2023 februárjában gyülekezetvezetőnek választottak, elsősorban az öntözési munka felelőse lettem. Eleinte néhány olyan munkát is el tudtam intézni, amiért a nővérem volt a felelős, akivel együtt dolgoztam. Később az öntözési munkák eredményei komolyan leromlottak, és egy kicsit aggódni kezdtem. Azt gondoltam: „Én vagyok a felelős az öntözési munkákért. A gyenge eredmények közvetlenül hozzám köthetők. Vajon a felsőbb vezetők azt gondolják majd, hogy hiányzik belőlem a munkaképesség, nem tudok semmit jól csinálni, és képtelen vagyok vállalni a munkát?” Hogy a vezetők ne nézzenek le, minden gondolatomat és energiámat az öntözési munkának szenteltem, és nem sokat foglalkoztam azzal a munkával, amiért a nővértársam volt felelős. Rájöttem arra is, hogy így cselekedve önállóan, harmonikus együttműködés nélkül dolgozom. De amikor arra gondoltam, hogy elsősorban én vagyok a felelős az öntözési munkáért, és hogy a rossz eredmények leronthatják a hírnevemet és a státuszomat, már semmi mással nem törődtem.

Egy nap váratlanul levelet kaptam a felsőbb vezetőktől, amelyben arra kértek, hogy másnap menjek el egy összejövetelre. Nyugtalanságomban azt gondoltam: „Ez így nem lesz jó. A vezetők biztosan kérdezni fognak a különböző gyülekezeti munkákról. Ebben a hónapban az öntözési munkák nyomon követésén kívül egyáltalán nem foglalkoztam a többi munkával. Fogalmam sincs arról, hogy milyen problémák vannak a különböző feladatokkal, vagy hogy hogyan haladnak. Ha a vezetők kérdéseket tesznek fel, és én nem tudok válaszolni, mit fognak gondolni rólam? Vajon azt fogják gondolni, hogy nem vállalom a kötelességeim terhét, és rossz benyomásuk lesz rólam? Ha rájönnek, hogy csak a saját öntözési munkámat kísértem figyelemmel, és a többi feladatot figyelmen kívül hagytam, akkor biztosan azt fogják mondani, hogy rendkívül önző és aljas vagyok, és hogy csak a személyes érdekeimmel foglalkozom, és a gyülekezet általános munkájával nem, és hogy csak a hírnévre és a státuszra törekszem. Ha végül megmetszenek vagy elbocsátanak, milyen kínos lenne az?” Úgy gondoltam, hogy a másnapi összejövetelen a vezetők először biztosan az evangelizációs munkáról fognak kérdezni, és hogy gyorsan el kell mennem aznap este a nővértársamhoz, hogy megtudjam, hogyan halad az evangelizációs munka, hogy ne legyek teljesen tanácstalan, amikor a vezetők másnap erről kérdeznek. De az evangelizációs munkához sok részlet tartozott, és ezeket nem lehetett néhány szóval világosan elmagyarázni, és mivel az idő nagyon szűkös volt, nem sokat tudtam meg. Ideges voltam, és sokáig nem tudtam aludni, csak feküdtem az ágyban, és az agyam tele volt a másnapi összejövetellel kapcsolatos gondolatokkal. Az összejövetel napján korán érkeztem, és örömmel láttam, hogy a vezetők más ügyek miatt még nem érkeztek meg, és úgy gondoltam, hogy ezt az időt felhasználhatom arra, hogy átnézzem az egyes csoportok jelentéseit, hogy megértsem, hogyan haladnak az egyes feladatok, és rájöjjek, hol lehetnek problémák, hogy aztán válaszolhassak néhány kérdésre, amit a vezetők esetleg feltesznek. Ezért gyorsan átfutottam az egyes csoportok munkajelentését, és bár nagyjából képet kaptam arról, hogyan halad a munka, még mindig sok olyan részlet volt, amit nem fogtam fel. Arra is gondoltam, hogy az összejövetelen a vezetők nemcsak a munkáról fognak kérdezni, hanem biztosan érdeklődni fognak a közelmúltbeli tapasztalatainkról, és hogy mit nyertünk belőlük, valamint a magunkról szerzett ismereteinkről is. Már a munka részleteiről sem tudtam sok mindent mondani, és ha az életbe való belépésemről sem tudok rendesen beszélni, és nem tudok semmit közölni, a vezetők biztosan azt gondolják majd, hogy mind a munkában, mind az