Amikor vezető voltam, néhány testvér jelentette, hogy Jang Li, egy olyan gyülekezetnek a vezetője, amelyért én voltam felelős, nem végez tényleges munkát. Valós vizsgálat útján megtudtam, hogy Jang Li egész nap általános ügyekkel foglalkozik, így nincs ideje arra, hogy bármilyen gyülekezetvezetői munkát végezzen. Valahányszor elment egy csoportos összejövetelre, mindig azt mondta, hogy elfoglalt, és amikor végzett a szükséges szervezési munkákkal, mindig sietve távozik. Szinte soha nem beszélgetett a testvérekkel az összejöveteleken, és valójában nem is értette vagy oldotta meg azokat a problémákat és nehézségeket, amelyekkel ők a kötelességeik végzése közben szembesültek. Több diakónus arról is beszámolt, hogy Jang Li csak néhány havonta egyszer találkozik velük. A testvérek problémái és nehézségei nem oldódtak meg időben, negatívak és passzívak lettek a kötelességeikben, és az életbe való belépésük akadályoztatva volt. Ezenfelül egyes testvéreknek nem volt teherérzetük, és folyamatosan csak átevickéltek a kötelességeiken. Jang Li pedig nem beszélgetett velük, nem segített nekik, és nem bocsátotta el őket kellő időben. Egy gonosz ember akadályozta és megzavarta a gyülekezeti életet, de Jang Li nem tisztította meg tőle a gyülekezetet észszerű határidőn belül. Mivel Jang Li nem végzett tényleges munkát, a gyülekezeti életben zavarok keletkeztek, és a különböző feladatok nem hoztak eredményt, amitől az egész helyzet megbénult. Amikor Jang Livel beszélgettem, és lelepleztem a hibáit, nemcsak hogy nem volt hajlandó elfogadni, amit mondtam, hanem még vitatkozott is, próbálta magát igazolni, és megkísérelte a gyülekezeti munka eredménytelenségéért azt a nővért hibáztatni, aki a társa volt. Viselkedése alapján, és látva, hogy egyáltalán nem akarja elfogadni az igazságot, se bűnbánatot tartani, Jang Lit hamis vezetőnek tartottam, aki nem végez tényleges munkát, és akit azonnal el kell bocsátani. De haboztam. Egyes testvéreknek nem volt tisztánlátásuk Jang Liről, és úgy érezték, hogy van némi képessége és tehetsége. Azt mondták, gyors észjárású, és jól tud közösséget vállalni az összejöveteleken. Azt mondták, mindennap hosszú ideig dolgozik, hogy elvégezze a kötelességét, és igazi teherérzete van. Tisztelték és védelmezték őt. Mivel úgy tűnt, hogy mindenki olyan nagyra tartja őt, gondoltam, ha én csak jövök és elküldöm őt, nem gondolják majd rólam, hogy arrogáns vagyok? Nem fogják azt gondolni, hogy nem adok neki esélyt a megbánásra? Vagy talán azt gondolják majd, hogy csak merész változtatásokat szeretnék végrehajtani, hogy megerősítsem újonnan szerzett hatalmamat mások felett, és megalapozzam a tekintélyemet? Ezt gondoltam magamban: „Talán a testvéreknek először meg kellene írniuk a saját értékeléseiket Jang Liről. Azután meg tudom ítélni, hogy elbocsátom-e vagy sem.” De a testvéreknek nem volt tisztánlátásuk róla, és az ő értékeléseik nem sokat értek referenciaként. A KKP általi üldözés olyan súlyos volt ebben az időben, hogy lehetetlen volt összegyűlni a testvérekkel, hogy beszéljenek róla, és tisztán lássák őt. Ha megvárom, amíg beszélhetek velük, mielőtt elbocsátom őt, akkor a gyülekezeti munka ki tudja, mennyi késedelmet szenved. Ezt gondoltam: „Jobb lenne előbb elbocsátani őt, aztán később beszélgetni a testvérekkel és tisztánlátást nyerni a viselkedéséről.” De még mindig aggódtam, ezen tűnődve: „Ha a testvérek nem kapnának lehetőséget arra, hogy értékelést írjanak az elbocsátás előtt, vajon meg tudnám nyerni őket? Volna egy másik lehetőség is: írhatnék egy levelet a vezetőnek, hogy beszámoljak Jang Li helyzetéről. Ha a vezető beleegyezik, akkor elbocsátom. Így, még ha a testvérek kifogásolnák is ezt a döntést, nem kellene kizárólagos felelősséget vállalnom érte. Mindenki tudná, hogy nem egyedül én döntöttem úgy, hogy ezt tegyük, és így nem mondanának olyan negatív dolgokat rólam.” Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, és végül úgy döntöttem, hogy másnap írok a vezetőnek.

