2006-ban fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját. Azóta vezetőként és dolgozóként szolgálok a gyülekezetben. Bár mindennap sok munkám volt és fáradt voltam, nem panaszkodtam, mert hittem, hogy a vezetői és a felügyelői szerepek olyanoknak valók, akik az igazságra törekednek, és hogy akik ezeket a kötelességeket végzik, azokat a testvérek nagyra becsülik. 2018-ban szövegalapú kötelességet vállaltam. Nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, hogy biztosan jól csinálom, különben nem engem választottak volna egy ilyen fontos kötelességre. Néhány nappal később találkoztam egy felső vezetővel, aki azt mondta: „A gyülekezet azzal a helyzettel szembesült, hogy a KKP letartóztatja a híveket; a helyzet mindenütt feszült, és sürgősen szükségünk van olyan emberekre, akik vállalják az általános ügyeket kezelését mint kötelességet. Megvitattuk a helyzetet, és azt szeretnénk, ha a férjeddel vállalnátok ezt a kötelességet.” A vezető szavait hallva úgy éreztem, mintha zúgna a fejem. Alig akartam hinni a fülemnek, és arra gondoltam: „Hogyan bízhatták rám az általános ügyek kezelését? Nem lehet, hogy a vezető tévedett? Az általános ügyek kezelése nem csupán alacsony szintű, fizikai munka? Milyen alantas ez a kötelesség! Mit fognak rólam gondolni a testvérek, ha megtudják?” Minél többet gondolkodtam rajta, annál nagyobb ellenállást éreztem, és meg akartam mondani a vezetőnek, hogy nem szeretném vállalni ezt a kötelességet, de tekintve, hogy a gyülekezet szervezése a munka szükségletein alapult, nem volt más választásom, mint vonakodva beleegyezni. Hazafelé menet a fejemben zűrzavar uralkodott: „Amióta hiszek Istenben, mindig vezetőként vagy dolgozóként szolgáltam, vagy szövegalapú kötelességet hajtottam végre, és mindkét kötelesség tekintélyesebbnek hangzik, mint az általános ügyekkel foglalkozó kötelesség. Az, hogy ezt a nehéz, piszkos és fárasztó munkát kell végeznem, közel sem olyan tekintélyes, mint a szövegalapú kötelesség, amit jelenleg végzek, és ha a csapatban lévő nővérek megtudják, biztosan le fognak nézni engem, mondván, hogy biztos nem az igazságra törekszem, ha végül ez lett a kötelességem.” Amikor hazaértem, gyengén és erőtlenül dőltem az ágyra, de a nővérekkel találkozva kényszeredett mosolyt öltöttem magamra, féltem nyíltan közösséget vállalni az állapotomról, mert rettegtem, hogy lenéznének, ha megtudnák, hogy én végzem az általános ügyek kezelésének kötelességét.

Néhány nappal később a férjemmel hivatalosan is átvettük az általános ügyek kezelését. Az első napokban segítettünk a veszélyben lévő testvéreknek új házakba költözni. A férjemmel hajnali három körül keltünk, hogy segítsünk a költözködésben, fel-le rohangáltunk a lépcsőn, mindennap kimerültek voltunk, fájt a hátunk és a derekunk, és amikor este hazaértünk, még enni sem akartam, túl gyenge voltam ahhoz, hogy felkeljek az ágyból. Miután egy hétig hajnaltól estig ezt a munkát végeztem, panaszkodni kezdtem: „Ez csak fizikai munka. A világi életben ezeket a munkákat azok végzik, akik nem rendelkeznek tudással, ismeretekkel és készségekkel, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyi évnyi istenhit után erre a szintre fogok süllyedni, és csak a legjelentéktelenebb, intenzív fizikai munkát igénylő feladatok elvégzésére leszek képes. Régebben szövegalapú munkát végeztem a számítógép előtt ülve, tiszta ruhában, védve a széltől és esőtől, de most mindennap csupa izzadtság vagyok, és teljesen kimerülök! Ez a két kötelesség ég és föld!” Mindennap beletörődéssel végeztem a kötelességemet, és az állapotom olyan mélyre süllyedt, hogy úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó hulla, aki belül nagy gyötrelmekkel küzd.