életbe való belépésben rosszul teljesítettem, és valami olyasmit mondanak majd: „Semmit sem tudsz jól csinálni; hogyan lehet gyülekezetvezető egy ilyen ember, mint te?” És le fognak nézni. Így hát gyorsan elkezdtem olvasni Isten szavait, és töprengtem az állapotomon, olyan passzusokat kerestem, amiket ehetek és ihatok, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, attól félve, hogy amikor eljön az idő, ha nem tudok jól beszélni, a vezetők át fognak látni rajtam. De egyszerűen nem tudtam megnyugtatni a szívemet, és nem tudtam Isten szavaira koncentrálni. Minél jobban próbáltam elgondolkodni önmagamon, és megismerni önmagamat, annál zavarosabbá vált az elmém, és nem éreztem a Szentlélek megvilágosítását vagy vezetését. Rájöttem, hogy az állapotom helytelen. Vajon nem voltam csalárd? Aztán megnyugodtam, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Szörnyű az állapotom. Szorongok és nyugtalan vagyok, és a gondolataim nagyon zavarosak. Tudom, hogy rossz állapotban vagyok. Szeretném elcsendesíteni a szívemet Előtted, keresni a Te szándékodat, és szeretnék kijutni ebből a rossz állapotból.”

Abban a pillanatban eszembe jutott Isten néhány szava: „Céljaidat és szándékaidat Engem szem előtt tartva tűzöd ki? Minden szavadat és cselekedetedet az Én jelenlétemben mondod és teszed? Megvizsgálom minden gondolatodat és ötletedet. Nem érzed bűnösnek magad? Hamis arcot mutatsz másoknak, és nyugodtan önelégültséget színlelsz; ezt azért teszed, hogy megvédd önmagad. Azért teszed, hogy elrejtsd a gonoszságodat, és még azt is kitalálod, hogyan hárítsd ezt a gonoszságot másra. Micsoda csalárdság lakozik a szívedben!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Később ezeket a szavakat is olvastam Istentől: „Az antikrisztusok különösképp alattomosak és ravaszok. Mindent, amit mondanak, alaposan átgondolnak; senki sem ért jobban a színleléshez. Amint azonban egyszer kibújik a szög a zsákból, amint az emberek meglátták, hogy milyenek valójában, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy érveljenek önmaguk mellett, és azon gondolkodnak, hogyan orvosolják a helyzetet, és össze-vissza beszélnek azért, hogy mentsék az imázsukat és a hírnevüket. Az antikrisztusok minden egyes nap csak a hírnévért és a státuszért élnek, csak azért élnek, hogy élvezzék a státusz előnyeit – csakis erre gondolnak. Még ha alkalmasint szenvednek is némi apró nehézséget vagy fizetnek valamilyen jelentéktelen árat, az a státusz és a hírnév megszerzése érdekében történik. A státuszra való törekvés, a hatalom birtoklása és a könnyű élet azok a fő dolgok, amelyekért az antikrisztusok folyton mesterkednek miután hisznek Istenben, és addig nem adják fel, amíg el nem érik a céljaikat. Ha egyszer leleplezik a gonosz tetteiket, pánikolnak, mintha rájuk készülne omlani az ég. Nem tudnak enni és aludni, olyan, mintha transzban lennének, mintha depresszió kínozná őket. Amikor az emberek megkérdezik őket, hogy mi a baj, hazugságokat találnak ki, és ezt mondják: »Tegnap annyira sok dolgom volt, hogy egész éjjel nem aludtam, úgyhogy nagyon fáradt vagyok.« Valójában azonban ebből semmi sem igaz, az egész megtévesztés. Azért érzik így magukat, mert állandóan ezen töprengenek: »Leleplezték a rossz dolgokat, amelyeket tettem, hogyan állíthatom hát helyre a hírnevemet és a státuszomat? Milyen eszközök segítségével válthatom meg magam? Milyen hangvételt üssek meg mindenkivel, hogy megmagyarázzam ezt? Mit mondhatok, hogy az emberek ne lássanak át rajtam?