2019-ben, amikor vezető voltam egy gyülekezetben, megismertem két felső szintű vezetőt. Valahányszor az igazságról vállaltak közösséget, hogy problémákat oldjanak meg, a kulcskérdést ragadták meg. A közösségüket és elemzésüket a felszínen kezdték, majd mélyebbre hatoltak, módszeresen haladva rétegről rétegre. Úgy éreztem, nagy hasznomra válik, hogy őket hallgatom, nagyszerűen átlátják a problémákat, és birtokában vannak az igazságvalóságnak. Tekintettel arra, hogy az élettapasztalataim sekélyesek voltak, úgy gondoltam, hogy ha ilyen emberek vezetnek, akkor biztosan gyorsabban haladhatok előre, többet érthetek meg az igazságból, és ez biztosítja majd számomra az üdvösség elérését. Ezután bármilyen problémával vagy nehézséggel találkoztam is a munkám során, azonnal írtam nekik, hogy tanácsot kérjek tőlük. Amikor azt láttam, hogy a válaszlevelükben szereplő részletes és módszeres útmutatás meg tudja oldani a problémáimat és nehézségeimet, még jobban felnéztem rájuk, és még inkább rájuk támaszkodtam. Egyre többször kerestem fel őket, hogy segítsenek megoldani kisebb-nagyobb problémákat, sőt, még általános ügyeket is. Bármilyen állapotban is voltam, vagy bármilyen nehézségem támadt, nem arra összpontosítottam, hogy Isten szavát egyem és igyam az igazság keresése érdekében, és azokkal a nővérekkel sem akartam közösséget vállalni, akikkel együtt dolgoztam. Ehelyett az olyan összejövetelekre vártam, ahol azzal a két vezetővel találkozhatok, akik majd mindent megoldanak. Valahányszor az ő közösségüket hallgattam az összejöveteleken, hegyeztem a fülem, és szorgalmasan jegyzeteltem, attól tartva, hogy ha nemtörődöm vagyok, valami elkerülheti a figyelmemet. A rendszeres összejöveteleken ez a két vezető gyakran rámutatott az egyéni problémáinkra, és boncolgatta ezeket, és ha az illető, akit megmetszettek, úgy reagált erre, hogy vitába szállt velük, és igazolni próbálta magát, ez a két vezető ott helyben leleplezte őt. Néha, amikor olyan romlottságot fedtem fel, aminek nem is voltam a tudatában, képesek voltak rámutatni a rejtett indítékaimra, közösséget vállaltak a viselkedésem természetéről, és boncolgatták azt. Ettől még inkább úgy éreztem, hogy ez a két vezető érti az igazságot, és birtokolja a valóságot, így egyre jobban felnéztem rájuk, és tiszteltem őket. Ám miután egy darabig figyeltem a ténykedésüket, felfedeztem, hogy amikor közösséget vállalnak, és problémákat oldanak meg az összejöveteleken, csupáncsak rámutatnak az általunk felfedett romlott beállítottságokra, de ritkán vállalnak közösséget úgy, hogy a saját romlottságuk leleplezéséhez és valós tapasztalataikhoz viszonyítanák. Legtöbbször csak a pozitív belépésükről beszéltek, azt a látszatot keltve, hogy ők nem romlottak, és nagyszerű képességekkel rendelkeznek az igazság gyakorlásában. Volt egy homályos érzésem, hogy csak a munkára koncentrálnak, és nem igazán van életbe való belépésük. De azután azt gondoltam: „Átlátnak mások problémáin, és irányítják a munkánkat. Nem ez is az életbe való belépés és a valóság birtoklása?” Tehát még mindig nagyra tartottam és bálványoztam őket, sőt, még a munkamódszerüket is utánoztam. Valahányszor azt láttam, hogy a testvéreknek problémájuk merül fel a kötelességük végrehajtása során, vagy romlott beállítottságokat fednek fel, a két vezető mintájára könyörtelenül lelepleztem őket. Következésképpen egyes testvérek negativitásba merültek. Féltek tőlem, és úgy érezték, korlátozom őket. Mivel túlságosan imádtam azt a két vezetőt, valahányszor problémákkal szembesültem, nem Istenre támaszkodtam az igazság keresésében, hanem mindig őket kerestem fel a megoldásokért. Fokozatosan úgy éreztem, hogy a gondolkodásom egyre zavarosabbá válik. Akár a testvérek állapotáról, akár a munkával kapcsolatos problémákról volt szó, minden homályosnak tűnt a számomra, nem láttam tisztán, és olyan problémák, amelyeket korábban meg tudtam oldani, most zavarba hoztak. De még mindig nem gondolkodtam el önmagamon.

