Tavaly októberben a videómunka-felügyelők közül kettőt elbocsátottak. Ez azért történt, mert a vezetőnk hiába hangsúlyozta újra és újra ennek a munkának a fontosságát, ők soha nem siették el a dolgokat. Csak a mindennapos dolgokkal foglalkoztak, nem oldottak meg semmiféle problémát, valójában nem vettek részt a videókészítésben, ami késleltette a munkát. A vezető nagyon dühös volt, és azt mondta, hogy az ilyen emberek megbízhatatlanok és felelőtlenek, nem veszik komolyan a munkájukat, és nem alkalmasak felügyelőnek, így elbocsátotta őket. Megdöbbentem, amikor ezt meghallottam. Azt hittem, rendesen végzik a kötelességüket. Még akkor is, ha kissé eredménytelenek, passzívak voltak, és nem viseltek terhet, ez nem volt olyan nagy probléma. Egy bizonyos fokig mindenki ilyen. Tényleg megérdemelték, hogy ezért elbocsássák őket? Később a vezető megkérdezte, hogyan végezzük általában a kötelességünket: vajon megerőltetjük magunkat, mindent beleadunk, és tényleg keményen dolgozunk? Megpróbálunk a lehető leghatékonyabbak és legproduktívabbak lenni? Ezen kérdések hallatán nagyon nyugtalan lettem, fel sem mertem nézni. Tudtam, hogy a közelében sem járok ezeknek a követelményeknek, és amikor azt hallottam, hogy a vezető azokat a felügyelőket „komolytalannak” hívja, akik „nem sietik el a dolgokat”, és „nem viseltek terhet”, akkor még nyugtalanabb lettem. Ráébredtem, hogy én is így végzem a kötelességemet. A vezető megbízott, hogy kövessem nyomon a videós munkát. Én először felkutattam az alapelveket, elsajátítottam a szükséges készségeket, és átgondoltam, hogy miként lehetne a munkát gyorsan elvégezni. De egy pár nap után azon kezdtem gondolkodni, hogy „a videókészítés nagyon összetett dolog. Csak most kezdtem el csinálni, és sok mindennel nem vagyok még tisztában; elkerülhetetlenek a problémák. Megteszem, amit tudok. A végén a vezető úgyis ellenőrizni fogja. Még ha lesznek is problémák, meg fogja érteni.” Így aztán mindennap rutinszerűen végeztem a dolgokat. Azt mondtam, hogy figyelembe veszem a munka sürgősségét, de amikor a vezető nem sürgetett minket, a haladásunk lelassult anélkül, hogy észrevettem volna. Az egy hét alatt elvégezhető munka kétszer annyi időt vett igénybe, és az én felelősségi körömbe tartozó öntözési munkát sem követtem nyomon. Néha bűntudatom volt, de mivel a munka nem csúszott túl sokat, nem aggódtam miatta. Később a vezető más munkát is rám bízott, és ahhoz is ugyanilyen volt a hozzáállásom. Bár ránézésre elfoglaltnak tűntem, egyáltalán nem siettettem a dolgokat, és nem oldottam meg sok valódi problémát. Néha eltűnődtem: „Több munkáért vagyok felelős, tehát az időbeosztásomnak sűrűbbnek kellene lennie, több dologgal kellene törődnöm, és stresszesebbnek kellene éreznem magam. Miért nem érzek így? Elég nyugodtnak érzem magam a nap végén.” Arra gondoltam, hogy bölcsebben osztom majd be az időmet. Szorosabb időbeosztással hatékonyabb leszek, és több munkát fogok elvégezni. De azután arra gondoltam: „Már így is eléggé elfoglalt vagyok. Miért követeljek olyan sokat magamtól?” Így elvetettem ezt az ötletet. Addig nem is siettettem a dolgokat a kötelességemben, amíg azt a két felügyelőt el nem bocsátották. A vezető két követelményt támasztott a kötelességeinkkel kapcsolatban. Meg kellett erőltetnünk magunkat, mindent bele kellett adnunk, és a lehető leghatékonyabbnak és legproduktívabbnak kellett lennünk. Egyiket sem sikerült elérnem. A kötelességemben többnyire megbízhatatlan és felületes voltam. Nem volt bennem hűség, nemhogy istenfélő szív. Kimondhatatlan félelem lett úrrá rajtam. Ha a vezető rájönne a hozzáállásomra, vajon én lennék a következő, akit áthelyeznek vagy elbocsátanak? Ha nem javítok a viselkedésemen, bármelyik pillanatban lelepleződhetek. Isten elé járultam imádságban: „Istenem, annyira megbízhatatlan voltam mostanában a kötelességemben. Attól tartok, hogy egy nap lelepleződöm és kirekesztenek. De most csak félek és aggódom, nem ismerem valójában a romlott beállítottságomat, és nem is gyülölöm azt. Kérlek, vezess engem, hogy megismerjem magam, és megváltoztassam helytelen állapotomat!”

