2021 júniusának végén, mivel a Kínai Kommunista Párt őrült módon tartóztatta le a keresztényeket, az engem vendégül látó otthon megfigyelés alá került. Azonnal kiköltöztem, de nagy valószínűséggel a rendőrség engem is figyelt, így el kellett bújnom otthon, hogy dolgozhassak. Akkoriban én voltam a felelős néhány csoport munkájáért. Egyre több munkám volt, és néhány dolgot egyszerűen nem lehetett levélben intézni, és nem is volt olyan hatékony, mint a személyes kommunikáció. Így a munka szükségleteinek megfelelően a vezető Vang Csen nővért nevezte ki társamnak.

Vang Csen eleinte nem ismerte túl jól a testvéreket, ezért minden összejövetel előtt átvettem vele azokat a kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kellett, hogy segítsek neki hatékonyabban közösséget vállalni a testvérekkel. Akkoriban rájöttem, hogy Li Fan nővér folyton felületesen végezte a kötelességét. Több alkalmas közösség után sem változott, és ez máris feltartotta a munkát. Az alapelvek alapján azonnal el kellett bocsátani. Ezért összeállítottam egy dokumentumot, amelyben elmagyaráztam a Li Fannal kapcsolatos helyzetet és az elbocsátás alapelveit, hogy Vang Csen átnézze, és megosztottam vele a véleményemet arról, hogy miért kell Li Fant elbocsátani, hogy így Vang Csen igazán alapos lehessen a Li Fannal való közösségében, hogy Li Fan hasznára váljon a saját magáról való gondolkodásban és önmaga megismerésében. Vang Csen másnap elment, és elbocsátotta őt. Vang Csen, amikor később hazaért, elmondta nekem, hogyan történt, de az egész dolog alatt egyetlen egyszer sem említett engem a testvéreknek, és nem mondta, hogy segítettem neki a felismerésben vagy a probléma kezelésében. Kicsit csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy senki más nem tudott arról, hogy mit csinálok a színfalak mögött. Azon töprengtem, vajon azt gondolják-e, hogy Vang Csen rögtön felfogta Li Fan problémáit, miután elvállalta a kötelességet, és hogy jobban érti az igazságot és jobb tisztánlátással rendelkezik, mint én. Amikor arra gondoltam, hogy mennyi mindent tettem, amiről senki sem tudott, és ami Vang Csent jó színben tüntette fel, eléggé feldúlt lettem.

Néhány nappal később egy Vang Csennel folytatott munkamegbeszélésen felmerült, hogy az egyik csoport egyre rosszabbul teljesít. Nem láttam a probléma gyökerét, mire ő megemlítette, hogy talán gond lehet a csoportvezetővel. Ezt figyelembe véve, és elgondolkodva annak a csoportvezetőnek a következetes viselkedésén, láttam, hogy csak a státuszát óvta, és olyan feladatokat végzett, amelyekkel a tekintélyét növelheti, de soha nem végzett valódi munkát, és ezzel valóban feltartotta a dolgokat. Az alapelvek alapján el kellett bocsátani. Tudtam, hogy személyesen nem tudom megoldani a problémát, és hogy meg kell osztanom Vang Csennel, amit megértettem, hogy jobban tudjon beszélgetni a többiekkel, segíteni nekik tisztánlátást szerezni, és azonnal el tudja bocsátani ezt a vezetőt. De amikor visszagondoltam Li Fan elbocsátására, arra, hogy hogyan kerestem az alapelveket és állítottam össze a dokumentumot, és hogy milyen sokat beszélgettem Vang Csennel, de senki sem tudta meg, úgy éreztem, hogy ha ezúttal minden gondolatomat megosztom vele, és ő bocsátja el azt a csoportvezetőt, akkor ő nyeri el a többiek teljes megbecsülését. Azt gondolnák, hogy a munkában eltöltött rövid idő után két olyan embert is felismert, akik nem voltak alkalmasak, és akiket én nem bocsátottam el, miután olyan régóta voltam ebben a felelős pozícióban. Azt gondolnák, hogy ő tisztábban látja a dolgokat, és jobban megérti az igazságot. A véleményem egy részét meg akartam tartani magamnak, hogy Vang Csen közössége ne legyen egyértelmű, és a többiek ne csodálják őt. Ettől a gondolattól azonban egyfajta bűntudatot éreztem. Ha a közössége nem lenne egyértelmű, és a csoportvezető nem értené meg a saját problémáját, ha