2010-ben egy orvosi vizsgálat során krónikus hepatitis B-t diagnosztizáltak nálam, pozitív antigénekkel. Akkoriban meg voltam rémülve, attól féltem, hogy egy nap az állapotom májrákká súlyosbodhat. Valahányszor azt hallottam, hogy valaki májrákban halt meg, megállt bennem az ütő. De mivel a családom szegény volt, és nem engedhettük meg magunknak a kezelést, úgy éreztem, sanyarú sorsom van, és beletörődtem, hogy napról napra éljek. 2020-ban abban a szerencsében volt részem, hogy elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Megtudtam, hogy egy nővérnél méhnyakrákot diagnosztizáltak, de miután hinni kezdett Istenben, és aktívan végezte a kötelességét, szinte észrevétlenül meggyógyult. Ez reményt adott a saját állapotommal kapcsolatban. Azt gondoltam magamban: „Istenben hinni igazán csodálatos. Ha megfelelően végzem a kötelességeimet, és lelkesen feláldozom magam, Isten biztosan meggyógyítja az én betegségemet is.” Így később aktívan végeztem a kötelességeimet, és prédikátor lettem. Bár a gyülekezeti munka meglehetősen leterhelő volt, és néha kimerültség vagy testi rosszullét gyötört, valahányszor arra gondoltam, hogy Isten meggyógyít, ha megfelelően végzem a kötelességemet, a szívem megvigasztalódott, és erőt éreztem a kötelességeimhez.

2023 februárjában elmentem a kórházba egy orvosi vizsgálatra. Az orvos megállapította, hogy a hepatitis B-vírusom DNS-szintje nagyon magas, és a vírus gyorsan szaporodik. Azonnal a májbetegségekre szakosodott fertőző osztályra utaltak, és az orvos komolyan azt mondta: „Azonnal el kell kezdenie a gyógyszeres kezelést, hogy kontroll alatt tartsuk a betegségét. Ha nem kezelik, nagyon valószínű, hogy májzsugorrá vagy májrákká fejlődhet.” Ez az eredmény villámcsapásként ért, rendkívül aggódtam és féltem, és arra gondoltam: „Mi lesz, ha tényleg májzsugorrá vagy májrákká alakul, és meghalok?” Azokban a napokban mindig a gyötrelem, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeiben éltem. Azt gondoltam magamban: „Amióta hiszek Istenben, végzem a kötelességeimet. Még akkor sem adtam fel a kötelességeimet, amikor a családom üldözött. De a betegségem miért nem javult? Sőt, még rosszabb lett. Most, hogy Isten munkája hamarosan véget ér, ha ebben az időszakban halok meg, nem vész el a reményem az üdvösségre? Nem lett volna hiábavaló az elmúlt két év minden szenvedése és erőfeszítése, amivel feláldoztam magam?” Ezek a gondolatok szívszorítóak és felkavaróak voltak. Eszembe jutott az is, hogy az orvos azt tanácsolta, sokat pihenjek, és ne erőltessem túl magam. Azt gondoltam: „Mivel Isten nem gyógyított meg, jobban kell vigyáznom az egészségemre. Mostantól nem erőltethetem túl magam a kötelességeim végzése közben. Ha a betegségem valóban rosszabbra fordul, májrákká alakul, és gyógyíthatatlanná válik, akkor tényleg meghalhatok.” Abban az időben az evangelizációs munka nehézségekbe ütközött azokban a gyülekezetekben, amelyekért felelős voltam. Én azonban nem akartam ezen aggódni, és nem oldottam meg időben ezeket a problémákat, ami oda vezetett, hogy az evangéliumi munka holtpontra jutott. Az összejövetelek alatt a gondolataim állandóan elkalandoztak, és mindig a betegségemre gondoltam. Próbáltam a lehető legkevesebbet beszélni az összejövetelek alatt, attól tartva, hogy a túl sok beszéd kimerít. Ahhoz sem volt kedvem, hogy a munkával kapcsolatos napi levelezéssel foglalkozzak, és lassan, kedvetlenül végeztem a kötelességeimet. Nem követtem nyomon azokat a munkákat, amelyekkel foglalkozni kellett volna, és bármilyen sürgős feladat volt, minden este korán lefeküdtem, mert féltem, hogy túlerőltetem magam. Még azon is gondolkodtam, hogy felmondok prédikátorként, és egy kevésbé megterhelő kötelességre váltok. A szívem fokozatosan egyre távolabb sodródott Istentől. Már nem akartam Isten szavait olvasni és imádkozni, és mindennap a betegségem miatt aggodalmaskodtam.

