2023 márciusában arra lettem figyelmes, hogy gyakran vagyok szomjas, száraz a szám, és a látásom is romlik. Néha csak egy rövid, tízperces utat kellett megtennem az összejövetelre, de amikor megérkeztem a vendéglátóhoz, egyből innom kellett egy kis vizet. Az egyik nővér azt javasolta, hogy ellenőrizzem a vércukorszintemet. Amikor ezt említette, eszembe jutott, hogy terhességi cukorbetegségem volt, amikor terhes voltam, és hogy a szülés után még mindig magas volt a vércukrom, ezért az orvos felírt valami gyógyszert. Akkoriban azt gondoltam, hogy ez a jelentéktelen betegség nem nagy ügy, mert fiatal vagyok, és hogy a cukor kerülésével kordában tudom tartani, így az eset után soha többé nem ellenőriztem a vércukromat. Miután a nővér ezt javasolta, hazamentem, megmértem a vércukorszintemet, és két egymást követő napon 15 mmol/L feletti értéket mértem. Elszomorodtam, és meggyőződésemmé vált, hogy cukorbeteg vagyok. Arra gondoltam, hogy anyám negyvenkét évesen hunyt el, és hogy ő is gyakran volt szomjas, ami arra engedett következtetni, hogy örökletes cukorbetegségem van, és önkéntelenül is az a félelem ébredt bennem, hogy én is korán meghalok, mint az anyám. Úgy éreztem, hogy fojtogat ez a betegség, és azt gondoltam: „A cukorbetegség nem olyan, mint a megfázás – ha egyszer megkapod, egy életre veled marad!” Ebben az időszakban az volt az első dolgom, amikor hazaértem a kötelességeimből, hogy az interneten kerestem gyógymódokat, azon gondolkodva, hogyan csökkenthetném a vércukorszintemet. Egyszer egy weboldal böngészése közben láttam, hogy egy orvos megemlítette, hogy a cukorbetegség szövődményei nagyon súlyosak, és hogy vaksághoz, súlyos esetben pedig amputációhoz vezethetnek. Nagyon elkeseredtem, és arra gondoltam: „Még csak harmincéves vagyok, hogyan érhetett utol ez a betegség? Ha tovább romlik, és megvakulok és amputálni kell a végtagjaimat, akkor teljesen haszontalan leszek. Az nem lenne rosszabb a halálnál? Még olyan fiatal vagyok, mit fogok csinálni a jövőben? Ha nem tartom hosszú távon kordában a vércukorszintemet, az az életemet veszélyeztetheti!” A pánik és a szorongás állapotában éltem, gyakran gondolkodtam azon, hogy mi történne, ha kiújulna a betegségem, és hogy meddig élhetnék még. Úgy éreztem, hogy a betegségem valóban súlyos, és hogy a kötelességeim végzése közbeni további szenvedés csak ártana a szervezetemnek. Jó egészség nélkül mi hasznom lenne abból, ha szenvednék és árat fizetnék a kötelességeimért? A végén úgyis a halállal néznék szembe, és akkor minden törekvésem értelmetlen lenne!

