Korábban volt dolgom egy hasonló helyzettel. Azt hittem, hogy türelmesnek és nagylelkűnek kell lennem másokkal, hogy figyelnem kell az érzéseikre, és meg kell értenem a nehézségeiket. Inkább magamnak okoztam kellemetlenséget, mint másoknak, mert azt hittem, hogy ezt teszik a nagylelkű, önzetlen, jellemes emberek. Később, amikor elkezdtem felügyelni a videógyártást, úgy éreztem, hogy a csapat vezetőjeként jó példát kell mutatnom, vezető szerepet kell vállalnom, nagyon magas elvárásokat támasztottam magammal szemben, viszont úgy éreztem, hogy nem kellene túl igényesnek és szigorúnak lennem a csapat többi tagjával, hogy ez így kedves és nagylelkű. Így mindenki azt érezné, hogy nagyszerű emberi mivoltom van, hogy megértő vagyok, és jó benyomásuk lenne rólam. Így én magam annyit dolgoztam a csoportért, amennyit csak tudtam, és ha a másokra bízott munka túl nehéz volt, és nem akarták elvégezni, akkor én megcsináltam. Amennyire lehetett, próbáltam nem nyomást gyakorolni másokra, hogy ne mondhassák, hogy túl nagyok az igényeim, és túl szigorú vagyok. Bár néha úgy éreztem, hogy túl sok munkát vállalok, és ez túlságosan megterhelő volt, továbbra is lázadtam a testem ellen, és annyi munkát vállaltam, amennyit bírtam, nehogy mások rossz véleményt alakítsanak ki rólam.

Később néhány új tag csatlakozott a csoportunkhoz, akik nem ismerték a munkát, és nem volt szakmai felkészültségük, ezért át kellett néznem az összes általuk gyártott videót. Néha fel is kerestek, hogy átbeszéljük a felmerült problémáikat. Csak ez a munka önmagában betöltötte a teljes munkaidőmet, de ezen felül még más munkám is volt. A feladatok igen hamar felhalmozódtak, és a munka minden nap teljesen leterhelt. Néha, amikor megkértek, hogy segítsek nekik alapvető problémák megoldásában, azt gondoltam magamban: „Könnyen megoldhatnátok magatok is ezt a problémát, ha megbeszélnétek, miért kell hozzám jönnötök, hogy mindent én oldjak meg?” De aztán erre gondoltam: „Mivel megkértek rá, ha elutasítom a kérésüket, akkor úgy tűnne, mintha felelőtlen lennék! Elvégre nekik is időbe fog telni, amíg megbeszélik a dolgot. Mindegy is, azt hiszem, találok időt arra, hogy én magam foglalkozzak vele.” És ezért beleegyeztem. Később rájöttem, hogy egy nővér csupán lustaságból és a felelősségtől való félelem miatt adta át nekem a munkáját. Először arra gondoltam, hogy közösséget vállalok vele, de aztán aggódtam, hogy azt hinné, túl sokat kérek, ezért meggondoltam magam. Néha, amikor észrevettem, hogy másoknak látszólag nincs sok munkájuk, miközben nekem több sürgős elintézendő ügyem is volt, és túlterhelt voltam, át akartam ruházni pár munkát, hogy be tudjuk fejezni határidő előtt. De miután végiggondoltam, egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy megkérjem őket. Azt gondoltam magamban: „Ha jobban leterhelem őket munkával, vajon nem úgy fogják gondolni, hogy túl sokat követelek, és nem hagyok nekik szabadidőt? Mindegy is, jobb, ha én magam megcsinálom.” De miközben dolgoztam, úgy éreztem, hogy ez kicsit igazságtalan. Főleg mikor azt láttam, hogy pihennek, miközben én dolgoztam, egyre jobban bosszantott, és hibáztattam őket, hogy nem tudják felvállalni a terheket. Valahogy nem látták, hogy mennyi munkát kell még elvégezni. De én csak magamban nyafogtam, és semmit nem mondtam ki hangosan, attól félve, hogy ha mondok valamit, akkor úgy tűnnék, mint akinek rossz emberi mivoltja van, és kicsinyes. Ezért bármennyire is elfoglalt voltam, megpróbáltam annyit egyedül megcsinálni, amennyit csak tudtam. Néha, amikor feladatokat osztottam ki a csoport beosztása alapján, ha jól reagáltak, akkor rendben volt, de ha elégedetlennek tűntek vagy panaszkodtak, haboztam a munkájuk kiosztásával, és inkább egész éjjel dolgoztam, hogy mindent megcsináljak egyedül. Valójában munka közben azt éreztem, hogy ez igazságtalanság, és tele voltam nehezteléssel. Úgy éreztem, hogy ez egyértelműen az ő munkájuk, és mégis nekem kell több időt azzal töltenem, hogy elvégezzem, és néha annyira elfoglalt voltam, hogy nem volt időm áhítatra. De nem mertem hangot adni ezeknek a sérelmeimnek. Ezért csak lemondóan vigasztaltam magam, mondván: „A legjobb nagylelkűnek és figyelmesnek lenni, törődni másokkal, és nem kicsinyeskedni, különben úgy fog tűnni, mintha rossz jellemem lenne.” Később a csapatomban lévő testvérek mind azt mondták, hogy felelősségteljes vagyok, képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni, hogy szeretetteljes és figyelmes vagyok másokkal. Ezen értékelések hallatán úgy éreztem, hogy a szenvedéseimet megérte átélni, hogy ilyen dicséretet kapjak mindenkitől. De mivel nem az alapelvek szerint cselekedtem, állandóan mások hús-vér testének igényeit szolgáltam, és a munkákat észszerűtlenül osztottam ki, ezért a munka kezdett felhalmozódni, és a csapatunk haladása lassú volt. Néhány testvér lusta, motiválatlan volt, és megelégedtek a saját munkájuk elvégzésével. Mások nem imádkoztak Istenhez, és nem keresték az igazság alapelveit, amikor problémájuk adódott, szívesebben támaszkodtak rám, és megvárták, amíg megoldom a problémáikat, ami ahhoz vezetett, hogy nem fejlődtek a készségeik terén.