félreértené, és negatívvá válna, akkor ez nemcsak az önvizsgálatára, de a későbbi kötelességére is kihatna. Az is biztos, hogy a játszmázástól, és attól, ha ilyen módon magamban tartanék valamit, Isten undorodna. Erre gondolva megosztottam a csoportvezetővel kapcsolatos összes helyzetet Vang Csennel, de abban a pillanatban, amikor Vang Csen elment, hogy elintézze a dolgokat, keserűséget éreztem. Miért nem tudtam elmenni otthonról, hogy elintézzem ezt a munkát? Azt mindenki látta, hogy Vang Csen elbocsátja az embereket és felismeri őket, de ki látta az én erőfeszítéseimet mindezek mögött? Nem voltam túlságosan elragadtatva, amikor arra gondoltam, hogy mindazzal, amit tettem, csak Vang Csent tüntettem fel jó színben, és növeltem a státuszát a többiek előtt. Sőt még panaszkodtam is, hogy Isten ilyen rossz helyzetbe hozott. Miért engedte meg hirtelen, hogy megfigyelés alá helyezzenek? Ezután néhány testvér külön-külön írt nekünk a munkával kapcsolatos problémáiról, és páran kifejezetten kérték, hogy Vang Csen foglalkozzon velük. Ennek még kevésbé örültem. Úgy éreztem, hogy mindenki csak Vang Csenre figyel, de nem veszik észre az én színfalak mögött végzett munkámat. Ha ez így folytatódik, nem azt fogják mondani, hogy csak egy haszontalan kiegészítő vagyok? Bár Vang Csen odakint szaladgált, nekem sem volt könnyű dolgom otthon. Senki sem láthatta a kemény munkámat. Nem örültem ennek, ezért megpróbáltam kitalálni, hogyan változtassam meg a dolgokat. Bár nem tudtam kimenni, és személyesen találkozni a testvérekkel, de írhattam leveleket a feladatok szervezéséről, hogy bizonyítsam, hogy rengeteg munkát végzek, és hogy én vagyok a történések középpontjában. Éppen akkor kaptunk levelet pár csoporttól néhány általános ügyekkel kapcsolatos feladatról, amelyeket el kellett intézni. Válaszoltam a részletekkel, hogy hogyan rendezzük el őket, és nagyon világosan megírtam, hogy Vang Csen mikor megy meglátogatni őket, hogy mindenki tudja, hogy én vagyok az, aki ezt az egészet megszervezi, hogy a színfalak mögött én irányítom a dolgokat.

Egy nap írtam egy nővérnek, és megkérdeztem tőle, hogy milyen az állapota. Miután megírtam a levelet, azon tűnődtem, vajon tudni fogja-e, hogy én írtam a levelet. Ha nem hagynék valami nyomot, azt hihetné, hogy Vang Csen az, aki aggódik érte. Az nem lenne jó. Biztosra kellett mennem, hogy a nővér tudja, hogy én írok. De a biztonságom érdekében nem írhattam alá a levelet a saját nevemmel. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy nem sokkal korábban ajánlottam egy himnuszt annak a nővérnek, tehát megkérdezhetném, hogy tanulmányozta-e, és így talán tudni fogja, hogy én voltam. Ezzel az ötlettel gyorsan befejeztem a levelet, és elküldtem. A válaszból láttam, hogy a nővér tudta, hogy én írtam, és nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy még a színfalak mögül is képes vagyok jó színben feltüntetni magam, és megláttatni a többiekkel, hogy rendelkezem a valóságokkal, és képes vagyok megoldani a problémákat. Így aztán soha nem láttam meg igazán, hogy nem voltam a megfelelő állapotban. Ez az állapot egészen addig megmaradt, amikor egy nap egy nővér szorongva elmondta nekem, hogy néhány tanulmányi dokumentumot, amelyen nagyon keményen dolgozott, a társa küldött ki a testvéreknek, ezért úgy érezte, hogy a társa megfosztotta őt a munkája elismerésétől, és kevesebb lelkesedést érzett a kötelessége iránt. Mikor ezt hallottam, az igazi sokként ért engem. Nem pont ugyanebben az állapotban éltem az utóbbi időben? Én sem kerestem az igazságot, hogy feloldjam az állapotomat. Így hát Isten szavait kerestem, hogy feloldjam azt az állapotot, amelyben voltam. Isten szavait olvastam, amelyek így szólnak: „Az antikrisztusok mindig bizonyos szándékot hordoznak magukban, amikor cselekednek. A szavaik, a cselekedeteik és a viselkedésük, sőt, még a beszéd során választott sajátos