Néhány nappal később kitört az A típusú influenzajárvány, és mindhárom gyermekem megfázott és belázasodott. Mindennap el kellett vinnem őket oltásra, aztán elindultam, hogy elvégezzem a kötelességeimet. Rohanással töltöttem a napjaimat, és nagyon fáradt voltam. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy ez a betegségem miatt van? Nem fáraszthatom magam tovább, különben a szervezetem feladja a harcot!” Arra is gondoltam: „Nem sokkal azután, hogy rátaláltam Istenre, máris feláldoztam magam, és megfizettem az árat. Miért nem óvott meg Isten, és miért nem gyógyította meg ezt a betegséget?” A szívemben panaszkodtam, és elvesztettem a motivációmat, hogy végezzem a kötelességeimet. Abban az időben vezető voltam a gyülekezetben, és bár úgy tűnt, hogy végzem a kötelességeimet, az összejövetelek alatt mindig szétszórt voltam, és a gondolataim mindig azon jártak, hogy miként kezeljem a betegségemet. Még csak észre sem vettem a gyülekezeti munka gondjait, nemhogy foglalkoztam volna velük. Csak gépiesen végeztem a kötelességeimet, és volt bennem némi bűntudat, de azzal vigasztaltam magam: „Mások is végzik a kötelességeiket anélkül, hogy ennyire le lennének terhelve, mint én, és mégis jól megvannak, nem? Nem hagyhatom, hogy a betegségem rosszabbodjon csak azért, mert le vagyok terhelve. Jó egészség nélkül minden elveszett, és ha meghalok, nem fogok üdvözülni. Vigyáznom kell az egészségemre.” Néhány nappal később a gyermekeim fokozatosan felépültek a betegségükből. Én azonban elkezdtem belázasodni, és úgy tűnt, hogy a gyógyszer sem segít. Annyira köhögtem, hogy fájt és szorított a mellkasom, és nem volt energiám összejövetelekre járni, így csak otthon pihentem. Hirtelen úgy éreztem, hogy túlságosan kimerítő egyszerre a kötelességeimet végezni és a családról gondoskodni, ezért megfordult a fejemben a gondolat, hogy nem akarom végezni a kötelességeimet. Panaszkodtam is magamban: „Miért kell ilyen fiatalon szenvednem ettől a betegségtől? Annyira aktív vagyok a hitemben és a kötelességeimben. Miért nem óvott meg Isten ettől a betegségtől?” Néhány nappal később felépültem a megfázásomból, de még mindig nem mentem el, hogy végezzem a kötelességeimet. Azt gondoltam: „Ha én nem végzem el a kötelességeimet, akkor majd mások elvégzik. Egyelőre az egészségemmel kell törődnöm. Most, hogy elkaptam ezt a betegséget, félek, hogy kifárasztom magam, és csak rosszabb lesz. Nem tudok továbbra is ilyen keményen dolgozni.” Akkoriban nem akartam Isten szavait olvasni, és csak azzal töltöttem a napjaimat, hogy azon gondolkodtam, hogyan kezeljem a betegségemet. A gondolataimba merülve, a sötétség csapdájába esve, szenvedve és gyötrődve töltöttem a napjaimat.

Egy nap felkeresett Csao Csing nővér. Azt mondta, hogy a felső vezetés leveleket küldött, hogy szervezzenek egy összejövetelt a munka végrehajtásának megvitatására, és hogy két alkalommal is próbáltak megkeresni, de nem tudtak elérni. Egyes feladatok nem lettek végrehajtva, és néhány ügy késett. Kissé bűntudatom volt. Arra gondoltam, hogy egész nap otthon vagyok, nem veszek részt az összejöveteleken, és nem végzem a kötelességeimet, és önkéntelenül is azt kérdeztem magamtól: „Hogyan válhattam ilyenné? Hogyan hiányozhat ennyire belőlem a lelkiismeret és a józan ész?” Beszéltem Csao Csinggel az állapotomról, aki arra emlékeztetett, hogy jobban kellene keresnem Isten szándékait ebben a kérdésben. Szóval elkezdtem keresni és gondolkodni magamban: „Milyen tanulságot kell levonnom ebből a betegségből?” Elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Ha megbetegszel, nem számít, hogy mennyi doktrínát értesz, a betegséget mégsem tudod legyőzni, a szívedben továbbra is gyötrelem, szorongás és aggodalom lesz, és nemcsak, hogy nem tudsz majd nyugodtan szembenézni az üggyel, de a szíved is tele lesz panaszokkal. Állandóan azon fogsz töprengeni: »Miért nem betegedett meg valaki más ebben a kórban? Miért én kaptam el ezt a betegséget? Hogy is történt ez velem? Ez azért van, mert nincs szerencsém, és rossz sorsom van. Nem bántottam meg soha senkit, és nem követtem el semmilyen bűnt – akkor miért történt ez velem? Isten olyan igazságtalanul bánik velem!