Egy nap eljött a felügyelőnk, hogy ellenőrizze a munkánkat, és megállapította, hogy a munka felosztása nem észszerű. Azt mondta, hogy a munka egy részét a csapat tagjaira is át lehetne ruházni, és akkor több időt szánhatnék a saját, csoportvezetői munkámra, beleértve a munka előrehaladásának ellenőrzését, és a készségekkel kapcsolatban felmerülő problémák megoldását. Így mindenki vállalhatna némi felelősséget és terhet. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a gyakorlási mód túlságosan nehéz, ezért imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen, hogy megismerhessem a romlott beállítottságomat. Az áhítat közben kerestem Isten azon szavait, amelyek az aktuális állapotomra vonatkoztak. Egy szakasz mély nyomot hagyott bennem: „A »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben«, ahogyan a »ne tedd zsebre az utcán talált pénzt« és a »leld örömödet abban, hogy segítesz másokon« mondások mind a hagyományos kultúrának az emberek erkölcsi magatartását illetően támasztott követelései közé tartoznak. Ugyanezen az alapon, függetlenül attól, hogy valaki el tudja-e érni vagy gyakorolni tudja-e ezt az erkölcsi magatartást, az akkor sem az emberi mivolta mérésére szolgáló mérce vagy norma. Lehetséges, hogy tényleg képes vagy szigorúnak lenni magaddal és toleránsnak másokkal szemben, és hogy különösen magas mércéhez tartod magad. Lehet, hogy patyolattiszta vagy és mindig másokra gondolsz, figyelmes vagy velük, anélkül, hogy önző lennél és a saját érdekeidre törekednél. Rendkívül nagylelkűnek és önzetlennek tűnhetsz, akiben erős a társadalmi felelősségtudat és a társadalmi morál. A nemes személyiséged és tulajdonságaid jól láthatóak lehetnek a hozzád közelállók és azok számára, akikkel találkozol és kapcsolatba kerülsz. Lehetséges, hogy a viselkedésed soha nem ad okot másoknak arra, hogy hibáztassanak vagy kritizáljanak; ehelyett bőséges dicséretet, sőt csodálatot vált ki. Lehet, hogy az emberek olyasvalakinek tartanak, aki valóban szigorú önmagához és toleráns másokkal. Ezek azonban semmivel sem többek külsőséges viselkedésformáknál. A szíved mélyén rejlő gondolatok és kívánságok megegyeznek vajon ezekkel a külsőséges viselkedésformákkal, ezekkel a kívül megélt cselekedetekkel? A válasz az, hogy nem egyeznek meg. Annak oka, amiért így tudsz cselekedni az, hogy egy indíték áll mögötte. Pontosan mi ez az indíték? El tudnád viselni, hogy ez az indíték napvilágot lásson? Biztosan nem. Ez azt bizonyítja, hogy ez az indíték valami kimondhatatlan, valami sötét és gonosz. Nos, miért kimondhatatlan és gonosz ez az indíték? Azért, mert az emberek emberi mivoltát romlott beállítottságaik uralják és mozgatják. Az emberiség minden gondolatát, függetlenül attól, hogy az emberek szavakba öntik-e vagy kiárasztják-e, tagadhatatlanul a romlott beállítottságaik uralják, irányítják és manipulálják. Ennek eredményeképp az emberek indítékai és szándékai mind sötétek és gonoszok. Függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e szigorúnak lenni önmagukkal és toleránsnak másokkal, illetve, hogy kifelé tökéletesen kifejezik-e ezt az erkölcsöt vagy sem, szükségszerű, hogy ez az erkölcs semmilyen módon nem irányítja és befolyásolja az emberi mivoltukat. Mi irányítja tehát az emberek emberi mivoltát? A romlott beállítottságuk, az emberi mivoltuk lényege, amely a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« erkölcse alatt rejtőzik – ez a valódi természetük. Egy ember valódi természete az ő emberi mivoltának lényege. És mi alkotja az emberi mivoltának lényegét? Főként a preferenciái, a törekvése, az életszemlélete és az értékrendszere, valamint az igazsághoz és Istenhez való hozzáállása és a többi. Az emberek emberi mivoltának lényegét csak ezek a dolgok képviselik igazán. Bizonyossággal mondhatjuk, hogy azok többsége, akik megkövetelik maguktól