2022 júniusában választottak meg a videós munkáért felelős csoport vezetőjének. Egy kis idő múltán belejöttem a munkába, képes voltam nyomon követni és felfogni a csapattagok állapotát és a munka előrehaladását. Bár még mindig hiányoztak képességeim, úgy éreztem, hogy meg tudok birkózni a munkával.

Egy nap eljött a vezető, hogy megértse a csapat munkájának helyzetét. Épp akkoriban értettem meg, hogy miért halad lassan a munka. Az okok között volt például a csapattagok szoros együttműködésének hiánya, olyan nézeteltérések, amelyeket tisztázni kellett volna, de nem született egyetértés velük kapcsolatban, ami pedig később átdolgozást tett szükségessé, és hátráltatta a haladást, valamint néhány nehézkes folyamat is volt, amely szintén hátráltatta a haladást. Miután megértettem ezeket a helyzeteket, beszélgettem róluk, korrigáltam őket, és jelentettem őket a vezetőnek. Úgy gondoltam, hogy mivel tényleges munkát végeztem, a vezető azt fogja mondani, hogy jól végeztem a dolgom. De meglepetésemre, amint befejeztem a mondandómat, a vezető megkérdezte tőlem: „Miért nem tudnak harmonikusan együttműködni a csapattagok? Mik a fő problémáik?” Ezzel a kérdéssel szembesülve nem tudtam, hogyan válaszoljak, mert nem igazán értettem az okokat. Nem voltam benne biztos, hogy hol akadtak el; csak felszínesen láttam, hogy nem tudnak szorosan együttműködni. A vezető ezután feltett még néhány kérdést, és én továbbra sem tudtam válaszolni. Ekkor azt mondta nekem a vezető: „Te csak meghallgatod, amit mondanak neked a testvérek, anélkül hogy felderítenéd az alapvető problémákat abból, amiről beszámolnak? Valóban képes vagy megoldani az ilyen problémákat?” Mikor ezt hallottam a vezetőtől, zavarba jöttem. Csak ilyenekre tudtam gondolni: „Vajon arra célzol, hogy nem tudom, hogyan kell problémákat megoldani? Ez úgy hangzik, mintha nem tudnám, hogyan kell irányítani a munkát.” A vezető ezt követően rámutatott, hogy csak a problémák felszínét kapargatom, és nem tudom a gyökerüknél fogva megoldani őket. Alapelveket ismertetve beszélgetett velem, és segített megérteni, hogy a munka során meg kell tanulni megragadni a fő és kulcsfontosságú problémákat. Nem éreztem, hogy teljesen meggyőzött volna: „Mindent megtettem, hogy felderítsem a problémákat, és hogy kommunikáljak a csapattagokkal, és nem arról volt szó, hogy ne tudnám, hogyan kell irányítani a munkát.” Akkoriban nagy ellenállást éreztem magamban, és csak mogorva arccal bámultam a számítógépet, és nem akartam kapcsolatba lépni a vezetővel. Gépelés közben szándékosan erősen ütöttem a billentyűzetet, hogy levezessem az elégedetlenségemet, és azt gondoltam: „A vezető a két munkatársam előtt mondta ezt. Vajon miként fognak tekinteni rám mások? Miért csak az én problémáimra mutatott rá? A többi munkatárs tökéletesen végzi a munkáját?” Úgy éreztem, mintha a vezető szavai semmissé tették volna minden erőfeszítésemet. Minél többet gondolkodtam ezen, annál dühösebb lettem. Úgy éreztem, hogy a vezető túlságosan szigorú velem.

A megbeszélés után, amikor felidéztem a vezető kritikáját, nagyon megalázottnak éreztem magam. Azt gondoltam, hogy a munkatársaim biztosan úgy vélik majd, hogy nem vagyok jó a munkámban, ezért kissé sértődött voltam, és azt gondoltam: „Mostantól kezdve nem fogok olyan keményen dolgozni a kötelességemen, hiszen úgysem látja senki! Amikor legközelebb kérdéseket fog feltenni a vezető, nem fogok olyan lelkesen válaszolni.” Nagyon rosszul éreztem magam, tele voltam haraggal és sérelemmel, és legszívesebben sírva fakadtam volna. Este olvastam egy mondatot egy munkatársam által írt levélben: „Ha a testvérek valóban jól akarják végezni a kötelességüket, tudniuk kell elfogadni, ha a vezetőik nyomon követik a munkát, hogy felügyeljék azt, és azonnal rámutatnak a problémáikra és az eltéréseikre.” Ezt a mondatot olvasva nagyon elszégyelltem magam. A vezető felügyeletével és jelzéseivel szembesülve nem voltam szomorú, hogy nem végzem jól a kötelességemet, hanem dühös voltam, mert a vezető úgy beszélt, hogy nem vette figyelembe a büszkeségemet. Milyen értelemben voltam én olyan ember, aki őszintén végzi a kötelességét? Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem, ma a vezető rámutatott a problémáimra, és én ellenállást éreztem magamban. Tudom, hogy ez a hozzáállás nem felel meg a Te szándékodnak, de milyen tanulságokat kellene levonnom, és hogyan kellene elgondolkodom magamon és megismernem önmagam? Kérlek, világosíts meg, és vezess engem!”

