A szüleim korán elhunytak, és fiatalkoromtól kezdve a két nővéremmel együtt a nagymamánknál éltem, és a nagymamánk volt az, aki hirdette nekünk az Úr Jézus evangéliumát. Gyakran imádkoztunk az Úrhoz, és vasárnaponként templomba jártunk a nagymamánkkal. A nagymamánk halála után a nagynénénk és a nagybátyánk fogadott be minket, és úgy kezeltek minket, mintha a saját gyermekeik lennénk. A nagynénénk gyakran mondta nekünk, hogy a tanulás a legfontosabb dolog az életben, és hogy ez a kulcs a fényes jövőhöz. A szívembe véstem ezeket a szavakat, és úgy gondoltam, hogy bármi is történjék, nem hagyhatom abba a tanulmányaimat. Nagyon keményen tanultam, és még akkor is ragaszkodtam ahhoz, hogy iskolába menjek, amikor beteg voltam. A jegyeim mindig a legjobbak között voltak az osztályban, és rengeteg díjat és oklevelet kaptam.

De 2020-ban, a Covid–19 világjárvány kitörése után abbahagytam a templomba járást, és otthon kezdtem el a Biblia olvasását. Inspiráltak a Bibliában szereplő szentek, akik Istennek szánták az életüket, és fokozatosan kialakult bennem a vágy, hogy Istent szolgáljam. Elkezdtem olyan csoportokat keresni az interneten, amelyeknek részt vehetnék az összejövetelein. 2020 augusztusában egy Facebook-ismerősöm meghívott egy online összejövetelre. Az összejövetelen tanúságot tettek nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájáról. Amikor először olvastam Mindenható Isten szavait, mélyen meghatódtam és izgatott lettem, mert Mindenható Isten szavainak hatalma volt, és sok olyan misztériumot tártak fel, amelyet korábban nem értettem. Emiatt nagyon lelkes lettem az online összejöveteleken való részvétel iránt, és a szabadidőmben sokat megnéztem Mindenható Isten Egyházának filmjeiből és a testvérek tapasztalati tanúságtételeiből. A szívem megtelt örömmel és gondoskodással.

Nemsokára már az újonnan érkezők öntözését gyakoroltam online. A világjárvány miatt csak online tudtam végezni a tanulmányaimat, és sok szabadidőm volt, így a kötelességeim és a tanulmányaim összeegyeztetése nem volt túl nehéz. A nagybátyám és a nagynéném idővel aggódni kezdett, hogy a kötelességeim hatással lesznek a tanulmányaimra, ezért megkértek, hogy ne vegyek részt többé online összejöveteleken. Kicsit aggódtam, és azt gondoltam: „Ha nem vehetek részt online összejöveteleken, hogyan fogom végezni a kötelességeimet? Az utóbbi időben egyre több újonnan érkező fogadja el Mindenható Isten munkáját, és ha nem öntözöm őket megfelelően, azt az életük meg fogja szenvedni. Ez az én hibám lenne, és biztos vagyok benne, hogy emiatt lelkiismeret-furdalásom lenne.” Emiatt úgy döntöttem, hogy folytatom a kötelességeim végzését. Egy nap a vezető küldött nekem egy üzenetet, amelyben megkérdezte, hogy akarom-e teljes munkaidőben végezni a kötelességeimet. El voltam ragadtatva, és azonnal beleegyeztem, amikor megkaptam ezt az üzenetet. Végre teljes munkaidőben áldozhatom fel magam Istenért, és megvalósulna, amire egész életemben vágytam, nevezetesen az, hogy Istent szolgáljam. De kicsit aggódtam is, mert arra gondoltam: „Ha teljes munkaidőben végzem a feladataimat, mi lesz a tanulmányaimmal? Ha kimaradok az iskolából, mi lesz a jövőmmel? Mit fog érezni a nagybátyám és a nagynéném? Még mindig arra számítanak, hogy egy nap majd én gondoskodom róluk, és hogy viszonzom szeretetüket és a felnevelésem érdekében tett erőfeszítéseiket.” Éppen ekkor olvastam el két passzust Isten szavaiból: „Függetlenül attól, hogy valaki milyen kötelességet végez, ez a legmegfelelőbb dolog, amit tehet, a legszebb és legigazabb dolog az emberiség körében. Teremtett lényként az embereknek teljesíteniük kell a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amit Isten biztosít számukra, és mindent, ami Istentől származik, ezért teljesíteniük kell a feladataikat és a kötelezettségeiket. Ez teljesen természetes és jogos, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének teljesítése igazabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit a földi élet során tesznek; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és becsületesen teljesítik a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről. Az, hogy egy teremtett lény képes teljesíteni a teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit mindenki által dicsőítendő történetként kellene terjeszteni. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik teljesítik a teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megemlékezésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. [...] Teremtett lényként, amikor valaki a Teremtő elé járul, teljesítenie kellene a kötelességét. Ez nagyon helyénvaló dolog, és teljesítenie kell ezt a felelősséget. Azzal a feltétellel, hogy a teremtett lények teljesítik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, a munka egy újabb lépését végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, megengedve nekik, hogy a kötelességük teljesítése során elnyerjék Istentől az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak, eleget tegyenek Isten szándékainak, és az életben a helyes útra lépjenek, végül képesek legyenek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerjék a teljes üdvösséget, és többé ne legyenekkitéve a Sátán csapásainak. Ez az a hatás, amivel Isten ráveszi az emberiséget, hogy kötelességeket hajtson végre, amit végső soron el akar érni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménket és a testünket nem Isten megbízatásának és az emberiség igaz ügyének szánjuk oda, akkor a lelkünk szégyellni fogja magát azok előtt, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még inkább szégyellni fogja magát Isten előtt, aki mindent megadott nekünk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten elnököl az egész emberiség sorsa felett). Isten szavai világosan megmondják nekünk, hogy felelősségünk és kötelességünk, hogy a testünket és az elménket annak szenteljük, hogy teljesítsük Isten megbízatását, és terjesszük az Ő evangéliumát. Ha nem Isten megbízatásának szánjuk a testünket és az elménket, és csak a hús-vér testnek élünk, akkor az életünk értelmetlen. Isten reméli, hogy képesek vagyunk végezni a kötelességeinket, és nem pazaroljuk el az időnket. Teremtett lény vagyok, és az életem Istentől származik, ezért tennem kell a kötelességeimet. Isten szavaiból én is rájöttem, hogy a kötelességvégzés az üdvösség és a tökéletesség eléréséhez vezető út, és hogy ha abbahagynám a kötelességeim végzését, az életem üres lenne, és hiábavalóan élnék Mindenható Isten jóváhagyása nélkül. Isten szavai bátorságot adtak nekem, és vágyat éreztem arra, hogy eleget tegyek Istennek, és Neki szánjam az életemet. Bár hajlandó voltam mindent feladni a tanulmányaimmal együtt azért, hogy végezhessem a teremtett lény kötelességeit, aggódtam is amiatt, hogy mi lesz a jövőmmel, ha abbahagyom a tanulmányaimat. Azon tűnődtem, vajon képes leszek-e jó állást találni diploma nélkül, és vajon képes leszek-e eltartani magam a jövőben. Eszembe jutott az is, amit a nagynéném gyakran mondott: „A tanulás a legfontosabb dolog az életben. A tudás a legértékesebb vagyon, amit nem lehet ellopni, és a fényes jövő kulcsa.” Arra gondoltam, hogy ha nem teljesítek jól a tanulmányaimban, nem fogok tudni jó munkát találni, és nem lesz stabil életem. Ez a gondolat még inkább nyugtalanná és aggodalmassá tett. Ekkor már csak két-három hónapra voltam az érettségitől, ezért előbb be akartam fejezni a középiskolai tanulmányaimat. Emiatt tanultam is a gyülekezeti kötelességeim végzése közben. Egyszerre akartam mindkettőt jól csinálni, de valójában nagyon nehéz volt. Néha házi feladatot is kellett csinálnom, és öntöznöm is az újonnan érkezőket, és a szívem nem tudott megnyugodni. Emlékszem, egy nap házi feladatot kaptam, és amikor láttam, hogy milyen sokat, azon tűnődtem, hogy mi lesz a kötelességeimmel, ha megpróbálom megcsinálni az összeset. Ráadásul, amikor elolvastam a tananyagot, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert a tananyag tartalmának nagy része nem felelt meg az igazságnak, sőt egyes részek még ellent is mondtak az igazságnak, és tagadták Isten létezését. Ez sok fájdalmat okozott számomra, és összezavarodtam. Úgy éreztem, mintha két világban élnék: a fény és a sötétség világában, és hogy egyik lábammal a fényben, a másikkal a sötétségben állok. Ezen a ponton végre rájöttem, hogy választanom kell a tanulmányaim és a kötelességeim között.