« Hosszú időn át nem tudják kitalálni, mit tegyenek, ezért hát lehangoltak. A szemük időnként kifejezéstelenül egyetlen pontra mered, és senki sem tudja, mit néznek épp. Az ügy arra készteti őket, hogy törjék a fejüket, minden gondolatmenetet végigvegyenek, és ne akarjanak enni és inni. Ennek ellenére mégis úgy tesznek, mintha törődnének a gyülekezeti munkával, és ilyesmiket kérdeznek az emberektől: »Hogy megy az evangéliumi munka? Mennyire eredményesen prédikálják? Nyertek a testvérek mostanában belépést az életbe? Okoz valaki bármilyen bomlasztást vagy zavarokat?« Ezek a kérdezősködéseik a gyülekezet munkájáról a látszatot szolgálják a többiek számára. Ha problémák jutnának a tudomásukra, nem lenne módjuk a megoldásukra, a kérdéseik tehát puszta formaságok, amelyeket mások hajlamosak a gyülekezeti munkával való törődésnek tekinteni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavainak ítélete elkeserített és felzaklatott. Megláttam, hogy mennyire csalárd vagyok. Igazán önző voltam a kötelességemben, kizárólag a saját munkámra koncentráltam a hírnév és a státusz kedvéért, miközben alig érdeklődtem a többi munkák iránt. Egyáltalán nem végeztem tényleges munkát. Tudtam, hogy a cselekedeteim nincsenek összhangban Isten szándékaival, és hogy nem voltam csapatjátékos, de nem kerestem az igazságalapelveket, hogy megoldjam ezeket a problémákat. Ráadásul tudtam, hogy általában nem sok figyelmet fordítok az életbe való belépésemre, és nem tudok sok tényleges tapasztalati megértéssel közösséget vállalni. Amikor a vezetők nem hívtak összejövetelre, nem sokat gondolkodtam rajta, úgy éreztem, hogy még ha problémáim is lennének, a vezetők nem tudnának róla, így nem siettem a megoldásukkal. De amint meghallottam, hogy a vezetők meghívnak egy összejövetelre, azonnal ideges lettem, mert attól féltem, hogy az összejövetelen le fognak lepleződni a problémáim, és amikor a vezetők tudomást szereznek ezekről, biztosan azt gondolják majd, hogy nem vállalom a kötelességeim terheit, nem végzek tényleges munkát, és hogy gyengék a képességeim és elégtelen az életbe való belépésem. Mivel még csak most kezdtem el a vezetői kötelességemet, és a felső vezetők nem ismertek túlságosan, ha az első találkozásunkkor rossz benyomásuk lesz rólam, a jövőben biztosan nem fognak sokra értékelni, és talán még el is bocsátanak. Hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat, minden lehetséges módon megpróbáltam elfedni a problémáimat. Az összejövetel előtt sietve megkerestem a nővért, akivel együtt dolgoztam, hogy utánanézzek a munka részleteinek, álcázni is akartam magam, és becsapni a vezetőket azzal, hogy előtte átfutottam a jelentéseket, hogy megismerjem a munkát. Azt a hamis benyomást akartam kelteni, hogy erős munkaképességgel rendelkezem, és nagyon odafigyelek az életbe való belépésemre, hogy mások jó értékelést adjanak nekem. Már eleve nem vállaltam fel a kötelességem terhét, és nem törekedtem az igazságra, ugyanakkor állandóan attól féltem, hogy mások átlátnak rajtam, ezért hamis képet építettem magamról, és álcáztam magam. Hát nem égbekiáltó és szégyentelen megtévesztés volt ez? Megértettem, hogy valóban csalárd vagyok. Úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus. Az antikrisztusok különösen ravaszok, és mindent bevetnek, ami a rendelkezésükre áll, hogy megvédjék a hírnevüket és a státuszukat, amikor azt látják, hogy azokat sérelem éri. Hát nem ezt csináltam én is? Amikor a dolgok nem sértették a hírnevemet vagy a státuszomat, akkor figyelmen kívül hagytam a többi gyülekezeti munkát, és nem foglalkoztam az életbe való belépésemmel. De amint valami érintette a státuszomat és a hírnevemet, kétségbeesetté váltam, Isten szavait olvastam, és próbáltam megérteni a munkát, azt a látszatot keltve, mintha szorgalmasan törekednék. Igazán ravasz és csalárd voltam. Vajon nem olyan beállítottságot fedtem fel, amilyen egy antikrisztusnak van?