Másnap reggel Isten következő szavait olvastam. „Csodálatos dolog, ha el tudod fogadni, amikor Isten háza felügyel, megfigyel, illetve megpróbál megérteni téged. Ez segítségedre van a kötelességed teljesítésében, abban, hogy képes légy megfelelő színvonalon végezni a kötelességedet meg tudj felelni Isten szándékainak. A javadra válik és segít neked, és nincs egyáltalán semmi hátulütője. Ha megértetted az erre vonatkozó alapelveket, akkor nem kellene többé semmilyen ellenállást vagy védekező hozzáállást tanúsítanod azzal szemben, amikor a vezetők, dolgozók és Isten választott népének tagjai felügyelnek téged, igaz? Lehet, hogy valaki időnként megpróbál megérteni téged, megfigyel téged, valamint felügyel a munkádat, de ezt nem szabad magadra venned. Miért mondom ezt? Azért, mert a most neked adott feladatok, illetve az általad végzett kötelesség, illetve bármely munka, amelyet végzel, nem valakinek a magánügye vagy személyes feladata; Isten házának a munkáját érintik, és Isten munkájának egy adott részével kapcsolatosak. Éppen ezért amikor valaki egy kis időt tölt azzal, hogy felügyel vagy megfigyel téged, illetve megpróbál mélyen megérteni, megpróbál nyíltan beszélgetni veled és megtudni, hogy milyen állapotban voltál ez idő alatt, és néha még akkor is, amikor a hozzáállásuk egy kicsit keményebb, és amikor egy kissé megmetszenek, megfegyelmeznek és megdorgálnak téged, ez azért van, mert lelkiismeretesen és felelősen állnak Isten házának munkájához. Nem kellene, hogy bármilyen negatív gondolataid vagy érzelmeid legyenek ezzel kapcsolatban. Mit jelent, ha el tudod fogadni, hogy mások felügyelnek, megfigyelnek és megpróbálnak mgérteni? Azt, hogy a szívedben elfogadod, hogy Isten átvizsgál. Ha nem fogadod el, hogy az emberek felügyelnek, megfigyelnek és megpróbálnak megérteni téged – ha ellenszegülsz mindezeknek – képes vagy elfogadni, hogy Isten átvizsgáljon? Isten átvizsgálása részletesebb, mélyrehatóbb és pontosabb, mint amikor emberek próbálnak megérteni téged; Isten kövtelményei konkrétabbak, szigorúbbak és mélyrehatóbbak ennél. Ha nem tudod elfogadni, hogy Isten választott népe felügyeljen, akkor állításaid, hogy el tudod fogadni Isten átvizsgálását, vajon nem üres szavak? Ahhoz, hogy képes legyél elfogadni Isten átvizsgálását és ellenőrzését, először is képesnek kell lenned elfogadni, hogy Isten háza, a vezetők és a dolgozók vagy a testvérek felügyeljenek. [...] Ha egy vezető felügyeli a munkádat, az jó dolog. Miért? Azért, mert az azt jelenti, hogy felelősséget vállal a gyülekezet munkájáért; ez a kötelessége, a felelőssége. Ha valaki képes eleget tenni ennek a felelősségnek, az azt bizonyítja, hogy kompetens vezető, hogy jó vezető. Ha teljes szabadságot és emberi jogokat kapnál, és azt tehetnéd, amit csak akarsz, követhetnéd a vágyaidat, és teljes szabadságot és demokráciát élveznél, a vezető pedig – bármit tettél és bárhogy tetted is – nem törődne vele, nem felügyelné, soha nem kérdezne ki téged, nem ellenőrizné a munkádat, nem szólalna fel, ha problémát talál, és csak hízelegne neked, vagy tárgyalna veled, akkor az vajon jó vezető lenne? Nyilvánvalóan nem. Az ilyen vezető árt neked. Részt vesz a gonosz cselekedeteidben, megengedi, hogy szembemenj az alapelvekkel és úgy