2016-ban a gyülekezetben videókat készítettem. Észrevettem, hogy Hszin Cseng nővér arányaiban több videót készített, és a megbeszéléseink során többnyire elfogadták a véleményét, a felügyelő pedig gyakran kérte, hogy ossza meg a meglátásait. Azt hittem, hogy már régóta gyakorolja ezt és szakmailag is hozzáértő, ezért azt gondoltam: „Én még új vagyok itt, úgyhogy sokat kell tanulnom tőle.” De később megtudtam, hogy Hszin Cseng még csak két hónapja volt ott, és elkezdtem azon gondolkodni: „Nagyjából egy időben kezdtük itt a kötelességünket. Lehet, hogy a többiek össze fognak hasonlítani vele. Ha ő ki tudja vívni mindenki elismerését, én sem maradhatok le mögötte, különben lenéznek majd.” Ezután szándékosan megnéztem a Hszin Cseng által készített videókat, de nem láttam bennük semmi különlegeset, így azt gondoltam, hogy nincs különleges tudása – ezt a szintet én is képes lennék elérni. Hogy bebizonyítsam, nem vagyok kevésbé rátermett, mint Hszin Cseng, minden alkalommal gondosan átgondoltam, amikor a videók bemutatásának módját vitattuk meg, és igyekeztem az övénél mélyebb meglátásokat felajánlani. Még akkor is, ha a meglátásai helytállóak voltak, kiegészítettem azokat a saját gondolataimmal, hogy mindenki azt gondolja, én átfogóbban gondolkodom a dolgokról, mint ő.

Egyszer láttam egy videót, amit Hszin Cseng készített, és elég jó volt. Felüdülés volt nézni. Bár a szívem mélyén elismertem, de az, hogy beismerjem, hogy a videója jó, felért volna egy nyilvános pofonnal, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Azzal a gondolattal vigasztaltam magam: „Ha egy kicsit odateszem magam, én sem leszek rosszabb nála.” Ezután különösen lelkiismeretes voltam a videókészítésben, többször is átgondoltam a kiemelkedő részeket, és azon gondolkodtam, hogyan vágjam meg őket a jó hatás érdekében. Némi kemény munka után készítettem néhány videót, és amikor Hszin Csenggel ellenőriztettem őket, nem talált bennük semmi hibát, így biztos voltam benne, hogy az ő tudásszintje nagyjából megegyezik az enyémmel. De később a felügyelő megkérte Hszin Csenget, hogy adjon útmutatást nekem. Azt gondoltam magamban: „Nagyjából egyszerre kezdtük, miért őneki kell útmutaást adnia nekem? A felügyelő biztosan azt gondolja, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő.” A szívem mélyén kételkedtem, és azt gondoltam: „Ha engedelmesen tanulok tőle, az olyan lenne, mintha beismerném, hogy rosszabb vagyok nála, és a jövőben, ha jól is csinálok valamit, mindenki neki tulajdonítja majd az érdemet. Na, azt már nem!” Így amikor a videók bemutatásának módját vitattuk meg Hszin Csenggel, egyáltalán nem érdekelt a véleménye, és csak úgy lazán elvetettem. Ezzel szemben amikor én osztottam meg a meglátásaimat, Hszin Cseng nagyon figyelmesen hallgatott, és gyakran felhozta azokat a pontokat, amiket nem látott tisztán, és kikérte a véleményemet róluk. Ezt annak a jeleként vettem, hogy többet tudok nála, és nem tartottam őt figyelemre méltónak. Nem sokkal később Hszin Csenget előléptették, és máshol kellett végeznie a kötelességét. Én egyszerre örültem és irigykedtem. Irigyeltem az előléptetését, ugyanakkor titokban örültem, mert a távozása azt jelentette, hogy eggyel kevesebb versenytársam lett.