Később azon gondolkodtam: „Miért kezdtem félni és óvakodni annyira Istentől azoknak a felügyelőknek az elbocsátása miatt?” Rájöttem, hogy ez részben azért volt, mert nem láttam át a problémáik lényegét. Azt gondoltam, hogy nem is olyan komolyak a problémáik, így nem voltam képes igazán elfogadni azt, ami velük történt. Megtaláltam Isten erre a problémára vonatkozó szavait. Isten szava azt mondja: „Most Isten egész választott népe gyakorolja a kötelességei végzését, és Isten arra használja az emberek kötelességvégzését, hogy az egyik embercsoportot tökéletesítse, a másikat pedig kiiktassa. Vagyis a kötelesség végrehajtása az, amely felfed mindenféle embert, és mindenfajta csalárd embert, álhívőt és gonosz embert lelepleznek és kiiktatnak a kötelessége végzése során. Azok, akik hűségesen végzik a kötelességüket, becsületes emberek; azok, akik következetesen felületesek, csalárd, alattomos emberek és álhívők; azok pedig, akik megszakításokat és zavarokat okoznak a kötelességük végrehajtása során, gonosz emberek és antikrisztusok. Jelenleg még mindig sokféle probléma létezik sokakban, akik kötelességeket végeznek. Egyesek mindig nagyon passzívak a kötelességeikben, mindig csak ülnek és várnak, és másokra támaszkodnak. Miféle hozzáállás ez? Ez felelőtlenség. Isten háza elrendelt számodra egy végrehajtandó kötelességet, te pedig napokig merengsz rajta anélkül, hogy bármilyen konkrét munkát elvégeznél. Sehol sem vagy látható a munkahelyen, az emberek pedig nem találnak, amikor megoldandó problémáik vannak. Te nem viselsz terhet ezért a munkáért. Ha egy vezető érdeklődik a munka felől, mit fogsz mondani neki? Pillanatnyilag semmiféle munkát nem végzel. Nagyon is tisztában vagy azzal, hogy ez a munka a te felelősséged, de nem teljesíted azt. Mi a csudát képzelsz? Azért nem végzel semmilyen munkát, mert alkalmatlan vagy rá? Vagy csak sóvárogsz a kényelemre? Hogy állsz a kötelességedhez? Csak szavakról és doktrínákról beszélsz, és csak kellemesen hangzó dolgokat mondasz, ám semmilyen tényleges munkát nem végzel. Ha nem akarod elvégezni a kötelességedet, akkor le kellene mondanod. Ne tartogasd a pozíciódat úgy, hogy semmit nem csinálsz ott. Vajon ha ezt csinálod, azzal nem okozol-e kárt Isten választott népének, és nem veszélyezteted-e a gyülekezet munkáját? A beszédedből úgy tűnik, hogy mindenféle doktrínát értesz, de amikor arra kérnek, hogy hajts végre egy kötelességet, felületes vagy, és a legkevésbé sem vagy lelkiismeretes. Ilyen az, amikor őszintén Istenért áldozod magad? Nem vagy őszinte, amikor Istenről van szó, mégis őszinteséget színlelsz. Vajon képes vagy megtéveszteni Őt? Abból, ahogy általában beszélsz, úgy tűnik, hogy micsoda nagy hited van, a gyülekezet tartóoszlopa és kősziklája szeretnél lenni. De amikor kötelességet végzel, annyira sem vagy hasznos, mint egy szál gyufa. Vajon ez nem Isten szemrebbenés nélküli megtévesztése? Tudod te, mi vár rád, ha megpróbálod megtéveszteni Istent? Visszautasít majd téged, és ki fog iktatni! Minden embert felfednek a kötelességei végzése során – csak állíts rá valakit egy kötelességre, és nem telik majd sok időbe, míg kiderül, hogy becsületes vagy csalárd ember-e, valamint az is, hogy az igazság szeretője-e vagy sem” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szava világossá tette, hogy azok, akik mindig felületesek és megbízhatatlanok, és megelégszenek azzal, hogy kiszúrják a gyülekezet szemét azzal a kevéssel, amit elvégeznek, azok a természetüknél fogva szegényes emberi mivolttal rendelkező, megbízhatatlan és csalárd emberek, és nem áldozzák fel magukat igazán Istenért. Végül Isten mindannyiukat kirekeszti. Isten igazságos. Minden egyes ember sorsát a kötelességükhöz való hozzáállásuk alapján dönti el. Visszagondoltam az elbocsátott felügyelőkre. Nagyon fontos munkáért voltak felelősek, de csak a „felügyelő” címet vették magukra, a terhet nem, és rutinszerűen végezték a kötelességeiket nap mint