Egy áprilisi napon azt hallottam, hogy ezt a két felső szintű vezetőt hamis vezetőként fedték fel, olyan emberekként, akik nem törekednek az igazságra, és mindketten lemondtak. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Pár napig ezen rágódtam: „Hogy mondhattak le? Hozzáértőek, és olyan sok igazságalapelvet értenek, mégis mindkettőt olyan emberként fedték fel, akik nem törekednek az igazságra. Én közel sem vagyok az ő szintjükön, tehát ha így gyakorlom tovább a hitemet, vajon jól fogom végezni a kötelességemet, és elérem az üdvösséget?” Ez egy gyötrelmes időszak volt a számomra. Még az is eszembe jutott, hogy lemondok. Tudatában voltam, hogy nem megfelelő az állapotom, és muszáj volt feltennem magamnak a kérdést: „Istenben hiszek vagy a vezetőimben? Miért reagáltam ilyen hevesen arra, hogy ez a két felső szintű vezető lemondott, és miért éreztem ráadásul reménytelennek, hogy elérjem az üdvösséget az Istenbe vetett hitemben?” Rájöttem, hogy bár Istenben hiszek, mégis embereket imádok, és hogy nincs helye Istennek a szívemben. Ez egy veszélyes állapot volt, és féltem. Ezért gyorsan Istenhez imádkoztam, és arra kértem Őt, vezessen, hogy megismerjem a saját romlottságomat.

Másnap Isten szavából olvastam: „A legjobb lenne, ha azok az emberek, akik azt állítják, hogy Istent követik, kinyitnák a szemüket, és jól megnéznék, hogy pontosan kiben is hisznek: valóban Isten az, akiben hiszel, vagy a Sátán? Ha tudod, hogy amiben hiszel, az nem Isten, hanem a saját bálványaid, akkor jobban tennéd, ha nem vallanád magad hívőnek. Ha valójában nem tudod, hogy kiben hiszel, akkor is az lenne a legjobb, ha nem mondanád azt, hogy hívő vagy. Ezt kimondani istenkáromlás lenne! Senki sem kényszerít arra, hogy higgy Istenben. Ne mondjátok, hogy hisztek Bennem; elegem van az ilyen beszédből, és nem kívánom még egyszer hallani, mert amiben ti hisztek, azok a szívetekben lakozó bálványok, valamint a helyi zsarnokok köztetek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavának olvasása nagyon megindító volt, különösen az a rész, amely így szól: „A legjobb lenne, ha azok az emberek, akik azt állítják, hogy Istent követik, kinyitnák a szemüket, és jól megnéznék, hogy pontosan kiben is hisznek.” Ez nagyon megrendítő volt a számomra, és úgy éreztem, mintha Isten engem leplezne le. Visszagondolva a két felső szintű vezetővel szerzett tapasztalataimra, láttam, hogy világosan és logikusan oldották meg a problémákat, és precízen, módszeresen beszéltek. Emiatt úgy éreztem, hogy birtokában vannak az igazságvalóságnak, és hogy ha gyakrabban vennék részt összejöveteleken és közösségeken velük, gyorsan haladnék az életben, ami biztosítaná, hogy elérem az üdvösséget. Tehát ahelyett, hogy Istenre támaszkodtam volna az igazság keresésében, hogy megoldjak bármilyen problémát vagy nehézséget, amivel szembesültem, inkább ezt a két vezetőt kérdeztem, rájuk támaszkodtam, és megtettem bármit, amit mondtak. A szívem mélyén a bálványaimmá váltak, és én rájuk támaszkodtam. Most, hogy lemondtak, úgy éreztem, hogy nem találom az utat vagy az irányt a kötelességem végrehajtásában. Csak ekkor ébredtem rá, hogy egész idő alatt nem Istenre, hanem emberekre támaszkodtam, rájuk hagyatkoztam. Külső szemmel nézve hittem Istenben, végeztem a kötelességemet, és a számmal mindennap Istenhez imádkoztam, de a szívemben nem volt hely Isten számára. Valahányszor problémákba botlottam, mindig embereket kerestem meg ezekkel, és rájuk hallgattam. Egyértelműen