Miután Hszin Cseng elment, volt egy alkalom, amikor egy videó bemutatásának módját vitattuk meg. Néhány kérdést nehezen láttunk át, ami gyakran megakasztotta a munkát, és lassan haladtunk. Akaratlanul is arra gondoltam: „Korábban, amikor a felügyelő megkérte Hszin Csenget, hogy segítsen nekem és beszéljen nekünk a tapasztalatairól, nem vettem komolyan, mert azt gondoltam, hogy mindent tudok, amit ő, és mindegy, hogy a csapatban van-e, vagy sem. Most, hogy Hszin Cseng épp elment, nehézségekkel nézünk szembe. Kiderült, hogy az alapelvekkel kapcsolatos tudásom hiányos. Anélkül, hogy valaki felügyelne és fogná a kormányt, egyáltalán nem tudok megfelelő színvonalú videót készíteni.” Ebben a pillanatban éreztem, milyen arrogáns voltam, és kezdtem hiányolni Hszin Cseng jelenlétét és arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha van még valaki, és van még egy vélemény, amit figyelembe lehet venni! Eszembe jutottak Istennek a szavai: „Harmonikus együttműködést kell megvalósítanotok Isten munkája céljából, a gyülekezet hasznára, és hogy testvéreiteket előrehaladásra sarkalljátok. Össze kell hangolódnotok egymással, egyik a másikat jobbítva és jobb eredményt érni el a munkában, hogy tekintettel legyetek Isten szándékaira. Ez az igazi együttműködés, és csak azok nyernek majd valódi belépést, akik ebben részt vesznek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szolgálj úgy, ahogy az izráeliták tették). Hirtelen felismertem, hogy Isten azért rendezte úgy, hogy Hszin Csenggel működjek együtt, hogy egymás erősségeit és gyengeségeit kiegészítve jobb videókat tudjunk készíteni. De én az elmúlt hónapokban nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna, csak arra összpontosítottam, hogy Hszin Csenghez hasonlítgassam magam, és fitogtassam a saját képességeimet, miközben őt kirekesztettem, és nem működtem vele együtt. Most, hogy Hszin Cseng elment, már nincs lehetőségem tanulni tőle. Abban a pillanatban gyűlöltem magam, amiért korábban annyira esztelen voltam.

Keresés közben megláttam Isten ezen szavait: „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat! Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). „Mi az antikrisztusok legkirívóbb beállítottsága? Azaz mi az a beállítottság, amit már egy-két mondatuk hallatán is átlátsz, ha kapcsolatba kerülsz velük? Az arrogancia. [...] Joggal mondhatjuk, hogy azért, mert gőgösek, és azt hiszik, hogy nincs senki, aki felérne hozzájuk, nem kívánnak együttműködni vagy megbeszélni a dolgokat senkivel – semmiben sem, amit tesznek. Lehet, hogy meghallgatják a prédikációkat, olvassák Isten szavait, látják az Ő szavainak felfedését vagy időnként megmetszik őket, de semmiképpen sem fogják beismerni, hogy romlottságot fedtek fel és vétkeztek, azt pedig még kevésbé, hogy arrogánsok és önelégültek. Nem képesek megérteni, hogy csupán átlagos emberek, átlagos képességűek. Nem képesek megérteni az ilyen dolgokat. Akárhogyan metszed meg őket, mindig azt fogják hinni, hogy jó képességűek és hogy magasabb rendűek, mint az átlagemberek. Hát nem reménytelen ez? (De igen.) Ez reménytelen. Ilyen egy antikrisztus” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten leleplező szavai által felismertem, hogy a viselkedésem pontosan az volt, amit Isten a tehetségesek iránti irigységként és esztelen arroganciaként leplezett le. Visszagondolva, amikor megérkeztem, és elkezdtem videókat készíteni, és láttam, hogy bár Hszin Cseng is csak nemrég csatlakozott, mégis el tudja nyerni mindenki elismerését, összehasonlítottam magam vele, azt gondolva, hogy ha ő képes rá, akkor én is. Akár videókészítésről, akár véleménynyilvánításról volt szó, törtem a fejem, hogy megmutassam, milyen briliáns vagyok. Nem voltam hajlandó elismerni Hszin Cseng erősségeit sem. A videókészítő tudása egyértelműen magasabb szintű volt, mint az enyém, és bár legbelül tudtam ezt, szóban mégsem voltam hajlandó elismerni. A felügyelő azért kérte Hszin Csenget, hogy több útmutatást adjon, hogy gyorsan felfoghassam az alapelveket, és fejlesszem a szakmai tudásomat, de én ezt egy jelnek vettem, hogy lenéznek engem, és többször is tiszteletlenül bántam Hszin Csenggel. Az irigységem miatt megragadtam a saját módszereimnél, nem akartam fejlődni, és semmit sem tanultam az együttműködésünkből. Ráadásul, mivel még csak tanultam a videókészítést, sok hiányosságom volt szakmailag, de mégis úgy éreztem, mindent tudok, és vakon, makacsul arrogáns voltam. Hszin Cseng jobb volt nálam a videókészítésben, és mégis tudott alázatosan tanácsot kérni tőlem, és meg tudta beszélni velem a problémákat, de én nem vettem figyelembe az erősségeit, sőt, szégyentelenül azt hittem, jobb vagyok nála. Ha lett volna egy cseppnyi józan eszem, hogy beismerjem a hiányosságaimat, félretegyem magam és tanuljak Hszin Csengtől, most nem lennék ennyire nyomorúságos és szánalmas. Amikor erre rájöttem, így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna, és cserbenhagytam a Te gondos szándékodat. Még most sem sajátítottam el a készségeket, ami hátráltatta a kötelességemet. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani.”