tégy, ahogy akarsz – a tüzes verem felé terelget téged. Ez nem egy felelős és megfelelő színvonalú vezető. Ha azonban egy vezető képes rendszeresen felügyelni téged, felismerni a problémákat a munkádban és haladéktalanul emlékeztetni vagy megdorgálni és leleplezni téged, valamint kellő időben kiigazítani és segíteni neked a kötelességed végzése terén felmerülő helytelen törekvéseiddel és elhajlásaiddal kapcsolatban, majd a felügyelete, dorgálása, ellátása és segítsége mellett megváltozik a kötelességedhez való rossz hozzáállásod, képes vagy elvetni egyes abszurd nézeteidet, fokozatosan megszűnnek a hevességből fakadó saját gondolataid és dolgaid, és képes vagy nyugodtan elfogadni a helyes és az igazságalapelvekkel összhangban lévő kijelentéseket és nézeteket, az nem előnyös vajon a számodra? Bizony óriási előnyei vannak!” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai megnyugtatták a szívemet. Megértettem, hogy az ilyen helyzetekben Isten nem szereti, hogy ennyire megtelik a szívem haraggal. Ehelyett azt reméli, hogy képes vagyok lecsendesíteni magam, és először elgondolkodom a munkámban fellépő eltéréseken és problémákon, és elfogadom a vezető felügyeletét és útmutatását. Olvastam, hogy Isten azt mondta, hogy a felelős vezetők és dolgozók nyomon követik és megértik az egyes emberek munkáját, azonosítják a problémákat és az eltéréseket, és időben nyújtanak útmutatást és korrekciót. A hozzáállásuk néha kissé szigorú lehet, sőt akár kritikával és metszéssel is párosulhat. Valójában arról van szó, hogy felelősséget vállalnak a munkáért, és biztosítani akarják, hogy az jól legyen elvégezve. Ez az, amit egy megfelelő színvonalú vezetőnek tennie kell. A vezető felügyeletével és útmutatásával szembesülve egy észszerűen viselkedő embernek aktívan el kell fogadnia őket. Az én kezdeti reakcióm azonban az volt, hogy ellenálltam nekik, és megpróbáltam igazolni magam a szívemben, hogy mentsem a méltóságomat. Milyen módon tanúsítottam valódi elfogadó hozzáállást? Elgondolkodván azon, hogy nem sokkal előtte választottak meg csapatvezetőnek, és hogy sok hiányosságom volt, a vezető felügyelete, érdeklődése és munkával kapcsolatos iránymutatása azt mutatta, hogy felelősségteljesen állt a munkához. Pontosan úgy, mint amikor a vezető rámutatott, hogy csak a felszínét kapargatom a problémáknak, és én nem értettem meg a csapattagok közötti harmonikus együttműködés hiányának alapvető okait, és a megoldási kísérletem nem volt alapos. Gondos megfontolás után rájöttem, hogy ez valóban így van. Felületesen irányítottam a munkát, és nem a gyökerüknél ragadtam meg a problémákat, ami természetesen rossz eredményekhez vezetett. Észszerűen el kellett volna fogadnom a vezető útmutatását, és nem kellett volna ellenállni, vagy mentegetni magam. Erre gondolva nem éreztem többé semmilyen ellenállást a vezetővel szemben. Később eszembe jutott, hogy Isten azt mondta, hogy minden helyzetben, amivel találkozunk, el kell gondolkodnunk magunkon, és meg kell ismernünk önmagunkat, és hogy csak így tudunk fejlődni és megváltozni. Ezért tudatosan kerestem Isten vonatkozó szavait, hogy elmélkedjek és elgondolkodjak magamon, közben pedig csendben imádkoztam is Istenhez, és kértem, hogy vezessen engem az önmagam megismerésében.