emberekben hittem! Azután eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Azoknak az embereknek, akik hisznek Istenben, alá kell vetniük magukat Istennek, és imádniuk kell Őt. Ne magasztalj fel senkit, és ne nézz fel senkire; ne azt csináld, hogy Istent teszed az első helyre, az embereket, akikre felnézel, a másodikra, magadat pedig a harmadikra. Egy ember sem foglalhat el helyet a szívedben, és nem szabad az embereket – különösen azokat, akiket mélyen tisztelsz – Istennel egyenrangúnak vagy egyenlőnek tekintened. Ez Isten számára tűrhetetlen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Éreztem, hogy Isten igazságos természete nem tűri a sértést. Isten a Teremtő, és akik hisznek Istenben, azoknak Őt kell imádniuk, az Ő nagyszerűségét kell tisztelniük, és nem szabad embereket imádniuk és csodálniuk. Istenben hittem, de embereket bálványoztam, amit Isten gyűlöl. Ha így folytatom, meg fogom sérteni Isten természetét!

Abban az időben folyton Istenhez imádkoztam, és azon gondolkodtam, hogy miért imádtam annyira azt a két vezetőt. Isten szavait olvasva jobban megértettem ezt a problémát. Mindenható Isten azt mondja: „Amit csodálsz, az nem Krisztus alázatossága, hanem a magas pozícióban lévő hamis pásztorok. Nem Krisztus szeretetreméltóságát és bölcsességét imádod, hanem a züllött alakokat, akik a világ mocskában fetrengenek. Nevetsz Krisztus fájdalmán, akinek nincs hová lehajtania a fejét, miközben csodálod azokat a hullákat, amelyek adományokra vadásznak és kicsapongó életet élnek. Nem vagy hajlandó Krisztus oldalán szenvedni, de örömmel veted magad azoknak a meggondolatlan antikrisztusoknak a karjába, holott ők csupán testtel, szavakkal és irányítással látnak el téged. Még most is, a szíved továbbra is feléjük fordul, az ő hírnevük felé, az ő státuszuk felé, az ő befolyásuk felé. És mégis, továbbra is olyan hozzáálláshoz ragaszkodsz, amely nehéznek találja lenyelni Krisztus munkáját, és nem hajlandó elfogadni azt. Ezért mondom, hogy nincs meg benned a hit, hogy elismerd Krisztust. Az ok, amiért máig követted Őt, csak az, hogy nem volt más lehetőséged. A fennkölt képek sora örökké ott tornyosul a szívedben; nem feledheted összes szavukat és cselekedetüket, sem pedig befolyásos szavaikat és kezüket. A szívedben vannak, örökké felsőbbrendűn és örökké hősként. A ma Krisztusát illetően azonban ez nem így van. Ő örökké jelentéktelen a szívedben és sohasem érdemli meg a félelmet. Hiszen Ő túlságosan hétköznapi, túlságosan kevés befolyással bír, és messze áll a fennköltségtől” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igazi istenhívő vagy?). „Nem számít, hogy milyen szintű egy vezető vagy dolgozó, ha imádod azért, mert ért egy keveset az igazságból, és van néhány ajándéka, és azt hiszed, hogy birtokában van az igazságvalóságnak és segíthet neked, továbbá ha minden dologban felnézel rá és rá hagyatkozol, és ezen keresztül próbálsz üdvösségre jutni, akkor ez ostobaság és tudatlanság a részedről. Végül nem lesz semmi az egészből, mivel eredendően téves a kiindulópontod. Nem számít, hány igazságot ért valaki, nem léphet Krisztus helyébe, és akármennyi ajándéka van is, az nem azt jelenti, hogy birtokában van az igazságnak – így bárki, aki más embereket imád, követ, vagy másokra néz fel, az végül ki lesz rekesztve és el lesz ítélve. Az Istenben hívők egyedül Istenre nézhetnek fel, és csak Őt követhetik. A vezetők és a dolgozók, legyenek bármilyen rangúak, akkor is csak közönséges