Két évvel később egy új felügyelőt neveztek ki, Vang Lut. Korábban én voltam a felelős Vang Lu munkájáért, de most ő lett a felügyelő, aki nyomon követte és felügyelte az én munkámat, amitől eléggé kényelmetlenül éreztem magam. Azt gondoltam: „Én régebb óta végzem a kötelességemet, mint ő, de ő azonnal felügyelő lett, amint megérkezett. A testvérek vajon nem azt fogják gondolni, hogy a hosszabb képzésem ellenére sem vagyok olyan jó, mint egy újonnan érkezett?” Bár soha nem akartam felügyelő lenni, azt sem akartam, hogy lenézzenek. Így próbaképpen megkérdeztem egy nővért a véleményéről Vang Luval kapcsolatban, és a nővér azt mondta, hogy Vang Lu elég jól felfogta az alapelveket, és az általa készített videók eredményei meglehetősen jók. Ezt hallva kételkedtem, és nem hittem el, hogy tényleg ennyire jó. Ezután folyton kerestem a legapróbb problémákat is Vang Luval kapcsolatban, hogy helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat. Egy este Vang Lu eljött, hogy összegezzük a munkánkban felmerült problémákat, én pedig tudni akartam, hogy pontosan milyen szinten van, ezért vártam, hogy közösséget vállaljon. Ő azonban sokáig csendben maradt. Azt gondoltam: „Felügyelőként miért nem te vezeted a beszélgetést? Úgy tűnik, csak névleg vagy felügyelő. Még ezt a kis munkát sem tudod megszervezni.” Ezután szándékosan elmondtam a nővéreknek, hogy Vang Lu passzív és nem elég hatékony a kötelességében, és ők egyetértettek velem. Egy kis káröröm fogott el, és azt gondoltam: „Hiába tartják most nagyra, a munkaképessége egyáltalán nem lenyűgöző. Valószínűleg nem sokáig bírja majd a felügyelői posztot. Akkor majd a testvérek is látni fogják, hogy bár nekem nincs meg a kellő képességem a felügyelői tisztséghez, de a kötelességemet legalább lelkiismeretesen és megbízhatóan végzem, és semmivel sem vagyok rosszabb nála.” Egy másik összejövetelen Vang Lu az állapotomról kérdezett, én pedig nagyon elutasító választ adtam, megnehezítve számára, hogy megértse a valós állapotomat, és szándékosan nehéz helyzetbe hoztam. A szokásos összejöveteleken, még ha voltak is meglátásaim, nem vállaltam azonnal közösséget, sőt, még abban is reménykedtem, hogy a többiek is csendben maradnak, hogy lássam, Vang Lu hogyan kezeli a helyzetet. De mindenki kezdeményezett, hogy megnyíljon, és közösséget vállaljon, és aktívan reagáltak minden kérdésre, amit Vang Lu feltett. Ahogy láttam, hogy mindenki milyen felszabadult és nyugodt, míg én kívülállónak érzem magam, feltettem magamnak a kérdést: „Miért tudja mindenki más helyesen kezelni Vang Lut, míg én mindig megpróbálok szembeszállni vele?” Elgondolkodva rájöttem, hogy ismét az irigységem dolgozott bennem.