a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« erkölcsének teljesítését, a státusz megszállottjai. Romlott beállítottságuktól hajtva nem tudják megállni, hogy ne törekedjenek tekintélyre az emberek között, társadalmi kiemelkedésre és státuszra mások szemében. Mindezek a státusz iránti vágyukhoz kapcsolódnak, és a jó erkölcsi magatartásuk leple alatt törekednek rájuk. És hogyan jönnek létre ezek a törekvéseik? Teljességgel a romlott beállítottságaikból erednek és azok mozgatják őket. Tehát nem számít, hogy valaki teljesíti-e a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« erkölcsét vagy sem, vagy hogy ezt a tökéletességig műveli-e vagy sem, ez egyáltalán nem képes megváltoztatni emberi mivoltának lényegét. Ez közvetve azt jelenti, hogy semmilyen módon nem képes változtatni az életszemléletén és az értékrendjén, illetve képtelen a hozzáállását és a különböző emberekről, eseményekről és dolgokról alkotott szemléletét vezérelni. Nem ez a helyzet? (De ez.) Minél inkább képes valaki szigorúnak lenni önmagával és toleránsnak lenni másokkal szemben, annál ügyesebben játszik szerepet, álcázza magát és vezet félre másokat a jó viselkedéssel és a kedves szavakkal, és természeténél fogva annál csalárdabb és elvetemültebb. Minél inkább ilyen típusú személyiség, annál mélyebbé válik a szeretete és a törekvése a státusz és a hatalom iránt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (6.)). Megértettem, hogy akik „szigorúak magukkal és türelmesek másokkal szemben”, azok a státusz megszállottjai. Mindig arra törekednek, hogy az emberek szívébe férkőzzenek. Az ilyen emberek álnok, gonosz természetűek, és képmutatók. Ez a jellemzés az elevenembe talált. Arra gondoltam, hogy a csapatunk munkájának nagy részét átvettem a csapatvezetői megbízatásom alatt. Mindig számításba vettem a többiek napirendjét, a munkaterhelésüket, és hogy milyen nehézségekkel szembesültek. Különösen gondoskodó és figyelmes voltam másokkal, biztosítottam, hogy soha ne érezzék magukat elégedetlennek. A felszínen egész megértőnek tűntem, de valójában csak azért viselkedtem így, hogy erősítsem a hírnevemet és a státuszomat. Mindig azért aggódtam, hogy olyasmit mondok vagy teszek, ami megbánthat másokat, és rossz benyomást kelt rólam. Több terhet cipeltem, mint bárki más, képes voltam szenvedni és áldozatot hozni, türelmet, megértést és kompromisszumkészséget mutatni, de ennek a rejtett értelme az volt, hogy jobb vagyok, mint mások, hogy nagyobb érettségem van másoknál, és hogy megértő és türelmes vagyok velük. Ez arra késztette őket, hogy felnézzenek rám, és bízzanak bennem. Arra vártak, hogy én oldjam meg a problémáikat, és képtelenek voltak Istenre hagyatkozni, és az igazságot keresni, hogy megoldást találjanak. Rájöttem, hogy a Sátán megrontott, és tele vagyok sátáni beállítottsággal. Egyáltalán nem voltam önzetlen és nagylelkű! Amikor a nővér átadta nekem a munkát, örömmel átvállaltam, de belül boldogtalan voltam, és munka közben nehezteltem rá, amiért nem viselte a terhet. Rengeteg munkám volt, és hatalmas nyomás nehezedett rám, és miközben nem mondtam semmit, és úgy tettem, mintha önzetlen lennék, legbelül úgy éreztem, hogy mindez elég igazságtalan, és nem akarok szenvedni vagy bármi mással foglalkozni. A munka kiosztása közben, amikor a nővér a hús-vér testének kedvében járt, és nem akart túl keményen dolgozni, nem beszéltem az igazságról, hogy megoldjam a problémáját, ehelyett átvállaltam a munkáját. Valójában megvolt a véleményem róla, nehezteltem rá, amiért a lustasága miatt többet kellett dolgoznom. Minderre visszagondolva rájöttem, hogy a mások iránti türelmem teljesen hamis volt, színlelés volt az egész, és nem örültem igazán annak, hogy segítettem nekik. Nyilvánvalóan csupán önző voltam, de úgy tettem, mintha teljesen önzetlen lennék – mindenkit becsaptam. Cselekedeteimnek egyetlen indítéka volt – csupán el akartam nyerni mások dicséretét, tiszteletét és méltatását. Milyen képmutató és hamis voltam! Az emberek csak a megtévesztő tetteimet látták, de nem láthatták a valódi gondolataimat. Mindannyian azt hitték, hogy jó emberi mivoltom van, és nagyon toleráns vagyok. Vajon nem becsaptam és félrevezettem őket? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban undorodtam magamtól. Egy maszkot viselve éltem az életemet, és nemcsak én szenvedtem nagyon, hanem a gyülekezet munkáját is késleltettem. Bántottam magamat és másokat is. Elkezdtem utálni magam, és minél hamarabb bűnbánatot és változást akartam.