emberek. Ha a közvetlen feletteseidként látod őket, ha úgy érzed, hogy feljebbvalók nálad, hogy kompetensebbek, mint te vagy, és hogy nekik kellene vezetniük téged, hogy minden tekintetben mindenki másnál különbek, akkor tévedsz – ez egy téveszme. És milyen következményekkel jár rád nézve ez a téveszme? Tudtodon kívül arra vezet téged, hogy a valóságnak nem megfelelő követelményekhez mérd a vezetőidet, és hogy ne légy képes helyesen kezelni a problémáikat és hiányosságaikat; ezzel egyidejűleg – anélkül, hogy tudnál róla – mélységesen vonzódni is kezdesz a tehetségükhöz, az ajándékaikhoz és a talentumaikhoz, olyannyira, hogy észre sem veszed, máris imádod őket, és ők lesznek a te istened. Ez az út, attól kezdve, amikor elkezdenek a példaképeddé, az imádatod tárgyává válni, odáig, amikor a követőjükké leszel, olyan út, amely tudtodon kívül eltávolít téged Istentől. Te pedig még akkor is azt fogod hinni, hogy Istent követed, hogy az Ő házában vagy, hogy az Ő jelenlétében vagy, amikor fokozatosan távolodsz Istentől, amikor valójában már elvontak onnan téged a Sátán talpnyalói, az antikrisztusok. Még csak nem is fogod ezt érzékelni. Ez egy nagyon veszélyes tényállás. Ennek a problémának a megoldásához részben azon képesség szükséges, hogy felismerd az antikrisztusok természetlényegét, és hogy elláss az antikrisztusok igazsággal szembeni gyűlöletének és Istennel szembeni ellenállásának a rút arcáig; ugyancsak szükséges hozzá az is, hogy ismerősek legyenek számodra az emberek félrevezetésének és csapdába csalásának az antikrisztusok által gyakran alkalmazott technikái, valamint az is, ahogyan a dolgokat teszik. A másik része az, hogy törekedned kell Isten természetének és lényegének az ismeretére. Világosnak kell lennie számodra, hogy egyedül Krisztus az igazság, az út és az élet, hogy bármely személy imádása katasztrófát és szerencsétlenséget hoz rád. Bíznod kell abban, hogy egyedül Krisztus képes megmenteni az embereket, és maradéktalan hittel kell követned Krisztust és alávetned magad Neki. Egyedül ez az emberi élet helyes útja. Némelyek talán ezt mondják: »Nos, megvan az okom arra, hogy vezetőket imádjak – a szívemben természetszerűleg imádok bárkit, aki tehetséges. Bármilyen vezetőt imádok, aki összhangban van az elképzeléseimmel.« Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy embert imádj, noha Istenben hiszel? Mindent összevetve ki az, aki meg fog megmenteni téged? Ki az, aki igazán szeret és megóv téged – hát tényleg nem látod? Ha hiszel Istenben és Istent követed, ügyelned kellene a szavára, és ha valaki helyesen cselekszik és beszél, és az összhangban van az igazságalapelvekkel, akkor csak vesd alá magad az igazságnak – hát nem ilyen egyszerű ez? Miért vagy ilyen alantas? Miért akarsz mindenáron találni valakit, akit imádsz, hogy őt kövesd? Miért szeretsz a Sátán rabszolgája lenni? Miért nem vagy helyette az igazság szolgája? Ebből látszik, hogy van-e józan esze és méltósága egy embernek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Miután elolvastam Isten szavait, úgy éreztem, hogy pontosan az a rabszolgája vagyok a Sátánnak, akit Isten leleplezett. Szerettem az olyan ékesszóló embereket imádni, akiknek státuszuk és tehetségük van. Láttam, hogy amikor a két felső szintű vezető az igazságról vállal közösséget a problémák megoldása érdekében, meg tudják ragadni a kulcskérdéseket, a közösségük precíz, világos és módszeres. Vonzónak találtam a tehetségüket és munkaképességüket, és