Később a vezető beszélt velem arról a lehetőségről, hogy két további gyülekezet munkájáért is felelősséget vállaljak. Tudtam, hogy el kellene fogadnom, de aztán arra gondoltam, hogy a több gyülekezet, amiért felelős lennék, csak több aggodalmat jelentene. Mi van, ha a túlhajszoltság miatt rosszabbodik az állapotom? Eszembe jutott egy távoli rokonom is, akit májrákkal diagnosztizáltak, és nem sokkal a kezelés megkezdése után meghalt. Ezekre gondolva visszautasítottam. Később a vezető közösséget vállalt velem az állapotomról, és felolvasott nekem két részletet Isten szavaiból: „Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, akik nem tudnak úgy élni vagy mozogni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a feladataik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert és lehetséges betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati fizikai nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek. Miért éreznek gyötrelmet, szorongást és aggodalmat? Azért aggódnak, hogy ha továbbra is így végzik a kötelességüket, így fáradoznak és rohangálnak Istenért, és mindig ilyen fáradtnak érzik magukat, akkor vajon az egészségük egyre jobban meg fog romlani? Amikor elérik a 40 vagy az 50 éves kort, vajon ágyhoz lesznek kötve? Helytállóak-e ezek az aggodalmak? Tudna-e valaki konkrét megoldást adni arra, hogyan lehet ezt kezelni? Ki fog ezért felelősséget vállalni? Ki lesz a felelős? Akiknek rossz az egészségi állapotuk, és akik fizikailag alkalmatlanok, azok gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek az ilyen dolgok miatt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Annak ellenére, hogy a születés, az öregség, a betegség és a halál állandó az emberiség körében, és elkerülhetetlenek az életben, vannak olyan fizikai alkattal vagy különleges betegséggel rendelkezők, akik – akár teljesítik kötelességüket, akár nem – gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba süllyednek a test nehézségei és betegségei miatt; aggódnak a betegségük miatt, és a sok nehézség miatt, amit a betegségük okozhat nekik, aggódnak, hogy a betegségük súlyos lesz-e, milyen következményei lesznek, ha súlyosbodik, és hogy belehalnak-e. Különleges helyzetekben és bizonyos körülmények között ez a kérdéssorozat azt eredményezi, hogy gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba merülnek, amiből képtelenek szabadulni; egyesek már azért is a gyötrelem, szorongás és aggodalom állapotában élnek, mert tudják, hogy súlyos vagy lappangó betegségük van, semmit sem tehetnek, hogy elkerüljék, és ezek a negatív érzelmek hatnak rájuk, befolyásolják és irányítják őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután olvastam Isten szavait, rájöttem, hogy ezalatt az idő alatt a betegségem miatti gyötrelem, szorongás és aggodalom negatív érzései gyötörtek. Amikor az orvos a vizsgálat során azt mondta, hogy a hepatitis B-vírusom szaporodási rátája nagyon magas, és gyógyszeres kezelésre van szükség a kontrollálásához, különben májzsugorrá vagy májrákká fejlődhet, elkezdtem aggódni az állapotom miatt. Attól féltem, hogy a túlhajszoltság súlyosbíthatja a betegségemet, ami májzsugorhoz vagy májrákhoz vezet, és én meghalok. Akkor nem lenne esélyem elnyerni az üdvösséget. Ebbe belegondolva nagyon elcsüggedtem. A gondolataim csak akörül forogtak, hogyan vigyázzak jól az egészségemre, és hogyan akadályozzam meg az állapotom rosszabbodását. Egyáltalán nem volt teherérzetem a kötelességeim végzése közben. Az evangelizációs munka az egyik gyülekezetben nehézségekbe ütközött, de én nem oldottam meg őket időben, ami oda vezetett, hogy az evangelizációs munka holtpontra jutott. Néha éjszaka nem voltam annyira