Fájdalmamban Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Ó, Istenem! A vezetők úgy intézték, hogy az általános ügyeket kezeljem, de nem tudom alávetni magam. Úgy érzem, hogy ez a kötelesség alantas, és hogy az emberek le fognak nézni engem. Nem értem a Te szándékodat. Kérlek, világosíts meg és vezess, hogy tanuljak ebből a leckéből!” Miután imádkoztam, elolvastam Isten szavainak két passzusát: „Egyesek gyakran felsőbbrendűnek érzik magukat Isten házában. Milyen módon? És mi viszi rá őket, hogy felsőbbrendűnek érezzék magukat? Vannak például, akik beszélnek egy idegen nyelvet, és emiatt tehetségesnek és képzettnek gondolják magukat, s azt hiszik, nélkülük nagyon nehezen tudná terjeszteni a munkáját Isten háza. Ezért aztán azt akarják, hogy mindenütt felnézzenek rájuk az emberek, ahová csak mennek. Milyen módszert alkalmaznak az ilyen típusú emberek, amikor másokkal találkoznak? Rangsorolják a szívükben az embereket, akik különféle kötelességeket végeznek Isten házában. A vezetők kerülnek legfelülre, a különleges tehetséggel rendelkezők állnak a második helyen, azután következnek az átlagos tehetséggel bírók, legalul pedig azok, akik mindenféle támogató jellegű kötelességet végeznek. Némelyek úgy kezelik a fontos kötelességek és különleges kötelességek végzésére való képességet, mintha az tőke lenne, és az igazságvalóságok birtoklását jelentené. Mi itt a probléma? Hát nem abszurd ez? Ezek az emberek arrogánsak és fennhéjázók lesznek attól, hogy valamilyen különleges kötelességet végeznek, és mindenki mást lenéznek. Ha találkoznak valakivel, először mindig azt kérdezik meg az illetőtől, hogy milyen kötelességet végez. Ha átlagos kötelességet végez, lenézik miatta és azt gondolják, nem méltó a figyelmükre. Amikor beszélgetni akar velük az illető, látszólag beleegyeznek, de magukban ezt gondolják: »Te akarsz beszélgetni velem? Te csak egy senki vagy. Nézd csak meg, milyen kötelességet végzel – hogy lennél méltó rá, hogy velem beszélgess?« Ha az övékénél fontosabb kötelességet végez a másik, hízelegnek neki és irigykednek rá. Amikor vezetőkkel vagy dolgozókkal találkoznak, alázatoskodnak és hízelegnek. Vajon elvszerűen bánnak az emberekkel? (Nem. Aszerint bánnak velük, hogy milyen kötelességet végeznek, és hogy ők maguk hogyan rangsorolták őket.) A tapasztalatuk és rangidősségük, valamint a tehetségük és adottságaik szerint sorolják be az embereket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásában van belépés az életbe). „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad jó hírét, és így tovább, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, hogy a kötelességekkel kapcsolatos szemléletem helytelen, és hogy a kötelességeket Isten házában különböző szintekbe soroltam. Azt gondoltam, hogy ha valaki Isten házában vezető, dolgozó vagy csapatfelügyelő, az azt jelenti, hogy jó képességű és az igazságra erősen törekvő ember, és a testvérek az ilyen embereket nagyra becsülik, míg azok, akiknek a kötelessége az általános ügyek kezelése, gyenge képességűek, és nem értik az igazságot, az ilyen kötelességek alacsonyabb rendűnek számítanak, és nem engedik, hogy valaki kitűnjon a többiek közül. Ezért hiányoztak a korábban végzett kötelességeim, amikor a testvérek felnéztek rám, és mindig másoknál felsőbbrendűnek éreztem magam, ami nagyon motivált a kötelességemben, és hajlandó voltam lemondani a családomról és a karrieremről, szenvedni, és feláldozni magam. Most, amikor az általános ügyek kezelését bízták rám, úgy éreztem, mintha lefokoztak volna, és mintha alsóbbrendű lennék a testvérek között. Főleg akkor panaszkodtam a szívem mélyén, amikor a kötelesség fájdalmas és kimerítő volt, és úgy éreztem, hogy igazságtalan és megsérti az integritásomat, hogy a vezetők így intézkedtek, és egyszerűen ki akartam bújni a felelősség alól. Ezen a ponton megértettem, hogy a a kötelességválasztásom azon alapult, hogy fel tudok-e vágni vele, és hasznos-e számomra, és hogy egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Miután sok éve hittem Istenben, még mindig nem Isten szavai alapján tekintettem a dolgokra, hanem inkább különböző szintekre osztottam a kötelességeket. Az én nézőpontom nem különbözött az álhívőkétől. Ezt felismerve feldúltnak éreztem magam, és bűntudatom lett.

