2020 júniusában elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Még több igazság után vágyakozva, elmerültem az örömben, melyet Isten szavainak olvasása és az evangéliumi filmek nézése nyújtott. Apránként megértettem az igazság számos misztériumát, mint például a Biblia háttértörténetét, az emberi mivolt Sátán általi romlottságának valóságát, Isten megtestesülésének és nevének misztrériumait, Isten utolsó napokbeli ítélő munkáját és így tovább. Azt is megtudtam, hogy Isten utolsó napokbeli megmentő munkája hamarosan véget ér, hogy a nagy katasztrófák már elkezdődtek, és hogy Isten utolsó napokbeli ítélő munkájának elfogadása az egyetlen út a megmentéshez és a menny királyságába való belépéshez. Ezért aktívan terjesztettem az evangéliumot, és tanúságot tettem Isten mellett, viszonozva az Ő szeretetét. Később írtam egy tapasztalati tanúságtétel cikket arról, hogyan fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Egy nővér elolvasta, és boldogan mondta: „Testvér, nagyszerű a felfogóképességed, és nagyon éleslátó vagy.” Ezt hallva egy kis elégedettség töltött el, azt gondoltam, hogy nagyon jó képességeim vannak.

Néhány hónappal később csoportvezető lettem, és egy testvérekből álló csoport öntözéséért voltam felelős. Minden összejövetelen, a közösségvállalásom után, a testvérek mind azt mondták, hogy jó a felfogóképességem, hogy a közlésem nagyon megvilágosító, és hogy a közlésem meghallgatása után olyan kérdéseket is megértettek, amelyek korábban nem voltak világosak számukra. Azt gondoltam: „Nemrég fogadtam el Isten munkáját, és máris más újonnan érkezetteket öntözhetek, ráadásul még a testvérek elismerését is elnyertem. Úgy tűnik, hogy jobb vagyok, mint a többiek.” Ezután, hogy még több testvér szemében nyerjek nagyobb megbecsülést és elismerést, még keményebben dolgoztam, mint korábban. Minden összejövetel előtt előre készültem, kerestem Isten szavait, és olyan filmeket, amelyek kapcsolódtak az összejövetel témájához. Valahányszor világosságot találtam egy filmbeli közösségvállalásból, felírtam, és az összejöveteleken beszéltem róla. Azt gondoltam magamban: „Ha a testvérek többet nyernek az én közléseimből, biztosan még inkább csodálni fognak, és felnéznek majd rám.” Nem sokkal később a testvérek engem választottak gyülekezetvezetőnek. Azt gondoltam magamban: „Tényleg jobb vagyok, mint a többiek; különben miért választottak volna engem?” Nagyon csodáltam magamat. Később néhány testvértől azt hallottam, hogy negatívak lettek, mert féltékenyek lettek rám. Ezt hallva nemhogy nem voltam szomorú, hanem még örültem is, mert ez azt mutatta, hogy valóban nagyon jó a felfogóképességem. Amikor az egykor általam öntözött újonnan érkezők megkérdezték, milyen kötelességet végzek, büszkén feleltem: „Most már gyülekezetvezető vagyok.” Azt akartam, hogy tudják, már nem csupán egy hétköznapi csoportvezető vagyok, és ne úgy kezeljenek, mint egy hétköznapi testvért. Gyülekezetvezetőként töltött időm alatt még elfoglaltabb voltam, mint korábban. Nap mint nap sokat olvastam Isten szavaiból és evangéliumi filmeket néztem, hogy felvértezzem magam. Az összejövetelek és az újonnan érkezők kérdéseinek megválaszolása miatt gyakran nem tudtam időben enni vagy pihenni. Kicsit panaszkodtam magamban, de mivel tudtam, hogy ez a kötelességem, mégis folytattam. Az összejöveteleken gyakran vállaltam közösséget a testvérekkel arról, hogyan szenvedtem és vérteztem fel magam az igazsággal, és hogyan áldoztam fel magam Istenért. Említettem, hogy mennyire elfoglalt vagyok a mindennapi kötelességem végzése miatt, hogy gyakran nem tudok időben enni, és hasonlók. A panaszaimat azonban soha nem említettem. Amikor a testvérek meghallották mindezt, igazán csodáltak engem. Dicsértek, amiért a kötelességem terhét viselem, és hogy olyan dolgokat értem el, amiket ők nem, és azon vágyukat fejezték ki, hogy tanulni szeretnének tőlem. Ezt hallva nagyon boldog voltam. Ezek után mindig így vállaltam közösséget az összejöveteleken, nem akartam, hogy a testvérek azt gondolják, nem tudok megbirkózni a szenvedéssel. Ha így éreztek volna, senki sem becsült volna engem többé. A testvérek fokozatosan elkezdtek tőlem függeni, és bármilyen nehézségekkel vagy problémákkal találkoztak a kötelességük során, alig támaszkodtak Istenre, és alig keresték az igazság alapelveit, inkább tőlem kértek segítséget.

