Kedves Lin Ji!

Megkaptam a leveledet. Olyan gyorsan telik az idő. Egy szempillantás alatt eltelt majdnem egy év, amióta nem láttuk egymást. A leveledben azt kérdezted tőlem, milyen nyereségeim voltak eddig a kötelességem végzése során. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol kezdjem, de a legemlékezetesebb tapasztalatom a kötelességeim módosítása volt, ami által némi ismeretre tettem szert arról, hogy természetem a kényelemben való elmerülés és a lazítás. Most biztosan kíváncsi vagy, mit éltem át. Hadd meséljem el neked!

Ez év januárjában a szövegalapú munkáért voltam felelős. Mivel új voltam a szerepben, sok alapelvet még nem sajátítottam el, és nem tudtam, hogyan kell végezni a munkát, ezért egy nővérrel tanultam és képeztem magam, akivel társak voltunk. Általában kezdeményező voltam, és beleástam magam a különböző csoportok munkájába is. Később mindegyik csoport elég sok kérdésben kért tanácsot, és leveleket kellett írnom, hogy közösséget vállaljak velük, és foglalkozzak az állapotukkal, valamint a munkájukban lévő eltérésekkel. Minden nap reggeltől késő estig dolgoztam. Ahogy telt az idő, egy kicsit zúgolódni kezdtem a szívemben: „Hogy megoldjam ezeket az állapotokat, alaposan el kell gondolkodnom minden probléma gyökerén, és meg kell találnom Isten megfelelő szavait és a megfelelő alapelveket, ami sok gondolkodást igényel. Ez igazán kimerítő!” Nem akartam, hogy az agyam állandóan ennyire feszített legyen, ezért azt reméltem, hogy a testvérek kevesebb kérdést tesznek fel. Így egy kicsit lazíthattam volna. Később még két nővért osztottak be mellénk. Nagyon boldog voltam, mert azt gondoltam, hogy ez csökkenteni fogja a munkaterhemet, és akkor nem kell annyit aggódnom, és nem kell annyira kimerítenem magam. Néha, amikor láttam, hogy egy testvér rossz állapotban van, és a munkájának eredményei romlanak, arra gondoltam, hogy gyorsan közösséget kellene vállalnom vele, hogy megoldjuk a helyzetet. De aztán arra is gondoltam: „Én sem látom teljesen át ezeket a problémákat. Időt kellene töltenem azzal, hogy elgondolkodjak, és megtaláljam Isten megfelelő szavait és a megfelelő alapelveket. Ez túl nagy nyűg lenne! Jobb, ha a nővértársaimra bízom a megoldást.” Így hát többé nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal. Így aztán, valahányszor bonyolult problémával találkoztam, nyűgnek éreztem, és áttoltam a társaimra, hogy oldják meg. Egyre kevesebb teherérzetem volt a kötelességeimben, és nap mint nap csak a rutint követtem, és a napi feladataimat intéztem. Ha egy kicsit több vagy nehezebb munkát kaptam, ez felzaklatott. Csak az egyszerű feladatokra koncentráltam, és nem tettem erőfeszítést az igazság követésére, aminek következtében nem sokat fejlődtem. A társaim rámutattak, hogy hiányzik belőlem a teherérzet a kötelességemben, és azt tanácsolták, hogy gondolkodjak el ezen, és oldjam meg. De én nem vettem komolyan. Fokozatosan egyre nehezebben láttam át a problémákat, gyakran elbóbiskoltam, és a munkám hatékonysága nagyon lecsökkent.