nap, anélkül, hogy felülvizsgálták volna, miért olyan eredménytelen a munkájuk, milyen problémákba ütköznek a többiek a kötelességeikben, vagy miként kellene irányítaniuk és nyomon követniük a munkát. A többiek állandóan emlékeztették őket, hogy legyenek kezdeményezőbbek, hogy okosan tervezzék meg a munkát és növeljék a hatékonyságát. Ezt meg is ígérték, de azután semmi változás nem történt. Passzívak voltak, és úgy kellett noszogatni őket a munkára. Az egyikük különösen jól beszélt, tehetséges volt, és jó képességű, de felügyelőként még több mint egy hónap után sem ismerte a munka alapjait, és hogy miként ossza ki a feladatokat. Nagyon felületes és felelőtlen volt. Arra gondoltam, hogy Isten szava világosan közösséget vállal a vezetők felelősségéről, és hogy a vezetőnk is gyakran beszélt a kötelességek fontosságáról. Ők tudták mindezt, mégis felületesek voltak. Nem olyan emberek voltak, akik szeretik az igazságot, vagy törekszenek rá, és egyáltalán nem volt istenfélő szívük. Eszembe jutott, hogy Isten azt mondta: „Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Korábban azt gondoltam, hogy csak azok árulják el Istent, akik nem hajlandók elvégezni a kötelességeiket, de Isten szava rávilágított, hogy amikor a gyülekezet fontos feladatot bíz rád, és te lomha és gondatlan vagy, mindig felületes a hozzáállásod, és ártasz a munkának, az hanyagság és árulás. Nem volt túlzott szigor a vezető részéről, hogy elbocsátotta ezeket a felügyelőket. Összhangban volt Isten szavával és az alapelvekkel. Azért nem tudtam elfogadni, mert nem Isten szava szerint láttam a dolgokat, ami miatt óvakodtam Istentől. Igazán tudatlan voltam. Rájöttem, hogy a viselkedésem nagyon hasonlított az övékhez, ezért sürgősen el kellett gondolkodnom a saját kötelességemmel kapcsolatos problémákon.

Később rábukkantam Isten azon szavaira, amelyeket gyakorolnom kellett, és amelyekbe be kellett lépjek az állapotommal és a kötelességem iránti hozzáállásommal kapcsolatban. Isten szava azt mondja: „Ha nem vagy kitartó Isten szavainak olvasásában, és nem érted az igazságot, akkor nem tudsz elmélkedni magadon; megelégszel pusztán azzal, hogy jelképes erőfeszítést teszel, és nem követsz el gonoszságot vagy bűnt, és ezt tőkeként használod. Minden napod zűrzavarban fog eltelni, összevisszaságban fogsz élni, pusztán az ütemterv szerint fogod csinálni a dolgokat, soha nem használod a szívedet, hogy önvizsgálatot tarts vagy erőfeszítést tegyél önmagad megismeréséért; mindig felületes leszel. Ily módon soha nem fogod elfogadható színvonalon teljesíteni a kötelességedet. Ahhoz, hogy minden erődet beleadd valamibe, először a teljes szívedet kell beleadnod; csak akkor tudod minden erődet beleadni valamibe, és minden tőled telhetőt megtenni, ha először a teljes szívedet beleadod. Ma már vannak olyanok, akik elkezdtek szorgalmasak lenni a kötelességük végzésében, elkezdtek azon gondolkodni, hogyan lehet megfelelően végrehajtani egy teremtett lény kötelességét, hogy eleget tegyenek Isten szívének. Nem negatívak és lusták, nem passzívan várják a Fennvaló parancsait, hanem kezdeményeznek. Kötelességetek teljesítéséből ítélve, kicsit hatékonyabbak vagytok, mint korábban, és bár még mindig színvonal alatti, volt egy kis növekedés, ami jó. De nem szabad megelégednetek a status quóval, folytatnotok kell a keresést és a fejlődést – csak akkor fogjátok jobban teljesíteni a kötelességeteket, és elérni egy elfogadható színvonalat. Azonban amikor egyesek teljesítik a kötelességüket, soha nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, és nem adnak bele mindent, erőfeszítéseiknek csak 50-60 százalékát adják, és csak a legszükségesebbet teszik meg, amíg el nem készül, amit csinálnak. Soha nem tudnak fenntartani egy normális állapotot: Ha nincs senki, aki szemmel tartaná őket vagy támogatást nyújtana, lazítanak és elcsüggednek; ha van valaki, aki közli az igazságot, felpörögnek, de ha az igazságot egy ideig nem közlik