Később Isten e szavait olvastam: „A helyes úton kell járnotok, amint hisztek Istenben, és amint viselkedtek, és nem szabad görbe meg gonosz utakra térnetek. Melyek a görbe meg gonosz utak? Az Istenben hívők mindig kis cselszövésekre, megtévesztő és ravasz játékokra és trükkökre akarnak támaszkodni, hogy elfedjék saját romlottságukat, hiányosságaikat és hibáikat, és az olyan problémákat, mint a saját gyenge képességük; mindig a sátáni filozófiák szerint foglalkoznak a dolgokkal, amiről azt gondolják, hogy nem is olyan rossz. A felszínes ügyekben hízelegnek Istennek és a vezetőiknek, de nem gyakorolják az igazságot, és nem az alapelvek szerint cselekszenek. Gondosan mérlegelik mások szavait és megnyilvánulásait, mindig töprengve: »Milyen volt a teljesítményem az utóbbi időben? Támogat-e mindenki engem? Vajon Isten tud mindazokról a jó dolgokról, amiket tettem? Ha tud róluk, vajon meg fog dicsérni engem? Milyen helyet foglalok el Isten szívében? Fontos vagyok-e ott?« Ez arra vonatkozik, hogy aki hisz Istenben, az áldásban részesül-e, vagy kiiktatják? Vajon nem görbe és gonosz út mindig ezeken a kérdéseken töprengeni? Ez valóban egy görbe és gonosz út, nem a helyes út. Akkor tehát mi a helyes út? (Az igazságra való törekvés és a beállítottság megváltoztatása.) Így igaz. Azok számára, akik hisznek Istenben, az egyetlen helyes út az igazságra való törekvés, az igazság elnyerése és a beállítottság megváltoztatásának elérése. Csak az az igaz út, az a helyes út, amelyen Isten az üdvösség elnyeréséhez vezeti az embereket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavainak olvasása után úgy éreztem, hogy megítéltek. Megértettem, hogy mindig trükkökkel próbáltam elfedni a kötelességeimben felmerülő problémáimat. Ez egy elvetemült és gonosz módja volt a dolgok intézésének, és nem a helyes úton jártam. Tulajdonképpen teljesen normális volt, hogy a vezetők meghívtak egy összejövetelre, hogy kivizsgálják a munkát. Csak el kellene mondanom, hogyan szoktam cselekedni. Ha rámutatnak arra, hogy bizonyos területeken hiányosságaim vannak, vagy nem teljesítek kielégítően, akkor ezeket a dolgokat ki kell javítanom a jövőbeni kötelességeim során, és még ha meg is metszenek, az segíteni fog nekem az elgondolkodásban és a belépésben, hogy jobban végezhessem a kötelességemet. Én azonban csalárdsághoz folyamodtam, és mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy elfedjem a problémáimat, és átverjem és becsapjam a vezetőket. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy lássák a romlottságomat és a hiányosságaimat. Vajon nem elvetemült és gonosz gyakorlatot alkalmaztam azzal, hogy így tettem? Amikor az igazságra valóban törekvő személy rájön, hogy önző és aljas módon viselkedik, és csak a saját feladataival foglalkozik a kötelességében, képes azonnal keresni az igazságot, hogy megoldja az állapotait. Amikor a vezetők a munkájáról érdeklődnek, nyugodtan szembe tud nézni ezzel, és ki tudja javítani az eltéréseit. Ráadásul azoknak az embereknek, akik őszintén összpontosítanak az életbe való belépésre, a mindennapi életben figyelniük kell a gondolataikra és az ötleteikre, és ők nem csak akkor vértezik fel magukat Isten szavaival, amikor közeleg a vezetőkkel való összejövetel. De én megpróbáltam felépíteni egy látszatot, hogy becsapjam a vezetőket. Ezzel a tettemmel csalárdságot és trükközést alkalmaztam. Hát nem Isten becsapásával, és a vezetők kegyeibe való beférkőzéssel próbálkoztam? Megláttam, hogy egyáltalán nem vagyok olyan ember, aki gyakorolja az igazságot, vagy törekszik rá.