Később a vezetők észrevették, hogy hiányzik belőlem a teherérzet a kötelességemben, és nem érek el eredményeket, ezért elbocsátottak. Csak ekkor kezdtem elgondolkodni magamon. Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Két szóval összefoglalva: hasznavehetetlen emberek; teljességgel haszontalanok. Nem számít, mennyire jó képessége van a lusta embereknek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták – tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik, és még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot a megoldása végett, és noha tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni – így aztán nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hasznavehetetlenek? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az, aki nem tud szenvedni és nem szereti az igazságot, hasznavehetetlen ember; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az ilyen embereket ki kell iktatni; csakis ez felel meg Isten szándékainak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Mikor ezeket a kifejezéseket láttam Isten szavaiban: „hasznavehetetlen emberek”, „teljességgel haszontalanok”, „vadállat”, „még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt” és „nem érdemlik meg az életet”, ez szíven szúrt. Éreztem Isten undorát a lusta emberek iránt. Isten felemelt és kegyelmet mutatott nekem, lehetővé téve, hogy felügyelői kötelességet végezzek, hogy képezhessem magam arra, hogyan oldjam meg a problémákat az igazság segítségével. Függetlenül attól, hogy mennyire voltam képes közösséget vállalni és megoldani a dolgokat, a tőlem telhető legjobbat kellett volna nyújtanom; ez volt az a feladat, amit teljesítenem kellett volna. De amikor láttam, hogy a testvérek állapota rossz, és a munkájuk eredményei hanyatlanak, úgy éreztem, hogy a megoldás túl nagy nyűg és szellemileg kimerítő lenne, ezért egyszerűen áttoltam ezt a munkát másokra. Még azt sem tettem meg, ami a képességeimen belül lett volna. Amikor bonyolultabb problémákkal találkoztam, némelyiket egyértelműen meg tudtam volna oldani alapos gondolkodással, de nem akartam erőfeszítést tenni és megfizetni az árat, ezért olyan kifogásokat használtam, mint „nem látom át” vagy „nem tudom, hogyan kell”, hogy áthárítsam őket a nővértársaimra. Mindennap csak egyszerű munkát végeztem, egy csipetnyi felelősséget sem éreztem a kötelességem iránt, és céltalanul sodródtam napról napra. Hát nem pont olyan voltam, mint egy élősködő Isten házában? Eszembe jutott, hogy néhány testvérnek nincs túl jó képessége, mégis szívüket-lelküket beleteszik a kötelességükbe, és mindent beleadnak, így a kötelességükhöz való hozzáállásuk elfogadható Isten számára. Míg az én képességem nem volt túl rossz, és képes voltam megoldani néhány problémát, én mindig a testemnek kedveztem, és elmerültem a kényelemben, és még arra sem voltam hajlandó, hogy fáradozzak, és elviseljem a nehézségeket a kötelességem végzése során. Valóban nem volt sem lelkiismeretem, sem józan eszem. Hogy lehettem volna alkalmas felügyelőnek? Isten gyűlölte a kötelességemhez való hozzáállásomat, és undorodott tőle. Ha ez így folytatódik, még a munkát sem tudnám jól végezni, és Isten végül csak visszautasítana és kiiktatna. Ezt felismerve imádkoztam, készen arra, hogy valóban önvizsgálatot tartsak.