velük, közömbössé válnak. Mi a probléma azzal, amikor mindig így járkálnak oda-vissza? Ilyenek az emberek, amikor még nem nyerték el az igazságot, mindannyian szenvedélyből élnek, amit hihetetlenül nehéz fenntartani: valakinek minden nap prédikálnia kell nekik és beszélni hozzájuk; mihelyt nincs, aki öntözze és ellássa őket, és nincs, aki támogassa őket, újra hideg lesz a szívük, újra elgyengül. És amikor elgyengül a szívük, kevésbé hatékonyan teljesítik kötelességüket; ha keményebben dolgoznak, növekszik a hatékonyság, jobbak a kötelességeik teljesítésében elért eredményeik, és többet nyernek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Isten szavából megtudtam, hogy kezdeményezőnek kell lennünk, mert csak így végezhetjük el megfelelően a kötelességeinket. Hajlandónak kell lennünk keményen dolgozni, szenvedni és megfizetni az árat. Ezen kívül minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, beleadni a szívünket, teljesíteni a kötelességeinket, eredményeket elérni, és nem csak megszokásból végezni a dolgokat. Ez a kötelesség megfelelő teljesítése. Amikor a vezető megbízott a videós munka irányításával, először javulni akartam a munka nyomon követésében, és alaposan tanulmányoztam a készségeket és alapelveket, de miután egy ideje már ezzel foglalkoztam, nagyon nehéznek találtam a videós munkát. Nem sokkal korábban fogtam bele, még mindig sok mindent nem tudtam, szenvednem kellett, és megfizetnem az árat, ezért kezdtem lazsálni, és nem töltöttem fel a naptáramat. Bár mindennap elfoglaltnak tűntem, nem dolgoztam hatékonyan, vagy nem végeztem sok valódi munkát. Még azon is volt időm elgondolkodni, hogy mit egyek vagy igyak, és amikor volt rá idő, pihentem, elmentem sétálni vagy szórakozni. Felügyelő volt a titulusom, de lustábban végeztem a kötelességemet, mint a többiek. Amikor nehézségekkel kerültem szembe a munkában, nem gondoltam arra, hogy az alapeleveket kutassam, vagy keressek valakit, aki értette a dolgokat és tud segíteni, hanem az „elég jó”-t és a „többé-kevésbé”-t céloztam meg, majd a többit a vezetőre bíztam, hogy ellenőrizze. Mivel felületes voltam, és nem törekedtem igazi eredményekre a kötelességemben, a vezető mindig talált problémákat a munkámban, és vissza kellett küldeni ellenőrzésre, ami késleltette az előrehaladást. Nem tettem maximális erőfeszítést a kötelességembe, nemhogy a szívemet. Felületes, hamis módon végeztem azt, és nem fizettem meg igazán az árat. Még ha valamennyi erőfeszítést bele is tettem, nem lettek jók az eredményeim. Ez lett volna a kötelességteljesítés? Egyértelműen bolonddá tettem és becsaptam Istent! Olyan bűntudatom volt, amikor rájöttem erre! A gyülekezet kiképzett felügyelőnek, annak a reményében, hogy felelősségteljes leszek, és tisztességgel elvégzem a gyülekezeti munkát, de én csak lazsáltam. Igazán szívtelen voltam. Úgy kezeltem a kötelességemet, mint egy nem hívő, aki a főnökének dolgozik, és a munkavégzésem kritikán aluli volt. Felidéztem Isten szavának egy passzusát: „Ami a kötelességed teljesítésének mércéjét illeti: Isten azt várja el, hogy »megfelelő« legyen. Mit jelent az, hogy valami »megfelelő«? Azt jelenti, hogy megfelel Isten követelményeinek és eleget tesz Neki. Istennek azt kell mondania rá, hogy megfelelő és jóvá kell hagynia. Csakis ekkor lesz megfelelő a kötelességed teljesítése. Ha Isten azt mondja, hogy nem megfelelő, akkor bármennyi ideje teljesíted már, vagy bármekkora árat fizettél is érte, nem lesz megfelelő. Mi lesz ekkor az eredmény? Az egész munkavégzésnek lesz minősítve. A hűséges szívű munkásoknak csak egy kis hányada marad meg. Ha nem hűségesek a munkavégzésükben, akkor semmi reményük a megmaradásra. Egyszerűen szólva: katasztrófában fognak elpusztulni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szava ráébresztett, hogy még a legalapvetőbb lelkiismereti normát sem értem el a kötelességemben. Isten gyűlölte ezt a hozzáállást, és így méltatlanná váltam az