Egy nap megláttam Isten ezen szavait: „Miféle beállítottság az, amikor az ember lát valakit, aki jobb nála, és megpróbálja őt lealacsonyítani, pletykákat terjeszteni róla, vagy aljas eszközöket alkalmazni, hogy becsmérelje és aláássa a hírnevét – akár el is tapossa –, hogy megvédje a saját helyét az emberek fejében? Ez nemcsak arrogancia és önhittség, ez a Sátán beállítottsága, ez egy rosszindulatú beállítottság. Az, hogy ez a személy képes megtámadni és elidegeníteni olyan embereket, akik jobbak és erősebbek nála, alattomos és elvetemült dolog. Az pedig, hogy semmi sem állítja meg őket, hogy lealacsonyítsák az embereket, azt mutatja, hogy sok ördögi van bennük! A Sátán beállítottsága szerint élve hajlamosak arra, hogy lekicsinyeljék az embereket, hogy megpróbálják őket leszólni, hogy megnehezítsék a dolgukat. Vajon ez nem gonoszság? És ha így élnek, továbbra is azt hiszik, hogy rendben vannak, hogy jó emberek – mégis, amikor meglátnak valakit, aki jobb náluk, hajlamosak megnehezíteni a dolgát, és eltaposni. Mi itt a probléma? Vajon nem gátlástalanok és önfejűek azok az emberek, akik képesek ilyen gonosz tetteket elkövetni? Az ilyen emberek csak a saját érdekeikre gondolnak, csak a saját érzéseiket veszik figyelembe, és csak a saját vágyaikat, ambícióikat és céljaikat akarják elérni. Nem törődnek azzal, hogy mekkora kárt okoznak az egyház munkájának, és inkább feláldozzák Isten házának érdekeit, hogy megvédjék a saját státuszukat és hírnevüket az emberek szemében. Nem arrogánsak és önelégültek, önzőek és aljasak az ilyen emberek? Az ilyen emberek nemcsak arrogánsak és önelégültek, hanem rendkívül önzőek és aljasak is. Egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szándékaira. Istenfélő szíve van-e az ilyen embereknek? Egyáltalán nincs istenfélő szívük. Ezért cselekszenek önkényesen, és teszik azt, amit akarnak, mindenféle hibáztatás, mindenféle remegés, félelem vagy aggódás nélkül, illetve a következmények mérlegelése nélkül. Ez az, amit gyakran tesznek, és mindig is így viselkedtek. Mi az ilyen viselkedés természete? Hogy finoman fogalmazzunk, az ilyen emberek túlságosan féltékenyek, és túl erős a személyes jó hírnév és státusz iránti vágyuk; túlságosan csalárdak és alattomosak. Keményebben fogalmazva, a probléma lényege az, hogy az ilyen emberek egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Nem félnek Istentől, önmagukat tartják a legfontosabbnak, és önmaguk minden aspektusát magasabb rendűnek tartják Istennél és az igazságnál. A szívükben Isten említésre sem méltó és jelentéktelen, és Istennek egyáltalán nincs rangja a szívükben. Vajon azok, akiknek a szívükben nincs helye Istennek, és akiknek nincs istenfélő szíve, képesek az igazságot a gyakorlatba átültetni? Egyáltalán nem. Tehát, amikor jellemzően vidáman járkálnak, elfoglalva magukat és jó sok energiát belefektetve, akkor mit csinálnak? Az ilyen emberek még azt is állítják, hogy mindent feladtak, hogy áldozatot hozzanak Istenért, és sokat szenvedtek, de valójában minden cselekedetük indítéka, elve és célja a saját pozíciójuk, presztízsük és minden érdekük védelme. Mondanátok vagy sem, hogy az ilyen ember szörnyű? Miféle emberek azok, akik hosszú évek óta hisznek Istenben, mégsem rendelkeznek istenfélő szívvel? Nem arrogánsak? Nem Sátánok? És mely dolgokból hiányzik leginkább az istenfélő szív? A vadállatokon kívül a gonosz emberekből és az antikrisztusokból, az ördögökből és a sátánfajzatokból. Ők egyáltalán nem fogadják el az igazságot; egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Minden gonoszságra képesek; ők Isten ellenségei és az Ő választott népének ellenségei” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavainak olvasása után úgy éreztem, mintha azok átdöfték volna a szívemet. Az olyan kifejezések