Ezután elgondolkodtam, mi volt a gyökere annak, hogy mindig elmerültem a kényelemben, és nem voltam hajlandó aggódni és elviselni a nehézségeket? Akkor megláttam Isten ezen szavait: „Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át marták a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rohadtak, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). „Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavából megértettem, hogy a testi kényelemre való állandó törekvésemnek az volt az oka, hogy olyan sátáni filozófiákat követtem, mint „az élet arról szól, hogy jókat együnk, és szépen öltözködjünk”, „az élet rövid, élvezd, amíg tudod”, „bánj jól magaddal”, „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig!”, „rövid az élet, miért is nehezítenéd meg a saját dolgod?”, és más hasonlókat, amelyek a fizikai kényelmet tartják az élet legnagyobb törekvésének. Mivel ezek a téves nézetek irányítottak, mindig a kényelemre törekedtem, azt gondolva, hogy az embernek jónak kell lennie önmagához, és nem szabad túl keményen dolgoznia. Visszatekintve rájöttem, hogy a szüleim már kiskoromtól kezdve elkényeztettek otthon. Mindent megtettek értem, hogy semmiért se kelljen aggódnom, és üvegbúra alatt nevelkedtem, a gondos védelmük alatt. Mivel hozzászoktam a kényelmes élethez, mindig féltem attól, hogy erőfeszítést tegyek és kimerítsem magam. Amikor egyetemista voltam, láttam néhány évfolyamtársamat, akik keményen dolgoztak és későig tanultak, hogy a mesterképzésre készüljenek, de én lenézően vélekedtem erről. Azt gondoltam: „Az élet csak néhány évtized. Miért fárasztanám ki magam ennyire? Egy alapképzés elég. Elég, ha találok egy munkát, ami nem túl fárasztó és rendesen fizet.” Amikor a gyülekezetbe jöttem, hogy a kötelességemet végezzem, még mindig ezt a nézetet vallottam. Mindig elmerültem a kényelemben, és nem voltam hajlandó semmilyen erőfeszítést tenni, és nem vettem a fáradságot a dolgokra. Valahányszor összetett vagy nehéz feladatokkal találkoztam, másokra toltam őket. A könnyű feladatokat választottam, és kerültem a nehezeket, ezért nagyon lassan haladtam. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy Isten háza kiképzett engem egy vezetői kötelesség elvégzésére, de én nem becsültem ezt meg, és mindig a testemre hallgattam. Amikor láttam, hogy a testvérek negatívak, és a munka hatékonysága csökken, nem törődtem vele, sőt, a nehéz feladatokat másokra hárítottam. Egyáltalán nem tettem eleget a feladatomnak. Annyira önző és hitvány voltam! Mindig elmerültem a kényelemben, a könnyű kötelességeket választottam a nehezek helyett, ravasz és csalárd voltam. Bár nem tettem erőfeszítést, nem is haladtam semmit. Egyre nehezebben láttam át a problémákat, és már azt sem tudtam jól kezelni, amiben korábban jó voltam. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van” (Máté 13:12). Arra gondoltam, hogy Isten azt reméli, a felnőttek felelősséget vállalnak, a helyes dolgokra összpontosítanak, és rendesen végzik a kötelességüket, de az én szívem csak a testi kényelemre összpontosított. A testi kényelmet mindennél többre értékeltem, egyre dekadensebbé és elfajultabbá váltam, és napról napra egyre inkább elveszítettem az emberi hasonlatosságomat. Nem mehettem tovább ezen a téves úton. Keresnem kellett az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, és megfelelően végezzem a kötelességemet.