Egyik reggel az áhítatatom során olvastam egy passzust Isten szavaiból: „Ha a Fennvaló rábíz némelyekre egy projektet, eltelik egy idő anélkül, hogy bármi előrelépés történne. Nem mondják el a Fennvalónak, hogy dolgoznak-e rajta, vagy hogy hogyan halad a dolog, vagy hogy akadtak-e közben nehézségek vagy problémák. Nem adnak visszajelzést. A munka egy része sürgős és halaszthatatlan, ők mégis ímmel-ámmal csinálják, és sokáig húzzák az időt anélkül, hogy befejeznék a munkát. Így a Fennvalónak kérdezősködnie kell. Amikor a Fennvaló ezt teszi, ezek az emberek elviselhetetlenül kínosnak találják a kérdezősködést, és szívből ellenállnak neki: »Még csak tíz nap telt el, mióta rám lett bízva ez a munka. Még csak most kezdem kiismerni magam, és a Fennvaló máris kérdezősködik. Egyszerűen túl magasak az emberekkel szemben támasztott követelményei!« Már keresik is a hibákat a kérdezősködésben. Mi itt a probléma? Mondjátok meg Nekem, nem teljesen normális az, ha a Fennvaló kérdezősködik? Egyrészt szeretne többet megtudni a munka előrehaladásáról, valamint arról, hogy milyen nehézségeket kell még megoldani; másrészt pedig szeretne többet megtudni arról, hogy milyen képességűek azok az emberek, akiket megbízott ezzel a munkával, és hogy valóban képesek lesznek-e megoldani a problémákat és jól végezni a munkát. A Fennvaló úgy akarja megismerni a tényeket, ahogyan vannak, és legtöbbször ilyen körülmények között kérdezősködik. Vajon nem kellene ezt megtennie? A Fennvaló aggódik, hogy nem tudod, hogyan kell megoldani a problémákat, és nem tudod kezelni a munkát. Ezért kérdezősködik. Vannak, akik eléggé ellenállnak az ilyen kérdezősködésnek, és viszolyognak tőle. Nem akarják hagyni, hogy az emberek kérdezősködjenek, és amíg azok kérdezősködnek, addig ellenállnak és bizalmatlanok, és mindig azon töprengenek: »Miért kérdezősködnek folyton, és miért akarnak többet tudni? Talán nem bíznak bennem, és lenéznek? Ha nem bíznak bennem, akkor ne használjanak engem!« Soha nem értik meg a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét, hanem ellenállnak annak. Van-e az ilyen embereknek józan eszük? Miért nem engedik, hogy a Fennvaló kérdezősködjön és felügyelje őket? Mindemellett miért állnak ellen és dacolnak? Vajon mi itt a probléma? Nem érdekli őket, hogy a kötelességük végrehajtása hatékony-e, vagy akadályozza-e a munka előrehaladását. Amikor a kötelességüket végzik, nem keresik az igazságalapelveket, hanem azt teszik, amit csak akarnak. Nem törődnek a munka eredményeivel és hatékonyságával, és egyáltalán nem gondolnak Isten házának érdekeire, még kevésbé arra, hogy mi áll Isten szándékában, és mit követel meg Ő. Az ő gondolkodásuk a következő: »Megvannak a saját módszereim és szokásaim a kötelességem végzésére. Ne követelj tőlem túl sokat, és ne követelj túlságosan részletes dolgokat. Az éppen elég, hogy képes vagyok végezni a kötelességemet. Nem fáradhatok el túl nagyon, és nem szenvedhetek túl sokat.« Nem értik a Fennvaló kérdezősködését és próbálkozásait, hogy többet tudjon meg a munkájukról. Mi hiányzik az ő értetlenségükből? Nem az alávetettség hiányzik? Nem a felelősségérzet hiányzik? Nem a hűség? Ha valóban felelősségteljesen és hűségesen végeznék a kötelességüket, akkor vajon visszautasítanák a Fennvaló munkájukkal kapcsolatos kérdezősködését? (Nem.) Képesek lennének megérteni azt. Ha tényleg nem képesek megérteni, akkor csak egy lehetőség van: a kötelességüket hivatásuknak és megélhetésüknek látják, és tőkét kovácsolnak belőle, az általuk végzett kötelességet feltételnek és ütőkártyának tekintik, amellyel mindvégig jutalmat szerezhetnek. Csak egy kis presztízsmunkát végeznek, hogy megússzák a dolgot a Fennvalóval, anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnák kötelességüknek és kötelezettségüknek tekinteni Isten megbízatását. Így amikor a Fennvaló kérdezősködik a munkájukról vagy felügyeli azt, ők viszolygó, ellenálló lelkiállapotba kerülnek. Nem így van? (De igen.) Honnan ered ez a probléma? Mi a lényege? Az, hogy helytelen a munkaprojekthez való hozzáállásuk. Csak a testi könnyebbségre és kényelemre, a saját státuszukra és büszkeségükre gondolnak