megfogalmazásuk is szándékos; nem a romlottság, a csekély érettség, az ostobaság vagy a tudatlanság pillanatnyi feltárulásából cselekednek, nem csak ostobaságokat beszélnek, bárhová is mennek – ez egyáltalán nem így van. A módszereiket, a cselekvési módjukat és a szóhasználatukat vizsgálva az antikrisztusok meglehetősen titokzatosnak és elvetemültnek tűnnek. A saját státuszuk érdekében és azért, hogy elérjék a céljukat, az emberek irányítását, minden alkalmat megragadnak a kérkedésre, minden apróságot kihasználnak, és egyetlen alkalmat sem szalasztanak el. Mondjátok csak, az ilyen emberek felfednék-e Előttem ezeket a jellemvonásokat? (Igen.) Miért mondjátok azt, hogy felfednék? (Mert természetlényegük a kérkedés.) Vajon az antikrisztus végső célja a kérkedés? Mi a célja a kérkedéssel? Státuszt akar szerezni, és arra gondol: »Hát nem tudod, hogy ki vagyok én? Nézd csak meg, mit tettem, én voltam az, aki ezeket a jó dolgokat tette; elég sok mindennel hozzájárultam isten házához. Most, hogy tudod, nem kellene-e fontosabb munkát adnod nekem? Nem kellene-e nagyra becsülnöd engem? Nem kellene-e mindenben rám támaszkodnod, amit csak teszel?« Hát nem előre megfontolta ezt? Az antikrisztusok mindenkit irányítani akarnak, bárki is legyen az. Hogy is mondják más szóval az irányítást? Manipulálás, játszadozás – ők csak uralkodni akarnak rajtad. Például amikor a testvérek megdicsérnek valamit, hogy szép munka volt, az antikrisztus azonnal azt mondja, hogy ő tette azt, hogy mindenki neki mondjon köszönetet. Vajon egy igazán értelmes ember így tenne-e? Semmiképpen sem. Amikor az antikrisztusok egy kis jót tesznek, azt akarják, hogy mindenki tudjon róla, hogy nagyra becsüljék és dicsérjék őket – ettől elégedettek lesznek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik tétel: Félrevezetik, behúzzák, fenyegetik és irányítják az embereket). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok állandóan felvágnak. Mindent azért mondanak és tesznek, hogy elnyerjék mások csodálatát, és ez csak egy rejtett kísérlet a státusz megszerzésére. Isten szavait figyelembe véve és az általam felfedett beállítottságomon elgondolkodva, vajon nem olyan voltam-e, mint egy antikrisztus? Igazságtalannak éreztem, amikor Vang Csen úgy bocsátotta el a két nővért, hogy engem egyáltalán nem említett. Úgy éreztem, hogy elsősorban én voltam az, aki felismerte őket, de a végén minden elismerés Vang Csené lett. Ő volt az egyetlen, aki megmutatkozott, de én bármennyit is tettem, azt senki sem látta. Ha továbbra is csendben csinálom a dolgokat, senki sem fogja megtudni. Ez rendkívül bosszantó volt! Törtem a fejem, és mindent megtettem, hogy felvágjak, hogy a testvérek csodáljanak, és hogy státuszom legyen a szemükben. Úgy tűnt, mintha csak leveleket írnék, hogy megszervezzem a munkát, de valójában titokban arra próbáltam emlékeztetni mindenkit, hogy ne feledkezzenek meg a létezésemről, és hogy Vang Csen csak a nevemben végez egyes munkákat, de elsősorban én vagyok a felelős. Azzal az ürüggyel, hogy segítek egy nővérnek az állapotán, úgy tettem, mintha törődnék vele, hogy emlékeztessem a létezésemre, és elnyerjem a csodálatát anélkül, hogy megmutattam volna neki a saját aljas indítékaimat. Olyan csalárd beállítottságom volt! Ha nem olvastam volna Isten szavait, soha nem tudtam volna meg, hogy az a két nővér nem alkalmas a kötelességére. Emellett sok veszteséget okoztak a munkában, mire el lettek bocsátva. Ez különösen igaz volt arra a csoportvezetőre. Ha Vang Csen nem említi meg, nem ismertem volna fel, és a helyén tartottam volna. Nem végeztem jól a munkámat, és nemcsak a lekötelezettség érzése és a bűntudat hiányzott belőlem, hanem szégyentelenül követeltem az elismerést is, és aljas eszközökkel próbáltam felvágni és státuszt szerezni, próbáltam elérni, hogy mindenki felnézzen rám. Olyan hihetetlenül szégyentelen voltam!