Isten szavainak ezt a passzusát olvastam: „Vannak, akik jó szakot választanak a főiskolán, és a diploma megszerzése után kielégítő munkát találnak, amivel életútjuk első diadalmas lépését teszik meg. Vannak, akik sokféle készséget tanulnak meg és sajátítanak el tökéletesen, mégsem találnak megfelelő munkát, vagy soha nem találják meg a helyüket, nemhogy karriert csinálnának; életútjuk kezdetén minden lépésnél kudarccal találkoznak, gondok gyötrik őket, kilátásaik sötétek, életük bizonytalan. Vannak, akik szorgalmasan tanulnak, mégis pont lecsúsznak minden esélyről, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek; úgy tűnik, az a sorsuk, hogy soha ne érjenek el sikereket, életútjuk legelső törekvése a semmibe veszett. Mivel nem tudják, hogy az előttük álló út sima vagy rögös, először érzik meg, hogy az emberi sors mennyire változékony, ezért várakozással és rettegéssel tekintenek az életre. Vannak, akik annak ellenére, hogy nem túl képzettek, könyveket írnak és hírnevet szereznek; vannak, akik, bár szinte teljesen analfabéták, sok pénzt keresnek az üzleti életben, ezáltal képesek eltartani magukat... Milyen foglalkozást választ valaki, hogyan keresi meg a kenyerét: vajon van az embereknek bármilyen ráhatásuk arra, hogy ezekben a dolgokban jó vagy rossz döntést hoznak? Összhangban vannak ezek a dolgok az emberek vágyaival és döntéseivel? A legtöbb embernek a következő kívánságai vannak: kevesebbet dolgozni és többet keresni, nem a napon és esőben gürcölni, jól öltözködni, mindenhol ragyogni és tündökölni, mások fölé tornyosulni és megbecsülést szerezni felmenőiknek. Az emberek a tökéletességben reménykednek, de amikor megteszik első lépéseiket életútjukon, fokozatosan rájönnek, hogy mennyire tökéletlen az emberi sors, és először fogják fel igazán, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjével kapcsolatban és vakmerő fantáziákat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy a hatalma, hogy megvalósítsa saját álmait, és senki sincs abban a helyzetben, hogy irányítsa saját jövőjét. Mindig lesz némi távolság az ember álmai és a valóság között, amellyel szembe kell néznie; a dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek az ember szeretné, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem lehetnek elégedettek vagy boldogok. Vannak, akik minden elképzelhető határig elmennek, nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy áldozatokat hoznak a megélhetésük és jövőjük érdekében, hogy megpróbálják megváltoztatni saját sorsukat. De végül, még ha saját kemény munkájukkal meg is tudják valósítani álmaikat és vágyaikat, a sorsukon soha nem tudnak változtatni, és bármennyire is kitartóan próbálkoznak, soha nem tudják túlszárnyalni azt, amit a sors kijelölt számukra. Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a sorsom és a jövőm nem az én kezemben van, és nem is az én erőfeszítéseimen múlik. Ezeket a dolgokat teljes egészében a Teremtő határozza meg. A nagynéném mindig azt mondta, hogy a tudás a fényes jövő és a semmihez sem fogható gazdagság kulcsa, és ezek a szavak mélyen gyökeret vertek a szívemben, és elhitették velem, hogy ez az igazság. Gyakran mondogattam magamnak, hogy bármi is történjen, nem szabad abbahagynom a tanulást, mert ez a sikeres jövő kulcsa, és ha abbahagyom a tanulást, a sorsom nem fog megváltozni. Nem akartam szegényen felnőni vagy szegényen meghalni, ezért keményen tanultam. De most rájöttem, hogy a szívembe oltott szavakat valójában a Sátán használta arra, hogy félrevezesse az embereket, hogy az emberek ellenkezzenek Istennel, és megtagadják az Ő szuverenitását és elrendezéseit. Ezek a szavak elhitetik velünk, hogy a jó sors a saját kemény munkánkon múlik, és hogy a sorsunk a saját kezünkben van, és emiatt megtagadjuk az igazságot, miszerint az