Egy alkalommal, mivel sokáig néztem a számítógépemet és a telefonomat, a szemeim bevörösödtek, viszkettek és fájtak, a látásom gyorsan romlani kezdett, és nem láttam tisztán. Valaki azt mondta nekem, hogy ezek a tünetek elég súlyosak, és ha nem kapok időben kezelést, akár meg is vakulhatok. Akkoriban nagyon féltem. Kissé negatív lettem, és magamban panaszkodtam, gondolván: „Olyan keményen dolgozom a kötelességemben; miért lettem mégis beteg?” A kötelességemre is kihatott a szemproblémám. Később valaki ajánlott nekem egy házi gyógymódot, és végre javulni kezdett a látásom. Az összejöveteleken azonban csak a jó oldalamról beszéltem, kiemelve, hogy bármennyire is elfoglalt voltam a kötelességemmel, és bármennyire is szenvedtem a szemproblémám miatt, nem adtam fel a kötelességemet. Még azt is mondtam, hogy ez egy próbatétel Istentől, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben. De amikor a gyengeségeimről, aggodalmaimról és félelmeimről volt szó, valamint az Istennel szembeni félreértéseimről és panaszaimról, egy szót sem szóltam, nem akartam, hogy a testvérek megtudják, nekem is vannak gyengeségeim. Miután meghallgatták a közlésemet, a testvérek mind csodáltak, és felnéztek rám, mondván, hogy nagy tapasztalatom van. Néhány testvér azt is mondta: „Ez a testvér valóban nagy érettséggel rendelkezik. Egy ilyen komoly betegséggel nézett szembe, mégsem vált negatívvá, és képes volt végezni a kötelességét. Ha én lettem volna a helyében, talán nem tudtam volna ugyanezt megtenni.” Ezen szavakat hallva rendkívül boldog voltam, és nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra: „Annak ellenére, hogy fiatal vagyok és még mindig újonnan érkezett, jobbak a képességeim, mint a többi testvérnek, és buzgóbban törekszem az igazságra, mint ők.” De miután az összejövetel véget ért, furcsa, megmagyarázhatatlan pánikérzés fogott el. Pont olyan volt, mint amikor gyermekként rosszat tettem, és tudtam, hogy a szüleim meg fognak fegyelmezni. Még enni sem tudtam, és nagyon nyugtalan lettem. Nem tudtam megállni, hogy ne gondolkozzak el magamon: „Vajon helytelen volt-e az összejövetelen tartott közösségvállalásom?” Amikor arra gondoltam, hogy nem az igazi önmagammal vállaltam közösséget az összejövetelen, és elrejtettem a gyengeségeimet, rájöttem, hogy a szándékom nem volt helyes, és nagyon önvádló lettem.