Aztán olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Akik át tudják ültetni az igazságot a gyakorlatba, azok el tudják fogadni azt, hogy Isten alaposan megvizsgálja, amit tesznek. Ha elfogadod Isten alapos vizsgálatát, akkor rendbe lesz téve a szíved. Ha mindig csak azért teszel dolgokat, hogy mások lássák, és mindig mások dicséretét és bámulatát szeretnéd kivívni, és nem fogadod el Isten alapos vizsgálatát, akkor vajon ott van-e még Isten a szívedben? Az ilyen embereknek nincs Istent félő szívük. Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem, hogy az igazság gyakorlásának kulcsa, hogy elfogadjuk, amikor Isten átvizsgál minket, és nem szabad törődnünk azzal, hogy mit gondolnak az emberek, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy eleget tegyünk Istennek, és jól végezzük a kötelességünket. Ezután a leveleimben és a másokkal való közösségben igyekeztem, hogy a helyes indítékokat kövessem, és elfogadjam Isten vizsgálatát, ahelyett, hogy a leveleket arra használnám, hogy mások csodálatát elnyerjem, és helyet szerezzek a szívükben. Azokra a levelekre gondoltam, amelyeket Pál írt a gyülekezeteknek. Ezekben soha nem magasztalta az Úr Jézust, és nem tett bizonyságot Róla, és nem buzdította a hívőket, hogy kövessék az Úr Jézus szavait. Csak saját magát emelte a magasba, és saját magáról tanúskodott, arról beszélt, hogy mennyit dolgozott, mennyit szenvedett. Azt mondta: „Semmivel sem vagyok alábbvaló a legfőbb apostoloknál”, és az embereket maga elé hozta, Isten ellenes útra terelte. A levelek, amelyeket a testvéreknek írtam, szintén nem magasztalták Istent, és nem tettek tanúságot Róla, de közvetve felvágtam bennük. Vajon lényegében nem ugyanazt csináltam, mint Pál? Ha nem tanúsítok bűnbánatot, akkor végül engem is kiiktatnak és megbüntetnek, akárcsak őt. Ezt felismerve imádkoztam Istenhez: „Istenem! Túlságosan aggódom a státuszom miatt. Nem akarom, hogy ez irányítson, és olyat tegyek, ami árt a gyülekezet munkájának. Akár kitűnhetek, akár nem, én csak rendületlenül jól akarom végezni a kötelességemet.”