Később tovább olvastam Isten szavaiból: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes teljesítéséről. Hogyan jön létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget; konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája kibontakozik az emberek között, különféle munkák adódnak, amelyekben az embereknek közre kell működniük és amelyeket el kell végezniük. Ennek eredményeként felmerültek felelősségek és küldetések, amelyeket be kellett tölteniük az embereknek, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az emberiségre ruház. Isten házában az emberek közreműködését igénylő különféle feladatok azok a kötelességek, amelyeket végezniük kell. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége. Ez a kötelesség eredete és definíciója” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). „Miként kell hozzáállnod a kötelességedhez? Először is, nem szabad elemezned, megpróbálva megállapítani, hogy ki is volt az, aki rád osztotta; helyette Istentől kell elfogadnod, olyan kötelességként, amelyet Isten bízott rád, és engedelmeskedned kell Isten irányításának és rendeléseinek, és el kell fogadnod Istentől a kötelességed. Másodszor, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között, ne törődj a kötelesség természetével, azzal, hogy ki tudsz-e tűnni vele vagy sem, vagy hogy a nyilvánosság szeme láttára vagy a színfalak mögött kell végezni! Ne gondolkodj efféle dolgokon! Van egy másik hozzáállás is: az alávetettség és az aktív együttműködés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Miután Isten szavait olvastam, hirtelen világosságot nyert a szívem, és megértettem, hogy Isten házában nincs különbség magas vagy alacsony, nemes vagy alantas kötelességek között. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet hajtunk végre, mindez a szerepünk és a funkciónk betöltése, és mind a teremtett lényként ránk háruló kötelesség végrehajtása. A gyülekezet az egyes személyek érettsége és képessége alapján, valamint a gyülekezeti munka szükségleteinek megfelelően rendezi el, hogy ki milyen kötelességet lát el. Függetlenül a kötelességtől, mindez az evangélium terjesztése érdekében történik. A vezetők rám bízták az általános ügyek kezelésének kötelességét, a testvérek szálláshelyének megszervezését, az életük megfelelő megszervezését, hogy nyugodtan végezhessék a kötelességeiket, ami szintén szükséges a munkához. Olyan ez, mint egy gépezet, minden alkatrésznek megvan a maga szerepe, és ha bármelyik alkatrész hiányzik, a gép nem tud működni. Isten házában ugyanígy van, minden kötelesség nélkülözhetetlen, és a kötelességeket illetően nincsenek rangsorok. Ráadásul az, hogy valaki birtokában van-e az igazságvalóságnak, nem a végrehajtott kötelesség típusán múlik. Korábban, amikor a vezetői és dolgozói kötelességet végeztem, gyakran beszélgettem a testvérekkel az összejöveteleken, de amikor áthelyeztek egy új kötelességbe, nem tudtam alávetni magam, és egy nem hívő szemszögéből mértem fel a dolgokat, felfedve, hogy szánalmas módon nem rendelkezem az igazsággal. Isten azt mondja, hogy minden kötelesség, amely az Ő irányítási tervével kapcsolatos, kötelesség, hogy nincs különbség magas vagy alacsony szintű, nemes vagy alantas kötelességek között, és hogy mind olyan felelősség, amely alól nem lehet kibújni. Én azonban az elit tagjának tartottam magam, és úgy gondoltam, hogy az, hogy megbíztak az általános ügyek kezelésével, a tehetségem pazarlása. Negatív voltam, dacos, sőt, még el is akartam kerülni a kötelességet. Hát hogyan végeztem a kötelességemet? Isten lényege olyan szent és nemes, mégis elviselt minden szenvedést, hogy testté legyen, és kifejezze az igazságot, csendesen fáradozva az emberiség üdvösségéért. Elgondolkodva magamon, amikor egy kis testi nehézséget szenvedtem el, megállás nélkül panaszkodtam, és félreértettem Őt. Ebben a hozzáállásomban a kötelességemhez egyszerűen nem volt semmi emberi mivolt, és valóban bántotta Istent! Mélyen lekötelezettnek éreztem magam Istennek, és megbántam a lázadó viselkedésemet. Nem választhattam többé a kötelességemet a saját preferenciáim és vágyaim alapján. Amikor alávetettem magam, megváltozott a kötelességemmel kapcsolatos gondolkodásmódom, és kevésbé éreztem fájdalmat és fáradtságot a szívemben. Ahogy Isten elrendezte a helyzeteket, azzal felfedte helytelen nézeteimet, és ez Isten szeretete és üdvössége volt számomra.