« Látod, a gyötrelem, szorongás és aggodalom mellett még depresszióba is esel, egyik negatív érzelem követi a másikat, és ezekből nem menekülhetsz, bármennyire is szeretnél. Mivel ez egy valódi betegség, nem lehet könnyen elvenni tőled vagy meggyógyítani, mit tehetsz hát? Szeretnéd alávetni magad, de nem tudod, és ha egyik nap aláveted magad, másnapra az állapotod romlik, nagy fájdalmaid lesznek, úgyhogy többé nem akarod alávetni magad, és megint panaszkodni kezdesz. Mindegyre így ingadozol, tehát mit kellene tenned? Hadd áruljam el neked a siker titkát. Akár súlyos betegséggel, akár enyhébbel találkozol, abban a pillanatban, amikor a betegséged komolyra fordul, vagy amikor a halállal nézel szembe, emlékezz egy dologra: ne félj a haláltól. Még akkor is, ha a rák végső stádiumában vagy, még ha az adott betegségedet illető halálozási arány nagyon magas is, ne félj a haláltól. Függetlenül attól, hogy mennyire szenvedsz, ha félsz a haláltól, akkor nem fogod alávetni magad. Egyesek azt mondják: »Ezt hallva ihletet érzek, és van egy még jobb ötletem. Nemcsak hogy nem fogok félni a haláltól, hanem könyörögni fogok érte. Hát nem lesz-e így könnyebb átvészelni?« Miért könyörögne valaki a halálért? A halálért könyörögni szélsőséges ötlet, miközben nem félni a haláltól észszerű hozzáállás. Nem így van? (Igaz.) Milyen a helyes hozzáállás, amelyet fel kell venned ahhoz, hogy ne félj a haláltól? Ha a betegséged annyira súlyosbodik, hogy meghalhatsz, és a halálozási arány magas, függetlenül attól, hogy hány éves az, aki elkapja a betegséget, és az idő, ami a betegség megjelenésétől a halál beálltáig eltelik, nagyon rövid, akkor mit gondolj magadban? »Nem szabad félnem a haláltól, a végén mindenki meghal. Az Istennek való alávetettség azonban olyasmi, amire a legtöbb ember nem képes, és ezt a betegséget felhasználhatom arra, hogy gyakoroljam az Istennek való alávetettséget. Gondolkodásom és hozzáállásom az kell legyen, hogy alávetem magam Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, és nem szabad félnem a haláltól.« Meghalni könnyű, sokkal könnyebb, mint élni. Lehetnek rendkívüli fájdalmaid, és nem leszel tudatában, és amint lehunyod a szemed, megszűnsz lélegezni, a lelked elhagyja a testedet, és az életed véget ér. Így működik a halál; ez ilyen egyszerű. Nem félni a haláltól az egyik hozzáállás, amit magadévá kell tenned. Továbbá nem szabad amiatt aggódnod, hogy a betegséged rosszabbodni fog-e vagy sem, vagy hogy meghalsz-e, ha nem tudnak meggyógyítani, vagy hogy mennyi idő van még a halálodig, vagy milyen fájdalmat fogsz érezni, amikor elérkezik a halál ideje. Nem szabad aggódnod ezek miatt; ezek nem olyan dolgok, amelyek miatt aggódnod kellene. Ez azért van, mert annak a napnak el kell jönnie, el kell jönnie valamelyik évben, valamelyik hónapban, és egy bizonyos napon. Nem bújhatsz el és nem menekülhetsz előle – ez a sorsod. Az úgynevezett sorsodat Isten előre elrendelte és már eleve elrendezte. Az éveid számát, a korodat és azt az időt, amikor meghalsz, Isten már meghatározta, tehát miért is aggódsz? Aggódhatsz miatta, de ez nem változtat semmin; aggódhatsz miatta, de nem tudod megelőzni, hogy bekövetkezzen; aggódhatsz miatta, de nem tudod megakadályozni, hogy eljöjjön az a nap. Ezért az aggódásod felesleges, és csak még nehezebbé teszi a betegséged terhét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy hasztalan dolog félni a haláltól és aggódni, amikor az ember betegséggel néz szembe. Meg kell tanulnom alávetni magam Isten szuverenitásának ebben a kérdésben. Isten rendeli el, hogy mikor halnak meg az emberek, és ezt senki sem kerülheti el. Az aggodalom nem változtat semmin, és csak súlyosabb terheket ró az emberre. A betegségemen elgondolkodva rájöttem, hogy nem hittem Isten szuverenitásában. Nem volt meg bennem az a gondolkodásmód vagy hozzáállás, hogy alávessem magam Isten vezénylésének és elrendezésének, és aggódtam, hogy ha a cukorbetegségemet nem lehet kordában tartani, az számos komplikációhoz vezethet, és ha komolyra fordul, megvakulhatok, amputálni kell a végtagjaimat, vagy akár meg is halhatok. Nagyon megijedtem. Az is eszembe jutott, hogy anyám negyvenkét évesen halt meg. Én is fiatalon fogok meghalni, mint az anyám? Nagy fájdalmat és gyötrelmet éreztem a szívemben. Teljesen felemésztett a betegségem, nem foglalkoztam a kötelességeimmel. A napjaimat azzal töltöttem, hogy házi gyógymódokat kerestem a betegségem kezelésére, és nem hittem el, hogy ennek a betegségnek a súlyosságát és azt, hogy meg fogok-e halni, Isten határozza meg. Az ember életét és halálát Isten már régen elrendelte. Az, hogy meg fogok-e halni, nem olyasmi, amitől megmenekülhetek, és hiábavaló emiatt aggódni vagy ettől félni. Meg kellett tanulnom alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezésének ezen a betegségen keresztül. Erre a gondolkodásmódra és hozzáállásra volt szükségem. Nem szabad félnem a haláltól, és nem szabad feladnom a kötelességeimet a betegségem miatt.