miatt, mint „a gonosz”, „az antikrisztusok”, „az ördögök” és „a Sátán”, mélységesen elszégyelltem magam. Világos volt, hogy lehetnék felügyelő, mégis azt akartam, hogy mások dicsérjenek. Amikor láttam, hogy Vang Lu, egy újonnan érkezett felülmúlja a többieket, attól féltem, az emberek azt fogják mondani, hogy a hosszú gyakorlati időszakom ellenére még mindig alulmaradok az újonnan érkezettel szemben, ami miatt alkalmatlannak tűnök. Az irigység és az elégedetlenség miatt arra összpontosítottam, hogy hibákat találjak benne. Eleinte, amikor Vang Lu csatlakozott és még nem ismerte a munkát, kerestem benne a hibát, hogy kritizálhassam a passzivitása miatt, és hogy nem elég hatékony, hogy lebecsüljemőt, és aláássam az erőfeszítéseit. Az összejöveteleken nem voltam proaktív a közösségvállalásban, és nem akartam, hogy más testvérek is megosszák a gondolataikat, mert szándékosan zavarba akartam hozni. Valóban aljas és rosszindulatú voltam, egyáltalán nem féltem Istent! Külsőleg irigykedtem rá és azon dolgoztam, hogy aláássam a hírnevét, de valójában a gyülekezet munkáját zavartam és akadályoztam, és megsértettem Isten természetét. Gonosz dolgot cselekedtem! Én magam nem tudtam betölteni a felügyelői szerepet, mégis megragadtam mások hibáit, hogy megnehezítsem a dolgukat, remélve, hogy ők is elbuknak. A Sátán szolgájaként viselkedtem. Ha továbbra is irigységben és versengésben élek, előbb-utóbb Isten büntetésével kell szembenéznem a sok gonosz tettemért.

Miközben gondolkodtam, Isten ezen szavait olvastam: „Milyen légkör uralkodik a Sátán táborában, legyen szó a társadalomról vagy hivatalos körökről? Milyen gyakorlatok népszerűek? Némileg értenetek kellene ezeket. A tetteiknek milyen alapelveik és irányvonalaik vannak? Mindenki öntörvényű, mindenki a saját útját járja. A saját érdekeiknek megfelelően cselekednek és azt teszik, amit csak akarnak. Akinek felhatalmazása van, azé az utolsó szó. Egyáltalán nem gondolnak másokra. Csak teszik, amit akarnak, hírnévre, nyereségre és státuszra törekedve, és teljes mértékben a saját preferenciáik szerint cselekedve. Amint hatalomhoz jutnak, hamar gyakorolják is ezt a hatalmat mások felett. Ha megsérted őket, akkor megkeserítik az életedet, és semmit nem tehetsz, csupán ajándékokat ajánlhatsz fel nekik. Gonoszak, akár a skorpió, készen állnak a törvények, az állami rendeletek megsértésére, sőt, akár bűntettek elkövetésére is. Mindezekre képesek. Ilyen sötétség és gonoszság van a Sátán táborában. Namármost, Isten eljött, hogy megmentse az emberiséget, hogy lehetővé tegye az emberek számára az igazság elfogadását, az igazság megértését, és azt, hogy kiszabaduljanak a Sátán fogságából és hatalmából. Ha nem fogadjátok el az igazságot és nem gyakoroljátok az igazságot, akkor vajon nem éltek-e még mindig a Sátán hatalma alatt? Ez esetben mi a különbség a ti jelenlegi állapototok és az ördögök és a Sátán állapota között? Ugyanúgy versengtek, akárcsak a nem hívők. Ugyanúgy harcoltok, akárcsak a nem hívők. Reggeltől estig cselszövéssel, ármánykodással, irigykedéssel és vitatkozással vagytok elfoglalva. Mi ennek a problémának a gyökere? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak és e romlott beállítottságok szerint élnek. A romlott beállítottságok uralma a Sátán uralma; a romlott emberi mivolt a sátáni beállítottságban lakozik, és senki nem kivétel ez alól” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak olvasása után eszembe jutott, hogy mielőtt hinni kezdtem Istenben, olyan túlélési szabályokhoz ragaszkodtam, mint hogy „csak egyetlen alfahím lehet” és „a győztesnek mindig igaza van, a vesztesnek soha”. Azt gondoltam, hogy a körülöttem lévők felülmúlása, és azzá válni, akit mások nagyra tartanak és támogatnak, az az élet értelme. Ennek a gondolkodásmódnak az uralma