Másnap reggel elmondtam a nővértársamnak Jang Li helyzetét. Ő is úgy vélte, hogy Jang Li hamis vezető, akit a lehető leghamarabb el kell bocsátani. Azt javasolta, hogy el kell bocsátani Jang Lit, egyúttal levelet írni a vezetőnek tájékoztatásul. Úgy gondoltam, hogy ez is megfelelő eljárás lenne – de amikor végre akartam hajtani, ismét haboztam, és erre gondoltam: „Mindez csak azon alapul, amit én Jang Li viselkedéséből láttam. A testvérek értékelése nélkül tényleg mindenki beleegyezne abba, hogy elbocsássuk őt? Ha eljön az idő, vajon nem fognak tiltakozni Jang Li nevében? Nem fogják azt mondani, hogy arrogáns vagyok, vagy hogy nem tudok tisztességesen bánni az emberekkel? Ha a testvéreket nem győzi meg a döntésem, és emiatt jelentést tesznek rólam, akkor tényleg elveszítem a tekintélyemet.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban összezavarodtam. A nővértársam látta a nyugtalan arckifejezésemet, és megkérdezte: „Az a bajod, hogy aggódsz a többi testvér miatt? Azért, hogy ha elbocsátod Jang Lit az értékelésük nélkül, nem fogják ezt elfogadni? A hamis vezetőket az alapelvek szerint bocsátjuk el, hogy megóvjuk a gyülekezeti munkát. Miért aggódsz ennyire emiatt?” Hallva, amit a nővér mondott, elgondolkodtam: „Ez igaz. Isten háza egyértelműen megköveteli tőlünk, hogy elbocsássuk azokat a vezetőket és dolgozókat, akik ámokfutók, és akik nem végeznek tényleges munkát, hogy ezzel elkerüljük a gyülekezeti munka késleltetését. Már észrevettem, hogy Jang Li egy hamis vezető, de továbbra is szeretném testvérek beleegyezését kérni, mielőtt elbocsátom őt. Miért van ez?” Felismertem, hogy ez az állapot nem megfelelő. Ezért a nővértársammal együtt igyekeztem megoldani ezt a problémát. Megláttuk Isten szavainak két részletét, amelyek így szólnak: „Ha vezetőkként és dolgozókként figyelmen kívül hagyjátok a kötelességek teljesítése során előforduló problémákat, sőt, még különféle ürügyeket és kifogásokat is kerestek, hogy kibújjatok a felelősség alól, és nem oldotok meg bizonyos problémákat, amelyeket képesek lennétek megoldani, valamint nem jelentitek a Fennvalónak azokat a problémákat, amelyeket nem vagytok képesek megoldani, mintha azoknak semmi közük nem lenne hozzátok, az vajon nem a felelősségetek elhanyagolása? Okos dolog vagy ostobaság így kezelni a gyülekezet munkáját? (Ostobaság.) Hát nem minden hájjal megkentek az efféle vezetők és dolgozók? Nincsenek híján mindennemű felelősségérzetnek? Amikor problémákkal találkoznak, figyelmen kívül hagyják azokat – hát nem meggondolatlan emberek? Hát nem ravasz emberek? A ravasz emberek mindenkinél ostobábbak. Becsületes embernek kell lenned, felelősségérzettel kell bírnod, amikor problémákkal szembesülsz, és mindent lehetséges módszert meg kell próbálnod, és a megoldásuk érdekében keresned kell az igazságot. Egyáltalán nem lehetsz ravasz ember. Ha csak az foglalkoztat, hogy miként bújj ki a felelősség alól és mosd a kezeidet, amikor problémák merülnek fel, ezért a viselkedésért még a nem hívők körében is el lennél ítélve, nemhogy Isten házában! Isten minden bizonnyal elítéli és elátkozza ezt a viselkedést, Isten választott népe pedig utálja és elutasítja. Isten a becsületes embereket kedveli, a csalárd és minden hájjal megkent embereket pedig utálja. Ha ravasz ember vagy és minden hájjal megkent módon cselekszel, nem fog vajon utálni téged Isten? Hagyja majd vajon Isten háza, hogy csak úgy megúszd? Előbb vagy utóbb számon leszel kérve. Isten a becsületes embereket kedveli, a ravasz embereket pedig nem kedveli. Mindenkinek világosan meg kell ezt értenie, senki sem lehet többé zavaros fejű és nem tehet ostobaságokat. Az átmeneti tudatlanság megbocsátható, de ha valaki egyáltalán nem fogadja el az igazságot, akkor az illető túlságosan csökönyös. A becsületes emberek képesek felelősséget vállalni. Nem a saját nyereségeiket és veszteségeiket mérlegelik; csak