úgy éreztem, hogy megértik az igazságot, és birtokában vannak az igazságvalóságnak, ezért vakon bálványoztam őket, és bíztam bennük. Úgy éreztem, hogy ha ők vezetnek, megértem az igazságot, jól tudom végezni a feladataimat, képes vagyok gyorsan haladni az életben, és remélhetem, hogy elérem az üdvösséget. De ha elszakadnék a segítségüktől és útmutatásuktól, kevés reményem lenne, hogy elérjem az üdvösséget a hitemben. Olyan zavaros fejű és vak voltam! Isten az igazság forrása, és csak ő tudja az emberiségnek adományozni az igazságot, csak ő tudja megoldani az emberiség problémáit és nehézségeit, és megmenteni minket a Sátán befolyásától. Függetlenül attól, hogy valakinek milyen magas a státusza, vagy milyen tehetséges és hozzáértő, a Sátán már megrontotta őt, így nem támaszkodhatunk rá, és nem tehetjük őt imádatunk tárgyává. Bár hittem Istenben, nem volt hely Számára a szívemben. Amikor problémákkal szembesültem, soha nem támaszkodtam Istenre az igazság keresésében. Ehelyett arra vártam, hogy emberek találják meg a megoldást. Hát nem volt ez ostobaság a részemről? Gondolj csak bele – nem azért volt képes ez a két vezető átlátni a problémákat, és beszélni a tudásukról, mert mindezt Isten szavából értették meg? És bármilyen kimagasló volt is a tehetségük és az ékesszólásuk, romlott emberi lények voltak, akik egyáltalán nem rendelkeztek semmiféle igazsággal. Nekik is el kellett fogadniuk Isten ítéletét és fenyítését, és szükségük volt Isten üdvösségére. Ennek ellenére felnéztem rájuk, tiszteltem őket, sőt, rájuk akartam támaszkodni, hogy az Istenbe vetett hit által az üdvösség elérésének útját járjam. Nagyon ostoba voltam. Amikor ráébredtem ezekre a dolgokra, megrettentem. Láttam, hogy nem törekszem az igazságra, és embereket imádok vakon. Azáltal, hogy a szívemben Istennél magasabb státuszt biztosítottam embereknek, már elkerültem és elárultam Istent, és olyan úton jártam, amelyen ellenálltam Neki. Ezek a gondolatok bűntudattal és önváddal töltöttek el, és meg akartam térni Isten előtt.

Csak később tudtam meg, hogy miért mondott le az a két felső szintű vezető. Egyikük a hírnévre és státuszra törekedett, arra használta a munkát, hogy felvágjon, és így a többiek felnézzenek rá. Következésképpen amikor a munkája eredménytelennek bizonyult, negatívvá vált, és ellustult. A testvérek sokszor vállaltak vele közösséget, és segítették őt, de nem változott meg. Végül nem tudott érdemi munkát végezni, így lemondott. A másik vezető azzal szembesült, hogy a családja akadályozza a hitében, emiatt arra panaszkodott, hogy az istenhit viszontagságos dolog, ezért lemondott a kötelességéről, és visszatért a családjához, hogy ott élje a napjait. Mindezek hallatán meglepődtem. Amikor a rendszeres összejöveteleken ez a két vezető vállalt közösséget, dicsekedtek, és világosan, meggyőzően beszéltek, amikor más emberek nehézségeit kellett megoldani. De amikor ők maguk szembesültek hasonló problémákkal, akkor miért nem tudtak szilárdan megállni? Miért nem tudták az igazságot a gyakorlatba ültetni? Korábban azt hittem, hogy tudják gyakorolni az igazságot, és birtokában vannak az igazságvalóságnak. De most világosan láttam, hogy igazából egyáltalán nem voltak birtokában az igazságvalóságnak. Amikor történt valami, ami veszélyeztette az érdekeiket, morogtak, és feladták a kötelességeiket. Nem olyan emberek voltak, akik az igazságra törekednek, és a magasztos kép, amit a szívemben hordoztam róluk, azonnal összeomlott.