Ezután Isten további szavait olvastam: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? Kérlek, fejtsétek ki a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. [...] Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének teljesítéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy a képességeiteknek és adottságaitoknak megfelelően mindent tegyetek meg a lehető legjobban, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak bizonyultok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, el kell gondolkodnod azon, hogy melyek a legfontosabb igazságok, amelyeket az embereknek meg kell érteniük az életben – például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, valamint hogyan kellene élniük ahhoz, hogy értelmes életük legyen. Legalább egy kicsit fel kellene fedezned az élet igazi értékét; nem élheted ezt az életet hiába, és nem jöhetsz hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az élet értéke nem az evésben, ivásban, szórakozásban és a testi élvezetekben való elmerülésben rejlik, hanem egy teremtett lény kötelességének teljesítésében és Isten jóváhagyásának elnyerésében. Isten elrendelte, hogy az utolsó napokban szülessek, hogy halljam az Ő hangját, és hogy végezzem a kötelességemet, és ez egyszeri lehetőség az életben. Isten nem azt akarja, hogy elmerüljek a kényelemben, és középszerű életet éljek, elpazarolva az életemet. Isten azt reméli, hogy az igazságra tudok törekedni, és jól végzem a kötelességemet, hogy elérhessem a beállítottságom megváltozását, Isten megmentsen, és valódi emberi hasonlatosságot élhessek meg. Belegondoltam, hogy hajlamos voltam nem az életbe való belépésre összpontosítani, csak átfutottam Isten szavait, az élettapasztalatom felszínes volt, és csak korlátozottan értettem az igazságot. Nem láttam tisztán a testvéreim állapotát és nehézségeit, ami azt mutatta, hogy nem értettem az igazságot ezen a téren. Ez volt az az időszak, amikor keresnem kellett az igazságot és fel kellett vérteznem magam vele, és ha ki tudnék fejleszteni egy valódi teherérzetet, hogy az igazságot keressem, és megtaláljam Isten szavait, akkor több igazságot értenék meg, és gyorsabban növekednék az életben. De rengeteg lehetőséget elszalasztottam az igazság elnyerésére pusztán az átmeneti kényelem és élvezet kedvéért, akadályozva ezzel az életbe való belépésemet. Olyan sok minden miatt éreztem megbánást a kötelességemmel kapcsolatban. Igazán ostoba és bolond voltam! Most végre rájöttem, hogy bármennyi testi kényelmet is élvezek, az csak átmeneti, és nincs valódi értéke, és ha nem keresném megfelelően az igazságot, mindig felületes lennék a kötelességemben, és folyton megpróbálnám becsapni Istent, akkor a végén csak lelepleződnék és kiiktatnának, és ez örök büntetést eredményezne, és akkor már semmilyen megbánás, sírás vagy fogcsikorgatás sem segítene.