Isten házának a munkáját és érdekeit védik. Kedves és becsületes szívük van, amely olyan, akár egy tiszta vízzel teli tál, amelynek azonnal le lehet látni az aljára. A cselekedeteiket is átláthatóság jellemzi. A csalárd ember mindig minden hájjal megkent módon cselekszik, folyton színlelésre vetemedik, takargatja és rejtegeti a dolgokat, és hihetetlenül szorosan bebugyolálja magát. Senki nem képes átlátni az ilyesfajta emberen. Az emberek nem láthatják át a belső gondolataidat, Isten azonban át tudja vizsgálni a szíved legmélyén rejlő dolgokat. Ha azt látja Isten, hogy nem vagy becsületes, hogy minden hájjal megkent vagy, hogy soha nem fogadod el az igazságot, folyton csalárdságra vetemedik Ellene, és soha nem adod át Neki a szívedet, akkor Ő nem kedvel téged. Ő utál és elhagy téged” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Mindannyian azt mondjátok, hogy tekintettel vagytok Isten terhére, és megvéditek a gyülekezet bizonyságtételét, de ki volt közületek valóban tekintettel Isten terhére? Kérdezd meg magadtól: Te olyasvalaki vagy, aki tekintettel van az Ő terhére? Tudsz-e Érte igazságot gyakorolni? Ki tudsz-e állni és beszélni Értem? Képes vagy-e állhatatosan gyakorlatba ültetni az igazságot? Elég bátor vagy-e ahhoz, hogy harcolj a Sátán minden cselekedete ellen? Képes lennél-e félretenni az érzéseidet és leleplezni a Sátánt az Én igazságomért? Képes vagy-e hagyni, hogy a szándékaim beteljesedjenek benned? Felajánlottad-e szívedet a legválságosabb pillanatokban? Olyan ember vagy, aki követi az Én akaratomat? Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és gyakran gondolkodj rajtuk!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szavai fején találták a szöget, leleplezve a megvetendő szándékaimat. Akkor láttam be, hogy alattomos ember vagyok. Világosan megállapítottam, hogy Jang Li hamis vezető, aki nem végez tényleges munkát, és hogy a testvéreknek nincs tisztánlátásuk róla, sőt tisztelik és védelmezik őt. Ahelyett azonban, hogy az alapelveknek megfelelően a lehető leghamarabb elbocsátottam volna, ravaszkodtam, hogy megóvjam a tekintélyemet és a státuszomat. Nagyon jól tudtam, hogy a testvéreknek nincs tisztánlátásuk róla, és hogy nincs igazán értelme, hogy értékelést írassak velük, de mégis hajlandó voltam időt pazarolni erre az eljárásra, mert féltem, hogy arrogánsnak fognak nevezni, miután elbocsátottam Jang Lit, és hogy ez hatással lesz a státuszomra és a rólam alkotott képre. Megvetendő szándékaimat azzal az ürüggyel lepleztem, hogy biztosítom a testvérek beleegyezését, és az elbocsátás előtt még a vezető véleményét is meg akartam kérdezni – így még akkor is, ha a testvérek ellenezték volna az elbocsátást, egyszerűen azt mondhattam volna, hogy a vezető beleegyezett, így nem kellett volna egyedül viselnem a felelősséget. Mindent kitaláltam, amit csak tudtam, hogy megpróbáljam megóvni magam, trükköztem és cselhez folyamodtam, hogy elérjem, amit akarok. Olyan ravasz voltam! Az én felelősségem volt, és Isten házának követelménye, hogy gyorsan elbocsássam a nem megfelelő hamis vezetőket. Én azonban kibújtam a felelősségem alól azáltal, hogy határozatlan voltam – csak arra gondoltam, hogyan óvjam meg a tekintélyemet és a státuszomat. Nem vettem figyelembe, hogy mekkora akadály és veszteség lenne mind a gyülekezeti munka, mind a testvérek életbe való belépése szempontjából, ha nem bocsátanám el időben ezt a hamis vezetőt. Végignéztem, ahogy a hamis vezető árt a gyülekezetnek, és ahelyett, hogy kiálltam volna, hogy leleplezzem és elbocsássam őt, és megóvjam a gyülekezet érdekeit, továbbra is a saját érdekeimet helyeztem előtérbe. Még arra is módot találtam, hogy kimentsem magam a helyzetből. Olyan önző voltam, és megvetendő! Minél többet gondoltam rá, annál inkább érdemtelenennek éreztem magam erre a kötelességre, nem is beszélve a testvéreimmel való szembenézésről.