Később egy részletet olvastam Isten szavaiból: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Hogyan szokták az emberek általában felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában: ezáltal még többen értékelik, tartják nagyra, csodálják őket, sőt hódolnak nekik – felnéznek rájuk és követik őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon ésszerű-e így cselekedni? Túl vannak a racionalitás hatáskörén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyeskedésekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket is fitogtatják. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtik a gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó képességeiket lássák: még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak. Nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük – ha valami rosszat cselekedtek, mindent megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből dicsekednek. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Nem így akarják-e felmagasztalni önmagukat és önmagukról tenni bizonyságot?” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Miután elolvastam Isten szavait, éreztem Isten szentségét és igazságosságát; Isten mindent átvizsgál, és leleplezi mindazt, ami rejtve van bennem. Isten leleplezi, hogy az embereknek romlott beállítottságuk van. Amikor kötelességeiket végzik, vagy bármit is tesznek, akaratlanul is magasztalják magukat, és kérkednek, azzal a céllal, hogy megszilárdítsák státuszukat és imázsukat mások szívében, és elérjék, hogy mások felnézzenek rájuk vagy imádják őket. Mindez a romlott sátáni természetük irányítása alatt történik. Rájöttem, hogy mindig arról beszéltem a testvérek előtt, mennyit szenvedtem a kötelességem során, azért, hogy mindenkinek megmutassam, képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni, és hogy hűséges vagyok Istenhez, ezt felhasználva akartam elnyerni mindenki dicséretét és tiszteletét. Az összejöveteleken csak a jó oldalamról beszéltem, megosztva, hogyan támaszkodtam Istenre és álltam szilárdan a bizonyságtételemben a betegségem során, és azzal akartam felvágni mindenki előtt, hogy az én érettségem nagyobb, mint másoké. Amikor azonban a betegségem alatt megmutatkozó romlottságról és gyengeségekről volt szó, hallgattam, mert féltem, hogy ha a testvérek megismerik az igazi érettségemet, akkor már nem fognak felnézni rám vagy imádni engem. Mivel állandóan magamat magasztaltam és kérkedtem, a testvérek gyakran hozzám fordultak problémáikkal és nehézségeikkel ahelyett, hogy imádkoztak volna és Istenre támaszkodtak volna. Valóban hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet? Nem inkább félrevezettem és csapdába csaltam az embereket? A testvérek engem választottak meg vezetőnek, de én nem magasztaltam Istent, nem tettem tanúságot Mellette, és nem vezettem őket az Ő színe elé. Ehelyett inkább rávettem őket, hogy engem imádjanak és rám támaszkodjanak. Igazán megvetésre méltó és szégyenletes voltam; Isten biztosan utál engem!

Ekkor eszembe jutottak Isten korábban olvasott szavai. Mindenható Isten azt mondja: „Akik különösen bálványozzák Pált. Szeretnek eljárni, beszédeket tartani és munkát végezni, szeretnek összejöveteleken részt venni és prédikálni, és szeretik, ha vannak emberek, akik hallgatják őket, imádják őket, és körülöttük forognak. Szeretnek helyet foglalni mások szívében, és méltányolják, ha mások értékelik az általuk mutatott képet. Boncolgassuk a természetüket ezekből a viselkedésekből. Mi a természetük? Ha tényleg így viselkednek, akkor ez elég ahhoz, hogy kimutassák, hogy arrogánsak és önhittek. Egyáltalán nem imádják Istent; magasabb státuszra törekednek, és hatalmat akarnak mások felett, hogy birtokolják őket, és hogy helyet foglaljanak a szívükben. Ez a Sátán klasszikus képmása. Természetük kiemelkedő aspektusa az arrogancia és az önhittség, hogy nem hajlandóak imádni Istent, és a vágy, hogy mások imádják őket. Az ilyen viselkedések nagyon