A következő napokban tudatosan javítottam a gondolkodásmódomon, gyakran emlékeztettem magam arra, hogy a gyülekezet érdekei a legfontosabbak, és hogy jól végezzem a kötelességemet. Aztán egy nap kaptunk egy felmondólevelet Csen Csecsiang testvértől, amelyben azt írta, hogy ki akar lépni, mert nem jön ki jól a társaival. Egy keveset már korábban is tudtunk a problémájáról. Főleg, hogy túl arrogáns és makacs volt, ezért nem tudott jól együttműködni másokkal. Vang Csen már néhányszor beszélgetett vele, de nem változott meg. Most hirtelen úgy döntött, hogy lemond, és úgy tűnt, hogy nehéz lesz megoldani ezt a problémát. Amikor Vang Csennel megvitattuk a problémáit, megosztottam a saját nézőpontomat, és találtam néhány idevágó részt Isten szavaiból. Vang Csen úgy érezte, hogy az ilyen módon való közösségvállalás helyénvaló. Ekkor eszembe jutott, hogy bármennyire is hasznos volt a közösségem, Vang Csen lesz az, aki valóban közösséget vállal majd vele. Ki fogja látni, hogy én voltam az, aki a színfalak mögött foglalkozott ezzel, és aki áldozatot hozott érte? Ez a gondolat arra késztetett, hogy abbahagyjam a megbeszélést Vang Csennel, de aztán arra gondoltam, hogy Isten minden gondolatomat és ötletemet átvizsgálja, és ettől nyugtalan lettem. Miért akartam mindig óvni a saját nevemet és státuszomat? Isten szavainak egy olyan passzusa jutott eszembe, amely segített megérteni, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki a státusz után koslat. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valaki azt mondja, hogy szereti az igazságot és az igazságra törekszik, de lényegében arra a célra törekszik, hogy kitűnjön, hencegjen és elérje, hogy az emberek nagyra tartsák és hogy a saját érdekeit érvényesítse, továbbá, ha a kötelességének teljesítése nem azt jelenti, hogy aláveti magát és eleget tesz Istennek, hanem azt, hogy hírnévre, nyereségre és státuszra tesz szert, akkor a törekvése nem jogos. Ebben a helyzetben – az egyház munkájának vonatkozásában – vajon az ő cselekedetei akadályt jelentenek vagy segítenek előmozdítani a munkát? Egyértelműen akadályt jelentenek; nem mozdítják elő a munkát. Egyesek lengetik a zászlót, hogy ők az egyház munkáját végzik, mégis a saját személyes hírnevükre, nyereségükre és státuszukra törekednek, a saját tevékenységüket végzik, létrehozzák a saját kis csoportjukat, a saját kis királyságukat – az efféle ember vajon a kötelességét teszi? Minden általuk végzett munka lényegében megszakítja, megzavarja és károsítja az egyház munkáját. Mi a következménye annak, hogy a hírnévre, a nyereségre és a státuszra törekednek? Először is, ez hatást gyakorol arra, hogy Isten választott népe általában hogyan eszi és issza Isten szavát és hogyan érti meg az igazságot, akadályozza az életbe való belépésüket, visszatartja őket attól, hogy az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjenek – ez árt a választottaknak és tönkreteszi őket. És végső soron mit okoz az egyház munkájában? Zavart, kárt és bomlást. Ez a következménye annak, ha az emberek hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek. Amikor így teszik a kötelességüket, vajon az nem úgy határozható meg, mint az antikrisztus útján járás?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Mindig azt gondoltam, hogy a névre és a státuszra való törekvés csak az ember életbe való belépésére van hatással, és amíg nem követünk el gonoszságot, addig nem akadályozzuk a gyülekezet munkáját. Nem értettem, hogy Isten miért utálja és veti meg annyira a névre és a státuszra való törekvést. Isten szavai megmutatták nekem, hogy ha a nevet és a státuszt keresem a kötelességemben, és nem óvom meg a gyülekezet érdekeit, az biztos, hogy végeredményben árt a gyülekezet munkájának és a testvérek életbe való belépésének. Akadályozni és bomlasztani fogja a gyülekezet munkáját, és ezt Isten elítéli. Amikor Csen Csecsiang problémájáról beszéltünk, nem akartam tovább közösséget vállalni, mert nem lehettem reflektorfényben. Nem tűnt nagy dolognak, de lényegét tekintve tényleg komoly volt. Ha késleltetnénk a Csen Csecsianggal való közösséget, hogy segítsünk neki a problémáival, az nem csak az ő életbe való belépésének ártana, hanem a gyülekezet munkájára is hatással lenne. A felelősséget vállalva azonnal segítenem kellett volna egy olyan valakinek, aki a kötelességével küszködik, hogy ezzel biztosítsam a gyülekezet munkájának haladását. Különösen úgy, hogy a Kommunista Párt oly sok letartóztatást hajtott végre, Vang Csen minden egyes alkalommal, amikor elment egy összejövetelre, a letartóztatást kockáztatta. Ha nem lenne megfelelően felkészülve, és nem tudná megoldani a problémákat az összejöveteleken, és képtelen lenne jó eredményt elérni a vállalt kockázat ellenére, nem lenne az kínzó számára? Nem gondoltam arra, hogyan oldhatnám meg ezeket a problémákat a lehető leghamarabb, és a nővér biztonságára sem. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy esetleg ellopja a dicsőségemet. Annyira önző voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Felügyelőként nem végeztem valódi munkát. Sőt a saját státuszomat óvtam a gyülekezet munkájának rovására. Egy antikrisztus útján jártam! Korábban egyedül én voltam a felelős, és mindent megtettem, bármennyire is nehéz vagy fárasztó volt. De a Párt letartóztatásai miatt nem mehettem ki többé – csak a színfalak mögül dolgozhattam. Vonakodva végeztem a kötelességemet, mindig Vang Csennel akartam versenyezni a rivaldafényért. Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi lelkesedésem a kötelességemben csak a név és a státusz miatt volt. Ez a helyzet feltárta a rossz indítékaimat és törekvéseimet, hogy időben kijavíthassam azokat. Ez Isten szeretete volt irántam.