Később Isten szavait ettem és ittam ezzel a problémával kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Az, hogy felmutatod Isten szavait, és képes vagy szégyentelenül magyarázni őket, nem jelenti azt, hogy birtokában vagy a valóságnak; a dolgok nem oly egyszerűek, ahogyan képzeled. Az, hogy a valóság birtokában vagy-e, nem azon alapul, amit mondasz, sokkal inkább azon, amit megélsz. Csak akkor mondhatjuk, hogy valósággal rendelkezel, ha Isten szavai az életeddé és természetes kifejeződéseddé válnak, és csak akkor lehet úgy tekinteni rád, mint aki igazi megértésre és tényleges érettségre tett szert. Képesnek kell lenned hosszú időn át állni a vizsgálatot, és képesnek kell lenned megélni az Isten által megkövetelt hasonlatosságot. Ez nem lehet puszta pózolás; természetesen kell áradnia belőled. Csak ekkor leszel valóban a valóság birtokában, és csak ekkor nyered majd el az életet. [...] Lehet bármily vad a szél és a hullámok, ha állva tudsz maradni, anélkül, hogy a kétség egy szikráját is beengednéd az elmédbe, s szilárdan tudsz állni, mentes maradva a tagadástól, akkor is, ha senki más nem marad, akkor úgy tekintenek majd téged, mint aki valódi megértéssel rendelkezik, és valóban a valóság birtokában van” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csupán az igazság gyakorlatba ültetése jelenti a valóság birtoklását). „A királyság jó katonáit nem arra képezték, hogy a valóságról csak beszélni tudó vagy kérkedő emberek csoportja legyenek, hanem arra, hogy mindenkor megéljék Isten igéit, hogy rendíthetetlenek maradjanak, bármiféle akadállyal is néznek szembe, és hogy állandóan Isten szavaival összhangban éljenek, és ne térjenek vissza a világba. Ez az a valóság, amelyről Isten beszél; ez Isten követelménye az emberrel szemben. Ezért ne tekintsd az Isten által említett valóságot túlságosan egyszerűnek. A Szentlélektől kapott puszta megvilágosodás nem egyenlő a valóság birtoklásával. Ez nem az ember érettsége – ez Isten kegyelme, amihez az ember semmivel sem járul hozzá. Mindenkinek el kell viselnie Péter szenvedéseit, és még inkább, bírnia kell Péter dicsőségét, amelyet azután él meg, hogy elnyerte Isten munkáját. Csak ez nevezhető valóságnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csupán az igazság gyakorlatba ültetése jelenti a valóság birtoklását). „Az, hogy az általad vallott tudás megfelel-e az igazságnak, nagymértékben attól függ, hogy van-e gyakorlati tapasztalatod róla. Ahol a tapasztalataidban igazság van, ott a tudásod gyakorlati és értékes lesz. Tapasztalataid révén ítélőképességre és belátásra is szert tehetsz, elmélyítheted tudásodat, és növelheted bölcsességedet és jó belátásodat azzal kapcsolatosan, hogy hogyan kell viselkedned. Az olyan emberek által kifejezett tudás, akik nem rendelkeznek az igazsággal, doktrína, bármilyen magasztos is legyen. Az ilyen típusú emberek nagyon is intelligensek lehetnek, amikor a test dolgairól van szó, de nem tudnak különbséget tenni, amikor lelki dolgokról van szó. Ennek az az oka, hogy az ilyen embereknek egyáltalán nincs tapasztalatuk a lelki dolgokban. Ezek olyan emberek, akik nincsenek megvilágosodva a lelki kérdésekben, és nincs lelki megértésük. Bármilyen tudást is fejezel ki, amennyiben ez a te lényed, akkor ez a te személyes tapasztalatod, a te valódi tudásod. Amit azok az emberek tárgyalnak, akik csak doktrínákról beszélnek – ezek olyan emberek, akikben nincs meg sem az igazság, sem a valóság –, azt is nevezhetjük a lényüknek, mert ők kizárólag mély elmélkedés útján jutottak el a doktrínájukhoz, amely az elmélyült töprengésük eredménye. Ugyanakkor ez csak doktrína, és nem több, mint képzelgés!