és a kötelességedhez való hozzáállásod mindig felületes, és a felszínen ígéreteket teszel, ám a kulisszák mögött nem ülteted mindezt a gyakorlatba, és késlekedsz, hiányzik belőled a sürgető érzés, valamint az a pozitív hozzáállás, hogy tekintettel légy Isten szándékaira. Még ha kívülről nézve nem is akadályozol és zavarsz, nem teszel gonoszságot, nem cselekedsz felelőtlen önkényességgel, és nem követsz el meggondolatlan gaztetteket, valamint jámbor és egészen jólnevelt személynek tűnsz, akkor is képtelen vagy pozitívan és proaktívan tenni azt, amit Isten kér tőled, hanem helyette dörzsölt vagy és lazsálsz, és kikerülöd a valódi munkavégzést. Ebben az esetben milyen úton jársz valójában? Még ha nem is az antikrisztus útja, de legjobb esetben is egy hamis vezető útja az” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a passzusát, elkezdtem gondolkodni magamon. Amióta a felsővezető utoljára megmetszett, tudtam, hogy felelőtlenül jártam el a kötelességeimben, és a lehető leggyorsabban bűnbánatot akartam tartani. Eleinte mindennap késő éjszakáig dolgoztam, és a kötelességeimnek volt némi eredménye, ezért azt hittem, hogy bűnbánatot tanúsítottam, de később, ha nem arra a munkára összpontosított a felsővezetés, akkor azt nyűgnek találtam, és nem akartam vele foglalkozni. Láttam, hogy az általam mutatott „kezdeményezés” és „proaktivitás” csalárd és tisztátalan volt. Mivel féltem attól, hogy áthelyeznek vagy elbocsátanak, miután megmetszettek, a hiúságom és a státuszom fenntartása érdekében egy ideig elszenvedtem a nehézségeket és áldozatot hoztam, de ez a viselkedés legfeljebb csak önmagam védelme volt. Ahogyan Isten mondja a bérmunkásról, aki a munkabérért csak azt teszi, amit a munkáltatója megkövetel, és amit tesz, az nem szívből jön. Ezzel a hozzáállással a kötelességeim végrehajtását nem lehetett jó cselekedetnek tekinteni. A kötelességek valódi végrehajtása proaktív, és része a teherviselés. Ez magában foglalja a kötelességekhez való hűséget, és az igazság alapelveinek keresését annak érdekében, hogy a munka jól legyen elvégezve. Elmélkedtem a közelmúltbeli teljesítményemen: amikor a vezetőség rám bízta a tapasztalati tanúságtételekről szóló videók forgatását, csak erre a munkára koncentráltam, de ami a többi munkát illeti, amíg azok nem érintették az én érdekeimet, a hozzáállásom teljesen közömbös volt, és a többi munkát teherként és nyűgként kezeltem. A videók elmaradásának ügye feltárta számomra a problémát, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tartottam bűnbánatot. Az a kis jó viselkedés, amit tanúsítottam, csak arra irányult, hogy megőrizzem a státuszomat és visszaszerezzem a hírnevemet, és a kötelességeimhez való hozzáállásom még mindig nem változott. Csak a felsővezetés által kijelölt feladatokat végeztem el, illetve azokat, amelyek a hírnevemhez és a státuszomhoz kapcsolódtak. Ez nem volt valódi kötelességvégrehajtás. Az igazság az, hogy egy vezetőnek több gondja van, mint más testvéreknek. Ha nem akarok felelősséget vállalni, akkor aktívan szólnom kellett volna a felsővezetésnek, és nem szabadott volna kárt tennem Isten házában, és elfoglalnom egy pozíciót anélkül, hogy tényleges munkát végeznék. Vajon nemcsak egy hamis vezető voltam, aki élvezte a pozíció előnyeit anélkül, hogy tényleges munkát végzett volna? Arra gondoltam, hogy a felsővezetés így értékelt engem: „bizalomra és művelésre méltatlan”! Pontosan ilyen voltam. Figyelmen kívül hagytam a gyülekezet munkájának teljességét, és valóban méltatlan voltam a bizalomra. A munka, amelyért felelős voltam, apránként egyre kevesebb lett, és amikor ténylegesen elvesztettem, igazán sajnáltam. Azt hittem, hogy amíg ragaszkodom a vezetőség által közvetlenül rám bízott munkához, addig megőrizhetem a státuszomat, de azt kaptam ezért, hogy elvesztettem a kötelességeimet, elvesztettem a lehetőséget, hogy jó cselekedeteket készítsek elő, és igazságot nyerjek. Ez volt a legnagyobb veszteségem. Ha ezt a hozzáállást folytatnám a kötelességeimben, akkor biztosan úgy értékelnének, hogy „következetesen felelőtlen és felületes” vagyok, és a személyes integritásomnak végképp vége lenne. Ha így tennék, tönkretenném a lehetőséget, hogy kötelességet végezzek, és lerombolnám az esélyemet az üdvösségre!