Később rábukkantam Isten szavainak két olyan szakaszára, amelyek új szemszögből világították meg az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor egyes gyülekezetvezetők látják, hogy a testvéreik felületesen végzik a kötelességüket, nem feddik meg őket, holott kellene. Amikor olyasmit látnak, ami nyilvánvalóan sérti Isten házának érdekeit, szemet hunynak felette és nem kérdezősködnek, hogy a legkevésbé se sértsenek meg másokat. Valójában nem igazán tanúsítanak figyelmet az emberek gyengeségei iránt; ehelyett az a szándékuk, hogy megnyerjék az embereket. Ennek teljességgel tudatában vannak, és ezt gondolják: »Ha fenntartom ezt, és nem sértek meg senkit, azt fogják gondolni, hogy jó vezető vagyok. Jó véleménnyel lesznek rólam, sokra tartanak. Elismernek és kedvelnek majd.« Nem számít, mennyi kárt szenvednek Isten házának érdekei, és nem számít, mennyire van Isten választott népe akadályoztatva az életbe való belépésében, vagy mennyire zavarják meg a gyülekezeti életüket, az ilyen vezetők kitartanak a sátáni filozófiájukban, és senkit sem sértenek meg. A szívükben soha nincs meg az önvád érzése. Ha azt látják, hogy valaki megszakításokat és zavarokat okoz, legfeljebb mellékesen, futólag megemlítik ezt a problémát, és ezzel végeztek is. Nem beszélgetnek az igazságról, és nem is hívják fel az illető figyelmét a probléma lényegére, és még kevésbé boncolgatják az állapotát. Soha nem beszélgetnek arról, hogy mi Isten akarata. A hamis vezetők soha nem leplezik le és nem boncolgatják, miféle hibákat követnek el gyakran az emberek, sem az emberek által gyakran feltárt romlott beállítottságokat. Semmilyen valós problémát nem oldanak meg, hanem ehelyett mindig tolerálják az emberek helytelen magatartását és a romlottság megnyilatkozását, és bármennyire negatívak vagy gyengék is az emberek, nem törődnek vele, csupán néhány szót és doktrínát prédikálnak, tesznek pár felületes intést, megpróbálva elkerülni a konfliktust. Következésképp Isten választottjai nem tudják, hogyan gondolkodjanak el magukról és ismerjék meg magukat, és nem nyernek megoldást a bennük feltáruló romlott beállítottságokra, és szavak, doktrínák, elképzelések és képzelgések között élnek, az életbe való belépés nélkül. Sőt, a szívükben azt hiszik: »A vezetőnk még Istennél is jobban megérti a gyengeségeinket. Az érettségünk túl kicsi lehet ahhoz, hogy megfeleljen Isten követelményeinek, de nekünk csak a vezetőnk követelményeit kell teljesítenünk; azzal, hogy alávetjük magunkat a vezetőnknek, alávetjük magunkat Istennek. Ha eljön a nap, amikor a Fennvaló elbocsátja a vezetőnket, akkor majd hallatjuk a hangunkat, hogy megtartsuk a vezetőnket, és megakadályozzuk, hogy a Fennvaló elbocsássa őt, tárgyalni fogunk a Fennvalóval, és rákényszerítjük, hogy fogadja el a követeléseinket. Így fogunk helyesen cselekedni a vezetőnkkel szemben.« Amikor az emberek szívében ilyen gondolatok vannak, amikor ilyen viszonyuk van a vezetővel, és a szívükben függőséget, csodálatot és hódolatot éreznek a vezetőjük iránt, akkor egyre nagyobb hitük lesz ebben a vezetőben, a vezető szavait akarják hallani, és nem keresik tovább az igazságot Isten szavaiban. Egy ilyen vezető szinte átvette Isten helyét az emberek szívében. Ha egy vezető ilyen kapcsolatot kíván fenntartani Isten választott népével, ha ebből élvezetet merít a szívében, és úgy hiszi, hogy Isten választott népének így kellene kezelnie őt, akkor nincs különbség közötte és Pál között, és már rá is lépett az antikrisztus útjára. Isten választott népét – amely teljességgel nélkülözi a megkülönböztető képességet – már félre is vezette egy antikrisztus” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az embereket).