álmos, és lett volna néhány sürgős levél, amivel foglalkoznom kellett volna, de amikor láttam, hogy már késő van, gyorsan lefeküdtem anélkül, hogy azonnal válaszoltam volna a levelekre. Még arra is gondoltam, hogy egy kevésbé megterhelő kötelességre váltok, így nem kellene annyit aggódnom és túl keményen dolgoznom, és ezzel talán megakadályoznám az állapotom rosszabbodását. Egész nap folyamatosan emésztettek a negatív érzések, és képtelen voltam szívvel-lélekkel, igazán belemerülni a kötelességeimbe. Még azokat a kötelességeket is visszautasítottam, amelyeket elém helyeztek. Láttam, hogy egész nap a betegségem miatti gyötrelem emésztett, képtelen voltam eleget tenni azoknak a felelősségeknek, amelyeknek eleget kellett volna tennem, és nem mutattam hűséget a kötelességeim végzésében. Isten felemelt engem, és lehetővé tette, hogy prédikátorként képezzenek, megadva a lehetőséget, hogy végezzem a kötelességeimet, és elnyerjem az igazságot. Ez Isten kegyelme volt. Én mégis mindennap a gyötrelem, a szorongás és az aggodalom negatív érzéseitől emésztve éltem. Felületesen és lustán álltam a kötelességeimhez, nem foglalkoztam időben a gyülekezeti munka különböző nehézségeivel és problémáival, ami károkat okozott a munkában. Hát hol volt bennem bármiféle felelősségérzet, vagy bármiféle lelkiismeret és józan ész? Valóban nem érdemeltem meg Isten üdvösségét! Erre gondolva megbánást és önvádat éreztem. A lelkem mélyén rájöttem, hogy negatív érzésekkel élni nagyon nyomasztó és fájdalmas. Ez nemcsak a kötelességeim végrehajtására volt hatással, hanem emiatt el is veszítettem volna az elszántságomat az igazságra való törekvésre és az üdvösség elnyerésére. Ebbe belegondolva megijedtem, és szorongani kezdtem. Nem élhettem tovább ilyen zavarodott állapotban. El kellett engednem a gyötrelem és a szorongás negatív érzéseit, komolyan kellett törekednem az igazságra, és jól kellett végeznem a kötelességeimet, hogy ne maradjon bennem megbánás.

Később eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszakövetelem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és undort érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten leleplező szavai szíven ütöttek és felkavartak. Olyan érzés volt, mintha Isten szemtől szemben ítélne meg engem. Az Istenbe vetett hitem csupán arról szólt, hogy a kegyelmét és áldásait követeltem, alkudoztam Vele, és pusztán a követeléseim eszközeként tekintettem Rá. Visszagondolva arra, amikor először kezdtem hinni Istenben, láttam, hogy néhány testvér, akiknek gyógyíthatatlan betegségük volt, meggyógyultak, miután hinni kezdtek Istenben, így reméltem, hogy én is meggyógyulok majd, miután Istenben hiszek. Az áldások elnyerésének szándékát dédelgetve lemondtam dolgokról, feláldoztam magam, nagyon proaktív voltam a kötelességeim végzésében, és hajlandó voltam szenvedni és árat fizetni. Amikor a legutóbbi kontrollvizsgálaton voltam, és láttam, hogy a betegségem nemcsak hogy nem javult, hanem rosszabbodott, sőt, még a halál is fenyegetett, képtelen voltam alávetni magam, panaszkodni kezdtem Istenre, és félreértettem Őt. Még azt is megbántam, hogy lemondtam dolgokról, hogy feláldoztam magam Istenért, és már nem akartam végezni a kötelességeimet. Az Istenbe vetett hitem célja nem az volt, hogy teremtett lényként jól végezzem a kötelességemet, szorgalmasan az igazságra törekedjek és megéljem a normális emberi mivoltot, hanem hogy áldásokat követeljek Istentől. Azért szenvedtem és fizettem árat a kötelességeim végzése közben, hogy rávegyem Isten, hogy meggyógyítson. Hogy lehetett volna ez a kötelességeim végzése? Alkudoztam Istennel, kihasználtam és becsaptam Őt! Mindenben a saját érdekeimet védtem. A