Eltűnődtem mindezeken. Hittem Istenben, mindennap ettem és ittam Isten szavait, és végeztem a kötelességemet. Hát akkor miért hagytam abba az igazság gyakorlását, amikor egy problémával szembesültem? Miért nem tudtam megvédeni a gyülekezet érdekeit? Pontosan mi volt ennek az oka? Később elolvastam Isten szavainak egy részletét, és egy kicsit jobban megértettem ezt a problémát. Isten szavai azt mondják: „Vannak-e köztetek olyanok, akik a szívükben csupán a homályos mennyei Istenben hisznek, azonban mindig vannak elképzeléseik a megtestesült Istenről? Ha tényleg vannak ilyen emberek, akkor ők a vallásban hisznek. A vallásban hívők nem ismerik el a szívükben a megtestesült Istent, ám ha meg is teszik ezt, mindig vannak Őrá vonatkozó elképzeléseik, és soha nem képesek rá, hogy alávessék magukat. Nem így van? Szigorú értelemben véve az ilyen emberek nem istenhívők. Lehet, hogy azt állítják, hogy hisznek Istenben, ám valójában nem nagyon különböznek a vallásban hívőktől. A szívükben mindössze a homályos Istenben hisznek; ők a vallási elképzelések és előírások követői. Vagyis bárki, aki nem törekszik az igazságra, aki csupán a jó viselkedésre és az előírások betartására összpontosít, aki nem gyakorolja az igazságot, és akinek cseppet sem változik a beállítottsága, az azt teszi, hogy a vallásban hisz. Milyen jellegzetesség különbözteti meg azokat, akik vallásban hisznek? (Kizárólag külső gyakorlatokra összpontosítanak és arra, hogy úgy tűnjön, jól viselkednek.) Melyek a cselekedeteik elvei és mi azok alapja? (Világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák.) Milyen világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák és sátáni, romlott beállítottságok vannak? Elvetemültség és csalárdság; öntörvényűség; arrogancia és önhittség; hogy mindenben enyém legyen az utolsó szó; soha nem keresni az igazságot vagy nem vállalni közösséget a testvérekkel és a nővérekkel; és amikor az ember intézkedik, mindig a saját érdekeire, a saját büszkeségére és státuszára gondol – ez mind a sátáni természeten alapuló cselekvés. Ez a Sátán követése. Ha valaki hisz Istenben, de nem szívleli meg az Ő szavait, nem fogadja el az igazságot, vagy nem veti alá magát az Ő intézkedéseinek és vezénylésének; ha csak bizonyos jó viselkedéseket tanúsít, azonban képtelen fellázadni a test ellen, és semmit nem ad fel a büszkeségéből vagy az érdekeiből; ha látszatra ugyan teljesíti a kötelességét, azonban még mindig a sátáni beállítottságai szerint él, és egyáltalán nem adta fel vagy változtatta meg a sátáni filozófiáit és létezési módjait, akkor hogyan tudna egyáltalán hinni Istenben? Ez a vallásba vetett hit. Az ilyen emberek felületesen elhagynak dolgokat és feláldozzák magukat, azonban nézzük meg az ösvényt, amelyen járnak, és mindannak eredetét és kiindulópontját, amit tesznek, ezeket a dolgokat nem Isten szavaira vagy az igazságra alapozzák, hanem továbbra is a saját elképzeléseik és képzelgéseik, a szubjektív feltételezéseik, az ambícióik és a vágyaik szerint cselekednek. Még mindig a Sátán filozófiái és természete szolgálnak létük és cselekedeteik alapjaként. Olyan dolgokban, amelyeknél nem értik az igazságot, nem keresik azt; olyan dolgokban pedig, ahol értik az igazságot, nem gyakorolják azt, nem tisztelik Isten nagyságát vagy nem tartják becsben az igazságot. Névlegesen és verbálisan hisznek Istenben és elismerik Őt, és bár úgy tűnik, képesek kötelességet teljesíteni és Istent követni, mindenben a sátáni beállítottságuk szerint élnek, amit csak mondanak és tesznek. Az általuk mondott és tett dolgok mind romlott