Később azon is elgondolkodtam, miért tudtam szemtelenül becsapni másokat, és miért nem tudtam elfogadni Isten vizsgálatát. Sokszor azt is tudtam, hogy becsületesnek kell lennem, és Isten színe előtt kell élnem, elfogadva Isten vizsgálatát, mégis, amikor szembesültem a helyzetekkel, önkéntelenül csalárdsághoz folyamodtam. Miért van ez? Később Isten e szavait olvastam: „Nem fárasztó az élet a csalárd emberek számára? Minden idejüket azzal töltik, hogy hazudnak, majd még többet hazudnak, hogy elfedjék a hazugságokat, és trükközésbe bonyolódnak. Ők hozzák saját magukra ezt a kimerültséget. Tudják, hogy így élni kimerítő – akkor miért akarnának továbbra is csalárdok lenni, és miért nem vágynak arra, hogy becsületesek legyenek? Gondolkodtatok valaha ezen a kérdésen? Ez annak a következménye, hogy az embereket becsapja a sátáni természetük; megakadályozza őket abban, hogy megszabadítsák magukat ettől a fajta élettől, ettől a fajta beállítottságtól. Az emberek hajlandóak elfogadni, hogy így becsapják őket, és hogy ebben éljenek; nem akarják gyakorolni az igazságot, és nem akarnak a fény útján járni. Úgy gondolod, hogy így élni kimerítő, és hogy szükségtelen így viselkedni – de a csalárd emberek szerint ez feltétlenül szükséges. Azt gondolják, hogy ha nem így tennének, az megaláztatást eredményezne a számukra, hogy ártana az imázsuknak, a hírnevüknek és az érdekeiknek is, és hogy túl sokat veszítenének. Nagy becsben tartják ezeket a dolgokat, nagy becsben tartják a saját imázsukat, a saját hírnevüket és státuszukat. Ez az igazi arca azoknak az embereknek, akik nem szeretik az igazságot. Röviden, amikor az emberek nem hajlandók becsületesnek lenni vagy gyakorolni az igazságot, az azért van, mert nem szeretik az igazságot. A szívükben olyan dolgokat becsülnek, mint a hírnév és a státusz, szeretnek világi trendeket követni, és a Sátán hatalma alatt élnek. Ez a természetükből fakadó probléma. Vannak most olyan emberek, akik évek óta hisznek Istenben, akik sok prédikációt hallottak, és tudják, hogy pontosan mit jelent az Istenben való hit. De továbbra sem gyakorolják az igazságot, és egy cseppet sem változtak meg – miért van ez? Azért, mert nem szeretik az igazságot. Még ha értenek is egy keveset az igazságból, akkor sem képesek gyakorolni azt. Az ilyen emberek számára mindegy, hány évig hisznek Istenben, semmit nem ér majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy az, hogy nem voltam hajlandó becsületes ember lenni, a természetemből fakad, amely nem szereti az igazságot, és túlságosan nagyra becsüli a hírnevet és a státuszt. Bár tudtam, hogy kimerítő csalárdul élni, amikor arra gondoltam, hogy a becsületesség árthat a hírnevemnek és a státuszomnak, nem voltam hajlandó gyakorolni az igazságot, és akaratlanul olyan lettem, akit bolonddá tett és bántott a Sátán. Ebben az időszakban nem végeztem semmi valódi munkát, és nem koncentráltam az életbe való belépésre. Amikor a vezetők összejövetelre hívtak, becsületesnek kellett volna lennem, és nyugodtan szembenézni a dologgal, beismerni a tényt, hogy nem végeztem valódi munkát, és elfogadni a vezetők útmutatását és segítségét. De attól tartottam, hogy ha így teszek, a vezetők azt gondolnák, hogy nem vállalom a kötelességeim terhét, rossz benyomásuk lenne rólam, és azt eredményezné, hogy nem értékelnének engem. Ezekre a dolgokra gondolva elvesztettem a bátorságot ahhoz, hogy becsületes ember legyek, mert úgy éreztem, hogy a becsületesség túl sok veszteséget hozna nekem. Nem gyakoroltam az igazságot, nem viselkedtem becsületes emberként, és folyamatosan próbáltam óvni a hírnevemet és a státuszomat, miközben olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Ezek a mérgek mélyen gyökeret vertek a szívemben, és a túlélési törvényemmé váltak. Hogy ne hagyjak rossz benyomást a vezetőkben, egy látszatot hoztam létre, hogy álcázzam magam. Tudtam, hogy felületesen és csalárdul viselkedem a vezetőkkel, és nyugtalan voltam, de hogy ne veszítsem el a rólam kialakult képet, továbbra is kénytelen voltam csaláshoz folyamodni. Ezek a sátáni mérgek olyanok voltak, mint a bilincsek, szorosan megkötöztek, megnehezítve a szabadulásomat. Bár tisztában voltam az igazsággal, mégsem tudtam a gyakorlatba ültetni. Megértettem, hogy gyakran gyakoroltam a csalárdságot a kötelességeimben a hírnév és a