emberi sors a Teremtő kezében van. Elgondolkodtam, hogy miért van az, hogy sok magas tudományos képzettséggel rendelkező vagy jó szakokon tanuló ember végül csak olyan karriert és vagyont ér el, amely messze elmarad az elvárásaitól. Vannak, akik a diploma megszerzése után dadusok lesznek, mások földművesek, néhányukból eladó lesz, néhányan pedig még munkát sem találnak. Másrészt sokan, akik egyáltalán nem tanultak, de legalábbis nem tanultak keményen, most gazdagok vagy híresek. Ezeken a dolgokon elgondolkodva megértettem, hogy a sorsunk nem a mi kezünkben van, hanem Isten kezében. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:25-26). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten a forrása mindannak, amire szükségünk van, és nem kell aggódnom semmi miatt. A jövőmet illetően, legyen szó arról, hogy lesz-e mit ennem, lesz-e házam, ahol lakhatok, vagy hogy találok-e majd jó munkát, amíg Istent keresem, és mindent Őrá bízok, Isten mindent levezényel és elrendez. Abban a pillanatban megnyugodtam, és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, és a kötelességeimre koncentrálok. Viszont aggódtam, hogy a családom talán nem ért majd egyet ezzel, és úgy éreztem, hogy tartozom nekik valamivel. Sok mindenen mentek keresztül, hogy felneveljenek. A nagybátyám gyakran túlórázott, és részmunkaidős állást vállalt, hogy több pénzt keressen, és eltartson minket. Néha úgy döntött, hogy lemond az ételről, hogy legyen elég ennivalónk. Ezek a gondolatok nagyon csüggedtté tettek. De ha feladtam volna a kötelességeimet, hogy viszonozzam nekik ezeket, a lelkiismeretem nyugtalan lett volna.

Később rábukkantam Mindenható Isten szavainak egy passzusára, amely megoldotta a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Ezután az embernek szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülei szerető gondviselése alatt teszi ezt, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember teljesen megfeledkezik, és így elpazarolja az Istentől kapott életet... Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlen egy sem vállalja, hogy imádja Őt. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgó gondoskodást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten mindenkiről gondoskodik, és bár úgy tűnik, hogy a családunk gondoskodik rólunk, a színfalak mögött valójában Isten az, aki elrendezi a dolgokat és vigyáz ránk egész életünkben. Hirtelen eszembe jutott, hogy amikor a nővéreimmel még gyerekek voltunk, még a szüleink gondoskodása nélkül is jól éltünk. Bárhol is éltünk, az emberek, akikkel találkoztunk, mindig kedvesek voltak, és úgy bántak velünk, mintha a saját gyermekeik lennénk. Az is eszembe jutott, hogy hétéves koromban, amikor a nővéremmel egyszer átmentünk az úton, egy autó hirtelen felénk hajtott, és majdnem elütött minket. Annyira megdöbbentünk a nővéremmel, hogy lemerevedtünk, de az autó hirtelen megállt, és nem sérültünk meg. Egy másik alkalommal majdnem elütött egy tricikli, miközben átkeltem az úton, de az is hirtelen megállt, és akkor sem esett bajom. Ezekre az esetekre gondolva megállíthatatlanul sírni kezdtem. Isten mindig is mellettem volt, vigyázott rám és megóvott, de nem vettem észre. Azt hittem, hogy minden, amim volt, a nagybátyám és a nagynéném áldozatainak és kemény munkájának az eredménye. Ez az irántuk érzett hála mindig ott volt az elmémben, és reméltem, hogy viszonozhatom majd nekik. Isten szavaiból megértettem, hogy mindenemet Isten szeretetének és gondoskodásának köszönhetem, és hogy Isten az, aki a leginkább megérdemli a szeretetemet és a hálámat. Teremtett lényként kötelességem és felelősségem, hogy egy teremtett lény kötelességeit végezzem. Ezután imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon bátorságot ahhoz, hogy elmondjam a családomnak a döntésemet.