Egy nap megnéztem egy tapasztalati tanúságtételi videót, melynek az volt a címe, hogy Ezt fedte fel rólam a Covid. A videóban volt egy passzus Isten szavaiból, ami nagyon megihletett. Mindenható Isten azt mondja: „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva, valamint túláradó ambícióinak és vágyainak előfeltétele alapján dönt a kötelessége végzéséről. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a mennyek országába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban való részesülés. Kívülről tehát úgy tűnik, hogy mielőtt kiközösítik, sok antikrisztus végzi a kötelességét, és egy átlagembernél még több mindenről le is mondott és többet is szenvedett. Az, amit áldoznak, és az ár, amelyet fizetnek, egy szinten van Pállal, és nem is utazgatnak kevesebbet Pálnál. Olyasmi ez, amit mindenki lát” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok tele vannak túlzó vágyakkal a jövőjük és egy gyönyörű rendeltetési hely iránt a maguk számára. Ilyen szándékokkal jönnek végezni a kötelességeiket, kizárólag azért, hogy áldásokat nyerjenek, de az őszinteség és a hűség hiányzik belőlük. Amikor ezt magamra vonatkoztattam, rájöttem, hogy a törekvéseim útja megegyezik az antikrisztusokéval. Amikor először elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, lelkesen feláldoztam magam, hogy belépjek a királyságba és áldásokat nyerjek. Kész voltam háttérbe szorítani a gyermekeimet és a családomat, hogy kizárólag a kötelességeimre koncentráljak. De amikor láttam, milyen magas a vércukorszintem, és mivel tudtam, hogy ez súlyos szövődményekhez vezethet, a kötelességeimhez való hozzáállásom 180 fokos fordulatot vett, és egyszerűen félretettem a kötelességeimet. Láttam, hogy a kötelességeim végzése során az a szándékom, hogy megpróbáljak alkudozni Istennel, és amikor az áldások utáni vágyam szertefoszlott, feladtam a kötelességeimet, és elárultam Istent. Isten az árulást gyűlöli a legjobban, én mégis pontosan ezt tettem. Komoly lelkiismeret-furdalásom volt. Pálra gondoltam, aki ezekbe szavakba kapaszkodott: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Azért hozott áldozatokat, azért vállalta a nehézségeket és áldozata fel magát, hogy áldást és koronát szerezzen, és nem azért, hogy elvégezze a teremtett lényként rá rótt kötelességeket. Mivel rossz úton járt, minden alkalommal megpróbált alkudozni Istennel, és végül megsértette Isten természetét, aki megbüntette őt. Én is az áldásokért cserébe áldoztam fel magam, ami Isten manipulálása volt. Hát nem ugyanazok voltak a nézeteim a törekvésről, mint Pálnak? Isten utolsó napokbeli ítélő munkájának és fenyítésének a célja az emberek megtisztítása és tökéletesítése az Ő szavai által, de én csak azért hittem Istenben, hogy kegyelmet és áldásokat kapjak, és arra gondoltam, hogy amíg tevékenyen végzem a kötelességeimet, Isten megóv, és nem engedi, hogy betegség vagy katasztrófa érjen utol. Ez a hit a saját elképzeléseimen és képzelődéseimen alapult. Az ilyen szemlélet a törekvésről helytelen, nem felel meg Isten szándékainak, és utálatos a Számára. Azt hittem, elég jók a törekvéseim, de ezen a betegségen keresztül rájöttem, hogy csak a jövőm és a sorsom érdekében hiszek Istenben, és megpróbálom Istent személyes haszonszerzésre használni. Ha nem kaptam áldást, nem voltam hajlandó végezni a kötelességeimet, és az igazságot sem kerestem, hogy megoldjam a problémáimat. Egyáltalán nem volt bennem őszinteség vagy hűség Isten iránt. Isten szent, akkor hogyan ne vetné meg az ilyen hitvány törekvést? Most visszatekintve, ha nem tapasztaltam volna meg ennek a betegségnek a feltárását, akkor nem gondolkodtam volna el magamon, és azt sem vettem volna észre, hogy a törekvésem helytelen.