üdvösségre. Annak a két felügyelőnek az elbocsátása figyelmeztetés volt a számomra. Láttam, hogy azok, akik felületesek és gondatlanok a kötelességeikben, nem maradnak meg a gyülekezetben. Végül leleplezik és kirekesztik őket. Bár végeztem a kötelességem a gyülekezetben, ez nem azt jelentette, hogy megfelelően végeztem azt. Ha nem javítok az állapotomon minél hamarabb, még ha a gyülekezet nem is rekeszt ki, Isten ki fog. Ez Isten igazságos természetén múlik. Amikor ráébredtem erre, így imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem fizetek igazi árat a kötelességemben, nagyon felületes vagyok, és annyi mindent megbántam. Most már látom, milyen veszélyes az állapotom, és hogy nem állhatok továbbra is így a kötelességemhez. Szeretnék őszinte bűnbánatot tartani, és a lehető legjobban végezni a kötelességemet.”

Ezek után elgondolkodtam: „Néha tudom, hogy milyen fontosak a feladataim, de gyakran nem tehetek róla, lazsálok, és nem akarom megfizetni az árat a kötelességemben. Mi lehet ennek az oka?” Isten szavát olvastam. „Vajon milyen megnyilvánulásokat és jellemzőket mutatnak azok, akik túlzottan lusták? Először is, bármit csinálnak, felületesen cselekszenek, piszmognak, kényelmes tempóban haladnak, pihennek és halogatják a dolgokat, amikor csak lehet. Másodszor, nem törődnek a gyülekezet munkájával. Bárki, aki szeret ilyen dolgok miatt aggódni, az felőlük megteheti. Ők nem fognak. Ha valami miatt aggódnak, az a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk érdekében van – számukra csak az számít, hogy élvezzék a státuszból származó előnyöket. Harmadszor, visszariadnak a munkájukban jelentkező nehézségtől; nem tudják elfogadni, hogy a munkájuk akár csak egy kicsit is fárasztó legyen, és nagyon neheztelnek, ha az, képtelenek elviselni a nehézséget, illetve megfizetni az árat. Negyedszer, képtelenek kitartani bármilyen munkában, mindig félúton feladják, és képtelenek véghezvinni a dolgokat. Ha pillanatnyilag jó kedvük van, akkor lehet, hogy szórakozásból végeznek valamilyen munkát, de ha valami hosszú távú elkötelezettséget igényel, és lefoglalja őket, sokat kell gondolkodni rajta, és kifárasztja a hús-vér testüket, akkor idővel zsörtölődni kezdenek. Egyes vezetők például a gyülekezeti munkáért felelnek, és ezt eleinte újnak és frissnek találják. Nagyon motiváltak, amikor az igazságról beszélnek, és ha látják, hogy a testvéreknek problémáik vannak, képesek segíteni és megoldani azokat. De miután egy ideig kitartottak, kezdik a vezetői munkát túl kimerítőnek találni, és negatívvá válnak – könnyebb munkára szeretnének váltani, és nem hajlandóak elviselni a nehézségeket. Az ilyen emberekből hiányzik a kitartás. Ötödször, egy másik jellemző, ami megkülönbözteti a lusta embereket az, hogy nem hajlandóak valós munkát végezni. Mihelyt a hús-vér testük szenved, kifogásokkal állnak elő, hogy kibújjanak a munka alól, illetve másra hárítsák azt. És amikor az a másik befejezi a munkát, szégyentelenül maguk aratják le a babérokat. Ez a lusta emberek öt fő jellemzője. Ellenőriznetek kellene, hogy a gyülekezetek vezetői és dolgozói között vannak-e ilyen lusta emberek. Ha ilyet találtok, azonnal el kell bocsátani azt. Vajon tudnak-e a lusta emberek vezetőként jó munkát végezni? Bármilyen képességűek is, illetve bármilyen minőségű is az emberi mivoltuk, ha lusták, akkor képtelenek lesznek jól végezni a munkájukat, és hátráltatni fogják a munkát és a fontos ügyeket. A gyülekezet munkája sokrétű; minden egyes aspektusa sok részletes feladatot foglal magában, és a problémák megoldásához beszélgetni kell az igazságról, hogy jól végezzük. Ezért a vezetőknek és a dolgozóknak szorgalmasnak kell lenniük – sokat kell beszélniük és rengeteget kell dolgozniuk nap mint nap, hogy biztosítsák a munka hatékonyságát. Ha túl keveset beszélnek vagy tesznek, akkor nem lesz eredmény. Ha tehát egy vezető vagy dolgozó lusta, akkor minden bizonnyal hamis vezető, és képtelen valós munkát