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember munkája). Miután elolvastam Isten szavait, hirtelen rájöttem, hogy azért imádtam annyira ezt a két felső szintű vezetőt, mert alapvetően nem értettem a különbséget a doktrína és a valóság között. Amikor tanúja voltam, hogy az összejöveteleken dicsekszenek, és leleplezik és boncolgatják a többiek romlottságát, azt hittem, birtokában vannak az igazságvalóságnak. De most Isten szavainak köszönhetően megértettem, hogy az, ha valaki képes idézni az Ő szavait, képes közösséget vállalni bizonyos ismeretekről, és képes boncolgatni bizonyos problémákat, még nem jelenti azt, hogy az illető rendelkezik a valósággal. A valóság birtoklása azt jelenti, hogy Isten szavainak elolvasása után az ember el tudja fogadni ezeket a szavakat, és át tudja őket ültetni a gyakorlatba. Akkor nem számít, milyen megpróbáltatásokkal és finomításokkal kell szembenéznie, alá tudja vetni magát Istennek, és rendelkezik az igazság gyakorlatba való átültetésének bizonyságtételével. Akik valóban rendelkeznek a valósággal, azok valóban értik, hogy romlott a természetük, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkeznek Isten szavaival kapcsolatban, és valós tapasztalataikat fel tudják használni arra, hogy vezessék és segítsék a testvéreket abban, hogy belépjenek Isten szavainak valóságába. Akik az igazságvalóságnak birtokában vannak, azok az alapelvek szerint dolgoznak, hűségesen végzik kötelességüket, és függetlenül attól, hogy milyen körülményekkel szembesülnek, támogatják a gyülekezet munkáját, és jól végzik a kötelességeiket. Visszagondolva e két felső szintű vezető világos és logikus közösségére az összejöveteleken, úgy tűnt, hogy ők elég jók más emberek problémáinak a megoldásában. De amikor valós helyzetekkel kerültek szembe, feladták a kötelességeiket, hogy a saját érdekeiket védjék. Láttam, hogy a múltban csak doktrínákról beszéltek, nem a valóságról, és amikor valós helyzetekbe kerültek, akkor elbuktak. Ez bebizonyította, hogy egyáltalán nem birtokolták az igazságvalóságot. Visszagondolva, amikor a rendszeres összejövetelek során mások problémáit oldották meg, a többieket Isten szavaihoz hasonlították, hogy értsék meg önmagukat. Ritkán hallottam, hogy a saját romlottságukról és hiányosságaikról beszéltek volna, vagy a saját helytelen szándékaikat boncolgatták volna. Ritkán beszéltek a tapasztalati tudásukról azzal kapcsolatban, hogy miként keresik az igazságot, és hogyan gyakorolják az igazságot. Legtöbbször magas lóról beszélve elemeztek és ítéltek el másokat. Olyan volt, mintha ők maguk nem lennének a romlott emberiség részei, és nekik nem lennének romlott beállítottságaik. Egyes testvérek könnyekre fakadtak, negativitásban és gyengeségben éltek, és féltek találkozni velük, miután ez a két vezető megdorgálta őket. Csak ekkor láttam világosan, hogy ez a két vezető egyszerűen nem tudta az igazságot használni a problémák megoldására. Csak üres szavakat és doktrínákat hangoztattak. A saját gondolkodásuk és munkatapasztalatuk alapján dolgozva egyáltalán nem tudták megoldani az életbe való belépéssel kapcsolatos problémáinkat. Azelőtt nem láttam tisztán, vakon felnéztem rájuk, és imádtam őket, sőt, még utánoztam is a munkamódszerüket. Annyira vak voltam!

A későbbiekben kötelességvégzés közben arra összpontosítottam, hogy Istenre támaszkodjak, és Őrá tekintsek. Egy ideig voltak olyan munkák, amelyeket nem tudtam kezelni, és amikor nehézségekkel vagy problémákkal szembesültem, nem tudtam, hogyan oldjam meg őket. Ezért gyakran imádkoztam Istenhez, az igazságalapelveket és a testvéreimmel való közösséget kerestem. Így egyes problémák megoldódtak, pár igazságalapelvet megértettem, és haladtam valamennyit a munkámban. Fokozatosan több hitet nyertem a kötelességem végrehajtásában, elértem valamennyi haladást, és megelégedettség volt a szívemben. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, és elnyerjem az igazságot, soha nem távolodhatok el Istentől és Isten szavainak útmutatásától.