világos képet adnak természetükről” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavaiból rájöttem, hogy állandóan önmagamat magasztaltam és helyeztem előtérbe, főként azért, mert a természetem túlságosan arrogáns volt. Az arrogáns és önhitt természetem miatt nem volt hely Istennek a szívemben, és lenéztem másokat. Szerettem kérkedni és hivalkodni az emberek előtt, keresve a csodálatukat és dicséretüket. Az arrogáns természetem miatt nem voltam hajlandó az ismeretlenség homályában dolgozni, és hétköznapi módon csinálni a dolgokat; mindig ki akartam tűnni a tömegből. Nem ugyanazt az utat jártam-e az Istennel szembeni ellenállás során, mint Pál? Amikor Pál az Urat hirdette és szolgálta, sok levelet írt az akkori gyülekezeteknek, gyakran magasztalva önmagát, és tanúskodva arról, mennyit szenvedett és áldozott az Úrért, ami miatt sokan nagyra becsülték és imádták őt. Bár Pál sokat szenvedett, miközben prédikált és munkálkodott, sohasem tett tanúságot az Úr szavai mellett, és nem vezette a hívőket az Úr színe elé. Ehelyett inkább önmagához vezette őket. Sohasem gondolkodott el a saját ambícióin és indítékain, sőt, úgy vélte, hogy sok mindenről lemondott és sok mindent feláldozott Istenért, és hitte, hogy az igazságosság koronája vár rá. A végén még azt is tanúsította, hogy számára az élet Krisztus, és másokat is rávett arra, hogy kövessék a példáját. Pál természete rendkívül arrogáns volt, és végül Isten megbüntette őt, amiért súlyosan megsértette Isten természetét. Összehasonlítva ezt a saját viselkedésemmel, láttam, hogy én is állandóan önmagamat magasztaltam és kérkedtem a kötelességem során, azt mutatva a testvéreknek, hogy én minden tekintetben jobb vagyok náluk, hogy elnyerjem a csodálatukat és imádatukat. Amikor a testvérek mind nagyra becsültek, és dicsérték a jó képességeimet, és azt, hogy képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni a kötelességemért, nemhogy nem éreztem félelmet vagy nem gondolkoztam el önmagamon, hanem örömömet leltem benne és elégedett voltam magammal. Valóban nagyon arrogáns és önhitt voltam természetemnél fogva, az istenfélő szív legcsekélyebb nyoma nélkül. Minden cselekedetemben, legyen akár az, hogy felvérteztem magam Isten szavaival a testvérek kérdéseinek megválaszolására, akár a tapasztalataimmal való közösségvállalás az összejöveteleken, a szándékom és indítékom nem az volt, hogy megértsem az igazságot, jól végezzem a kötelességemet vagy őszintén segítsek másoknak. Ehelyett az volt, hogy magasztos imázst építsek ki magamról az emberek szívében és elnyerjem a csodálatukat. Ez lázadás és ellenállás volt Istennel szemben! Gyülekezetvezetőként Istent kellett volna magasztalnom, és tanúságot tenni Mellette, segítenem kellett volna a testvéreknek megérteni az igazságot és Isten szándékait, hogy így Isten elé járulhassanak, Rá támaszkodhassanak, és felnézhessenek Rá. Ehelyett azonban állandóan kérkedtem és hivalkodtam, aminek eredményeként a testvérek szívében nem volt hely Isten számára, csak az én számomra. Minden tettükben rám támaszkodtak és engem imádtak. Olyannyira arrogáns voltam, hogy teljesen elveszítettem a józan eszemet! Bár a felszínen a kötelességemet végeztem, a valóságban csak ártottam a testvéreknek, eltérítettem őket Istentől, és egy ember imádatára késztettem őket. A tetteim természete az volt, hogy megsértettem Isten természetét; az Istennel szembeni ellenállás útján jártam. Ha nem tértem volna meg, biztos, hogy ugyanúgy Isten büntetése és átka sújtott volna, mint Pált. Ezen elmélkedve félelem töltött el. Rájöttem, hogy ha nem térnék meg, elveszíteném a Szentlélek munkáját, sötétségbe zuhannék, Isten pedig visszautasítana és kivetne engem. Imádkoztam Istenhez: „Isten, a természetem túl arrogáns, és hiányzik belőlem a Tőled félő szív. Mindig kérkedem mások előtt, ami miatt Te utálsz engem. Nem akarom ezt tovább így folytatni. Kérlek, segíts rajtam; készen állok a Te követelményeid szerint gyakorolni!”