természetem túlságosan önző volt, minden lelkiismeret és józan ész nélkül! Elgondolkodtam azon, hogy Pál mennyi munkát végzett, lemondott dolgokról, feláldozta magát, nehézségeket szenvedett el, és árat fizetett, beutazta a szárazföldet és a tengert, hogy hirdesse az evangéliumot, és sok embert megnyerjen. De a fáradozása és a munkája nem azért történt, hogy a kötelességét végezze, vagy hogy tekintettel legyen Isten szándékaira, hanem hogy elnyerje a mennyei királyság áldásait – alkudozott Istennel. Végül nemcsak hogy nem nyerte el Isten jóváhagyását, hanem Isten el is ítélte őt. Az Istenbe vetett hitemben a törekvéseimről alkotott nézeteim épp olyanok voltak, mint Páléi, áldásokra és előnyökre irányultak. Ha nem változtatok azonnal, a sorsom olyan lenne, mint Pálé – Isten elítélne és megbüntetne. Ha Isten nem tárt volna fel, nem gondolkodtam volna el magamon, nem ismertem volna meg magam, és tovább haladtam volna ezen a helytelen úton, ami végül oda vezetett volna, hogy elveszítem a megmenekülésem esélyét. Ezt felismerve mély bűntudatom lett. Megértettem, hogy a betegség, amellyel szembenéztem, Isten szeretete és üdvössége volt számomra. Így hát bűnbánó imát mondtam Neki: „Ó, Istenem, akár kigyógyulhatok a betegségemből, akár nem, hajlandó vagyok elengedni a helytelen szándékaimat és jól végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neked.” Később azt mondtam a vezetőnek, hogy hajlandó vagyok felelősséget vállalni további két gyülekezet munkájáért.

Ezután normálisan végeztem a kötelességeimet. De ahogy a munkateher nőtt, és mindennap sok elintéznivaló volt, újra aggódni kezdtem: „Vajon kimeríti a testemet, ha így végzem a kötelességemet? A hosszan tartó aggodalom és fáradtság mellett súlyosbodni fog a betegségem, és májzsugorrá vagy májrákká fejlődik?” Rájöttem, hogy ismét a gyötrelem, az aggodalom és a szorongás negatív érzéseiben élek. Így hát imádkoztam Istenhez, kértem Őt, hogy szabadítson meg attól, hogy a betegségem emésszen fel, és adjon nekem hitet. Később Isten ezen szavait olvastam: „Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg még élsz, amíg még tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed teljesítésére, és jól kell viselkedned a kötelességed teljesítése során, gyakorlatiasan végezve azt. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, el kell végezned a kötelességedet, és jól kell teljesítened. Némelyek azt mondják: »Ezek a dolgok, amiket mondasz, nem valami tapintatosak. Beteg vagyok, és ezt nehezen viselem!« Amikor nehéz neked, pihenhetsz, gondoskodhatsz magadról, és kaphatsz kezelést. Ha még mindig el akarod látni a kötelességedet, csökkentheted a terhelést, és végezhetsz valamilyen megfelelő feladatot, olyat, amely nem befolyásolja a gyógyulásodat. Ez bizonyítja, hogy a szívedben nem hagytad el a kötelességedet, hogy a szíved nem tért el Istentől, hogy a szívedben nem tagadtad meg Isten nevét, és hogy a szívedben nem hagytad el a vágyat, hogy megfelelő teremtett lény legyél. Vannak, akik azt mondják: »Én megtettem mindezt, tehát Isten el fogja venni tőlem ezt a betegséget?« Vajon elveszi? (Nem feltétlenül.) Akár elveszi tőled Isten, akár nem, akár meggyógyít, akár nem, azt kell tenned, amit egy teremtett lénynek tennie kell. Függetlenül attól, hogy fizikailag képes vagy-e teljesíteni a kötelességedet vagy sem, hogy bármilyen munkát el tudsz-e vállalni vagy sem, vagy hogy az egészséged megengedi-e, hogy teljesítsd a kötelességedet vagy sem, a szíved nem távolodhat el Istentől, és nem szabad feladnod a kötelességedet a szívedben. Így teljesíted majd a feladataidat, a kötelezettségeidet és a kötelességedet – ez az a hűség, amelyhez ragaszkodnod kell. Csak azért, mert nem tudsz a kezeddel dolgozni, vagy már nem tudsz beszélni, vagy már nem látsz, vagy a tested nem képes többé mozogni, nem szabad azt gondolnod, hogy Istennek meg kell gyógyítania téged, és ha nem gyógyít meg, akkor a szíved mélyén meg akarod tagadni Őt, fel akarod adni a kötelességedet, és el akarod hagyni Istent. Mi a természete egy ilyen cselekedetnek? (Ez Isten elárulása.) Ez árulás!” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután olvastam Isten szavait, megtaláltam a gyakorlás útját. A kötelesség Isten megbízatása az ember számára, valamint egy teremtett lény felelőssége és kötelezettsége. Nem számít, milyen betegséggel vagy fizikai fájdalommal néz szembe az ember, nem adhatja fel azt a kötelességet, amelyet egy teremtett lénynek végeznie kell. Isten elvárásai az emberekkel szemben nem magasak. Ő csupán annyit kér, hogy a fizikai teherbírás határain belül az ember teljes szívével és erejével jól végezze a kötelességét, és ezzel Ő megelégszik. Ha fizikai fájdalom van, az ember pihenhet megfelelően, szedhet gyógyszert, és kaphat kezelést. Rendszeresebben mozoghat, és észszerűen beoszthatja a munka- és a pihenőidejét is. Így ez nem fogja befolyásolni a kötelességei végzését.

Később Isten szavaiból megértettem, hogyan tekintsek a halálra. Isten azt mondja: „Mindenkinek szembe kell néznie a halállal ebben az életben, vagyis az út végén mindenkinek a halállal kell szembenéznie. A halálnak azonban sokféle tulajdonsága van. Ezek közül az egyik az, hogy az Isten által előre elrendelt időpontban befejezed a küldetésedet, Isten befejezettnek tekinti a testi életedet, és a testi életed véget ér, bár ez nem jelenti azt, hogy vége az életednek. Amikor egy ember hús-vér test nélkül van, akkor vége az életének – ez a helyzet? (Nem.) Az, hogy az életed milyen formában létezik a halál után, attól függ, hogyan bántál Isten munkájával és szavaival, amíg éltél – ez nagyon fontos. Az, hogy milyen formában fogsz létezni a halál után, vagy hogy létezni fogsz-e vagy sem, attól függ, hogyan viszonyultál Istenhez és az igazsághoz, amíg éltél. [...] Van még valami, amit meg kell jegyeznünk, mégpedig az, hogy a halál kérdése ugyanolyan természetű, mint más kérdések. Nem az emberekre van bízva, hogy maguk döntsenek róla, még kevésbé változtatható meg az ember akaratával. A halál ugyanolyan, mint az élet bármely más fontos eseménye: teljes mértékben a Teremtő eleve elrendelése és szuverenitása alatt áll. Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el. Ezért, mondjuk, ha súlyos betegség ér, egy végzetesnek tűnő súlyos betegség, nem fogsz feltétlenül meghalni – ki dönti el, hogy meghalsz-e vagy sem? (Isten.) Isten dönti el. És mivel Isten dönti el, az emberek pedig nem dönthetnek ilyesmiről, miért szoronganak és gyötrődnek az emberek? Olyan ez, mint az, hogy kik a szüleid, és mikor és hol születtél – ezeket a dolgokat sem választhatod meg. A legbölcsebb döntés ezekben a kérdésekben az, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják, ha alávetjük magunkat, és nem választunk, ha nem áldozunk erre a kérdésre semmilyen gondolatot vagy energiát, és nem gyötrődünk, szorongunk vagy aggódunk emiatt. Mivel az emberek nem képesek maguk választani, ezért ostobaság és esztelenség ennyi energiát és gondolatot fordítani erre a kérdésre. [...] Mert nem tudni, hogy meg fogsz-e halni vagy sem, és nem tudni, hogy Isten megengedi-e, hogy meghalj – ezek ismeretlen dolgok. Konkrétan, nem tudni, mikor fogsz meghalni, hol fogsz meghalni, vagy hogy a tested mit fog érezni, amikor meghalsz. Az, hogy az agyadat töröd, hogy olyan dolgokon gondolkodsz és töprengsz, amiket nem tudsz, hogy szorongsz és aggódsz