beállítottság feltárulásai. Nem látjátok, amint gyakorolják vagy megtapasztalják Isten szavait, még kevésbé annak megnyilvánulását, hogy minden dologban keresik az igazságot és alávetik magukat annak. A cselekedeteikben először a saját érdekeiket veszik fontolóra, és először a saját vágyaikat és szándékaikat teljesítik. Olyan emberek-e ők, akik Istent követik? (Nem.) [...] Soha nem figyelnek oda arra, hogy melyek Isten szándékai, vagy melyek a követelményei, és hogyan kell gyakorolniuk az embereknek ahhoz, hogy eleget tegyenek Istennek. Bár időnként imádkoznak Isten előtt és beszélgetnek Vele, csupán csak magukban beszélnek, nem keresik őszintén az igazságot. Amikor Istenhez imádkoznak és az Ő szavait olvassák, nem vonatkoztatják azokat azokra a dolgokra, amelyekkel a való életben találkoznak. Akkor vajon az Isten által elrendezett környezetben hogyan kezelik az Ő szuverenitását, intézkedéseit és vezénylését? Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek nem elégítik ki a saját vágyaikat, akkor elkerülik ezeket és a szívükben ellenállnak nekik. Amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amelyek megnyirbálják az érdekeiket vagy megakadályozzák az érdekeik kielégítését, akkor mindent bevetnek azért, hogy kiutat találjanak, igyekezve maximalizálni a saját hasznukat és harcolva a veszteségek elkerüléséért. Nem Isten szándékainak szeretnének eleget tenni, hanem csak a saját vágyaiknak. Vajon ez Istenbe vetett hit? Van-e az ilyen embereknek kapcsolatuk Istennel? Nem, nincs. Alávaló, hitvány, hajthatatlan és ocsmány módon élnek. Nem csupán nincs kapcsolatuk Istennel, hanem lépten-nyomon Isten szuverenitása és intézkedései ellen is mennek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember nem üdvözülhet vallásba vetett hit vagy vallásos szertartáson való részvétel által). Isten szavain tűnődve a szívem úgy háborgott, mint az óceán a viharban. Visszatekintve a viselkedésemre, egyike voltam azoknak az embereknek, akiket Isten leleplezett: a vallásban hívő. Bár úgy tűnt, hogy képes vagyok lemondani és feláldozni magam, nem kerestem az igazságalapelveket, amikor problémákkal találkoztam. Mindig csak a saját érdekeimre gondoltam, és a túlélés sátáni szabályai szerint éltem, mint például „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és „az okos ember jól védi magát, mert csak arra törekszik, hogy ne hibázzon”. Ezek a szabályok mélyen gyökeret vertek a szívemben – úgy éreztem, hogy az embereknek önmagukért kell élniük, és hogy aki nem magára gondol, az bolond. Ezeket a szabályokat személyes viselkedésem irányelveinek tekintettem, és így egyre önzőbbé, ravaszabbá, csalárdabbá és megvetendőbbé váltam. Habár nagyon sokat olvastam Isten szavaiból, mióta hiszek Őbenne, még mindig nem fogadtam el az igazságot. Nem Isten szavai szerint éltem, hanem a Sátán filozófiái szerint. Ami Jang Li elbocsátásának ügyét illeti, tudtam, hogy az igazságot kellene gyakorolnom, és hogy ez jótékony hatással lenne a gyülekezeti munkára és a testvérek életére. De azért, hogy megmentsem a tekintélyemet és a státuszomat, és elkerüljem, hogy a testvéreim arrogánsnak nevezzenek, úgy döntöttem, hogy egyelőre nem cselekszem, és csak néztem, ahogy egy hamis vezető továbbra is árt a gyülekezeti munkának, és késlelteti azt. Vajon nem óvtam-e meg ezt a hamis vezetőt, nem adtam-e hallgatólagos beleegyezésemet a gonosz tetteihez? Ha egy olyan ember, aki valóban hisz Istenben, és akinek van igazságérzete, azt látja, hogy a gyülekezeti munkát akadályozzák, akkor Isten szavai szerint cselekszik, és kiáll a gyülekezet