Utána gyakran gondolkodtam ezen a dolgon, és úgy éreztem, hogy nagyon önző voltam, és csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt a kötelességeimben. Ekkor eszembe jutott Isten néhány idevágó szava, ezért megkerestem és elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – egyesek azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Újra és újra elolvastam ezt a passzust. Isten azt mondja, hogy mielőtt az emberek megtapasztalnák az Ő munkáját és megértenék az igazságot, a Sátán különböző mérgeket és túlélési szabályokat ültet be az emberekbe, amik az életükké válnak, és így az emberek a Sátán képét élik meg, és a Sátán természete irányítja az emberek minden szavát és cselekedetét. Egész életemben mélyen megrontott a Sátán, és nagyon önző voltam. Amikor családtagok vagy barátok a segítségemet kérték, szívesen beleegyeztem, ha hasznomra válhatott, vagy ha az illető olyan valaki volt, akinek a kedvében akartam járni, vagy akihez közel akartam kerülni, szintén hajlandó voltam teljes szívemből segíteni. De ha egyáltalán nem tudtam hasznot húzni belőle, akkor nyűgnek találtam, és nem is akartam foglalkozni vele. Apám mindig azt mondta: „Miért vagy ilyen kőszívű?” De engem nem érdekelt, hogy mit mond, és azt hittem, hogy az emberek már csak ilyenek! Amikor a gyülekezeti kötelességeimet végeztem, továbbra is a saját érdekeimet néztem, csak azokra a feladatokra koncentráltam, amelyek a hasznomra váltak, és ritkán vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Például amikor néhány testvér rossz állapotban volt, ha közvetlenül én voltam a felelős értük, akkor szeretettel segítettem, mert ez segített, hogy a jó vezető képét alakítsam ki magamról bennük. De ha nem az én közvetlen felelősségi körömbe tartoznak, akkor még ha azt látnám is, hogy romlott beállítottságok szerint élnek, arra gondolnék, hogy segíteni nekik azt jelentené, hogy meg kell találnom Isten szavait, és energiát, erőfeszítést kell szánnom az ezen való gondolkodásra, ezért ezt nyűgnek találnám, és nem akarnék bajlódni vele, vagy csak néhány felszínes szót mondanék válaszul. Azt hittem, hogy okos vagyok, amikor ezt teszem, de ha belegondoltam, vajon mit hozott nekem az önzés? A valóságban a különböző feladatok nyomon követése különböző igazságokat foglal magában az emberek kezelésével és felismerésével kapcsolatban, és azzal, hogy nem vettem részt néhány munkában, tudtomon kívül sok lehetőséget elvesztettem az igazság elnyerésére. Ráadásul Isten kegyes volt hozzám, hogy lehetőséget adott a vezetői kötelesség végzésére, lehetővé téve, hogy megtanuljam a gondok és a terhek felvállalását, és fokozatosan helyreállíthattam a normális emberi mivoltomat. Ez Isten üdvössége volt számomra, de én nem voltam hajlandó több felelősséget és gondot vállalni. Folyton azt mondogattam, hogy hálás vagyok Istennek, és hogy meg akarom hálálni Neki, de valójában csalárdságot mutattam Isten felé. Valóban nem volt emberi mivoltom! Ha továbbra sem törekednék a változásra, amikor Isten munkája véget ér, a munkavégzésem is véget érne, és büntetést kapnék.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavából: „»Nagyon gyűlölöm magam! Hogy tehettem ilyen aljas, hitvány dolgot? Tényleg fel kellene pofoznom magam!