Miután hat hónapig végeztem az általános ügyek kezelésének kötelességét, úgy gondoltam, hogy a nézeteim megváltoztak, és hogy már nem törekszem a státuszra és a hírnévre, de amikor egy újabb helyzetbe kerültem, az ismét felfedett engem. Egy nap a vezető eljött megbeszélni velem, hogy a férjemet és engem vendéglátói kötelességekkel bíznak meg. Tekintettel arra, hogy korábban nem vetettem alá magam a kötelességnek, hogy az általános ügyeket kezeljem, és emiatt adósságom volt, tudtam, hogy ezúttal nem lázadhatok, így beleegyeztem, és hamarosan kibéreltünk egy házat. Amikor azonban úgy teltek a napjaink, hogy együtt éltünk a testvérekkel, és láttam, hogy mindannyian szövegalapú kötelességeket végeznek, kicsit keserű és boldogtalan lettem, és arra gondoltam: „Korábban én is a számítógép előtt végeztem a kötelességemet, most pedig minden egyes nap a konyhában görnyedek, zöldségeket készítek elő és főzök.” Annyira alsóbbrendűnek éreztem magam velük szemben. Mikor erre gondoltam, könnyek szöktek a szemembe. Egy nap a vezető eljött hozzám, hogy megbeszélje a testvérekkel a munkát, és anélkül távozott, hogy érdeklődött volna az állapotomról, amitől még levertebb lettem. Visszagondoltam arra, amikor szövegalapú kötelességeket végeztem. A vezetők megbecsültek, de most egész nap csak edényekkel és serpenyőkkel foglalkoztam, és úgy tűnt, hogy soha nem lesz esélyem kitűnni. Minél többet gondoltam erre, annál jobban fájt, és úgy éreztem, hogy az élet értelmetlen. Rájöttem, hogy az állapotom nem jó, ezért gyorsan megfelelő olvasnivalót kerestem Isten szavaiban. Isten szavainak ezt a passzusát olvastam: „A romlott sátáni beállítottság hajtóereje alatt mik az emberek eszményei, reményei, ambíciói, életcéljai és irányai? Nem ellentétesek a pozitív dolgokkal? Például az emberek mindig hírnevet akarnak szerezni, vagy hírességek akarnak lenni; nagy hírnévre és tekintélyre szeretnének szert tenni, és becsületére szeretnének válni az őseiknek. Ezek pozitív dolgok? Ezek egyáltalán nincsenek összhangban a pozitív dolgokkal; sőt, ellentmondanak annak a törvénynek, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett. Miért mondom ezt? Milyen embert akar Isten? Ő talán egy nagyszerű embert, egy hírességet, egy nemes embert vagy egy világrengető embert akar? (Nem.) Tehát akkor milyen embert akar Isten? (Valakit, aki szilárdan, két lábbal áll a földön, aki betölti a teremtett lény szerepét.) Igen, és mi mást? (Isten olyan becsületes embert akar, aki féli Őt, kerüli a rosszat, és aláveti magát Neki.) (Olyan valakit, aki minden ügyben Isten mellett áll, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent.) Ezek a válaszok is helyesek. Bárki, akinek Istennel egyező a szíve és a lelke. Szerepel-e Isten szavai közt valahol az, hogy az embereknek meg kell tartaniuk emberi pozíciójukat? (Igen.) Mit mond? (»A teremtett emberiség tagjaként az embernek meg kell tartania a saját pozícióját, és jól nevelten kell viselkednie. Őrizd kötelességtudóan, amit a Teremtő rád bízott. Ne légy fegyelmezetlen, ne tegyél olyasmit, ami meghaladja a képességeidet, vagy ami utálatos Isten számára. Ne próbálj nagy ember lenni, superman vagy nagyszerű személyiség, és ne törekedj arra, hogy Istenné válj. Erre az embereknek nem lenne szabad vágyniuk. Arra törekedni, hogy nagyok vagy supermanek legyünk, abszurd. Arra törekedni, hogy Istenné váljunk, még szégyenletesebb; visszataszító és megvetésre méltó. Ami becses, és amihez a teremtett lényeknek mindennél inkább tartaniuk kellene magukat, az az igaz teremtett lénnyé válás; ez az egyetlen cél, amelyre mindenkinek