„Összevethetitek ezt egyes antikrisztusokkal és gonosz emberekkel a gyülekezetben. Gyülekezetbeli státuszuk és hatalmuk megszilárdítása, valamint annak érdekében, hogy jobb hírnevet szerezzenek a többi tag között, képesek szenvedést átélni és megfizetni az árat kötelességeik teljesítése közben, sőt még akár a munkájukról és a családjukról is lemondhatnak és eladhatják mindenüket, hogy Istenért áldozzák magukat. Egyes esetekben az általuk fizetett ár és az átélt szenvedésük azért, hogy Istenért áldozzák magukat, meghaladja azt, amit egy átlagember képes kiállni; státuszuk fenntartása érdekében képesek a szélsőséges önmegtagadás szellemiségét megtestesíteni. Ugyanakkor nem számít, mennyit szenvednek, vagy milyen árat fizetnek, egyikük sem védelmezi Isten bizonyságát és Isten házának érdekeit, és nem is gyakorolnak Isten szavai szerint. Az általuk követett cél csak a státusz, a hatalom és Isten jutalmainak elérése. Semmi, amit tesznek, a legcsekélyebb kapcsolatban sincs az igazsággal. Függetlenül attól, hogy mennyire szigorúak önmagukkal és mennyire toleránsak másokkal, mi lesz a végső sorsuk? Mit fog Isten gondolni róluk? Vajon az általuk megélt külsőséges jó viselkedések alapján fogja meghatározni a sorsukat? Biztosan nem. Az emberek az említett viselkedések és megnyilvánulások alapján szemlélnek és ítélnek meg másokat, és mivel nem látnak bele mások lényegébe, azok végül becsapják őket. Istent azonban ember soha nem csapja be. Ő egyáltalán nem fogja dicsérni az emberek erkölcsi magatartását, sem megemlékezni arról azért, mert képesek voltak szigorúnak lenni önmagukkal és toleránsnak másokkal, hanem elítéli őket az ambícióikért és az útért, amelyet a státuszra való törekvésük során választottak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (6.)). Isten szavain elmélkedve tisztábban láttam tetteim természetét és következményeit. Azért, hogy megvédjem a hírnevemet és státuszomat, mindig figyelembe vettem mások nehézségeit, és mindent magam csináltam. Ennek eredményeként a testvérek nem tudták normálisan ellátni a kötelességeiket. Néhányan a hús-vér testük kedvét keresték, és nem viseltek terhet, mások csodáltak engem, és rám hagyatkoztak, probléma esetén hozzám fordultak, képtelenek voltak Istenre hagyatkozni, és az igazságot keresni a problémák megoldása érdekében. Istennek nem volt helye a szívükben. Gonoszságot tettem! Amikor a nővér nem volt hajlandó a feladatai terhét viselni, és rám ruházta a munkáját, ha egy kicsit közösséget vállaltam volna vele, és lehetővé tettem volna, hogy meglássa az aktuális állapotának természetét és következményeit, akkor talán fellázadhatott volna a hús-vér teste ellen, és Istenre hagyatkozhatott volna a problémájának megoldásában. Ezzel haladást érhetett volna el az életében, és javulhattak volna a szakmai készségei. De én csak a saját hírnevemmel és státuszommal foglalkoztam, nem vállaltam közösséget a romlott beállítottságú testvérekkel, és nem adtam tanácsot nekik. Kívülről ez a viselkedésmód összhangban volt az emberek testi nehézségeivel, de nem segítette elő az életük fejlődését, csak a fokozatos hanyatlást. Azzal, hogy mindig elnéző voltam az emberekkel, ártottam nekik! Senki nem látott át a viselkedésemen, és mindenkit félrevezettem, hogy azt higgyék, hogy jó és gondoskodó ember vagyok. Milyen hamis voltam, mindenkit félrevezettem! Kívülről úgy tűnt, nagy terhet viselek a kötelességemben, képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni. Mások jó embernek tekintettek, de valójában Isten elítélt, mert nem azért volt minden cselekedetem, hogy Istennek eleget tegyek, hanem azért, hogy megvédjem a státuszomat az emberek szívében. Nem tettem semmi nyilvánvaló gonoszságot, de nem vezettem az embereket Isten szavainak valóságába, helyette a hús-vér testükhöz és magamhoz vezettem őket. Próbáltam megnyerni az embereket magamnak, és antikrisztusi beállítottságot mutattam. Ezt felismerve láttam, hogy elég kétségbeejtő állapotban vagyok. A kötelességemet a hagyományos kulturális értékek alapján teljesítettem, és az antikrisztus útján jártam.