« Ha csak gyűlölöd magad, azzal semmire sem mész. A legfontosabb dolog az, hogy amikor hibát követsz el, képesnek kell lenned felismerni, mi a baj vele, mi késztetett arra, hogy ezt tedd, miért vagy képtelen gyakorolni az igazságot, mi a gyökérok, mi a cselekedeted alapja és mik az alapelvei. Emellett a legfontosabb dolog az, hogy amikor szembesülsz valamivel, tudatosan Isten szavai szerint cselekszel-e, és tudatosan lázadsz-e a sátáni gondolataid és nézeteid, ambícióid és vágyaid, valamint szándékaid és terveid ellen. Ha mindezeket tudatosan megtetted, akkor jó cselekedeteket készítettél elő, ez pedig nagyszerű dolog, és nyertél valamit. [...] Az, hogy nem teszel rosszat, nem egyenlő a jó cselekedetek előkészítésével. A tartózkodás a gonosz cselekedetektől és a jó cselekedetek előkészítése két külön fogalom. A kötelesség gonosz cselekedetek nélküli végzése az, amit egy teremtett lénynek tennie kell; ez olyan megnyilvánulás, amellyel rendelkezniük kell azoknak, akik a normális emberi mivolt lelkiismeretével és észszerűségével bírnak. Egyesek például azt mondják: »Vannak, akik megölnek másokat, de én nem tettem ilyet; az az ember lopott másoktól, de én nem tettem ilyet. Ez azt jelenti, hogy én jó ember vagyok.« Érdemes ezzel dicsekedni? Helyes az állításuk? (Nem.) Ezt nevezik a fogalmak összekeverésének. Az, hogy valaki nem tolvaj, nem öl meg másokat, nem gyújtogat, és nem létesít tiltott szexuális kapcsolatokat, nem ugyanaz, mint jó embernek lenni. Az, ha valaki nem követ el rosszat vagy nem szegi meg a törvényt, más fogalom, mint jó embernek lenni. Megvan a saját mércéje annak, ha valaki jó ember. Nem követni el gonoszat és jó cselekedeteket készíteni elő szintén két külön fogalom. Anélkül végezni a kötelességedet, hogy gonoszságot tennél olyasmi, amit normális emberként el kell érned. A jócselekedetek előkészítése azonban azt jelenti, hogy proaktívan és pozitívan gyakorolnod kell az igazságot, és Isten követelményeinek, valamint az igazságalapelveknek megfelelően jól kell végezned a kötelességedet. Lennie kell benned hűségnek, hajlandónak kell lenned nehézségeket viselni és árat fizetni, hajlandónak kell lenned felelősséget vállalni és képesnek kell lenned pozitívan és proaktívan cselekedni. Az eme alapelvek szerint végzett cselekedetek alapvetően mind jótettek. Függetlenül attól, hogy nagy vagy kis dolgok, hogy érdemesek-e arra, hogy emlékezzenek rájuk az emberek, vagy sem, hogy az emberek becsülik vagy jelentéktelennek tartják-e őket, vagy hogy az emberek figyelemre méltónak gondolják-e őket, Isten szemében azok mind jótettek. Ha jócselekedeteket készítesz, az végül áldásokat hoz neked, nem pedig csapásokat. [...] Akkor végső soron hogyan határozzák meg a jócselekedeteket? Ez az, amikor az, amit teszel, legalább a saját életbe való belépésedben segít, valamint a testvérekében, és hasznos Isten házának munkája számára. Ha előnyös számodra, mások számára és Isten háza számára, akkor a teljesítményed hatékony Isten előtt, Isten pedig elismeri azt. Isten ad neked egy pontszámot. Tehát mérd fel, hány jócselekedetet készítettél az évek során. Ezek a jócselekedetek vajon kiegyenlíthetik a vétkeidet? Miután kiegyenlítették, hány jócselekedet maradt? Pontoznod kell magad, és tudnod kell ezt a szívedben; nem szabad összezavarodnod ebben a dologban” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai utat mutattak nekem. A bűnbánat nem lehet csak szóbeli. Ha csak mondod, hogy utálod magad, az még nem jelenti azt, hogy valódi változás történt. A legfontosabb az, hogy megfigyeljük az illető tényleges megélését és kötelességéhez való viszonyát, különösen a gyülekezeti munkával kapcsolatos kérdésekben. Az, hogy valaki szemet huny-e a problémák felett, és kívülálló marad-e, vagy pedig támogatja a