státusz kedvéért. Néha, amikor a felső vezetés érdeklődött a munkáról, még akkor is, ha bizonyos feladatokat nem végeztem el, azt hazudtam, hogy elvégeztem őket, hogy megőrizzem a rólam kialakult jó képet a szívükben, és aztán igyekeztem bepótolni. Máskor, amikor nem fogtam fel a munka részleteit, gyorsan témát váltottam, amikor a vezetők rákérdeztek, a jövőbeli tervekről beszéltem, hogy elfedjem, hogy nem végeztem tényleges munkát. Megláttam, hogy bár sok éve hiszek Istenben, és sokat ettem és ittam az Ő szavaiból, még mindig mindennél többre becsülöm a hírnevet és a státuszt. Bár tudtam, hogy az ilyen dolgokra törekvést Isten undorral nézi, nem tudtam megállni, mint hogy ne törekedjek rájuk. Természetemnél fogva valóban nem szeretem az igazságot, és idegenkedem az igazságtól. Arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy valaki az igazságot gyakorolja, és becsületes ember legyen, le kell mondania az érdekeiről, és fel kell hagynia a hírnévre és a státuszra való törekvéssel. A csalárd beállítottságra hagyatkozva élni azt jelenti, hogy az ember nem tud nyíltan vagy integritással élni, és hogy végül elveszíti a méltóságát és az integritását, és végül Isten megutálja és megundorodik tőle. Ezt felismerve igazán megvetettem magam, és nem akartam többé a hírnévért és a státuszért élni.

Később Isten e szavait olvastam: „Ma az emberek többsége túlságosan fél Isten elé hozni a cselekedeteit; az Ő testét megcsalhatod ugyan, de a Lelkét nem tudod megtéveszteni. Minden, ami nem állja ki Isten vizsgálatának próbáját, ellentétben áll az igazsággal, és elvetendő; másként tenni annyi, mint bűnt követni el Isten ellen. Ezért mindenkor Isten elé kell tárnod a szívedet, amikor imádkozol, amikor beszélsz és közösségben vagy fivéreiddel és nővéreiddel, és amikor kötelességedet teljesíted és dolgaidat végzed. Amikor betöltöd feladatodat, Isten veled van, és amíg a szándékod helyes és Isten házának művére irányul, Ő elfogad mindent, amit teszel; szenteld hát magad őszintén feladatod betöltésének” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten tökéletessé teszi azokat, akik összhangban vannak az Ő szándékaival). Isten szavaiból megértettem, hogy azoknak, akik hisznek Istenben, el kell fogadniuk Isten vizsgálatát, és az Ő színe előtt kell élniük. De én a hitemben és a kötelességemben képtelen voltam elfogadni Isten vizsgálatát. Mindig emberi eszközöket akartam használni, hogy rászedjem és becsapjam a vezetőket, és azt gondoltam, hogy amíg az emberek nem jönnek rá a problémáimra, addig minden rendben lesz, mintha az emberek megtévesztése azt jelentené, hogy Isten nem tud róla, és hogy ezzel meg tudom óvni mind a státuszomat, mind a kötelességeimet. Vajon nem akartam-e becsapni magamat és másokat is? Talán úgy tűnhetett, hogy csak a vezetőket próbáltam becsapni, de lényegében Istent próbáltam becsapni, és a szívemben egyáltalán nem volt helye Istennek. Az igazság az, hogy Isten mindent átvizsgál. Ő minden gondolatomat, ötletemet és cselekedetemet átvizsgálja, és miközben én szemtelenül próbáltam becsapni Istent és az embereket, és titokban alattomos tevékenységet folytattam, Isten mindent tisztán látott. Isten tudta, hogyan végeztem a kötelességeimet, és hogy törekedtem-e az igazságra. Ha Istennek lett volna helye a szívemben, akkor arra összpontosítottam volna, hogy Isten színe előtt éljek, és mindenben elfogadjam az Ő vizsgálatát. Bárhol is volt gond a munkámban, azonnal ki kellett volna javítanom, és becsületesen szembe kellett volna néznem a hiányosságaimmal. De azáltal, hogy úgy végeztem a kötelességeimet, ahogyan végeztem, elhanyagolva a munka különböző aspektusait, és állandóan trükkökkel próbálva elfedni a problémákat, mit ért az emberek jó véleménye rólam? Ha Isten undorodott tőlem, és megutált engem, nem volt ez inkább nagy veszteség és teljes ostobaság a részemről? Ha a kötelességeimben lévő problémák megoldatlanok maradnak, és a csalárd beállítottságom változatlan marad, akkor a végén Isten úgyis visszautasít és kiiktat. Nem végeztem valódi munkát a kötelességeimben, az életbe való belépésem szegényes volt, és sok romlott beállítottságot fedtem fel. Arra kellett volna összpontosítanom, hogy bűnbánatot tartsak Isten előtt, és arra, hogyan végezzem jól a kötelességeimet. Ezt a hozzáállást kellett volna tanúsítanom!