Később Isten szavainak egy másik szakaszára bukkantam, ami egyértelműbbé tette a problémáimat: „Bármelyik csoportnak is hirdetik a kijelentéseket az erkölcsös magatartással kapcsolatban, mind azt írják elő, hogy az emberek gyakoroljanak önmegtartóztatást, korlátozzák saját vágyaikat és erkölcstelen magatartásukat, és kedvező ideológiai és morális nézőpontokat valljanak. Függetlenül attól, hogy mennyire befolyásolják az emberiséget ezek a kijelentések, és hogy ez a befolyás pozitív-e vagy negatív, ezeknek az úgynevezett moralistáknak a célja dióhéjban az volt, hogy ezeknek a kijelentéseknek a hirdetésével korlátozzák és szabályozzák az emberek erkölcsi magatartását, és az embereknek legyen egy alapvető kódexük arról, miként kell viselkedniük és cselekedniük, hogyan tekintsenek az emberekre és dolgokra, és hogyan lássák társadalmukat és hazájukat. Hogy a pozitív oldalát nézzük, ezeknek az erkölcsös magatartással kapcsolatos kijelentéseknek a feltalálása bizonyos mértékig szerepet játszott az emberiség erkölcsi magatartásának korlátozásában és szabályozásában. Az objektív tényeket tekintve azonban arra vezette az embereket, hogy bizonyos hamis és nagyképű gondolatokat és nézőpontokat fogadjanak el, és ennek eredményeként a hagyományos kultúra által befolyásolt és beoltott emberek alattomosabbak, fondorlatosabbak, jobb színlelők és korlátoltabb gondolkodásúak lettek. A hagyományos kultúra befolyása és beoltása miatt az emberek fokozatosan magukévá tették a hagyományos kultúrának ezeket a hibás nézeteit és kijelentéseit, mint valami pozitív dolgokat, és ezeket a nagy alakokat és szellemóriásokat, akik félrevezetik az embereket, szentekként imádják. Amikor az embereket félrevezették, az elméjük zavarossá, tompává és érzéketlenné válik. Nem tudják, mi a normális emberi mivolt, vagy hogy mire kell törekedniük és mit kell betartaniuk a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek. Nem tudják, hogyan kell az embereknek élniük ebben a világban, vagy hogy a lét milyen módját vagy szabályait kell magukévá tenniük, és még kevésbé, hogy mi az emberi létezés megfelelő célja. A hagyományos kultúra befolyása, beoltása, sőt, korlátai miatt az Istentől származó pozitív dolgok, követelmények és szabályok el lettek fojtva. Ebben az értelemben a hagyományos kultúra erkölcsös magatartással kapcsolatos különféle kijelentései nagymértékben, mélységesen félrevezették és befolyásolták az emberek gondolkodását, korlátozva és eltérítve gondolataikat a helyes életútról, egyre távolabb Isten követelményeitől. Ez azt jelenti, hogy minél mélyebben befolyásolnak téged a hagyományos kultúra erkölcsös magatartással kapcsolatos különféle eszméi és nézőpontjai, és minél régebb óta sulykolják azokat beléd, annál jobban eltévelyedsz azoktól a gondolatoktól, ambícióktól, céltól, amelyekre törekedned kellene, és azoktól a létszabályoktól, amelyekkel a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek rendelkezniük kellene, és annál messzebb tévelyedsz attól a normától, amelyet Isten az emberektől megkövetel. [...] Isten választott népének egyetlen tényt kell átlátnia: Isten szava Isten szava, az igazság az igazság, az emberi szavak pedig emberi szavak. A jóindulat, igazságosság, illendőség, bölcsesség és megbízhatóság emberi szavak, és a hagyományos kultúra emberi szavakból áll. Az emberi szavak sohasem az igazság, és soha nem is lesznek az igazság. Ez tény” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavai által rájöttem, hogy azok a nézetek és elképzelések, amelyeket a hagyományos kultúra oltott belénk, nevetségesek és abszurdak, ellentmondanak a normális emberek lelkiismeretének és józan eszének, és a normális emberi mivoltnak, amit Isten az ember életétől megkövetel. A „légy szigorú magaddal és türelmes másokkal szemben” hagyományos eszméje félrevezetett és befolyásolt, ezért összezavarodtam, tévesen és értelem nélkül gondolkodtam. Azt hittem, csak akkor