törekednie kellene« (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.).) Mivel ti tudjátok, hogy Isten szavai mit követelnek meg az emberektől, képesek vagytok-e ragaszkodni Isten követelményeihez a magatartásotokban? Mindig ki akarjátok tárni a szárnyaitokat és felszállni, mindig egyedül szeretnétek repülni, sas lenni, nem pedig kismadár? Ez milyen beállítottság? Ez a magatartás alapelve? A magatartásotoknak Isten szavain kell alapulnia; csak Isten szavai az igazság. [...] Mi az, ami miatt az emberek mindig meg szeretnének szabadulni Isten szuverenitásától, mindig meg szeretnék ragadni saját sorsukat és megtervezni saját jövőjüket, és vezérelni szeretnék a kilátásaikat, irányukat és életcéljaikat? Honnan származik ez a kiindulópont? (Romlott sátáni beállítottságból.) Mit hoz tehát az embereknek a romlott sátáni beállítottság? (Szembenállást Istennel.) Mi lesz abból, ha az emberek szembeszállnak Istennel? (Fájdalom.) Fájdalom? Ez pusztulás! A fájdalom még a fele sem ennek. Amit közvetlenül a szemed előtt látsz, az a fájdalom, a negativitás és a gyengeség, az ellenállás és a panaszok – mi lesz ezeknek a dolgoknak a kimenetele? Megsemmisítés! Ez nem kis dolog, és nem játék” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság csak az igazság elfogadásával oldható meg). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy azért akartam mindig egy vezető vagy dolgozó kötelességét végezni, és azért törekedtem mások csodálatára és megbecsülésére, mert a hírnév és a státusz iránti vágyam irányított. Az olyan sátáni mérgek szerint élve, hogy „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „A legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk”, és hasonlók, eljutottam oda, hogy tévesen a hírnevet és a kiemelkedést, valamint a felsőbbrendűségre való törekvést pozitív dolognak tartottam, azt hittem, hogy az ilyen élet értékes, és azt gondoltam, hogy ha mások lenéznek, az sikertelen és alsóbbrendű életet jelent. Elgondolkodtam a házasságkötésem utáni időszakon. Bár a férjemmel mindkettőnknek stabil állásunk volt, és az életünk jól alakult, én ambiciózus voltam, és nem voltam hajlandó hétköznapi életet élni. Jobb életet akartam, és el akartam nyerni a rokonok és a kollégák csodálatát. Ennek érdekében a férjemmel a rendes munkánk mellett mellékállásban dolgoztunk, csirkéket tartottunk és zöldségeket termesztettünk, és minden nap reggeltől estig dolgoztunk. Ahogy telt az idő, az életünk egyre jobb lett, a rokonok és a kollégák dicsérték a munkabírásomat, ami nagyon boldoggá tett, és úgy éreztem, hogy az életem nem volt hiábavaló. Miután a gyülekezetbe jöttem, még mindig a hírnévre és a felsőbbrendűségre törekedtem, azt hittem, hogy ha vezető, dolgozó vagy csapatfelügyelő vagyok, akkor a testvérek csodálni fognak engem. Amikor a hírnév, a nyereség és a státusz iránti vágyam kielégült, bármilyen nehézséget el tudtam viselni, de amikor olyan kötelességek végzésére került sor, mint az általános ügyek kezelése vagy mások vendégül látása, úgy éreztem, hogy ez megalázó, a szívem tele volt ellenállással és panaszokkal, és nem vetettem alá magam. Nem foglalkoztam azzal, hogyan támogassam a gyülekezet munkáját, és azt a sátáni beállítottságot tártam fel, hogy szembefordulok Istennel. Ezt felismerve nagyon megijedtem, és imádkozva Isten elé járultam: „Ó, Istenem! A törekvésről alkotott nézeteim helytelenek voltak, és a Benned való hitem éveiben nem az igazságra törekvés útját követtem, hanem inkább arra használtam a kötelességeimet, hogy kielégítsem a saját hírnév és státusz iránti vágyamat, és nem őszintén