végezni. A lusta emberek nem végeznek valós munkát, még kevésbé mennek el maguk a munkahelyekre, és nem hajlandóak problémákat megoldani, illetve részt venni valamilyen konkrét munkában. A legkevésbé sem értik meg vagy fogják fel a problémákat valamilyen munkában. Csak egy felszínes, homályos elgondolás van a fejükben abból, amit mások mondtak, és csupán csak átevickélnek rajta egy kis doktrínát prédikálva. Képesek vagytok-e felismerni ezt a fajta vezetőt? Képesek vagytok-e megmondani, hogy hamis vezetők? (Valamelyest.) A lusta emberek felületesek, bármilyen kötelességet is végeznek. Bármilyen kötelességet is végezzenek, hiányzik belőlük a kitartás, ötletszerűen dolgoznak, és panaszkodnak, valahányszor valamilyen nehézség éri őket, és véget nem érő sérelmek áradnak belőlük. Szidalmazzák azt, aki kritizálja vagy megmetszi őket, házsártos asszonyként sértegetik az utcán az embereket, mindig másokon akarják levezetni a haragjukat, és nem akarják végezni a kötelességüket. Vajon mit jelez az, hogy nem akarják végezni a kötelességüket? Azt jelzi, hogy nem osztoznak a teherben, nem hajlandóak felelősséget vállalni, és lusták. Nem akarnak nehézségeket elszenvedni, illetve megfizetni az árat. Ez különösképpen vonatkozik a vezetőkre és a dolgozókra: Ha nem osztoznak a teherben, akkor vajon teljesíteni tudják-e a vezetők és a dolgozók felelősségeit? Egyáltalán nem” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szaván töprengve rájöttem, hogy miért nem voltam kitartó a kötelességemben, és hogy egy rövid lelkesedés után miért nem akartam többé megfizetni az árát. Főleg azért, mert nagyon lusta voltam, és túlságosan vágytam a testi kényelemre. Nem törekedtem a hatkonyságra a munkámban. Ha senki sem ösztönzött vagy metszett meg, nem éreztem késztetést a cselekvésre. Nem nagyon voltam hajlandó mentális energiát fordítani a munkával kapcsolatos kérdésekre, mindig azzal a kifogással nyugtattam magam, hogy csak most kezdtem a munkát, és a problémákat a vezetőre hárítottam. Azt gondoltam magamban: „Jól kell érezni magunkat, amíg még élünk. Mindegy, hogy milyen sürgős a munka, nem szabad rosszul bánni magunkkal vagy túlhajszolni magunkat. Amíg nem rekesztenek ki, addig elég, ha csak egy kis erőfeszítést teszek, és csak egy kicsit dolgozom.” Soha nem törekedtem a fejlődésre, és ennek következtében nagyon lassan haladtam. A testvéreimre gondoltam. Egyesek nagyon sok időt és energiát szenteltek a feladatok elvégzésére, mindig a kötelességeikre összpontosítottak. Még a munka befejzése után is azon gondolkodtak, hogy voltak-e benne hibák, és hogyan tudnák jobban csinálni. Minden gondolatukat az tölötte ki, hogyan tudnák jobban végezni a kötelességüket. Megfelelő munkát végeztek, volt bennük emberi mivolt, és odaadóan végezték a kötelességeiket. Könnyen elnyerték a Szentlélek vezetését a munkájukban, és idővel fejlődtek és gyarapodtak. De amikor engem a videós munka irányításával bízott meg a gyülekezet, nem volt bennem lelkiismeret, a nézeteim és a törekvéseim olyanok voltak, mint egy állaté. Amikor volt időm, a testi vágyaimra gondoltam, és egyáltalán nem a kötelességemre. Volt egy tisztségem, de nem végeztem igazi munkát, ami nemcsak megakadályozta, hogy jó eredményeket érjünk el, de késleltette a munkát is. Olyan önző és megvetendő voltam! Ha így folytatom, semmilyen munkát sem fogok tudni magamra vállalni, semmit sem fogok elérni, és elkerülhetetlen lesz, hogy Isten kirekesszen. Isten elé járultam imádságban: „Istenem, súlyosan aljas a természetem. Felelőtlen és megbízhatatlan vagyok egy ilyen fontos munkában, és nyoma sincs bennem az istenfélő szívnek. Régebben is tudtam, hogy az aljasságom súlyos, de nem igazán gyűlöltem azt. Most már tudom ezt. Istenem, meg akarok változni. Javítani akarok a kötelességem iránti hozzáállásomon, és jól akarom csinálni. Kérlek, vezess, hogy fel tudjam oldani romlott beállítottságomat, és meg tudjam élni az emberi hasonlatosságomat.”