mutatok jó jellemet, széles látókört és nagylelkűséget, ha toleráns vagyok az emberekkel, minden szempontból figyelmes vagyok velük, és mások helyett magamnak okozok gondot. Nem szabad túl sokat kérnem senkitől, vagy túl szigorúnak lennem, és nem szabad kicsinyesnek lennem. Ezek a nézetek mélyen gyökereztek az elmémben, irányították minden szavamat és tettemet, és befolyásolták, hogyan viszonyulok másokhoz. Ezt átgondolva megértettem, hogy a mások iránti toleranciám nem a normális emberi mivolt szelídsége volt, sokkal inkább egy elvek és normák nélküli engedékenység. Csoportvezetőként észszerűen kellett volna kiosztanom a munkát az általános munkarendünk és az egyes tagok képességei alapján, hogy mindenki kivehesse a részét, lehetőséget kapjon a kötelessége gyakorlására, és használhassa a képességeit. Csak így haladhatott volna normálisan és fejlődhetett volna a csapatunk munkája. Azok számára, akik kevésbé képzettek, átlagos képességűek voltak, és csak lassan frissítették a tudásukat, a munkát az aktuális állapotuk és nehézségeik alapján kellett volna kiosztani. Könnyebb munkát kell rájuk bízni, hogy biztosan el tudják végezni a feladatot, és nem szabad rájuk erőltetni olyat, amire nem képesek. Ami azokat illeti, akik jó képességűek, meg tudnak tanulni új dolgokat, és megértik az alapelveket és készségeket, ők észszerűen nagyobb mennyiségű munkát kaphattak volna, elvárhattam volna tőlük, hogy alaposabban gondolják át a munkájukat, és viseljenek nagyobb terhet – ez lehetővé tette volna számukra a gyorsabb fejlődést. Ha nehézségekbe ütköznek, és kicsit stresszesek, az normális, és arra készteti őket, hogy jobban támaszkodjanak Istenre, fejlesszék képességeiket, és gyorsabban fejlődjenek. Mi több, ha valaki bosszankodna amiatt, ahogy a munkát kiosztottam, I could communicate with them hogy megértsem, vannak-e valódi nehézségeik, vagy csak kényelmet keresnek, és nem hajlandóak szenvedni és áldozatot hozni. Ezáltal a tényleges helyzet alapján kezelhetném a dolgokat – ez lenne az igazság alapelvei szerinti viselkedés. Valójában a legtöbb alkalommal észszerűen osztottam ki a munkát a csapat tagjainak aktuális helyzetétől függően. Nem kértem túl sokat, nem voltam olyan szigorú, és a csapatom tagjai el tudták látni a feladataikat. Ha alkalmanként lusták voltak, nem voltak hajlandóak áldozatot hozni, és nem küzdöttek a sikerért, vagy féltek felelősséget vállalni, és másokra hárították a munkát, közösséget kellett volna vállalnom velük, és tanácsot adnom nekik, hogy tudomást szerezzenek a romlott beállítottságukról. Súlyosabb esetekben meg kellett volna metszenem őket, nem mindent elnézni nekik, és elviselni a viselkedésüket anélkül, hogy alapvető normákat betartattam volna. Csak így tarthattam volna fenn csapatunk normális munkamenetét. Később Isten szavainak újabb két szakaszára bukkantam, amik megvilágították a gyakorlásom útját. „Mindenben, amit teszel, meg kell vizsgálnod, hogy a szándékaid helyesek-e. Ha Isten követelményei szerint tudsz cselekedni, akkor az Istennel való kapcsolatod normális. Ez a minimális mérce. Vizsgáld meg a szándékaidat, és ha úgy találod, hogy helytelen szándékok merültek fel benned, akkor légy képes fellázadni ellenük, és cselekedj Isten szavai szerint; így fogsz olyan emberré válni, aki igaz Isten előtt, ami viszont azt mutatja, hogy az Istennel való kapcsolatod normális, és hogy minden, amit teszel, Istenért van, nem a saját érdekedben. Mindenben, amit teszel és mindenben, amit mondasz, légy képes a szívedet helyes irányba állítani, és légy igaz a cselekedeteidben, és ne az érzéseid vezessenek, és ne cselekedj a saját akaratod szerint. Ezek azok az alapelvek, amelyek szerint az Istenben hívőknek viselkedniük kell” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Milyen a kapcsolatod Istennel?). „Melyek tehát az Isten által megkövetelt igazságalapelvek? Hogy az emberek legyenek megértőek másokkal, amikor azok gyengék