Később elkezdtem keresni, hogyan cselekedhetnék Isten szándékainak megfelelően. Isten e szavait olvastam: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai a gyakorlás útját biztosították számomra. Bármilyen problémák merülnek is fel, az embernek az igazságot kell keresnie, hogy megoldja őket. Az igazságba való belépéshez az első lépés a megnyílás, és függetlenül attól, hogy milyen romlott beállítottságot fed fel valaki, le kell meztelenítenie önmagát, és becsületesnek kell lennie Isten és a többi ember előtt. Az embernek nem szabad eltitkolnia semmit azért, hogy megőrizze a hírnevét vagy a státuszát. Az igazat kell mondania, csalárdság és trükközés nélkül. Csak így tud szabadon élni, és így tudja elérni Isten jóváhagyását. Arra is rájöttem, hogy a sátáni romlott beállítottság szerinti élet, a mások véleményével való állandó törődés, a folyamatos hazudozás és csalás kimerítővé és méltatlanná teszi az életet. Nem akartam többé a hírnévért, a nyereségért és a státuszért élni. Hajlandó lettem elfogadni Isten vizsgálatát, és az Ő színe előtt élni. Függetlenül attól, hogy mások hogyan látnak engem, vagy mit gondolnak rólam, én csak a kötelességeimet akartam végezni, hogy eleget tegyek Istennek. Ennek tudatában a szívemet nagy nyugalom töltötte el, és többé nem aggódtam amiatt, hogy a felső vezetés átnézi a munkámat, és nem akartam többé próbálkozni azzal, hogy becsapjam Istent vagy a többi embert.

Az összejövetel napján a vezetők megkérdezték, hogyan követtem az evangelizációs munkát. A szívem hevesen vert, és még mindig aggódtam egy kicsit amiatt, hogy mit fognak gondolni rólam a vezetők. Aztán eszembe jutottak Isten e szavai: „Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). A szívemet nagy nyugalom töltötte el, és többé nem akartam a hírnév vagy a státusz kedvéért tenni dolgokat. Így hát becsületesen és nyíltan beszéltem a vezetőkkel. Beismertem, hogy önző és aljas voltam, és hogy nem követtem nyomon az általános munkát, és hogy bár nem követtem nyomon a munkát, mégis megpróbáltam becsapni másokat. Miután meghallgatták, amit mondtam, a vezetők nem metszettek meg. Ehelyett inkább arról beszélgettek velem, hogyan lehet harmonikusan együttműködni, hogy jól végezzük a gyülekezeti munkát. A közösségüket hallva a szívem felderült, és szert tettem a gyakorlás egy útjára. Amikor később az állapotomról kérdeztek, arról is nyíltan beszéltem, hogy a hírnévért és a státuszért dolgoztam, önző és aljas állapotban éltem, de hajlandó vagyok keresni az igazságot, hogy jóvátegyem. Miután ezt kimondtam, állhatatosnak és nyugodtnak éreztem magam a szívemben. Rájöttem, hogy amikor a gondolataim arra összpontosulnak, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és hogy milyen státuszom van a szívükben, akkor nem tudom megakadályozni, hogy a Sátán bolonddá tegyen, csaláshoz és trükközéshez folyamodom, fájdalmas és kimerítő módon élem az életemet. De amikor nem foglalkozom az emberek véleményével, és csak Isten szavai szerint akarok cselekedni, és becsületes ember akarok lenni, akkor az állapotom folyamatosan javul, úgy érzem, hogy Isten színe előtt élek, és a szívem valóban felszabadul.