alatt az iskolában titokban azokhoz hasonlítottam magam, akiknek magasabb pontszámaik voltak, vagy akikre a tanárok jobban figyeltek. Miután munkába álltam, gyakran hallottam, hogy a stabil pozíció és a tisztelet kivívásához ki kell tűnni a többiek közül, és kivételesnek kell lenni. Ha a környezetemben volt valaki, aki rátermettebb volt nálam, azt válságként éltem meg, mivel az egy további versenytársat jelentett, és egy adott területen, ha egy tapasztalt embert felülmúl egy újonc, az még megalázóbb. Még azután is így láttam a dolgokat, hogy hinni kezdtem Istenben. Bármilyen embercsoportban először azt néztem, ki a jobb nálam, vagy ki fenyegetheti a pozíciómat. Ha bárki felülmúlt bármilyen területen, szégyelltem magam, irigy lettem, és bizonytalan. Amikor nálamnál jobb testvéreket láttam, irigy lettem, és kirekesztettem őket, és mindig megpróbáltam lebecsülni őket és felemelni magam. Hogy felülmúljam őket, még ármánykodásra, a hibáikon való lovaglásra és a hátuk mögötti ítélkezésre is képes voltam, remélve, hogy ezzel földbe döngölöm őket, hogy elégedett legyek. Rájöttem, hogy a Sátán túlélési szabályai szerint élve arrogánssá, rosszindulatúvá váltam, elvesztettem az emberi mivoltomat, és a gyülekezet munkáját is megzavartam. Isten nem a gonosz tetteim szerint bánt velem, hanem még mindig lehetőséget adott a bűnbánatra. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek, és nem akartam tovább a romlott beállítottságaim szerint élni.

Később olvastam Isten ezen szavait: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet. Ha gyenge a képességed, ha felszínes a tapasztalatod, vagy ha nem vagy jártas a szakmádban, akkor előfordulhat a munkádban hiba vagy hiányosság, és lehet, hogy nem érsz el jó eredményeket, de attól még minden tőled telhetőt megtettél. Nem a saját önző vágyaidat, illetve preferenciáidat elégíted ki. Ehelyett folyamatosan az egyház munkájának és Isten háza érdekeinek szenteled a figyelmedet. Lehet, hogy a kötelességedben nem érsz el jó eredményeket, azonban rendbejön a szíved. Ha pedig mindezek tetejében képes vagy az igazságot keresni a kötelességedben felmerülő problémák megoldásához, akkor megütöd a mércét a kötelességed teljesítésében, és ezzel egyidőben be tudsz majd lépni az igazságvalóságba. Ezt jelenti az, hogy bizonyságtételed van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás alapelveit: amikor helyzetekkel szembesülök, nem a saját érdekeimet, tekintélyemet vagy státuszomat kell előtérbe helyeznem, hanem inkább Isten házának érdekeit kell figyelembe vennem, és mindent meg kell tennem, ami szükséges, hogy megóvjam Isten házának munkáját. Amikor látom, hogy mások jobbak nálam, és képesek tényleges munkát végezni, támogatnom és védelmeznem kell őket. Még ha vannak is hiányosságaik, helyesen kell bánnom velük, nem támasztva velük szemben túlzottan magas elvárásokat, és tanulva az erősségeikből és erényeikből. Vang Lu éppen csak elkezdte a felügyelői gyakorlatot, és normális volt, hogy voltak hiányosságai. Amíg ő a megfelelő személy, és képes valamilyen tényleges munkát végezni, szeretettel kell segítenemőt, és együtt kell működnöm vele, hogy együtt jól végezzük a munkát. Ez a gyülekezet munkájának támogatása. Amikor helyretettem a hozzáállásomat, már nem éreztem irigységet Vang Lu iránt, sőt, csodálni kezdtem. Fiatal kora ellenére körültekintően mérlegelte a kérdéseket, higgadtan és állhatatosan dolgozott, és figyelt az alapelvek keresésére. Mindezek hiányoztak belőlem. Már nem éreztem vele szemben ellenállást, képes voltam kezdeményezni, hogy jelezzem és megbeszéljem vele a munkában felmerülő problémákat, és hajlandó voltam elfogadni a visszajelzését is, amikor rámutatott a hiányosságainkra. Így gyakorolva nem éreztem magam kínosan, sőt, felszabadultabb lettem.