végeztem a teremtett lényként rám háruló kötelességemet. Istenem, kész vagyok bűnbánatot tartani, és arra kérlek, vezess, hogy megértsem az igazságot, és kijavítsam a törekvéssel kapcsolatos téves nézeteimet!” Utána elgondolkodtam, és rájöttem, hogy ez a kötelességvégzés hasznos az életbe való belépésemnek. Bár sok éven át szolgáltam vezetőként és dolgozóként, nem törekedtem az igazságra, és sok téves nézetem változatlan maradt. Az, hogy áthelyeztek egy másik kötelességre, arra kényszerített, hogy elgondolkodjak és megismerjem önmagam, amiben benne volt Isten szeretete és üdvössége számomra. Amikor ezt megértettem, megbánást és bűntudatot éreztem, és nem akartam mást, csak hogy Isten úgy vezényeljen engem, ahogy Ő akarja, hogy kereső és alávetett szívvel, őszintén végrehajtsak minden kötelességet.

Később tovább olvastam Isten szavaiból: „Az igazság előtt mindenki egyenlő, és nincs korbeli, illetve alázatosságot és nemességet illető megkülönböztetés azok között, akik a kötelességüket végzik Isten házában. A kötelessége előtt mindenki egyenlő, csupán csak különféle feladatokat végez. Nincs közöttük különbség az alapján, hogy ki a rangidős. Az igazság előtt mindenkinek alázatos, magát alávető és elfogadó szívvel kellene lennie. Az embereknek rendelkezniük kellene ezzel az észszerűséggel és ezzel a hozzáállással” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). „Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre vagy sorsukra, és hogy képesek-e alkalmas teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amivel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megláttam Isten igazságos természetét. Isten szemében mindannyian teremtett lények és egyenlőek vagyunk. Isten nem kedvel jobban valakit csak azért, mert vezető, és nem néz le valakit azért, mert általános ügyeket kezel. Isten kifejezi az igazságot, ellátást nyújtva minden embernek, és mindaddig, amíg az emberek szomjazzák az igazságot és törekednek rá, mindenkinek ugyanolyan lehetősége van az üdvösségre. Isten nem az alapján határozza meg egy ember kimenetelét, hogy milyen típusú kötelességet végez, hanem a lényege és az út alapján, amelyen jár. Ha valaki nem törekszik az igazságra, nem gyakorolja Isten szavait, és a beállítottsága nem változik, még ha vezető és dolgozó is, végül ki lesz iktatva. Ekkor értettem meg azt is, hogy nem számít, milyen magas a státuszom, és hányan csodálnak, ezek a dolgok nem menthetnek meg. Csak az igazságra való törekvés és a beállítottság Isten szándéka szerinti megváltozása ad lehetőséget az üdvösségre. Amikor ezeket a dolgokat megértettem, felszabadult a szívem, ettől kezdve csak arra vágytam, hogy jól végezzem a kötelességemet, és visszafizessem Istennek az adósságomat. Amikor ezután a kötelességemet végeztem, már nem arra koncentráltam, hogy a testvérek hogyan tekintenek rám, hanem arra gondoltam, hogyan tudnék gondoskodni a ház biztonságáról és a testvérek jó vendéglátásáról, hogy nyugodtan végezhessék a kötelességüket. Emellett, miközben a vendéglátó kötelességet végeztem, arra összpontosítottam, hogy elgondolkodjak a gondolataimról és a romlottságokról, melyeket az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal való napi interakcióimban tártam fel, és kerestem Isten szavait, hogy feloldjam a romlottságomat, figyelmet fordítottam az áhítati jegyzetek írására, gyakoroltam a tapasztalati bizonyságtételekről szóló cikkek írását, és minden egyes napom teljes volt. Isten szavainak fenyítése és ítélete javította ki a téves nézeteimet, és a mára elért változásom Isten munkájának eredménye. Hála Istennek!