Később eszembe jutott Isten szavának egy másik passzusa, amit korábban olvastam. „Legalább a lelkiismereted legyen tiszta a kötelességed végzése során, és legalább legyél méltó a napi háromszori étkezésedre, és nem legyél ingyenélő. Erre mondják azt, hogy van felelősségérzeted. Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; az én dolgommá kell tennem, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom róla, hogy levonom a tanulságot és jól végzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás. Nektek ilyen a hozzáállásotok? Egyesek azt mondják: »A rám bízott munkát nem kell feltétlenül jól végeznem. Csupán csak megteszem, amit tudok, és a végeredmény olyan lesz, amilyen lesz. Nem kell annyira kifárasztanom magam, illetve szoronganom, ha valamit rosszul csinálok, és nem kell annyi stresszt vállalnom. Mi értelme annak, hogy úgy kifárasszam magam? Elvégre folyton dolgozom, és nem vagyok ingyenélő.« A kötelességhez való effajta hozzáállás felelőtlen. »Ha van kedvem dolgozni, akkor dolgozom valamit. Megteszem, amit tudok, és a végeredmény olyan lesz, amilyen lesz. Nem kell ezt annyira komolyan venni.« Az ilyen emberek nem viszonyulnak felelősségteljesen a kötelességükhöz, és nincs bennük felelősségérzet. Ti miféle emberek vagytok? Ha az első fajta emberek vagytok, akkor van józan eszetek és emberi mivoltotok. Ha a második fajta emberek vagytok, akkor nem különböztök azoktól a hamis vezetőktől, akiket az imént boncolgattam. Csak semmitevéssel töltitek a napjaitokat. »Kerülöm a fáradságot és a nehézségeket, csupán csak jól érzem magam. Még ha egy napon el is bocsátanak, akkor sem veszítek semmit. Legalább néhány napig élveztem a státusz előnyeit, ez nem jelent veszteséget számomra. Ha engem választanak vezetőnek, akkor így fogok viselkedni.« Mi a véleményetek az ilyen ember gondolkodásmódjáról? Az ilyen emberek álhívők, akik a legkevésbé sem törekednek az igazságra. Ha valóban van felelősségérzeted, akkor az azt jelzi, hogy van lelkiismereted és józan eszed. Nem számít, hogy milyen nagy vagy kicsi a feladat, nem számít, hogy ki bízza rád ezt a feladatot, akár Isten háza bízza rád, akár egy gyülekezeti vezető vagy dolgozó, a hozzáállásodnak ilyennek kell lennie: »Ha ezt a kötelességet rám bízták, ez Isten felmagasztalása és kegyelme. Az igazságalapelvek szerint jól kell végeznem. Bár átlagos képességű vagyok, hajlandó vagyok vállalni ezt a felelősséget, és mindent megteszek, hogy jól végezzem. Ha silány munkát végzek, akkor vállalnom kell érte a felelősséget, ha pedig jó munkát végzek, az nem az én érdemem. Ezt kell tennem.« Vajon miért mondom azt, hogy elvi kérdés, hogyan bánik valaki a kötelességével? Ha valóban van felelősségérzeted és felelősségteljes ember vagy, akkor képes leszel elvállalni a gyülekezeti munkát, és teljesíteni rád rótt kötelességet. Ha nem veszed komolyan a kötelességedet, akkor az Istenbe vetett hitről alkotott nézeted helytelen, valamint problematikus az Istenhez és a kötelességedhez való hozzáállásod” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavából megértettem, hogy a felelősségteljes emberek szorgalmasan végzik a dolgukat. Nem számít, hogy szeretik-e a munkát, vagy jók-e benne, és hogy függetlenül a képességüktől becsülettel közelítenek-e hozzá, és őszintén a legjobb tudásuk szerint végzik-e el. Ezek az emberek tartják magukat a szavukhoz, megbízhatóak, és képesek elnyerni Isten jóváhagyását. Ezzel szemben, ha valaki elvállal egy kötelességet, de csak a kötelező minimumot végzi el, és semmi gyakorlatit