Egy este üzenetet küldtem a nagynénémnek, amiben azt írtam: „Nénikém! Amikor fiatal voltam, nagymama megosztotta velem és a nővéreimmel az Úr Jézus evangéliumát, megtanított minket, hogyan imádkozzunk Istenhez, és megértette velünk, hogy Isten a Teremtő. Láttam, hogy Isten milyen csodálatos és jó, hogy mindent feláldozott az emberiségért, és hogy megbocsát nekünk, függetlenül attól, hogy mennyi bűnünk van. Mivel Isten mindent megtesz értünk, miért nem tudjuk mi, emberek tenni a kötelességeinket Isten irányítása alatt? Emiatt úgy döntöttem, hogy Istent fogom szolgálni. Az Úr újra testté lett, és Ő Mindenható Isten, aki az ítélet és a megtisztítás munkáját végzi, hogy megszabadítsa az embereket a bűntől. Minden időmet a kötelességeimre és az Istennek tett ígéretem teljesítésére akarom szánni. Remélem, el tudjátok fogadni a döntésemet.” Miután elküldtem ezt az üzenetet, úgy éreztem, mintha egy tüskét távolítottak volna el a torkomból, és sokkal jobban éreztem magam.

Másnap reggel a nagynéném azt mondta nekem: „Shara, biztos vagy benne, hogy ez a döntésed? Mi lesz a jövőddel? A nagybátyád annyi mindent tett érted, te pedig ilyen könnyen feladod a tanulmányaidat?” A nagynéném sok sértő dolgot is mondott, és mélyen megbántott azzal, amit mondott. Ezután megkérdezte tőlem: „Tanulsz még?” Azt válaszoltam: „Nem, már nem.” A nagynéném nagyon dühös lett, amikor meghallotta ezt, és felemelte a hangját, „Mi? Már nem tanulsz? Mégis mit képzelsz? A nagybátyáddal nagyon keményen dolgoztunk azért, hogy iskolába járhass, te pedig így bánsz velünk? Mindig azt hittem, hogy te vagy a legkedvesebb és legokosabb a testvéreid közül, de úgy tűnik, tévedtem. Nagyot csalódtunk benned!” Nem tudtam megállítani a szememből kicsorduló könnyeket, mivel tudtam, hogy nagy árat fizettek miattam. Mivel azonban mindazt, amit tettek, Isten vezényelte le és rendezte el, helyesen tettem, hogy a kötelességeimet választottam. Akárhányszor is próbáltam azonban elmagyarázni, a nagynéném egyszerűen nem értett meg. Később üzenetet küldtem egy nővérnek a konyhából, és elmondtam neki, hogy min megyek keresztül. A nővér bátorított, és küldött nekem egy passzust Isten szavaiból: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai elragadjanak. Minden erőfeszítésed arra irányuljon, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és boldogságot adok neked. Ne törekedj arra, hogy mások előtt egy bizonyos módon viselkedjél; nincs-e nagyobb értéke és súlya annak, hogy Nekem eleget teszel? Ha Nekem eleget teszel, nem fog-e még jobban eltölteni az örök és életre szóló béke és boldogság?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavai meghatották a szívemet és erőt adtak, és éreztem, hogy Isten bátorít, emlékeztet és biztat engem. Tudtam, hogy a Sátán arra használja a családomat, hogy megkísértsen és megtámadjon, hogy gyengévé tegyen, és azt akarja, hogy meghátráljak, én azonban nem engedhettem a Sátánnak. Bárhogyan is bánt velem a családom, szilárdan meg kellett állnom a tanúságtételemben, hogy megszégyenítsem a Sátánt! Imádkoztam Istenhez: „Istenem, a Sátán támad engem, én pedig gyenge és erőtlen vagyok. Kérlek, adj nekem erőt, vigyázz