Később olvastam Isten szavait, amelyek tisztábbá tették számomra a gyakorlás útját. Isten szavai azt mondják: „Harmonikus együttműködést kell megvalósítanotok Isten munkája céljából, a gyülekezet hasznára, és hogy testvéreiteket előrehaladásra sarkalljátok. Össze kell hangolódnotok egymással, egyik a másikat jobbítva és jobb eredményt érni el a munkában, hogy tekintettel legyetek Isten szándékaira. Ez az igazi együttműködés, és csak azok nyernek majd valódi belépést, akik ebben részt vesznek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szolgálj úgy, ahogy az izráeliták tették). „Mit kell tennie valakinek ahhoz, hogy jól végezze a kötelességét? El kell jutnia oda, hogy teljes szívéből és minden energiájával végzi. A teljes szívéből és minden energiájával azt jelenti, hogy a kötelessége teljesítésére szegezi minden gondolatát, és nem hagyja, hogy más dolgok kössék le azokat, majd a feladatra fordítja az energiáját, minden erejét kifejtve, és a feladatnak szánja a képességeit, az ajándékait, az erősségeit, valamint azon dolgokat, amelyeket megértett. Ha rendelkezel felfogóképességgel és megértéssel, és van egy jó ötleted, akkor erről kommunikálnod kell másokkal. Ezt jelenti az összehangolt együttműködés. Így fogod jól teljesíteni a kötelességed, így éred el a kötelességed kielégítő teljesítését. Ha mindig mindent te akarsz elvállalni, ha mindig egyedül akarsz nagy dolgokat tenni, ha mindig azt akarod, hogy rád és ne másokra irányuljon a figyelem, akkor vajon a kötelességedet teljesíted? Amit teszel, azt önkényuralomnak hívják, műsort adsz elő. Sátáni viselkedés ez, nem pedig a kötelesség teljesítése. Nem számít, milyen erősségei, ajándékai vagy különleges tehetségei vannak, senki nem veheti magára a munka egészét, meg kell tanulnia összehangoltan együttműködni, ha jól akarja végezni az egyház munkáját. Ezért alapelve az összehangolt együttműködés a kötelességvégzés gyakorlatának. Ameddig a teljes szívedet, minden energiádat és teljes hűségedet ráfordítod, és mindent felajánlasz, amit meg tudsz tenni, addig jól teljesíted a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavaiból láttam, hogy ahhoz, hogy jól végezzük a kötelességünket, figyelembe kell vennünk Isten szívét, és együtt kell működnünk a testvéreinkkel. Mindent bele kell adnunk, és az erősségeinket arra kell használnunk, hogy ellensúlyozzuk egymás gyengeségeit. Így nyerhetjük el Isten jóváhagyását, és érhetünk el jó eredményeket a munkánkban. Azt is megértettem, hogy nem számít, hogy Vang Csen jelenik-e meg a problémák személyes megoldására, vagy én. Amíg a többiek állapota és nehézségei megoldódhatnak, még ha az én erőfeszítésem láthatatlanul és a színfalak mögött zajlik is, a kötelességem végzése, és hogy eleget teszek Istennek, megnyugvást és békét hoz számomra. Ezután elgondolkodtam azon, hogy milyen igazságokról kellene beszélgetni, hogy Csen Csecsiang problémájával foglalkozzunk, és találtam Isten szavaiból néhány erre vonatkozó részt, amit Vang Csen átnézhetett. Ő is talált néhány olyan passzust Isten szavaiból, amelyek igazán találóan szóltak az állapotáról, és amelyekre én nem gondoltam. Ezek a dolgok együtt még átfogóbbak voltak. Ekkor mélységesen elszégyelltem magam. Bár nem tudtam eljárni dolgozni, tisztán közösséget tudtam vállalni Vang Csennel mindenről, amit láttam és gondoltam. Együtt dolgozva átfogóbb képet kaptunk a problémákról, így jobban meg tudtuk oldani azokat. Nem volt ez hasznosabb a gyülekezet munkájának? Miután mindent megbeszéltünk, Vang Csen elment Csen Csecsianggal közösséget vállalni.