érdekeinek védelméért. De amikor ilyen helyzettel találkoztam, én nem gyakoroltam az igazságot. Ehelyett a Sátán világi filozófiái szerint éltem. Hogyan lehetnék én Isten hívője? Azt gondoltam, hogy hiszek Istenben, hogy képes vagyok lemondani, feláldozni magam, és hogy képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni a hitemért. Azt hittem, hogy alá tudom vetni magam bármilyen kötelességnek, amit a gyülekezet rám bíz. Most azonban felismertem, hogy mindez csak felszínes jó magaviselet volt. Az, hogy szembesültem ezzel a kérdéssel, felfedett engem. Nem rendelkeztem az igazság gyakorlásának valóságával, és amikor a kötelességemet végeztem, megkötött a romlott beállítottságom és a sátáni filozófiák. Nem Istenben hittem, hanem a vallásban. A hitemet Isten nem hagyta jóvá, hanem megvetette és megutálta. Ha nem tartanék bűnbánatot, akkor a sorsom a büntetés és a kirekesztés lenne.

Tovább olvastam Isten szavait: „” (Isten közössége). Isten szavai megadták nekem a gyakorlás útját. Amikor olyan problémákkal találkozol, amelyeket nem látsz tisztán, kereshetsz közösséget olyan testvérekkel, akik megértik az igazságot, és megegyezésre juthatsz, mielőtt cselekednél a megoldás érdekében. Ha világosan látod, hogy az eljárás összhangban van az igazságalapelvekkel, és elősegíti a gyülekezeti munkát, akkor azt időben követned kell. De ha határozatlan vagy, ha mindig egy vezető jóváhagyására vársz, mielőtt meghoznád a döntésedet, akkor az valószínűleg hátráltatni fogja a gyülekezeti munkát. Valójában az alkalmatlan vezetők vagy dolgozók elbocsátásakor az is összhangban áll az alapelvekkel, ha megértjük a testvérek értékeléseit, átfogó értékelést készítünk, majd döntünk. Ez egy jó módszer lehet arra, hogy elkerüljük a hibák elkövetését a vezetők és dolgozók áthelyezésénél. Az alapelvek azonban nem szabályok. Rugalmasan kell alkalmazni azokat, a körülményektől függően. Jang Li elbocsátása esetében a nővértársam és én már megállapítottuk az alapelveknek megfelelően, hogy Jang Li hamis vezető, és ha nem bocsátanám el azonnal, az csak hátráltatná a gyülekezeti munkát. Nem volt szükséges arra várni, hogy összegyűjtsem a testvérek értékeléseit, mielőtt elbocsátom őt. Emellett a testvéreknek nem volt tisztánlátásuk Jang Liről – félrevezette őket. Még ha meg is kértem volna őket, hogy írjanak értékelést, az értelmetlen lett volna, puszta formalitás és időpocsékolás. Közvetlenül el kellett volna bocsátanom őt, és leleplezni, hogy nem végzett tényleges munkát, hogy a testvéreknek némi tisztánlátást nyújtsak róla, és többé ne vezesse félre őket. Ez lett volna az egyetlen módja annak, hogy teljesítsem a vezetői kötelezettségemet. De ebben az ügyben a Sátán filozófiája szerint éltem, megtévesztést alkalmaztam, hogy megóvjam magam. Nem gyakoroltam az igazságot, és egy cseppnyi felelősséget sem vállaltam. Ha továbbra is így végezném a kötelességemet, Isten visszautasítana. Tudtam, hogy Jang Li hamis vezető, de nem mertem közvetlenül elbocsátani őt, mert féltem, hogy az emberek arrogánsnak neveznek majd. Ez azt mutatta, hogy nem értettem, mi az arrogancia, és nem értettem olyan dolgokat, mint az igazságérzet és az alapelvek betartása. A keresés és a szemlélődés révén eljutottam arra a megértésre, hogy az ember arroganciája elárulja sátáni beállítottságát. Amikor az emberek nem az igazságalapelveket keresik, hanem mindig önfejűek, ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez és nézőpontjaikhoz, és mindenkit rávesznek, hogy engedelmeskedjen nekik, az önhittség, arrogancia és önelégültség. Az igazságérzet