Ezután elolvastam Isten szavait, amelyek így szóltak: „Ne gondold, hogy mindent értesz. Azt mondom, hogy mindaz, amit láttál és tapasztaltál, nem elegendő ahhoz sem, hogy akár csak egy ezredrészét is megértsd irányítási tervemnek. Akkor hát miért viselkedsz ilyen gőgösen? Az a kevéske tehetség és az a kevéske tudás, amivel rendelkezel, nem elegendő ahhoz, hogy azt Jézus a munkájának akár egyetlen másodpercében is felhasználhassa! Valójában mennyi tapasztalattal rendelkezel? Mindaz, amit életedben láttál és hallottál, és amit elképzeltél, kevesebb, mint az a munka, amit én egyetlen pillanat alatt végzek! Jobban teszed, ha nem piszkálódsz és nem keresel hibát. Lehetsz olyan arrogáns, amennyire csak akarsz, de te nem vagy több egy teremtett lénynél, amely még egy hangyával sem egyenlő! Mindaz, amit a hasadban tartasz, kevesebb, mint ami egy hangya gyomrában van! Ne gondold, hogy csak azért, mert szereztél némi tapasztalatot és idősebb vagy, ez feljogosít arra, hogy hevesen gesztikulálj és nagyokat beszélj. Vajon a tapasztalatod és a rangod nem az Általam kimondott szavak eredménye? Azt hiszed, hogy ezeket a te munkádért és fáradozásodért cserébe kaptad?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A két megtestesülés teljessé teszi a megtestesülés jelentőségét). Isten szavain elmélkedve szégyenérzet töltött el. Nem is volt olyan régen, hogy elfogadtam Isten utolsó napok munkáját, és kissé fellelkesedtem a kötelességemben, megértettem néhányat a szavak és doktrínák közül, és elértem némi eredményt a munkámban, ezért ezeket a dolgokat a saját érettségemnek tekintettem, azt gondolva, hogy jobb vagyok másoknál, és jobban értem az igazságot, mint ők. Sőt, gyakran használtam ezt arra is, hogy kérkedjek, és elérjem, hogy mások nagyra tartsanak engem. Valóban túl arrogáns voltam, és hiányzott belőlem az önismeret. Az, hogy képes voltam némi megértést közölni az összejöveteleken, válaszolni a testvérek kérdéseire, és némi eredményt elérni a munkámban, mind azért volt, mert Isten szavai megértettek velem néhány igazságot. Ha nem lenne Isten utolsó napokbeli munkája, az Isten által kimondott igazságok, valamint a Szentlélek általi megvilágosodás és megvilágítás, soha nem lettem volna képes megérteni az igazságot. Akár Isten munkájáról, akár a saját romlott beállítottságomról van szó, egyiket sem lennék képes átlátni. Semmi olyan nem volt bennem, amivel érdemes lett volna hivalkodni. Nem voltam azonban hálás Isten öntözéséért és ellátásáért, helyette minden érdemet magamnak tulajdonítottam, és arra használtam, hogy kérkedjek és elérjem, hogy mások nagyra tartsanak engem. Igazán arrogáns, tudatlan és szégyentelen voltam, ráadásul észszerűtlen is! Nagyon hálás voltam Istennek, hogy segített felismerni a saját romlottságomat, és szerettem volna megváltozni. Ezért továbbra is kerestem az igazságot, azon gondolkodva: „Hogyan oldjam fel a romlott beállítottságomat, és hogyan hagyjak fel önmagam magasztalásával és a kérkedéssel? Hogyan gyakorolhatnék úgy, hogy Istent magasztaljam, és tanúságot tegyek Mellette?”

Később olvastam néhányat Isten szavaiból: „Amikor bizonyságot tesztek Isten mellett, főként arról kell beszélnetek, hogy Isten hogyan ítéli és fenyíti meg az embereket, és milyen próbatételeket használ az emberek finomítása és beállítottságainak megváltoztatása céljából. Arról is beszélnetek kell, hogy mennyi romlottság tárult fel a tapasztalatotokban, mennyit szenvedtetek, mi mindent tettetek meg, hogy ellenálljatok Istennek, és végül hogyan hódított meg titeket Isten. Beszéljetek arról, hogy mennyi valódi ismeretetek van Isten munkájáról és hogyan kell tanúságot tennetek Isten mellett, valamint meghálálni az Ő szeretetét. Tartalommal kell megtöltenetek az efféle nyelvezetet, miközben egyszerűen fogalmaztok. Ne beszéljetek üres elméletekről. Beszéljetek gyakorlatiasabban; beszéljetek szívből. Így kell megtapasztalnotok a dolgokat. Ne vértezzétek fel magatokat mélyrehatónak tűnő, üres elméletekkel, arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és észszerűtlennek tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez a leghasznosabb mások számára és a