ahelyett, hogy a munka hatékonyságára és Isten házának érdekeire gondolnának. Egyáltalán nem igyekeznek az igazságalapelvek szerint cselekedni. Ha valóban lenne egy kis lelkiismeretük és józan eszük, akkor képesek lennének megérteni a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét. Képesek lennének szívből azt mondani: »Jó, hogy a Fennvaló kérdezősködik, máskülönben mindig a saját akaratom szerint cselekednék, ami akadályozná a munka hatékonyságát, vagy akár el is ronthatná azt. A Fennvaló beszélget és ellenőrzi a dolgokat, ez pedig ténylegesen megoldotta a valódi problémákat – milyen nagyszerű dolog ez!« Ez azt mutatná, hogy felelősségteljes emberek. Attól félnek, hogy ha egyedül vállalnák a munkát, és történetesen hiba vagy malőr történne, és ez olyan veszteséget okozna Isten háza munkájának, amit nem lenne mód orvosolni, az olyan felelősség lenne, amit nem tudnának elviselni. Hát nem felelősségérzet ez? (De igen.) Felelősségérzet, és annak a jele, hogy hűségesek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Isten szavai alapján megértettem, hogy azok, akik valóban felelősségteljesek és hűségesek a kötelességükben, örömmel fogadják el mások felügyeletét és útmutatását, hogy pótolják a hiányosságaikat, és minden energiájukat arra fordítják, hogy jól végezzék a kötelességüket. Azonban azok, akik nem hűségesek a kötelességükhöz, minden helyzetben a saját méltóságukat és státuszukat tartják szem előtt. Amikor mások felügyelik a munkájukat, vagy érdeklődnek róla, úgy érzik, hogy mások nem tartják sokra, vagy nem veszik figyelembe őket, ellenállóvá és ellenségessé válnak, és egyáltalán nem mutatnak az igazság elfogadására utaló hozzáállást. Ha jobban belegondolok, nem pont így reagáltam a vezető felügyeletére? Amikor jelentettem a vezetőnek a munkával kapcsolatos helyzetemet, azt hittem, hogy tényleges munkát végeztem, és hogy a vezető jót fog gondolni rólam. Ő azonban váratlanul számos problémát talált a munkámban, és rámutatott, hogy csak a problémák felszínét kapargatom, és nem vállalok közösséget a kiváltó okok megoldásáról. Úgy éreztem, hogy a vezető semmibe veszi a munkámat, ellenállóvá és elégedetlenné váltam. Amikor arra gondoltam, hogy a vezető a munkatársaim előtt kérdőjelezte meg a munkámat, és mutatott rá a problémáimra, kínos helyzetbe hozva ezzel engem, akkor nagyon dühös lettem. A szívemben folyamatosan igazoltam és védtem magam, próbáltam megmenti a méltóságomat, és még bosszúsan duzzogtam is. Valójában a vezető felügyelete és útmutatása arra szolgált, hogy segítsen nekem jól végezni a kötelességemet, ami hasznos volt a gyülekezet munkája szempontjából. Én azonban egyáltalán nem tanúsítottam elfogadó hozzáállást, sőt úgy éreztem, hogy a vezető szándékosan becsmérel és lenéz engem. Csak a méltóságom és a státuszom érdekelt, anélkül hogy egy kicsit is figyelembe vettem volna Isten házának munkáját. Nem voltam olyan ember, aki hűségesen végzi a kötelességét. Ráadásul különösen arrogáns és önelégült voltam, és mindig azt gondoltam, hogy a felelősségi körömbe tartozó munkát elég jól végeztem el, és nem olyan rosszul, ahogy a vezető mondta. Ezért nagyon ellenálló és ellenséges voltam a vezető jó szándékú útmutatásával és segítségével szemben, semmilyen kereső vagy elfogadó hozzáállásom nem volt. Tényleg túlságosan önelégült és hajthatatlan voltam, és az igazságtól való idegenkedés sátáni beállítottságát tártam fel. Hogyan is tudtam volna elfogadni és elnyerni az igazságot, ha még mások normális útmutatását sem tudtam elfogadni a kötelességem végzése közben? Később, amikor a csapattagokkal egyeztettünk a munkáról, tudatosan elgondolkodtam a felszínre került problémák természetén és kiváltó okán. Ezután rámutattam ezeknek a valós problémáknak a megoldásaira. Azt mondták, hogy ez a fajta beszélgetés hatékony, és megoldhat néhány problémát. Ezt az eredményt látva boldog lettem. Néha a későbbiekben is akadtak olyan területek a munkámban, amelyeket nem gondoltam át alaposan, és a vezető rámutatott ezekre. Tudatosan elfogadtam, kijavítottam a hibákat, és némi belépést szereztem, és fokozatosan kezdtem úgy érezni, hogy nyertem valamit.