miattuk, vajon nem tesz téged ostobává? Mivel ostobává tesz, nem kellene ezeken a dolgokon törnöd a fejed” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). „Bármilyen témával is foglalkozzanak az emberek, mindig pozitív hozzáállással kell viszonyulniuk hozzá, és ez még inkább igaz, amikor a halál témájáról van szó. A pozitív hozzáállás nem azt jelenti, hogy együtt kell haladni a halállal, hogy várni kell a halálra, vagy hogy pozitívan és aktívan keresni kell a halált. Ha tehát ez nem a halál keresését, a halállal való együtt haladást vagy a halálra való várakozást jelenti, akkor mit jelent? (Alávetettséget.) Az alávetettség egyfajta hozzáállás a halál kérdéséhez, és ennek legjobb kezelési módja elengedni a halált, és nem gondolni rá” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Miután olvastam Isten szavait, megértettem, hogy minden ember élete és halála Isten kezében van. Isten jó előre megtervezi és elrendezi, hogy ebben az életben mikor és hogyan fogunk meghalni, és ennek semmi köze ahhoz, hogy megbetegszünk-e, vagy sem. Még ha nem is betegszem meg, nem menekülhetek, amikor eljön a halálom ideje, amelyet Isten előre elrendelt nekem. Még ha nagyon súlyos betegségem is lesz, Isten nem fogja csak úgy elvenni az életemet, ha a küldetésem még nem teljesült. Egy ember élete és halála Isten kezében van, és nem az emberi igyekezet határozza meg. De én nem láttam át az élet és a halál kérdését, a gyötrelem, az aggodalom és a szorongás negatív érzéseiben éltem. Mindig azon aggódtam, hogy az állapotom rosszabbra fordulhat, májrákká fejlődhet és halálhoz vezethet, ezért mindig visszafogtam magam a kötelességeimben, nem tettem meg mindent, amit tudtam volna, és az időmet és energiámat az egészségem megőrzésére fordítottam. Igazán tudatlan és ostoba voltam! Most rájöttem, hogy még ha jól is vigyázok az egészségemre, ha nem végzem jól a kötelességemet, nem nyerem el Isten jóváhagyását, akkor minden egyes napom üres lenne, bármilyen érték és értelem nélkül. Végül, amikor eljön a csapás, ugyanúgy meg kellene halnom. Visszagondolva arra, amikor először értesültem a rosszabbodó állapotomról, nem akartam Isten szavait olvasni, és nem volt mit mondanom imában, mindennap korán lefeküdtem. Külsőleg a testem nyugodtnak és jól ápoltnak tűnt, de nem éreztem Isten útmutatását, és minden napomat értelem nélkül éltem. A szívemben nagyon üresnek éreztem magam, és gyötrődtem. Most, bár a kötelességem végzése kissé fárasztó és kimerítő volt, a szívemben lévő béke és nyugalom érzését semmi más nem pótolhatta. Valóban megtapasztaltam, hogy az életnek csak azáltal lehet értéke és értelme, és csak úgy érezhetem magam békében és nyugalomban, ha buzgón törekszem az igazságra, és jól végzem a kötelességeimet. Egy hónappal később, amikor kontrollvizsgálatra mentem a kórházba, az orvos azt mondta, hogy az állapotom javult, a hepatitis B-m már csak enyhe, és csak néhány vírusellenes gyógyszert kell szednem. Amikor ezt meghallottam, alig hittem el. Látva, hogy minden Isten kezében van, mélységesen hálás voltam Istennek.

Ezt a betegséget megtapasztalva világosan látom, milyen megvetendő szándék vezérelt, amikor az Istenbe vetett hitemben az áldásokra törekedtem, és felismerem a negatív érzéseim okozta kárt. Azt is felismerem, hogy Isten azért engedte, hogy betegség érjen, hogy megtisztítson a túlzó vágyaimtól és az Iránta támasztott észszerűtlen követeléseimtől, lehetővé téve, hogy tisztán lássam a Sátán általi megrontottságom rút igazságát, hogy buzgón törekedhessek az igazságra, levethessem a romlott beállítottságaimat, és elnyerhessem Isten üdvösségét. Ez Isten szeretete és üdvössége! Szívem mélyéből hálás vagyok Istennek!