a szívemre, és óvj meg a Sátán cselszövéseitől!” Imám után bátorságot nyertem, és hajlandó lettem Istenre támaszkodni, hogy szembenézzek a közelgő helyzettel. Nem sokkal később hazajött a nagybátyám. Amikor megláttam, nem tudtam megállni, hogy ne legyek ismét ideges. A nagybátyám azt mondta: „El akarsz menni és Istent akarod szolgálni a gyülekezetben. Tényleg ezt akarod?” Bólintottam. Újra megkérdezte: „Biztos vagy a döntésedben?” Azt mondtam: „Igen.” Azt hittem, a nagybátyám dühös lesz, de meglepetésemre azt mondta: „Rendben, ha így döntöttél, nem foglak megállítani. Shara, megígértem anyádnak, hogy gondoskodni fogok rólad és a testvéreidről, és biztosítom, hogy oktatásban részesüljetek. Most, hogy már megadtam ezt neked, többé nem szólok bele a döntésedbe. Amíg nem bánod meg végül a döntésedet, addig menj, és tedd, amit szeretnél.” Ekkor nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam; tényleg nem számítottam arra, hogy a nagybátyám ilyen nyugodt lesz. Láttam, hogy körülöttem mindenki Isten szuverenitása alatt áll, hogy ez Isten műve, és hálát adtam Istennek a szívem mélyéből!

Meglepetésemre azonban egy nap a nagybátyám hirtelen meggondolta magát, és követelte, hogy találkozhasson a testvérekkel. Azt mondta, hogy addig nem mehetek el, és este 8 órakor oda kell adnom neki a telefonomat, és nem vehetek részt az összejövetelen, ha pedig nem adom át a telefonomat, akkor ki fog dobni. Amikor ezt mondta nekem, nagyon megijedtem. Mivel a nagybátyám elég szigorú volt, nem mertem ellenszegülni a követeléseinek, de voltak újonnan érkezők is, akiket meg kellett volna öntözni este 8-kor, ha pedig a nagybátyám elveszi a telefonomat, akkor hogyan öntözöm meg őket? Ez járt a fejemben, és nem tudtam megnyugodni. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, most semmit sem tehetek, Rád bízom a jelenlegi helyzetemet. Kérlek, segíts rajtam!” Miután imádkoztam, arra gondoltam, hogy minden Isten kezében van, és Istenre kell támaszkodnom, Mellé kell állnom, és nem engedhetem, hogy a Sátán cselszövései sikerrel járjanak. Ezzel a gondolattal megvilágosodtam, és elhatároztam, hogy megöntözöm az újonnan érkezőket. Eljött az este 8 óra, és a nagybátyám nem vette el a telefonomat, én pedig szokás szerint részt vettem az online összejövetelen. Meglepetésemre a nagybátyám nem szólt semmit, és nem szakította félbe az online összejövetelemet, és csendben maradt, amíg be nem fejeződött az összejövetel az újonnan érkezőkkel. Abban a pillanatban nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Láttam, hogy bármennyire is szigorú a nagybátyám, ő is Isten kezében van, és Isten szuverenitása és vezénylése alatt áll. Azt hittem, hogy a nagybátyám nem fog tovább üldözni, de ő továbbra is az utamba állt. Néha nem tudtam nem azon gondolkodni: „Miért gondolta meg magát hirtelen a nagybátyám, és kezdett el ellenem fordulni?” Egészen addig, amíg el nem olvastam két passzust Isten szavaiból: „Amikor Isten munkálkodik, gondjaiba vesz valakit, átvizsgálja őt, támogatja és jóváhagyja őt, a Sátán ott ólálkodik a nyomában, igyekszik félrevezetni az illetőt és ártani neki. Ha Isten meg kívánja nyerni ezt az embert, a Sátán