gyülekezet érdekeit, az tükrözi az ember jellemét. Olvasva Isten közösségét a jó és gonosz cselekedetek közötti különbségről, megértettem, hogy attól, hogy valaki nem tesz rosszat, vagy nem okoz akadályozást és megzavarást, még nem lesz jó ember, legfeljebb jámbor embernek tekinthető. A jó cselekedetek magukban foglalják a kezdeményezést és az igazság keresésének folyamatát. Magukban foglalják az ügyek alapelvek szerinti kezelését, hogy Isten szándékaihoz igazodjanak. Az ilyen gyakorlás jelenti az igazi jó cselekedeteket. Végül Isten az alapján határozza meg az emberek sorsát, hogy végrehajtottak-e jó cselekedeteket. Utólag belegondolva, miután elkezdtem Istenben hinni, a legtöbb kötelességemet a hírnév és a haszonszerzés miatt hajtottam végre, és ritkán gyakoroltam proaktívan az igazságot. Nem lepleztem le vagy jelentettem aktívan a hamis vezetőket vagy antikrisztusokat, és alig segítettem a testvéreknek a nehézségeik és problémáik megoldásában. Legtöbbször csak a Sátán e túlélési szabályát követtem: „mindenki söpörjön a maga háza táján”. Gyülekezetvezetőként nem szívesen végeztem a felelősségi körömbe tartozó munka nagy részét, és az, hogy vezetőként szabad kezet adtam a beosztottaknak, késleltette a munkát. Ezek gonosz tettek voltak. Az igazság alapelvei alapján megítélve rájöttem, hogy az istenhitem évei alatt alig készítettem elő jó cselekedeteket, de valójában rengeteg rossz cselekedetet számoltam össze. Úgy éreztem, hogy nagy veszélyben vagyok, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem! Bár ezekben az években Isten házában hajtottam végre kötelességeket, nem úgy kezeltem magam, mintha Isten házának embere lennék, és szinte soha nem támogattam a gyülekezet munkáját kezdeményező módon. Túlságosan önző és aljas voltam! Istenem, bűnbánatot akarok tartani. Kérlek, segíts nekem, és vizsgálj át engem! Kész vagyok gyakorolni az igazságot, hogy eleget tegyek Neked.”

Ezután elkezdtem megtervezni a kötelességeimre szánt időt, és a napi munkámat észszerűen osztottam be, és minden este a pihenés előtt megterveztem a következő napi munkát. Ez is segített abban, hogy jobban tudjak koncentrálni, és több munkát végezhessek, és képes voltam más munkát is felvállalni. Miután egy ideig így gyakoroltam, rájöttem, hogy az észszerű tervezés javította a munka hatékonyságát, és lehetővé tette, hogy egy nap alatt több munkát végezzek. Néha, amikor a más csapatokból származó testvérek segítségért fordultak hozzám, ezeket a kérdéseket is felvállaltam, és közben imádkoztam Istenhez, hogy elfogadjam, amikor Ő átvizsgál. Ha beleegyeztem, hogy megcsinálok valamit, akkor tudtam, hogy a szívemet kell beleadnom, és nem tudhatom le felületesen a dolgot. Néha még mindig nyűgnek éreztem, hogy más munkát kövessek nyomon, de amikor erre rájöttem, aktívan fellázadtam magam ellen, és igyekeztem a lehető legjobban odafigyelni a munka részleteire. Tudom, hogy sátáni természetem mélyen gyökerezik, és hogy ez a két alkalom, amikor megmetszettek, nem volt elég ahhoz, hogy feloldódjon, ezért imádkozom Istenhez, hogy vizsgálja át a szívemet, hogy fenyítsen és fegyelmezzen, amikor felelőtlen vagyok a kötelességeimben, lehetővé téve, hogy megéljem a normális emberi mivoltot, és lelkiismerettel, emberi mivolttal bíró ember legyek. Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a két esetért is, amikor megmetszettek, ami lehetővé tette számomra, hogy felismerjem a felelőtlen kötelességvégzésem súlyos következményeit, hogy felébredjek és valamennyire megváltozzak.