az igazság fenntartását és Isten munkájának védelmét jelenti. A keresés és az imádság révén az ember megállapíthatja, hogy melyik eljárás felel meg az igazságnak és Isten szavának, képes fenntartani az igazságot, védelmezni a gyülekezeti munkát, és mindvégig kitartani emellett, függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak vagy mondanak. Ez az igazságérzet megnyilvánulása. Valójában az a megállapításunk, hogy Jang Li hamis vezető, az alapelvekre épült. Elbocsátása hasznos lett volna a gyülekezeti munka szempontjából. Ez összhangban lett volna az alapelvekkel, és igazságérzetet mutatott volna. De attól tartottam, hogy ha a testvérek beleegyezése nélkül bocsátom el Jang Lit, az emberek azt mondják majd, hogy arrogáns vagyok. Nem tudtam különbséget tenni az arrogancia és az igazságérzet között – egy pozitív dolgot negatívnak tekintettem. Emiatt képtelen voltam felszabadítani magam, és ódzkodtam attól, hogy azt tegyem, ami helyes. Láttam, hogy a megértésem teljesen eltorzult. Ha a testvéreknek nincs tisztánlátásuk egy hamis vezetőről, akkor beszélgethetek velük. Nem hagyhatom, hogy a mások ítéletétől való félelmem megakadályozzon abban, hogy fenntartsam az alapelveket. El kellett fogadnom Isten vizsgálatát, és meg kellett óvnom a gyülekezet érdekeit, mindegy, mások mit gondolnak. Tehát másnap elbocsátottuk Jang Lit.

Ezután a nővértársam és én Isten szavai alapján beszélgettünk a testvérekkel, és elemeztük Jang Li teljesítményét – azt, hogy folyamatosan nem végezte el a tényleges munkát, és hogy nem fogadta el az igazságot. A beszélgetés után a testvérek felismerték, hogy Jang Li látszólagos buzgalma becsapta őket, és megértették, hogyan kell tisztán látni, hogy egy vezető alkalmas-e vagy sem. Megértették, hogy ehhez nem az adottságait, a beszédkészségét, vagy az elfoglaltnak tűnő megjelenését kell nézni. Ehelyett azt kell nézni, hogy az igazságra törekszik-e vagy sem, tényleges munkát végez-e, megoldja-e az aktuális problémákat, és valódi eredményeket ér-e el a munkájában. Örömmel töltött el azt látni, hogy a testvérek szert tettek erre a tudásra, és megtanultam, hogy ha az igazságalapelveknek megfelelően végzed a kötelességedet, elnyerheted Isten útmutatását. Korábban aggódtam, hogy ha közvetlenül elbocsátom Jang Lit, a testvérek képtelenek lesznek ezt elfogadni – azt mondják majd, hogy arrogáns vagyok. De most láttam, hogy ez csak az én képzelődésem volt, és amikor az igazságalapelvekkel összhangban cselekedtem, a testvérek nem ítéltek meg. Ehelyett tisztánlátást tanultak ebből a helyzetből. Nemsokára a gyülekezet megfelelő vezetőt választott, a testvérek elkezdtek normális gyülekezeti életet élni, és a munka ismét normálisan folyhatott. Mindezt látva nagyon boldog lettem, és megtanultam, hogy ha az igazságalapelveknek megfelelően cselekszünk és végezzük a kötelességünket, az az egyetlen módja annak, hogy elnyerjük Isten jóváhagyását. Ezután tudatosan elengedtem a személyes érdekeimet, és elkezdtem az igazságalapelveknek megfelelően cselekedni, ez a gyakorlat békét adott a szívemnek, és felszabadított.

Ezen a tapasztalaton keresztül beláttam, hogy önző és csalárd voltam. Hogy megóvjam a saját hírnevemet és státuszomat, félretettem a gyülekezet érdekeit, és ha Isten szavai nem lepleztek volna le, nem értettem volna meg magam, és nem változtam volna meg. Ugyanakkor most már értem, mennyire fontos, hogy mindenben, amit teszek, az igazságalapelveket keressem, és hogy csak az igazság keresésével és az alapelvek szerinti cselekvéssel tudom megfelelő színvonalon végezni a kötelességemet.