Később rábukkantam Isten szavainak egy passzusára, ami igazán hasznos volt a számomra. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által elrendezett körülményeket és az Ő szuverenitását, vagy alávetni magukat ezeknek, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy milyen lesz a holnap, vagy a holnapután, vagy hogy mi lesz néhány év múlva, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen kontextusban gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az emberek mindenféle dolog miatt? Amikor nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt. Még ha a saját szemükkel látnák is, akkor sem értenék meg, vagy nem hinnék el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig hibáztatás merül fel, és képtelenek lesznek az alávetettségre. A hibáztatás és az alávetettségre való képtelenség mellett saját sorsuk urai akarnak lenni, és saját kezdeményezésből akarnak cselekedni. Mi lesz viszont a helyzet azután, hogy saját kezdeményezésükre kezdenek el cselekedni? Mindössze annyit tehetnek, hogy a saját tehetségükre és képességeikre támaszkodva élnek, de sok mindent nem tudnak elérni vagy megvalósítani a saját tehetségükkel és képességeikkel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavát, végre megértettem, hogy nem volt megértésem Isten szuverenitásáról. Mindig nyugtalan voltam, szorongtam és aggódtam a betegségem miatt, állandóan csak magamra gondoltam és terveztem, anélkül, hogy imádkoztam volna, vagy Isten szándékait kerestem volna. Nem hittem, hogy Isten szuverén minden felett, és mindig is magam akartam megtalálni a kiutat. Láttam, hogy valóban méltatlan vagyok arra, hogy kereszténynek nevezzenek! Arra gondoltam, hogy amikor a nem hívők megbetegszenek, akkor reménytelennek, tehetetlennek és támasz nélkülinek érzik magukat, és arra, hogy csak magukra vannak hagyva, hogy megtalálják a gyógyulásuk módját. Én hiszek Istenben, és Isten szuverén mindenek felett, ezért bíznom kell Benne. Együtt kellett működnöm a kezelésemben, miközben jól kellett végeznem a saját kötelességeimet is. Elgondolkodtam azon a több mint két éven, amikor hittem Istenben, és rájöttem, hogy minden, amit élveztem, Isten kegyelme volt, és hogy mindennap Isten gondoskodása és oltalma alatt éltem. Ezt a betegséget Isten engedte meg, és Ő rendezte el gondosan ezeket a körülményeket, hogy megismerjem önmagam, és megértsem, hogy az emberi élet Isten kezében van, ezáltal megtisztítva az áldások iránti vágyamat. Mégis félreértettem ezt, és panaszkodtam Istenre, kételkedve Benne, és állandóan kiutat keresve a hús-vér testemnek. Láttam, hogy nincs bennem semmi igazságvalóság. Igazán vak és ostoba voltam! Eszembe jutott egy idős nővér is a gyülekezetben, akinek súlyos szívbetegsége volt. Az orvosok azt mondták, hogy nem sokáig él már, a családja felkészült a temetésére, és ugyan a nővérnek fájdalmai voltak, nem panaszkodott Istenre, és később csodával határos módon javult az állapota. Egy idő után még mindig végezte a kötelességeit, nem kellett gyógyszert szednie, és az egészsége is elfogadható szinten helyreállt. Láttam, hogy az idős nővér Istenre támaszkodott a betegségben, és szilárdan megállt a tanúságtételében, engem mégis megrémített a betegségem, ami még csak nem is volt olyan súlyos, mint az övé. Tényleg hiányzott belőlem az ő igazi hite. Annyira szégyelltem magam! Nem szabad aggódnom vagy félnem, és alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezésének, és aktívan meg kell tapasztalnom azt a helyzetet, amelyet Isten vezényelt a számomra.