legmegfelelőbb is, hogy lássanak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „Először is, ahhoz, hogy valaki értékelje a problémákat, és lényegi szinten boncolgassa önmagát és feltárulkozzon, becsületes szívvel és őszinte hozzáállással kell rendelkeznie, és arról kell beszélnie, amit meg tud érteni a beállítottságában lévő problémákról. Másodszor, ha valaki úgy érezné, hogy az egyik beállítottsága szörnyű, ezt kell mondania mindenkinek: »Ha ismét felfedek egy ilyen romlott beállítottságot, nyugodtan figyelmeztessetek rá, és metsszetek meg. Ha nem tudom elfogadni, ne mondjatok le rólam. A romlott beállítottságomnak ez az oldala nagyon súlyos, és az igazságot többször is közölni kell velem, hogy leleplezzen. Szívesen elfogadom, hogy mindenki megmetsszen és remélem, mindenki rajtam tartja a szemét, segít nekem, és megóv attól, hogy eltévelyedjek.« Mi a helyzet egy ilyen hozzáállással? Ez az igazság elfogadásának hozzáállása” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy tanúságot tenni Isten mellett elsősorban arról szól, hogy tanúságot tegyünk arról, hogyan ítéli és próbálja meg Isten az embereket, milyen romlott beállítottságokat tár fel az ember a tapasztalatai során, milyen gyengeségeket és hiányosságokat fedez fel önmagában, milyen valódi megértéssel rendelkezik Isten munkájáról és az Ő szavairól, valamint milyen megértéssel és saját élménnyel rendelkezik Isten igazságos természetéről. Az ezekről való közösségvállalás az igazi tanúságtétel Isten mellett. Ami engem illet, az volt a szándékom az összejöveteleken való közösségvállalás során, hogy mások nagyra becsüljenek és imádjanak engem. Csak a jó és tevékeny oldalamat említettem, ritkán beszéltem a gyengeségeimről és a kinyilatkoztatott romlottságomról. Ez önmagam magasztalása és a kérkedés volt, amit Isten visszautasított és gyűlölt. Becsületes embernek kellene lennem, feltárnom a romlottságomat, és kimondanom az őszinte gondolataimat, hogy mások láthassák az igazi énemet, miközben elfogadom a testvérek felügyeletét és segítségét. Így kellett volna gyakorolnom. Ezután, az összejövetelek során megnyíltam a testvérek előtt, és elmondtam nekik, hogyan kérkedtem és tettem tanúságot magam mellett, milyen alantas szándék volt a szívemben, és milyen romlottságokat tártam fel. Azt is elmondtam nekik, hogy nekem is vannak gyengeségeim és negativitásom, és hogy nem szabadna nagyra tartaniuk és imádniuk többé. Miután így beszéltem, nagyon nyugodtnak és megkönnyebbültnek éreztem magam. Miután meghallgatták a tapasztalataimat, néhány testvér azt mondta, hogy ezáltal ők is jobban megértették saját romlottságukat. Később a testvérek már nem imádtak vagy támaszkodtak rám annyira, mint korábban, és bár néhányan még mindig alkalmanként megdicsérték a közléseimet, már nem érintettek meg ezek a szavak.

Onnantól majdnem minden összejövetel előtt így imádkoztam Istenhez: „Mindenható Isten, Te vagy az Egyetlen, akit dicsérni kell. Én csak egy romlott ember vagyok. Meg kell nyílnom, és el kell mondanom az őszinte gondolataimat. Kérlek, vizsgáld át a szívemet, hogy a szavaim és tetteim ne a kérkedésemre szolgáljanak, hanem arra, hogy melletted tegyek tanúságot.” Így tehát minden összejövetelen arra összpontosítottam, hogy Isten szavain elmélkedjek, és közösséget vállaljak a saját megértésemről és felfogásomról, valamint hogy gyakran megnyíljak, és leleplezzem a romlott beállítottságomat. Ezenfelül arra kértem a testvéreket, hogy felügyeljenek engem, és ha azt látják, hogy álarcot viselek, akkor leplezzenek le és metsszenek meg engem, segítve, hogy megértsem saját romlottságaimat, és megszabaduljak ezen romlott beállítottságok irányításától. Régebben azt gondoltam, hogy mások nem vállalnak közösséget olyan jól, és soha nem figyeltem oda igazán a közléseikre, de most már nagy figyelmet fordítok arra, amit a testvérek mondanak a tapasztalataikról és megértésükről. Amikor a Szentlélektől megvilágosodás érkezik, feljegyzem, és sokat tanulhatok a testvérek tapasztalataiból. Az, hogy ma már képes vagyok így gyakorolni, Isten szavainak ítélete, leleplezése, megvilágosodása és megvilágítása miatt van. Hála legyen Isten vezetésének!