Aztán egy nap kaptunk egy levelet néhány testvértől. A levélben az állt, hogy Vang Csen közössége által sikerült kijavítaniuk néhány hibát, és jobban végezték a kötelességeiket. Miután ezt elolvastam, kicsit csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy én fedeztem fel ezeket a hibákat és eltéréseket, de mindenki csak Vang Csen munkáját látta. Senki sem látta, hogy mit csináltam a színfalak mögött. Aztán eszembe jutott, hogy megint a névért és a haszonért versengek, ezért imádkoztam, és fellázadtam magam ellen. Egy esszében olvastam Isten szavainak egy olyan passzusát, amely nagyon megható volt számomra. Isten szavai így szólnak: Isten szavai azt mondják: „Ha mindig megpróbálsz hencegni és azt keresztülvinni, amit te mondtál, akkor nem működsz együtt összehangoltan. Mit csinálsz? Zavart keltesz és aláaknázol másokat. A zavarkeltés és mások aláaknázása a Sátán szerepének az eljátszása, nem pedig a kötelesség teljesítése. [...] Lehet, hogy kevés az erőd, de ha együtt tudsz dolgozni másokkal, és el tudsz fogadni odaillő javaslatokat, ha rendben vannak a motivációid, és védeni tudod Isten házának a munkáját, akkor megfelelő személy vagy. Időnként egyetlen mondattal meg tudsz oldani egy problémát és mindenki hasznára lehetsz; időnként az igazság egyetlen megállapításának a közlése után mindenki előtt megnyílik a gyakorlás útja, és összehangoltan együtt tudnak dolgozni, és mindannyian közös cél felé igyekeznek, ugyanazokon a nézeteken és véleményeken osztoznak, így hát a munka különösen hatékony. Talán senki nem emlékszik rá, hogy te játszottad el ezt a szerepet, és esetleg te sem érzed úgy, hogy nagy erőfeszítést tettél volna, Isten azonban látni fogja, hogy olyan ember vagy, aki az igazságot gyakorolja, aki az alapelvek szerint cselekszik. Isten emlékezni fog arra, hogy így tettél. Ezt nevezik a kötelességed hűséges elvégzésének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Így igaz. Bár senki sem láthatta a kulisszák mögött végzett munkámat, azért végeztem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Nem számít, hogy mások tudnak-e róla. Az igazság gyakorlása és eleget tenni Istennek: ez az, ami számít. Felügyelőként az én felelősségem, kötelességem volt, és a feladatom is, hogy közösséget vállaljak a többiekkel, amikor észreveszem a hibáikat és az eltéréseiket, és segítsek nekik megoldani azokat. Ez nem olyan dolog volt, amiért elismerést kell kapnom. Korábban mindig próbáltam mások előtt dicsekedni, de most csak a színfalak mögül dolgozhattam. Ez Isten vezénylése és elrendezése volt, és erre volt szükségem. Alá kellett vetnem magam neki, arra kellett összpontosítanom, hogy az igazságot gyakoroljam a kötelességemben, és arra kellett törekednem, hogy jól végezzem a kötelességemet.

Amikor ezután problémákat észleltem a munkánkban, kezdeményezve Vang Csen nővérhez fordultam. Néha, amikor a testvéreknek a problémákról írtam, azt akartam, hogy látszódjon, hogy én írok, de amikor rájöttem, hogy lopva felvágok, és magamat emelem magasba, imádkoztam, és elengedtem a helytelen indítékaimat. Lenyugodtam, és azon gondolkodtam, hogy mit írhatnék, ami segíthetne a többieknek, és hogyan tudnék eleget tenni a saját felelősségemnek és kötelességemnek. Az ilyen módon való gyakorlás igazán felderítette a szívemet, és nagyon felszabadító érzés volt. Ez egy nagyszerű viselkedésmód!