Később többet olvastam Isten szavaiból: „Hogyan kell tehát döntened, és hogyan kell megközelítened a megbetegedés kérdését? Ez nagyon egyszerű, csupán egyetlen utat kell követned: törekedj az igazságra. Törekedj az igazságra, és Isten szavai valamint az igazságalapelvek szerint tekintsd ezt a dolgot – ilyen felfogása kell, hogy legyen az embereknek. És hogyan kell gyakorolni? Mindezeket a tapasztalatokat figyelembe véve, ültesd gyakorlatba mindazt a megértést, amire eljutottál, valamint az igazságalapelveket, amelyeket megértettél az igazság és Isten szavai szerint, és ezek váljanak számodra valósággá és életté – ez az egyik aspektus. A másik aspektus az, hogy nem szabad feladnod a kötelességedet. Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg még élsz, amíg még tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed teljesítésére, és jól kell viselkedned a kötelességed teljesítése során, gyakorlatiasan végezve azt. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, el kell végezned a kötelességedet, és jól kell teljesítened” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten azt mondta, hogy amíg az ember lélegzik, jól kell végeznie a kötelességeit, és nem szabad feladnia a feladatait, mert az ember kötelességei a teremtett lény mennyei hivatása és megbízás Istentől. A körülményeimtől függetlenül jól kellett végeznem a kötelességemet, mivel ez tökéletesen természetes és indokolt. Azt is megértettem, hogy a kötelességeimnek semmi köze ahhoz, hogy áldásokat kapok, vagy szerencsétlenséget szenvedek el. Az áldások elnyerése az ember beállítottságának megváltozásából származik, miután megtapasztalta Isten ítéletét és büntetését. Csak akkor nyerheti el valaki Isten elfogadását és jóváhagyását, ha képes alávetni magát Isten szuverenitásának és elrendeléseinek, jól végzi teremtett lényként a kötelességét, és többé nem lázad vagy áll ellen Istennek. Isten annak alapján határozza meg az ember sorsát, hogy megváltozott-e a beállítottsága vagy sem, én mégis mindig úgy kezeltem a kötelességeimet, mint egy módot arra, hogy alkudozzak Istennel az áldásokért. Az igazságra való törekvés nélkül arra voltam ítélve, hogy megbotlok és kudarcot vallok. Még ha nem is lenne betegségem, ha nem végezném jól a kötelességeimet, és nem nyerném el az igazságot, vajon nem iktatna ki és pusztítana el akkor is Isten? Az, hogy beteg vagyok-e vagy sem, nem igazán fontos, az a lényeg, hogy sikerül-e elnyernem az igazságot. Most már nem érzem, hogy a betegségem korlátozna, szükség szerint szedem a gyógyszereimet, és odafigyelek az étrendemre, és már nem aggódom amiatt, hogy meghalok-e. Ehelyett úgy gyakorlok, hogy mindent Istenre bízok, és alávetem magam az Ő vezénylésének és elrendezésének.

A betegséggel kapcsolatos tapasztalataim rendkívül hasznosak voltak számomra, mivel ez helyrehozta téves törekvésemet az istenhitemben. Enélkül a betegség nélkül továbbra is azzal a szándékkal végeztem volna a feladataimat, hogy áldásokat szerezzek, és ha az életemet ilyen hittel töltöm, sosem nyerhettem volna el Isten jóváhagyását. Megértettem, hogy ez az Isten által elrendezett helyzet valóban jó és hasznos, és nagyon hálás vagyok Istennek!