nem csinál, nem törekszik eredményekre vagy hatékonyságra, akkor csak olyan, mint a szekuláris világ léhűtői és széltolói. Hiteltelen és megbízhatatlan. Én is így végeztem a kötelességemet. Mindig a hús-vér testre hallgattam, és ritkán gyakoroltam az igazságot. Egyre kevesebb emberi hasonlósággal éltem. Helyre kellett hoznom a kötelességemhez való hozzáállásomat. Függetlenül a munkaképességemtől a gyülekezet rám bízta ezt a feladatot, tehát meg kellett próbálnom a lehető legjobban csinálni, és minden energiámat bele kellett fektetnem. Ráadásul ebben az időszakban már döntő fontosságú, hogy az ember tegye a kötelességét. Ha továbbra is kevesebbet teszek annál, mint ami telik tőlem, és megvárom, amíg Isten munkája véget ér, mielőtt nagyobb erőfeszítést tennék, akkor már késő lesz a bűnbánatra. E gondolat után átdolgoztam a napirendemet, hogy annyi munkát elvégezzek, amennyit csak tudok. Amikor rám tört a lustaság, Istenhez imádkoztam, és az Ő szavaira gondoltam, ami éberré tett, és képessé arra, hogy fellázadjak a test ellen. Hozzá imádkoztam minden feladat előtt, arra kérve Őt, hogy vigyázzon rám, próbáltam jól végezni a feladatomat és nem csak megszokásból. Ez a fajta gyakorlás megnyugtat.

Bár szeretném jól végezni a kötelességemet, néha nem sikerül. Például egyik nap az öntözési munkát ellenőriztem. Az egyik újonnan érkezettnek még mindig sok vallási elképzelése volt, és az öntöző megkért, hogy segítsek ezeket eloszlatni. Először, amikor a nehézségekre gondoltam, amikkel az öntöző szembesült, az volt a célom, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy segítsek, függetlenül attól, hogy mennyit tudok elérni. De amikor ténylegesen beszéltem az újonnan érkezettel, néhány problémáról csak hiányos ismereteim voltak, és nem tudtam világosan közösséget vállalni. Kénytelen voltam azt gondolni: „Az igazságot illető megértésem sekélyes; ez minden, amit el tudok érni. A vezető úgyis utánajár ennek, hagyom, hogy ő oldja meg ezeket a problémákat.” De a vezető elfoglalt volt, és nem tudott eljönni, így nekünk kellett megoldani a problémákat. Tudtam, hogy Isten szándéka van a helyzet mögött. Régebben könnyű és egyszerű feladatokat választottam a kötelességemben, és nem erőltettem meg magam, vagy nem adtam bele mindent. Ezúttal nem tudtam a hús-vér testemnek engedelmeskedni, vagy vigaszt keresni. Minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, függetlenül attól, hogy mit tudtam elérni. Miután ezt végiggondoltam, a munkatársammal felkerestük az öntözőt, hogy közösséget vállaljunk vele, kerestük Isten azon szavait, és olyan evangéliumi videókat, amelyek a vallási elképzelésekkel kapcsolatosak, és a megbeszélés után mindannyian tisztábban láttuk az igazságnak ezt az aspektusát, és végül az újonnan érkezett problémái megoldódtak. Ennek a megtapasztalása világossá tette számomra, hogy egyes dolgok talán meghaladják az érettségemet, de ha Istenre támaszkodom, és igazán megfizetem az árat, akkor el tudok érni eredményeket. Ha keményen dolgozom, és mégsem érek el eredményt, akkor is tiszta lesz a lelkiismeretem.

Azzal, hogy megvizsgáltam a körülöttem lévők hibáit, megtanultam pár leckét, elgondolkodtam a kötelességemhez való hozzáállásomon, és láttam, hogy milyen messze vagyok attól, hogy megfelelően végezzem azt. És láttam, hogy milyen mélyen gyökerezik az aljas természetem. Bár most már bűnbánó vagyok, még mindig elmaradok Isten követelményeitől. El kell fogadnom, hogy Isten átvizsgáljon, és meg kell próbálnom megfelelően végezni a kötelességemet!