Később megbíztak néhány további csapat munkájának irányításával is. Néhány hónappal később, egy nap a vezető érdeklődött tőlem a munka helyzetéről. Volt néhány részlet, amit nem tudtam világosan elmagyarázni. A vezető ekkor szigorúan azt mondta nekem: „Már egy ideje te vagy a felelős ezekért a csapatokért, de még ezeket a részleteket sem ismered. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen vagy, és nem végzel tényleges munkát?” A vezető szavait hallva azt éreztem, hogy ég az arcom a szégyentől. Bár tudtam, hogy a vezető az igazságot mondja, nehezen tudtam azt elfogadni, és aggódtam, hogy rossz szemmel néz rám, és hogy mit gondolnak rólam a munkatársaim. De aztán eszembe jutottak Isten szavai, amelyeket nem sokkal korábban olvastam: „Ha valóban lenne egy kis lelkiismeretük és józan eszük, akkor képesek lennének megérteni a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét. Képesek lennének szívből azt mondani: »Jó, hogy a Fennvaló kérdezősködik, máskülönben mindig a saját akaratom szerint cselekednék, ami akadályozná a munka hatékonyságát, vagy akár el is ronthatná azt. A Fennvaló beszélget és ellenőrzi a dolgokat, ez pedig ténylegesen megoldotta a valódi problémákat – milyen nagyszerű dolog ez!« Ez azt mutatná, hogy felelősségteljes emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, a szívem fokozatosan megnyugodott. A vezetőnek a munkámmal kapcsolatos kérdései a munkáért való felelősségből fakadtak; én voltam az, aki nem végzett tényleges munkát. Mi okom volt arra, hogy ellenálljak mások kritikájának és metszésének? Folyton a saját méltóságom miatt aggódtam. Hát nem azon voltam még mindig, hogy védjem magam? Hát nem helyeztem még mindig előrébb a saját méltóságomat, mint Isten házának munkáját? Ha belegondolok, mivel én voltam felelős ezeknek a csapatoknak a munkájáért, nekem kellett volna vállalnom a felelősséget a munkáért. De most, hogy a vezető részletekbe menően kikérdezett a munkáról, egyből világossá vált, hogy nem fogtam fel ezeknek a feladatoknak a sajátosságait, és egyáltalán nem végeztem tényleges munkát. Mégis meg akartam menteni a méltóságomat, és nem akartam, hogy mások leleplezzenek vagy kritizáljanak engem. Vajon nem azt jelezte ez, hogy még mindig nem fogadom el az igazságot? Ezt felismervén némi önvádat éreztem, és hajlandó voltam elfogadni a vezető útmutatását a problémáim megoldására. Ezután elkezdtem kezdeményezni, hogy részt vegyek a csapat munkájában, és valóban megértsem minden egyes aspektusának sajátos körülményeit. Közöltem a csapattagokkal az általam azonosított problémákat, és ők is hajlandóságot mutattak arra, hogy azonnal megoldják ezeket a problémákat. Azzal, hogy ténylegesen részt vettem a munkában, alaposan átgondoltam a munkában felmerülő problémákat, és később előálltam néhány ötlettel. Az ilyen módon való gyakorlás révén sokkal nyugodtabbá váltam.

Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy a felügyelet és az útmutatás elfogadása a kötelességünk végzése során a felelősségteljes hozzáállás a gyülekezet munkájához. Még mindig sok olyan eltérés és hiba van a kötelességemben, amely a vezető felügyeletét és útmutatását igényli. Ha csak magamra hagyatkozom, akkor sok feladatot nem tudok jól elvégezni, és még az is lehet, hogy hátráltatom a gyülekezet munkáját. A vezető munkámmal kapcsolatos felügyeletének és útmutatásának nem az a célja, hogy megnehezítse a dolgomat. Éppen ellenkezőleg, ezek hasznosak számomra, hogy jól végezzem a kötelességemet, és hogy elgondolkodjak a hiányosságaimon és az elégtelenségeimen, és megismerjem őket. Most már helyesen tudom kezelni a testvérek felügyeletét és útmutatását, és hajlandó vagyok elfogadni őket, elgondolkodni magamon, és kijavítani az eltéréseimet.