Később az áhítataim során arra összpontosítottam, hogy Isten olyan szavait olvassam, amelyek a kényelemben való elmerülés vágyának feloldásáról szólnak, és lejegyeztem a megértéseimet. Két hónappal később a felügyelő újra úgy szervezte, hogy végezzem a kötelességemet, és ezért nagyon hálás voltam. Amikor megtudtam, hogy egy gyülekezet felügyeletével bíztak meg, megdöbbentem. Ebben a gyülekezetben sok újonnan érkezett és sok probléma volt, és tudtam, hogy ezeknek a problémáknak a megoldása sok erőfeszítést igényel majd. De aztán eszembe jutott, hogy a múltban mindig próbáltam elkerülni az aggodalmakat, és a problémákat másokra toltam. Most, hogy ennek a gyülekezetnek a felügyeletével bíztak meg, Isten esélyt adott nekem, lehetővé téve, hogy képezzem magam az igazságról való közösségvállalásra és a problémák megoldására. Mindez azért történt, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és ez jótékony hatással volt az életbe való belépésemre. Így hát elvállaltam a feladatot. Eleinte aktívan tudtam végezni, de néhány közösségvállalás után, amikor az eredmények nem voltak nyilvánvalóak, elcsüggedtem. Úgy éreztem, ez mind túl nehéz és megterhelő. Amikor így gondolkodtam, rájöttem, hogy megint csak a saját testi érdekeimet veszem figyelembe, ezért ettem és ittam Istennek az állapotommal kapcsolatos szavait. Volt Isten szavainak egy részlete, ami igazán megérintett. Isten azt mondja: „Azok az emberek, akik valóban hisznek Istenben, szívesen végzik kötelességüket, anélkül, hogy saját hasznukat és veszteségeiket számolgatnák. Nem számít, hogy olyasvalaki vagy-e, aki az igazságra törekszik, a lelkiismeretedre és az eszedre kell hagyatkoznod, és igazi erőfeszítést kell tenned, amikor a kötelességedet végzed. Mit jelent igazi erőfeszítést tenni? Ha megelégszel csupán azzal, hogy némi jelképes erőfeszítést teszel, és elszenvedsz egy kis fizikai megpróbáltatást, de egyáltalán nem veszed komolyan a kötelességedet, és nem keresed az igazságalapelveket, akkor ez semmivel nem több, mint felületesség – ez nem igazi erőfeszítés. Az erőfeszítés kulcsa az, hogy beleadod a szívedet, féled Istent a szívedben, tekintettel vagy Isten szándékaira, rettegsz az Isten ellen való lázadástól és attól, hogy megbántsd Istent, és bármilyen nehézséget elszenvedsz annak érdekében, hogy jól végezd a kötelességedet és megfelelj Istennek: ha ilyen Istent szerető szíved van, akkor képes leszel megfelelően végezni a kötelességedet. Ha nincs istenfélelem a szívedben, akkor nem lesz terhed, amikor végzed a kötelességedet, az nem fog érdekelni, elkerülhetetlenül felületes leszel, és közömbösen végigcsinálod azt, anélkül, hogy valódi hatást érnél el – ez pedig nem kötelességvégzés. Ha valóban van teherérzeted, és úgy érzed, hogy a kötelességed végzése a személyes felelősséged, és hogy ha nem teszed, akkor nem vagy alkalmas az életre, és egy vadállat vagy, ha úgy érzed, hogy csak akkor vagy méltó arra, hogy emberi lénynek nevezzenek, és csak akkor tudsz szembenézni a saját lelkiismereteddel, ha megfelelően végzed a feladatodat – ha a kötelességed végzése közben megvan benned ez a teherérzet –, akkor képes leszel mindent lelkiismeretesen végezni, képes leszel az igazságot keresni, és az alapelvek szerint cselekedni, és így képes leszel helyesen végezni a kötelességedet és megfelelni Istennek. Ha méltó vagy ahhoz a küldetéshez, amelyet Isten adott neked, valamint mindahhoz, amit Isten feláldozott érted, és a veled szemben támasztott elvárásaihoz, akkor igazi erőfeszítést teszel” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavaiból megértettem, hogy azok Isten házának igazi népe, akik készségesen és hűségesen végzik a kötelességüket. Ők nem a személyes testi érdekeiket nézik, hanem valódi árat fizetnek, és minden tőlük telhetőt megtesznek. Az ilyen emberek felelősségteljesek és megbízhatóak, és lelkiismerettel és józan ésszel rendelkeznek. Bár elviselhetnek némi testi szenvedést, képesek eleget tenni Istennek, belső békére lelni, és értelmes életet élni. Ezzel szemben én, amikor a munka nehéz volt és az eredmények nem voltak jók, úgy éreztem, hogy a munka túl nehéz és megterhelő, ezért a saját kényelmemre kezdtem gondolni, és vissza akartam húzódni. Amikor elmerültem a kényelemben, kerültem a nehéz kötelességeket a könnyebbek javára, és ravaszul cselekedtem, bár a testem nem szenvedett, a szívem sötétségben volt. Nem éreztem Isten jelenlétét, és nem volt sem békém, sem örömöm. Nem akartam újra így végezni. Őszinte szívvel kellett a kötelességemhez hozzáállnom, és függetlenül attól, mennyire tudok együttműködni, a tőlem telhető legjobbat kellett nyújtanom, és eleget kellett tennem a feladataimnak. Így hát kerestem az igazságot, és közösséget vállaltam, hogy foglalkozzak a testvéreim nézőpontjaival és nehézségeivel. Egy idő után némi haladás mutatkozott a munkában, és én szívem mélyéből hálát adtam Istennek. Később, amikor nehézségekkel találkoztam, tudatosan fellázadtam a testem ellen. Bár mindennap sok munkával kellett megbirkóznom, és nem volt szabadidőm, nem éreztem magam kimerültnek. Az ilyen módon való gyakorlás során egyre közelebb éreztem magam Istenhez, és találtam néhány új módot az együttműködésre a kötelességemben. Békét és nyugalmat találtam a szívemben azáltal, hogy Isten szavai szerint cselekedtem.

Nos, egyelőre ennyit írok. Te is sok nyereségre tettél szert ebben az évben? Nyugodtan írj te is, és oszd meg velem a te nyereségeidet és megértéseidet.

Őszinte szeretettel,

Paj Lu

2023. október 15.