Később áthelyeztek egy másik csapathoz, hogy Csien Zsannal dolgozzak együtt. Bár nagyjából ugyanannyi ideje végeztük ezt a kötelességet, láttam, hogy a hatékonysága és a szakmai készségei egyértelműen jobbak az enyémnél. Először elég kínosan éreztem magam, és aggódtam, hogy mások esetleg lenéznek. De aztán rájöttem, hogy mivel neki jobbak a készségei, többet tanulhatok tőle, hogy pótoljam a hiányosságaimat, így nagyon szívesen együttműködtem vele. Azonban később, amikor a felügyelő őt bízta meg a munka vezetésével, és más nővérek is gyakran hozzá fordultak, hogy megbeszéljenek néhány kérdést, ismét kibillentem az egyensúlyomból. Azt gondoltam: „Nem csak arról van szó, hogy egy kicsit rátermettebb és hatékonyabb a kötelességében? Tényleg ez az oka, hogy mindenki őt rajongja körbe? Úgy tűnik, én láthatatlan vagyok.” Kételkedtem magamban, de abban a pillanatban rájöttem, hogy ismét az irigységem szólalt meg bennem. Így imádkoztam Istenhez, kérve, hogy adjon útmutatást, hogy helyesen kezeljem ezt a helyzetet. Ezután olvastam Istennek ezen szavait: „Az életben játszott szerepedet és az általad végzett kötelességet Isten rendelte el réges-régen. Némelyek azt látják, hogy mások olyan erősségekkel rendelkeznek, amelyekkel ők nem, és elégedetlenek. Meg akarják változtatni a dolgokat azáltal, hogy többet tanulnak, többet látnak és szorgalmasabbak. Azonban be van korlátozva az, hogy mit tud elérni a szorgalmuk, és nem tudják leelőzni az adottságokkal és szakértelemmel rendelkezőket. Nem számít, mennyire harcolsz ellene, ez haszontalan. Isten elrendelte, hogy mi legyél, és senki semmit nem tehet azért, hogy megváltoztassa ezt. Amiben jó vagy, abban kell erőfeszítést tenned. Amilyen kötelesség illik hozzád, azt a kötelességet végezd. Ne próbáld ráerőltetni magad olyan területekre, amelyek kívül esnek a készségeid körén, és ne irigykedj másokra. Mindenkinek megvan a feladata. Ne gondold, hogy te mindent jól tudsz csinálni, hogy tökéletesebb vagy jobb vagy másoknál, mindig mások leváltására vágyva és mutogatva magad. Ez romlott beállítottság. Vannak, akik azt gondolják, hogy semmit nem tudnak jól csinálni, és hogy egyáltalán nincsenek készségeik. Ha ez így van, akkor legyél csupán olyan valaki, aki gyakorlatiasan hallgat és aláveti magát. Tedd meg, amit tudsz, és tedd meg jól, minden erőddel. Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból megértettem, hogy mindenkinek mások a képességei és erősségei, ezeket mind Isten rendelte el, és nem versenyezhetünk értük. Isten szándéka az, hogy helyesen kezeljük a saját erősségeinket és hiányosságainkat, és a másokéit, hogy a saját helyünkön álljunk, és jól végezzük a kötelességeinket. Tény, hogy a munkaképességem, az, ahogy felfogtam az alapelveket, nem volt olyan jó, mint Csien Zsannak, és a testvérek többet konzultáltak vele a kötelességeik megfelelő elvégzése érdekében, nem pedig azért, hogy őt nagyra tartsák, és engem lebecsüljenek. Mindenki a saját szerepében, teremtett lényként végezte a kötelességét; senki sem volt magasabb vagy alacsonyabb szintű a másiknál. Csien Zsan erősségei pontosan kiegészítették az én hiányosságaimat, ezért aktívan tanácsot kell kérnem tőle, és tanulnom kell tőle, hogy többet nyerjek. Ebben a pillanatban felvilágosodtam. Szembe kell néznem a saját képességeimmel és hiányosságaimmal, félre kell tennem az ambícióimat és vágyaimat, és azt kell jól tennem, amire képes vagyok. Pontosan erre a józan észre van szükségem. Később arra összpontosítottam, hogy a legjobb képességeim szerint végezzem el a rám bízott munkát, és együtt kerestük és vitattuk meg a dolgokat Csien Zsannal, amikor olyasmivel találkoztam, amit nem láttam át. Később, amikor nálamnál jobb emberekkel találkoztam, néha még mindig felszínre tört az irigység, de tudatosan el tudtam gondolkodni magamon, és képes voltam imádkozni, hogy fellázadjak ellene, és a szívem már nem érzett annyi korlátozást és kötöttséget. Így élni sokkal nagyobb nyugalmat és felszabadulást hozott. Hála Istennek!