és negatívak, legyenek tekintettel mások fájdalmára és nehézségeire, majd érdeklődjenek ezekről a dolgokról, ajánljanak segítséget és támogatást, és olvassák nekik Isten szavait, hogy segítsenek megoldani a problémáikat, lehetővé téve számukra, hogy megértsék Isten akaratát, és ne legyenek többé gyengék, valamint Isten elé vigyék őket. Vajon a gyakorlás ezen módja nem felel meg az alapelveknek? Az ily módon történő gyakorlás összhangban áll az igazságalapelvekkel. Az ilyen kapcsolatok természetesen még inkább összhangban állnak az igazságalapelvekkel. Amikor az emberek szándékosan zavarásokat és megszakításokat okoznak, vagy szándékosan hanyagul végzik a kötelességüket, és te látod ezt, és képes vagy felhívni a figyelmüket ezekre a dolgokra, megróni őket, és segíteni nekik az alapelvek szerint, akkor az összhangban áll az igazságalapelvekkel. Ha szemet hunysz vagy elnézed a viselkedésüket, és falazol nekik, sőt, odáig elmész, hogy szép dolgokat mondasz, hogy dicsérd őket és tapsolj nekik – az emberekkel való érintkezés, a problémákkal való foglalkozás és azok kezelésének e módjai nyilvánvalóan ellentétben állnak az igazságalapelvekkel, és nincs alapjuk Isten szavaiban. Az emberekkel való érintkezés és a problémák kezelésének e módjai tehát egyértelműen helytelenek, és ezt valóban nem könnyű felfedezni, ha nem boncolgatjuk és nem ismerjük fel őket Isten szavai szerint” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (14.)). Miután elmélkedtem Isten szavain, sokkal tisztábbnak éreztem magam. Hívőként Istennek a szívemben kell lennie, amikor beszélek és cselekszem, és a szívemet Isten elé kell helyeznem, hogy megvizsgálja. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Ezen túl, amikor másokkal kapcsolatba lépek, és együtt működöm velük a kötelességem során, jó szándékkal és az igazság alapelvei szerint kell cselekednem, tartózkodnom kell minden olyantól, ami sértené Isten házának érdekeit, és mindig a gyülekezet munkáját kell szem előtt tartanom. Segítenem és támogatnom kell azokat, akik negatívak, gyengék, és nehézségekkel néznek szembe, közösséget kell vállalnom, segítenem, tanáccsal ellátnom és lelepleznem mindazokat, akik a romlott beállítottságukat kimutatják, vagy szándékosan megszakítják és megzavarják a gyülekezet munkáját, ahelyett, hogy eltűrném őket, és ostoba módon kiterjeszteném a jóindulatomat. A munka kiosztásakor nem szabad a saját hírnevemet védenem, és csak az emberek hús-vér testét, érzéseit szem előtt tartanom. A munkát az elvek és a csapat aktuális állapota alapján kell kiosztanom, biztosítva, hogy a munka ne késlekedjen. A gyakorlás ezen módja hasznos lehet a gyülekezet munkájára nézve és az összes tag számára. Ezt követően, amikor a testvérekkel kommunikáltam, gyakoroltam az őszinteséget, azt mondtam, amit igazán érzek, és jeleztem a felmerülő problémáimat. A munka kiosztását az emberek aktuális állapota szerint végeztem el, így mindenki képes volt kivenni a részét belőle. A tagokra viszonylag egyszerű problémák kezelését bíztam, és csak akkor avatkoztam be, ha nem tudták megoldani őket. Amikor az emberek elégedetlenek voltak a feladatukkal, és nem akartak nagyobb áldozatot hozni, beszéltem velük Isten szándékáról, lehetővé téve, hogy elgondolkodjanak a romlott beállítottságukról, megismerjék azt, és helyrehozzák a helytelen hozzáállásukat. Amikor több munkám volt, mint amennyit el tudtam volna végezni, vagy problémákba ütköztem, megbeszéltem a többiekkel, hogyan osszuk fel észszerűen a munkát, hogy elkerüljük a késéseket, és már nem vállaltam minden magamra. Mindenki képes volt proaktívan részt venni a munkában, sokkal lelkesebben végezték a kötelességeiket, és fejlődött a munkafolyamatunk. Sokkal jobban éreztem magam. Időnként még mindig felbukkan a romlottságom, de képes vagyok tudatosan gyakorolni Isten szavai szerint. Csak Isten szavainak útmutatásával voltam képes megváltoztatni a dolgokat. Istennek hála!