minden tőle telhetőt megtesz, hogy akadályozza Istent, mindenféle elvetemült csellel kísérti, zavarja meg és hátráltatja Isten munkáját, hogy megvalósítsa saját rejtett célját. Mi ez a cél? Ő nem akarja, hogy Isten bárkit is megnyerjen; ő akarja megkaparintani azokat, akiket Isten meg kíván nyerni, ellenőrizni akarja őket, átvenni fölöttük az irányítást, hogy azok őt imádják, csatlakozzanak hozzá a gonosz cselekedetek elkövetésében, és ellenszegüljenek Istennek. Nem ez a Sátán baljós indítéka?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló IV.). „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl. [...] Amikor Isten és a Sátán a szellemi birodalomban vívják csatájukat, hogyan kellene eleget tenned Istennek, és hogyan kellene szilárdan megállnod a Mellette való bizonyságtételedben? Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten meg akarja menteni az embereket, és hogy a Sátán nem akarja, hogy az emberek szabadon kövessék Istent, és nem akarja, hogy Isten bárkit is megnyerjen. Ezért, amikor az emberek közeledni akarnak Istenhez és imádni akarják Őt, a Sátán mindent megtesz, hogy megzavarja az embereket, és megakadályozza őket abban, hogy Isten elé járuljanak. Láttam, milyen gonosz és szégyentelen a Sátán! Látszólag azzal szembesültem, hogy a a családom akadályoz és korlátoz, de e mögött a Sátán zavarkeltése állt. A Sátán arra használta a körülöttem lévő embereket, eseményeket és dolgokat, hogy megakadályozzon abban, hogy Istent kövessem. Ez volt a Sátán rosszindulatú célja, és még jobban meggyűlöltem a Sátánt. Isten azt mondja: „Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre.” Bárhogyan is zavar és akadályoz engem a Sátán, én szilárdan meg fogok állni a tanúságtételemben, és megszégyenítem a Sátánt! Az is eszembe jutott, hogy min ment keresztül Jób. A színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, és különböző testi, érzelmi és lelki szenvedések érték Jóbot. Jób sok megpróbáltatást szenvedett el anélkül, hogy fellázadt volna Isten ellen, vagy eltávolodott volna Tőle, és még akkor is rendíthetetlen maradt, amikor a felesége megzavarta és támadta, hogy hagyja el az Istenbe vetett hitét. Végül a Sátán belátta, hogy Jób még mindig nem tagadta meg vagy árulta el Istent, annak ellenére, hogy nagy kínokat kellett elviselnie, és szégyenében visszavonult. Ennek tudatában még erősebbé vált az elhatározásom, hogy Istent kövessem. A nagybátyám később szinte minden nap hozott rokonokat a házhoz, hogy megpróbáljanak rávenni, hogy gondoljam meg magam. Azt monda a nagybátyám: „Mi a fontosabb most neked, a kötelességed vagy a családod? Válassz!” Sok olyan dolgot is mondtak, ami szemben állt Istennel és tagadta Istent, és világosan láttam a valódi arcukat, ahogyan ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt. Bárhogy is próbáltak meggyőzni vagy akadályozni, semmi sem késztetett arra, hogy megváltoztassam a döntésemet. Továbbra is tettem a kötelességemet, és összepakoltam a holmimat, hogy elköltözzek otthonról. Most, hogy a testvérekkel együtt végzem a kötelességemet, megkönnyebbülést és békességet érzek. Végre szabadon követhetem Istent és végezhetem a kötelességemet!